Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Valami iszonyú puha dolog először csiklandozta az arcomat, majd néhány pillanattal később pattogott a fejemen, és az Istenért sem akarta abbahagyni. Hümmögtem, morogtam, próbáltam visszazuhanni az alvásba, ám pár perc után feladtam, s farkasszemet néztem – szerény személyem szerint - a világ legaranyosabb és leglilább szőrmókjával, Simivel. Nyüfögött párat, amiből egyből kikövetkeztettem kegyetlen ébresztőm okát, ami persze nem az volt, hogy hiányolt a drágám. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy kaját akar kunyizni a kis éhenkórász. Ránéztem az órára, majd nagy nehézségek árán felkeltem, igyekeztem minél csendesebben, nehogy mindenkit felverjek körülöttem a szobában. Szerencsémre Simi majdnem mindent megevett, amit elé rakott az ember, így nem kellett sokáig gondolkoznom azon, hogy mit adjak neki enni. Gyorsan kerestem egy kis nasit az éjjeliszekrényemből, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. A tükörbe nézve megállapítottam (már vagy ezredszerre életem röpke tizennégy évében), hogy a reggelek nem nekem valók. Kísérletet tettem arra, hogy rendbe tegyem rakoncátlan, göndör fürtjeimet (ugyanis úgy néztem ki, mint akit megcsapott a 220...), teljesen eredménytelenül. Végül aztán feladtam, és inkább megmostam a fogam meg az arcom. Miután ezekkel végeztem, kinyitottam a ruhásszekrényem ajtaját, azon morfondíroztam, hogy mit is vegyek fel. Végül egy sötétkék farmer, fehér, csipkés póló és egy szintén kék farmerdzseki mellett döntöttem. Kisvártatva meghallottam a hangot. Olyan volt, akár egy földrengés. Bizony, korgott a gyomrom, ha akartam se tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Úgy éreztem, éhen halok, így nem volt mit tenni, kiszaladtam a konyhába, majd miután elcsentem egy egész kuglófot, rohantam vissza a hálóterembe.
Az elnyammogott reggelim után unatkozni kezdtem. Ilyesmi otthon – mármint az előző otthonomban – csak nagyon ritkán fordult elő. Nem is tudtam, mit kezdjek magammal, a semmittevésben egyáltalán nem voltam jó. Számomra valahogy nem igazán jött át a varázsa, mint sok más régi ismerősömnek, akik egész nap otthon ültek és bambulták a tévét. Soha nem tudtam megérteni az ilyet. Minden agysejtemet megfeszítve töprengtem, hogy mégis mi a fenét kezdjek magammal. Végül arra jutottam, hogy meglesem a könyvtárat. Természetesen halványlila gőzöm sem volt, merre keressem, de ez most sem tartott vissza. Elindultam a folyosókon, reméltem, hogy jó irányba megyek, s közben nézelődtem. Épp mikor már kezdtem azt hinni, hogy soha az életben nem találom meg a helyiséget, megláttam a hatalmas, barna ajtókat. Beléptem, s csak ámultam-bámultam. Még soha nem jártam ekkora könyvtárban. Óriási volt, egyszerűen nem találtam szavakat, a számat is eltátottam meglepetésemben. Olyan sok könyv volt a polcokon, hogy össze sem tudtam volna számolni őket. Mikor magamhoz tértem a sokkból, kedvesen odaköszöntem a könyvtárosnak, és csevegtünk pár percet. Mivel semmi konkrét könyvet nem kerestem, nem tartottam fel, csak sétálgattam a polcok között.
Itt aztán el leszek egy darabig – gondoltam vidáman, s nekiálltam feltérképezni a helyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Február első napja. Hű. Nagyon furi belegondolni, hogy már majdnem egy éve itt vagyok Bagolykőn, már egészen hozzászoktam a faluhoz és a sulihoz. Persze a kastély térképe még mindig kész rejtély számomra (úgy érzem, soha nem fogok eligazodni a végtelennek tűnő folyosókon), így még ennyi idő után is rendszeresen eltévedek. Ilyenkor általában a kedvesebb, segítőkészebb festményektől kérek útmutatást, ami eddig mindig bejött.
Sok minden történt az elmúlt esztendőben, sok változás és újdonság lett mára mindennapi, ez pöppet ijesztő. De ami a legfélelmetesebb, az az, hogy még mindig nem látogattam el abba a cukorkaboltba, amiről Luca beszélt. Tééényleg! A cukorkabolt! Igazán el kéne látogatnom oda, mert már jócskán kifogyott a nasi készletem. Ráadásul pár nap múlva lesz életem második kviddics meccse, a Levita után a Rellon ellen. Anyám, mi volt az a Navine - Levita meccs?! Még most is kiakadok, ha csak rágondolok. Nem tudom, hogyan csinálták, amit csináltak, de az szinte tuti, hogy hajlítják a teret, azért nem találja el őket gurkó…
Nyugi, Cat, csak nyugalom – csitítottam magam – egy szép napon majd elviszed őket a kukoricásba. Ne idegesítsd fel magad, annak már mindegy. Irány a cukorbolt!
Nem volt kedvem egyedül menni, ráadásul már megbeszéltem Linával, hogy a Társalgóban találkozunk. Úgy gondoltam, Bran is odamegy az Edictum miatt. Mivel a belépésemkor rögtön észrevettem az asztalokra készített apró süteményeket és italokat, Alinával nem is törődve egyből lecsaptam az édességekre, ezért mire az egyik fotelen kényelembe helyeztem magam, már nem volt szabad se a kezem, se a szám.
- Te nem kérsz? Én majd’ éhen veszek – Csámcsogtam direkt hangosan, mert tudtam, hogy azzal az őrületbe kergetem barátnőmet. Egyszer csak Bran nyitott be a Társalgóba, széles mosolyt villantottam rá.
