Projektmunka, második forduló, első reag

Kinézet
Táj
Zene és tánc


A március elseje idén különleges napot hozott Ashleynek. Méghozzá az elemi mágikus bajnokság második fordulóját. Nehezen, de túljutott az elsőn - azaz nehezen, mert segített egy fiúnak, aki Bálintra emlékeztette, és így majdnem kifutott az időből. De ebben a fordulóban nem terelhetik el a figyelmét, mert ez egyéni.
Nagyon ideges, rettenetesen izgul, ahogy az emberek egymást követve előadják, amivel készültek. Mirabell is itt van, látja a szemében a vágyat, hogy most legyőzze őt, de a nagykislány biztos benne, hogy a másik ezt az örömöt nem kaphatja meg. Nem. Mirabell már csakugyan az ő nagy ellenfelévé vált, pedig hát csak egyszer mérettek meg. Nem érti, miért utálja a másik ennyire... na jó, érti, csak fel nem foghatja, miért olyan nagy cucc ez. Eddzen többet, fejlessze magát, és akkor olyan jó lehet majd, mint ő, ez ilyen egyszerű. De sejti, hogy ha megosztaná ezt a nézetét a lánnyal, akkor nem értene vele egyet.
Belekezd az előadásába, amit Ash vontatottan ugyan, de végül tátott szájjal néz. Ez... remek volt. Nagyon, nagyon remek. Ha Mirabell több időt ölne ebbe, és kevesebbet az utálkozásba, még kivételesebb elemi mágus lehetne. Asley alig bírja felkaparni az állát, pedig most össze kéne szednie magát, mert ő következik. A terepet pedig átalakítják a kérésének megfelelően, ami elég sok ideig tart, tekintettel arra, milyen igényei vannak. Sötét van, behunyja a szemét, összpontosít, rákapcsolódik az elemére, vizualizál, fókuszál - mindent megtesz, hogy a tudata a helyén legyen, és azon járjon, amin kell.
Elkészül, és a helyére sétál az egyik fa mögé, ahonnan nem lehet őt látni. Kiint, hogy indulhat a zene -amit nyilván mindenki felismer azonnal- és ahogy megszólal a dallam, bekapcsolnak a fények is kékek és lilák, és megjelenik a táj.
Különböző fák, különböző méretben, és amint az ember hozzászokik a látványhoz, a levelek egyszerre mozdulnak meg a fákon a zene ritmusára előbb élesen a levegőbe emelkedve, majd lágyan ringva jobbra-balra, fel-le. Ashley felnyúl és egy ágba kapaszkodik meg, majd fel is húzza magát, mindezt úgy, hogy még mindig nem lehet őt látni. Behunyja a szemét az összpontosításhoz, hiszen sok erejét elveszi, hogy mindent egyszerre mozgat, ugyanúgy. A zene első harmadánál kapcsolódik be ő is, és amíg a levelek, és már az ágak is tovább táncolnak a harmonikus hangokra, egy ágon átlendül egy másik fára, s az a fa, mintha csak várta volna már érkezését koronájába zárja, így már látni lehetett a lány kinézetét is, amit a fényekhez és erdőség témához párosított egy mugli filmből, amit évekkel ezelőtt látott, és amit a varázslók többsége bizonyára nem ismer, de ha igen is, az sem zavarja. Nagyon megváltoztatta a külsejét, de hát miért ne élhetne azzal, amije van, így a metamorf mágiával is.
Ezután már ágról ágra, fáról fára repked a különleges karmester, minden követi a mozdulatait, ő is olyan lágyan mozog, mint ahogy a zene betölti a teret, és a természet mintha csak arra válaszolna.
Az egyik ágról a földre hull, és miközben leugrik a föld feléje nyúl alulról, és elkapja, egy kiugró darab, amin bekapcsolódik a táncba, amit eddig a fák jártak, amíg földet ér. A vízparton van, ami meglepő lehet, hogy föld eleműként még víz is van a terepén, ráadásul bele is ugrik - legalábbis látszatra, azonban a víz alól is felnyúlnak a földcsonkok megtörve azt, és így nem érinti lába a vizet, forogva ugrál rajtuk a végén magasan a levegőbe ugorva, mielőtt a másik oldalon földet érne megint. Minden táncol vele, és körülötte, a fák hajladoznak, ahogy ő mozdul, mintha nem is lennének a földben gyökereik.
Középre táncol, ismét a talajon, ahol egy óriási fűzfa található. Ez a kedvence, mivel a legkönnyebb és leglátványosabb mozgatni, és a legkecsesebben kivitelezhető, legelőször is egy fűzfát sikerült megmozgatnia. Gondolatban már összefont pár vékonyabb ágat két vastagabbá, és azokkal szinkronban mozog még pár lépést, majd a koronája alatt befejezi a táncot, miközben a fűzfa összes ága az égbe mered magasan.
Eltelik pár másodperc a csendben, amikor is hirtelen hangos kopogások zaja tölti be a teret, amik egyszerre is, és nagyon gyorsan egymás után is történnek, ugyanis a fűzfa mellett álló fiatal diófa ledobta terméseit, és leveleit is szinte egyszerre. Ashley lihegve, és nagyon kimerülten pillant a fa irányába, tudja, hogy minden szempár arra szegeződik. Elszívta az energiát a fából, nem az összeset, de eleget ahhoz, hogy leejtse apróságait. Reméli, tetszett a nézőknek a figyelemelterelés, az egész tánc az életről és elevenségről szólt, miközben ő valójában elszívta egy fa életenergiáját. Majd elájul, annyira kimerült, mert persze megint sokkal nagyobbat akart véghezvinni, mint ami a kényelmi zónájában kivitelezhető, ismét kihívta magát, és ugyan sikerrel vette az akadályt, de alig van eszméleténél, miközben kitántorog, és várja a pontokat. Vissza kell adnia a fának az energiát majd. Vagy ellenőriznie kell, valaki megcsinálja-e helyette.

