Adam Kensington

Igazából nem tartózkodok túlságosan régóta a kastély falai között, ennek következtében a következő dolog is feltűnt a következő: ha a kastély bármely pontján elhelyeznének, térkép hiányában teljesen elvesznék. Éppen ezért gondoltam, hogy elindulok egy, afféle felderítőtúrára. És ha ne adj Isten, eltévednék, maximum útbaigazítást kérek valakitől. Felkerekedtem tehát, azt hiszem a Déli szárny irányába. Hallottam valami Fejetlenség folyosójáról is, ami be kell valljam, kicsit megijesztett, de ugyanakkor izgalomba is hozott. El is indultam tehát a keresett hely irányába. Fejemen kapucnival, kezeimet pedig a pulcsim zsebébe dugva melengetve haladtam előre. A félhomály kissé eltántorított, de viszonylag magabiztosnak mondható léptekkel haladtam előre, nagyokat nyelve minden megtett centinél. A távolban egy férfi hátának árnyait láttam kirajzolódni. A folyosó határánál megtorpantam. Ijesztő, furcsa és nem ide illő hangokat hallottam mindenfelől. Az ablakok azonban hívogató fénynyalábokat engedtek be kintről. A férfi egy képet vett közelebbről, de gondolom nem azért, mert a művészi ösztönei a felszínre törtek. Olyan ismerős volt az arca, csak nem tudtam, honnan. Gondoltam, megnézem közelebbről. Már épp a közelébe értem, amikor valamibe sikerült megbotlanom és letarolnom az ismeretlen ismerőst.
- Júj, bocs, nem volt szándékos, én csak...- hadartam gyorsan, majd felpattantam és fel akartam segíteni az urat, ekkor néztem meg jól az arcát. Kissé elbiccentett fejjel, hunyorogva néztem rá.
- Adam....?- néztem a szemébe....

Adam Kensington

Lassan rá kéne szánnom magam, hogy elolvassam a Velem mindig történik valami című könyvet, hisz a címet mintha én ihlettem volna. Jó, mondjuk jobb, mintha a szobában kuksolnék, ahogy a Bagolykőtől kapott levelem előtt, de úgy tűnik, most sikerült bepótolni azokat az időket. Jelen esetben egy férfinak estem, persze nem szándékosan. Én szokásos módon a földön landoltam, csukott szemmel, amiket már csak a jó hideg kövön mertem kinyitni. Meglepődve láttam, hogy az áldozatom nem esett el.
-Köszönöm!-mondtam, miután feltápászkodtam, segítséggel-Te vagy eddig az első, akit eddig nem sikerült "levennem a lábáról".-mosolyogtam a szám sarkában.
-Igen, túlélem.-adtam biztos felvilágosítást egészségi állapotomról-Mázli, hogy kontaktlencse van rajtam, különben mehetnék az optikába szemüvegért.-vágtam kissé aggodalmas grimaszt, mivel tudom, milyen méregdrága egy szemüveg manapság. Az a fura, hogy mostanában folyton kontaktlencsét hordok, pedig utálom. Amíg elkalandoztam, beszélgető partnerem ismét arra a festményre nézett. Nem is csodálom, csodás volt.
-Azon túl, hogy szép?-hajlítom lassan balra a fejemet, miközben enyhén hunyorogtam.-Nem, nem igazán.-ráztam a kobakom, még mindig hunyorogva. Éreztem, hogy Adam valami szokatlant vélt felfedezni a kép körül, ami nekem viszont nem szúrt szemet. Ekkor eszembe jutott látogatásom célja.
-Nem terelési szándék, de te tudod, miért pont Fejetlenség Folyosójának hívják ezt a helyet?

Viselet † Egy új ismeretség kezdete.

