Köszi Loise, egyem a szíved  

Jó étvágyat!
Jajj utálom amikor áll a bál :/

Micsoda kannibálok járnak erre   <3
*már megy is vissza a papírjai közé*

Elizabeth

Néha minden hátborzongatóan egyszerűnek tűnik. Ahogy ott álltam a szobám közepén és néztem magam a szemközti tükörben minden tiszta volt és világos. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne folytatnom az utam és az is nyilvánvalóvá vált, hogyan védhetném meg azokat, akiket szeretek, akikért az életemet is eldobnám. Még csak kérniük sem kellene, én ott lennék, hogy vigyázzak rájuk.
Mindannyiukra.
Ez természetesen lehetetlen. Ha most David itt állna mellettem, valószínűleg lecsapna és közölné, hogy nem hagyja, hogy megölessem magam. Ez nem játék. Tudom, hogy nem az, de ő is vigyáz rám, nem igaz? Akkor miért nem hagyja, hogy én is ugyanígy tegyek?
Ezek a kérdések követték egymást a fejemben és kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem annyira világos ez az egész ügy. Talán mégiscsak jobban oda kellene figyelnem jelentéktelennek tűnő részletekre. A részletek fontosságát nem lehet eltúlozni, én mégis semmibe veszem őket. Minden aprócska jelnek szerepe van a hatalmas kirakóban, ami az életemet képezi. Meg kell tanulnom bánni velük és a helyükre illeszteni a darabokat.
Azzal a határozott céllal indultam el a szobámból, hogy szívok egy kis friss levegőt. Már napok óta nem voltak rémálmaim, ami több, mint valószínű, hogy a kimerültségnek és az ezernyi apró teendőnek tudható be, amivel lekötöttem a gondolataimat. Megpróbáltam mindig menekülő utat keresni a magány és a csend elől és ez egészen jól működött. Eddig.
A lábaim csak vittek előre és rájöttem, hogy semmi kedvem sincs elhagyni a kastély területét, csupán csak ki akarok lépni egy kicsit a megszokottból; ezért is indultam olyan irányba, amerre azelőtt még sohasem jártam. Aggasztott Jess eltűnése. Kinéztem belőle, hogy fogja magát és elmegy az apámhoz, csak hogy végre egy kicsit megnyugodhassunk; mindketten. Bíztam benne, hogy elég okos, hogy ne keveredjen bajba, de ha mégis megöleti magát, én megfojtom.

Katherine

 Szabadság. Ennyivel tudom jellemezni az életemet. Legalábbis most. Most, hogy már majdnem egy hónapja szakítottunk Daviddel – újra -, ráadásul a vizsgáimnak is vége, nem törődöm semmivel sem. Nincs senki, aki megakadályozhatna abban, hogy valami hülyeséget csináljak. Néhány napja, újra meglátogattam a szülő városomat, illetve a szüleim sírját. Sosem hittem volna, hogy aki megölte őket, az pont egy olyan bűnöző, akit nekik kellett volna elfogniuk, ráadásul legjobb barátnőm szüleivel együtt. Ám, egyikőjük sem tudta megtenni ezt, ugyanis mindegyikőjüket a halálba sodorta az az ember. Nem tudom, hogy azóta elfogta-e bárki is, de ha igen, másképp néznék a Sorsra. Na jó, rá sosem néznék másképp, csak csúnyán, hiszen Ő rontott el mindent. Nem, igazából nem csak Ő, hanem én is. Még mindig hallom nagyi szavait a fejemben: A te hibád, hogy ez történt anyáddal! A te hibád, hogy meghalt a lányom! Ezt azután vágta a fejemhez, miután felébredtem a kórházban. Ugye milyen kedves? Mindig is magamat hibáztattam a történtek miatt, pedig én nem csináltam semmit. Persze, könnyű másra fogni mindent, de 7 évesen mit tehettem volna? Még a körülöttem lévő dolgokat is alig fogtam fel, nemhogy varázsoljak és megvédjem a szüleimet. Most már mindegy, nem igaz? Ami elmúlt, elmúlt. Ráadásul, nagyi sincs már az élők között, lassan egy éve. Mégsem érzem magam magányosnak, annyira. De csak azóta, mióta megkaptam anya nyakláncát és a képet vele együtt, ami az utolsó rólunk, hármunkról. Apa, anya és én. Mennyivel másabb volt minden akkor még, és soha nem hittük volna, hogy ez lesz a vége, még ők sem.
Ahogy álltam az ablak előtt és kifelé bámultam, rájöttem, hogy most már az ősz közepén járunk, ami azt jelenti, hogy hamarosan itt a szülinapom és egyúttal a szüleim halálának évfordulója. Valahogy mindig frusztrált voltam, amikor erre rájöttem, most mégsem éreztem az elmúlást. Igaz, hogy egyedül voltam, mégsem tudtam szomorkodni, legalábbis ma nem. Kiléptem a szobámból, és mentem, amerre a lábam vitt. Őszintén szólva, voltak olyan helyek a Kastélyban, amiket még nem fedeztem fel, így jól jött, hogy vakon követtem saját magamat. Mikorra föleszméltem végre, fogalmam sem volt arról, hogy hol is vagyok. Hasonlított a Harsogó portrék folyosójára, de mégsem az volt, hiszen csöndesebb volt, sokkal. Nem sok diák sétált errefelé, de meg kellett tudnom, hogy hol is vagyok, így utamat egy szőke hajú lány felé irányítottam. Már majdnem ott voltam, amikor is megcsúsztam. Hogy hogyan? Ne kérdezzétek, nem tudom a választ.
- Aú, ezt meg hogy csináltam? – a sajgó hátsó felemet fogtam, ugyanis sikerült pont rá esnem. Megmondtam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen.

