A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745967#post745967][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 18:36[/b][/url]

Csendes magányomban sétálok hazafelé. Az egész napom ilyen volt, átjárta a csendes magány. A teaházban szeretem, hogy emberek között vagyok, és mégis egyedül. Mostanában sokszor vágyom erre, sokszor megfordulok ott, már szinte kívülről tudják, hogy mit innék. Mindig ugyanazt, pedig megfogadtam, hogy ha már egyszer van lehetőségem, akkor mindent végigkóstolok. Nem érzem most a késztetést rá. Az elmúlt hónapokban az otthonról hozott pénz jelentősen megcsappant. Amikor Will befogadott, neki akartam adni, de nem fogadta el, azt mondta, ez a pénz az enyém, én döntöm el, hogy mihez kezdek vele, segít megtanítani beosztani. Van még, nagyjából a fele, de sok mindent megkóstoltam a faluban, és vettem pár relikviát. Nem is tudom, hogy azokat miért. Hógömböket például. Semmi értelme nem volt, most is ott vannak az éjjeliszekrényemen.
Fázósan húzom össze magamon a kabátot, miközben meglátom a padon ülő alakot. Voltak már rossz tapasztalataim olyan emberekkel, akikkel nem kellett volna találkoznom, és Erik se lehet mindig szuperhős szolgálatban, hogy megmentsen. Talán, ha egy kicsit gyorsabban sétálok, nem akar majd követni. Vagy éppen azért tenné? Mert tudja, hogy félek?
Minél inkább haladok felé, annál inkább kivehetővé válik az arca, felismerem, ahogy a vonásait is, és látom a monoklit is. Dönthetek. Most még választhatom azt, hogy elfordulok, és kicsit hosszabb úton megyek, vagy elsétálok előtte. Egyik sem. Helyette érzem, ahogy a fehér kabátra ülve, elfoglalom a helyem a pad másik végén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745968#post745968][b]Denis A. Brightmore - 2019.01.09. 18:37[/b][/url]

Lorin Annie Brightmore - ismét itt

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745971#post745971][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 18:49[/b][/url]

Nem tudom, hogy mit várok ettől az egésztől, hogy mi lesz most itt a csendes, kihalt semmiben. Most már nem csak, mint egy cserfes kislány, beszélgethetek vele nagy álmokról, már tudja. És én nem bánom. Várok, ha kell, hajnalig várok, csak, hogy mondjon valamit, még káromkodhat is, csak legyen valami eredménye.
Ám semmi. Ül, vár, majd érzem, ahogy feláll, a szememben hirtelen jelennek meg a könnyek, mert ha ő most elmegy, akkor az egésznek nem volt semmi értelme. Amikor kiléptem az ajtón, megcsúsztam, a vérén, vagy talán Cath vérén, nem tudom, talán mindkettejükén. A fapadló mohón szívta be a fémes szagú, vöröslő patakot. Elhalad mellettem, majd megtorpan, reménykedek, de reményeim egy pillanat alatt fordulnak át kétségbeesésbe, ahogy tovább indulok. Nem képes semmit sem mondani. Ha nem mondok semmit, el fog menni. De mit mondhatnék? Mi érdekelheti?  
- Életben maradt.
Mondom végül érthetően, de mégis csendesen. Ugyan nem kérdezte. Valahogy azt hittem, ha egyszer viszont látom, kevesebb seb lesz rajta, és sokkal több kérdést fog feltenni. De nem. Csalódottságot érzek és fájdalmat, amiért nem szólalt meg. Ennyit talán azért akarna tudni, hogy nem gyilkos. Mivel felkelt és elindult, én is felkelek, és elindulok, az ellenkező irányba, onnan, ahonnan jöttem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745972#post745972][b]Denis A. Brightmore - 2019.01.09. 18:52[/b][/url]

Lorin Annie Brightmore - ismét itt

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745973#post745973][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 18:54[/b][/url]

Titkon azt hittem, hogy utánam jön majd, hogy mégis kérdez, és kérdez, én meg annyira megilletődök majd, hogy mindenre őszintén válaszolok. Tényleg azt hittem, hogy ez lesz majd, azonban helyette? Totális csőd. Olyan ostobának érzem magam, hogy azt elmondani nem tudom. Eddig azt hittem, hogy a bátyám egy hős, egy csodálatos ember, és még akkor is azt hittem, amikor Willel beszéltünk róla, pontosabban nem is én hittem azt, hanem Will. Nagyon hosszan mesélt arról, hogy miért örült Denisnek, miközben a kórházból vártuk a híreket. Azt hiszem, azért mesélt akkor, mert ő lemondott Cathről, és nem akarta, hogy én is lemondjak Denisről. El akarta terelni a gondolatait, de, amit mondott, azok megnyugtattak.
Ostobának érzem magam, ahogy haladok, abban se vagyok biztos, hogy rendesen tudok járni. Kínos az egész szituáció, amibe belekevertem magam. Aztán megtorpanásra késztet a tény, hogy ott van előttem, és belül hihetetlen nyugalom száll meg, ami ádáz csatát vív a félelemmel. Félek, hogy kiabál majd velem, de azt mondták, a kockáztatók nem csak nagyot bukhatnak, hanem nagyot nyernek is. Kinyújtva a kezem, finoman letörlöm a könnyeit, remélve, hogy engedi, és ha igen, akkor finoman megölelem. Ő a testvérem, és mindig is szerettem őt, mostanra se szűntem meg szeretni, nem szűnt meg az érzés, egyetlen pillanatra sem.
- Kérlek, ne fuss el, mert én nem tudok futni.
Suttogom, hiszen ez az igazság, és remélem, hogy tényleg nem tervez ilyesmit, most, hogy végre újra itt van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745974#post745974][b]Denis A. Brightmore - 2019.01.09. 18:55[/b][/url]

Lorin Annie Brightmore - ismét itt

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745983#post745983][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 19:19[/b][/url]

- Denis!
Ijedten kapok utána, de nem esik baja, ahogy közelebb von magához, óvatosan lépek egyet, majd ahogy a hasamban érzem a fejét, ahogy átölel, nekem is elkezdenek folyni a könnyeim. Érzem a vére illatát, amit tudom, hogy hivatalosan nem is különböztethetnék meg, de a Payne házban látottak és szagoltak után, nem vagyok benne biztos. Láttam, ahogy a két vég keveredik, ahogy az ajtó is véres. Láttam mindent, csak éppen őt nem. Óvatosan ereszkedek én is térdre, hogy újra egy magasságba legyek Denissel. Nem érdekel, hogy sír, hiszen én is azt teszem, zöld szemeimből csak úgy patakzanak a könnyek, miközben finoman megpuszilom az arcát.
- Nagyon sok sebed van, meg kéne, hogy gyógyítsanak.
Vagyis kérlek, hogy gyere velem haza, de mondhatom-e neki ezt, hiszen tudom, hogy az nem lenne könnyű neki, ott lenni, abban a házban, de nem akarom, hogy szenvedjen, hogy az emberek kérdezősködjenek róla, miért ilyen sebes az arca, a teste. Azt szeretném, hogy velem maradjon, hogy ne szökjön meg újra. Viszont nem maradhatok itt kint hosszan, mert nem akarom éppen most rombolni az egészségemet, most, amikor Denis itt van végre.
- Kérlek.
Suttogom neki, szinte könyörögve, hogy jöjjön velem, és ne tűnjön el. Az sem érdekel, ha holnap visszajönne, én ma nem akarom őt elengedni, ma nem akarom, hogy elmenjen, mert ha ma velem marad, akkor talán örökre megteszi, ki tudja, hogy az meddig tart nálam, de legyen csak egy nap, csak egy hét vagy akár egy teljes év is, boldog leszek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745985#post745985][b]Denis A. Brightmore - 2019.01.09. 19:22[/b][/url]