Tanulmányi kirándulás

*Izgatottan várja az újabb kirándulást, a múltkorit az ispotályba is nagyon élvezte, de előre tudja, hogy ezt is ugyanannyira fogja. Jó melegen, rétegesen öltözött fel, hiszen már a tél jelezte ittlétét a hóeséssel, bár ő mindig is imádta a havazást és minden olyan dolgot, ami a télhez kapcsolódik. Körülbelül 5 perccel az indulás előtt sikerült is odaérnie a találkahelyre, de úgy látszik, nem mindenki kapkodta magát, a későket meg be kell várniuk, így magában kissé morogva indul el, szeret időben ott lenni mindenhol. Egyik háztársához, Bálinthoz csatlakozik a menet során, és vidáman rámosolyog, mikor meghallja, hogy nemsokára már ott is vannak.*
- Nem szereted a havat?
*Kérdezi kedvesen, és közben figyeli a díszekbe öltözött házakat, a szép tájat.*

Egy szabad hétvégén, miskolci reptér

Mire a vonat végre beért, a felhők eloszlottak az idő pedig sokkal derűsebbnek tűnt, ahogyan bizony a hangulatom is. Szélcsend volt, legalábbis az ágak nem rezdültek, ez pedig nekünk csupa jót jelentett, hiszen az első ejtőernyőzést nem pont szélviharban kellett volna megejteni. Mikor a vonat lassítani kezdett, megigazítottam a hajamat, majd belebújtam a kabátomba, amit útközben levettem. Lecsekkoltam, hogy minden rendben van-e a táskám környékén, ami persze úgy is volt, így egy elégedett bólintással keltem fel. Dasha szállt le először, én meg szökkentem oda, az ajtó majdnem odacsípte a kabátomat. Bizonytalanul, de azért vigyorogva körbenéztem. Nem nagyon voltam még Miskolcon, a hely totál ismeretlen volt a számomra, Dasha viszont azt hiszem, tudta, hogy mit csinált. Legalábbis nagyon remélem, mert nincs kedvem Miskolcon bolyongani, mint valami elveszett léleknek. Még csak az hiányzik! Nem nagyon tudtam hozzászólni a dologhoz, mikor azt mondta arra van a buszpályaudvar, tettem hát, amit jónak véltem: követtem a lányt. Nem cselekedtem ostobaságot, hiszen sikeresen elkalauzolt minket a buszokhoz. Ha nem lettünk volna ilyen gyors léptűek, azt hiszem, hogy nem igen sikerült volna jegyet vennünk, ám így pont sikerült elérnünk a járatunkat. Megnyugodtam, mert húsz percet kellett csak a fenekünkön maradni, nem többet. Azaz még csak nem is ültünk, hanem állva nyomorogtunk. Nem szerettem ennyit utazni, úgy hogy nem éreztem szelet vagy csak egy légfuvallatot. Az ablakon át figyeltem a mellettünk elhaladó várost. Szép volt, legalábbis nekem nagyon tetszett, gondolkoztam rajta, hogy egyszer még ellátogatok erre, akkor már városnézés céljából. Mikor Dashára pillantottam, láttam, hogy rágja a körmét, muszáj volt nekem is elvigyorodnom. Talán a meccs előtt láttam ennyire izgulni, lehet, hogy még akkor sem annyira. Ő majdnem sikítani tudott volna örömében, én is hasonlóan éreztem magamat, de mikor lefékezett a busz, sikerrel fenékre ültem. Muszáj volt kiröhögnöm magam, de aztán nagy nehezen feltápászkodtam és leszálltam a buszról a csapattársam után. A füves terület pár lépésre terült el tőlünk, én szedtem a lábamat és a fűben állva Dashára néztem sugárzó tekintettel.
- Igen, csajszi, itt vagyunk! Shakespearere, végre itt vagyunk! - tapsikoltam vigyorogva, egy helyben ugrándozva, mint egy kislány. Ezer éve nem lelkesedtem ennyire, de most egyszerűen nem tudtam abbahagyni, olyan voltam, mint egy retardált fóka. Utána, mikor végre lecsillapodtam, feltűnt, hogy felénk indult a férfi az egyik géptől, mire elmosolyodtam. Hozzánk lépett és megkérdezte a nevünket.
- Grace E. Green, nagyon örvendek, uram - nyújtottam neki kezet, mire kezet fogott velem és bemutatkozott. Ha minden igaz, a neve Szeleczky Dávid volt, vele beszéltünk levélben. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem Dashára a bemutatkozás után.
- Dasha, én be vagyok tojva. Még fel sem szálltunk, de én be vagyok tojva - kezdtem el röhögni magamon ismételten.