A legjobb dolog a világon az, mikor tudod hogy közel vannak a vizsgák és teljesen úgy érzed magad, mint aki egyetlen könyvébe sem pillantott bele. Valójában vagy tízszer átnézem mindent, de sosem árt óvatosnak lenni. A reggelemet a tanulással töltöttem el, amit vehetünk gondolatelterelésnek is, ha azt nézzük hogyan telt el a nap nagy része. Mivel nem volt kedvem az egész napom a szobában tölteni, így magamra kapva néhány ruhám sétáltam ki a klubhelyiségbe. Nem álltam meg, körbe sem pillantva siettem ki és meg sem álltam egészen addig, míg úgy nem éreztem hogy oké, most már ideje lenne körbe is pillantani. Az egyik folyosón voltam, ám nem volt valami érdekes, szóval tovább indultam és az olykor mellettem elhaladókat figyeltem. Sokan párban sétáltak, voltak akik könyvekkel próbáltak egyensúlyozni, ami meglehetősen mókás volt. Persze nem foglaltak le sok időre, ráadásul elfogytak és egyedül maradtam, megint. Egy apró sóhaj kíséretében indultam meg a Déli szárny felé, majd megtorpantam az átriumban és rátértem a folyosóra. Nem különbözött sokban a többitől, nem is értem miért erre jöttem, mikor mehettem volna másfelé is. A portrék elkezdtek egymással versengeni és néha egészen mulatságos dolgokat tudtak mondani, de volt hogy órákon keresztül hallgattam az egyik élettörténetét. Érdekesnek érdekes volt, de kérdem én? Mégis mi volt abban a tanulság, hogy hogyan vásárolt be mikor még élt. Szórakozottan pillantottam körbe, majd tovább haladtam a folyosón és meglepően egyedül éreztem magam. Nem volt olyan furcsa dolog, mostanában mindig ez volt ha olyan helyen tartózkodtam ahol az emberi lélekszám a kettő alatt van. Megálltam és a falnak dőlve szemléltem a folyosót, hátha jön erre valaki akivel leállhatok beszélgetni. Mondjuk a féltesómnak nagyon örültem volna... Hiába lakunk egy szobában, mostanában mintha direkt elkerülne. Eltöprengve néztem magam elé, majd meglepetten pillantottam az egyik festmény felé aki a másikkal kezdett vitatkozni. aki persze nem hagyta magát. Hallgattam a két rikácsoló festményt, majd grimaszolva löktem el magam a faltól, amikor hirtelen a földön landoltam. Meglepetten, zavartan néztem és nem is igazán tudta eldönteni ez hogy is sikerült. Néha tényleg balszerencsés vagyok, de azért nem ennyire. Nem volt itt sem jég, sem semmi amiben eleshettem volna. Nagy nehezen feltápászkodtam és amikor biztosnak és csúszásmentesnek éreztem a talajt megjegyeztem csak úgy magamnak.
- Ennél nem lehetne jobb ez a nap... még jó hogy nem látta senki. - egy sóhaj hagyta el az ajkam és újra a falnak dőltem, csak a másik oldalon. Így csak nem esek el hiszen valaminek támaszkodom, legalábbis remélem. Elgondolkozva meredtem pár másodpercig magam elé, mire leesett hol vagyok. Szuper! Ez a folyosó olyan mint én, balszerencsés. Egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, így hogy nem állok a folyosó közepén, de ki tudja mi jöhet még. Jobb lenne minél hamarabb elhagyni a helyet, mielőtt a balszerencsém és a folyosó balszerencséje összefog ellenem. Nem lenne jó a gyengélkedőn találnom magam...

Adam Kensington

Levenni a lábáról? Hogy vethettem be egy ilyen sületlen poént egy első beszélgetés alkalmával? Na, remélem ő legalább nem azok közé az emberek közé tartozik, akik az ilyesmit félreértik. De ha mégis, akkor remélem nem teszi közzé az Edictum-ban, mert ha mégis, az egész suli rajtam fog röhögni. Mundjuk a mugliknál már hozzászoktam, de akkor is. Ebbe belesültem.
-Ó!-kerekednek ki a szemeim.-Tájkép? Lehet valaki, vagy valakik rosszalkodtak egy kicsit.-nevettem el magam. Jellemző. Röhögök, mint a tejbetök, pedig nincs is semmi poén a mondatban.
-De jó, már azt hittem, fej nélkül távozok!-színészkedtem ki egy megkönnyebbülést.-Habár a kis mutatványom után.-néztem vissza egy pillanat erejéig. Igaz, voltak komolyabb ütközéseim és eséseim az éve alatt, de azok kicsivel erősebbek voltak. Meg amúgy is, nem lenne túl tanácsos itt kitörni a nyakamat.
-Ja, az Edictum egyik cikkében figyeltem fel rád, azaz a nevedre.-Komolyan át kéne gondolnom, mit mondok és csak aztán kimondanom. De mindegy. Adam azonban tovább nézte a festményt, én meg nem értettem, miért annyira különös ez egy ilyen helyen? Gondoltam rákérdezek.
-Ő, de ez miért is olyan különös? Mármint egy ilyen helyen?

