Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Nem éppen számítottam rá, hogy itt kötök ki a végén, de kerestem valami ajándékot a szüleimnek. Bagolyfalván már körbenéztem, de nem találtam a megfelelő ajándékot, így úgy döntöttem elutazok, de csak ezért, nem szórakozni, vagy valamelyik ismerősömhöz. Amint tehetem visszamegyek a kastélyba és megint a macskáimmal vagyok, akik biztosan várnak már rám. Megkértem a többieket, hogy vigyázzanak rájuk és mivel bíztam bennük, így nem kételkedtem abban, hogy a csöppségeknek, vagy Sierrának esetleg baja lesz míg távol vagyok. Mélyet sóhajtottam kilépve az üzletből egy táskával a vállamon, amibe az ajándékot rejtettem és körbenéztem. Persze, hogy még ekkor sem tudnak nyugodni az emberek... Most is tele volt velük minden. Nem szerettem közöttük császkálni, mert biztosan pórul járok és vagy fellöknek, vagy pedig elsodornak. Egy ideig figyeltem őket, majd határozottan indultam meg közöttük a táskám magamhoz ölelve, nehogy elhagyjam. Hiába a nagy határozottság a sok tolakodó rögtön másfelé sodort a tömegben, mint amerre terveztem, így egy idő után már hagytam, hogy sodródjak az embertömeggel. Ennek hála nekisodródtam a tizedik embernek is az utcán, aki kivételesen elkapta valaki másnak a kabátját és.. hirtelen teljesen máshol kötöttünk ki. Komolyan, eltűnt a zaj, az utca meg minden és egy nappaliféleségben találtam magam azzal a fickóval akinek nekisodródtam és azzal, akinek elkapta a kabátját. Egy kis hatásszünetem biztos volt, de aztán leesett az állam.
- Mi a... én. - becsuktam a szám és körbepillantottam. - Hol vagyunk?! Kik vagytok? Jézusom, hogyan kerültem ide! - néztem körbe újra, majd a fickóra kérdőn akinek nekimentem, mert ő talán érti ezt a helyzetet, de én biztosan nem. Hátrább léptem tőlük, pontosan egy lépést ám még mindig értetlenül álltam a helyzet felett. Hogy fogok innen kikeveredni? Kik lehetnek ezek? Mibe keveredtem már megint?! Ezek voltak az első normális gondolataim a kezdeti enyhe sokk után.