- Szia, Brandon, tudtam, hogy előbb-utóbb befutsz! Hol hagytad Ser Karmot? - Kérdeztem kíváncsian.
- Uuu, srácok, támadt egy remek ötletem! Mi lenne, ha elmennénk a faluba? Már régóta tervezem, hogy megnézem Emma néni cukorkaboltját - Néztem rájuk könyörgően, csillogó szemekkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Gergővel, a terelőpajtimmal megdumcsiztuk, hogy igazán ránk férne egy kis gyakorlás, így aztán a napot a kviddicspályán kezdtem. Lelkesen, vidáman, nagyratörő álmokkal és világmegváltó tervekkel érkeztem, de nem kellett hozzá sok idő, hogy ezeket kivágjam a kukába.
Hiába próbáltam előtte vagy kétszázszor megcsinálni a feladatot, kétszázegyedszerre sem jártam sikerrel. Már szabályosan dühöngtem, éhes voltam, fáradt voltam, és nagyon, de tényleg nagyon kellett pisilni.
- Nekem ez nem megy. – Nézek szomorúan Gergőre. Ő csak rezzenéstelen arccal bámul vissza rám, ahogy már órák óta, majd megmutatja a feladatot. Megint. Ezerszer lepörgettem szemeim előtt, hogy mit kéne csinálnom, gondolatban marha jól ment, képzeletben már rég unikornisok hátán lovagoltunk Gergővel a cukorkaboltba. De sajnos vissza kellett térnem a csúf, rideg a valóságba, ahol még mindig ugyanolyan béna voltam, mint kétszázegy próbálkozással ezelőtt. A feladat az lett volna, hogy félpályáról beüssem a gurkót valamelyik (bármelyik!) köröcskébe, Gergő pedig utána repüljön.
- Oki – Feleltem, s lélekben felkészültem az újabb ütésre. – De nem ám! Ha kell, itt éjszakázom! – Válaszoltam a kijelentésére. Az, hogy nem kérdezte, hanem állította, visszahozta a küzdeni akarásomat. Nem hisztiztem, nem nyafogtam, egyrészt azért, mert bár a fiú nem mutatta semmi jelét, én mégis kicsit féltem attól, hogy megun és itt hagy, másrészt pedig ezt a kviddics dolgot tényleg jól akartam csinálni. A gurkóért ment, aztán odadobta nekem. Újra felmértem a távolságot, erősen koncentráltam, helyezkedtem jobbra meg balra, igyekezvén a lehető legjobb szöget megtalálni. Mikor úgy éreztem, ez megtörtént, magam elé dobtam a gurkót, és ütős karomat hirtelen hátralendítve belesóztam egy jó nagyot a vasba. A csúnyaság csak repült és repült, bennem pedig feltámadt a remény, hogy mégsem vagyok olyan béna, mint amilyennek látszottam az előző ütések után. Azonban ahelyett, hogy átment volna a karikán, csupán csak súrolta a szélét, majd a karika jobb oldalán, kicsit előrefelé (felénk) kipattant. Én ekkorra már kész voltam, agyamat elöntötte a düh, vérszemet kaptam, Gergővel mit sem törődve a gurkó után vetettem magam. Ráhasaltam a seprűre, s ahogy egyre közelebb és közelebb értem a gurihoz baloldalról, megint ütésre lendítettem a karomat, minden csepp erőmet beleadva belesóztam, ami a csövön kifért. A fülem hangos zúgása és szívem eszeveszett dübörgése mellett mintha valami reccsenő hangot hallottam volna, de nem nagyon érdekelt, tudomást sem vettem róla, csak néztem, ahogy a vasgolyó a karikák felé száll, végül pedig átmegy az egyiken. Ez a látvány akkora örömmel töltött el, hogy ujjongani, sipítozni kezdtem, (mintha csak az Olimpiát nyertem volna meg) és idétlen kis táncot lejtettem (már amennyire ez egy seprűn ülve lehetséges). Miután kitomboltam magam, hátranéztem Gergőre. Úgy tippeltem, erre a kis jelenetre lehullt a tökéletesen érzelemmentes arckifejezése, s ha így volt, igyekeztem elkapni, milyen fejet vághat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Hát persze. Jellemző… Alig töltöttek el egymás társaságában pár röpke percet, máris csipkelődni kezdtek. A hosszú évek alatt ugyan hozzászoktam ehhez valamennyire, ám még mindig idegesített egy kicsit. Azonban mikor Alina beleegyezett a cukorkabolt és a falu édességkészleteinek kifosztásába, rögtön sutba vágtam minden bosszúságomat. Elvégre mégiscsak nyalánkságokról volt szó. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek Karácsony idején az ajándékosztáskor. Majd’ kiugrottam a bőrömből, olyan nagyon izgatott lettem. Mindössze egyetlenegy hajszálon múlt, hogy ne kezdjek el ugrándozni, cigánykerekeket hányni és közben két oktávval magasabb hangon sikongatni, kifejezve határtalan boldogságomat. Erőt vettem magamon, így csupán egy-egy cuppanós nagy puszit kaptak mind a ketten. Persze gyorsnak kellett lennem, ugyanis egyikük sem szerette ezt a fajta érzelemnyilvánítást, de hát velem már csak ez jár, el kell fogadni, így kell engem szeretni.
Bran unatkozni kezdett, vagy nem tudom, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az asztalon levő kancsóból három, kábé egykortynyi gömböcske folyadék lebegett ki. Az egyik igazán szép ívvel felém repült, gyorsan nyitottam is a számat, hogy megigyam. Szerencsére nem nyeltem félre, aminek nagyon örültem, s magamban gratuláltam egy sort nekem.
Brannel együtt felnevettem, majd valamivel komolyabb hangon válaszoltam a feltett kérdésére.