Kinézet
A zene

Az első forduló nem is volt olyan szörnyű, mint aminek képzelte, és elsőnek érezte, gondolta. Lement. Ez a legszebb szó rá, amit csak találni tud a kis szótárában. Ami pedig a legfontosabb: ki sem szóródott, gőzerővel gondolhatott már az első pillanattól arra, hogy mit is fog a második fordulóban produkálni. Szerencse, időben szóltak, hogy vegyék elő a kreatív felüket, és mutassák meg, mit tudnak. Na de itt jött a probléma. Ő mit mutasson meg? Ráadásul úgy, hogy megkötötték kissé a kezét. Az eleme, na az az a dolog, amivel nem tud mit kezdeni, mármint ebben az esetben. Nem, pihenni kellett neki az első forduló után, de már az első pillanattól fogva tudta – mióta ismertették a második felvonás menetét, mibenjét, hogy ezen még nagyon sokat fog gondolkodni. Túl sokat.
Ahogy szusszant kicsit, úgy esett neki a dolgoknak, az ötleteknek, melyek hol jók, hol rosszak voltak, vagy egyenesen pocsékak. Nem jutott dűlőre, de az ideje egyre csak fogyott, miközben nem jutott semmivel sem előrébb. Nem egyszer megfordult a fejében, hogy feladja, visszalép, mert ezzel nem birkózik meg egyedül, nem képes rá, az pedig milyen, ha odamegy valakihez ötletért kuncsorogni. Az már nem az övé lenne, nem érezné egyedinek. És most ide nagyon is az kell. Azonban közel sem volt olyan egyszerű. Akármennyire is link tud lenni, illetve, hogy mindig az, egy lökött szélgép, néha neki is vannak igencsak érett, vagy komoly gondolatai, percei, amivel meglepi ugyan a környezetét, de magát már nem. A visszalépés előtte pillanatokban azonban, teljesen véletlenül sikerült olyan ihletet kapnia, amiért elállt a feladás gondolatától. Nem egy nagy durranás, nem egy világszenzáció, viszont az övé lesz, teljes mértékben. A véletlenek már csak ilyenek, egy apró jelből látni, érezni, hogy ez még jól jöhet, és ebből lehet valamit kezdeni, a szerencse dolga volt, de nagyon jó pillanatban találta meg őt. Onnantól viszont nem volt megállás. A kellékek beszerzése macerás volt, időigényes, ahogy maga a próba, a hangolás, az, hogy minden akkor, és úgy történjen, olyan ütemben, és szólamban. Nagy falat volt ez neki, de tudta, hogyha ezt lenyomja, akkor nem lesz előtte megállás. Nem az első helyre hajt, már rég nem, biztos lesz nála jobb, szebb, erősebb, de el akarja mondani majd, hogy megpróbálta, meglépte, és erre képes. Össze kell szednie magát.
És akkor…
A fülében zúg a kinti közönség zaja, ahogy néha elér hozzá, mikor nyílik egy ajtó, és ki vagy épp bejön valaki. Rosszabbul érzi magát, mint a múltkori próbán, de nemigen szeretné kimutatni, hogy minden porcikája remeg, gyomra liftezik, és legszívesebben sikítana. Mondhatni kicsit fél, hiszen tart a kudarctól, attól, hogy valami nem fog menni neki, hogy elszúrja az egészet, és bukja a dolgokat. Muszáj lenyugodnia, csendes helyet ugyan most nem fog találni, de épp elég neki az, hogy leül, és magában dúdolja halkan a dallamot, ezzel is rögzítve a dolgot. Maga a dalválasztás igazán jó, hiszen mondhatni a témába vág, alkalomhoz illő, és ezek mellett még nagyon szép is. Egyszerű produkció, nem is egy zenekari hatással készül, nem énekel, táncol, vagy bármi más, ő mondhatni alsóbb szinteket céloz meg, az már más, hogy a közönség hova emeli, vagy épp süllyeszti el. Az idő telik, az emberek előle fogynak, és azon kapja magát, hogy alig van öt perce, és már mennie is kell. Ha most nem ájul el, akkor minden rendben lesz. Nagyon ennek a szélén áll, és mikor szólítják, esetlenül indul meg a színpad felé. Az még sötét, még pakolják be a kellékeket, amikre szüksége lesz. Ez sem nyugtatja meg, pedig tudja, hogy nemsokára túl lesz az egészen, akármilyenre is sikerül. Mint egy oltás. Fájni fog, de hamar véget ér.
