Nekem meg a Vichy márka. XD

Khm... Tarolgatni szabad, de aztán ám csak annyi legyen!

Ugyan Janey, nekem férjem van!

Méghozzá mennyi..xD

//szó.//

Ott a pont.

A drága asszonykámnak egy márka jut rólam eszembe, jól indul a dolog.

*letarolja a kisasszonyt* Nem mintha magácskát zavarná, hogy férje van, tudom jól.

*elterül, de megölelgeti*
Kikérem magamnak, pont hogy zavar.

Hát tegyen ellene, létezik válóper is.

Nem szabad, jobb eltitkolni.

Ja igen. És mikor találkozik a sok férj? Megosztoznak magácskán? XD

Nem találkoznak, megoldom.
Most is alszik szépen az összes.  

Katherine

 Egész életemben mindig azzal voltam elfoglalva, hogy másoknak jó legyen. Arra sosem gondoltam, hogy magamnak örömet okozzak. Egyszerűen nem volt rá szükségem, ugyanis már az is mosolyt csalt az arcomra, ha másnak segíthettem. Közben persze mindig ott volt a fejemben a kép, hogy az én hibám az egész gyilkosság. Talán ezért is menekültem ebbe az irányba. Így legalább megnyugodhattam és nem volt rossz a lelkiismeretem. Na jó, ez az egész egy nagy badarság. Ebből talán csak az igaz, hogy egész életemben segítettem másoknak, amit szerettem. Olyan nehéz mindennap úgy a tükörbe nézni, hogy ne a bűnbakot lássam magamban, hanem egy egyszerű lányt, aki tehetetlen volt akkor. Annyira, de annyira irritáló ez az egész, hogy legszívesebben kiállnék egy szakadék szélére azt kiabálva, hogy: Elég volt! Jó is lenne, szép is lenne, csak éppen ezzel semmit sem tudnék megoldani. Nem baj, most már olyan mindegy, hiszen nem tudok mit tenni az ellen, ami a múltban történt, nem igaz?
Valahogy ez a gondolatmenet mégsem szegte kedvem, mert ez a nap, annyira más volt, mint a többi. Hogy miért? Nem tudom, de más volt és kész, fogadjátok el. Széles mosoly terült szét az arcomon, mint mindig. Tudniillik, én még akkor is mosolygok, amikor legbelül már rég sikítanék. Ez egy igen jó képesség, mert ezzel legalább nem kell elárulnom az igazat, úgyis mindenki beveszi. Nem mondhatnám, hogy ezzel hazudok a barátimnak, inkább csak elhallgatom a bajom. Sosem tudtam az ilyenekről beszélgetni, és nem is fogom ezt elkezdeni, legalábbis most nem. Most úgy is minden rendben van, azt hiszem. Hiszen, nincs senki, aki megmondhatná, hogy mit tegyek és mit ne. Nem kell még egyszer végig szenvednem, hogy olyasvalakit veszítek el, akit igazán szeretek és szabad vagyok. Ugyan, mit kívánhatok még? Bah... sok mindent. Igaz, hogy a barátok mindenben mellettem állnak, de mégis szükségem van egy családra, A családomra. Mit tehetnék? Az ég világon semmit, és ebbe belenyugodtam, most már tényleg.
Ahogy ez az egész gondolatmenet végigpörgött a fejemben, észre se vettem, hogy teljesen eltévedtem. Megakartam kérdezni egy lányt, ám még oda sem értem hozzá és máris elestem. Hogy miben, azt nem tudom, de amint megvizsgáltam, rögtön rájöttem a "titokra". Egy igen nagy tócsa terült szét a padlón és nekem sikerült pont ezen elcsúsznom. Kezdők hibája, illetve az én szerencsétlenségem.
- Jól tippeltél! El kéne járnod lottózni - mondtam, és rögtön folytattam is mondandóm. - Ha esetleg nem tudnád, az egy mugli találmány.
Hangomban semmi ellenszenv nem volt, egyszerűen csak tudattam a lánnyal, hogy igen ügyes a tippelésben.
- Te meg Rellonos vagy, ha jól sejtem. Nem tudod véletlenül, hogy hol a búbánatba vagyok? - kérdeztem tőle, miközben föltápászkodtam. Komolyan, ennél a folyosónál még a Harsogó is jobb és ez igen nagy dicséret tőlem.

Amira Loveguard
~ 2012. október 4. - 22:00 körül


Átmentem az összes vizsgámon!
Amint az utolsó eredmény is megjött, akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem még az épp mellettem álló lányka is hallhatta a csattanást, mellyel földet ért. Vagy ha azt nem is a hatalmas mosolyt, és a megkönnyebbült fellélegzést. Attól a pillanattól kezdve a tudatos Szeszi helyét átvette az önfeledt énem, és szerintem előreláthatólag a szünet végéig nem is fogja visszafoglalni a tudatosság és előregondolkodás.
Végre teljes egészében megismertem a kastélyt, felfedeztem minden kis zugát és még olvasgatni is bőven akadt időm. Egyetlen egy dolog hiányzott az életemből, az adrenalin. Imádom a csendet, a nyugalmat, de csak ha megfelelő mennyiségben keveredik az izgalmas és talán kicsit veszélyes időtöltéssel. Így október felé szoktak lenni a Ridehouse táborok, a legnagyobb születésnapi bulik, és ez most mind- mind hiányzik az életemből, így ezt a lyukat sürgősen pótolni kellene. De valószínűleg csak a téli szünetben utazhatok haza, tehát egyelőre a témát ejthetem, mert hiába is vágyódom most az Alpok havas lankáira, nem lehet, esélytelen.
De valamit muszáj volt csináljak, mert a fölös energiáim már nagyon kezdtek elszaporodni, így a mindig bevált módot választva elkezdtem rendet rakni a szekrényemben. Már vége a vénasszonyok nyarának is, így sortnadrágok ki, őszi kiskabátok és pulóverek be! Mire mindent átválogattam, és bepakoltam a szekrényembe, már bőven takarodó után járhatott az idő, de mégsem voltam fáradt.
Friss levegő kell, egy kis testmozgás! Tekintve, hogy úgyis régen vittem le Ebit sétálni, logikusnak tűnt, hogy egyből húztam a barna bokacsizmám és útnak is indultam a Navine körletéből a kastély parkja felé.
Amint kiértem a szabadba pórázra kötöttem a kis állatot, letettem a fűre és hagytam, hogy menjen, amerre szeretne. Furcsa páros lehettünk... egy vörös hajú kócos lány, hatalmas kötött pulóverben és farmernadrágban és egy fekete pórázra kötött sündisznó, éjjel háromnegyed 10 körül a kastély parkjában. Ha most valaki meglát, akkor azt hiszem, egyből mehetek is haza, és hiába volt minden magolás. De őszintén szólva, ennek nem teljesen voltam tudatában, valahogy apró kis részletnek tűnt.