- Ti mikor értek rá? Nekem jó lenne minél hamarabb. Kifogytak a készleteim. Tudjátok, milyen vagyok, amikor hosszú ideig csoki nélkül maradok… – Az utolsó mondatot sejtelmesen, sokat sejtetően és kissé baljóslatúan mondtam (vagy legalábbis próbáltam), majd mélyen a szemükbe néztem, hogy lássák, nem teljesen vicc az egész.
- Uuu! Még szép, hogy elolvasom! A múltkori is nagyon szupi volt. Ezúttal milyen pletyiket szedtél össze? – Kérdeztem felé hajolva, csillogó szemekkel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Már vagy tíz perce lézengtem a Könyvtárban, mégsem tudtam betelni a látvánnyal, még mindig tátott szájjal bámultam. Időnként becsuktam, de aztán magától kinyílt újra. A lehető legelképzelhetetlenebb témákban is akadtak könyvek. Anyukám itt valószínűleg elsírná magát örömében. Imádja a könyveket, csak úgy falja a lapokat. Néha-néha engem is rávett egy-egy kedvenc kötetének elolvasására, de nem igazán jött be a dolog. Energiabomba mivoltom mindig megakadályozott abban, hogy egy fotelben üljek órákig, lapozgatva az oldalakat. Egy ideig megy, de aztán nagyon hamar megunom az egy helyben maradást, és olyankor úgy érzem, valamit kezdenem kell magammal. Sétálni, futni, fogócskázni, táncolni, labdázni, ugráló kötelezni, bármit, akármit, csak mozogjak. Anyukám azt csodálja bennem, hogy hogyan tudok annyit ugrabugrálni. Én viszont azt, hogy hogyan tud annyi ideig halálos nyugalommal üldögélni egy könyv társaságában.
Gondolataim közül egy leeső olvasmány koppanása zökkentett ki. Hát persze. Nem is én lennék, ha nem pottyantottam volna le egyet. Gyorsan körbenéztem, hogy megbizonyosodjam róla, nem meg látott senki, majd sietve felvettem a regényt, és visszatettem a helyére. Ezután futólépésben távoztam a tetthelyről. Épp fordultam volna be egy sarkon, mikor hirtelen egy lány alakját pillantottam meg. Már túl késő lett volna nemhogy megállni, de lassítani is. Összeütköztünk, majd elestünk. Hamar összeszedtem magam, épp kászálódtam fel, mikor a kissé megilletődött lányka arca és fülei vörösebbek lettek, mint a haja, majd zavartan mentegetőzni kezdett.
- Ugyan, rá se ránts, én is hibás vagyok. – Nyújtottam felé a kezem hogy felsegítsem, s ha már odatettem a praclimat, be is mutatkoztam. - Cat vagyok, Nanivés. Téged hogy hívnak? – Érdeklődtem barátságos mosolyra húzva a számat. – És mi jót olvasol?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

„PACIIIIIIIIIIIIIIK!” – Üvöltötte valaki, mire odakaptam a fejem. Luca volt az. Először azt hittem, csupán csak a szemem káprázik, és nem azt tartotta a kezében, amiről úgy gondoltam, hogy tartotta, de mindössze egy pillanattal később megszólalt a meccs végét jelző síp, és Ákos kiáltása kettészelte a levegőt. A Navine nyert! Rögtön ujjongani kezdtem, s röpke örömtáncot lejtettem, - már amennyire az a levegőben, egy seprűn ülve lehetséges - szóval egyszerűen odáig voltam. Végre győztünk! Hihetetlen érzés volt, igazán megérdemelte a csapat. Persze nem dőlt volna össze a világ, ha mégsem mi kerülünk ki győztesen, de hát, azért na, elég jó érzéssel tölti el az embert a nyereség. Feljegyeztem magamnak, nehogy elfelejtsem (bár, amennyire magamat ismertem, tudtam, hogy pár perc múlva már rég kimegy a fejemből); hatalmas gratuláció Lucának, amiért elkapta a cikeszt. Meg úgy az egész meccsért, a csapat minden tagjának.  Amennyire én azt meg tudtam ítélni, mindenki nagyon ügyesen csinálta, amit csinálnia kellett. Senki nem szenvedett el komolyabb sérülést, mindenki egyben volt, ami eggyel több okot adott az örömre, és a másik, rettentően fontos dologra: az ünneplésre. Meg persze a sok-sok nyalánkságra. Ahogy körbenéztem, mindenki nagyon fáradtnak tűnt, volt, aki valósággal vonszolta magát, mintha valami kis költségvetésű, béna zombis filmből szabadult volna ide, ezért úgy gondoltam, szükség van egy kis plusz energiára. Eszembe is jutott, hogy valami finom édességet sütök majd kicsit később, hogy meglepjem vele a többieket, hiszen kiérdemelték. Nekem a meccsen nem volt túl sok tennivalóm, így nem voltam olyan kimerült, de azért sikerült elfáradnom. Seprűmről leszállva arra lettem figyelmes, hogy Gergő bowling golyónak képzelte magát, s a földön gurulva magára borította Ádámot, majd karjait kitárva bámulta az eget. Néhány másodperccel később Luca is odament, és ráborult a szőke fiúra. Több se kellett nekem, azonnal levágtam mi a helyzet; KICSI A RAKÁÁÁS! Ettől egyből felélénkültem, rögtön rohantam én is, nehogy kimaradjak a buliból. Mikor odaértem, megálltam, mert azért rájuk rakétázni magamat mégsem lett volna olyan jó (nekik), s kitárt karjaimmal pörögtem hármat, azután pedig megadtam magam a gravitációnak. A rakás tetejére kerültem, és amennyire tudtam, átöleltem az alattam lévőket, hogy érezzék a törődést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Simi – szokás szerint – nem bírt magával, össze-vissza ugrabugrált,  pattogott, nyüffögött, és – úristen, ugye ő volt az és nem én? – nyáladzott, ahogy majdnem minden hajnalban. Nem lepett meg, egészen hozzászoktam már. Ma azonban semmi sem lohaszthatta le a jó kedvemet, a sok gyakorlás ugyanis ma hajnalok hajnalán végre meghozta gyümölcsét, és én mindenkinek el akartam újságolni, hogy mit tanultam. Egyáltalán nem voltam fáradt, annak ellenére, hogy mindössze pár órácskát szundiztam.