Adam Kensington

Csak hallgatja, ahogy beszélek, ami kicsit zavarba hozott, mert ettől kissé úgy éreztem, mintha kicsit túl sokat jártatnám a töklé lesőmet. Jó, ez néha tényleg igaz, de ez az alkalom most nem igazán volt sorolható azok közéjük. Na mindegy. Csak nézi azt az állítólagos tájképet. Tágra nyíl szemmel és szájjal bámulok, amikor a festmény konkrétan elnyeli a kezét. Megállt, amikor már csuklóig betolta a kezét a képbe, majd kihúzta. Lemerevedtem. Sok érdekes dolgot láttam már ittlétem alatt, de ez benne van a top háromban. Hallottam, hogy mit, annyira elmerültem a gondolataim tengerében. Ekkor őrült ötletem támadt. Felébredve az ámulatból Adamre néztem, majd a festmény elé léptem.
-Szabad?-kérdeztem, majd sóhajtottam egyet, megfogtam a keretet és bedugtam a fejem. Mintha egy tócsába merítettem volna a kobakom. Belül azonban minden száraz volt. Újra sóhajtottam, attól tartva, mi fogad a fal túloldalán, de minden bátorságomat összeszedve végül felnyitottam a szemem, de meglepő módon a fal túloldalán teljes sötétség fogadott.Körbenéztem, de így sem láttam többet. Lehet a szemem miatt. Majd kihúztam a fejem. A hajam tiszta víz lett és kis csimbókokban lógott a homlokomba, a szemembe.
-Nem láttam semmit. Bent teljes a sötétség.-kapartam ki a szememből egy tincset, majd visszanéztem a képre.
-Esetleg nincs nálad a pálcád, hogy bevilágítsd a teret?-Ma úgy tűnik, őrült ötletekből nem lesz hiány a részemről.

Cat

Több, mint egy hónapja vagyok az iskola tanulója, de még mindig szemrebbenés nélkül tévedek el; szinte már a rituálémmá vált az állandó cél nélküli bóklászás a tanodában.
Ez aznap sem volt másképp: épp korai látogatást tettem a konyhában, ugyanis hajnalok hajnalán arra keltem, hogy olyan hangokat adott ki a gyomrom, mintha a harmadik világháború játszódott volna le odabent, így hát - kora reggel úgy sincs talpon valami eget rengetően sok diáktársam - bezabáltam egy jókora adag csokis sütit. Az arcomon a tipikus "fhú, de jóllaktam" vigyorom ült, így hát elégedetten vágtam neki a szobámba visszavezető útnak, csakhogy teljesen ismeretlen terepre tévedtem.
- Elnézést - köszörültem meg a torkomat a folyosó falán lévő képek egyike elé lépve, mire az álmosan pislogva nézett rám. - Nem tudja véletlenül megmondani, hogy hol vagyok? - érdeklődtem udvariasan, ugyanis a festmény egy már-már őszülő úriembert ábrázolt. A kérdésemre a választ pillanatokon belül megkaptam, ami csak két goromba szóból állt: Fejetlenség Folyosója.
- Remek - dünnyögtem az orrom alatt, majd dühösen kajtattam a folyosó másik vége felé, hátha arra találok valami egérutat. Az elégedett arckifejezésemnek és a süti általi jókedvemnek természetesen lőttek.
Ahogy komótosan, néha-néha felásítva haladtam a folyosón, megpillantottam az ablakon beszűrődő gyér, reggeli fényt, ahogy kecsesen végigkúszott a folyosó kőpadlóján, amit álmélkodva csodáltam meg. Ez az idill sem tartott sokáig - a következő pillanatban már a szemembe sütött bele a Nap sugara, amitől majd' megvakultam. Kétség sem fér hozzá, itt a tavasz.
Az utóbbi állításomat még jobban megerősítette az orromat megcsapó édes gyümölcsillat, amit akár ha a legmélyebb álmomból ébresztenek is fel, akkor is megismerek: ez bizony Cat semmivel össze nem téveszthető, igazán orrfacsaró illatkombinációjú parfümje.
A feltételezésem természetesen igaz volt, a folyosó végéről Cat szökdécselve haladt felém egy... egy fura szőrös kis izével az arcában, amitől nem igazán láthatott semmit, mert a következő pillanatban teljes erejéből ütközött nekem.
- Cat, te szerencsétlen! - ripakodtam rá az orrnyergemet masszírozva, ugyanis hatalmas ügyességének köszönhetően lefejelt. - Jól vagy? - kérdeztem megenyhülve a kőpadlón csücsülő lánytól, majd a kezemet felé nyújtva felhúztam a földről.
A lány szeleburdiságához híven egyből ugrándozva fecsegni kezdett, egymás után tette fel a kérdéseit, de mielőtt szóra nyitottam volna a számat, már hadart is tovább.
- Ööö... Mutasd - mondtam végül a vállamat vonogatva a vöröske kérdésére válaszolva. Bár szerintem, ha nem egyeztem volna bele, ő bizony akkor is megmutatja, hogy milyen varázsigét tanult, ugyanis a varázspálcája már akkor a kezében volt, amikor még nem is válaszoltam.