Lorin Annie Brightmore - ismét itt

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745986#post745986][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 19:24[/b][/url]

Tudom, de nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy ma éjjel nem lesz ott velem, hogy amikor álomra hajtom a fejem, nem látom az ő arcát utoljára. Nem mehet el, nem lehetek nélküle, nem hagyhat el. Ha most elmegy, nem tudok majd aludni, míg újra nem látom, és amikor látom őt, nem akarok aludni.
- Eljöhetsz, Will nem bánná.
Őszintén mondom neki, mélyen a szemébe nézve. Willel nagyon sokat beszélgettünk erről, ő tényleg nem bánná. Kérdeztem, hogy mi történne, ha Denis újra felbukkanna, azt mondta, örülne neki, hiszen az tudja, hogy engem is megnyugtatna. Nagyon kedvesen beszélt róla mindig, úgy is, hogy Cath meghalhatott volna. Amikor a kanapén vártuk a választ az ispotályból, akkor sem beszélt a testvéremről csúnyán.
- Ő nincs ott.
Fogalmam sincs, hogy kimondhatom-e a nevét előtte, hogy akarja-e még hallani az életben. Cath nem beszél róla, nem beszél semmiről sem. Alvást színlel, állandóan, akárki is van nála, tudom, hogy hazudik a világnak, ha valaki, én tudom, hogy milyen a tettetés. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy szereti, hogy az élők között vagyok, lehajtom a fejem.
- Én is.
Legalább mi ketten örüljünk most ennek, hiszen ezzel együtt mindenki más életét megnehezítettem. A szüleink napokat és heteket töltöttek egy haldokló gyerek mellett, majd hónapokat és éveket úgy, hogy bármikor bekövetkezhet az, aminek már akkor, azon az estén be kellett volna. Én pedig hálám jeléül megszöktem, és akárki akármit is mond, megérte, hiszen Denis örül nekem, és ennél több nem kell.
- Ne hagyj el.
Kérlelem, hiszen nem tudom még, hogy mennyi ideig lehetek itt, de azt mind vele akarom tölteni, mosolyogva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745988#post745988][b]Denis A. Brightmore - 2019.01.09. 19:26[/b][/url]

Lorin Annie Brightmore - ismét itt

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745990#post745990][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 19:27[/b][/url]

Életemben először nincs az a vágyam, hogy kijavítsam a "Lorin"-t használó embert "Annie"-re. Anya hívott még így, amíg még engedtem neki, amíg még volt lehetősége, amíg még nem szöktem el. Senki másnak nem engedem, hogy így tegyen, nem akarom, hogy bárki így hívjon. De Denis más, ő bárhogy hívhat, a testvére leszek. Az az ember, aki a legjobban szerette őt, akkor is, amikor csak egy ablakon át nézhette. A kínzó távolság végre megszűnt, ott vagyunk egymásnak.
A szememben egyszerre csillan meg az öröm és a fájdalom, a fájdalom, mert a mondat egy töredékét nemrég hallottam Cath-től. Ő azt mondta nekem, hogy már "senki más nem érdekel", ő is rólam beszélt. Amit tett, az áldozat volt. Ismerte, hogy mivel jár az, ha Denis megtudja, hogy a testvére vagyok, és belefáradt abba, hogy elméleteket hallgasson, lehetőségeket. Amikor odament, mindennel számolt. Megígértette velem, hogy ezt sosem mondom el, így most a fejemet lehorgasztva, próbálom elhessegetni ezt a gondolatot.
A hóvirágra elmosolyodom, olyan csodálatosan hangzik, annyira különlegesnek érzem magam ettől, annyira másnak, annyira értékelhetőnek. Denis szeret engem, Denis meg akar ismerni, és nem akar elhagyni, nem akar többet elmenni, nem fogom elveszíteni, és most mégis azt mondja, hogy el kell mennie. A nyakába vetem magam, és olyan erősen ölelem, hogy félő, megfojtom.
- Nem engedhetlek el. Soha többet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745991#post745991][b]Denis A. Brightmore - 2019.01.09. 19:30[/b][/url]

Lorin Annie Brightmore - ismét itt

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=745994#post745994][b]Lorin Annie Brightmore - 2019.01.09. 19:56[/b][/url]

- Gyere! Kérlek!
Tudom, hogy miért hagyta abba a mondatot, hogy ez mit jelent. Hogy ő nem akar odajönni, ahol élek. Én is el akartam jönni onnan, nem azért, mert nem szeretek ott lenni, imádok ott élni, de az után, ami Denis és Cath között történt, el akartam jönni. Szégyelltem magam, azonban Will nem engedett el. Azt mondta, hogy ehhez nekünk nincs közünk, hogy nem a mi dolgunk, hogy ők ketten hogyan ölik egymást, amikor az energiájukat másra is fordíthatnák. Will és én sok mindent tudunk, de nem beszélünk róluk, csak ilyen megjegyzések szintjén. "Különben is, most már Payne vagy, fura lenne, ha nem lennél itt.", ez a mondat volt az, ami meggyőzött. Mindenki úgy tudja, hogy egy újabb testvér vagyok, már meg sem lep senkit a dolog. Először azt hittem, hogy elkezdenek számolni, de nem történt meg. Mindenki elfogadta a dolgot. Denisen múlik a dolog. Én megpróbáltam.
- Ne aggódj, már bemehetek a kastélyba.
Azt nem mondom meg neki, hogy azért, mert Will nem hagyhatott egyedül, meg, hogy ott csinált meg pár vizsgálatot, például az előtt is, hogy megmentett minket a hógolyósoktól. Éppen mondanám neki, de a homlokomon érzem az ajkait, lehunyom a szemem, és elmosolyodom. Az ajkai forróak a hűvös homlokomon, jól esik a melegsége, és tudom, hogy igaza van, meg fogok fázni. De nem akarom elengedni. Érzem, ahogy eltávolodik mégis, egyszerre lesz hideg körülöttem. Szomorúan lehajtom a fejem, és csak hallgatom, ahogy elsétál.
Annyi mindenről kellene beszélnünk. Annyi kérdésem van, annyi választ szeretnék tudni, annyira sok kimondatlan dolog van. Mi lesz most velünk? Haragudna-e, ha tényleg Willékkel laknék továbbra is? Meglátogatjuk-e a szüleinket? Ugye nem haragszik rájuk? Kibékül Cath-tel? Tényleg meg akar ismerni? Hisz nekem?
A kérdések a fejemben kavarognak, és kimondatlanok maradnak. Csak elindulok én is, ahogy elhalnak a léptei. El akarom mesélni Willnek, hogy mi történt, hogy Denis újra itt van. Olyan boldog vagyok, hogy nem gyűlöl engem. Pillangók szállnak a szívem környékén, és csak mosolyogni tudok. Alig várom, hogy legyen legközelebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751396#post751396][b]Daliah Elisabeth Payne - 2019.03.07. 21:03[/b][/url]