- Na, Simi, ez új rekord. Adj egy pacsit – Emeltem a tenyerem egy ötösre, mire az én drága szőrgombócom jobb híján belefejelt, ahogy tanítottam. Bizony, néhány trükköt nagyon szépen megtanult már a kis aranyos, azonban a kedves, kíméletes ébresztés még nem tartozott ezek közé. Persze keményen dolgozunk rajta.  Lassan, de biztosan.
Az ablakon kinézve észrevettem, hogy a Napocska időről-időre kisütött a felhők közül, ami csak fokozta a jókedvemet. Nem hiába, ugyan a telet is szeretem (szánkózás, hógolyócsata, hóangyalka, hóemberépítés, korcsolyázás, forró csoki) de azért mégiscsak tavaszi gyerek vagyok, s kedvenc évszakom közeledte mosolyt csalt az arcomra. A nagy vidámságtól vezérelve gondosan választottam ki aznapi öltözékemet; ugyan soha nem volt jellemző rám, hogy órák hosszat ácsorogtam a ruhásszekrény vagy a tükör előtt (szerintem arra képtelen lennék), legtöbbször csak magamra kaptam az első színes felsőt meg farmert, ami a kezem ügyébe került, aztán már mentem is a dolgomra. Előkerestem egy sárga farmert, egy régi, kopott pólót, amire pedig pulcsit húztam. SpongyaBob (az egyik kedvenc gyermekkori mesehősöm) virított rajta, majd fejemre kaptam egy szintén ilyen sapkát, a lábamra meg egy cipőt. Elégedett voltam az eredménnyel, a tükörképemre kacsintottam. Simivel az oldalamon szórakozottan jártuk a folyosókat, hogy elújságolhassam valakinek a nagyszerű hírt. Egyszer csak a kastély eddig számomra ismeretlen részére keveredtünk. Közel s távol nem láttam senkit a folyosón, így nem zavartattam magam, nagyokat szökdécselve igyekeztem ráakadni egy ismerős nyomára. Simerius a karjaimba vetette magát, majd az arcomba mászott, én meg vihogva próbáltam leszedni magamról. Azonban – magamhoz híven – nem álltam meg, ugyanúgy folytattam a futkorászást. Pár másodperc múlva valakinek sikerült nekiütköznöm, és a popsimra estem. Simi panaszosan nyüffögve arrébb ugrándozott, én pedig a fenekemet dörzsölgetve álltam talpra.
- Jééé, Alina, sziiiaaaa! Hát te? Mi járatban erre? Csak nem mész valahova? Úúúú, kééépzeld, új varázsigét tanultam! Megmutassam? – Válaszát meg sem várva elővettem a pálcámat, és kimondtam a varázsigét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Ugyan lassan már egy éve – úristen, olyan hosszúnak tűnt, mégis olyan rövidnek érződött – jártam a Bagolykőbe, mégis, még mindig tartogatott meglepetéseket számomra a kastély. Mintha kifogyhatatlan tárháza lett volna belőlük. Ez engem nem zavart, sőt, örültem az újdonságoknak, a változásoknak, ugyanis az állandóságot, a monotonitást hamar meguntam. Már kiskoromban is ahelyett, hogy szépen leültem volna a fenekemre és tévét néztem volna, inkább új helyeket, épületeket, esetleg erdőket fedeztem fel, vagy görkorcsolyáztam, bicikliztem, beálltam a fiúkhoz kosarazni, focizni, bármi jöhetett, csak kellően érdekesnek és szórakoztatónak kellett lennie. Ez máig nem változott, így újabb, kezdetben (eltekintve a nagy hír elújságolásától) céltalan bolyongásom eredményeként kötöttem ki azon a folyosón. Nem nagyon aggódtam amiatt, hogy esetleg nem találok majd vissza, szentül meg voltam győződve arról, hogy valaki majdcsak útbaigazít. Persze ahhoz előbb az kellett, hogy összefussak akár csak egy teremtett lélekkel is.
Vigyázni kell, mit kíván az ember, mert az a valaki, aki a kívánságokat teljesíti, néha picit félreérti a dolgokat, ugyanis szó szerint nekifutottam Alinának. Nagyon megörültem neki, annak ellenére, hogy ő pöppet bosszúsnak nézett ki, s kisvártatva hangot is adott nemtetszésének.
- Igen, hogyne, semmi bajom.  – Válaszoltam. – Te jól vagy? Szerinted hol vagyunk? – Kérdeztem, majd megdögönyöztem Simit.
Miután összevakart a földről, egy csomó kérdést feltettem neki. Persze mellettem szóhoz sem jutott, túlságosan is felpörögtem ahhoz, hogy leálljak olyan apróságok miatt, mint például hogy egyáltalán érdekli-e legújabb sikerélményem. Már vettem is elő a pálcámat, hogy bemutassam a varázslatot.
- Wasser – Mondtam ki, s nagy koncentrálásba kezdtem. Szemeimet behunytam, nyelvemet kissé kidugtam a számból, és vártam a csodát. Azonban valami rosszul sült el, mert ahelyett, hogy gyenge kis vízfolyást fakasztottam volna, a pálcám átmenetileg locsolócsővé változott, végéből csak úgy folyt a víz. Másodpercek alatt sikerült elárasztanom a fél folyosót, én és szegény Alina csupa víz voltunk, még ruháinkból is csöpögött, de még mindig csak úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Legalább könnyű lesz kimosni - Néztem végig magamon. Minden rosszban van valami jó.