Loise

Mostanában teljesen egybeolvadnak a napjaim. Unom már ezt az állandó sablonosságot és szürkeséget. Olyan, mintha nem is történne velem semmi, kivéve két hetente egyszer, amikor valakivel összefutok és egy kicsit eldumálunk. Régebben állandóan a társaság központjában szórakoztam, minden napra volt programom és soha nem unatkoztam. Én most is szívesen folytatnám ezt az életmódot, de valahogy nem jön össze. Tudom, hogy ez nagy részben tőlem függ és el is határoztam, hogy valamit kitalálok.
Mára egy újabb közösségi programot agyaltam ki: elindulok a folyosókon és ha találok valakit, akinek van kedve velem gitározni és énekelni egy jót, akkor a feladatot kipipáltnak tekintem. Már a Nyugati szárnyban járok, amikor beugrik a tökéletes helyszín. Hol is lehetne jobb közönséget és társaságot találni, mint a társalgóban?! Gyorsabbra veszem a lépteimet, de azért figyelek, hogy a lépcsőfordulókban ne essen baja a gitáromnak. Két perc múlva már a helyiség ajtaja előtt állok. Halkan kinyitom azt, de sajnos nem nagyon nyeri el a tetszésemet, amit odabent látok. Össz-vissz egy-két ember lődörög a teremben és egyikőjük se tűnik túl bizalomgerjesztőnek, kivéve egyvalakit. Lépek egyet jobbra, hogy jobban megfigyelhessem a szőkeséget, aki a teáját kortyolgatva üldögél. Ő is mintha kicsit magába lenne fordulva, de sokkal szimpatikusabb, mint a többiek. El is indulok felé határozott léptekkel, majd megállok közvetlenül előtte.
- Szia! Zavarlak? Mielőtt agyamentnek néznél, amiért csak úgy megszólítalak, inkább szólok, hogy tényleg nem vagyok normális, de szerintem jó értelemben. -vigyorogva nézek a szőkére és kíváncsian várom a válaszát. A legrosszabb ami történhet, hogy elküld a fenébe és ma se lesz társaságom... Szerintem megéri próbálkozni.