Neviczky Eszter
Üstösd, a Neviczky rezidencia

Catherine Alexis Rawen
Szalamanton, Valamikor a téli szünetben

Aaron E. Blake

Iskola mellett ereklyéket kutatni érdekes dolog. Hiszen akkor szinte nagykorúságával egy időre tehető a munkába állása is. Ritka az ilyen nagy elhivatottság.
 - Akkor igazán elhivatott a munka iránt. Vagy más oka van a korai munkakedvnek? - Valószínűleg mágusvér csörgedezik ereiben, ha oly' fiatalon ekkora érdeklődéssel volt a mágikus ereklyék iránt. De ez csak természetes. Elvárom, hogy ne küldjenek holmi jött-ment mugliivadékokat a házunkba. De ugyanúgy apa és a család minden más tagja is.
Az elvárásaink elég nagyok, ez Neviczky szokás. Éppen ezért vetem alá egy gyors tesztnek az úriembert, kíváncsian várva a végeredményt.
Gondosan hallgatom végig mondandóját a serlegről, amely többnyire meg is felel az ismerteknek. Igazából, mint alapítócsalád leszármazottja jómagam többet tudok erről az egyszerű serlegről. Hiszen nekünk olyan feljegyzéseink vannak, amik könyvekbe nem kerültek.
 - Hm... tényleg elég sokat tud a serlegről. A családom természetesen a rendelők között volt, ami gondolom nem lepi meg. Ebből adódóan pedig én valamivel azért még többet tudok erről a szimplán antiknak tűnő kupáról. Az ereklye varázserejét leszabályozták, amikor muglik kezébe került. Mégpedig oly módon, hogy az oldalán található igézet elmondása után funkcionál csupán, addig csak közönséges emléktárgy. A másik kiegészítés pedig az lenne, hogy a nyoma veszett időszak pedig nem egészen helytálló. Ugyanis az egyik titkos szervezet használta vallatásra a serleget 1884-től kezdve, amikor is sikerült megszerezniük egy muglik közé beépült ereklyekutatónak köszönhetően. Innentől kezdve alvilági kezeken járt-kelt a serleg, ezekről nincs pontos adatom, és ha lenne, sem oszthatnám meg Önnel, tudja, az ilyesmi nagyon bizalmasan kezelendő, nem kötik mindenkinek az orrára. - Egészítem ki kissé a történetet, amire persze nem a férfi tudatlansága miatt van szükség.
 - Hasznos serleg, ez kétségtelen. Éppen ezért érdekelne is, hogy mi a célja Önnek vele. - Természetesen egy ilyen cégnek is vannak Öncélú alkalmazottjai, akik a saját gyűjteményükbe szeretnék az ereklyét bevitrinezni.
 - De, tudja mit, ez így könnyű volt, felkészült tudott lenni. Lássuk lexikális tudásban is olyan jó-e, vagy csak a rövidtávú memóriája verhetetlen. Természetesen csak ha nem bánja. - Fiatal még a délután és valószínűleg a nap további részét a Ruby-serlegnek szentelte Mr. Blake, akkor miért ne szórakozhatnék egy kicsit vele, természetesen csak intellektuálisan.
 - Szóval mit szólna mondjuk ahhoz? Az a hajtű mitől olyan érdekes? Segítek persze egy kicsit. A neve Sárkányszem hajtű, és sárkányfogból készült. - A tekintetem csak egy pillanatra vetem rá a kandalló fölött üvegben lebegő díszes hajtűre. Rögtön utána a férfi reakcióját figyelem. Kíváncsi vagyok rá. Ritkán találkozni olyanokkal, akik ilyen fiatalon a szakma nagyjai között lófrálhatnak. Ez pedig felkelti az érdeklődésem.

Taláros
Talárosi mulatságok
2014.XII.1.
Kata <33




Nem kicsit döbbentik meg Katkó szavai: a lány elküldte a nagy hírről szóló levelet, és Lina mégsem kapta meg? Ez mégis hogy a fenébe fordulhatott elő? A baglyok általában pontosan a címzettnek szokták kézbesíteni a postát, de úgy tűnik ez a jószág kissé kelekótya volt.
-Akárki kapta meg, biztos, hogy egy árva kukkot sem értett belőle, pláne, ha nem varázsló volt. Szívesen megnéztem volna az arcát, ahogy ott áll előtte egy bagoly, csőrében egy levéllel, majd amikor elolvassa, úgy gondolja, hogy vagy ő zakkant meg teljesen, vagy a világ állt a feje tetejére.
Jót vigyorog saját eszmefuttatásán, majd mikor néhány szót ejt Caiusról, arca elkomolyodik, és hangja is fátyolosabb lesz a kelleténél. Hiába ez a szerelem mély nyomot hagyott benne, még, ha csak pár hétig is tartott. Igyekszik gyorsan összeszedni magát, tovább terelni a témát, amihez épp kapóra jön Katkó karácsonyi ajándék gyanánt kapott gyűrűje. Persze, azért elpackázik a gondolattal, hogy esetleg nem az anyukájának köszönhető az ékszer, hanem valaki egészen másnak, de a lány megnyugtatja, hogy Linácska az elsők között lenne, aki értesülne a lánykérés híréről. Na, meg persze az sem elfelejthető tény, hogy Kata tesója, Ádám biztosan nem engedné, hogy a húgocskája csak úgy hipp-hopp férjez menjen.  
Idő közben elérnek egy vattacukros standhoz, és bár egyik lány sincs oda az édességekért, a vattacukor mindig is kivételt képezett, így mindketten vesznek egyet, és, csak, hogy érzékelje mindenki, mennyire különleges ez a csemege, Lina nem vanília ízűt vesz, mint egyébként bármi másból, hanem zöldalmásat, ebből ugyanis az a favorit nála. Miközben jóízűen majszolják, Katkó szóba hozza az iskolát, és ától cettig mindent tudni akar a suli életéről, a diákokról, kiváltképp az Erdionosokról. Lina jót mosolyog ezen, majd belekezd a regélésbe.
-Az iskolában mondhatni csupa-csupa kedves ember jár, legalábbis akikkel én eddigi pályafutásom alatt találkoztak azok mind nagyon kedvesek voltak. Mondjuk rellonossal hála Merlinnek még nem futottam össze, róluk úgy hírlik, hogy nem az aranyszívükről és kedvességükről nevezetesek… Én a Levitában vagyok, itt mindenki nagyon jó arc, rengeteget szoktunk beszélgetni, mondjuk Nemes Izával, vagy Ordassy Evivel, Kilt Zolival, majd bemutatlak nekik. Na, és akkor most rátérek a te házikód lakóira, a pirosakra. Közülük sajnos még nem ismerek olyan nagyon sokat, viszont az iskolai legjobb barátnőm, Gwen is oda jár. Ő elég szabad szájú, meg kicsit balhés, de különben, ha megismered rögtön látni fogod, hogy nem kell tartani tőle. Van még egy lány, akivel találkoztam egyszer, szintén Eridonos, Sári, ő is nagyon kedves volt, de sajnos nagyon régen nem láttam… Talán ideje volna kicsit kizökkenem a kékek közül.
Kicsit elgondolkodik, felidézi a Sárival való találkozást, elmosolyodik, elvégre nem volt mindennapi történet az egyszer biztos.
-Egyébként az iskolai élet nagyon pezsgős. Mindig van valami, ami feldobja a diákok életét. Mondjuk, valaki elbénáz egy varázslást, és másnap reggel úgy ébrednek a kastélylakók, akik ébren voltak az eseménykor, hogy az ellenkező nemhez tartoznak. Vagy például nálunk nem is olyan régen ázott az egész Levita. Huh, az nagyon durva volt… Mikor költözöl be a kastélyba?
Tekintetét a vattacukorról Katkóra emeli, és reméli, hogy a lány a lehető legközelebbi időpontot fogja mondnai.