- Ajjaj. Valami nem oké. Nem akarja abbahagyni! Nem ennek kéne történnie. A csudába! Mégis mit ronthattam el? – Néztem szomorú, csalódott arccal barátnőmre.  – Most mit csináljunk?
Támadt a remek ötletem. Úgyis tiszta víz volt a ruhánk meg a folyosó is, így a hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és vihogva fröcskölni kezdtem Alinát. Tudtam, hogy ez felidegesíti, ezért futásnak eredtem. – Gyere, kapj el, ha tudsz! Nyenyenye! – Kiáltottam hátra a vállam felett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Fejetlenség Folyosója… Hm. Sokat hallottam már a kastély ezen részéről, s maga az elnevezés is sokat sejtetett. A sztorik alapján itt mindig történik valami, olyan nincs, hogy rend és nyugalom legyen. Párszor gondoltam is rá, hogy megnézem magamnak, de valahogy nem jutottam el odáig. Egészen eddig a napig. Jól körülnéztem, de nem találtam semmi furcsát, így kissé csalódott voltam. Nem is tudom, mit vártam, talán cigánykerekeket hányó majmokat, énekelő gyertyatartókat, táncoló bohócokat... ezek közül egy sem mutatkozott.
Miután kimondtam a varázsigét, Lina nevetett egy sort, bár nem értettem, mi olyan vicces benne. Persze abban a pillanatban lefagyott a mosoly az arcáról, amint a pálcámból feltört a víz. Egyből leüvöltött, mire kissé elszontyolodtam, ugyanis nem bírom, ha kiabálnak velem, valamiért rögtön kedvem támad elbújni egy sarokba.
- Mégis mit? Fogalmam sincs, hogy mi történik! Arról meg pláne, hogy mit kéne tennem! – Néztem rá segélykérőn, kissé bepánikolva.
- De, komolyan mondom, mert nem ennek kéne történnie… Eredetileg csak egy gyenge kis vízfolyást kellett volna fakasztanom... – Mondtam picit talán sírós hangon.
- Kislányok, mi a frászt csináltok itt? Azonnal hagyjátok abba, normálisak vagytok ti?! – Üvöltött ránk az egyik portré, mire először kissé megszeppenve néztem rá, de aztán dühbe gurultam. – Hé, maga ne szóljon bele, tessék engem békén hagyni! – Atyám, épp elég nekem, hogy elrontottam a dolgot, nem kell még egy festménynek is kiabálnia velem!
A pálcámból még mindig csak úgy folyt a víz, elárasztottam az egész folyosót, és még ki tudja, mit, én pedig nem tudtam, hogy most mégis mitévő legyek. Simi kétségbeesett nyüffögésére lettem figyelmes, mire gyorsan felkaptam a padlóról. Szegénykém ekkorra már csuromvizes volt. Alinától csak annyi tellett, hogy dühösen rugdosni kezdte a vizet, mintha ettől az megijedne, és visszafolydogálna oda, ahonnan jött. Mivel ez nem történt meg, gondoltam, akkor szórakozzunk egy kicsit. Lina a fröcskölésemet nem vette jó néven (ahogyan arra számítottam is). Erre onnan jöttem rá, hogy ahelyett, hogy velem együtt nevetett vagy visszafröcskölt volna, ő a halálom körülményeit kezdte velem részletesen ismertetni, majd mikor futásnak eredtem (szentül meg voltam győződve arról, hogy a nyomomba fog eredni), csak utánam kiáltott. „Remélem, pofára esel” – barátság level Alina. A hosszú évek alatt már megszoktam az ilyen és ehhez hasonló csipkelődéseit, őt így kell szeretni. Magamban jót nevettem ezen, egészen addig, amíg a „jóslata” be nem igazolódott.
A vízben futva összeakadtak a lábaim, és hatalmasat borultam. Simerius kicsúszott a kezemből, és vagy másfél méternyit szállt a levegőben. Próbáltam megmenteni a csobbanástól, esés közben az irányába vetődtem, hátha sikerül még időben elkapnom. Valahogy úgy nézhettem ki, mint egy gyilkos bálna, de hát, ez van. Kicsit elszámítottam magamat, ennek köszönhetően ahelyett, hogy az én kissé ázott, lila szőrgombócom a kezembe pottyant volna, a fejemen landolt. Ahogy elmerültem a vízben, hallottam, hogy valami koppan. Jesszusom, ez a fejem volt?
Reméltem, Alina azért érzékelt valamit, akármit ebből a kis jelenetből, és a megmentésemre siet…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Én tényleg azt hittem, hogy megtanultam a varázslatot. Hajnalban tök jól ment, az történt, aminek történnie kellett. Nem is értettem, miért nem sikerült azon folyosón.
- Iiigen – Motyogtam zavartan. Jaj, ne. Már megint azt csinálja az arcával. Ilyenkor olyan ijesztő – gondoltam magamban.
- Hé, Lina, valami van az arcoddal… - Hívtam fel rá szíves figyelmét, ha esetleg ő még nem vette volna észre a dolgot. Miután kimondtam, már tudtam, hogy ez rossz ötlet volt, s kissé félve vártam a reakcióját.
- Én ezt egyszerűen nem értem. Mármint, komolyan, napkeltekor még teljesen jól meg tudtam csinálni! Mi változott az óta? – Néztem nagy, sírós szemekkel barátnőmre, majd erősen gondolkodóba estem. – Talán rossz az aurád… – Vettetem fel vállvonogatva. Ó, hülye, hülye, hülye! – Korholtam magam, de úgy istenigazából. Bárcsak nálam is működött volna az agyam és a szám közötti szűrő, ami mindenki másnak tökéletesen szuperált, így megakadályozva azt, hogy rögtön kimondja a legelső dolgot, ami eszébe jut…! Akkor talán ritkábban kerültem volna ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe. Tudtam, hogy ez csak egy újabb szög volt a koporsómon, ez után már csupán csak abban reménykedhettem, hogy egy szép, fekete-narancssárga koporsóm lesz, szép virágokkal, sok édességgel, meg mindennel.