Janey

Néha nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. És nem mindig abban az értelemben, hogy leülök olvasni, vagy Laurával töltöm az időm. Férfi vagyok, és sokszor jól esik egyszerűen beülni a kocsmába, és iszogatni.
Jelen helyzetben társaságra vágytam, méghozzá a szomszédom társaságára, méghozzá a csinos Janey Forerstére. Az ajándékbolt tulajdonosához még nem volt igazán szerencsém, egyszer beszéltünk talán, de nem sokat tudok róla. Sok rosszat, és jót hallottam a kisasszonyról, így kedvem lett hozzá, hogy jobban megismerjem.
Ennek érdekében betértem hozzá a boltba, és egy esti lazításra invitáltam a faluban található csárdába. Nem túl jó hely ez, sőt. Koszos, poros, olyan emberek térnek be, akiket a hátam közepére sem kívánnék. Bevallom, nem pont olyan ez a hely, ahova én beleillek. Jobban kedvelem a tiszta, kulturált helyeket, és ott az emberektől sem ráz ki a hideg. Janey sem éppen ebbe a porfészekbe való, na de nem is ez a fontos jelen pillanatban. Ez még a legjobb megoldás, hacsak nem akarunk Bogolyfalváról elmenni.
Fél órával korábban mentem, mint ahogy megbeszéltük. Fél tizenkettő körül tértem be, úgy öltöztem, hogy ne tűnjön nagyon fel nekik az érkezésem. Fekete inget és egyszerű farmert viseltem, indulás előtt a vállamra kanyarítottam a fekete, egyszerű köpenyemet. Szemeimmel végigfutottam a társaságon egy pillanat alatt, és lassan a pulthoz ballagtam. Egy vodkával indítottam, majd a sarokban egymagában üresen álló asztalhoz már sörrel a kezemben mentem.
Előredőlve néztem a faliórára, ezután pedig tekintetem a rondábbnál rondább italozókra tévedt.

Ryan

Ma egy kicsit a lazább öltözet felé hajlottam, na meg a fekete dominanciája felé. Hajamat kiengedve fekete felsőmre néztem be délelőtt a boltba, ahova betért egyik szomszédom is. Mivel ma a váltás hamar fog jönni, délre ütemeztünk be egy kis délutáni lazulást, ami egészen pontosan annyit fed, hogy elmegyünk a csárdába. Az öltözetem oda pont ideális. Bár eredetileg az volt a tervem, hogy elugrok egyet motorozni ma, ezért is van nálam a bőrdzsekim, de ha már így jött ki, akkor lemondok a délutáni száguldozásról és a bolt Fruzsinak való átadása után a csárda felé veszem az irányt. Nem tart sokáig az ide való megérkezés, hiszen szinte csak át kell mennem az utcán.
Szóval egy olyan 5 perces késéssel, amit ha kihagynék vétenék női mivoltom ellen, belépek a csárdába. Néhány szempár rám szegeződik, azért a lépteim ütemes koppanása felhívja az emberek figyelmét, de aztán inkább visszafordulnak alkoholizálásukba és én pedig a tekintetemmel menet közben már felfedezett Ryan felé veszem az utamat. Éppen egy pohár sör társaságában vár rám. Én leteszem a táskámat az asztalra, utána pedig lehuppanok vele szemben.
 - Szia! Remélem nem várattalak meg nagyon. Minek köszönhetem a meghívást? -
Intek közben a csaposnak, de rá se nézek, helyette szemeimet a szemben ülő tanárbácsin nyugtatom. Meglepett az, hogy elhívott, hiszen nem is nagyon beszéltünk eddig. Csak puszta szomszédságban álltunk egymással, semmi több. Aztán ma meg jön, és meghív egy kis esti lazításra. Meglepett, de jól jött. Szeretem a társaságot. Bár egyedül is szeretek lenni, de azért én mégis csak társasági embernek lettem nevelve és ez néha kiütközik rajtam.
 - Én is egy vajsört kérnék egyelőre. -
A köszönöm teljesen lemarad, és amikor a rendelésemet leadom, akkor sem igazán méltatom túl sok pillantásra a csapost, aki egy egyet fújtatva fordul sarkon és megy vissza a pulthoz elkészíteni az italomat, amit lehet, hogy meg sem fogok inni.

Ruha

Norina

Az első csütörtök a kastély falai között immár harmadikosként. Mira nem tud kinőni abból, hogy néha-néha lejárjon engedély nélkül a faluba, és ez így volt ezen a nem épp csodálatos őszi estén. Eleve utálja a feketeség a hideget, és még csak október eleje van... Mi lesz vele, ha bejön a hó? A csizmákon kívül semmit nem szeret az ilyen időkben, és hiába nézik lököttnek, amiért már korán csizmába bújik, ő ezzel nem foglalkozva most is az egyik telitalpú, hosszú szárúba bújtatta a lábát, ezzel védve a harisnya nélkül hagyott lábát. Fehér ruhát, felül pedig a hideg ellen egy kék kiskabátot viselt.
Nem hiányzott mellőle a két kis drágasága, a puffskein, és az oroszlán sem. Leo a fehér bundájával szinte világított a sötétben, de már megnőtt szinte a gazdija lábszárának közepéig, és így nem veszett el annyira a már haldokló fűben, mint amikor kicsike volt. Mint egy kölyökcica, olyan volt. Megszokott már, hogy Ecset meg az oroszlán hátán ücsörögve kihasználja, hogy nem kell végigpattognia az egész tisztáson.
A Sárkányfészekből indultak, és az egész kastélyon olyan halkan sétáltak át, mintha szellemként járnának. És hogy miért? Amira ilyenkor előveszi a nem túl rejtett prefektus énjét, és végzi a munkáját. Sajnos még nem volt alkalma megbüntetni senkit, szóval már nagyon szép kis dolgokat talált ki azoknak, akikkel ilyen időszakban összetalálkozik. Tudhatnák, hogy tilos... Igaz, ő is tudta, hogy tilos kijárni későn, mégis mindig ellenszegült. Csak a legtöbbször nem lett belőle kára.
A faluba a rövidebb úton akart menni, ami egy eléggé veszélyes szakasz. Főleg éjszaka. De hát mindegy, magával szúr ki, ha nem figyel eléggé.
Na de még mielőtt a kapu egy résén kimászott volna, hangot hallott a sötétből. Valaki mászkált arra. Leo és Ecset a fűbe lapultak egy intésre, Mira pedig fejét oldalra biccentve nézte a közeledőt. Valami mozgott a fűben. És valaki azt magával vitte. Ahogy közelebb ért, a rellonos pálcája hegyén a Lumosszal kis fényt jelenített meg, és fejét csóválva elvigyorodott. Az első fogása.
-Szép estét -köszöntötte gúnyosan. -Drágaságom, mikor néztél te rá az időre utoljára? Hm?
Közben végignézett a lányon, aki eléggé ismeretlennek tűnt, és első ránézésre elég esetlen volt, talán a meglepetéstől, hogy nincs egyedül.