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Oh, persze ő nem hagyta abba az osztogatásomat, mert annyira nagyfiúnak és megmondóembernek érezte magát, akinek muszáj minden egyes észrevételét az ember arcába dörgölni... Hogy engem mennyire irritálnak az ilyen gyökerek. Nem vagyok kertész, hogy ilyesmikkel foglalkozzam. Kioszt, hogy mégis milyen alapon szólom le a modorát, meg, hogy akkor már inkább a fellökést mondtam volna, mire nemes egyszerűséggel csak elvigyorodtam.
- Tudja, a fellökés lehet véletlen is, ami valószínű, hogy így is történt, de ettől még jogomban áll kiborulni. Az viszont, hogy valakit ismeretlenül is letegez, nemes egyszerűséggel taplóság. Én pedig nem ordibáltam, ha megtettem volna, azt hiszem, sokkal nagyobb feltűnést keltettünk volna - néztem körbe, de azért szemmel tartottam, mert nagyon nem volt szimpi. Ha az lett volna is, akkor is szemmel tartom, mert nem vagyok hajlandó megbízni csak úgy egy ismeretlenben. Még mit nem! Személy szerint még a macás megjegyzése sem igazán érintette meg a kicsi szívemet vagy a törékeny lelkecskémet, egész egyszerűen a szemem forgattam a dolgon, elvégre Ő aztán biztosan tudja, hogy milyen vagyok jellemre, meg úgy általánosságban.
- Oh, hogy maga milyen jó emberismerő - nevettem fel, igazából mást nem is tudtam volna tenni, mert az én szememben ez a srác olyan szinten szánalmasnak hatott, hogy még az is nagy megerőltetést kívánt volna tőlem, hogy megsértődjek rajta. Elvégre az azt jelentette volna, hogy érdekel mit mond, mit tart rólam, meg a véleménye úgy összességében. Pedig aztán rohadtul nem, mint ahogy a többi itt lévő ember véleménye sem. Zsebre vágtam a kezem, a pálcám faragásait cirógatva végig a mutatóujjammal, mert ez valamelyest olyan megnyugtató hatással volt rám. Lesújtó pillantással végigmért, de igazából erre is csak visszavigyorogtam rá, jelezve, hogy ja bocsika, nem hatsz meg. A bemutatkozásomat szinte figyelmen kívül hagyja, de nem bánom, sőt, így utólag örülök is neki, mert nem volt nagy bizodalmam kezet fogni vele. Ehelyett meghajol, mire azért elismerően bólintok, hogy hé, meg tudja erőltetni magát! Csoda! Azonban a gúnyos megjegyzés elsiklik a fülem mellett, mert... igazából kicsit lesokkoltam.
- Edward Blake? Ugye most szívat? - pislogtam értetlenül, majd a földre bámultam. Egy bizonyos A. E. Blaket pont ma hagytam otthon, így ez egy kicsit... hogy is mondjam... ütött. - Öm, félreértés ne essék, semmi bajom a nevével, csak... Ismerek egy másik Edward Blaket és vele... hogy mondjam... jó viszonyt ápolok, így ez kicsit most...sokkolt.
Igazából csak hüledeztem, elgondolkozva azon, hogy most ezt mi a francért is mondtam el, de végül csak vállat vontam. Már elmondtam, nem tök mindegy?