Cat

- Hát, eddig jól voltam - masszírozgattam tovább az orromat, mert még mindig sajgott Catnek köszönhetően. - De azért túlélem - biztosítottam virgonc kis barátnőmet, aztán a vállam fölött átnézve a folyosó túloldalán lévő kép felé böktem.
- A festmény szerint a Fejetlenség Folyosóján - vonogattam a vállam, aztán hatalmasat sóhajtva próbáltam követni Cat szómenésének minden egyes kis részletét, de bevallom, még rajtam is kifogott a kis hadarógép. Nagyokat pislogva meredtem rá, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon hogy képes egy levegővel feltenni egymás után vagy hatszáz kérdést, de ő Cat, természetesen mindig megoldja. Azért elég durva, tizedmásodperc/szó időt minimum produkál, szerintem simán helye lenne a Guiness Rekordok című könyvben.
Kissé elkalandoztam, de ez neki nem igazán tűnt fel, ugyanis továbbra is elfecsegett magával - merthogy a kommunikáció általában kétoldalú, de ő ezt megoldotta egymagában is.
Miután beleegyeztem, hogy megmutassa az újonnan tanult varázsigét, izgatottan vette a kezébe a varázspálcáját és hatalmas koncentrálások közepette kimondta a varázsszót.
- Wasser? Ez most komoly? - kérdeztem kuncogva, de a jókedvem abban a pillanatban az arcomra is fagyott, ugyanis Cat pálcájából a víz hatalmas sugárban fröcskölt szét mindenfelé - beleértve engem is.
- Cat! - üvöltöttem rá dühösen, majd a vizes arcomra tapadt hajtincsemet egy idegbeteg mozdulattal a fülem mögé tűrtem. - Csinálj már valamit azzal a rohadt pálcával!
Cat válaszként szomorúan motyogott egy sort az orra alatt, mire még jobban bedühödtem.
- Valami nem oké? - kérdeztem tettetett nyugodtsággal, de aztán újra elordítottam magam. - Na nem mondod komolyan?!
A víz egyre csak gyűlt körülöttünk, már bokáig benne álltunk, csuromvizesek voltunk, a hajunk pedig nedvesen tapadt az arcunkra. Haragosan rugdostam a víz felszínét, amit gondolom Cat játéknak értelmezett, vagy tudja a halál, de a következő pillanatban vihogva fröcskölni kezdett, mire szikrákat szóró szemekkel meredtem rá.
- Esküszöm, hogy megfojtalak! - kiabáltam, mire még jobban nevetni kezdett és a már lábszárközépig érő vízben pancsolva futásnak eredt. - Remélem pofára esel - dünnyögtem mérgesen és bíztam benne, hogy ez így is fog történni.

Alina

Cat

Azt hittem, hogy Cat annál jobban már semmiféleképpen sem tud kiidegelni, de természetesen róla volt szó, így csak egy mélyről jövő sóhajtással adtam a tudtára, hogy azonnal fejezze be a hisztizést, mert ott helyben leütöm.
- Gyenge kis vízfolyás, mi? - kérdeztem rángó arcizommal, ami elég idegbeteg külsőt nyújthatott, de nem érdekelt, mert nem állt valami messze a valódi elmeállapotomtól.
Abban a hitben éltem, hogy azután már tényleg semmi sem bosszanthat fel jobban, mint Cat szokásos ügyetlenkedése, de akkor a föld irányából halk sipákolásra lettem figyelmes, mire a szemöldökömet összevonva meredtem a padló felé, ahol drága barátnőm kis szőrgolyója hisztizett.
- Kussoltasd már el azt a kis izét, mert ha nekem kell, akkor azt megbánja! - dobbantottam dühösen a körülöttünk egyre jobban gyűlő vízben. Igaz, hogy ezáltal még vizesebb lettem, de már nem igazán érdekelt; a reggel szakértelemmel összeválogatott szerelésemnek és a gondosan elkészített sminkemnek már annyi volt. Ahogy a pár perccel ezelőtti jókedvemnek is.
Egyszerűen nem tudom felfogni józan ésszel, hogy Cat hogy a francba nem tudja észrevenni magát soha, semmilyen helyzetben, így elképedve - de leginkább mérgesen - meredtem rá, amikor a legkisebb pánik jelei nélkül fröcskölni meg rohangálni kezdett.
Természetesen bekövetkezett, amire már annyira vártam: a következő pillanatban figyelmetlenségének köszönhetően összeakadtak a lábai és teljes lendületéből hasra esett - az még csak hab volt a tortán, hogy a kis szőrmókja egyenesen a fejére pottyant, merthogy hatalmas ügyességéből adódóan a zuhanás közben elejtette a kis dögöt -, így hát most rajtam volt a sor, hogy nevessek egy kiadósat.