Jó idő van végre végre festhetek kint jee! Azaz festékkel meg ecsetekkel meg papírral és egy mappával megindultam valami jó helyet keresni. Egy pad asztal nélkül tökéletes, na mindegy, a mappára majd ráteszem a papírt, ezért hoztam! A kedvenc food feliratú pulcsim és egy farmer van rajtam, meg persze sportcipő, hisz mezítláb nem mászkálnék nagyon a faluban. Lehet felfáznék, vagy mi. Nincs még olyan hű de jó idő, hogy mezítláb flangáljak.
Erről most jött is az ötlet! Egy lány aki esőben mezítláb sétál... szoknyában. Először ceruzával halványan elkezdem rajzolni az alapját, és ha már megelégedek vele valamennyire, akkor festéket fogok. Először a ruháját, ami egy egybe ruha, és véletlen mártottam az ecsetemet színekbe, ezért lehet eléggé fura. De nem is látom a színeket, úgyhogy csak másnak fura. Aztán a bőre. Hupsz, kicsit kimentem a vonalból, na nem baj. Ha látnám a színeket, akkor mennyit gondolkodnék azon hogy milyen színű legyen mi. De így csak véletlenszerűen az egyik színbe mártom az ecsetemet, és festek, tök szuper. Lehet hogy kicsit több ideig tartana, ha gondolkodnom kellene milyen színt használjak. Milyen lehet a kék? Van kék hajú ember? Azt se tudom milyen hajúak vannak, azt tudom hogy szőke, de az nem tudom milyen szín. Meg az én hajam állítólag barna, az milyen lehet? Talán egy pillanatra láthatnám? Milyen lenne?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751567#post751567][b]Jack W. Everleigh - 2019.03.10. 11:27[/b][/url]

sinta
Március 8.

A nők ünnepét az Egyesült Államokban ismertem meg, addig még csak hasonló szokást sem láttam. A szigeten egészen másfajta hagyományok voltak, az ünnepeik semmihez sem foghatók. Mióta az óceánon innen élek, még egyszer sem találkoztam olyannal, ami csak egyetlen aspektusában is hasonlítana hozzájuk. A bennszülöttek életéhez. Még a naptárjuk is hiányzik, majd' húsz év elteltével is.
- ...szóval csak oda szerettem volna kilyukadni ezzel, hogy nem szeretem a vágott virágot - fejezem be a kicsit talán érthetetlenül is hosszúra nyúló, se eleje, se vége-típusú gondolatot, míg arcomat feléd fordítom. A tekinteted keresem, félénken, óvatosan, el-elpillantgatva közben. - De nem felejtettem el ezt a napot, és készítettem neked valamit.
Megállok a falu egyik frissen festett padja mellett, és a kabátom zsebéből egyszerű, szürke selyempapírba csomagolt apró kis ajándékot húzok elő.
Keresem a szavakat, mintha még mondanom kellene valamit, mintha meg akarnám magyarázni mit miért csináltam, miért azt a virágot választottam, amit, hogy az, amit látsz, valójában nem is vágott, egyáltalán, hanem örökéletű, és elmondanám, hogy hosszú napokig kísérleteztem, amíg ráleltem a megfelelő bűbájra. Elmondanám, de nem szeretném, hogy panasznak érezd, így hát inkább az alsó ajkamat rágcsálom és hallgatok.
- Remélem, tetszeni fog - ügyetlen és bizonytalannak ható mozdulattal nyújtom át a papírba csomagolt karperecet. Zavartan sütöm le a szemem, pedig szeretném látni az arcod, hogy tetszik-e, úgy igazán, vagy az ízlésed más irányban kell legközelebb keresnem. Egyébként is jobban szeretem az ajándékot készíteni, mint átadni. Kezeimet zsebeimbe rejtem, s beharapom a szám, ahogy végül felpillantok rád.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751569#post751569][b]Andretzky Korinna - 2019.03.10. 11:56[/b][/url]

Hallgatom, amit mond, és bár hosszú, és felesleges a magyarázkodás, mégsem zavar. Az emberek többsége idegesít, utálom, ha az időmet rabolják a felesleges magyarázatokkal, ha megpróbálnak minél inkább kibújni, belemagyarázni, összezavarni. De nem Jacknél. A hangja bizserget, egész testem és elmém olyan a hangját hallva, mintha egy édes nyugtató tea lenne, mintha minden szava egy-egy korty lenne, mintha egy fáradt nap után megpihenhetnék nála, benne. Megpihennék vele, örökre.
Mosolyom minden mondatrész után egyszer szélesebbé válik, elmélkedve hallgatom, ahogy a vágott virágokról beszél, ahogy elmeséli, hogy miért nem szereti. Figyelem, nem várom a végét, bár tudok reflektálni, sőt, a véremben van, vele szemben mégis kivárok. Beszélj csak Jack, a testem, az elmém, a szívem kéri, hogy beszélj. Felfedtem az érzéseimet előtted, és bár nem közeledtél, nem is távolodtál el. Esélynek tekintem azt, hogy minél többet találkozunk. Csak beszélj hozzám.
- Nem szeretem a múlandó dolgokat. A gesztusokat mindig többre értékelem. Az élményeket és az emlékeket.
Olyan életet élek, amióta csak az eszem tudom, hogyha egyszer a halál bekopogtat az ajtómon, olyan hosszú filmet vetítsen le, hogy közben még egy nagy adag vajas pattogatott kukoricát el tudjak majszolni. Nem bánok semmit, nem bánom a múltam, nem bánom a jelenem, nem bánom, hogy Jacknek teret engedtem az életemben. Neki ott a helye, egyre biztosabban érzem, egyre jobban látom a helyét. Csiszolódunk, és a türelmetlen, "mostakarom" Korinna türelmesen vár. Mi ez, ha nem az igazi kopogtatása?
- Készítettél?
Istenem, az elmém egyből megostromolja a kép, mindig ugyanaz a kép, ahogy a tincsek a füle mögé tűrt állapotból kitörnek, arca elé hullanak, ahogy a vastag szemüvegkeretet az orrán megigazítja, hogy pontosabban lásson, mert a nagy munkában teljesen lecsúszott. Látom, ahogy gondosan elhelyez egy apró alkatrészt, nem látom, hogy mit, csak azt, ahogy a szája széle megrezzen. Annyira gyönyörű, annyira csodálatos férfi. Át akarom ölelni, a füle mögé csókolni, óvatosan, hogy ne zavarjam a koncentrációban.
- Tudod, hogy igen.
Felelem mosolyogva, remegő kézzel, izgatottan, kissé szerencsétlenkedve, és szerencsétlenségemen kínomban kuncogva próbálom kibontani az ajándékot, amit kis híján el is ejtek, de szerencsére meg tudom tartani. Nézem a karkötőt, amit ő maga készített. Igen, ezt amit itt fogok az ujjaim között, Jack nekem csinálta. Rám gondolt, ahogy ezt készítette, és nem tudom, mennyi munkaóra van benne, de én jutottam róla az eszébe. Én!
Csillogó szemekkel, az engem elöntő forróságtól kipirult arccal nézem őt, észre se véve, hogy közelebb léptem hozzá, hogy beléptem a személyes terébe, hogy közel akarom érezni magamhoz, és ez ellen nem tudok mit tenni. Megcsókolnám, meg akarom csókolni. Mégsem teszem. Félek, ha túl közel merészkedem, ha én lépem át a határt megriad, eltávolodik tőlem. Te teljesen nem tudom letagadni, hogy ki vagyok nem is akarom megtagadni magam, így kissé pipiskedve, forró ajkaimmal, hálás csókot nyomok bal orcájára, miközben jobbommal végigsimítok arca másik felén, és a nyakán. Muszáj jelzéseket adnom, valahogy meg kell vele értetnem, hogy akarom őt, hogy hozzá képes lennék hű lenni, vele élni, vele létezni, eggyé válni vele.
- Ez gyönyörű Jack, én, nem is tudok mit mondani rá. Sosem kaptam ilyen szépet. Segítesz feltenni?
Ellépek tőle, hogy ne zavarjam a közelségemmel, és kinyújtott kezemmel felé tartom az ékszert. A világ leggyönyörűbb ékszerét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751582#post751582][b]Jack W. Everleigh - 2019.03.10. 13:17[/b][/url]