Tizenöt perc hírnév…
A színpadra lép. Lassan, kimérten, egyenesen járva. A közönségre épphogy odapillant, de érzi, hogy beleszédül a látványba. Nem futhat vissza, meg kell csinálnia. Önmagáért. A helyére áll végül. A színpad képe kissé mulatságosnak is vélhető, hiszen körülötte, előtte sok, kisebb, nagyobb, kövérebb, keskenyebb szájú, peremű üveg pihen. Nem műanyag, üveg. Van, amely inkább váza, és kristály – ezeknek szebb, és tisztább a hangja, van, amely egyszerű, de mégis a megfelelő eszközzel dalol. És itt most ez is lesz. A produkció nem más, mint egyszerű fizika – mert hát, kémia nem lehet. Az étteremben fedezte fel a trükköt, véletlen, mikor stresszoldásként hatalmasat szusszant. Egy apró hang, amit kiadott, és amire beteg ötlete beugrott. Persze, most ezen hangok mágiával felerősítésre kerültek, hogy ne csak ő hallja őket, amint megszólal. A háttér egy egyszerű, fehér vászon, kivilágított színpaddal semmit sem ér. Ő maga középen áll, nyugodt tartással, a halom közepén, mintha karmesternek készülne, csak épp kezében nincs semmi, amivel vezényelne. Illetve, van, csak épp láthatatlan, és körbevesz mindenkit. A színpad fényáradata szép lassan sötétedik el, ahogy kezdődik minden, mikor elfoglalja a helyét, gyertyák gyúlnak mögötte, mint holmi lámpások, és kirajzolódik a háttér: a fényjáték, melyet a lepel, és a gyertyák közti lógó díszek, szalagok biztosítanak. Most még minden nyugodt, azonban egyszer csak belekezd. A dal első, felvezető füttyszólamát szájjal biztosítja, mintha csak heverészne, és pihenne, úgy búg a dal felvonása. A háttér eközben mozdul, koncentrálva megindul a levegő, melyet ő irányít, és amely táncoltatni kezdi a szalagokat, interaktív hátteret adva ezzel a produkciónak. A füttyszólam elhal, és kezdődik a legfontosabb mozdulat. Ugye, mindenki tudja, hogy néha, bizonyos szögből fújva az üveg produkálhat néma hangot – mely hol mély, hol magas. Julien a sok üvegével ebből komponál, a dal ritmusát igyekszik visszaadni az általa gerjesztett szellővel, melyek az adott pontokon, egymás után találják meg az üveget, és szólaltatják meg azokat. Nem, nem ér egyikhez sem, és ő maga sem énekel. Az erejével hol erősebb, hol gyengébb fuvallattal simítja végig hangszereit, felváltva, egyszerre többet, kevesebbet. Hangszermentes verzióban eme lassú dal egészen más hangzású, de egészen felismerhető, gyorsabb ritmust nem tudott volna kivitelezni. Végig néma, kivéve a füttyszólamokat, amikbe néhol, vokálként besegít, de a központban a maga által gerjesztett muzsika áll. A háttér hol világosabb, hol nagyobb árnyékot vet a vászonra, a gyertya lángjától függően, ritmusa táncol, változik. Nagyon kell koncentrálnia, nagyon fél, hogy ront, néhol érzi is, hogy nem tökéletes, de a percek peregnek, és végül elhalkul minden. Az utolsó taktus is elhallgat, ő maga eddig lehunyt szemeit felnyitja, és fogadja a közönség véleményét, akármi is legyen az. Nem volt szörnyű, nem volt vészes, ő megtette, akárhogy is veszi be ezt akárki. Meghajol, szép lassan, koncentrálva, hogy ne most kelljen rókáznia, mikor előre dől, majd szép lassan elhagyja a színpadot, hogy egy félreeső helyen kiordíthassa magából a felgyülemlett stresszt.

Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.

