Szexi angol tik

Emir

Emir

 

Richárd
Miután

Richárd
Miután

Richárd
Miután

Richárd
Miután

Ricsi
Miután

Öööö BB

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

Ricsi
Miután

BB

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

Nincs mit ezen köszönni, de mivel tele a szája, ezért csak a fejét csóválja a dologra. Rág párat, majd lenyeli, elfojt egy apró böfögést, mert mégsem illik, nem a Távol-Keleten vannak, a telefont leteszi az asztalra közben. Úgyis megvárja.
- Van neki, csak az ilyen nagy rohamokra semmi se elég - fogja a szalvétát és megtörli vele a száját, majd aprót vigyorog.
- Amúgy én is itt dolgozom, csak nem ma. Lejöttem kajálni, beállhatnék, de akkor nem lenne szabadnap - meg ja, a múltkoriak után, most egy kicsit gonosz akart lenni. Kényelmesen ül és eszik, azok meg pörögjenek.
- Akkor nem sűrűn jársz, már egy ideje itt vagyok, meg dolgozok is. No mindegy, Balázs - zsírmentes, megtörölt kezét nyújtja felé az asztalon át, aztán ha megtörténik, ha nem, hagyja őt enni, elvégre, azért jött.

BB

Ricsi
Miután

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

- Péntek, hétvége, nyár, attól függ. Amikor lejönnek az iskolából, akkor is. De leginkább igen, kinek van kedve pénteken főzőcskézni – neki nem lenne, anno hétvégén se nagyon tette, emlékszik még a zsúfolt kajáldákra, ahol ennél ezerszer nehezebben talált helyet. És ahol néha sokkal furább emberek is volta. De mindegy is, az az időszak elmúlt már. Itt pedig még nem látott mindenkit.
- Láttam, ő vette fel mit kérek. Jól is esett kicsit, de azért mondtam neki, hogy tartson ki – amúgy is érett már ez a nap, húzta, de nem lehet végtelenségig. El kellett pár dolgot intézni napközben, beszerezni a kínos italt is, így aztán amúgy is elment hamar, mire rájött, hogy alig volt ideje ilyesmikre.
- Ahh, vizsga. Igen. Kellemetlen dolog tud lenni – főleg, ha évekig kihagyja és úgy kell visszaszoknia. Rendes nyekergett az elején, a tanulással nem volt gondja, de ezzel.
- Örvendek, végzős Charlotte. Utolsó év, és aztán merre? - mintha értene hozzá, viszont okosan tud nézni, amikor valami istentelen szót hall.
- Csapvízen kívül bármi üdítő. Lezár palack, az nem bánt. A többi elmegy, a sör kifejezetten finom elviekben – mert ugye nem iszik. A bor óta sem ment le több.

BB

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

- Én mondjuk tudok, évekig kellett magamra, és nem, nem igaz a mondás. Nincs mindenhol egy Meki vagy KFC. Szal a szükség nagy úr, a fazék meg pótolható – nem egy nap alatt sikerült, de ma már ehetőt is tud a zacskós rizsen és mirelit fasírton kívül alkotni, kész siker, bár nem lesz még belőle egy Ramsay, annyi szent. Túléli, láthatóan nem zörögnek a csontjai, így aztán nem is kell nagy magyarázkodás. De a kényelmet is szereti, arra van minden hely, ahol enni lehet.
- Aha, jó a bér. Bár nekem fura, hogy nem forint, de megszokom – csak mikor áll a sor mögötte a vegyesben, nem kellemes, míg számolgat. Ez van. Valami neki is kell.
- Az kint nem vészes, mozogsz. A konyha... Na az a pokol. A gyorséttermekben meg nagyjából hasonló, ott sem volt kellemes, ahogy száz ember belihegi a teret. De most majd jön a tél mindjárt, örülni fognak – nem vészmadár, mire kettőt pislog, karácsony lesz, hazamegy, mert nem érdekli mi van már, tavaly kihagyta. Nem akar elzárkózni teljesen, viszont még vallani sem. Nem tudja, hogyan tudná kimondani. Mielőtt azonban a saját kedvér cseszi el, el is felejti. Harap egyet, míg a másik beszél.
- Tipikus – mormogja arra, mit kérnek tőle. Mindig ez van. Tudj mindent is, aztán úgyse használod. Ugye, oktatásügy? - Ne haragudj, azt hittem van kész terved. De időd bőven, ne stresszelj rá, majd jön az ihlet – legyint egyet, neki is mennyi idő kellett, most sem biztos abban, hogy ő akarja ezt. Maximum ezt is félbehagyja és ő lesz a döntésképtelen ember.
- A ház jó dolog, az már biztos pont – manapság főleg. Bólint végül csak, aztán italt is kerít, külön öröm, hogy nem a sört. Így már jobb kedvvel veszi el és bontja ki a kólát, koccint is vele.
- Neked is – kortyol egy nagyot menten, majd bekapja a szeletből maradt falatot.

