Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Van amikor a legjobb szándék is a legrosszabb dolgokhoz vezet. Most is ez történik. Legalábbis úgy gondolom. Abban talán igaza van Martinnak, hogy önző dolog volt elvenni Kyuhyuntól az emlékeket. Épp csak attól tartok, sokkal kegyetlenebb ráébredni, hogy semmit sem tudsz a legjobb barátodról. Hogy valaki, akiben évekig megbíztál egyik napról a másikra egy teljesen más személy, egy másik világból. A damfírság csak olaj volt a tűzre. Egy olyan adag, amit már nem tudtam volna sehogy sem elhallgatni. – Fogalmam sincs mit gondolsz. – Az is meglep egy pillanatra, hogy az ember szót használja, de rájövök, hogy ez csak megszokás. Nem gondol ő rám emberként. És valószínűleg én sem tenném, az ő helyében.  Azt sem tudom, hogy miért hasonlítja magát Kyuhyunhoz, de ahogy visszakérdez, felmerül bennem, hogy talán nem tudatosult benne, amikor azt mondtam, Kyuhyun mugli.
- Te varázsló vagy – vonok vállat. Ez egyszerű. Egy varázslónak nem kell elmagyaráznom, hogy van varázsvilág, hogy vannak mágikus lények, és hogy a vámpírok nem csak egy-egy író beteg agyszüleményei, hanem létező dolgok, ahogy a vérfarkas, a kappa, meg minden más is. De egy mulginak ezt elmagyarázni? Na meg ott van az a szabály a titoktartásról. Nincs ehhez idegem. Hiába a türelem. Ez most nem az a pillanat. Ez érzelmileg túlságosan felkavar, mert a festményen szereplő alak, egyszer nagyon sokat jelentett. Szeretettel gondolok rá, még ha nem is érzem már azt a fajta kötődést, ragaszkodást, amit egykor.  
- Jobb, ha sírva mesélem? – horkanok fel, mert nem is értem mit várt. De ha ezt, hát most megkapta. Bár nem fogok sírni. Egészen büszke is lehetnék magamra, mégsem vagyok. Mert valahol tényleg igaza van Martinnak, belátom én azt is. Mégis szeretném hinni, hogy jobb így, hogy nem keres, hogy Kyuhyun nem hiszi azt, hogy elhagytam, hogy nem akarok már a barátja lenni. És sokkal jobb, mintha megutálna, amiért éveken át, annyit hazudtam neki.
Összerezzenek, ahogy hozzám ér és kissé félve fordítom a fejem felé. Fogalmam sincs mi jár a fejében, de talán el kéne fogadnom ezt a félig-meddig bocsánatkérés félét. Mégis nehezen sikerül, hiszen a kifakadásával, pont hogy arra célzott, hogy nem bízik bennem. Pedig a ligetben és a kaszinóban is megtette, és most rosszul esik, hogy mégsem. Még ha más is a szituáció, a bizalom az bizalom kéne mardjon.
Idegesen hajtom fel a pohár bort és közben próbálom magam az ő helyébe képzelni, hátha jobban megértem. De persze jön az újabb kérdés, és a korábbiak mellé ez már túl sok. Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora különbség, ha mágiával fest az ember. Nyilván mert nem mindenki képes rá. Vannak varázslók, akik sosem készítenek mozgó képeket, még ha évekig gyakorolják sem. Az enyémek meg beszélnek, gondokodnak, mint eredeti verzióig. Legalábbis látszólag. Nyilván nem minden gondolat a sajátjuk. Sokkal inkább egy korábbi, megtörtént esemény, gondolat kivetítése a jelenre. De mindezektől függetlenül elég jók.
Nem is igazán fogom fel, hogy a második poharat is felhajtom. Rettentően bosszant, hogy nem akarja megérteni, hogy nem akarok „csak” festeni. Persze, jó az is. Élvezem azt is. De nem ugyanaz. Talán idővel elfogadom, de nem olyan könnyű, mint amilyennek bárki gondolja. Vagy ha valakinek az is, nekem nem az. Miért nem lehet ezt megérteni? Csak a fejemet rázom, akármit is mond. Persze, mindenki hasonlóval jön... hallottam már ezerszer. Mégsem akarom. Még nem.
- Kényelmes itt – A viselkedésemre nem akarok megjegyzést tenni. Miatta vagyok ilyen, ha nem akad ki és nem próbál meg kioktatni nem ez lenne. Elcsevegtünk volna a képekről és... Nem, nem gondolok bele, mert nincs értelme. Nagyot sóhajtok, aztán felnézek a borospohárra. – Nem vagyok éhes – az ilyesmi eléggé elveszi az étvágyam. De aztán eszembe jut, hogy az alkoholtól meg süsü leszek, így az evés egész jó ötletnek tűnik. Felállok és kihozom a dobozokat, amiket az előbb még hozzá akartam vágni. – Csak azt tudtam, hogy milyet nem akarsz... Szóval van minden, ami nem ananászos... – magyarázom a doboz halom mögül majd leteszem azokat az asztalka közepére. A legfelsőt kinyitom, de az épp húsos, így azt félre is rakom. – Zöldséges... merre vagy? – kérdezem mikor a harmadikból is valami hús köszön vissza rám. Ezeket mind úgy rakom, hogy Martin vehessen belőle ha akar, ha nem akkor pedig majd hazaviszi, vagy ilyesmi. A negyedik már végre az enyém. Csupa finom zöldséggel a tetején. Az egyik tányérra teszek belőle három szeletet, aztán ismét a földre ülök le, de ezúttal már a kanapé oldalán. Lehet hülyeség, de azért közel akarok lenni hozzá. Egy vita nem kéne, hogy elrontson mindent... és ahogy eddig megismertem, szinte biztos, hogy lesz még jó pár. – Jó étvágyat – mondom végül csendesen, remélve, hogy ő is talál olyasmit, amit szeret, aztán szó nélkül falatozni kezdek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Nem is érdekel? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A szemeim szinte rögtön összeszűkültek az állításától, ahogy csípőre tett kézzel hallgattam a duzzogását. Nem mintha én jobb lettem volna, de a részéről ezt nem neveztem volna vitának. Úgy tűnt, mindig ezt csinálja. Elzárkózik attól, hogy megbeszéljünk valamit, és inkább könnyes szemekkel félrevonul a saját kis világába. Én szeretek konfrontálódni, persze csak azért, mert szeretem elhinni magamról, hogy végül én jövök ki győztesen a vitákból, és jót tesz az önértékelésemnek, ha felülkerekedek az ellenfelemen, jelen esetben Min Jong gyenge lábakon álló érvelésén. Vagyis, annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? Meg se próbált megérteni, és ezt igazságtalannak tartottam. Az én agyam rögtön kattogni kezdett, hamarosan pedig más megvilágításba helyeződött a portréalak története.
- Vagy úgy… - halkultam el. Nyilván nehezebb volt így. De ki a franc gondolta volna, hogy az az oda-vissza sztárolt, állítólagosan legnagyobb könyvesbolt-hálózat örököse varázstalanokkal keveredhetett, amikor az ő kultúrájukban aztán pláne nem divat az, hogy nyissanak feléjük. Pontosan tudtam azt, hogy milyen kötöttségekkel járnak az aranyvérűek mindennapjai, hiszen a svájci varázslócsaládok hasonlóan konzervatív vonalat képviselnek a meglátásaim szerint, mint távol-keleti megfelelőik. Talán annyi a különbség, hogy tisztában vannak a kivételességükkel, és a kantonok sokszínűsége miatt könnyen kapcsolatot alakíthatnak ki a különféle kultúrákból jövő nációkkal, ami visszaköszön az üzleti életben. A főszabály az, hogy mindenki az ő kegyeikért teper, s aki ügyesen politizál, az sokra viheti ezekben a kétszínű érdekkapcsolatoktól átszőtt dimenziókban. Nekem természetesen felfordult tőle a gyomrom, pedig meglehetősen könnyű életem lehetett volna valamelyik villában, és nem tagadom, kellően sok rossz tulajdonságot hoztam át még így is, ami megnehezítette a szociális életem gyakorlatilag minden szempontból. – Hogyne, ne mondj már hülyeségeket! De ha nem akarod megbeszélni, akkor nem kell – csattantam fel a károgására, majd egy vállvonással egybekötve széttártam a kezem, átadva neki a végső döntés lehetőségét. Őszintén tartottam attól, hogy a következőkben elbőgi nekem magát, amivel végképp nem tudtam volna mit kezdeni, csak zavartan toporogni, esetleg kirohanni a mosdóba, mert idő közben már annyira marta volna a gyomrom a bűntudat és a kényelmetlenség, hogy az ebéd is visszaköszönne.