Benedikta

Voltam már ebben az iskolában elég bizarr helyeken, be kell valljam, mint a Páncéllovagok Folyosója vagy a Jóslástan terem, amibe beszorultunk Evillával, de azt hiszem, hogy mind közül a legvészesebb az a Fejetlenség folyosója volt. Mikor legutóbb erre jártam, káosz volt és ordibálás, az egyik festmény szereplője, egy loknis hölgy átrohant társához, hogy szerinte igazságtalan, ami történt, mert hogy a barátnője őt kibeszéli a Bibircsókos Banyának, ez pedig árulás. Mondanom sem kell, imádom a bunyókat, az pedig ritkaság számba megy, ha két festmény esik egymásnak. Szóval ma délután, mikor kijöttem órákról, úgy döntöttem, egy kis csatangolás nem tenne rosszat. Szóval mit volt mit tenni, az utamat az imént említett helyszín felé vettem egy jó csatangolás reményében, időközben elgondolkozva rajta, hogy sürgősen meg kell látogatnom a rejtekhelyemet, mert nem hiszem, hogy sokáig bírom már a malborom nélkül. Egy-két akadályt egész sikeresen vettem, névlegesen például átugrottam egy pocsolyát, ami fogalmam sincs, hogy került oda, majd elszlalomoztam egy gyanúsnak tűnő repedés mellett. Látszólag minden rendben volt, ez pedig nekem felettébb különös volt a számomra. Ahogy haladtam tovább, pont sikerült kikerülnöm egy fekete hajú leányzót, aki az utamban volt. Megfordulva hátra sandítottam rá, mintha a földből bukkant volna elém, egyszerűen nem tudtam hova tenni.
- Hé, kicsi lány, nem láttál véletlenül errefelé valami szokatlant? Ez a folyosó többnyire izgi, most mégis gyanúsan nyugodt... - közöltem elhúzva a szám, mert tényleg nem értettem, honnan ered ez a békés atmoszféra. Lehet, hogy ez afféle vihar előtti csend. A leányzó bőven alacsonyabb volt nálam, szóval a kalapomat megigazítva és a napszemüvegemet kissé lejjebb tolva pillantottam le rá. A hátamon lógó gitár éppen nyugtalanul ingadozott a hirtelen fordulat miatt, szóval hátranyúlva megállítottam, a másik kezemmel a hevedert kapva el. Reméltem, hogy ő észrevett valamit, amit én nem, rémes lenne, ha a mai nap is uncsi lenne.

Dorian
Öltözet


Eltévedtem. De úúúgy eltévedtem, hogy nagyon. Ezen a rémes helyen ma, vagyis most délután, az elmúlt két órában legalább négyszer elmentem már. Igen, jól hallottad, már két órája próbálok visszajutni a Levita Házba, de egyszerűen nem megy. Néha elgondolkodom azon, miért áldott meg az ég ilyen szörnyű tájékozódó képességgel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem téveszteném össze állandóan a bal, és jobb oldalt... Akkor talán nem lennék ennyire elveszve ebben a kastélyban. Meg máshol sem.
Ez volt az első, és utolsó alkalom, hogy én felfedező körútra indultam ebben a kastélyban, de komolyan. Úgyis ott lesz szinte az egész szünet, mert terveim szerint nem fogok hazalátogatni, max a nagyihoz. Kicsit félek anyuéktól, hisz ők nem engedtek el, a nagyi segített, hogy eljussak ide, és azóta nem is írtam nekik. Tuti nagyon pipák rám, és ezt nem is csodálom.
Na de most inkább arra koncentrálnék, hogy minél hamarabb visszataláljak a Levitáig, és ez a kis gondolatfoszlány miatt kevésbé tudok koncentrálni... és igen már megint itt vagyok, ezen a rémes helyen. Még mindig kiráz a hideg már csak a tudatától is, hogy ezek az izék itt beszélnek. Hát még mikor tényleg meg is szólalnak... Van egy olyan érzésem, hogy ezt egyhamar nem fogom megszokni. Leszegett fejjel próbálok minél gyorsabban kijutni innen, amikoris valaki hozzámszól, s én azonnal fordulok is a hang irányába. Nagy kő esik le a szívemről, mikor megpillantom azt a húsvér, élő embert, aki feltehetőleg hozzám szólt, nem pedig egy olyan izé, amit az itteniek festménynek neveznek.
- Hát... Ezt szerintem rossz embertől kérdezed, ugyanis nekem itt szinte minden elég szokatlan, Főleg azok az izék a falon. - Mutatok az egyik festményre, mellé még grimaszolok is, majd a srácra nézve egy kis vigyor is megjelenik az arcomon. - Pontosan miféle "szokatlan" dolgot is kéne látnom?