Rémesen be voltam tojva, azt hiszem. Elsőre nem is fogtam fel, hogy ott álltunk a gép mellett, amiből nem is olyan sokára ki kell majd ugranunk. A vérem a fülemben dobolt én pedig nagyot nyeltem, próbálva legyűrni a hirtelen jött felismerést: Zuhanni fogok. Most tényleg zuhanni fogok és nem lesz rá lehetőségem, hogy majd elkapjam a seprűmet és visszamásszak rá. Felkaptam a fejem, mikor a férfi közölte, hogy tegezzük és bólintottam aprót, szinte alig mozdítva a fejemet. Dasha is bemutatkozott, mire kissé furán néztem rá. Nem is tudtam, hogy ez az igazi neve... Végül csak vállat vontam, elvégre nem ismertem olyan régen, hogy ilyeneket is tudnom kelljen róla. Nem sokáig gondolkozhattam azon, hogy micsoda furi neve van a barátnőmnek, ugyanis Dávid elkezdte magyarázni, hogy hogyan fog az egész lezajlani, illetve azt is, hogy milyen pozíciókban érdemes zuhanni, én meg asszem egyre fehérebb lettem, ahogy ezt ecsetelte nekünk. De tényleg, nem volt bajom a magassággal, viszont amint belegondoltam, hogy én több ezer méterről fogok majd lezuhanni, egyszerűen tombolt a túlélőösztön, hogy fussak és bújjak el. Kicsit azért megnyugodtam, mikor mondta a pasi, hogy lesz azért mögöttünk szakképzett ember is. Legalább majd lesz, aki kirugdal a gépből, mikor pánikrohamot kapok és elkezdek nyüszíteni, hogy én nem akarok leesni és meghalni. Dashára sandítottam, remélve, hogy majd belőle erőt meríthetek, mert ő bizony bátor lesz és rettenthetetlen, de sajna ez nem jött össze, mert ő is pont úgy be volt ijedve az egésztől, mint én. Megeresztett egy elég ócska poént, de nekem ez is elég volt, hogy remegő hangon nevetni kezdjek, belegondolva, milyen jó is lenne tényleg elfutni most.
- Áh, már elment a busz... Fussunk utána? - igyekeztem valamennyi szilárdságot csepegtetni a reszkető hangomba, így még rosszabb összehatást érve el. Ez most nem jött össze, Grace... Kicsit el is kalandoztam, így mire felkaptam a fejemet, Dasháék már félúton voltak a gép felé, én pedig a homlokomra csapva sprinteltem utánuk, nehogy itt hagyjanak egyedül.
- Dasha, drága, ne hagyj itt, vááárj meg! - sikkantottam eldramatizált hangon, majd szorosan felzárkóztam melléjük. Ha valami, hát a magány most nem segített volna a félsz leküzdésében. A repcsi mellett már várt a kivégző-osztag... akarom mondani barátságos társaság. Ők is bemutatkoztak, míg én kábán visszaválaszolgattam a nevemet párszor. Talán négyszer... a lényeg az, hogy bőven többször, mint amúgy kellett volna. Igazából ezen röhögtek is egy sort, meg a srác, aki kb ugyanannyi volt, mint én, átkarolta a vállamat és közölte, hogy ne majrézzak, nem hagy meghalni, mert ahhoz túlságosan is szereti magát. Ezen azért muszáj volt felnevetnem... hogy is hívták? Richárd, asszem... Öltözni is segített, miután megállapította, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, hogy magamtól kitaláljam, mi merre, illetve hogyan kerül. A ruci egész helyes volt, fekete-sötétkék. Szerettem ezt a színt, volt hasonló báli-ruhám is, ezért örültem a fejemnek. Aztán utána Ricsi a fejembe nyomta a bukósisakot, aztán intett, hogy szálljunk be. Dasha már bekepesztett, én pedig látva, hogy mennyire elfehéredett - vagy inkább zöldült? - mellé csücsültem és megfogtam a kezét, finoman megszorítva azt és rámosolyogtam.
- Nyugi, nem halunk meg. - simogattam meg a vállát, majd hagytam, hogy bekössenek, aztán figyeltem, ahogy a srácok is bemásztak. Az ajkamba haraptam, mikor meghallottam a motor hangját feldörömbölni. Pár perccel később már száguldottunk is, bennem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, mikor a gép elemelkedett a földtől. Ahogy repültünk felfelé, az erő belepréselt az ülésbe, a szívem pedig veszettül dübörgött. A fülem is bedugult, rémesen éreztem magam, de rápillantottam Dashára, csekkolva, hogy ő vajon hogyan is érzi magát.