sinta
Március 8.

A mosoly lassan bontakozik ki arcomon. Ahogy téged nézlek, bőröm megszíneződik, mintha hirtelen életre kapna. A belőled áradó energia, szeretet és életigenlés, az az öröm, amit az ajándékkal okoztam, engem is éltet, ez mind ott ragyog az arcomon. A szívem hevesebben ver, az fel sem tűnik, hogy közben rajtad felejtettem a szemem.
Minden nappal gyönyörűbb vagy. Soha nem látlak ugyanolyannak, minden alkalommal mást mutatsz, egy másik nőt, az előzőnél egy sokkal szebbet, egy sokkal kevésbé tünékenyet. Már nem érzem, hogy holnapra elillansz. Tudom, hogy a levelemre válasz érkezik, a hívásomból találkozó lesz, a találkozásainkból pedig... egy nap majd talán arra ébredünk, hogy egymás mellett maradtunk.
Az arcodat figyelem, ide-oda ugráló szemekkel és széles mosollyal. Olyan szélessel, hogy ajkaim alól fogaim is előbukkannak.
- Ez a vi... - kezdek bele valamiféle magyarázatba mégis, de közeledésed belém fojtja a kikívánkozó gondolatot. A lélegzetem megreked, benne marad a szóban, és én földbe gyökerezett lábakkal hagyom, hogy olyan közelségbe kerüljünk, mint ezelőtt soha. Az ajkaim elnyílnak, a szemem lecsukódik arra a pillanatra, míg ajkad arcomat érinti. Az illatod beköltözik az orromba. Végül kinyitom a szemem, és zavartan kerülve a pillantásod, fülem mögé tűrök egy világos tincset, majd bólintok egy aprót. - Szívesen.
Fejemet jobbra döntöm, és a karperecet óvatosan csúsztatom a csuklód köré. Az tökéletesen illik hozzád. Nemcsak a mérete, de a színe is. Ha rád gondolok, a réz jut rólad eszembe. A réz csodálatos; időtálló, nyers és vintage darab. A régi kor szelleme visszakáprázik egy új darabban.
Halvány mosollyal engedem le a kezem, és felpillantva rád, el kell néznem a vállad fölött. A szemöldökeim megindulnak egymás felé, a homlokomon elmélyül néhány ránc.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751588#post751588][b]Vajda Richárd - 2019.03.10. 14:06[/b][/url]

Már csak egyetlen szál rózsa van a kezemben, pedig még egy órája sincs, hogy kijöttünk a térre, és boldog-boldogtalant virággal köszöntünk. Nem vagyok oda a nőnapért, nekem ez amúgy is majdnem egy és ugyanaz, mint az anyák napja, de a piacról hazafele cipekedő idős nénik meg a középkorú milfek úgy tűnik, örülnek a gesztusnak. Remek. A kampányfőnök boldog lehet, és azt hiszem, én is az vagyok; a mai a kampány utolsó alkalmainak egyike. Azután már csak a sajtóra kell odafigyelnünk, és jöhet is a nagy nap.
A Nap erős fénye épp szembetűz, így hunyorogva sietek vissza a hivatalba, ahová a virágosztás utáni találkozót beszéltük meg. A gondolataim közben Lili körül járnak, hogy vajon észrevette-e már az ágyunkon hagyott, színes rózsákat rejtő dobozt, mikor a szökőkútnál oldalra pillantva észreveszek egy párt. Hoppá! Az egyik pad mellett állnak, amit egyébként a polgármester úr a mi büdzsénkből festetett át, és bár nem voltam jelen, azért a fiúk a közeli tábla hirdetőfelületén hagytak rólam néhány plakátot. Szép munka.
Elsétálok a csobogó víz mellett, és míg hozzájuk közeledek, arcomra elegáns, megnyerő mosolyt varázsolok.
- Sziasztok! - köszönök nekik egy óvódás kedvességével, és miután kezet nyújtok a fura fazonnak, a nő felé fordulok. - Ugye, nem sértelek meg, ha nőnap alkalmából ezzel a szál rózsával köszöntelek? Azt gondolom, a hivatal nevében is mondhatom, hogy hálásak vagyunk, amiért olyan gyönyörű nők laknak ebben, a szívünknek legkedvesebb mágusfalvában, mint amilyen te is vagy.
Ragyogó mosoly, fejjel lefelé lógó - ahogy apa tanította - rózsa átnyújtása, és egy udvarias lépés hátrafelé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751591#post751591][b]Andretzky Korinna - 2019.03.10. 14:32[/b][/url]