Fogtam a vállát, óvatosan és bizonytalanul végigsimítottam rajta, majd meg is szorítottam kicsit, mintha azzal kipréselhettem volna belőle a haragot. Láttam, hogy összerezzent, és még mindig sajnáltam, hogy ennyire magamra haragítottam. Tisztelnem kellett volna a döntését, még ha baromságnak is tartottam. Szinte az imént érkeztem, és minden igyekezetét felrúgva megfagyasztottam a hangulatot.
Felhorkantam a visszaszólására, és ha nem állt volna fel kicsivel később a pizzáért, csakugyan elrángattam volna onnét, vagy sértődötten viharoztam volna hazafelé, mert vendégként elképzelhetetlennek tartottam, hogy a továbbiakban szemrehányást tegyen rám, vagy folyamatosan érzékeltette volna velem a sértődését. – Jól van - izgatottan figyeltem, hogy mikkel rukkolt elő. Azt hittem, hogy egyetlen nagyméretű pizzát rendelt, esetleg két részre osztva a feltéteket. De jobban szerettem, ha volt miből válogatni, össze is dörzsöltem a tenyerem, miközben a szám szélét nyaltam meg izgatottan. Megvártam, amíg kinyitogatta a dobozokat, és a sajátjából kiveszi a részét, majd feltankoltam mindből, hogy később ne kelljen felállnom. Így a tányéron egymásra is került a szeletekből, de nem zavart. Pislogtam párat, hogy még mindig a földre ült vissza, úgyhogy fogtam magam és egy hangos sóhaj után leültem mellé, a földre. Azt hitte volna, hogy megszabadulhat tőlem?
-  Köszi, neked is. Finom, bár felesleges megjegyeznem, úgyse te csináltad – nyammogtam az első falatok után, kissé játékosan próbálva vele kötekedni. – Amúgy… Csak sajnálom, hogy ennyi minden zavar téged. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – ahogy azt sem, hogy ezt ennyire őszintén megvallom neki. Sejtettem, hogy damfírnak nem fantasztikus lenni, de a mélységeibe nem gondoltam bele, így amikor az elfoglalt élete mellett azzal szembesültem, hogy mennyi lemondással járt ez a számára, akaratlanul is elöntött a méreg a tehetetlenségtől, s felbosszantott az is, hogy nem tudja felvállalni magát önmaga előtt sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Néha olyan butaságokat tud kérdezni, hogy legszívesebben lecsapnám. Persze csak képteletesen, mert valójában soha senkit nem csapok le, max önvédelemből, de erre jó ideje nem volt szükség. De a lényeg, hogy a jelenlegi lelki állapotomnak nem jó ez. Természetesen érdekel, hogy mit gondol. Sőt valószínűleg a felejtés átkot is megbeszélném vele, ha nem lett volna olyan támadó rögtön, ahogy megemlítettem. Az ösztöneim viszont megakadályoznak abban, hogy magyarázkodni kezdjek egy ilyen kezdés után. Később talán, ha megnyugodtam, majd mesélek neki, habár lehet akkor is tartani fogok a reakciójától. Valószínűleg sokat kell még csiszolódnunk, ha azt akarjuk, hogy működjön köztünk ez a valami...
Aztán ahogy tudatosul benne, hogy egy mugliról beszélünk, mintha kcisit megenyhülne. Ennek valamelyest örülök, ahogy a vállamra helyezett kéznek is. Mert akármennyire is kiakasztott, ez az apró gesztus egyértelművé teszi, hogy nem ez volt a szándéka. Persze ettől nem lesz kevésbé rossz, de haragudni nem tudok rá annyira.
- Egyszer. Majd – felelem nem túl lelkesen, de ez inkább a jelenlegi hangulatomnak tudható be. Remélem ő sem érti félre, hogy csak mondom, hogy békén hagyjon, bár ha ez történik se tudok nagyon változtatni a dolgon. Jelenleg nincs sok kedvem semmihez sem, mégis kiélvezem a rövid pillanatot, ahogy megszorítja a vállam és végig simít a hátamon. Talán hozzá kéne bújnom, mint egy kiscica, és dorombolni, de ez még tőlem is nagyon abszurd lenne. Hiába vágyom az érintésre, a zaklatottságom, nem tűnik el ennyire könnyedén. Emiatt öntök magamba rögtön két pohát bort is és ülö a földre ahelyett, hogy mellé telepednék, pedig direkt nem hoztam székeket ide, hogy a kanapén majd, kényelmesebben ülhetünk.
A pizzákat is eléggé kelletlenül hozom ki, de mivel tudom, hogy a bor gyorsan a fejembe fog szállni, és mert nem akarom tovább rontani a helyzetet, inkább keresek magamnak egy ehető pizzát. Némileg elégedetten figyelem, hogy jó döntést hoztam a rendeléssel, hogy nem csak egy fajtát, hanem mindent kértem. Több dobozból is pakol a tárnyérjára így nincs okom aggódni, hogy egyáltalán nincs ínyére a rendelésem.
Meglep, hogy mellém ül a földre, de ezzel végleg meg is nyugtat. Egy néma üzenet, hogy bármi is volt, van, ő itt van. Velem. Lehet rosszul értelmezem, de hinni akarom, hogy így van. Ennek köszönhetően pedig apró mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben belekóstolok a pizzába.
- De legalább rendelni jól tudok – állapítom meg kuncogva, valószínűleg mert a bor kezd dolgozni bennem. Közben pedig a sajátomba is beleharapok. Az is finom, még ha egyébként annyira nem is vagyok éhes most. Aztán azt mondja sajnálja, meg hogy nehéz. Nem teljesen értem, hogy mire céloz. Velem nehéz? Vagy most döbbent rá, hogy elveszíteni a varázserődet nem mókás? Nem tudom eldönteni, nem is próbálom meg. Helyette a vállára hajtom a fejem, úgy rágom tovább a pizzámat.
- Hmm... – hogy ez a pizzának szól-e vagy annak, ahogy az agyam lassan feldolgozza az előbbi mondandóját és látszólag összeállítja az előbb még bonylultnak tűnő képletet az lényegtelen. – Próbáld ki. Csak lerakod a pálcádat és nem nyúlsz hozzá... mintha nem is lett volna soha... – javaslom, bár egyáltalán nem várom el tőle, hogy ilyesmit csináljon. Sőt. Most is milyen jól jött, hogy volt nála. Lett boros poharunk és a bort is kitudta nyitni. Tökre hasznos. Én meg nevetek az elképzelésen, mert teljesen abszurdnak tűnik, hogy majd pont ő nem varázsol, teszem azt egy hétig. Nem mintha olyan sokat láttam volna varázsolni. Mégis úgy képzelem el, mint a legtöbb aranyvérű, mágiához ragaszkodó varázslót. Így belegondolva én is egy voltam közülük, bár nem hittem sosem, hogy rossz lenne varázslat nélkül élni. De nyilván azért, mert sosem mértem fel igazán, mennyi mindenhez használtam a mágiát.