Neviczky Eszter
Üstösd, a Neviczky rezidencia

Grace Erin Green
Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Hál istennek a szánalmas osztogatást befejezte, mivel azt hiszem végre úgy döntött, hogy tök értelmetlen ez az egész, amiben mondjuk igaza lett volna. Mindegy, a lényeg annyi, hogy ugye bemutatkozott, miután én is méltóztattam elárulni a nevemet. Amit amúgy nem is értek, hogy miért csináltam, tök fölösleges volt. Mint kiderült, Blake, szóval... Azt hiszem, hogy egy kicsit lesokkolt a dolog, rögtön a szőkém felé tendáltak a gondolataim, hogy régen mennyit szívattam a középső nevével. De az még azelőtt volt, hogy az apja meghalt volna, azóta egyszerűen még csak fel sem hoztam ezt a témát, elvégre nem akartam, hogy folyton rossz kedve legyen. Szegény szöszi... Aztán persze láttam a pasin, hogy na most tutira le fog ordítani, megint, de amúgy is elmondtam volna mi bajom hirtelen, szóval nem értettem. De mindegy, tuti agressziókezelési problémái vannak. Elmagyarázta, hogy melyik nevét honnan kapta, meg feltette a kérdést, hogy amcsi-e Tony. Erre fél másodperc filozofálás következett és ismét Aaronra néztem.
- Nem, nem teljesen, az anyja brit, az apja viszont amerikai. Anthony E. Blake, ha pontos akarok lenni, Edward az apja volt - mondtam végül a hajammal babrálva kicsit, a másik kezem pedig lassan engedett a szorításon a pálca körül. Hiányzott, igazából szólnom kellett volna neki, hogy lelépek, de nem hiszem, hogy repesett volna az örömtől az ötletem hallatán.
- Oké, belátom, tahó voltam ma. Bocsánat. Pocsék napom volt, előtte pedig rémes időszakom, nem kellett volna ennyire kibuknom, velem is megesett már az ilyesmi. Viszont ha erre is valami gúnyos megjegyzése lenne, inkább vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, oké? - néztem a földre, majd vissza rá. Nem a hirtelen bocsánatkérésem nem a lelkiismeretem rohama, vagy ilyesmi miatt jött, egész egyszerűen tudtam, hogy a hercegem nem lett volna elragadtatva a viselkedésemtől.