Megtettem. Egy újabb lépcső a célig vezető meredek hegyoldalban. Mi van fent? Mi vagyunk fent. Soha életemben nem tettem még bele ennyi energiát egyetlen emberbe, sőt. Balázson kívül soha senkibe nem fektettem még energiát. Vele könnyebb volt minden, kamaszként minden egyszerűbb. Jackkel? Vele minden minőségibb. Az együtt töltött idő, az egymásnak írt levelek, a kimondott szavak, a gondlatok. Minden másabb, minden felnőttesebb. Felnőttesebb vagyok. Ha vele vagyok. Más helyeken nem érzem a változást, még mindig képes vagyok a szerkesztőség szőnyegén, mint Jézus a kereszten feküdni, és elmélkedni a napi teendőimről, még mindig képes vagyok úgy felkelni, hogy már nem emlékszem, előző este mi motivált arra, hogy Bécsben kössek ki, még mindig van számos hülyeségem, amivel azt hiszem, hogy tinédzser vagyok, de az, aki lenni szeretnék, öt év múlva mondjuk, elkezdett kialakulni. Elkezdtem felépíteni az öt év múlvai Korinnát. Büszke akarok lenni erre a komoly építkezésre, és ha valaha lesz gyerekem, házastársam - még egy -, azt akarom, hogy ők is büszkén tekintsenek rám. Ehhez az egész folyamathoz pedig - tudom nevetséges -, de egy unalomból megnyitott tinder kellett az év azon szakában, amikor sértett gyermekként utálom a világot- Ehhez Jack kellett.
- Mi a baj?
Látom, ahogy homloka ráncba szökken, de a választ nem tudom megvárni, mert abban a pillanatban hozzánk lépnek, és zavartan lépek hátrébb, mintha bármiféle bűnt követnék el, hogy Jack közelében vagyok. Nem követek el bűnt, nem érzem annak, de nem tudom, hogy ő mennyire látja így. Az előbb lépcsőnek gondoltam, de ő lehet több emeletet átszelő liftként értelmezte azt, hogy arcon csókoltam, és ujjaimmal bőrét simítottam. Nyílt terepen, ösztönből, de mégis illetlenül. Sokan - köztük anyám is - úgy vélik, nem illendő, ha egy kisasszony úgy ér egy férfihoz, hogy nincs közöttük szövetség, akár eljegyzés, akár házasság formájában. Tizenhat évesen férjhez mentem, kell magyarázni, hogy mennyire félresikerült a nevelésem?
- Óóó...
Annyira meglep a megjelenő, és az, amit mond, hogy a zavarom, ami amúgy is fennáll, csak még inkább nő, de ne lennék én Andretzky Korinna, ha ne tudnám megoldani.
- Te a kisebbik Vajda vagy.
Szám szélén magabiztos mosoly jelenik meg, miközben végignézek rajta, olyan pofátlanul, ahogy mindenkin szoktam, hogy megállapítsak róla mindent, amit csak lehet. Kifogástalan.
- Le sem tagadhatod, ismerem az édesapádat.
A mosolyom továbbra is fennáll, ahogy átveszem a virágot. Nem szeretem a vágott virágot, de ebben a pillanatban olyan szinten zavarba jöttem, hogy ezzel nem is foglalkozom. A hivatal igencsak kitesz magáért a kampányidőszakban.
- Igazán kedves tőled... tőletek, hogy így kedveskedtetek. Remélem Manci és Bözsi néni is megfelelően meg lettek köszöntve.
Ha nem, akkor csinálhatnak bármit, a választást elvesztették. Ez talán szomorú, de nagyon igaz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751597#post751597][b]Jack W. Everleigh - 2019.03.10. 15:12[/b][/url]

sinta
Március 8.

Korinna ellép mellőlem, és bár én nem mozdulok, nem távolodom el tőle, azt hiszem, a hozzánk érkezőnek úgy tűnhetünk most, mint két idegen vagy talán két régi ismerős, akik ugyan most véletlenül találkoztak, de egyébként nincs közöttük szoros kapcsolat.
Pillantásomat először lesütöm, majd, miután a számszéle kelletlenül rándul egyet, ismét felnézek a szőke, öltönyös alakra. De hiába vizslatom az arcát, biztos vagyok benne, hogy még soha nem láttam őt. Nem tudom róla, hogy ki, csak azt, hogy jól öltözött, felteszem, jó családból származik, szép arcú és kellően modoros. Olyan, akikről a magamfajta azonnal rosszat gondol.
Nem szoktam kezet fogni senkivel. Tudom, hogy ez szokás, gyerekkoromban engem is megtanított rá az apám, csak aztán idővel más lett a szeretetnyelvünk és vele együtt megváltozott a köszönési formánk is.
Míg nézem a másikat, tekintetemet végigfuttatom a kezén és arcán - érzem rajta, hogy a mosolya nem őszinte, hogy az egész lényében van valami, hogy mi ketten nem vagyunk egy szinten -, addig azon filozofálok, hogy talán Korinnával ismerik egymást korábbról, különben miért hozna neki virágot? Az is megfordul a fejemben, hogy talán ez a fiú is szeretne tőle valamit - valamit, amit én is. Végül kiveszem a zsebemből a kezem, és ahogy azt kell, férfiasan rászorítok az övére, miközben jelentőségteljesen - hogy értse, Korinna és én nem vagyunk idegenek - a szemébe nézek.
- Jack - mutatkozok be halkan, ha valakit érdekel, és mert így tanultam, de nem biztos, hogy hallja itt rajtam kívül bárki is, hiszen Korinna olyan lelkes hangot ad ki magából, hogy elkerekedő szemekkel dőlök kicsit előrébb, és fordítom arcomat felé.
Nos, ez új.
És még a nevét is tudja. A nevét? Azt is tudja róla, hogy a család gyermekei közül hányadikként látott napvilágot. Még az édesapját is ismeri! Ez bámulatos!
Hirtelen pislogni sem tudok, aztán meg azon kapom magam, hogy csak pislogok, végül kiegyenesedek, és összetapasztott számat megvonva, szorosan fűzöm karjaimat egymásba a mellkasom előtt. Ajkaimat ide-oda mozgatva kezdek fintorogni, csücsörítek és babrálok a számmal, a szemben álló fiú számára látványosan mutatom ki az érzéseimet, szemöldökeimet pedig hol összehúzom, hol meg a homlokom közepéig emelem.
Ebből Korinna természetesen nem láthat semmit, ugyanis, ha eszébe jut, hogy még mindig mellette állok és Jacknek hívnak, ráadásul én elsőszülött fiúgyermekként jöttem világra, akkor arcom minden izmát elengedem, és érdeklődő pislogással figyelem közös örömünk tárgyát: a Vajda gyermeket, aki daliás, udvarias és láthatólag fontos személy a faluban. Ha Korinna felém fordul, én finom mosollyal nézek le rá, és vállamat megvonva hümmentek egyet halkan. Azután leolvadó mosollyal visszanézek a nap hősére, és alig várom, hogy folytassa azt a diplomatikus szónoklatot, amihez én sohasem értettem.
Jack, fel kell most már hagyni a sétával!  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751599#post751599][b]Vajda Richárd - 2019.03.10. 15:42[/b][/url]

Óóó!
Rég váltottam már ki nőből ilyen hanghatást, már ami nem Lilit illeti, belőle ugyanis anélkül varázsolok elő ennél cifrábbakat is, hogy különösen megerőltetném magamat - elég csak odaégetnem az omlettet, haha.
- De jól informált vagy - jegyzem meg elismerően. Hangomból a szokott fül kihallhat némi kacérságot, azt viszont nehéz lehet eldönteni, hogy ez a kampány sikerességét kívánja-e szolgálni vagy valóban a nőnek szól. - A sajtónál dolgozol?
Csillogó tekintettel nézek le rá, a szemem sarkából viszont tökéletesen rálátok a mellette álló férfi, Jack arcára is. Az... hogy is fogalmazzak... érdekes. Törődni azonban eszem ágában sincs vele, és bár mindvégig udvarias maradok és semmiféle határt nem lépek át Korinnával, nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam, nem mindenki örül úgy a puszta jelenlétemnek, mint a nő.
- A polgármester úr a hivatal saját dolgozóit egy kollégámra bízta, de biztos vagyok benne, hogy Berci különös tekintettel van Mancikára és Bözsi nénire! Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ők a mi különleges osztagunk, a szárnysegédeink, akik nélkül nem élet az élet - mosolyodok el finoman a fennkölt gondolat végére, majd elpillantok a szökőkút felé, hangosan felsóhajtok, és az órámra lesve visszafordulok a párhoz. - Nos, hálás vagyok a találkozásnak, de nem szeretnék tovább zavarni, élvezzétek csak ezt a szép napot, ahogy a szerelmesek szokták. Örültem, Jack!
Búcsúzóul még egyszer kezet nyújtok a férfinak, majd teszek egy lépést hátra, és mielőtt elfordulnék tőlük, még a nőre pillantok, szélesen elmosolyodok és rákacsintva sarkon fordulok, hogy a nadrágom zsebébe csúsztatott kezekkel, halk dúdolással induljak vissza a hivatalba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751602#post751602][b]Andretzky Korinna - 2019.03.10. 16:05[/b][/url]

- Nemrég elkezdtem az önéletrajzát írni.
Még nem találkoztam a gyerekeivel, vele is csak nagy vonalakban, mert előbb kutatni szeretek, csak utána elkezdeni a közös munkát. De tudja, hogy készül, hogy bármikor felbukkanhatok, és ennek örülök, hiszen van elfoglaltságom. Hátrapillantok Jackre, mosolygok, ő is, így teljes nyugalomban fordulok vissza Ricsi felé, aki nagyon szimpatikus nekem.
- Könyvkiadással, nem szeretem az újságírókat, túl sok a rosszul megszerkesztett firka.
A botrányokat viszont nagyon szeretem, ha lenne doktorim, akkor biztos abból lenne, hogyan kell felkavarni az állóvizet, hiszen én magam is egy igen nagy botránnyal indítottam a pályafutásomat. Örülök, hogy találkoztam vele, hogy most már tudom, hogy néz ki az ifjabbik Vajda, akire érdemes odafigyelni. Kuncogok azon, amit mond, kislányosan talán, és hogy zavaromat leplezzem, inkább az illatos rózsába szagolok, nyerek magamnak néhány másodpercet. Igazán hízelgő egy ilyen fiatal és helyes fiútól dicséretet kapni, csak nehogy aztán itt elszaladjon velem a ló. Ismerem a jelzéseket, jól össze tudom kapcsolni a dolgokat, és igencsak bátor, hogy úgy cicázik velem, hogy közben egy férfival vagyok. Talán ennyire hihetetlen, hogy együtt is lehetnénk? Talán ennyire nincs az irányunkba fantázia? Én látok ebbe bele túl sokat? Lehetetlen, ennyire sokat nem lehet belelátni.
- Köszönjük. Sok sikert a kampányhoz.
Berci? Nem tudom, hogy kit fedhet ez a név, de biztos hasonlóan megnyerő, mint amilyen Richárd, ha így megosztják a munkát. Wittner tudhat valamit, hiszen, ha jól tudom, soha azelőtt ilyen még nem történt a faluban, hogy rózsákkal halmozzák el a nőket. Nézem, ahogy elsétál, és nem zavar, hogy szerelmeseknek hívott minket, boldog mosollyal az arcomon fordulok vissza Jack felé.
- Azért, azt meg kell hagyni, hogy igen jó a mostani faluvezetés marketingje.
Tagadhatatlanul. Újra mélyet szippantok a rózsából, és mosolyogva elindulok az úton, pár lépés után hátrapillantva Jackre.
- Elmeséled, hogy honnan jött a karkötő ötlete?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751659#post751659][b]Angelica Black Wing - 2019.03.10. 20:30[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=751758#post751758][b]Bornemissza Luca - 2019.03.12. 20:49[/b][/url]

Luca szeret nagy sétákat tenni, igényli a szabad levegőt és a természet zajait. Ezt néha Bence meg tudja rontani, hiába a nő életét jelenti, jó picit sétálgatni nélküle, rohangálni a fűben és felelőtlenül mászkálni anélkül, hogy aggódna, nehogy elhagyja a kicsi fiát véletlen, bár ilyen még soha nem történt, de ha a dadából indul ki, akit vagy már hússzor, akkor azért benne van a pakliban.
Ahogy lépdel meglát egy kis alakot. Gyermeklánykát, ahogy nézi, akihez csakhamar oda is kocog, mert miért is menne el valaki mellett, ha egyszer meg is nézheti, hogy mit csinál. Úgy tűnik fest valamit,s ekkor látja is a lány, hogy a padról lebucskázik egy ecset. Mint nagy helyi hős, Luca is rögvest a fiatal bajbajutott segítségére iramodik és szájába véve az eszközt odaáll Daliah elé.
Ugyan vakkantani nem tud mivel a szája tele, ám nagyon megpróbálkozik azzal, hogy mellső lábai felmenjenek a padra, ami nem biztos, hogy sikerül, mert iszonyat kurták ahogy a corgiké szokott is lenni.
Azonban ez sem gátolja meg, hogy ne férjen oda a lányhoz, mert ő akkor is fel akar menni a padra és akkor is úgy akarja odaadni az ecsetet, így hátrál pár lépést, majd nekifutásból próbálkozik. Így már sikerül, azonban a festékek mind ráömlenek a kutyára meg a kis művész ruháira. Azonban az ecset fenn van, meg ő is, szóval iszonyat büszke képpel nyújtja a gyermek felé az ecsetet, mintha nem is épp egy sárga festékpaca ücsörögne az orrán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=752776#post752776][b]Daliah Elisabeth Payne - 2019.03.23. 18:45[/b][/url]

A szívrohamot hozza rám a kutyus, és már várom Istent, de nem jön, csak a kutya. Nem tudom mióta van itt, nem figyeltem, de szegény tiszta festék. Az ecsetet fogom, és arrébb rakom, nem érdekel most. Van nálam zsepi? Rongy! Az van a zsebemben, de jó, hát rongy nélkül nem szerencsés festeni. Lehet hogy kicsit festékes, de meg van már száradva. Elkezdem a kutyust törölgetni, és remélem nem lesz tőle semmi baja.
Gyere ki a bundájából, festék! Most komolyan a festékhez beszéltem? Úristen Lisa, őrült vagy. És most meg magamhoz, szuper! Nem csodálkozok ha tíz év múlva egy elmegyógyintézetben fogok csücsülni. Bár nem tudom. Az emberek nem látnak a fejembe, hogy a gondolataim alapján oda küldjenek. Vagyis, van aki belelát. De nem hiszem hogy pont az én fejembe nézegetne. Szerintem inkább egy bűnöző vagy egy néma fejét nézegetné. Bár nem tudom, hogy egy némáét miért kéne nézegetni, mert már ott van a jelbeszéd. De lehet a néma egy baleset miatt lett az, és még nem tud jelelni, ó hogy erre miért nem gondoltam? Most adott egy jó ötletet, csak szegény kutyus tisztuljon meg.
- Hol a gazdid? - beszélek a kutyushoz, mintha értene. Bár kitudja, lehet megszólal. Vagy lehet, hogy a kutyák amúgy tudnak beszélni, csak túl okosak ahhoz, hogy elkezdjenek kommunikálni az emberekkel! Ki tudja?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=753069#post753069][b]Bornemissza Luca - 2019.03.25. 18:20[/b][/url]

Az ecsetet elveszi a lány, s aztán rögvest Lucát kezdi el tisztogatni. Ezt Luca is helyesli, mert ha a bundájába ragad a sok izé, pláne ha akryl, akkor aztán nagyon csúnya vége lesz, mire ki lehet belőle könyörögni. Így hát leül a kis popójára és készségesen hagyja, hogy törölgessék. Felemeli a mancsát ha kell, kidülleszti a mellkasát, ha úgy kívánják, de még a fejét is oldalra fordítja, ha úgy jobban kézre áll egy-két paca.
A kérdésre aztán csak vakkant, mondván, hogy neki aztán nincs senkije, aki parancsolhatna neki. Kivéve néha a szülei, ők azért szoktak. Meg néha a dada. Meg néha a baba. Meg régebben Kirill...de senki más. Talán Tánya is adott már neki parancsokat. De más már biztosan nem.
Tehát ő egy független, általában ember nő. Gazda nélkül. Kicsit közelebb megy a lányhoz, mikor már megunja a pucolgatást és inkább azt nézi meg, hogy amaz mit rajzolt. Valami lánykát, rá nem hasonlít, ez a lényeg és ekkor Lucában újabb küldetés fogalmazódik meg. Mert ez biztos rém unalmas téma, amit a kislány fest, így új célja keresni egy jobb dolgot s eszébe úgy ötlik az ötlet, minta csak alma esne a fejére, hogy mi lenne, ha ő lenne az új. Igen, az sokkal izgalmasabb lenne, és Daliaht is megmentené az unalmas rajzoktól. Tehát rögvest le is ugrik a padról és elkezd pózolni. Több pózt is kipróbál, lássa csak a gyermek mind, aztán majdcsak válogat. Van itt ülős, pacsi nyújtó, fekvős, elterülős, bukfencezős, fejenállós-eltaknyolós, szóval minden, ami szemnek és szájnak ingere.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=753857#post753857][b]Emma Renae Weißling - 2019.04.01. 19:52[/b][/url]

Emlékszem, olyan melegen sütött a nap, hogy megálltam a szökőkút előtt és a hatalmas, fénylő csillag felé emeltem az orcám és Ő, mint régi jó barát, sugaraival kedvesen megcirógatta azt. Furcsa érzés szabadnak lenni. Nem úgy, mint a fejem felett szárnyaló madár, ki birtokolja a végtelen kék eget. Szabadnak lenni, mint ember. Olyan sokáig nem értettem ezt, fel se akartam fogni, hogy ez egyáltalán lehetséges. Hiszen olyan dacos meggyőződéssel voltam arról, hogy a test csupán egy ólom súlyú béklyó, mint a kisgyermek arról, hogy létezik a húsvéti nyúl. Rettenetesen hosszú és rögös út kellett ahhoz, hogy vért és verítéket izzadva meglássam azt, amit makacsul titkoltam magam elől; a test minden apró porcikája az érzékelés és az érzelmek nyílt csatornája. Hisz egy másodpercnyi mosoly is jelentheti a világot, míg egy pillantás tükör az ember lelkének folyamához.
Vak voltam a világra.
Az arcomon a nap melegével, a felkötött tincseim közé rakoncátlankodó szellővel, a meztelenül hagyott karjaimra hulló vízpermettel és a tetoválásom alatti hegen megcsillanó fénnyel... ezek tettek szabaddá, ezek tették könnyűvé, légiessé egykor börtönként tekintett részem.
Tudom, mozdulni akartam, hisz annyi mindent kellett elintéznem és boltokat járva beszerezni mindent! Mivel... egyetemista lettem. Még mindig forgattam a gondolataimban ezt a kifejezést, elfogadni, mi több, felfogni, hogy tényleg sikerült ekkorát lépnem előre és végre sikerült felkapaszkodnom egy olyan ösvényre, ahol végre láthatom a célt. Már csak annyit kell tennem, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől. Hiába... egy kis félelem megmaradt a lelkem csücskében, hogy ha egy szekundumra is más irányba pillantanék, eltéveszteném az irányt.
Tudom, mozdulni akartam, elővenni a listám és kipipálni az imént beszerzett könyvet, majd újult erővel nekiindulni a körútra. Mégis a szemem csukva maradt, az ujjaim között a szatyor meg-megrezzent és még pár elhaló beszédfoszlányon kívül mást nem hallottam. Vajon azért nem engedelmeskedett a testem az akaratomnak, mert megéreztem a jelenlétét? Nem tudhatom... de bánom-e, hogy arra a kósza másodpercre elvesztettem a szabadságom azon szeletét? Nem... ahogy valami késztetés által oldalra pillantottam...
Nem. Soha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=753960#post753960][b]Rémi J. Saint-Venant - 2019.04.02. 11:50[/b][/url]

Dárdáit már rázza valahol a nap. Hallod az arany fanfárokat? Itt az ünnepe a ragyogásnak, a fényben szinte kigyulnak a házak.
Emlékszem, a tavaszi fénytől hunyorognom kellett, mikor sok idő múltán ismét Bogolyfalva régi, kopott és dimbes-dombos macskakövein találtam magam. Most először voltam a faluban a testvérem nélkül, és bár nem akartam, annyira, annyira küzdöttem ellene, mégis rá gondoltam. Ethan járt a fejemben,  hórihorgas alakja, hiányának illata meg az arcán ülő anyajegy, amit sokan a mai napig koszfoltnak hittek, és megnyálazva az ujjbegyüket, megpróbálták onnan letörölni azt. Nekem is volt egy ugyanolyan jegyem, az arcom ugyanazon pontján, ahol neki. Ahol a testvéremnek.
Kigyúlok én is a fény előtt, s ahogy a zöldülő mezők visszaverik és üldözik a tél fehér seregeit, úgy ébredek a magam erejére, úgy tölt be a március melege, vére, úgy járom a várost ittasan, s szivemben a nap arany arca van.
Orcáimon éreztem a Nap melegét, miközben felemás cipőimben a faluközpont felé sétáltam. Alig hallhatón dúdoltam, dúdoltam anya egyik versét, és a házak ablakát figyeltem. Azokon meg-megcsillant a tavasz. A párkányokra már kikerültek a frissen átültetett levendulák és más, megannyi színben pompázó virágrakások. A virágok szirmaikkal együtt lebbentek a finom szélben, és én mosolyogtam, tudom, mert félrecsúszott a hangom.
Óh, harsonás fény, győzelem! Rugókon táncol az utca velem: szállok: sugárkezek emelnek fölébe házaknak, hegyeknek: szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom: Erő, megváltás, remény és vigasz, jövel, szentlélek uristen, tavasz!
Azután, mikor már a szökőkút közelében jártam, egy régi, lakatlan kis ház ablakában megpillantottam saját magam. Annak a háznak üres volt a párkánya, és már a festék is peregni látszott róla. Az ablaküveg homályos volt, nem láthattam benne jól, csak a kócos hajam és a csíkos, vékony pulóverem adta vissza a kép. Nem emlékszem, jó volt-e viszontlátni saját magam.
Nem emlékszem, mert a figyelmemet már rég nem az én tükörképem kötötte le.
Ugyanis valaki mást is láttam abban az ablakban. Mintha pillanatnyi elmezavar lett volna csupán, mozdulni sem mertem. A rettegés elszorította a torkom, az egyszer már megélt veszteség kábulata azonnal zsibbasztani kezdte a testem. A veszteség addigra emlék volt csupán, mégis, a szívem rémülten verdesett odabent, engem meg felkapott és forgatott a szédület.
Nem, nem, nem.
Földbegyökerezett lábakkal álltam, és jobbra fordított arccal bámultam az ablakra. A hangom elhalt, egész testemet rázta a hideg. A libabőr újra meg újra beterítette a bőröm, és hiába küzdöttem ellene, a gondolataim elsötétültek. Még kavarogtak, még léteztek, aztán zuhanni kezdtem.
Nem.
Ismét a Rellonban voltam. És Te ott voltál velem, és én éreztem, hogy valami más történik velünk, mint ami általában szokott. Az állat, az engem uraló lény melletted lassacskán levethette és a földre dobhatta koszos, szakadt gúnyáját. Én meztelenül, a lelkem el nem bujtatva lehettem ember, és Rémi szörnyetegből ártalmatlan kisfiúvá válhatott. Az anyukám hosszú órákon át tartó vajúdását követőn életet adott nekem. Megszült engem és a betegséget, ami torzszülötté tett. Tudod, te mit adtál nekem? El tudod képzelni, mit kaptam tőled? Te jogot adtál nekem az életre. Rémiként. Aki tiszta, aki egy a társadalom milliárdjai közül.

Lassan elfordítottam arcom az ablaktól, és a szökőkút mellett megpillantottam a nőt. Még lány volt, mikor Ethan hazavitt.
A hideg megállás nélkül rázott, a libabőr kínzón gyötörte a tagjaim, és én nem bírtam levenni a szemem róla. Csak álltam ott, elfelejtettem nyelni, elfelejtettem levegőt venni, elfelejtettem hunyorogni.
Hiába sütött a Nap, én annál is világosabban láttalak Téged. Téged, aki nélkül az elmúlt években egyetlen napot sem töltöttem. Délibábként voltál ott velem Franciaországban, mikor az Intézet teraszán üldögéltem, ott voltál a tó fenekén, mikor körülötte sétáltam, ott voltál minden betűmben, mikor levelet fogalmaztam Miss Ackroyd-dal.
Ott voltál, és ezért bolondnak hittek. De nem voltam bolond.
Itt vagy most is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=754122#post754122][b]Emma Renae Weißling - 2019.04.02. 19:22[/b][/url]

Ott voltál a könyvtárban. Én épp a torkomban dobogó szívemmel viaskodva próbáltam egy titkot csempészni az egyik alig keresett, dohos csücskébe és Te ott voltál. Féltem, hogy rám nézel, féltem, hogy nem nézel rám. Végül csendek és kurta, elsuttogott szavak közepette tettük meg az első suta lépést egymás felé. Lett egy közös titkunk.
Rémi, szerinted még ott van az eldugott kis sarokban a neveinktől ékes kismadár?
Néztem Őt. Néztem és vánszorogtak a másodpercek, miközben azon gondolkodtam, hogy tényleg ott áll-e előttem, a csíkos pulóverben és az oly jól ismert kósza tincsekkel vagy káprázat volt csupán. De dobogott volna így a szívem, hogyha múló tüneményként jelent volna meg előttem? Nem, ő ott maradt. Ott állt mozdulatlanul, ahogy én is, mint megtestesült tükörkép. Próbáltam minden apró kis szegletet, domborulatot magamba vésni és előidézni az emlékek csalfa képét. Az előttem lévő férfi - emlékszem, a tény pírt varázsolt az arcomra, nehezen emésztettem a gondolatot - szélesebb mellkassal állt ott.
Hogy ezt miből gondoltam? Hiszen... én már nyugtattam a fejem azon a mellkason. Könnyeim áztatták a pólóját, fejem a ritmikátlan lélegzetvételeivel mozgott, fülem a szapora szívverésével telt meg. Emlékszem...
Némán, sikoltó, üvöltő gondolatokkal robbantam a klubhelyiség síri csöndjébe. A vérző alkaromat a pulóverem bő ujja fedte és próbáltam eggyé válni a hatalmas térrel, gyáván elbújni a világ összes fájdalma elől. És te akkor is ott voltam, némán figyeltél, a tekinteteddel óvtál és engem néztél. Néztél és én űzött vadként néztelek. Aztán... bántottalak. Bántottalak, mert azt akartam, hogy te is így tégy. Nem tetted és mellettem maradtál és a szívembe ágyaztál egy újabb titkot, egy ígéretet...
Rémi, nem hagytál el soha, ugye?
Vajon mondott bármit is? Őszintén bevallom, ha így is történt, én nem hallottam. Megtelt a fülem az emlékek morajával, a saját lélegzetvételeim fülsüketítő zajával. Egyszerre voltam zaklatott és végtelenül nyugodt. Olyan volt a pillanat, mint egy félig kész festmény; a fehér makulátlanul tiszta vásznat a vékony grafitvonalak törik meg, kusza, egymást keresztező, majd örökre eltávolodó vonalak együttese, mit laikus nem érthet. De ez a szem számára láthatatlan, eltörpül az egyik sarokból burjánzó színkavalkád gyönyöre mellett. A művész maga előtt látja az egész képet, az összes történetet, szenvedélyt és érzést, amit majd a némán bámészkodók hada ihat magába, ha kész lesz. De addig mit látnak? Két fiatalt, földbe gyökerezett lábakkal, egymással farkasszemet nézve.
Erőt vettem magamon és olyan kedves mosoly szökött az arcomra, amit ha láttam volna, biztos elfordultam volna zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, azt se tudtam, hogy kellenek-e egyáltalán szavak, vagy minden megfoghatatlan, elmondhatatlan gondolatot hozzá röppentett a szellő. Lassan hidaltam át a minket szétválasztó teret, szemeimmel végig fogva tartottam Őt.
- Rémi... - úgy suttogtam a nevét, mint egy ígéretet. Mint egy ígéretet, ami majd csak a jövőben lesz képes szárnyra kapni és magasan suhanni a gyönyörű, vakító égbolton. - Tudtam, hogy nem hagysz el soha.
Ő ott volt és én mosolyogtam őrá. Nem tudtam mi okozta azt az alig észrevehető, de mégis múlni nem akaró hiányérzetet. Ő ott volt és engem nézett.
Akkor már tudtam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=756664#post756664][b]Annelie West - 2019.04.28. 21:36[/b][/url]