Elizabeth

Veszély. Mindenhol. Mégis élvezem.
Tulajdonképpen ez a játszma tanított meg rá, hogy észre vegyek jelentéktelennek tűnő gesztusokat, szavakat, eseményeket, hogy olvasni tudjak másokban. Elég volt csak egy kicsit gyakorolnom, csak egy kicsit hagynom kibontakozni magamat, máris gyorsan ment. Olyan volt, mintha mindig is képes lettem volna rá, csak éppen sohasem foglalkoztam vele. Valószínűleg hasznát vettem volna a régi életemben, azonban akkor senki és semmi nem érdekelt. Csak én voltam és a saját, tökéletesnek titulált világom. Egy hely, ahol én irányítottam; egy baráti kör, akik minden egyes szavamra hallgattak; egy világ, ami csak és kizárólag az enyém volt. Minden fiatal lány álma, nem igaz?
Csakhogy az én álmom darabjaira hullott, mikor a szüleim az iskolába küldtek, majd mikor itt megtaláltam a helyemet kiderült, hogy az egész életem egy hatalmas hazugság volt. Olyan emberekhez ragaszkodtam, akiknek semmit sem jelentettem, azoknak pedig, akiket kicsit is érdeklek nem a lényem, a létezésem a fontos, hanem a megölésem. Vicces. Azt hittem, ilyen csak és kizárólag a filmekben van. Ha nem velem fordul elő, valószínűleg elgondolkozom rajta, hogy a beszélgetőpartnerem teljesen normális-e.
Őszintén szólva, az elmúlt pár hétben ezt a kérdést rendszeresen felteszem magamnak, ha nem Jessie-vel beszélgetek. Ő az egyetlen, akit elfogadok olyannak amilyen, de a többi ember egyszerűen kiszámítható és abszolút nem gondolkodnak. Gyerekjáték megtudni, mi is játszódik le a fejükben, miközben szemközt ülnek veled és édes mosollyal cseverésznek valamilyen jelentéktelen dologról. Nem találkoztam még igazán tehetséges hazudóval. Érdekes lenne.
A lányt már akkor észre veszem, mikor befordul a sarkon, de különösebb figyelmet nem tulajdonítok neki, egészen addig, amíg meg nem indul felém. A testtartása magáért beszél, a mozdulatai ékesebben szólnak, mintha ő maga ejtené ki a szavakat. Ahogy elcsúszik halvány mosoly kúszik az arcomra, ami gyorsan tova is illan, de nem mozdulok.
-Megtippelem! –vetem fel, de nem várok semmiféle reakciót sem. –Eridon és eltévedtél.
Kíváncsian várom a következő lépést. Sohasem próbálkoztam még ilyesmivel. Sohasem mondtam ki nyíltan, hogy mire sikerült rájönnöm. Érdekel, mit is fog kezdeni a helyzettel.

Loise
Nyugati pályaudvar.


Chuck számára szerencsére sikeresen lezárult a vizsgaidőszak; átment. Ha nem is szín kitűnővel, de akkor is átment, a lényegen nem változtat. Ezzel le is esik egy teher a válláról, már csak kettő maradt; a koncert és a bajnokság. Utóbbira még van egy kis ideje, a koncert viszont sürgősen közeledik. Chuck ezért nem tud annyira aludni az utolsó éjszakán, mert folyamatosan a számokon kattogott az agya, akarva, akaratlanul... Ezért kialvatlanul kel fel reggel, de nem is bírna visszaaludni. Elvégzi a szokásos tisztálkodás procedúrát, fogmosás, fürdés; de csak az erősítés után. Ezek után eljön a felöltözés ideje, még sem flangálhat egész nap egy szál alsógatyában. Nem is mondtam, hogy a napokban kiköltözött a gólyalakból, mert felvették egy hálószobába, ahol a társaságot pár Chuck-hoz alapjába véve hasonló ember alkotja; jó fejek, meg minden, de nem ilyen rózsaszín gyökerek, mint ami sajnos manapság lesz a diákokból... Na de maradjunk a témánál. Szóval, felvesz egy farmert és egy fekete, piros cápával díszített pólót; az egyik kedvence. Már tegnap este felé bepakolta a cuccait, hogy ne ma kelljen kómás fejjel gondolkodnia. Tehát csak felkapja bőröndjét és gitárját, körülnéz utoljára a szobában, majd elhagyja a helyiséget. A kh-tól már tegnap elbúcsúzott, eléggé hozzá nőtt az a hely; sok időt töltött ott. Szomorú a búcsú, de hát túl kell esni rajta. A félreértések elkerülése végett, nem morzsolt el egy könnycseppet sem és még csak nem is szomorkodott, hanem örült, hogy végre hazamehet; nemsokára úgyis visszajön. Komótosan elsétál a Bogolyfalvai Vasútállomásra, tíz perccel indulás előtt érkezik. Felül a vonatra és gyorsan le is csap egy fülkére, ahol egyedül lehet; becsukja maga mögött az ajtót és elhúzza a függönyt, jelezvén, hogy nem kíváncsi már társaságára. Jelenleg csak Loise-szal utazna szívesen, meg talán Elizabeth-tel beszélgetne el. Gábor horkol, Laura pedig túl sokat dumál... Előveszi MP3-ját és zenét hallgat fülhallgatón keresztül. A kastély területén meg sem próbálta használni, mert tudta, hogy nem fog működni, mert ez mugli cucc.
Pár óra múlva Chuck arra ocsúd fel a zombiskodásból, hogy a vonat el kezd lassítani. Kinéz az ablakon és megállapítja, hogy ez bizony Budapest és a Nyugati pályaudvar. Elrakja a zenelejátszót, megfogja gitárját és a bőröndjét; nagy erőlködések árán végül le tud szállni a vonatról.
És most várunk... Úgy volt megbeszélve, hogy Loise-szal itt fog találkozni, ezért lerakja bőröndjét és ráül, fogva kezében a gitárt, majd el kezd ismét zenét hallgatni fülhallgatóval és közben a piercingével szórakozik.
Nem is említettem, hogy Chuck plakátokat fog kirakni meg hirdetéseket, melyben az áll, hogy keresnek egy ritmusgitárost ég még egy szólóst. Úgy gondolták, hogy így lenne a legjobb. Aztán, hogy mi lesz ebből...
póló