Adam Kensington

Bedugni a fejem? Így utólag belegondolva elég nagy ostobaság volt, hisz nem tudhattam, mi vár a másik oldalon. Hát, mázli hogy nem csapta le semmi a fejecskémet odaát. De amit ez után mondott, az egy pöppet meglepett.
- Nem vagy varázsló? -ismételtem kérdés formájában- Akkor... -hagytam befejezetlenül a mondatot, mivel lövésem sem volt, mi más lehetne, ha nem varázsló. Jó, tudom, sok mágikus lény él és létezik, de ő a hirtelen eszembe jutók közül egyikre sem hasonlít.
- Oké... -nyújtom meg az é betűt, miközben hátrálok egy lépést, hogy Adam is hozzáférjen a festményhez. Majd amikor végre leesik, hogy követi a példámat, kissé kikerekedett szemekkel ugyan, de nyugodtan figyeltem az eseményeket. Elfog a kíváncsiság, vajon mit lát, így már automatikusan is a nyakamat kezdtem nyújtogatni, lábujjhegyre ereszkedve, mintha látnék valamit látnék valamit. Na, ebből mi sül ki?

Ditta

Hiába jöttem el a Fejetlenség folyosója felé, semmi különlegeset nem láttam, se egy tömegbunyó, sem egy füstölgő fal. Uuuuncsi... Azt hiszem, hogy a mai napon nem nagyon fogok találni ezen a helyen kalandot, viszont találtam helyette egy egészen elveszettnek tűnő Levitás leányzót, akitől megkérdezhettem, látotte- valami furcsát. Tetszett a stílusa, főleg a pólóját értékeltem, meg a fülbevalóját, de nem hoztam szóba, csak elvigyorodtam, mikor végigmértem. Nem stílusom a bókolás, egészen meg kellett erőltetnem magamat hozzá és ez nem az a nap volt, szóval nem. Egészen óriásnak éreztem magamat mellette, ez szokatlan érzés volt, bár megesett néha... Hm... Azonnal felém fordult én pedig az arcát tanulmányoztam, enyhén előrehajolva.
- Áh, szóval nemrég jöttél? - kérdeztem érdeklődve, bár ez nekem nagyon furcsa volt, mert ugye én világ életemben a varázsvilágban nőttem fel, szóval nehéz lett volna átélni a helyzetet. Nem nagyon tudtam hova tenni, hogy a folyosó meglehetősen nyugodtnak tűnt.
- Nem tudom, itt rémes dolgok szoktak történni. Verekszenek  a festmények, meg ilyesmik... - vontam vállat és a másik irányba pillantottam, hogy most arra menjek és tűnjek el, vagy inkább maradjak és infózzam meg a lányt, hogy mi van vele, mit keres itt, ilyesmiket. Az elmenetel nagyon lelombozóan hangzott, szóval visszafordultam a lányhoz és halványan elvigyorodtam.
- Dorian vagyok - közöltem, lazán zsebre vágva a kezemet és ismét körbepillantottam, mintha valami nagyon érdekes lenne a környéken, pedig csak kutattam valami szokatlan után. - És te?