ruha

Nagyon örülök neki, hogy bekerültem a Sárkánylovasok közé, tényleg nagyon. De csöppet idegesít, hogy Yarista (mellesleg a CSK) átigazolt máshova. Ja, meg az is, hogy a Navinében nem mehetek el anélkül a folyosón, hogy ne kapnék hatvanhat mérges tekintetet. Oké, sejthettem volna hogy ez lesz, de azért mégis. Kati meg Bea szemébe már nem is merek nézni, ha meglátom őket, menekülési kényszerem támad. Egyébként meg pont ez a bajom; hogy tudom, mit éreznek, mert Yar is elment ugyebár a mi csapatunkból egy másikba. Szóval, logikusnak tűnik, hogy együtt kéne éreznem Yaristával vagy valami ilyesmi... azonban nekem sosem volt erősségem az empátia. Így viszont bűntudatom van. Szóval marha jó.
Mit lehetne ilyenkor csinálni? Idegesen és feszülten? Hát persze, hogy edzeni, ez magától értetődő. Így hát beléptem az Erőnlét termébe, hogy egy kis bemelegítéssel elkezdjem az öntréningem. Miután ezzel végeztem (futottam, és hasonlók), odamentem a boxzsákhoz, és teljes erőből püfölni kezdtem. Hát igen, nem is ámítottam magam azzal, hogy a sport szeretete miatt boxolok (bár mostanában az is közrejátszott), inkább feszültséglevezetésképp. Jobb szétverni ezt, mint valamelyik diákot, azt hiszem mindenki így gondolja. Aki nem, az Rellonos. A lehető legerősebben ütöttem, szinte már nekem is fájt (azért a bűbáj - ami védi a kezem - sem káptalan). Úgy éreztem, a végtelenségig tudtam volna ezt csinálni (tényleg jó hogy ki tudom élni az agresszív hajlamaim, azt hiszem). Igazából nem képzeltem azt, hogy valakit is ütök (sokan ezt tennék); inkább a véletleneket, amik ilyen rosszul jönnek össze mindig. Legalábbis az én életemben. Biztos valaki megkapta az én boldogság-adagom, és folyamatosan örömittasan ugrál a Kastélyban. Hát, mázlista egy ember.

Kristóf

Anna fokozatosan, feltűnésmentesen tűnik el a kastély, és azon belül a Rellon közéletéből; azt már mindenki megszokta, hogy sokszor utazik el, de a kviddics miatt eddig mégis gyakran lehetett látni. Edzett kint, edzett bent, edzést tartott, és az edzések között gyakran lenézett a csárdába is, ahol rendszerint idegenekkel találkozott. Pálca mindig volt nála, de már jóval kevesebb összetűzésbe került a többi diákkal, mint néhány évvel ezelőtt. Úgy tűnik, mostanság már konfliktuskeresés helyett szobájába húzódva gyakorolja a varázslást, már ha néha két-három hétre úgy dönt, hogy visszatér. Elméletileg még van egy szellős éve itt a Bagolykőn, mint ereklyekutató, de ideje nagy részét már így is csak a kviddics miatt töltötte itt, s mióta a kupa újbóli megszerzése után továbbállt, tényleg ritka madár lett. Igazából senki se tudja merre megy, és senki nem kérdezi; nem érdekli őket, vagy nem merik szóba hozni. Azok, akikkel állandó, viszonylag jónak nevezhető kapcsolatot ápol a kastény falain belül, talán sejtenek valamit, de a többiekkel olyan minimális a kommunikációja, hogy mindenki jogosan érezheti úgy; "hé, nekem ehhez semmi közöm". És az emberek nagyon jól járnak ezzel a felfogással.
A vizsgák azért úgy tűnik jelentenek még számára valamit, hiszen a vizsgaidőszak jelentős részét itt töltötte. Így az igazgatósággal se gyűlik meg a baja, a tanárok még évközben örülnek is a távollétének, hiszen úgy biztos nem okoz még egy olyan balhét, mint például ami a meccsen, vagy a faluban történt. Kviddics híján naponta többször edz, nappal kint, este bent, csak így tudja kielégíteni a mozgásigényét. Most is nagyon sürgős neki leérnie az edzőterembe, ami logikusan pang az ürességtől, hiszen szombat este van. Csak Kristóf van jelen, akit még azelőtt szervezett át a csapatába, hogy ő maga lelécelt onnan. Némán, semleges arccal bólint neki egyet, mikor az ránéz, azután rögtön elkezdi a nyújtást, és a hosszú bemelegítő futást. Furcsa őt nem talárban látni, holott köztudottan szereti viselni őket; most csak egy testhez simuló, kényelmes sporttoppot és rövidnadrágot visel, így meglehetősen szembetűnő már-már meghökkentően izmos testalkata is jobban kidomborodik, mint általában (mikor bejött, egy melegítőnadrág és a hozzáillő pulóver még rajta volt, azok a pálcájával együtt egy közeli széken pihennek).
 Nem tudni meddig fut; sokáig. Ő se nézi már, viszonylag gyors kocogással automatikusan futja le a szokásosat, befelé forduló, töprengős arckifejezéssel. Valahogy nyugodtabbnak tűnik, mint általában, de hogy ez annak köszönhető-e, hogy éppen sportol, vagy másnak, nem egyértelmű. Mindenesetre sokaknak az elgondolkozós hangulata se tetszik jobban, ők tudják, hogy innen viszonylag hamar át tud csapni a másik végletbe.
Futás után ismét nyújtani kezd, atlétikai háttért sejtető hajlékonysággal és alapossággal, hogy aztán a kicsinyke atlétikai részhez átköltözve elkezdje az edzése első felét a gyűrűn.

A csattanások visszhangoztak a teremben, ahogy teljesen egyedül a boxzsákhoz ért öklöm. Itt senki sem hallott vagy látott engem, és ez kissé megnyugtatott. Akár üvölthettem is volna, azt sem hallotta volna senki, azonban ez egészségesebb módja a dühkitörésnek, mint a spontán üvöltözés... Ahogy - immár kissé normálisabb idegállapotban - a zsákot fixíroztam, a velem szemben lévő ajtó hangtalan nyílását és csukódását láttam a szemem sarkából. Ahogy odapillantottam, Annát láttam meg, és ez némileg kizökkentett. Elkaptam a tekintetem egy pillanatra, aztán rájöttem, hogy hülyeség amit csinálok, úgyhogy visszanéztem rá (ezalatt pedig tudatosítottam magamban, hogy nálam van a pálcám). Láttam zavarba ejtően izmos alkatát, azt, hogy leteszi a pálcát (némileg megnyugodtam ettől a ténytől), és azt is, hogy hűvösen biccent nekem. Viszonoztam a gesztust, de megszólalni már nem akartam; fura lett volna. Valahogy Anna is olyan fura volt (talán ezen nem kéne meglepődnöm ennyi idő után...). Ez az egész hűvössége, meg minden... elintézte nekem a csapatba jutást, ebből következik, hogy a csapatkapitányságot is, tehát iszonyú hálás vagyok neki. Ez persze nyilvánvaló. De valahogy mintha nem várná el, nem akarna tudomást venni róla.
Gyakorlata a gyűrűn nagyon szép volt. Nagyon erős lány (?), mind testileg mind lelkileg (legalábbis gondolom... nehéz lehet hideg vérrel kínozni az embereket). Végül elkaptam a tekintetem róla, és igyekeztem a zsákra koncentrálni... azonban minduntalan visszakalandozott a tekintetem. Persze közben ütöttem, de sokszor Annára pillantottam. Valami piszkált belül, mégpedig az, hogy nem köszöntem meg neki. Ha neki csak feleannyira fontos a kviddics, mint nekem (kétlem, neki biztos fontosabb volt - kár hogy abbahagyta), akkor tudja hogy úgy érzem, sokkal tartozom neki. De hogyan törleszthetném ezt a tartozást anélkül, hogy komolyabb fizikai sérülést szenvedek? Nem tudom. Ezen gondolkodtam, őt figyelve a szemem sarkából, közben automatikusan ütve a zsákot.