- Karácsonyi záróműsor, december 23.
Ruha

Édesanyja az utolsó ecsetvonással tökéletesítette Annelie sminkjét a karácsonyi előadásukra. Már csak fél óra volt hátra a kezdésig, ő pedig izgult, hiába van gyakorlata már abban amit csinál.
Cat ott ült mellette végig, Anne bevitte magával az öltözőbe, de nem nagyon beszélt hozzá amíg a készülődés folyt. A cirkusz összes tagja ott sürgött-forgott körülöttük egészen addig amíg Anna el nem húzta a függönyt, hogy lányát belebújtassa a piros csodába, amiben megkezdi az estét.
- Anyu, húzd lejjebb...fáj. Oké... - mindent amit az anyjával beszélt, svédül tette, és nagyokat sóhajtott öltözködés közben. Muszáj volt levezetnie a feszültséget, és az, ahogy a ruhát rángatta rajta, nem javított semmin, csak jobban idegesítette.
- Jó lesz? - kérdezte Anna, majd csípőre tett kezekkel méregetni kezdte "a művet". Annelie csak lehunyta a szemét, és elhúzta a függönyt, hogy megálljon Cat előtt, és kérdőn pillantson rá.
- Még mielőtt bármit is mondasz... Igen, én vagyok, tíz kiló smink, és húsz kiló ruha alatt - vigyorodott el a mostanra barna hajat viselő kisasszonyka. Jól tudta, hogy ez a csillogás nagyon is jól áll neki, barátnője pedig még nem látta előadáson, tehát így sem.
- Máté itt van valahol? - kérdezte kicsit körbenézve, de a lánytól.

Annelie Freya Blomqvist
Az előadás *__*

Sosem gondoltam volna, hogy egy nap eljövök ide, ráadásul Annelievel együtt, de most megtörtént és boldogabb nem is lehettem volna, mint most. Még sosem voltam egy előadásán sem, ezért nem volt meglepő, hogy izgultam, mivel ma ő lépett itt fel és én csak elkísértem és támogattam ahogy tudtam, ami azt jelentette, hogy jelenleg vártam, míg elkészül. Nem voltam teljesen türelmes, mert nagyon kíváncsivá tett a dolog, így tűkön ültem, hogy mikor fognak a végezni. Egy kis időre persze lefoglalt, hogy a cirkuszi tagokat néztem, de azért nem eléggé ahhoz, hogy ne tűnjön fel az idő múlása. Mikor az anyja elhúzta a függöny máris hegyeztem a fülem, de sajnos svédül egy szót sem tudtam volna kinyögni, nem hogy megérteni amit mondanak. Az alsó ajkam harapdáltam, majd újra az elhaladó embereket néztem és vártam, hogy Anne kész legyen végre és láthassam. Újra a függönyre emeltem a tekintetem és ő pont ekkor húzta el. Elmosolyodva pillantottam rá, majd csodálkozva néztem végig rajta. Persze rögtön megmondta, hogy ő az, de sejtettem még így is, hiába volt barna a haja, viszont ez így egyben egy mestermű volt. A smink, a ruházat! Minden elismerésem az anyukájának... Ha lesz időm megmondom neki, vagy megkérem Annet, hogy tegye meg helyettem.
 - Hűűű...! - ez volt az első amit ki tudtam nyögni, így megköszörültem a torkom és korrigáltam. - Szerintem szuper lett! Komolyan! Nagyon jól áll! - lelkesen és őszintén mondtam, mert így gondoltam. Kellett vetnem rá még egy pillantást és másodjára is úgy gondoltam, ahogy az előbb, sőt minnél többet néztem, annál jobban nézett ki. Ez az egész így tökéletesen állt neki, mintha rászabták volna! Elmosolyodva pillantottam rá és elkezdtem volna áradozni újra, de rákérdezett, hogy Máté hol van. Zavartan körbepillantottam, majd vissza rá és megráztam a fejem, hogy nem tudom.
 - Nem tudom... - mondtam őszintén, mert ez volt az igazság. Újra végigtekintettem a körülöttünk lévőkön, de nem láttam sehol. - Biztos itt van valahol a közelben! - mondtam megnyugtatásként, de azért újra körbekémleltem, hátha kiszúrom.