Feltérdelek és átnyúlok az asztalon, hogy magamhoz vegyem újra a boros poharat. Töltök is magamnak, mert Martinnak is, ha kér, bár lehet neki még van, nem is tudom hol a pohara, így csak tartom a kezemben az üveget, felé nyújtva, hogy kér-e vagy sem. Közben meg remélhetőleg tőlem elveszi az épp kitöltött adagot, mert éppenséggel nem kéne, hogy megigyam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a félreértést a szőnyeg alá kellett volna söpörnünk, mert attól féltem, hogy a lépéssel csupán késleltetjük az újabb könnyeket. Abban már igen, hogy az agyam a továbbiakban ezen készült kattogni, ahogy az azzal járó bizonytalanságot is utálom, hogy most majd mit gondol rólam Min Jong a továbbiakban, mennyire sikerült lerontanom a rólam kialakított képét, és ezzel együtt visszavetnem az ismertségi viszonyunk mértékét. Így a nem túl lelkes válaszával, a mindössze két szóval, amit végre kipréselt magából, nem lettem túlságosan felvillanyozva. Tudtam, hogy érzékenyen reagál dolgokra, ahogy neki meg azt kellett volna tudnia, hogy milyen tud lenni a stílusom, vagy hogy reflexből gondolok mindig a legrosszabbra, mert túlságosan belém ültették ezt a rossz tapasztalatot a múltam balszerencséi során. Fájt neki az igazság, így fogtam fel. Valamit nem biztos, hogy jól csinált, és legalább a következő megbeszélésünkig ez érlelődhetett benne. Alig vártam, hogy aztán majd még meg is köszönje nekem egyszer, amiért rámutattam bizonyos magatartási hibákra. De ezekért az útmutatásokért cserébe semmit se kértem, csak a bizalmát, valami irántam érzett tiszteletet, mintha az utolsó szó joga mindig engem illetne. Ami talán azért van, mert túlságosan individualistaként rendezkedtem be az évek során, és gyakorlatilag lehetetlen elképzelnem, hogy ezentúl másnak adnék igazat a magánéletemben, vagy ne a saját érdekeimet helyezném előbbre. Még akkor is, ha egyre inkább előfordul, hogy szívem szerint másként cselekednék, mint ahogy az eszem diktálja.
Vele együtt nevettem fel egy pillanatra a bravúros visszavágásán. A sértettség okát én sem felejtettem el, ahogy a tette alól se mentettem fel, csupán a kérésére továbbléptem, egy kis könyvjelzőt hagyva magamban arról, hogy ide még egyszer vissza kell lapozzunk, és nehéz olvasmány lesz. Összemoshattam a tettét azzal, hogy máskor is mindig mennyire elrejtőzött, és méltatlanul a háttérbe szorult, mint például a festés esetén, amikor a kiállítással próbálkoztam. Azonos gyökeret keresek a problémáknak, mint valami mániákus pszichológus, aki ha meglelné az életének azon pontját, ami miatt ennyire kishitű tud lenni, máris visszatérhetne a régi Min Jong, akire látom egyébként, hogy ő is vágyik. Azt nem sejtettem, hogy egy damfírnak ilyen nehéz, meg hogy vele ennyire bonyolult, egy egyszerű pálcahasználattal is óhatatlanul emlékeztettem őt arra, hogy mivé lett az évek során, hogyan veszett ki belőle apró morzsánként a mágia. Azon túl, hogy a véremet ihatta, és a harapás vegyes érzelmeit élhettem vele át, a többi hátrányáról eddig mintha nem teljesen akartam volna tudomást venni, vagy nem is tudtam róluk. A napfény ugyanolyan nehéz volt, emlékszem jól, hogy mennyire zavart a napszemüvege. Itt legalább semmi ilyenre nem volt szükség, teljesen önmaga lehetett. A haja is egészen kezdett megszáradni, ahogy néztem, csak néhány csepp folyt végig az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, de végül is csak érezte volna magán, ha zavarta. Az ingemnek pedig mindegy volt, hogy kissé átfogja vele a vállamnál, ahogy ráhajtotta a fejét. Kissé közelebb nyomtam az arcomat a tincsekhez, hogy érezzem a samponja illatát, így még az evést is félbehagytam.
- Furcsa lenne… De inkább csak maga a tudat, hogy többé nem használhatnám. Egyébként meg tudok lenni nélküle – próbáltam győzködni őt, de mint az előbbiekben is láthatta, nagyon jól tudott jönni a bornyitáskor is, így legalább kiegészíthetjük egymást, és segíthetek neki máskor is, bármiben. Azt hiszem, sokan összetennék a kezüket egy ilyen támogatóért. – Hova sietsz? – veszem ki a kezéből a poharakat, amint letettem a földre a tányéromat. Még szerencse, hogy feltakarított előtte, mert biztosan elég festékes lehet a padló alapból. Ha jól számoltam, a harmadik poharának esett volna neki percek alatt, nekem pedig nem volt szükségem egy ittas Min Jongra. Ha ki akartam volna használni, már megtehettem volna.
- Néha azt érzem, mintha belemenekülnél valamibe. Vagy csak nem akarnál tudomást venni arról, hogy mi van előtted – folytattam a meglátásaim ismertetését óvatosan, mert talán még mindig nem értette, mire utaltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Talán kezdi kapizsgálni, mert nem faggat, nem nyaggat. Mintha beletörődne, hogy itt és most nem tudok, nem akarok erről beszélni. Az is elég valószínű, hogy sosem tenném, ha rajtam múlna hiszen könnyebb „elfelejteni” az ilyesmit, mint kimondani. De most hogy előkerült, biztos, hogy előbb-utóbb jobban bele kell mennünk a témába. Ahhoz viszont, lehet jobban kell ismernem. Akarok benne bízni, és így is eléggé megnyiltam neki szerintem, de persze többre lesz szükség. Egyelőre viszont jó, hogy nyugton hagyjuk a témákat, és hogy az evésre tereli a figyelmem.
Kellemes a vállán nyugtatni a fejem, jól esik a közelsége, az illata. Még a szemem is lehunyom egy pillanatra, hogy csak arra tudjak koncentrálni. Csábít, de nem teszek semmit, csak kinyitom újra a szemeimet, ahogy újra beszélni kezdek.
- Eleinte én is ezt gondoltam ... – nem aggódtam, hogy nem fogok tudni varázsolni. Amíg varázsló voltam, annyiszor kívántam, hogy bár ne lennék az, hogy a mugli barátaimmal lóghassak. Róluk biztosan tudtam, hogy nem a bolt miatt lógnak rajtam, hogy nem a varázsvilágban felhalmozott pénzösszegekre vagy az aranyvérűségemre pályáznak. Nyilván volt köztük is olyan, akinek hátsóbb szándéka volt, de sokkal gondtalanabbank éreztem magam köztük, mint a varázs világban, még a hazugságok ellenére is. De csak későn döbbentem rá, hogy mennyire a hétköznapjaim része a varázslás, hogy nem csak bonyolult és nehéz bűbájokhoz van rá szükségem, hanem sokszor a legegyszerűbb dologhoz is, mint a taxi hívás. Igaz mugli taxit hívhatok, de azok nem fognak elhozni Bogolyfalvára. – De aztán rájöttem, hogy sokkal több mindenhez használom, mint elsőre gondotlam – A legjobban talán a takarítás, a pakolás zavar. Hiába vagyok erősebb, és kapom fel könnyedén a nehéz festékes dobozokat is az nem ugyanaz, mint egy pálcaintéssel felrakni a polc tetejére. Nem. Most kell egy sámli, vagy egy kisebb létra, aztán felmászni dobozzal, festékkel... Tiszta macera és persze még millió példa eszembe jut. Például a poharak is, amiket ő változtatott át, meg a bor, amit kinyitott. Töltök is magmnak, mert miért ne? Ha már így eszembe jutott...
Innék, de elveszi a poharat még az üveget is, én meg csak pislogok rá, bár valószínűleg igaza van, nem kéne sietnem. Nem mintha amúgy szaladgálnék vagy ilyesmi... De ami nem tudatosul bennem az az, hogy bizony a fejembe szállt az a két pohár is.