Kristóf

Gyűrű ide vagy oda, az atlétikán belül ő igazán a talajtornához és az ugrásokhoz ért. Gyűrűzni mindig az elején szokott, ha kedvet érez hozzá. Ez rögtön az első pillanattó fogva megköveteli a nagy koncentrációt és pontosságot, így általában növeli a gimnasztikai eredményességét is, pszichikailag is ráhangolja az edzésre. Nem kell tőle profi olimpikonhoz méltó mozdulatokat várni, de amit tud, azt nyilvánvalóan tökéletesen tudja; többek között átfordul, megtartja magát ha a karja függőleges helyzetben van, kevesebb ideig úgy is, ha vízszintesen, és minden mozdulatát kellőképpen lassan hajtja végre ahhoz, hogy nagy erőt igényeljenek, és kényszeresen teljesen kizárhassa a külvilágot. Most is valami ilyesmit csinál anélkül, hogy tudná az elemek neveit, hiszen az atlétika többi területével ellentétben ezt sose tanulta mástól, és nagyon kevésszer látott gyűrűző embereket.
Gyakorlata nagyjából két percig tart, azután egy stabil ugrással lejön az eszközről. Ekkor tűnik csak fel neki Kristóf; a sportolás azon kevés alkalmak egyike, amikor nem veszi rögtön észre, ha figyelik. Ugyanakkor most se pazarol rá többet egy kérdő tekintetnél, miközben ismét ellazítja megfeszített karizmait, és megtörli arcát. Túlzás lenne azt mondani, hogy megragadta a gondolatait a srác, ő eddig se foglalkozott vele és nem tervezi, hogy az ittléte hátrelévő részében fog. Ehelyett inkább a talajtornára kijelölt területre koncentrál, amit ő mindig is arra használt, hogy sima terepen kigyakorolja a mozdulatait, mielőtt rázósabb terepre engedné magát. Itt már sokkal otthonosabban mozog; a szivacs nélkül gyakorolható parkourös trükkjei közül az aerial, a 180 frontflip, propeller, roundoff backflip és webster mellett most helyet kapnak a hagyományosabb elemek is, noha ő rendszerint kihagyja azokat a táncos lépéseket, amik a női tornászok mozdulatsorait jellemzik. Ez már sokkal látványosabb, mint a gyűrűs gyakorlata, érezhetően profibban mozog és sokkal jobban látszik a sport iránti elkötelezettsége, de itt jobban tud figyelni a külvilágra és hamarabb észre fogja venni, ha Kristóf a szemközti placcon a nézésével megpróbálja kizökkenteni a koncentrálásából. Talán egy rövid pihenő közben célszerűbb lenne megszólítani, mint megvárni, hogy ő kérdezzen rá.


Nyuszijelmezben kívánj egy játékodban boldog húsvétot az embereknek.
4 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

 Anna mutatványokba kezdett, én pedig elképedtem. Fürge és nagyon precíz mozdulatai végérvényesen kizökkentettek a boxból. Én csak verek egy nagy zsákot, Anna meg úgy ugrál, mintha minden gond nélkül repülni tudna. Persze a box is egy sport (nagyon is szép sport!) de amit Anna csinált, az egészen más tészta volt. Nem csoda, hogy ennyire jó terelő volt; egyensúlyérzéke is van, ráadásul valami fantasztikus mozgása. Már abva is hagytam a boxolást, hogy igyak pár kortyot: közben próbáltam nem Anna mutatványait lesni. Ennek az lett az eredménye hogy megint eszembe jutott a megköszönés hiánya, úgyhogy majdnem ismét Annára néztem. Ádáz csatát vívtam magammal; megszakítsam a mozgásban azzal, hogy megköszönöm, vagy hagyjam gyakorolni...? Biztos nem örülne, ha megzavarnám. De mégis... mégis... valamit mondanom kellett. Nem sétálhatok el mellette csak úgy, miközben sok  dolgot köszönhetek neki. Visszamentem a zsákhoz, de mielőtt neki kezdtem volna...
- Köszönöm. - mondtam félhangosan, már a bőr felé fordulva. Immár újult erővel és motivációval csapódott öklöm a zsákhoz viszonylag gyors egymásutánban. Ezzel próbáltam ellensúlyozi az előbbi megszólalásom... utólag pedig rájöttem, hogy ezzel mekkora előnyhöz juttattam Annát. De... addigra már késő volt.

Kristóf

Nagyjából egy perc nagyon aktív gyakorlatozás után megáll szusszanni a terület szélén, Kristóf ekkor indul vissza boxolni. A mozgást látva egy pillanat erejéig rápillant, és már nem is kezdi el a következő gyakorlatsort, ugyanis a srác megszólal. A helyzet nem egészen egyértelmű, Anna nagyvonalúan gondolhatná azt, hogy csak a zsákhoz beszél, -tudhat ő a komplexusairól?- de mégis van annyira furcsa a megjegyzés, hogy megérje meghosszabbítani a szünetet.
- Köszönöd? - Ismétli értetlen, kissé gúnyos hangsúllyal, miközben már ő maga is a holmijához sétál inni egy keveset. Ki tudja, maga a kifejezés párosul-e benne negatív érzésekkel, és ezért kérdezett pont így rá, egy büszke rellonostól azért nem lenne meglepő reakció. Néhány korty, és tűnődő méregetés után azért kezd derengeni neki, hogy mi az, amit köszönni tud neki egy navines, leginkább az erőszakos boxolás árulkodó.
- Ja, a kviddicset? - Most már kezd megjelenni az arcán az a fajta nem túl vonzó, inkább elrettentő mosoly, amivel Kristóf akkor találkozott, amikor legutóbb megkereste - ez a fajta felsőbbrendű, magabiztos mosolya általában nem szokott az emberek kedvence lenni, de mentségére szóljon, hogy csak akkor veszi elő, ha a partnere reakciója megérdemli.
- Ne okozz túl nagy csalódást Csapatkapitányként, és hallgass Lisára, ő talán még tud is valamit. - Teszi hozzá némileg komorabban, komolyabban. Ő maga, mint rellonos megmosolyogta Yarista húzását, mint volt csapattag, mélységesen elítéli. Valószínűleg a srác nem járt volna ilyen jól, ha akkor lép le, mikor még Anna a CSK.
- Most már legalább tudod milyen, ha nem te vagy az áruló. - Már az előző alkalommal is szívesen nevezte Kristófot árulónak, ebből alakult ki az, hogy olyan remekül elszórakozott a türelme próbálgatásán. Úgy látszik nem számít neki, hogy éppen most mondtak neki köszönetet. Ő egyébként se adta volna még neki a Csapatkapitányi posztot.