- Naa! Nem izé, hanem golymók, ráadásul neve is van! Ő Simerius. És nem hagyom, hogy bántsd! – Ripakodtam rá Alinára. Azért ami sok, az sok. A düh elemi erővel öntött el, szinte éreztem, ahogy a szemeim vérben forognak. Simit nem bánthatja senki! Vagy, ha valaki mégis megpróbálja, hát annak velem kell szembenéznie, és jaj az illetőnek! Még akkor is, ha az a valaki Katy. Néha nagyon gonosz tudott lenni.
Amikor eszembe jutott ama zseniális ötlet, hogy, ha már abba a szituációba kerültünk, szórakozzunk egy kicsit, felvillanyozódtam. Ritkán veszekedtem, nem is szerettem, ezért amint lehetőségem nyílt rá, oldani akartam a felgyülemlett feszültséget.
Miután sikeresen megmentettem Simit, még hallottam, hogy valami reccsent - aúcs -, majd Alina kacagása után nagy feketeséget láttam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el – szerintem mindössze pár másodperc -, mikor magamhoz tértem, s fuldokolva, köhögve tápászkodtam fel négykézlábra. A víz jó része elszivárgott, már csak pár centi folydogált a padlón. Kezemet a fejemhez kaptam. Nagyon fájt, hányingerem volt és eléggé szédültem, úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy teherautó.
Vajon Alina tudja, merre van a gyengélkedő? – Kérdeztem magamtól s kissé talán kába tekintetemmel a lányt kerestem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Egy „Végre, itt a tavasz!” felkiáltással, és határtalan vidámsággal ébredtem. Megfésültem rakoncátlan fürtjeimet, kerestem valami göncöt, és már készen is álltam az indulásra. A tükör előtt állva elégedett voltam az eredménnyel. Azt ugyan nem tudtam, hova készülök menni, de magabiztosan útra keltem Simivel az oldalamon. Egy évet kellett eltöltenem a kastélyban, hogy legalább minimálisan el tudjak igazodni benne, de sikerült! Gondolatban büszkén hátba veregettem magam. Nem kevesebb, mint tíz perc múlva hasam korgására való tekintettel első utam (no meg a pocakom) a Nagyterembe vezetett, ahol szépen megreggeliztem, majd kastélyból kilépve Bogolyfalva felé vettem az irányt. Néztem a napsütésben fürdőző fákat, hallgattam a csiripelő madarakat, mélyen beszívtam a friss levegőt. Mindig is a tavasz volt a kedvenc évszakom, talán azért is, mert ebben az évszakban születtem. A hosszú, téli álmot alvó természet ilyenkor kezdett ébredezni, színesedni. A fák ebben az évszakban növesztik vissza terebélyes lombkoronájukat, az állatok ekkor bújnak elő vackaikból, a madarak fészket raknak, párt találnak, a kismadarak repülni tanulnak, az ég kékül, a felhők eltűnésével előtűnik a meleget adó Nap, minden és mindenki vidám.
Mélyenszántó gondolataimból egy galamb ragadott ki kegyetlenül, ugyanis a kezemben tartott gumicukorra fájt a foga. Vagyis, ööö, inkább a csőre. Még idejében kapcsoltam, (ha valaki a nasimra pályázik, azt azonnal kiszúrom, elvégre, ami szent, az szent) és gyorsan bekaptam az édességet. A madárka (esküszöm) gonoszul bámult, és szinte láttam a szemében a vívódást, hogy megtámadjon-e vagy se. Szerencsére az én lila szőrgombócom (egyem a pici szívét) megmentésemre sietett, pattogott párat, mire a csúnya galamb inkább a távozás mellett döntött.
- Ezt neked! Háháhá! – Kiáltottam utána. Nem, egyáltalán nem néztek dilisnek az emberek, deeeehoooogy… Mondjuk, a többség már megszokhatta a viselkedésemet. Simi jutalma egy cukorka, meg egy kis simogatás volt.
A Boglyas tér után a Játszótéren kötöttem ki, aminek nagyon megörültem. Mivel évek óta nem voltam játszótéren, feltört bennem a gyermeki boldogság, rohantam is a mászókához, Simerius alig győzött utolérni. Denevérbe vágtam magam és lógtam ott egy kicsit. Egyszer csak egy hangot lettem figyelmes a hátam mögül. Sietősen lekászálódtam (a nagy sietségben majdnem fejre estem), majd felálltam; egy szép lánnyal találtam szemben magam.
- Szia! Köszönöm, nagyon aranyos vagy. Öhm, persze. – Feleltem egy nagy mosoly kíséretében. - Hogy álljak be?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A majdnem-esésem rádöbbentett arra, hogy bizony hiába vettem fel a pózt, én magam (sajnos, vagy szerencsére – ez csupán nézőpont kérdése) nem vagyok denevér. Amiből az következik, hogy picit megártott a sok lógás, eléggé szédültem. Szerencsére azonban nem zuhantam le, sikerült megúsznom. A fejembe szállt vértől amúgy is piros lehetett az arcom, de mikor meg lettem dicsérve (pontosabban a hajam), már biztos voltam benne. Ugyan egy picit elpirultam, de nem jöttem zavarva, nagyon jól esett a bók. Főleg, mert Sárán látszott, hogy van stílusa, és ő maga is nagyon bájos volt, fakó tincsei angyali arcot kereteztek.