Grace Erin Green
Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Azt hiszem, hogy kezdtünk lehiggadni valamelyest, már ami a társalgás témáját és hangnemét illeti, egyelőre nekem úgy tűnt. Az, hogy nem tett megjegyzést, azaz nem mondta ki, én pedig hasonlóan türtőztettem magamat, erre engedett következtetni a számomra. Azt mondta, hogy ebben az esetben bizony Tony-cica apukáján van a hangsúly, ezzel pedig kétségkívül egyet kellett értsek, szóval rábólintottam, hogy igen, tőle volt a név. Legalábbis nekem anno ezt mondta, mikor rákérdeztem.
- A keresztnéven nem annyira akadtam fent, csak ez az... Edward Blake dolog kicsit úgy váratlanul ért - mondtam végül halvány mosollyal, aztán elgondolkoztam egy sort a szőke hercegemen. Mindezek után sajnos arra a megállapításra jutottam, hogy tényleg nem lenne rám büszke, ha látná, hogyan is  viselkedtem a mai nap során, így megerőltettem magamat és bocsánatot kértem. Azt hiszem, hogy nem pont erre számított a fiú, de aztán végül azt hiszem, hogy ő is nagy belső harcok árán, de bocsánatot kért. Legalábbis megpróbálkozott valami olyasmivel, ami miatt halványan elmosolyodtam.
- Mindenkivel megesik - vontam vállat az arckifejezését tanulmányozva, de nem tettem hozzá semmit. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a helyzet, még így sem, de számomra sem ez a nap volt a legszebb álom, azt hiszem. Ha befejeztem ezt a mai napot, hazamegyek és elrabolom a kutyát túsznak...
Mikor magázásra váltott, az én szemöldököm szaladt fel majdnem a hajam vonaláig, azt hiszem, hogy kicsit még az állam is leesett, de aztán egy vigyorral rendeztem az arcvonásaim, úgy téve, mint akinek a feje nem az imént változott kérdőjellé.
- Szíves örömest, részemről a szerencse, Mr Blake - bólintottam barátságos arccal - Ugyan, semmi gond, én sajnálom, hogy feltartom a munkája közben, egész biztosan fontos dolga van.
Igen, én is tudtam normálisan, sőt egészen udvariasan is viselkedni, de ettől még lélekben nem változtam meg, ugyanaz a lány maradtam, aki eddig. Ugyanaz, aki képes ok nélkül leteremteni másokat és utána még vitába is keveredni velük. Mert számomra az élet ilyen. Sokoldalú színjáték, amiben a főszereplő egy színész, aki szerepeket játszik. Többszörös megjátszás.

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

A helyzet az volt, hogy leteremtettek. Hát, nem pont erre számítottam, mert jobban örültem volna egy egyszerű magyarázatnak, hogy mégis mi az istenbe keveredtem bele, de arra várhattam. Mire válaszoltam volna, vagyis őszintén szólva megmondtam volna a magamét, addigra visszafordult a fickó felé. Oké, ha figyelek felfogom azt, hogy miről is van szó, ezért vártam a leteremtésével. Annyi esett le, hogy valamit vissza akar szerezni a srác a fickótól és hogy nem tud hoppanálni, így a fickónak kellene visszavinnie minket, csak az meg nem akart, ráadásul azt mondta, hogy tűnjünk el. Na hát ez remek... Lehiggadtam viszonylag hamar és éppenséggel előszedtem a pálcám. Én komolyan elátkozom ezeket, én komolyan... Ez járt a fejemben, de sajnos újabb problémába ütköztünk, vagyis csak én. Az első az volt, hogy beszólt, már megint.
- Ha még egyszer azt mondod, hogy idegösszeomlást kapok én esküszöm elátkozlak! Nem fogok idegösszeomlást kapni, csak meglepett a dolog, oké? Bocsi a kiakadásért, de nem vagyok egy olyan lány, aki sipítozik, csak mert...mert na! -mérgesedtem fel, mert nem sipítoztam az előbb sem, hiszen teljesen normális reakció volt, szerintem legalábbis. - Ami pedig ezt a helyzetet illeti... -emeltem a srácra a pálcát, habár nem sokat tudtam volna csinálni vele, de ők ezt nem tudják és ez csak jó. Blöffölni azért még tudok és ha nem olvasnak a fejemben akkor még lehet nyert ügyem. - Szóval most szépen... - kezdtem volna bele abba a nagy mondókámba, amikor még négy ember jött be és háromnál volt pálca, na meg eléggé izmosak is voltak ahhoz, hogy ne akarjak hősködni. Ó mamám... kezd ez az egész eldurvulni.
- Komolyan. Mégis mibe kevertél bele? - sziszegtem elfojtott dühvel a pálcát elrejtve magam mögé, majd egy lépéssel félig meddig a srác mögé kerülve tettem el, de úgy, hogy könnyen elő tudjam kapni, ha szükségem lesz rá. - Én innen ki akarok jutni, szóval remélem van valami briliáns ötleted. - tettem hozzá, majd a tekintetem az újonnan érkezőkre emeltem. Ha kell én kiverekedem innen magam, ebben biztos voltam. Nem itt és nem most fogok más buta üzletei miatt meghalni. Felmértem a környezetemet jobb ötlet híján, de azért minden rezdülésre próbáltam odafigyelni, nehogy lemaradjak valamiről. Az adrenalin persze ilyenkor jól jött, szóval eléggé küzdött bennem az élni akarás ösztöne, pedig még nem történt semmi, ám a három fickó jelenléte elég volt hozzá, hogy ez megtörténjen. A srácra pillantottam, hogy mégis mihez is fogunk így kezdeni, mert nekem nem sok ötletem volt és mivel ez az ő sara, így jobb ha megvárom mit lép, mert azért mégis csak egy nálam idősebbről volt szó, aki több varázslatban jártas mint én. Legalábbis reméltem, hogy előáll valami remek és erős varázslattal, habár ki tudja, nem igazán tudtam eldönteni, hogy miben jártas és miben nem. Még csak a nevét sem tudtam...