Alina

Dorcsi


Uuuuuh de nagyon és fuuuh meg ahh de nagyon nem szeretem ezeket a képeket. Olyan... Olyan természetellenes, hogy mozognak, és beszélnek, és gyakorlatilag saját tudatuk van. Ez olyan... Olyan hátborzongató valamilyen szinten. Nekem legalábbis biztosan, hisz én ilyenekkel még soha életemben nem találkoztam, és ez is - rengeteg más dologgal egyetemben - újdonságnak számít nekem. Nekem meg elég sok időt vesz igénybe, hogy hozzászokjak az új, ismeretlen dolgokhoz, csak úgy mint az útvonalak megjegyzése. Gyorsan próbálok végig haladni ezen a folyosón, csakhogy nem számoltam azzal, hogy bárki is leszólíthat. Nagyon reméltem, hogy nem az egyik kép, és... mily' szerencse! Egy élő ember...! Remek, és talán még tudna segíteni is. Nagyon remélem.
- Hát igen, nemrég jöttem csak, és még szoknom kell ezt az egészet. - Ami biztos egy nagyon lassú, és hosszú folyamat lesz. Nagyon sok dolog ismeretlen számomra a varázsvilágban, de végülis van időm, hogy mindet kiismerjem, nem?
- Azt hiszem ezt a helyet lehetőleg kerülni fogom... - jegyzem meg halkan, majd az egyik, szokatlanul csendben lévő alak felé sandítok. Még meg is bököm párszor, mire az csak néhány nem túl kedves, és főképp nem szép szóval ajándékoz meg, de hamar abba is hagyja. Beleborzongok, egész testemen remegés fut végig, és nem is a káromkodás miatt, persze azt sem szeretem, sőt, egyenesen ki nem állhatom. Sokkal inkább amiatt, hogy még mindig nem voltam képes teljesen megemészteni, hogy ezek a valamik gyakorlatilag élnek, mozognak és beszélnek.
- Benedikta. - Mutatkozom be én is, s arcomra végre egy halvány vigyor is kiül. - Ha már itt vagy... Meg tudnád mondani, hogy a kastély melyik részén is vagyok épp? Kérlek, mondd, hogy a Keleti szárnyban vagyunk...! - Nézek fel rá, nagy bociszemekkel, kérlelőn, remélve, hogy esetleg segít visszatalálni a Levitáig.

Ditta

Hiába jöttem el ma erre, balhét nem találtam, csak egy Levitás leányzót, aki azt hiszem, hogy azért volt itt, mert eltévedt. Legalábbis az arckifejezéséből, meg abból, hogy itt lézengett egymaga, miközben nem szereti a festményeket, nekem ez jött le. Lehet, hogy tévedek, de nem túl valószínű. Majd még eldől, ha eldumálok egy kicsit a leányzóval. Megszólítottam, hátha ő látott valamit, de nem voltam benne biztos, mert azért nem volt itt annyi ideje, azt hiszem. Ő közölte, hogy igazam volt, mivel csak nemrégen érkezett ide az iskolába. Gondolom elsős lehetett, ami viszont azt jelentette, hogy minimum hat év előnyöm volt velem szemben. Kicsit elvigyorodtam, majd kihúztam magamat, és oldalra biccentett fejjel szemléltem őt. Közölte, hogy ezt a helyet kerülni fogja, én pedig bólogattam, hogy megértem.
- Hogy-hogy? Nem kedveled a zűrös helyeket? - érdeklődtem kis mosollyal, de aztán csak vállat vontam, elvégre mindenki saját maga válogatja meg, hogy a kastélyon belül merre akar menni vagy merre sem. Közben elég bizalmatlanul az egyik festményt kezdte el vizslatni, aztán meg is bökdöste, mire az káromkodni kezdett. Előtte viszont  gyanúsan csöndben volt, gyanítom hallgatózott, szóval odasétáltam úgy, hogy ne lássa és csettintettem egyet a kép előtt.
- Takarodó! Tudom, hogy nem ennek a keretnek a lakója vagy. Nem olyan stílusban vagy megfestve, mint Lady Blackwell, ráadásul őt ismerem is. Szedd a lábad, tűnés innen, hess hess! - zavartam el.
- Nos örvendek Benedikta... hívhatlak Dittának? ez olyan hosszú és az angol Benedict jut eszembe róla. Így hívják az egyik haverom - grimaszoltam egy aprót, majd elvigyorodva hallgattam a kérdését. Mikor megemlítette a Keleti szárnyat, a fejemet ingatni kezdtem, mint azok a mugli kutyák a kocsik ablakában.
- Aligha, kedves, ez a Déli szárny, rossz helyen jársz... de ha gondolod elkísérlek a Levitáig, mert gondolom oda indultál - vontam vállat kis mosollyal. Úgysem volt most jobb dolgom.

Adam Kensigton

Ha jobban fontolóra veszem, talán tanácsosabb lett volna, ha figyelmesebben olvasom végig az irományt, mert ahogy felidéztem magamban az eseményt, elgondolkoztam, elképzelhető, hogy nem is volt rajtam szemüveg. Úgy pedig az orromig se látok! De akkor a nevét hogy a lótüdőben olvastam ki? Rejtély. De mire kikecmergek gondolataim hullámai közül, a férfi feje már a fal túloldalán volt. De egy szempillantás múlva ismét rám nézett.
- Hmmm...érdekes. -préseltem össze az ajkaimat, karba tett kézzel bámulva a festményt.
- Jó kérdés! Derítsük ki! -mosolygok, kissé megdöntött fejjel, ekkor ráeszmélek, hogy valahol biztos van nálam egy kis zseblámpa. El is kezdem tapogatni a farmerem zsebeit, amíg röpke idő alatt megtalálom a kis tárgyat. Mázli, hogy feledékeny vagyok. Illetve ilyen helyzetekben.
- Csak valahogy be kéne jutnunk... -kezdek nézelődni a kép közvetlen közelében, majd hirtelen Adam felé fordítom a tekintetem.
- Ötlet?