- Nem sietek... Tök lassú vagyok – mosolyodom el újra, mert hát na... Az utóbbi években ennyi időt nem öltem bele egy kapcsolatba. Mondjuk az is igaz, hogy nem is nagyon volt semmi olyan, aminek lett volna értelme. A futó kalandokhoz meg nem fáradoztam ennyit. Mondjuk nem kötöm az orrára. Biztosan csúnyán nézne, hogy milyen rossz kisfiú vagyok. Pedig még csak kiscsi sem vagyok. Haha.
- Mi van előttem? – pislogok magam elé, nem teljsen fogva fel hogy mire céloz. Magam előtt az asztal ratja a pizzák. – Áh! Pizza! – ez pedig most nagyon vicces, így bizony nevetek rajta, valószínűleg szörnyű benyomást keltve, de ha már így felfedeztem a dolgot, eszem még. Szőval megkeresem azt a dobozt, amiből az előző szeleteket vettem ki, s bár még azokat sem fejeztem be és eddig éhes sem voltam, ha már így felhívta rá a figyelmem, akkor kell. Egymásra hajtok két szeletet, mint egy szendvicst, és úgy harapok bele, majd Martin felé fordulok. – Most te vagy előttem – Állapítom meg nagy bölcsen, majd harapok egy újabbat, s közben Martin arcát figyelem. Leteszem a pizzát meg a tányért is, aztán lenyelem a pizzát, ami a számban van. Egy hosszú másodpercig próbálkozom a gondolkodással, de természetesen nem megy úgy, mint máskor, így hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Egyszerűen közelebb hajolok és lopok tőle egy csókot. Lesz, ami lesz alapon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem lepődtem meg, hogy ő is így gondolkodott az elején. Nekünk lehetetlen elképzelnünk, hogy milyen varázslat nélkül. Halvány emlékeim ugyan vannak arról, amikor még képtelen voltam varázsolni, de aranyvérűként a családban mindig is körülölelt a mágia. Legkorábban még az elbűvölt tárgyak formájában, az otthonunk illúziói képében, de valahogy átszőtte a mindennapjaimat. Talán az előbbi lehetett rám olyan nagy hatással, hogy a későbbiekben a mágikus tárgyak felé orientálódtam a tanulmányaim során, és nem a szülők által kijelölt görcsös utat kezdtem el követni. Hamar átéreztem, hogy milyen nehéz lehetett neki azóta.
- Csak szólj, ha szükséged van valamire – fordítottam felé a fejem, majd néhány harapás után be is faltam az első szelet pizzát. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kényes kérdés lehetett számára a közreműködésem, ezért kerülni szerettem volna a következtetést, hogy mellettem kiszolgáltatottnak érezze magát. De ott volt bennem, hogy ha már értek valamihez, akkor valahogy megháláljam neki a kedvességét. Semmiből nem állt volna néhány pálcaintéssel olykor rendet rakni nála, ha előre egyeztetünk egy időpontot, ugyanígy a boltja üzemeltetésében is szívesen segítettem volna, ha a beosztásom engedte. - Jól bánok a pálcámmal – toldottam hozzá mosolyogva, amolyan elővigyázatosságból, hogy ne tudjon megsértődni a segédkezésemre, és leplezzem a valós szándékaim egy kis viccelődéssel. Ha ismert, akkor azért beláthatta, hogy alapból ritkán humorizáltam, a borból még nem ittam eleget, úgyhogy maradt a hátsó szándék, amit kérdés, hogy megsejtett-e ennyiből. Majd azt mondtam volna, hogy túl rosszra gondol, és az át is vezetett volna minket egy következő vitára. Valószínűbbnek tűnt, hogy hárításba kezd, erre fel kellett készülnöm.
- Aha, persze. Hányadik pohárral készültél inni? Szerinted józanul szeretnék veled lenni, vagy részegen? – tettem fel szigorúan a számomra egyértelmű kérdést, s hogy abszolút kedvét szedjem, eltoltam az üveget és a poharakat az asztal távolabbi pontjára. Ha ő nem ihatott többet, én se tettem, mert ha a szeme láttára pótoltam volna az adagomat, hogy kvittek legyünk, az minden bizonnyal zavarhatta volna. Nekem ez a néhány korty is elég volt ahhoz, hogy jól csússzon az étel, ahogy azt is pontosan tudtam magamról, hogy mire vagyok képes alkohol hatása alatt, hogyan hat rám az ital, s igencsak csalódottan pislogtam rá, hogy ezúttal mennyire elengedte magát mellettem. Sose szerettem, ha túl nagyok a kontrasztok két ember között, amik már kellemetlenné tehetik a másik számára a közös társalgást, és kezdtünk a határán lenni.
- Hát, az is – vakargattam meg a fejem, mikor rájöttem, hogy ha érzelmekről, vagy épp róla volt szó, mennyire bénán tudtam fogalmazni. A gyomrom kavargott, ezért mértékkel tudtam enni, ahogy a hangok is nehezen akartak kijönni a számon. Rekedt is lettem, mindenféle egyéb bizsergő érzéssel, amik pont olyanok voltak, amiért ma idejöttem hozzá, de mégis féltem attól, hogy átéljem őket. Rég éreztem hasonlót. Talán az ismeretlentől féltem a legjobban. Akitől kaptam, rég volt már… Mikor vágytam rá, csalódás követte. Lehet, hogy ez is azért jó, mert még nem éltem át, és csak az álom maradt. Ha beteljesül, rájöttem volna, hogy mennyire más, mint a képzeletemben, és onnantól kezdve ugyanúgy nem akarom akarni, mint régen. Féltem felfedni magam, kimutatni az érzéseim, egy oldalam, ami úgy tűnt, mintha nem a sajátom lett volna. – De most arra gondoltam, hogy félsz elfogadni magad. Nem felvállalásról van szó, hanem valamiféle megbékélésről azzal, ami veled történt, és a megértéséről annak, hogy mi változott. Rossz, hogy ennyi fájó sebed maradt – dörmögtem, amíg azt nem éreztem, hogy síráshoz hasonlító érzéssel szorult össze a torkom, majd gyorsan nyeltem egy nagyot. Kifejezetten bosszantott, hogy elhülyéskedte a nagyon is komoly mondanivalóm, de ez egyúttal rásegített arra, hogy minél hamarabb tisztázzam neki azt, hogy miről is hablatyolok.
Kellően nagy volt a hatásszünet. Harapott és nyelt párat, eltette magától az ételt. Minden porcikám a nagy választ várta, szinte már a nyakam is behúztam, és őt utánozva arrébb toltam a tányért, mert illetlenség lett volna rágás közben hallgatni a feleletét. Tudtam, hogy megint egy kicsit rosszkor időzítettem, de már a múltkor el szerettem volna neki mondani ezeket, és úgy éreztem, hogy nem tarthattam olyan sokáig tovább magamban. Így aztán jócskán megdöbbentett, amit beszéd helyett lépett.
Láttam rajta, hogy gondolkodott valamin, de aztán megcsókolt. Először megint nem fogtam fel, hogy mi történt. Az érzés nem volt teljesen ismeretlen, mert a kaszinó utáni elbúcsúzásunkkor már összeért az ajkunk, de ez az utóbbi valahogy hosszabb, mélyebb volt. Nem így képzeltem el a pillanatot, bár mondják, hogy azt úgysem lehet előre megtervezni. Míg csókolt, én kárörvendően kissé elmosolyodtam, és a kavargó gyomrom ellenére engedtem pár pillanatig az érzéseimnek. Folytattam a csókot, ám mielőtt teljesen elpirulhattam volna, ahogy magával ránt a vágy, inkább finoman eltoltam magamtól.