 - Igen... azt. - arcomon közönyösség jelent meg, holott minden voltam, csak nem közönyös. Az Annával való legutóbbi találkozásom óta háromszor jobban játszom el a közönyösséget, mint egyébként. Bár az akkori tudásom nagyjából mínusz egy volt, azért már hihető alakítást nyújtok. Ha Anna nem ismerne (az a bizonyos találka mindent elárult rólam), talán el is hinné. Így azonban esetleg kevesebb kedvet érezhetne a kóstolgatásomra. De, mint már említettem korábban, Anna szereti hidegvérrel kínozni az embereket, így kizártnak tartottam, hogy egy szemernyivel is kevesebb csípkelődést vagy rugást kapok. Nem, tudtam, hogy nem fog kímélni.
Azonban amit a csapatkapitányságomról mondott, pozitív csalódás volt. Rosszabbra készültem. Abbahagytam az öklöm csattogtatását; válaszul fanyar félmosolyt eresztettem felé.
- Értettem. - mondtam félig katonás hangsúllyal, kissé szarkasztikusan. - Mindent megteszek majd. - tettem hozzá kissé komolyabb hangnemben. Azt hiszem határozottan fejlődtem.
Illetve azt hittem, amíg a következő mondat el nem hagyta a száját. Persze, felkészültem rá valamennyire, de a rugást a páncél alatt is megérzi az ember. Szemrebbenés nélkül álltam Anna tekintetét, noha állkapcsom megfeszült: ez hiba volt. Igyekeztem észrevétlen normális helyzetbe rendezni. Hogy mennyire volt észrevétlen, azt nem tudom, de végül újra beszélni kezdtem.
- Eddig is sejtettem. Tudod, a navinések tekintete tökéletesen átadta az érzést. - És igen, ezzel gyakorlatilag beismertem azt, hogy áruló lettem. Mert így van, nincs értelme tovább tagadni. Meg kell barátkoznom ezzel a szóval, mert egy rajtam fog ragadni egy időre, és nem fogok tudni megszabadulni tőle. Ha Anna a fejemhez vágja, az sem változtat semmin, ugyanúgy igaz marad. Ő csupán szereti az orrom alá dörgölni.
- Anna, őszintén, te mit csináltál volna a helyemben? - igyekeztem a közönyösség álcája mögé rejteni a hangom, azonban belecsúszott egy árnyalatnyi érdeklődéssel kevert méreg. Nem azért voltam ideges, mert Anna felhozta; tudtam, hogy meg fog történni. Azért, mert semmit nem tehettem hogy ne legyen igaza.

Kristóf

Talán a sport, vagy talán a felkészültség az oka, de Kristóf sokkal nyugodtabban kezdte kezelni Anna hozzáállását, mint legutóbb, és ez imponált a rellonosnak. Mosolyából továbbra se tűnt el a jellegzetes gúny, hiszen egy-két megránduló izom elárulja a közöny tettetettségét, de már egy kicsit kevésbé nézte potenciálisan gyenge célpontnak a srácot. A fejlődést bizonyára a rellonos közeg okozta.
- Jót tesz neked a dolog. - Ez is egy olyan mondatnak tűnik, amilyet csak egy rellonos mondhat. Más ház diákja azt kérdezné, mégis hogy jót tenne valakinek az, ha árulóvá válik? Miféle jellemet takar az, ha valaki pozitív fejlődésként fogja fel a csapattársak cserbenhagyását? Anna itt egyértelműen arra utal, hogy Kristóf nem csak a csapatát, de a háza elveit is megszegte azzal, hogy otthagyta a társait és árulóként rellonosan viselkedett. Persze a szóhasználat szerint a nő ezt nem tartja feltétlen rossz dolognak - ugye, ami egy embernek rossz, az a másiknak jó, és ő tökéletesen érdektelen már az ügyben. Számára, ha valaki öntudatosabbá válik még nem bűn, pusztán el kell viselnie a következményeket. Az, hogy a személyes érdekeket nézve Kristóf csak profitálhat a helyzetből, talán növelheti bűntudatát, de el is tüntetheti azokat (ugye mondani se kell, hogy ez utóbbi milyen házat sejtetne). Nyilván csak rajta áll, hogy a szokatlan biztatásásszerű megnyilvánulás csak még jobban elrettenti-e saját magától, vagy se, hiszen nem biztos, hogy a navines egyáltalán szeretne-e egy kicsit is olyat tenni, amit Anna helyesnek gondol. A legtöbb ember inkább nem szeretne, valljuk be.
- Azt azért tisztázzuk, hogy én nem kerültem volna ilyen helyzetbe. - Mondja bujkáló mosollyal, miközben lerakja az üvegét, és újra a pálya felé sétál. Most sokkal értelmesebbnek kezeli Kristófot, valószínűleg amiatt, mert ma még nem játszotta el a mérges palotapincsit.
- Nézd, ha használhatatlan a csapat, otthagyom a legelején és nem rágódok rajta tovább. Olyan dologba nem fektetek munkát, ami nem éri meg. Ebben még sose tévedtem, de ha megtörténne, mielőbb lelépnék, akkor is, ha nem kapnék jobb ajánlatot. Csak engem aztán nem érdekelne az, mit gondolnak mások. -  Gyakorlatias, realisztikus és maximalista felfogása eddig mindig bejött, sose látta kárát annak, ha nem a reménykedésre bízza magát. Kristóf reménykedett abban, hogy összeáll a csapat és minden rendben lesz, Anna pedig egyszerűen felmérte a lehetőségeket és kezdett valamit a helyzettel, mert úgy látta megéri. Ezt követően a csapata kétszer nyerte el a kupát. Sokak számára furcsának tűnik az, ahogy összefonódik benne a sportra és az üzletre jellemző céltudatossága (és kegyetlensége) a bohém, felelőtlen szórakozásával. Tény, hogy benne sokkal lassabban alakul ki a társak felé érzett kötődés, mint Kristófban, és óvatosabban is kezeli a baráti viszonyokat, ugyanakkor ha más nyomós indok nincs, nem is várja meg, míg bármelyik oldalról kialakul az érzelmi kapcsolat. Ő jól érezte magát a csapattársaival, de ehhez kellett az, hogy az elején felmérje a lehetőségeiket - egy olyan embernek aki nem vágyik sikerre, nem kell spekulálni, ám sajnos Kristóf a jelek szerint nagyon is vágyik és vágyott a sikerre. Ilyenkor kerül két tűz közé az ember; nem elég rellonos ahhoz, hogy végig rellonosként viselkedjen, de nem elég navines, hogy sutba dobja a sikeréhségét. Különös, hogy hasonló helyzetben jött elő Kristófban a rellonosság, mint Yaristában, csak hát egy navines esetében senki se számít ilyesmire. A változások néha meglepő dolgokat váltanak ki az emberekből.
- Ha eldöntöttem valamit, megcsinálom. Valaki erre nem képes. - Teszi még hozzá hidegen, egyszerűen, a talajtorna területének szélén állva. Már nem Kristófot, hanem a pályát nézi, és az utolsó mondatát követően újból nekikezd egy gyakorlatnak. Ez se kevésbé rossz, mint az előző, tulajdonképpen alig vett hozzá 3-4 nehezebb elemet, a többit Kristóf az imént látta, csak más kombinációban. Persze az, hogy többet hallgat az eszére, nem jelenti azt, hogy nála soha nem kavarnak be az érzések; csak nála sokkal inkább dominál a düh, mint a szeretet. Anna szilárdan hiszi, hogy sokkal kevesebb "jó ember" lenne a világon, ha ösztönösen többen rendelkeznének a céljuk eléréséhez szükséges tulajdonságokkal.