*Fogalmam sincs merre járhatnak az Eridonos ismerőseim, így az élet nagy dolgain gondolkodva melegszem a kandalló előtt. Néha belekortyolok a teámba, s van amikor hátra pillantok egy-egy hangosabb szónál. Nem valami vidám társaság van itt, pedig általában kacagásoktól és szavaktól hangos a társalgó.*
~Biztosan az idő teszi.~*Minden bizonnyal az én hangulatom is ezért ilyen semmilyen. Persze érdekes is lenne ha itt nevetgélnék magamban Prefektus létemre. Egészen biztos, hogy őrültnek nyilvánítanának érte. Így hát nincs más választásom, mint a tűzbe bámulva merengeni. Szerencsére olyan negyed óra telik el így, mélabúsan, mert társaságot kapok. Egy fiú hang szólal meg mellettem, s én kissé bizonytalanul, de felpillantok.*
~Egész biztos, hogy nem hozzám jött, elvégre nem ismerős a hangja.~*Ám amikor felpillantok meglepve tapasztalom, hogy de bizony, én kaptam társaságot, méghozzá egy eridonos személyében. Látásból ismerem a srácot, azt is tudom, hogy Nicholasnak hívják, elvégre nekem úgymond ismernem kell szinte mindenkit házon belül. Még jó, hogy jó a memóriám. A srác bemutatkozás helyett valami ismerkedős szöveget nyom le arról, hogy ő milyen is önmeglátása szerint. Szimpatikus. Mosolyogva nyitom hát szólásra ajkaimat, s lágy, kedves hangon szólalok meg.*
- Nem zavarsz, nyugodtan foglalj helyet*Jól megnézem őt és a hangszerét is. Imádom a gitárokat, úgyhogy még egy plusz pont Nichnek.*
- Loise vagyok, téged hogy szólíthatlak?*Nem mondom neki, hogy tudom hogy hívják, elvégre lehet, hogy valami mániákusnak nézne, akinek az a heppje, hogy mindenkit megjegyez magának.*
- Mióta gitározol?*Nyilván nem azért hurcolja magával, mert most akar megtanulni, hiszen akkor nem társasággal teli helyre ment volna, legalábbis én a kezdetekben vagy a szüleimmel, vagy valahova elvonulva gyakorolgattam. Nem most volt már, az egészen biztos.*
- Játszol nekem valamit?*Lehet, hogy korai megkérnem ilyesmire, de nem bírom ki. Imádom a hangszer hangját és kíváncsi vagyok arra is mennyire megy neki a pengetés. Remélem énekelni is fog hozzá, persze ahhoz is gyakorlás kell, nem is kevés, elvégre nehéz hangszer mellé énekelni, pláne úgy, ha te játszol rajta közben. Tudom magamról, hogy nehéz volt megtanulni, hiába ment az éneklés már előtte...*