- Ne hidd, hogy ezzel elterelheted a témát – tettem ajkához a mutatóujjamat. – Romantikusabbnak gondoltalak – vontam vállat mosolyogva, majd megtörölgettem a kezeimet és közelebb húzódtam hozzá. Féltem tőle egyúttal, s egy kicsit attól is, hogy ránk nyitnak. A gyertya fénye kellemesen pislákolt, ahogy a portré is háttal volt nekünk. Legalább ez megnyugtatott. Meg akartam fogni a kezét, mindenét, mégis ott volt a feszültség, hogy vitázunk-e, vagy folytatjuk a csókokat, ezért hezitáltam. Eszembe jutott, vajon elmondom-e a többieknek, ami történik…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Bólintok, hiszen most is szóltam. Persze nem akarok belőle rendszert csinálni. Nem akarok másoktól függeni és ha a muglik meg tudják oldani a dolgaikat varázslat nélkül akkor én is. Eddig is elég jól ment, épp csak bosszantó tud lenni, amikor tudod, hogy valami amivel órákat töltesz el, két pálcaintéssel is elintézhető lett volna. De türelmes vagyok, elfogadom. Többnyire.
Arra azért, hogy jól bánik a pálcájával felhúzom a szemöldököm. Tudom, hogy én vagyok perverz, de tökre nem arra gondolok, amire ő. Szerencsére sikerül nem röhögésben kitörni, és nem kérem meg, hogy demonstrálja a tudását. Előbb-utóbb csak kiderül az is. Remélem. De ezek a gondolatok nem olyasmik, amikre most szükségem van, pedig élvezném, nagyon is. Hülye bor. Mondjuk ezt nehéz a borra kenni, anélkül is évezném.
- Jah, hogy te a poharakról beszélsz... – döbbenek rá, ahogy a gyorsaságot említi. Én nem erre értettem, de akkor így más világos. Bólogatok is kissé talán bárgyún, de igaza van. A bort nem kéne innom, pedig itatja az magát. Na de nem baj. Jó. Tegye csak el messzire. – Ha bort hozol, a józant nem tudom értelmezni – válaszolom nevetve, bár most minden sokkal másabbnak tűnik, mint bor nélkül. A dolog előnye, hogy többet az életben nem kínál majd semmilyen szesszel. A hátránya... ugyanez. De azt hiszem túl élem. Nem szokásom amúgy sem inni.
Közben ő viszont kifejti, hogy mire gondolt pontosan és meg komoly fejet vágva hallgatom, hümmögök, meg bólogatok. – Pont úgy hangzol, mint a pszicho dokik – állapítom meg még mindig mosolyogva, nem igazán véve komolyan a megállapításait. Persze biztos igaza van, a dokit sem vontam sosem kétségbe, csak azt nem értem miért akarja mindenki hogy ilyen „hamar” túl tegyem magam rajta. Sokkal jobban vagyok, mint korábban. Sőt! Most az a pár alakom amikor bedepizek, miért zavar mindenkit annyira? Szerintem nincs ezzel semmi baj. Viszont, most hogy ilyen közel van, és nem vagyok teljesen beszámítható a lehető legjobb ötletnek tűnik megcsókolni őt.
Visszacsókol, még ha nem is tökéletesen, de kit érdekel? Már épp kezdene jó lenni a dolog, amikor eltol. Szomorúan pislogok rá, hogy mi a baj, míg meg nem magyarázza, hogy miért. Az ujja az ajkamon amúgy rendkívül csábító, de teljesen más dolog jut erről is eszembe. Sóhajtok egy nagyot. Milyen témát tereltem? Nem is emlékszem miről beszéltünk... és még romantikát is akar? Mi a franc... Jó, hagyjuk. Csak sóhajtok egyet lemondóan, majd hátradöntöm a fejem a kanapéra, és becsukom a szemeimet. A kedvért takarítottam, rendezgettem és válogattam két hétig. Persze hátrahozhattam volna a kupiba is, de épp hogy szépen akartam. Azért is szereztem gyertyát, az más kérdés, hogy meggyújtani nem tudtam, de hát épp most ajánlotta fel, hogy segít, és meg is gyújtotta valamikor, mert most ég.
- A lelkiállapotom kitárgyalása valahogy nem tartozik a romantikus kategóriába... – szólalok meg újra talán egy perccel később, ahogy sikerül kicsit összeraknom a képet. Aztán kinyitom újra  a szemeimet és felveszem újra a tányéromat, de hamar meggondolom magam. Ha most még két-három szeletet benyomok, csak megfekszi  a gyomrom. – Odaadod a poharam? Iszom egy kis vizet, bor helyett – nézek rá kérőn, ha mindenképp engem akar kivesézni, legalább ne becsípve tegyem. Nem azért mert kevésbé lennék őszinte. Pont ellenkezőleg. Valószínűleg túl őszinte lennék. Közben el is állok, hogy egyértelművé tegyem, komoly a víz ivási szándékom, és ha megkapom a poharamat, akkor töltök is magamnak vizet a konyhában.
- A kezed hogy van? – kérdezem csak úgy pluszban, ha már lelkizni akar, akkor kezdjük a fontos dolgokkal. Vele. Mert engem meg ez érdekel, csak nem akartam rögtön letámadni vele. Aztán talán meg is feledkeztem róla... de most szeretném látni, szokni, elfogadni. Vagy legalábbis megpróbálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Végre! Kockásra ülte a fenekét, mire ideért - a végén persze segítséggel -, de itt van. Csak ő és a hátizsákja. Nem is kell több. Leadta a pakkot, az utolsó kijavított dolgozatot is és máris átváltott szünet üzemmódra. Persze, még volt egy kis idő a kicsikkel, azonban ott már jóval felszabadultabban viselkedik. Mindenhol. Mégis, van benne valami, egy mély csend, egy tisztes táv, amit a világtól tart és mindenkitől. Mégsem látni a szomorúságot, a depressziót, semmi hasonlót, csak őt. Végre, csak őt. Reménykedik, hogy amint végre kialussza és kipiheni magát, van, amit vissza tud csinálni, megjavítani. Attól még, hogy nem mondja, érzi a magányt és vágyakozik, csak… Amint belép az aulába, elzárja magában mindezt.
Kora estére kerül csak elő, ahogy bepakolt, rögtön le is dőlt, beállítva az ébresztőt, hogy a vacsorát semmiképp se hagyja ki. Kipihent óvodás képével ült neki és használta ki a svédasztalos-vacsora fogalmát gusztustalanul – nem, illedelmesen evett és még kést, villát is használt –, visszaélve a szakácsok munkára fordított idejével. Hát na, ki van fizetve vagy mi. Programja viszont már csak már holnap lesz, így a kora este csendjében húz kabátot és indul felfedezni a környéket, ameddig engedi a határ. Kilépve gyújt rá, majd ül le a kinti padok egyikére, hogy az eget kémlelje, vagy épp a megzizzenő kijelzőt, mert Hay felé üzent, hogy ideért és minden nagyon szép, küldött képeket is, így van mit kibeszélni, meg persze a lány felől is. Ha okosabb, elhozta volna, most azonban már mindegy. Biccent pár, szintén bagózni kiülő tagnak, nem szól senki hozzá és ez így van jól. Most nem nézik kicsoda, micsoda heg fut rajta, mennyit sírt, mikor kezdett el ismét mosolyogni, csak egy a vendégek közül, semmi több. Kinyújtja a lábait, hallgatja a jobb oldala felől odahallatszó idegen nyelvű szavakat és azon kesereg, hogy a bárban mit ihat, mert az alkoholról igen finoman letiltotta az orvosa. Majd valami koktélt, esernyővel, hogy a feeling meglegyen. Ez legyen a legnagyobb baja itt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Azt már nem tehettem hozzá, hogy mindenképp kérjen meg valamire. Megelégedtem a gondolattal, hogy ezentúl ha a közelében maradok, és szüksége lesz segítségre, akkor jó eséllyel hozzám fog fordulni. Azzal, hogy bólintott, már nagy kő esett le a szívemről, és reméltem, hogy hamarosan a lakására is beszivároghatok. Már tudom, hogy hol lakik, de valahogy azt még szerettem volna, ha felmérem, mielőtt tovább alakul a barátságunk. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kígyó lettem volna, aki a támadás előtt tesz egy nagy kört az áldozata körül, hogy aztán gyűrűző mozdulatokkal tekeredjen rá fojtogatóan a szerencsétlenre. Lassan és észrevétlenül, még ha ez a viszony a vérembe is kerül, de akarom és vállalom, mert évek óta nem villanyozott fel valami annyira, mint ő.