Még hogy... jót tesz...? Mi? Az, hogy áruló lettem? Hogy elárultam azokat, akikkel négy éve élek együtt egy házban? Vagy hogy rellonosok közt vagyok? Anna vajon hogy értette?... Legszívesebben behunytam volna a szemem (így szoktam rendezni magamban az efféle kérdéseket, segít koncentrálni), de nem tettem. Valószínűleg ismét gyengének lettem volna titulálva, azt meg nem akartam. Tehát elemeltem Annáról a tekintetem, és - jobb híján - a padlóra szegeztem. Azt hiszem, Anna szerint mindkettő jót tesz nekem, mert egyik következik a másikból. Na, most kérdéses, hogy ami Anna szerint a ,,jó", az valóban jó-e, nem padig fatális baklövés, esetleg szörnyűség. Úgy vettem észre eddig, hogy Anna szemében a mások fájdalma nem negatívum, vagy akár az érzések nem pozitívak, tehát azért mérlegelendő, hogy jó-e, amit csinálok. Hiszen nekem nem az volt a célom, hogy bárkinek is rosszat okozzak. Csupán úgy láttam jónak, ha eligazolok a csapattól. De... nem határozhatja meg az életem a mások jólétére való figyelem. Nem határozhatja meg az, hogy úgy menjek keresztül a réten, hogy közben egy fűszálhoz se érjek hozzá; egyrészt lehetelten, másrészt nekem nem feltétlen előnyös, ha a két perc helyett tizenkét óra alatt kelek át a réten. Egyszerűen nem szabad hagynom, hogy bekebelezzen a társadalom. De Anna szerint ez a helyes? Az, hogy van bennem némi önállóságra való törekvés? Vagy az, hogy bántom közben az embereket? Mert hogy nem mindegy. Azt mondta, hogy jót tesz nekem. Biztosan nem úgy gondolta, hogy jót tesz nekem az, hogy másokat bántok. Ha mégis, Anna vak.
Mikor megszólalt, ismét rá néztem. Valahogy most ezerszer normálisabb volt velem, mint amikor leátkozta a vállamat, csak úgy, szórakozásból. Természetesen Anna nem került volna ilyen helyzetbe. Őt nem merik egzecírozni.
Álljunk csak meg!? Akkor engem miért?! Miért mernek engem provokálni és idegelni, folyamatosan kitaszítani? Nem vagyok az eltaposható fajta! Engem nem lehet megtörni, és kész. Ha ezt csináltam, ezt csináltam, talán nekik is bele kéne nyugodni. Nem olyan eget rengető dolog történt; átigazoltam egy másik kviddicscsapathoz, és véletlen pont én lettem a CSK! Ezért ne engem csesztessenek, inkább hagyjanak békén. Akkor csesztessenek, amikor legyőztük a csapatot, mert akkor még okuk is lesz rá. Attól még, hogy navinés létem ellenére egyedül bekerültem egy másik csapathoz, még nincs joguk kitaszítani! Inedra meg az ő csapatukba ment át a Levitáéból! Na. Tessék. Őt persze senki sem hibáztatja vagy okolja, mert Inedra megteheti. Márpedig ha egy levitás lány megteheti, egy navinés fiú, aki mondjuk idősebb is, miért ne tehetné?! Nagykorú vagyok, azt csinálok amit akarok. Ha nem tetszik, forduljanak el... vagy fel.
De az sem igaz, hogy a csapat használhatatlan. A csapat nem használhatatlan, csak nem volt ott tekintélyem. Talán itt, ha most sikerül annyira megerősödnöm, mint amennyire Anna szükségesnek tartja, akkor itt lehet tekintélyem, talán lehet olyan, vagy hasonló szerepem, mint neki volt. A legyőzhetetlen csapat kapitánya. Szinte a kép is beúszott a tudatomba... Szóval a Navine csapata nem használhatatlan. Csak nem annyira... erős. Különben is, pár csapattagom jelenlétét már nem bírtam ép idegekkel. Jobb lesz nekem a Sárkánylovasoknál. Nemde?
- Ajánlom, hogy ez ne célzás legyen. - szóltam hozzá az akaratosság témájú mondatához. - Ha az, akkor nagyot hibáztál. Természetesen végigviszem a csapatot, és idén is itt lesz a kupa, noha az összetétel kissé megváltozott. Csak azt mondom, hogy a többiek - mármint a navinések - ezt nem jó szemmel nézik, és fogják nézni. De... végül is... miért érdekel ez engem? - vontam össze a szemöldököm. - Előbb-utóbb megnyugszanak. Meg hát, ez nem halálos bűn.
Anna egy összezavaró jelenség.

Amira Loveguard
~ 2012. október 4. - 22:00 körül

Ahogy kint sétáltam a sötétségben, mélyen a tüdőmbe szívva az éjszakai levegőt, hogy eljusson minden porcikámba a szabadság érzete. A szabadságé, amiből az utóbbi időben nem sok jutott nekem. Halkan lépkedve követtem a kis albínó sündisznócskám, és eddig össze vissza csapongó gondolataim lenyugodtak. Pedig bár ne tették volna, bár csak az adrenalint hiányolnám, nem pedig azt a személyt, aki otthon elkísért az ilyen késői sétáimra. Sosem tudtam, hogy ilyen mély jelentősége van a kis életemben, de ez a pár hónap tökéletesen jó volt arra, hogy rájöjjek, kik is azok, akik igazán hiányoznak. Viszont most, ideje az ő hiányukat is legyűrni, s új kapcsolatokat keresni, merthogy egy ideig nem tervezem a hazamenetelt. Bele kell nőnöm ebbe a világba, meg kell ismerjem, meg kell szokjam, mert hiába küzdöttem eddig ellene, boszorkány vagyok.
Egy fehér alak vet véget melankolikus gondolataimnak, ami alig 20 méternyire tűnt fel tőlem balra. Eddig nem vettem észre, hogy lenne itt még valaki rajtam kívül, sőt, valószínű, hogy csak valamilyen állat lehetett, de a kíváncsiság erőt vesz rajtam, így inkább felkapom Ebit, és pár elindulok a vélt hely felé, de a következő pillanatban majdnem szívrohamot kaptam.
A hirtelen pálcavilág, és az előttem alig karnyújtásnyira álló valaki, túl hirtelen tűnt fel ahhoz, hogy természetesnek vegyem. A szívem hirtelen megduplázta a ritmusát, és megtorpantam. Kicsit hunyorítanom kellett a hirtelen világ miatt, de amikor beazonosítottam a lányt, és konstatáltam, hogy a gúnyos hangnemén kívül sok veszéllyel nem fenyeget, ismét visszatért testem a rendes kerékvágásba.
-Jó estét! Őszintén szólva fél kettőkor, de ha az időérzékem nem csal, most 10 óra körül lehet az idő.-
Felelem könnyed mosollyal, és hangom is egyenletes, csak a "Jó" sikerült kicsit furcsára, mert fél kettő óra nemhogy az időt nem néztem meg, de nem is beszéltem semmit, és a hangszálaim kicsit ellustultak. Közben lepörgött az agyamban az összes lehetséges variáció, hogy miért is van itt rajtam kívül valaki, és két lehetséges megoldást találtam. Vagy egy lány, aki szintén tilosban jár, vagy pedig egy prefektus, és járőrözik. Az utóbbi kicsit necces, mert akár komoly ára is lehet, de a lényeg, hogy nem életveszélyes.