Dwayne

Ashley
Projektmunka, 3. forduló, Mirabell

Mielőtt kiugrottam volna, Ricsi poénból azt mondta, háromra kilök. Ezért én már kettőnél ugrottam, de még pont elért a fülemhez, mikor Dasha megkért, röhögve persze, hogy kiáltsam, hogy "Geráppá!" Igazából kénytelen voltam a levegőben röhögni, mert olyan szintem abszurdul hangzott, hogy az valami elképesztő. Mármint... miért kéne azt kiabálnom, hogy Geráppá? Mindegy, ennek ellenére megtettem, miközben a kezem a pálcámért nyújtottam. Jobbnak láttam előre kiszedni, hogy majd ne halálfélelmemben kezdjek el kajtatni utána. Ma nem akarok meghalni, még élnem kell, nem is keveset, hanem kifejezetten sokat! Na jó, azért még fiatalon akarok meghalni, de nem most. Mindezek utána  pálcámat szorosan markolva előre dőltem, így egy darabig széttárt karokkal, fekve zuhantam, úgy éreztem magamat, mint egy repülő mókus. Mikor viszont hátradőltem, hogy egyenesbe hozzam magam és túl nagy lett a lendület, én pedig bukfenceztem egyet a levegőben. Kicsit sokkos érzés volt, de aztán hangos ujjongással ünnepeltem az iménti, véletlen trükkömet. Az idő és a kilátás továbbra is csodálatosnak bizonyult, nekem nagyon tetszett. Még egy kicsit billegtem ide-oda a levegőben, kiélvezve a repülés, vagyis inkább a zuhanás örömét, aztán visszagondoltam a földön tartott kiselőadásra, hogy hogyan is éljem túl az esést. Erősen gondolkoztam, nehogy hibát vétsek, aztán persze suhintottam a pálcámmal, elüvöltve a varázsigét. A varázslás nehéz volt, mert a szél húzta felfelé a pálcám, meg a karom is, de végül sikeresen kinyílt az ernyő, én pedig éreztem egy hatalmas rántást felfelé. A levegő kiszánkázott a tüdőmből egy pillanatra, de aztán mély levegőt vettem ismét, feltöltve a tüdőmet, az egész testemet az éltető oxigénnel. Szépen lassan a föld felé közeledtem, felpillantva, hogy lássam, Dasha egyben van-e de sajnos nem sikerült megsasolnom, mert az ernyőm mindent eltakart... nyomi ernyő! Aztán a földre érkeztem, a lendülettől még futottam  pár lépést, majd fenékre ültem, hogy le tudjam szedni magamról az ernyőt. Nagy nehezen, de lekotortam magamról, hallgatva Dasha örömkiáltását. Igazából már azon gondolkoztam, hogy menjünk-e még harmadikat, de nekem nagyon volt hozzá kedvem, szóval nem rajtam múlt, csakis a barátnőmön. Bár egyelőre kétségem sem volt afelől, hogy neki is lesz majd hozzá kedve. A kezemet a szemem elé tartottam, mintegy ernyőként, hogy jobban figyelhessem, ahogyan a repülő megfordulva ereszkedni kezd, Dasha pedig végre landol. Amint földet ért, futni kezdtem felé, nevetve és megölelgettem, már azelőtt, hogy leszedhette volna magáról az ejtőernyőt.
- Ugye megyünk még egy utolsót, ugye megyünk? - ugráltam csillogó szemmel, leginkább olyan lehettem, mint valami túlpörgött gyerek.