- Ez lenne a gyengepontod? Akkor igyál, ha akarsz… Felnőttek vagyunk – adtam meg magam némileg elkeseredetten, s mint a hisztis gyerek, nekidőltem a hátammal a kanapénak, s egy intéssel kartávolságon belülre varázsoltam vissza az üveget. Tudtam, hogy hülyeség, amit csináltam, és szembement az eddigi igyekezetemmel, de azt se tehettem meg, hogy leszabályozom. Eddig ő éreztette velem folyamatosan azt, hogy tönkreteszem a randinkat, innentől viszont rajta állt, hogy mit kezd vele, és hogyan rontja el az imént helyreállt hangulatot. Belefáradtam abba, hogy bárkire is vigyázzak. A dac beszélt belőlem, és némileg a sértődöttség. Meg persze jó lett volna kárörvendeni, ha egy óra múlva már az alkohol mámorától fetrengett volna a padlón, mert akkor sokkal durvábbakat vághattam volna hozzá a fejéhez, és a korábbi szúrós megjegyzéseimet úgymond tisztára moshatnám.
Nem lettem elégedett a válaszával, de valami ilyesmire számítottam. Illúzióromboló lett volna abban hinni, hogy ilyen hamar fel tudom nyitni a szemét, de a folyamatot valamikor el kell kezdeni. Komótosan, ilyen-olyan megjegyzésekkel, vagy a tények fokozatos adagolásával. Időről időre emlékeztetni őt arra, hogy van mit javítania magán, a fennmaradó időben pedig a háttérből óvni őt, hogy ne csináljon butaságot, és maradjon meg a jó kedve. Ezért lepergett rólam a megjegyzése, a legtöbb, amit tehettem, az egy keserű mosoly volt lehajtott fejjel, még mielőtt sor került a csókváltásra.
Élveztem, nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Inkább az időzítésre haragudtam, és magamra, mert tulajdonképpen én folytattam a komoly hangvételű beszélgetést, és mélyedtem el olyan témákban, amiknek úgy tűnt, hogy nem most volt itt az ideje. De azt se akartam, hogy teljesen elengedjem magam, mert a bennem lévő feszültségek miatt jelenleg erre képtelen lettem volna. S az utólagos csalódás sokkal jobban fáj számomra, ezért sem tudtam sohasem homokba dugni a fejem, ha valami bökte a csőrömet. Előbb megbeszélném vele, és csak aztán térnék a lényegre, amikor már minden sima köztünk.
Láthatóan csalódott lett, hogy félretoltam. Mintha nem jött volna le neki, hogy egyébként akartam a csókot, vagy hogy bármikor kész lennék folytatni. A magyarázkodásnak viszont nem sok értelmét láttam. Sajnáltam őt, és ettől az egésztől ismét csak nagyon kellemetlenül éreztem magam. Mintha újra és újra megbántanánk valamivel a másikat, pedig szerintem egyikünk se akarja. Az egész egy nagy mókuskerék. Untam. Változtatni akartam. Még egy kis vájkálás a másik múltjában, még néhány seb feltépése, és akkor már tényleg megtörne a jég. Valahogy így gondolkodtam… Csak egy kicsit kellett volna még vitatkozni ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Abszurd, hiteltelen gondolat.
Szó nélkül toltam elé a poharát, majd néztem végig, ahogy vizet tölt bele magának. Beletúrtam a hajamba, s közben egy nagyot sóhajtottam. Beszéljenek a tények alapon rutinosan feltűrtem az ingem mindkét ujját, hogy aztán engedelmesen felé nyújtsam az alkaromat. Ihatott belőle, ha akart. Azt hittem, arra készült, arra utalt volna. A kezem vágyott rá, csak ez túl perverzen hangzott volna, ha kimondom.
- Ülj vissza – húztam őt magammal a kanapéra parancsolóan, amint megragadtam a ruháját, ami a kinyújtott karjaimmal mondhatni adta magát. Hiányozni kezdett a mosolya, el akartam tüntetni az arcáról a rosszkedvet. Ha engedte, hozzábújtam, mint a városligeti padon. Úgy, mintha ő lett volna a menedékem. – Most ne haragudj rám… Akkor ne lelkizzünk. Jól akarom érezni magam… Ahhoz viszont az kell, hogy boldognak lássalak – tört meg a jég bennem. Hát nem érti, min mentem keresztül, s hogy mit éreztem, ha láttam rajta az őrlődést? Nem hagyhattam, hogy mentsvár legyek, akibe belemenekülhet, ha előtte nem számol le magában a vívódásaival.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Az agyam józanabbik fele valami olyasmit sutyorog, hogy meg kéne sértődnöm. Az nem teljesen világos, hogy miért, de azt hiszem a gyengepont szó az, ami kicsit betesz. Miért is? És miért nem megy a gondolkodás? Ja persze! A bor. – Akar a nyavalya, csak udvarias vagyok! – közlöm félig durcásan, félig komolyan, már amennyire becsípve komoly lehet valaki… - Nem szoktam inni… Vagyis… khm… egy ideje nem… - pontosítok csak a biztonság kedvéért, bár lehet most meg úgy tűnik valami alkoholista voltam korábban, de ezt nem igazán tudom felmérni, meg nem is igazán akarom végig gondolni, mennyire kétes értelműek a szavaim.
Nem igazán értem most őt. Talán az alkohol miatt, talán csak a „szokásos” félreértéseink egyike ez is. De tényleg nem tudom mire akar kilyukadni, miért akar ő nekem órát tartani arról, hogyan érezzem magam, hogyan dolgozzak fel valamit és a többi. Sokkal egyszerűbb belé fojtani a szót és megpróbálni elterelni a gondolatait (meg a sajátjaimat is) egy csókkal. Legalábbis ezt hiszem egy rövid pillanatig, de nem tart sokáig a varázs és ez nem meglepően a kedvem is elveszi.  
A víz részben menekülés is. Kibúvó a kellemetlen helyzetből, de ugyanakkor jó is, hiszen segít kicsit kijózanodni. Két pohárral iszom, biztos, ami biztos, s csak azután megyek vissza hozzá. A szemeim a felgyűrt ingujjára siklanak, de nem sikerül jól megnéznem magamnak, mert szinte rögtön le is húz maga mellé a kanapéra. A hangja furcsán parancsoló és míg ezt próbálom feldolgozni és a gesztusai mögött megrejlő titkokat megfejteni, csak még jobban megzavarodom. Mire észbe kapok, már hozzám bújik. A szívem hevesebben kezd dobogni és egy pillanatig nem tudom hova tenni a dolgot, de ösztönösen ölelem magamhoz köré fonva az egyik karomat, míg a másik kezem az alkarját kezdi el cirógatni.