Elizabeth

Sohasem voltam olyan, mint mások. Ez tény, de ennyire kívülállónak sem éreztem magamat még, mint az elmúlt pár hétben. A saját életemet néztem kívülről. Nem én irányítottam, csak benne voltam és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mintha ez így normális lenne. Egyáltalán nem volt azt, tudtam, de mégis hogyan törhetnék ki ebből az átkozott üvegburából?  Olyan voltam, akár egy porcelán baba. Az egnem körülvevő emberek igyekeztek megóvni attól, ami rám várhat. Miért? Én is meg tudtam volna tenni! Nem hülye vagyok, csak veszélyben élek. Ez még nem ok arra, hogy papírba csomagoljanak és bezárjanak egy dobozba.
Azzal nyugtattam magamat, hogy amíg én jól vagyok, addig Jess és David is jól van. Talán butaság volt, hiszen Jessie-t nem lenne valami nagy művészet elkapni; annak ellenére, hogy nagyon okos néha nagyon meggondolatlan is tud lenni, márpedig Nokedli nem fogja tudni megvédeni, ha bajba keveredik. Mert még nincsen közvetlen veszélyben, arról már értesültem volna. A megfigyelő képességem maximumra volt kapcsolva és minden kis furcsaságról igyekeztem tudomást szerezni. Ez volt az oka, hogy gyakran keveredtem a harsogó portrékhoz –megjegyzem, itt hallottam azt a szóbeszédet, hogy a barátnőm és az exem együtt vannak– és erre a folyosóra is azért jöttem. Bár nem tudatosan, de amikor szépen lassan összeraktam a képet róla, hol is vagyok, már nem tűnt olyan rossz ötletnek megállni egy kicsit.
Sejtettem, hogy a lány valami ilyesmit fog felelni. A csillagok állására is foghatnánk, de valójában semmi köze sem volt a véletlen egybeesésekhez. Egyszerűen tudtam és kész.
-Ez nem azon múlt, mennyire vagyok szerencsés. –jegyezem meg halvány, kiszámíthatatlan mosoly kíséretében.
A tócsát már akkor felfedeztem a padlón, amikor az eridonos leányzó megcsusszant rajta, de megvártam, míg magában összerakja a képet. Nem akartam minden választ megadni neki, az túlságosan… egyszerű lenne. Így érdekesebb lesz a végkifejlet. Nem akarom én bántani a lányt, sem szóval, sem máshogyan, egyszerűen csak túlságosan kíváncsi vagyok. Ritka alkalom, de előfordul.
-Elcsúsztál egy tócsában és az a két festmény hamarosan megöli egymást. –intek a szóban forgó alakok felé. –Ebből arra következtetek, hogy ez a Fejetlenség Folyosója. És igen, Rellon. –biccentek aprót.
Fogalmam sincs, a lány mit olvasott le az arcomról és mire jutott a válaszaimmal kapcsolatban, mindenesetre visszatérek a képek tanulmányozásához, akik nem éppen kedvesen szidják egymást valami miatt, amiről nekem halvány fogalmam sincsen. Mindenesetre őket eléggé felbosszantotta.

Kristóf

Az igazság az, hogy már éppen itt volt az ideje kilépni ebből az egész őrületből, ami engem körül vett. Vissza akartam kapni a régi életemet, csak egy egyszerű lány akartam lenni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy áll a haja –ezzel sohasem volt gondom–, mit vesz fel –ezzel még annyira sem– és kikkel barátkozik –ezzel már több. Valamiért sohasem sikerült megtalálnom a közegemet; azokat az embereket, akik hasonlóak, mint én. Azt hittem, Yar ilyen, de őt is sikerült elveszítem, csak, mint annyi embert már előtte. Beléjük akartam látni valamit, ami nem volt ott. Jess teljesen más téma, ahogyan Lanie is. Bennük megbízom.
De egy normális pasit már igazán kifoghatnék!
Olyan, mintha két táborra szakadtak volna a hímnemű egyedek. Az egyik felük teljesen nem normális, a másik pedig még csak a létezésemet sem hajlandó észrevenni. Eddig azt hittem, ennyire nem vagyok gázos, de megeshet, hogy tévedek; sőt több, mint valószínű, hogy én képzelek sokat magamról… ez nem is lenne annyira meglepő; tekintetbe véve a jellememet. Az énképem cseppet megváltozott, mióta betettem a lábamat ebbe az iskolába. Otthon én voltam a tökéletes, mindenki úgy táncolt, ahogyan fütyültem és soha senkinek eszébe sem jutott volna kérdőre vonni semmiért. Ellenben itt rájöttem, hogy ez az egész egy hatalmas álomvilág volt. Semmi köze a valósághoz. Nem tündérmesékben élek, ez a rideg valóság.
Az utóbbi idő egyetlen pozitívuma a beszélgetésem Krisivel. Őszintén, ettől valahogy hétköznapinak érzem magam és közben egy kicsit különlegesnek is. Talán rossz ötlet volt igent mondanom, mivel eléggé szeszélyes vagyok, de már megtettem és egyébként is, szeretnék egy kicsit önmagam lenni. Se több, se kevesebb. Csak egy normális lány; már ha engem bármilyen tekintetben normálisnak lehet nevezni.
A rétet kissé bizarr helyszínnek tartottam az éjszaka közepén, de ő az alkotó, én csak a kellék vagyok, tehát nem akadtam fenn ezen az apróságon. Bár megfordult a fejemben a felakasztás gondolata, miután eszembe jutott, hogy milyen szépen egymásnak estek annak idején Daviddel –mire nem jók a portrék? Gyorsan összekaptam magam, a hajamat kibontva hagytam és a kastélyon keresztül suhogva egészen hamar megérkeztem a kapuhoz. Halkan kilöktem és egy fához sétáltam, majd a fűbe csüccsenve vártam a csapatkapitányom érkezését, miközben a Jessie-től kapott lánccal babráltam.