Kiugrottam másodjára is a repülőből. Ez már bátrabb, ebből adódóan élvezetesebb zuhanás volt, jó érzés volt egyedül lenni és szabadon esni lefelé. Közben egy elég béna bukfencet is, vagy szaltót, ki hogy látta, vetettem, bár nem szándékosan. Ettől függetlenül nagyon megtetszett a manőver és csináltam volna még egyet, vagy kettőt, vagy ötöt, de már nem volt időm hozzá, nem akartam kockáztatni a leszállásom sikerességét. A pálcám már az ugrás pillanatában is a kezemben volt, így nem kellett akkor nekiállnom kotorászni a zsebeimben, már ha voltak egyáltalán olyanjaim. A tanított mozdulattal kiengedtem az ernyőt és lassan, mint egy tollpihe szállni kezdtem lefelé. Az elő pillanatokban alig bírtam nyugton maradni, üvöltettem és éljeneztem, repdestem az örömtől. A föld közeledtével viszont elkezdtem irányítani is új járművemet, ami most nem seprű volt. Nem volt szükség kanyarokra és pontos célzásokra, a mező már alattam volt és Grace is landolt már. Egyedül rá figyeltem, hogy ne éppen a fején kössek ki. Egy kicsit oldalra vezettem a pálcámat, minek köszönhetően én magam is egy kis jobbkanyart vettem. Lábamat egy pöppet behajítva tartottam, hogy ne mereven próbáljak meg földet érni, mert abból nem lesz jó dolog. Az első fűszál megérzése után léptem egy-két lépést, majd megálltam és az ernyőmet magam elé leengedtem. Egész könnyű landolás volt, rosszabbra számítottam.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam Grace hangját és lépteimnek zaját. Hátrafordultam, de már csak meglepődni volt időm. Barátnőm rögvest megölelt, még a vak is láthatta, hogy boldog. Az én szám sem tétovázott, rögtön mosoly tört elő bennem, na meg persze nevetés. Legalább ugyanannyira örültem a pillanatnak, mint ő.
- Menjüüüünk! Én szeretnék! – Ugráltam vele és természetesen beleegyeztem, hisz én magam is akartam még táncolni a levegőben. Kizárt, hogy ennyivel vége legyen a napnak!
Közben a fiúk is megérkeztek és egy egyszerű mozdulattal, a varázspálcájukkal visszavarázsolták az ernyőnket a hátizsákunkba. Ez előző készülődésekkel ellentétben, most késznek éreztem magam, nem tudtam elképzelni, hogy mivel kéne még bajlódnunk felszállás előtt, mert a felszerelésünk megvolt, tanítani meg nem kellett új dolgot. Dávidék már-már bólogatva, mintha tudták volna előre válaszunkat, megkérdezték, hogy kérjük-e a harmadik ugrásunkat, mire én azonnal, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül igent mondtam, majd barátnőmre néztem. A szakértők is úgy gondolták, hogy ezúttal nem szükséges eligazítást tartaniuk, csupán be kellett szállnunk a gépbe.
A repülő ezúttal is elindult, hamar felért a magasba. Magamnak is déjà vu-t okozva ismét feltettem Grace-nek a kérdést.
- És most ki ugorjon előbb? – Már nem volt bennem semmi aggódás, csak izgatott voltam, hogy újra, sajnos utoljára ugorhatok a mai nap és biztosan egy darabig. Ebbe az ugrásba mindent belefogok tenni, őrült leszek, talán félni is fogok magamtól, de nem érdekel. Most a tettek ideje van!