Barátságos mosolyt villantott rám, majd kérésére először a hintákhoz mentem. Lábaimmal egyre gyorsabbra és magasabbra hajtottam magam, a szél az arcomba vágott, ami vigyorgásra késztetett. Nem tudtam, hogy a kamerába kell-e néznem, vagy pont hogy nem, így néha belenéztem a készülékbe, aztán meg elkaptam a tekintetem, a csodásan kék égboltot bámultam, majd a földet pásztáztam, végül pedig a fákat. Sára eközben vadul kattintgatott. Mikor már úgy gondoltam, eleget hintáztam, löktem magamon egy utolsót, magasabbra mentem és gyorsabban, mint addig bármikor, s mikor a gravitációnak köszönhetően hátralendültem, lehajtottam a törzsem, míg a testem egyenes vonalnak nem látszott. Majdnem olyan érzés volt, mintha repültem volna. Persze a seprű ezerszer jobb, de azért ez sem volt rossz. Még meg sem állt a hinta teljesen, fogtam magamat és elrugaszkodtam. Sára biztonságban volt, elég messze állt tőlem, így nem ugrottam rá. Szép is lett volna, ha találkozásunk után pár perccel a sürgősségin kötöttünk volna ki…
Ezután a csúszdához szökdécseltem, majd olyan tíz-tizennégy csúszás után meguntam a dolgot.
- Egyébként mihez fotózol? Csak úgy, vagy egy újságba? – Kérdeztem érdeklődve.
Sára újabb ötlettel hozakodott elő, majd észrevette Simit, és egy nagy mosolyt villantott a kis tüneményre. Simerius boldogan pattogott és nyüffögött a lány csiklandozására.
- Igen. Már majdnem egy éve. Akkor vettem, mikor idekeveredtem. Neked van háziállatod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ma, mikor a kastélyban sétafikáltam fel s alá, az egyik folyosón szembejött velem egy sárga harisnyás, piros virágos ruhás lány, a hajában virággal – nehéz lett volna nem észrevenni, elég feltűnő jelenséget nyújtott szép, vörös hajával és ragyogó mosolyával.
- Nem, még nem… - Habogtam a mókusos kérdésére válaszolva, majd válaszomra már ment is tovább, én pedig csak néztem utána, aztán kitört belőlem a nevetés. Reménykedtem benne, hogy még összefutunk, mert úgy éreztem, mi ketten jóban lennénk. A folyosón tovább mászkálva szóba elegyedtem pár diákkal, akik felvilágosítottak a mai rendezvényről. Amint meghallottam, tudtam, hogy ott a helyem, főleg, mikor azt is elmesélték, hogy milyen programokkal várják a lelkes ifjúságot. Végignéztem magamon, (elég Superman-esre vettem a figurát) majd egy „jó lesz ez is” legyintéssel már rohantam is a rétre.
Mikor odaértem, örömmel konstatáltam a meleget, a sok-sok szórakozó diák látványát (bár én a magam csekély 153 centijével majdhogynem elvesztem a tömegben), a finom illatokat, a nevetés mindenhonnan hallható hangjait. Kezdetben még céltalanul bolyongtam, s észrevettem a körhintát, az ugrálóvárat, meg az óriáskereket, ezek láttán felcsillant a szemem. Az utóbbi nevéből persze még nekem is sikerült kikövetkeztetni, hogy nagy, na, de hogy ekkora! Alig tudtam kivenni, hol van a teteje. Természetesen nagyon bepörögtem, egy ilyet ugyanis nem lehetett kihagyni, ez nem volt vita tárgya. Megígértem magamnak, hogy oda még visszamegyek, mert a hasam akkorát kordult, hogy biztos voltam benne, a körülöttem állók is meghallották. Muszáj volt valami ennivaló után néznem.
Keresgélés közben néhány embert meglöktem, megtapostam, alig győztem elnézést kérni. Volt, aki rám förmedt, volt, aki a bocsánatkérésem után csak mosolygott, jelezve, hogy semmi baj, de olyan is akadt, aki amolyan „küldjük vissza a feladónak” stílusban visszalökött. Ezektől eltekintve rendíthetetlenül és megállíthatatlanul törtem a célom felé. Sasszemem hamar kiszúrta az egyik, kajával rendesen megpakolt asztalt, s nem törődve semmivel, rohantam (amennyire csak bírtam a nagy tömegben). Ahogy végignéztem a pult kínálatán, szinte könnybe lábadt a szemem a gyönyörűségtől. Sütemények hosszú sora várta a falatozni akarókat, volt ott minden, habos, csokis, kakaós, fahéjas, gyümölcsös, és még sok más desszert is. Kellett pár pillanat, amíg feldolgoztam a pompás látványt, s nekiláttam az evésnek. Mindent meg szerettem volna kóstolni, s egész szépen haladtam tervem megvalósításában, mikor is mozgást éreztem a lábamnál. Meglepetésemben ugrottam egyet (amennyire a sokaság engedte), majd lepillantottam. Ez nem…? De bizony, ez az a lány a folyosóról! Annyit tudtam kivenni, hogy mászik, de arról már fogalmam sem volt, miért, vagy hova. Úgy gondoltam, jó móka lenne csatlakozni hozzá, így a hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra ereszkedtem és mögötte araszoltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Mikor már egy ideje térdre ereszkedve másztam az asztal alatt a lányka mögött, megérintettem a lábát. Szegényt nagyon megijeszthettem, mert felkapta a fejét, s csúnyán be is verte, majd dörzsölgetni kezdte.
- Jaj, bocsánat, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – Hadartam, remélve, hogy nem fáj neki annyira, és, hogy nem haragudott meg rám. Azonban emiatt nem kellett sokáig aggódnom, ugyanis egy hatalmas, minden fogat láttatni engedő mosolyt villantott rám, aztán a nyakamba borult a szó szoros értelmében. Rámosolyogtam és megöleltem, tetszett, hogy olyan közvetlen a lányka.
- Persze, köszönöm! – Vettem el a nekem kínált kekszet. Bele sem gondoltam, hogy vajon honnan húzta elő a sütit, egyből bekaptam. Picit ropogni kezdett a fogam alatt, meg egy kis föld íze is volt, de azért nem volt rossz. Elvégre a szándék a fontos, nem? Apropó… A zsebemben sütik után kezdtem kutatni, mert úgy rémlett, hogy elcsentem párat. Áhá… Bingó! - Nálam kókuszgolyó van, kérsz? – Kínáltam meg. Kicsit eldeformálódott, itt-ott lehullott róla a kókuszreszelék, de semmi különösebb baja nem volt.