- Nem haragszom – válaszolom némi gondolkozás után. – De nem igazán értem, mit akarsz – toldom hozzá őszintén, hiszen alig pár perce tolt el magától. Most meg bújik mint egy kiscica. Beszélgetni akart, de mire rászánom magam, már ne beszéljünk. Teljesen összezavar, s nem segít, hogy előtte még ittam is. Hiába vagyok józanabb, ezt a helyzetet most nagyon nem látom át. Sóhajtok egy nagyot, ahogy ujjaim fel alá siklanak a bőrén. A szemeimmel is lekövetem a mozdulatot, és egy második nagy sóhaj után jobb ötlet híján beadom a derekam. – Oké… Kérdezz… én meg felelek – vetem fel a régi játékot. – Mondanám, hogy utána cserélünk, de nem vagyok biztos benne, hogy te válaszolnál bármire – erre elmosolyodom. Egy ideje zárkózottnak vallom magam, de mióta Martinnal találkoztam, újra kell értelmeznem a szó jelentését. Kettőnk közül tuti ő a zárkózottabb. Persze én kerülök bizonyos témákat, de más dolgokkal kapcsolatban gyorsan megnyílok. A karjáról az arcára pillantok. Mit szól ehhez az ötlethez?  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Halk felhorkanás, majd követte három gyors, mélyre szívott levegővétel. Úgy éreztem magam, mintha az apja lettem volna. Pedig nagyon régen eldöntöttem már, hogy nem lesz gyerekem. Egyébként sem éreztem szükségét, mert egy sor olyan aggodalommal járna, amivel sosem mertem foglalkozni. Elég csak a saját családomra, a szüleim példájára gondolnom ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól, mégis mi várhat szerencsétlenre, ha valamilyen mágikus procedúrának köszönhetően a világra jönne. Aztán meg belenyugodtam, hogy önző vagyok ahhoz, hogy másról is gondoskodjak. Aztán összehozott a sors pár olyan emberrel, mint most Min Jong, vagy előtte Tobi, akiknek köszönhetően megmutatkozhatott az empatikus énem. Lehet, hogy nincs egy szinten az övéikkel, de bámulatosan tudják manipulálni az embert. Bohócjelmezben térdelek a lábaik előtt, kezemben színes labdákkal zsonglőrködve. A piros színű egyenesen az orromra van csíptetve. Ettől a megalázkodástól pedig mindig is irtóztam.
Dacos hangja ellenére nem a gyerekes természetének, hanem inkább az alkohol hatásának akartam betudni a viselkedését. Mintha megvilágosodtam volna, ahogy kihallottam a szavai mögül a maga módján történő megfelelni akarást. Udvariasság, a kapott bor elfogyasztása, mint imponáló gesztus, értékelés helyett kritikával illetve. Nem, ennyire azért nem lehettem bunkó, mert még mindig én voltam a vendég, és a fogadás minőségére egyáltalán nem lehetett panaszom.
- Alap, hogy az vagy. Legyél is! – sokat gondolkodtam, hogy mit válaszoljak, de inkább büszkén vállat veregetve a jó modorra biztattam, mintsem arra kértem volna, hogy a továbbiakban ne akarjon megfelelni nekem. Ki akartam élvezni, hogy valaki igazodik hozzám, az alkalmazkodóképesség nagy kincs tud lenni a mai világban. Amíg én irányíthattam, ha a háttérből is téve, de biztos lehettem abban, hogy jó úton döcögött a traumák feldolgozása felé, még ha ezzel megszegtem magamnak azt az ígéretemet, hogy úgy fogom őt elfogadni, ahogy van. Viszont úgy éltem meg, hogy ha szenved valamitől, és benne van a változtatásra való igény, akkor utat még mutathattam. – Valóban? A vörösborról pedig nem nehéz a vérre asszociálni. Bár gondolom, hogy a tűrési képességed korábban számtalanszor hozott téged kellemetlen helyzetbe – döntöttem oldalra a fejem, kíváncsian fürkészve arcát a reakciója után. Humánus megoldást választottam arra, hogy szóra bírjam, ha meg akarta osztani az okát az önmegtartóztatásának.
Én azért ittam még pár kortyot, ha már elhoztam az üveget, amíg ő a vízzel próbálta magát kijózanítani. A kanapén kikötve sokkal kellemesebb volt, mint korábban a földön. Akartam őt, a furcsa biztonságot adó ölelését. Hogy azt érezzem, mintha tartoztam volna valahová még a házamon kívül, ahol szívesen látnak és meg akarnak ismerni. Az a kis bor elérzékenyített.
- Azt, hogy fogadd el magad, és ne tarts tőlem – hogy tudott volna elfogadni engem is, ha előtte saját magát se szerette eléggé? Éreztem, hogy nem leszek képes megváltoztatni őt, s ha mégis, azt nagyon erős manipulációval, amihez nem sejtettem magamban elég lelkierőt. A lelkiismeretem túlságosan dolgozott volna, amilyen közel sodródtam hozzá. Tudtam, hogy a kérdésében talán több is benne volt, de nem akkor akartam bármit is bevallani, amikor még benne volt az alkohol hatása. Az imént békültünk ki, a viszony-kártya kijátszása még nem volt napirenden.
- Jól van. Meglátjuk – vontam vállat. Karjaim libabőrössé váltak a simogatás hatására. Vártam, hogy mihez kezd majd velük. -  Mikor voltál utoljára boldog? – indítottam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Ez egyre rosszabb. Komolyan nem hitte, hogy ez lehetséges, mégis, már-már komikus valahol. Nem akar hangosan nevetni, mert félő, hogy az eddigi nagyszerű viszonya Cath-el igen hamar átcsapna kellemetlenbe, vagy úgy esetleg ő is a halállistára kerül, de nem tud nem somolyogni azon, hogy ezt Denis hogyan kezeli. Igazából, nem is kellett volna kérdésként szerepeltetnie a nejét, azonban ha ezt mondja neki, akkor meg onnan kap egy nagy „sallert”. Rohadt nehéz a demarkációs vonalon ülni és úgy tenni, mint aki nem is létezik jelenleg. Persze, ez nem ilyen egyszerű, eleve, mert mások is vannak körülötte és látják is, a szellemesdi nem működik. Fejét fordítja Gábriel felé és nem tud nem bólogatni, hogy ha már válasz, abból lehetne jobb is. De nincs. Gyönyörű. A kérdésre hümmög párat.
- Eddig nem tudtam róla, azonban lehet nincs kizárva, hogy új hobbi után nézett és így növeli az adrenalint – van, aki hegyet mászik, van, aki kiakasztja a feleségét. A hegyet választaná, akkor is, ha lenne felesége, mert onnan egyszerűbb leugrani és csendben meghalni, mint ez a műsor most.
El is lenne a könyvéve, amit szerez, amikor Denis kicsit kiszakad és felé intézi a szavait. Nagy szemekkel mered felé, mondhatni, van benne most annyi „illem”, hogy zavarba jön és mintha még pirulást is produkálna, belül azonban röhög. Hogyne.
- Pedig azt hittem rég túl vagyunk az illemen. Rendben, majd a kedvencedet főzöm és meztelenül várlak, mint péntekenként – pillázik is egy sort, talán valahol tényleg van benne zavar, de Denisről van szó, ez a „fenyegetés” felér egy fogatlan kutya harapásával, hiszen még mindig nem rendelkezik női paraméterekkel. Kivigyorogja magát, kacsint is egyet a szavai végeztével, majd Cath felé pillant, hogy ne is vegye komolyan, sőt, soha. Ezzel az irammal térne vissza a könyv felé, aminek a felét nem érti, de olyan lelkesen olvassa, öröm nézni. Azonban a mondatokra, amik repkednek, sértések címén, olyan alacsonyan repkednek, hogy nem tud koncentrálni. Sóhajt egyet, forgatja a könyvet, mintha képes magazin lenne, majd feladja. Arca egyszerűen semleges és nem is akar belemerülni ebbe annyira.
- Kicsit eltértünk a sárkányoktól, úgy hiszem – jegyzi meg, hangosan, mert az még mindig érdekesebb volt, mint ami most megy. De tuti ő van rosszul összerakva. Azonban Hellát, senki se kell félteni, ütik azt a bizonyos vasat, mintha muszáj lenne. Hol erre, hol arra forgatja a fejét, csak pislog, hogy már ott tartanak, hogy két másik ember „esik egymásnak” verbálisan.