Alexem - zárás

Dwayne

Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~

Gyakorlati óra

Jimnie maga igyekezett a háttérben maradni, ő is érdeklődve vizsgálgatta a kórtermet – a berendezés mintha modernebb lett volna, mint legutóbbi látogatásakor. Lapos pillantásokat vetett karórájára, megállapítva, hogy a tervezett egy óra túlságosan is gyorsan telik. Az igazgatóra pillantott, akit – úgy tűnik – teljesen lekötöttek egy időre Jenny kérdései.
- Azt hiszem, igazad van – mosolyodott el a gyógyító Jenny első kérdésére válaszolva -, de ezt a döntést nem mi hoztuk. Az itteni mugli kórházi felszereléseket a sokkal jobban kiépített városmajori klinikába telepítették át – tette hozzá. – A kapacitásunkat tekintve… Nos, alapvetően kétszáz ágy van a kórtermekben, ezen kívül további két üres teremben szükség esetén huszonöt-huszonöt beteget tudunk elszállásolni, ez körülbelül 250 fő. Azonban a százhúsz főnyi telítettséget is ritkán érjük el. Sürgősségi kezelésre bárkit fogadunk, hosszabb kúráknál azonban inkább a környéken lakókat szoktuk felvenni – válaszolt, remélve, hogy ezzel a leányzó minden kérdését megmagyarázta. – Ami pedig a sárkányhimlős betegeinket illeti… - kissé lehalkította hangját – körülbelül egy hónapja vannak itt, és reményeim szerint egy hét múlva haza is mehetnek. Gyertek – intett a főgyógyító maga után, és a terem széle felé sietett. Enyhén félrehúzta a függönyt – ekkor azonban észrevette, hogy a betegek alszanak. Csendre intette a diákokat, majd keze egy mozdulatával jelezte, hol álljanak meg.
A látvány nem volt szép. A diákok csak a legkívül fekvő beteget láthatták, de vélhetően ez is elég volt nekik: zöldes színűre színeződött, enyhén keléses, rücskös bőrt figyelhettek meg a páciens arcán. A gyógyító nagy óvatosan leemelt az ágy feletti polcról egy barna színű üveget – rajta a „Sárkányhimlő – Gorsemoor-tinktúra” felirattal, majd fehér köpenyének zsebéből egy nagy ecsetet halászott elő. Finoman, óvatosan kent egy réteg tinktúrát a beteg arcára: enyhén sistergő hang hallatszott, szinte látni lehetett, ahogy az erős gyógyfőzet szétmarja a csomós keléseket. Várt pár másodpercet, majd ugyanezt a műveletet megismételte a másik két beteggel, végül visszatette a gyógyszert a helyére. Pár lépéssel a diákok mellé lépett, s suttogó hangon megszólalt.
- E betegeinknek már csak az arcukon vannak kelések, s ebben a fázisban már csak tinktúrával kezeljük őket. Ha érdekel titeket a betegség háttere, inkább a következő teremben mondanám el, ne keltsük fel őket – tette hozzá továbbra is suttogva, s pálcájával behúzta az ágyakat jótékonyan elrejtő függönyt.

Dwayne

Dwayne

Karácsony és Egyetlen

Szalamanton
Március 1., vasárnap délután

Szalamanton
Projektmunka 3. forduló
Május 23., szombat délelőtt

Gyakorlati óra

*Sebesen jegyzeteli az főgyógyító által elmondott dolgokat, közben gondolkodik tovább, hogy van-e még több kérdése, de egyelőre nem jut eszébe más. Bálint kérésére felcsillan a szeme, és követi a többiekkel együtt a családhoz a férfit. Halkan megy ő is, és a látványra egy picit megborzong. Tudja ő, hogy ez a látvány a gyógyítói munkával együtt jár, de ő még nincs ehhez annyira hozzászokva. Még jó, hogy nem az elején látták, biztos abban, hogy ennél is rosszabbul néztek ki. Végignézi a kezelést, arca kissé elsápad, ahogy belegondol, szegények milyen kínokat állhattak ki, és ahogy visszaér melléjük a főgyógyító, csak biccent egyet, és kimennek. Kell egy pár másodperc, mire visszatér a szótlanságból, és akkor egy picit elgondolkodó fejet vág.*
- Ezzel a tinktúrával lehet csak kezelni ezt a betegséget? És lehet akár életveszélyes, ne adja Merlin, halálos kimenetelű?
*Kérdezi most már kíváncsian.*