Cat

A vöröske toporzékolva vinnyogott mellettem, amire egy idő után már nem is reagáltam semmit - bár, ha szándékoztam volna, akkor sem lett volna rá lehetőségem, mert tulajdonképpen saját magával társalgott. A beszólásszerű próbálkozásait pedig szimplán elengedtem a fülem mellett, hiszen ő Cat, az évek során már megszoktam, hogy nem igazán van összeköttetés az agya és a szája között, így elég sokszor mond olyan dolgokat, amiket nem kellene.
- Jézusom, te nevet adsz egy szőrgolyónak? - kérdeztem felvont szemöldökkel, aztán hitetlenül elnevettem magam.
Miután Cat kellően eljátszadozott a vízzel, majd bekövetkezett a jól megérdemelt elbotlása, falat rengetően hangos nevetésbe kezdtem.
- Te szerencsétlen! - nyögtem két röhögőgörcs között, majd letöröltem az önfeledt jókedv által kipotyogó könnyeimet.
Amikor pár másodpercig a bokáig érő vízben hasaló lány semmilyen életjelet nem adott magáról, hirtelen elhallgattam és utánasiettem.
- Basszus, Cat, jól vagy? - kérdeztem ijedten, majd próbáltam talpra segíteni a kissé kába tekintetű barátnőmet.
- Tessék - rántottam elő a farzsebemből egy zsepit, ami bár kissé nedves és gyűrött volt, kiválóan megfelelt a célnak. - Az orrodra - tettem hozzá, ezzel tudatosítva a vöröskét, hogy bizony vérzik az orra.
- Gyere, menjünk ki egy kicsit levegőzni - öleltem át a vállát, majd bizonytalanul elindultam Cattel (és az idegesítő kis szőrgombóccal) az oldalamon a folyosó egyik irányába, hátha kijutunk valahogy.

Dorcsi



Találtam a kastélyban egy olyan helyet, amit normális körülmények között lehetőleg kerülni fogok. Persze az is kérdés, hogy egy ilyen, varázslattal teli helyen mit nevezünk "normálisnak". A srác elmondása alapján ez itt egy elég zűrös hely lehet, szóval el sem merem képzelni, hogy mi lehet itt a normális. Azonban amilyen szerencsém van, tuti többször is meg fogok itt fordulni diákéveim alatt, és tuti, hogy akkor nem lesz itt olyan nyugodt minden. És az is lehet, hogy ez is csak ilyen vihar előtti csend, és készülnek valamire ezek az izék itt. Csak könyörgöm... Várjanak vele addig, míg én eltűnök innen.
- Inkább a zűrös helyek nem szeretnek engem... Végül mindig bajom esik. - egy vállrántással el is intézem a dolgot, nem szentelek neki különösebben nagy dolgot, csak ténymegállapítás volt. Általában próbálom elkerülni az ilyen helyeket, de valahogy mindig megtalál a baj. De eddig még mindig megúsztam nyolc napon túl gyógyuló sérülés nélkül, szóval nincs gond.
Ez a fickó a képen... Brr... Szörnyű... Pedig én csak kíváncsiságból bökdöstem meg, és így reagál. Még ilyet! Még egy ok, hogy ne kedveljem ezeket az izéket. És ez még nem is az ő lakhelye, vagy mi. Dorcsi azonban gyorsan a helyére tessékeli a festményalakot, aki elég gyorsan el is tűnik. Na én így tuti nem tudnék rendre inteni egy képet. Elég abszurd, de már hozzá kéne szoknom, hogy itt semmi sem olyan, mint amilyen a mugli világban.
Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam Dorianon, és az indokon, amiért becézni szeretne. Nekem ez eddig még soha eszembe se jutott, de most hogy mondja...
- Hívhatsz nyugodtan Dittának. - Vigyorgok a srácra. Ez a vigyor azonban hamar lehervad az arcomról, mikor elárulja, hogy bizony elég rossz helyen járok, mert ez nagyon nem a Keleti szárny. De segít visszajutni a levitába. Hát ez remek! Feldobta a napom Dorian, és legszívesebben köszönetképp megölelném, csakhát nem tudom, hogy reagálna rá.
- Uuuh... Hát annak nagyon örülnék. Kösziii! - Hálálkodom neki széles vigyorral az arcomon. - Nos... Akkor merre?