- Szerintem semmi értelme a személyeskedésnek, bár addig sem hal meg senki. Biztos erre van szükségünk, nem egy jó erős kávéra? - meg vélhetően koporsóra, iszapra a hölgyeknek és kenyérre, mert az kell a népnek. A cirkusz már megvan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nagyot sóhajtok és megcsóválom a fejem. Igaz, amióta ismerem, máshogy gondolkodom a vérről, meg a vér ivásról, de... Megrázom a fejem újra. Nem szabad nekem ilyesmire gondolni. - Erre még sosem gondoltam - vallom be, mert őszöntén, nem akartam vérre asszociálni és borozni se nagyon szoktam. Paradicsomléről előbb gondolok vérre, már csak azért is, mert paradicsomleves dobozban cipeltem magammal a vért a suliba, amíg diákként tengettem a napjaim, meg most is, ha a könyvátárban vagyok, van a táskámban egy doboz a biztosnág kedvéért. De mindegy is.
- A kellemetlen nem a legmegfelelőbb kifejezés... - gondolokozom el egy pillanatra, aztán folytatom - ...borozás közben egyeztem bele, hogy félvámpír legyek. Legalábbis azt hiszem. Nem emlékszem pontosan. Az még meg van, hogy Misha megkérdezte megharaphat-e... de hogy utána mi történt... - Megvonom a vállam, aztán újra megrázom a fejem. Mert tényleg nem emlékszem. Amire meg emlékszem, azt meg nem osztanám meg Martinnal, meg mással se nagyon. Az egész történet, annyira szürreális, még nekem is nehezemre esik elhinni, pedig velem történt. Nem folytatom, mert ha van valami, amire nem szívesen emlékszem, az az a néhány hónap az átalakulásom előtt. Túl sok dolog történt akkoriban. Mondjuk az is biztos, hogyha elmesélném az egészet valakinek, akkor vissza dugnának a diliházba. Viszont erre sem akarok gondolni, így inkább a jelenre próbálok összpontostíani. Arra, hogy Martin, milyen édesen bújik, és hogy ez tulajdonképpen mennyire kellemes. El tudnám ezt viselni napi szinten is, de valami azt súgja, hogy egy ilyen megjegyzés elriasztaná. Aztán lehet tévedek, de tényleg nehezen igazodom ki rajta, és a válasza a kérdésemre, megint csak nem segít.
- Hmpf... - horkanok fel, elfogadni magam? Mi ez a baromság? Jó kicsit bedepiztem mert olyan dolgokat feszeget, de nem arról van szó, hogy nem fogadom el a helyzetet. Elfogadtam, már rég, de ettől még nem könnyebb. Miért gondolja mndenki, hogy könnyebb. Ez olyan, mintha azt várnák, egy járni nem tudó embertől, hogy induljon a maratonon, még ha utolsó lesz is. Vagy nem tudom. Nekem ilyen érzést ad. - Nem tartok tőled. Már rég nem tartok semmitől sem... ami meg az elfogadást illeti... Azt nem tudom, hogy el tudom-e úgy magyarázni, hogy érts. Attól, hogy elfogadom, még nem lesz könnyebb... - beharpom a számat. Épp most gondoltam rá, hogy nem akarok magyarázkodni, de mégis azt teszem. Jobb ha nem folytatom. Remélem, hogy veszi a lapot, és hogy inkább más dolgokról kezd el kédezgetni, mert tényleg nem hiszem, hogy most van itt az ideje a lelki világom kibeszélésének.
- Boldog? Fél órája? - kérdezek vissza, mert fogalmam sincs, mennyi ideje van itt. De az biztos, hogy boldog voltam, hogy jön. Amikor megkérdezett, és... azt hiszem, amikor visszacsókolt akkor is. Tulajdonképpen most is egész boldog vagyok, hogy átölelhetem. Megnyugtató. Olyan emberinek érzem magam tőle. Még ha nem is látszik rajtam. Na de ezt meg még nem vallhatom be neki... vagy igen? A fenébe is, mennyi idő, amíg kimegy a fejemből a bor?  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Itt már majdnem aranyosnak tűnsz Rin. Ez nagyon durva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Persze, legyél bunkó velem, amikor 5 nap múlva lelépek! :triumph:

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nándor biccent a kishölgy felé, és a kezét nyújtja.
- Dobrai Nándor, ahogy mondta a kollega is, örvendek. És persze szívesen, nem mindennapi felkérés – de nem hiszem én sem, hogy az utolsó. Manapság ez az ország lassan száraznak minősül és nemigen lesznek alkalmas viharok arra, amire a mostani és a jövendőbeli tanoncok készülnek. De ez a jövő zenéje és előre semmire sem iszunk.
- Akkor minden rendben. Nem kell izgulni. Ruhák megvannak, mindent átbeszéltünk. Csak arra koncentrálj, ami vár rád, minden mást most zárj ki – és persze én is. Figyelnem kell és fogok is, eddig azonban nem okozott csalódást, amit kiadtam feladatot, teljesítette és jól. Nem hiszem, hogy ez ma és most fog elromlani, sőt. Vagyis remélem. Mély levegő.
- Nos… hajrá – csak ennyit mondok és közben szépen hátra lépegetek. - Itt leszek, ha bármi rosszat érzel és furát. Vigyázok rád -  nem mintha a félelem jeleit látnám rajta, sőt. Inkább már-már hiányolom. Azonban erre nincs idő, Nándor felé fordulok és biccentek neki, hogy kezdheti. Tőle függetlenül jelzek a lánynak is, aki előhúzza az italt és hamar eltünteti azt, ezzel az egyik legrosszabb részén már túl is van. A viharfelhők gyülekeznek, dagadnak, aki ma nem számolt egy kis esővel, pórul fog járni, de az egész hamarabb fog véget érni, mint bármi más. Csendben figyelem, számolok magamban párat, majd nagy levegőt veszek.
- Most! - utalok ezzel arra, hogy jöhetnek a villámok és Júlia elő is veheti a pálcát, hogy a szíve fölé helyezze. Pár pillanat múlva ki fog derülni az, hogy mennyire biztos az a nyúl. A hideg esőcseppek most nem zavarnak, nem sikerült teljesen tökéletesen száraz viharra, azonban nem rovom fel később sem. Az égen pár, apróbb villámok cikáznak át, majd aztán… érkezik az, amire vártunk. Amiből már Júlia is érzi, hogy eljött az idő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Lassú léptekkel közlekedik az ösvényen, mintha csak tartana attól, hogy valaki szembe jön vele, és a lelket is kiijeszti belőle. A kezében lévő hosszú bottal játszik, könnyed mozdulattal húzza végig a fák vaskos törzsén, ami csak akkor akad meg, mikor a bagoly huhog a feje fölött.
- Én is unatkozom - bólint neki aprót, teljesen osztva a bagoly véleményét. Felfelé pillog, majd sóhajt, ahogy még a madár is fogja magát és elrepül. - Önző - morogja maga elé nemtetszően, de végül csak-csak tovább halad. Hajnali egy körül lehet az idő, még túl sokat kell várnia arra, hogy a nap felkeljen, és csak messziről ugyan, de hallgathassa a reggeli zsivajt. Legalább addig, amíg össze nem szedi magát, hogy kis alvást mímelve érezze, hogy elindul a nap.
De ez még odébb van, szóval éles kanyart vesz és kezdi el követni a csobogó hangot. Meglepő, de a hangfoszlányok nem a vízeséshez vezetik, hanem a tóhoz, aminek a vízéből előszeretettel ugranak ki a halak. Fejét félrebiccentve méricskéli őket, mint egy gyermek, míg nagy vidáman, meztelen lábát dugja a vízbe. Normális esetben felszisszenne a hidegtől, de így csak elégedetten konstatálja mennyire kellemes a márciusi víz hőmérséklete. Vidáman guggol le, nem törődik azzal, hogy szoknyája aljának nagy része belelóg - a botot döfi bele, így kezd el absztrakt mintákat rajzolni, miközben messzebbről ugyanúgy hallja a halak csobbanásait, az erdőből kiszűrődő állati zajokat, érzi a szagukat - valami másét is, aminek most nem szentel nagyobb figyelmet -, szeme sarkából olykor a gyér holdfény megcsillanását is látja a halak nedves testén. Elfoglalja magát, így talán gyorsabban megy az idő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő