BK Fórum - Boglyas tér

E.R.W.-nek címezvén
III.

Eltelhet ezer nap,
én egyet sem töltök nélküled.
Velem vagy mindig,
tudod,
ha madarat látok,
de ha nem,
én akkor is rád gondolok.
Szeretném elmondani azt, amit szavakkal nem lehet,
szeretném megtenni, amit (...) nem mertem,
szeretnélek szeretni,
ahogy egy férfi nőt szerethet.

Dárdáit már rázza valahol a nap. Hallod az arany fanfárokat? Itt az ünnepe a ragyogásnak, a fényben szinte kigyulnak a házak.
Emlékszem, a tavaszi fénytől hunyorognom kellett, mikor sok idő múltán ismét Bogolyfalva régi, kopott és dimbes-dombos macskakövein találtam magam. Most először voltam a faluban a testvérem nélkül, és bár nem akartam, annyira, annyira küzdöttem ellene, mégis rá gondoltam. Ethan járt a fejemben, hórihorgas alakja, hiányának illata meg az arcán ülő anyajegy, amit sokan a mai napig koszfoltnak hittek, és megnyálazva az ujjbegyüket, megpróbálták onnan letörölni azt. Nekem is volt egy ugyanolyan jegyem, az arcom ugyanazon pontján, ahol neki. Ahol a testvéremnek.
Kigyúlok én is a fény előtt, s ahogy a zöldülő mezők visszaverik és üldözik a tél fehér seregeit, úgy ébredek a magam erejére, úgy tölt be a március melege, vére, úgy járom a várost ittasan, s szivemben a nap arany arca van.
Orcáimon éreztem a Nap melegét, miközben felemás cipőimben a faluközpont felé sétáltam. Alig hallhatón dúdoltam, dúdoltam anya egyik versét, és a házak ablakát figyeltem. Azokon meg-megcsillant a tavasz. A párkányokra már kikerültek a frissen átültetett levendulák és más, megannyi színben pompázó virágrakások. A virágok szirmaikkal együtt lebbentek a finom szélben, és én mosolyogtam, tudom, mert félrecsúszott a hangom.
Óh, harsonás fény, győzelem! Rugókon táncol az utca velem: szállok: sugárkezek emelnek fölébe házaknak, hegyeknek: szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom: Erő, megváltás, remény és vigasz, jövel, szentlélek uristen, tavasz!
Azután, mikor már a szökőkút közelében jártam, egy régi, lakatlan kis ház ablakában megpillantottam saját magam. Annak a háznak üres volt a párkánya, és már a festék is peregni látszott róla. Az ablaküveg homályos volt, nem láthattam benne jól, csak a kócos hajam és a csíkos, vékony pulóverem adta vissza a kép. Nem emlékszem, jó volt-e viszontlátni saját magam.
Nem emlékszem, mert a figyelmemet már rég nem az én tükörképem kötötte le.
Ugyanis valaki mást is láttam abban az ablakban. Mintha pillanatnyi elmezavar lett volna csupán, mozdulni sem mertem. A rettegés elszorította a torkom, az egyszer már megélt veszteség kábulata azonnal zsibbasztani kezdte a testem. A veszteség addigra emlék volt csupán, mégis, a szívem rémülten verdesett odabent, engem meg felkapott és forgatott a szédület.
Nem, nem, nem.
Földbegyökerezett lábakkal álltam, és jobbra fordított arccal bámultam az ablakra. A hangom elhalt, egész testemet rázta a hideg. A libabőr újra meg újra beterítette a bőröm, és hiába küzdöttem ellene, a gondolataim elsötétültek. Még kavarogtak, még léteztek, aztán zuhanni kezdtem.
Nem.
Ismét a Rellonban voltam. És Te ott voltál velem, és én éreztem, hogy valami más történik velünk, mint ami általában szokott. Az állat, az engem uraló lény melletted lassacskán levethette és a földre dobhatta koszos, szakadt gúnyáját. Én meztelenül, a lelkem el nem bujtatva lehettem ember, és Rémi szörnyetegből ártalmatlan kisfiúvá válhatott. Az anyukám hosszú órákon át tartó vajúdását követőn életet adott nekem. Megszült engem és a betegséget, ami torzszülötté tett. Tudod, te mit adtál nekem? El tudod képzelni, mit kaptam tőled? Te jogot adtál nekem az életre. Rémiként. Aki tiszta, aki egy a társadalom milliárdjai közül.

Lassan elfordítottam arcom az ablaktól, és a szökőkút mellett megpillantottam a nőt. Még lány volt, mikor Ethan hazavitt.
A hideg megállás nélkül rázott, a libabőr kínzón gyötörte a tagjaim, és én nem bírtam levenni a szemem róla. Csak álltam ott, elfelejtettem nyelni, elfelejtettem levegőt venni, elfelejtettem hunyorogni.
Hiába sütött a Nap, én annál is világosabban láttalak Téged. Téged, aki nélkül az elmúlt években egyetlen napot sem töltöttem. Délibábként voltál ott velem Franciaországban, mikor az Intézet teraszán üldögéltem, ott voltál a tó fenekén, mikor körülötte sétáltam, ott voltál minden betűmben, mikor levelet fogalmaztam Miss Ackroyd-dal.
Ott voltál, és ezért bolondnak hittek. De nem voltam bolond.
Itt vagy most is.