Grace Erin Green ^^ zárom soraim
Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Catherine Alexis Rawen
Szalamanton, Valamikor a téli szünetben

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Na, tényleg slamasztikában vagyunk és az még nekem is leesik, hogy nem egy kisebb fajta kis összeröffenésre jöttem el véletlen, hanem egy nagyobbra és veszélyesebbre. A fiú válasza pedig nem éppen kielégítő.
- Egyszerű? - kérdeztem fojtottan. - Ha nem vennéd észre három izomember kivont pálcával akar minket elátkozni és ez a te munkádnak köszönhető. Mindegy, csak jussunk ki élve. - sóhajtottam egy aprót, majd összeszedve magam valamennyire a kopasz fickóra emeltem a tekintetem, aki méregetni kezdett. Tudja kit méregessen... Jobb ötlet hiányában a fiúra pillantok újra félig meddig a takarásában és megkérdezem, hogy esetleg nincs egy frappáns ötlet a tarsolyában, de nem tudja befejezni a mondatot, mert egy átok csapódik felette a falba. Nem rezzenek össze, már rájöttem, hogy ezek itt nem lesznek olyan kedvesek és csak úgy kiengednek... Mivel nem sokat tudok tenni a fickóra emelem a tekintetem aki közben megszólalt. Az a mosoly egy hétig a rémálmaim főszereplője lesz, az tuti! Már éppen szólásra nyitnám a számat, hogy akkor se mondanám meg a nevem, ha megpróbálna megölni, amikor a srác kijelenti, hogy ő a bátyám. Mázlimra sikerül semleges arckifejezéssel elfogadnom az új helyzetet. Szóval Kovács Gabriella vagyok... szuper. Mondjuk nem is olyan rossz név! Elrendezve magamban a dolgot a fickóra tekintek aki aranyomnak hív. Biztosan meg fogom fojtani!... Elmosolyodok halványan, magamra erőltetve egy teljesen ártatlan arckifejezést, olyat amivel megszoktam győzni a szüleimet, hogy én abszolút jó kislány vagyok, nem fiúzom, nem rosszalkodom.
- Hát tudja... - mondom és a „bátyámra pillantok” - Igazából csak véletlen keveredtünk ide, mert a nagy tolongásban nekünk jött az a fickó. - mondom és arrébb lépek amit nagyjából mindenki figyelemmel követ. A fickó megint elkezdett vizslatni, ami zavar, de amennyire lehet figyelmen kívül hagyom és rápillantok, majd a többiekre. - Muszáj ezt? - kérdeztem a rám szegeződő pálcákra mutatva. - Igazán, nem akarunk mi rosszat. - mondom abszolút őszintén előadva az ártatlant, pedig ha közelebb jön akkor szívesen középen küldöm úgy, hogy biztosan érezze a sarkaimat. Mivel a kopasz fickót nem zavarja arrébb sétálok újra felérve a helyet és arra nézek, akinek hála idejutottunk, de ő meg se mukkan. A kopasz is ráemeli a tekintetét, majd int az embereinek, akik elvesznek tőle egy kesztyűszerűséget. Aha, akkor tényleg az amire gondoltam, valami értékes ereklye lehet... most komolyan, egy kesztyű miatt kerültem bele ebbe az egészbe. A kopasz elveszi a kesztyűt, majd intett az embereinek azok pedig körülállják a férfit. Én az előzőn tartottam a tekintetem és kíváncsian néztem a kezében lévő tárgyat. - Az micsoda? - érdeklődtem csak úgy semlegesen, de ezzel újra magamra vonom a vezetőjük figyelmét és kapok egy elég érdekes pillantást mellé. Nem mond semmit, csak felém lép, én pedig egyet hátra. Végül megáll és felnevet, majd az eközben siránkozó ember felé tekint és csak annyit mond. - Öljétek meg! - na itt volt az a pont, amikor újra a bátyuskám felé tekintettem, mert nem sok ötletem volt. A három el volt foglalva az üvöltő férfivel, a kopasz meg újra velem. Remek, lehet nem volt jó ötlet ennyire rám terelni a figyelmét. A kesztyűre pillantok a kezében, aztán vissza az arcára és hátrálok még egy lépést. Már csak egy lépésem van, aztán a fal és közé szorulok. Gondolkodj Cat!...

Catherine Alexis Rawen
Szalamanton, Valamikor a téli szünetben

SuperGergő, a megmentő *-*
Úton Rákosborzasztó felé