*Már alig vártam a mai napot, igaz nagyon jó volt végre itthon, de ma végre újra találkozom Chuckkal és megláthatom mit is alkotnak a színpadon. Reggel nem kellett korán kelnem, elvégre nem olyan nagy táv ez egy varázslónak. London jó hely, és jól éreztem magam nagyon, ismét körbejártam a kedvenc részeimet és találkoztam a haverjaimmal, de ugye nem azért járok Bagolykőre, hogy itt legyek. Most utazok tehát vissza, éppen a vonaton ülök. Természetesen a muglik erre nem ülhetnek fel, de ugyanoda érkezik ez is, mint ahová az övék, csak nem tudnak róla csak a vezetőik. Éppen a Nyugatira tartok az egyik kedvenc ruhámban. Szerencsére még jó idő van, így öltözködhetek nyáriasan. Hajam egyik fele fel van tűzve, s egy közepes méretű köves liliom díszeleg benne. Hogy mit hozok magammal? Csak egy nagyobb méretű gurulós bőröndöt ami tértágító bűbájjal van ellátva és a gitáromat. A helyem kényelmes, összesen hárman vagyunk a fülkében, egy párocska és én. Szerencsére nincsenek folyamatosan összeragadva, így kellemes az út. Nézem a tájat és zenét hallgatok. Nemsokára beérünk a Nyugatira, úgyhogy megigazítom magamon az enyhe sminket, meg a hajamat, mert kicsit összetúrtam a nagy helyezkedésbe. Remélem, hogy Chuck már ott lesz, mert nem szeretek várakozni, de persze úgyis nemsokára odaér, hiszen nem szoktak ezek a járművek sokat késni. Kíváncsi vagyok hogy fog alakulni az este, és hogy hogyan fogadnak a bandatagok, illetve a szülei. Izgulok. Ritkán van ilyen velem, de tudom mennyire fontos az első benyomás. Amikor begördülünk az állomásra, már meg is pillantom a fiút a peron szélén. Össze szedem a cuccomat, még befújom magam egy kis parfümmel, majd elindulok ki a kupéból, át a folyosón az ajtó irányába. Vagyunk egy páran, úgyhogy nem megy ez olyan gyorsan, pláne nem cuccal ugye. Még jó, hogy van egy udvarias fiú, aki kiveszi kezemből a bőröndöt, s leviszi nekem azt a lépcsőn.
- Köszönöm*Rámosolygok bájosan, majd átvéve a cuccomat elindulok Chuck felé, ragyogó mosollyal az arcomon. Látszik, hogy örülök a találkozásnak, meg mindannak ami ránk vár. Odaérve nyomok az arcára három puszit.*
- Szia! Sokat kellett várnod?*Kérdem mosolyogva, miközben körbetekintek a helyen. Jártam már itt, de nem túl sokat, így megfigyelek majd mindent út közben.*

Ruha

Itt valami élet?

ittitt *jelentkezik*

Nézem az aláírásodat, szóval eladó vagy? Na és mennyiért?

Az én boltomban eladó. *lelövi a poént*
Amúgy én is itt vagyok. Sziasztok! ^^

Valahogy nem vettem még észre, nem tudod miért?

Szia! *_*

Már megvettek..  

Sziaa Janeey..  

Anyóspajtás *-* hát téged is látni?

Többet ajánlok, sokkal, még így sem vehetlek meg?

Még szép ídős menyem.

Miraa *tarool*

Ezen még gondolkodnom kell..

Azt olvastam, hogy idős menyem... O.O

Ó Liszi, szia *megölelgeti*

Ne gondolkodj, sokáig nem érvényes az ajánlat.

Tudom, hogy nem vagyok éppen egy álompasi típus, de, hogy pont Loveguard kisasszony ne vegyen észre, az már sértés.

Bocsánat Vincy, te nem taroltál le.

Látod Vincent..én tudom, hogy kell fogadni Mirát.

Vincy? Ez most mi? Érezzem magam kiskutyának?

Tarolnám én is, de nem tudom mit szólna hozzá az asszony.

Vincy..ez aranyos.  

Imádná, hidd el..

Ez az új beceneved, kezeld jól, cuki.
Az asszony jól kezelné.

Ha neked cuki akkor jó, nekem egy kiskutya jót eszembe róla.

Előbb megvárom a véleményét, azután kezdek itt össze vissza tarolni.

Jól van Vincy, szerintem aranyos.
Anyós, tarolhat?