.munkanap, kettétört cigiszünet.
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

- Talán azt kéne, meglehet – tény, bevallja, nem mindig teszi. Néha minden üres és meg kell tölteni valamivel, viszont ez nem feltétlen az, hogy ő felül bármiféle pletykavonatra, ahol aztán tovább szövi, hogy bizony harmadik szeme is volt és a többi. Nem. Ha valamit hall és érdekes, talán még rá is kérdez, ha jó passzban van, viszont róla ő nem tudja ezeket és azokat, így alaptalan és tét nélkül piszkálta meg kicsi, de bánja a fene. Ennyi még elmegy.
- Mindenkivel ezt művelik? Mármint, a pletyka – akaratlan is kell tudni, mennyire veszélyes ez a falu, hogy tényleg inkább befogja-e a száját és inkább folytassa az üres és lényegtelen fecsegést, még ha gázos is. És aztán az iskola. Már majdnem bele is sápad a gondolatba, hogy ott... Nem, talán eleve egy hülye ötlet volt, hogy belement, hogy nem csak elment csendben vizsgázni és elfelejtette az egészet, hanem hogy igenis még jó dolognak tartotta, amikor megírták a kérvényeket és egyéb szörnyűségeket, hogy na, majd ezzel rendbe lesz rakva minden. Aprót sóhajt csak, kár ezen már bármit is, ő nem lát a másik fejébe, de most még az arcáról sem tud nagyon mit levenni, tény és való, ha ő kicsit kibillen, akkor már igencsak képtelen. Beszorul saját magába, a gondolatörvénybe, ami igenis elsodorja, amitől túlgondolja és rosszul ítéli meg. Mert hibás, nem és soha nem is volt tökéletes, az az időszak, amikor ép elméje volt a tét, megrágta és sok szemetet hagyott, idő kell, hogy pucolódjon. Vagy sosem megy el. Ő nem tökéletes, ő nem a legjobb fejben, de próbálkozik. Erőltetett mosolyt húz a mágiára, sőt, nevetne is, olyan szarkasztikus, műanyag nevetést tolna, de nem. Csak eltűnik a mosoly, és magában szitkozódik egy sort. Neki természetes, tudja, érti, hogy mi hogyan működik. Ezt magáról kevésbé tudná elmondani.
- De a vicces még elfogadható. A saját hibám lenne és fel lehetne fogni. Ez fárasztó és kellemetlen – érti ő, hogy érdekes, mert talán neki is az lenne, ha nem magán kellene megtapasztalni. Elvégre ki nem látott erről filmet, olvasott akármit, hogy milyen és hogyan – bár ez itt közel sincs hozzá -, a fikció menő, tiniként falni az ilyet, de felnőttként komolyabbra kellene váltania, csak ez nem olyan, mint a pattanások, hogy eltűnnek ha vége a pubertásnak. Akaratlanul gondol arra, hogy mi lesz, ha egyszer a főzet már nem jó, ha nem használ és akkor jön a baj. Akkor kerülhet be akárhova, ha el tudják kapni. Nem, akkor, ezzel a fejjel gondolkodva, simán bevállalna egy golyót. És tessék, megint a végletekig elmegy. És most jobban zavarja, mint kellene, kelletlen fészkelődik ültében, miután tudatta vele, mire képes. Pőrének érzi magát, gondolatait meztelennek és megnyúzottnak. A valóság ugye sokszor nem kellemes.
- Tőled. És nem leszel itt minden nap, hogy elzavard őket. Ne érts félre, nem félek tőlük. Csak nem mindig van humorom és türelmem – nem kell már magyarázni, miért, legalább ez könnyebb. Nem kell kitalálni valami indokot, hogy miért és hogyan sikerül így, meg úgy. Mégsem örül, továbbra sem. Akkor sem tette, amikor Arie elé tárta, az is kellemetlen volt, végigmarta a torkát, de muszájból.
- Aha. Valahogy így – nem mindig utálja az előbbi kettőt, mert azok nem ártalmasak oly mértékben, amely miatt valóban utálat lenne ez. Inkább csak zavar, kelletlenség, dolog, amit nem ért és amitől irtózhat kicsit. A másik azonban, mindennek rákfenéje.
- Mert nem akarom – ha ezen múlna... - Mármint, ha belátsz ide – bök a saját homlokára – akkor látod a helyzetet. Nem vagyok idevaló, sosem kellene tudnom arról, milyen ez a hely és látni sem. Élnem kéne valami panelben, meg minden, VB-t nézni és punnyadni, de nekem nem ez jutott. Utálom, mert valódi és semmit nem tudok ellene tenni – és meg a saját hibája. Utólag könnyű az önostorozás, azonban később már kár bármi, mégis műveli.
- Nem tudom, van-e korhatár, de baromi sokkoló és ijesztő ez, akár tagadom, akár nem. Az is, amit te csinálsz, az is, ami velem történik. Nem tudom, mi a jó válasz a kérdésedre sem. Összezavar ez az egész.

Abigail