Ruha

Könnyed hangulatom, ami az előző éjszaka közepi találkozásnál ragadt rám, azóta kísért. Mindent higgadtabban oldatott meg velem, és sokkal kellemesebb volt, mint mindenen túlstresszelni magamat. Valószínűleg azért lehettem ennyire nyugodt, mert az idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Azt hiszem teljes mértékben besokallt... az ember nem hinné, hogy idegösszeroppanást kapni igen kellemes. A felesleges érzelmeket mostanában mellőztem, és nagyon jó volt.
Ismét hűvösebb estét köszönthettünk. Alex, a baglyom az ablakpárkányon ülve figyelte, ahogy összekészítem a lapokat, a ceruzákat. Néha huhogott egyet-egyet; ilyenkor bagolycsemegét adtam neki, és elhallgatott. A Hold már magasan járt az égen, fényével beborította a szobát, megcsillant a madár tollán, és a ceruzákon. Sietnem kellett. Gondoltam, hogy Katherinenek nincs kedve várni éjfélkor a réten még a késésem miatt is. Az is csoda hogy egyáltalán beleegyezett... mondjuk ha nem tette volna, akkor sem lett volna semmi. Maximum kimaradt volna életművemből egy rajz, vagy inkább festmény. Mostanában festeni van kedvem. Lehetséges, hogy ez azért is van, mert mestertanoncként kívánom folytatni a tanulmányaim, elsődlegesen festő szakon, másodlagosan kviddicsen.
A Kastélyra csend hullott, csak a lépteim vertek némi zajt a folyosókon, ahogy távgátam rajtuk. Ha most egy prefektus meglátott volna, biztosan elcsodálkozott volna - mit akar a Földesy fiú egy hatalmas mappával a kezében az éjszaka közepén a folyosón?...
Ahogy kiléptem a természetbe, ismét megcsapott a hideg, friss levegő. Ezek az esti séták jótékony hatással vannak rám. Felnéztem a Holdra; csakúgy, mint múltkor, most is fényesen ragyogott, és a csillagok ismét kirajzolódtak, mint megannyi reflektor. Reflektor... ha ezt Kathnek mondanám, nagyon tágra nyílna a szeme... meg is pillantottam a lányt, aki egy fa tövében ül. Fehér pólója, blúza szinte kirikít a fák sötétjéből; ez a fehérség kissé visszaverődik arcán; ezt is látom, ahogy közelebb érek.
- Szia. - üdvözöltem őt egy halovány mosollyal. - Régóta vársz?

Loise

Az elmúlt pár napban bőven volt időm gitározni, ugyanis semmilyen tervezett programmal nem kellett számolnom. Szinte minden délután 2-3 órát gyakoroltam, ami mostanra hatásosnak bizonyult. Egy hónap alatt sikerült annyit fejlesztenem a gitártudásomon, mint az elmúlt fél évben összesen. A legelején rohamtempóval haladtam, szinte egyik napról a másikra tanultam meg az alapokat. Aztán jött egy időszak, amikor csak tökéletesítettem mindent, de úgy tűnik most újra a fejlődés szakaszban vagyok. Ennek persze nagyon örülök, mert ugye az ember haláláig tanul.
Mára is egy kis gitározást találtam ki, csak az eddigiektől eltérően közönséggel együtt. Sokkal jobb úgy zenélni, ha nem egyedül ülsz a szobádban, hanem van társaságod. Nehéz elmagyarázni, mert ez egy olyan érzés, amit csak az ismerhet, akinek volt már része benne. Legegyszerűbben úgy lehetne elmagyarázni, hogy béke van. Mindenki összedolgozik és nem számít, hogy milyen hangod van, csak a részvétel a fontos. Ha pedig részt veszel, akkor kapsz valami olyat, ami jó érzéssel tölt el és ad egy kis plusz energiát. Ezért imádom a zenét!
Hamarosan meg is találom a legelső áldozatot, aki a nem túl mindennapi bemutatkozásom után is szóba áll velem és ez mindenképp egy jó kezdet. Ismerősnek tűnik a lány és a neve is, de egyenlőre nem tudok rájönni, hogy honnan. Persze lehet, hogy csak képzelődök, ugyanis szokásom az ilyen, de idővel úgyis kiderül.
- Nagyon örülök Loise! Én Nicholas, de hívhatsz Nick-nek vagy Niko-nak is. Ahogy tetszik. -Egy kacsintással zárom a mondatot, majd leülök Loise mellé.
- Amúgy, nagyon szép neved van! Még soha nem hallottam, de bejön. -mondom egy mosoly kíséretében. Szerintem ez csak a beceneve, de lehet, hogy nincs igazam, ugyanis tényleg most hallom ezt először.
-Hú, ez egy jó kérdés! Azt hiszem 5-6 éve. Te játszol valamilyen hangszeren? -
Nagyon örülnék, ha egy zenésszel futottam volna össze, mert akkor közösen is játszhatnánk. Jó, erről persze még nagyon korai beszélni, mert lehet, hogy utálni fogjuk egymást. Mondjuk az első benyomásom pozitív, de bármi megtörténhet.
~Mekkora pesszimista vagyok...~
- Persze! De lehet, hogy nem lesz olyan jó... -Már amikor megkérdezte, tudtam, hogy mit fogok játszani. Ezt a dalt körülbelül egy hete tanultam meg, de nagyon szeretem játszani és énekelni is.
- Azért ha ismered, akkor segíthetsz! -vigyorgok Loise-ra. Az ölembe veszem a gitárt és elkezdek játszani. Eddig azt mondták, hogy jó hangom van, de szerintem bőven van mit javítani rajta. Azt viszont állíthatom, hogy imádok énekelni.

A Dal

Kristóf

Csak bámultam a Holdat. Minden tökéletesen békés, nyugodt és tiszta volt körülöttem, pont úgy, mint előző este, amikor arra vetemedtem, hogy előbújjak a csigaházamból. Csak egy kicsit. Megnyugtató volt tudni, hogy hétköznapi vagyok, vagy valami ahhoz egészen hasonló. Azt hiszem, nem sok embernek kell rettegnie attól, ami a következő napon rá várhat, de én ahhoz az igencsak kevéshez tartozom, akiknek minden nap áldás. Mégis itt ülök kint a csillagok fényénél. Nem menekülök. Felesleges lenne. Itt nem érhet baj. Egyszerűen csak tudom.
Emlékek ezrei jutottak hírtelen eszembe. Mikor gyermekként az udvarra tévedtem a sötétben mindig féltem egy kicsit valamitől, amit sohasem láttam, de tudtam, hogy ott van és bántani fog. A képzelő erőm határtalan volt és ezt a jó tulajdonságomat a mai napig megőriztem. A fantázia birodalma az egyetlen olyan hely, ahová menekülhet az ember, ha körülötte minden a darabjaira hullik. Velem ez megtörtént. Sokszor.
Rengetegszer szétestem és kapartam össze újra meg újra a maradványaimat, kitartóan, mintha erős lennék. Úgy tettem, mint akit nem lehet megbántani, aki mindenki felett áll, de legbelül éppen olyan törékeny voltam, mint bárki más. Csak egy egyszerű, tizennyolc éves lány, akit kicsivel többször tett próbára az élet, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
Hallottam, hogy nyílik a kapu, de nem moccantam egészen addig, amíg Kristóf meg nem szólalt mellettem. Halvány mosollyal az ajkaimon pillantottam fel rá –ami ritka kincs. Úgy látszik kihozta belőlem a legjobbat. Mintha csak az ő nyugalma átragadt volna rám is.
-Szia! –futtattam végig rajta a tekintetemet. –Azt hiszem, olyan öt perce.
Valójában pontosan tudtam, hogy öt perce, mivel megtéveszthetetlen belső órával rendelkeztem, de ez most mellékes volt. Fel sem tűnt, mióta ücsörögtem ott magamban, de így legalább szabad utat engedhettem a gondolataimnak.
-Miket hoztál? –emelkedtem fel egy kicsit, hogy megleshessem a kezében tartott papírokat.
Szerettem volna látni a prefektusok arcát, amikor rajta kapnak minket, hogy az éjszaka kellős közepén a réten ülünk és Krisi portrét készít; rólam. Azt hiszem, az arcuk megérne egy misét.