Nekem sem sok választásom volt, ahogy bemásztam a gépbe, Ricsi ránk csukta az ajtót, persze csak az után, hogy szólt, hogy kössük be az övet. Dasha is rettenetesen izgult, szóval jól esett, hogy nem egyedül voltam, meg ilyesmik. Elmosolyodtam halványan, majd kinéztem az ablakon, míg a fiúk is bemásztak. Ricsi persze hátranézett azonnal, kaján vigyorral, és elkezdett cukkolni, hogy hogyan fogok már innen kikeveredni. Elnevettem magam, majd felé legyintettem a sisakommal, mire lehúzta a fejét.
- Ne piszkálj már! - grimaszoltam őt nézve. Felszálltunk, nekem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, de attól függetlenül isteni érzés volt, talán csak seprűvel lehetett volna ennél is jobb. Erre azonban nem volt lehetőségem, ezért inkább Richárdot piszkáltam, néha rápillantva Dashára, hogy ő hogyan érzi magát. Ő valahogy higgadtabbnak tűnik, mint amilyen én vagyok... A kis mázlista! A kilátás csak növelte volna bennem a félszet, így nem nagyon pislogtam kifelé. Mikor a többiek szerint elég magasan voltunk, Dávid szólt Dashának, hogy show time van. Dasha kissé riadtan pillantott rám, mire csak megveregettem a vállát, biztatva, hogy menjen csak oda.
- Én is szerettelek, Dasha! Elmondom a világnak, hogy mennyire jó ember voltál! - nevettem, majd megfogtam Ricsi kezét, aki már felvette az ejtőernyős hátizsákot. Ő kifejezetten izgatottnak tűnt, ami azért engem is feldobott három méterrel a felhők felé. Még jó, hogy nincsenek felhők, te szent isten! Még csak az kellene! Dasháékra néztem, miközben a srác rám csatolta a hozzám tartozó részét az ejtőernyőnek. Az ajkamba haraptam, majd hátranéztem, aztán vissza Dávidékra, akik éppen most ugrottak ki a repcsiből. Már épp vinnyogni kezdtem, mikor Ricsi elkezdett visszaszámolni, az ajtó felé tolva engem. Azért fura volt, hogy ilyen közel voltam valakihez, ennek ellenére nem volt rossz, mármint legalább biztos volt, hogy nem tojok be és maradok a gépen, mint egy gyáva nyúl. Még nem halhatok meg, még túl fiatal vagyok! Bár... ha most halok meg, nem emlékeznek rám öregen! Az ajtóhoz érve a szél az arcomba vágta a hajamat, mire kaptam egy csípős megjegyzést, meg egy hajgumit. Összekötöttem a hajam, aztán pedig lepillantottam, ismét felnyüszítve. Épp azon voltam, hogy visszafordulok, mikor Ricsi lenyomott maga elé, felszólítva, hogy lógassam ki a lábamat. A torkomban éreztem a szívemet, el akartam futni, mármint vissza az ülés felé. Nagyon váratlanul ért a lökés a vállamon, én pedig kiestem. A hátam mögül hallatszott az oktatóm röhögése, azon, hogy én felsikkantottam, miután a levegőbe kerültünk. A levegő két oldalt az arcomba süvített, a hajamba kapott, az erő a föld felé vonzott, én pedig vonyítottam, mint valami elmebeteg farkas. Ricsi is megengedett magának egy kis ordibálást, szerintem ő is kapott egy nagy adag adrenalint, akárcsak én. Vajon ilyen érzés lenne, ha leesnék a seprűmről? Több, mint valószínű... Azon voltam, hogy én szeretnék azonnal valami varázslatot, ami megfékez a levegőben, de ha akartam sem tudtam volna a pálcámért nyúlni, mert Ricsi az ujjaim közé fűzte a sajátjait, annyi időre, hogy széttárjam a karjaimat. Mámorító volt a sebesség, az esés érzése.
To be continued~

Projektmunka, harmadik forduló, első reag


46 pontot kapott. Negyvenhatot! Egy ponttal legyőzte Mirabellt, amiért végtelen büszkeség hatotta át, de sajnos ez nem volt elég, hogy a lány kiessen, bár az örömtől és győzelemtől megrészegülten úgy gondolta, jól van ez így, hiszen így megmérkőzhetnek szemtől szemben, és úgy győzheti le - azt pedig már senki nem vitathatja el tőle.
Aztán hazament, lehiggadt, és elkezdett aggódni. Mert az, hogy az utolsó fordulóba jutott, azt jelenti, hogy emberekkel kell párbajoznia, olyat pedig még csak egyszer csinált... habár ez nem a hagyományos párbaj lesz, de mégis, harcolnia kell más elemi mágusokkal. Az izgatottság, és a rettegés egyszerre járta át a gondolatra, és aztán elkezdett még keményebben készülni a mai napra.
És most itt van. Az egyik legmagasabb pontszámot kapta, így amikor bemondják a nevét a dobozka mellett és rávetül a nagy figyelem teljesen és kikerülhetetlenül, megremegnek a térdei, és egyszerre járja át a rémület attól, ami következik majd, és a földöntúli öröm a nagy ujjongásra, amit kap a kedves mosolyú, de elszánt tekintetű, szégyellős főhajtásra.
Visszafordul az ajtó felé, és nagyot sóhajt. Próbál felkészülni arra, ami bent várhatja. Bizonyára lesz ott minden, elvégre ez már nem elemenként oszlik meg, hanem évfolyamonként. Nyilván nem tehetik meg a készítők, hogy egy elemet kizárnak, de csak fa lesz, vagy csak földes-sziklás vidék, vagy csak homokos? A földnél olyan sok a lehetőség. De már csak pár másodperc van, hogy kiderüljön. 3... 2... 1...
Belöki az ajtót egy lendülettel, és az első, ami megcsapja, az a hideg. Nagyon hideg van, ez pedig azt jelenti, hogy sok víz van körülötte.
~Még mindig jobb, mint ha tűz lenne...~ jegyzi meg gondolatban, majd ahogy becsukódik mögötte az ajtó körbenéz, és már rohan is nyugatra, az erdő irányába, hogy minél hamarabb eltűnjön a fák között, a saját terepén, hogy azután majd onnan találja ki, hogyan tovább. Persze elgondolkozott ő sok technikán, eltervezett több megoldási sémát arra, hogy győzzön, átgondolta a taktikákat, de végül nem döntötte el, melyik a legjobb, csak azt, hogy időt kell magának nyernie az elején. Nem akarja, hogy már az elején levadásszák, mint abban a történetben, az Éhezők Viadalában.