- Tényleg vannak olyanok? – Kérdeztem totálisan elképedve. - Manapság már semmi sem szent!? De bizony, még mennyire! Szerintem itt lent senki sem fog megtalálni minket. Tökéletes rejtekhelyet találtál! Egyébként nem, én nem is tudtam róluk, csak téged követtelek. Remélem nem baj. - Mosolyogtam rá, s közben feljegyeztem magamnak, hogy jól rejtsem el a sütijeimet, és úgy vigyázzak rájuk, mint a szemem fényére. - Én Caitlyn vagyok. Téged hogy hívnak?
- Benne vagyok, útra fel! – Töltött el a gyermeki lelkesedés. Imádom az ugrálóvárakat. – Utána meg majd kipróbálhatnánk az óriáskereket is. Olyan magasan még soha nem voltam, kíváncsi vagyok, hogyan látják a világot az óriások. Oké, persze. De ki az a „Kísz”? – Kérdeztem kíváncsian.
Leonie segített nekem felkászálódni, s közben az áfonyatekercs eltűnésén sopánkodott.
- Azt hiszem, arrafelé voltak… – Motyogtam újdonsült barátnőmnek, s közben pont az ellenkező irányba mutattam, mint amerre ő kereste, de szerintem nem hallott meg, mert csillogó szemekkel, engem kézen ragadva indult meg a muffinok felé.
- Igen, nagyon aranyosak. Nem kéne megköszönni nekik? – Kérdeztem, miközben szemügyre vettem a csinosan díszített édességeket, s már nyúltam volna feléjük, mikor is hirtelen arra eszméltem fel, hogy beterít a csillámpor. Leonie ettől nagyon belelkesedett, addig pörgetett, mígnem szédülni kezdtem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy vele együtt nevessek.
- Talán. Ki tudja? – A hajából kiszedett csengettyűket áttette az enyémbe. Ezután egy fához pattogott, majdnem úgy, ahogyan Simi szokott közlekedni, s kisvártatva leemelt egy apró csomagot a növény egyik alacsonyan levő ágáról.
- Mi az? Kitől van? – A kíváncsiságtól vezérelve odaléptem mögé, s a válla felett próbáltam meg átnézni, hogy megtudjam, mit rejtett a titokzatos csomag, azonban természetesen legújabb barátnőm magasabb volt nálam (bár pozitívum, hogy csupán pár centivel, ennek picit megörültem), így nagy bőszen ugrálni kezdtem. Nem sokat láttam, csak annyit, hogy valamiféle gyűrűt tartott a kezében. Néhány pillanat múlva hatalmas medveölelést (vagyis, pontosabban inkább Leonieölelést) kaptam, mintha csak az én érdemem lenne a meglepetés.
- De széééép! – Áradoztam izgatottan, bár nem sokat láttam a tárgyból, mert egy másodperccel később a lányka zokogásba kezdett. Mivel mást nem tudtam tenni, megöleltem, és reménykedtem benne, hogy csak a meghatódottság könnyei azok.
- Persze! Na, gyere – Fogtam meg a kezét, s rángatni kezdtem az említett hely felé. Amint odaértünk, lerúgtam a cipőmet (azt hiszem, valakit el is találtam vele…), s rohantam is befelé, még mindig magam után húzva az érzelmektől kissé talán túltengett Leoniet. A hatalmas várban felváltva ugráltunk és estünk, közben pedig hatalmasokat nevettünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Anyukám valószínűleg frászt és/vagy szívinfarktust kapott volna, ha látja a hintás produkciómat, de persze ez csak az attrakció végrehajtása után jutott az eszembe, vagyis szokás szerint későn. Persze Anyu mindig kicsit talán túlságosan is aggódott értem, már hozzászoktam ehhez. Ahányszor kiléptem a házból (vagy akár csak a szobámból), figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, és kérte, hogy vigyázzak mind a magam, mind a többi ember épségére. Többé-kevésbé ez sikerült is, bár néha egy egészen picikét elszaladt velem a ló. De igazán nem az én hibám volt például az az eset, mikor a pályán kosaraztam a fiúkkal, és az egyiküknek véletlenül csupán egy fikarcnyival erősebben akartam leszerelni, aminek következtében hatalmasat borultunk. Én megúsztam, ráestem a fiúra, ő azonban eltörte a karját. Vagy mondjuk, amikor az egyik barátnőmmel tündéreket kerestünk az erdőben, majd, mikor azt meguntuk (sajnos nem találtunk egyet sem), felvetettem, hogy frizbizzünk, de frizbi hiányában egy faágat dobtam felé, amitől ő megijedt, és fordulás közben lefejelt egy fát. Agyrázkódása lett.
Na, jó, talán egy icike picikét, de tényleg csak egy nagyon kicsit sáros voltam ezekben a dolgokban, de minden kisgyerekkel előfordult pár ilyen helyzet, nem? Bár az is tény, hogy velem valamiért kicsivel gyakrabban fordultak elő ilyenek… na, mindegy.  Itt, a játszótéren azonban senki nem sérült meg, mindenki épségben megúszta a kis kalandomat.
- Az lehetséges. A Navinében játszom, terelő poszton vagyok. Melyik meccsen voltál kint? – Kérdeztem kedvesen mosolyogva, s közben egy picurka büszkeséget éreztem, amiért felismert.
- Jaj, még be sem mutatkoztam, Caitlyn vagyok! Téged hogy hívnak? – Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, de mág mindig jobb később, mint soha.
- De menő! Ez nagyon jól hangzik. Á, megértem, én a tánccal vagyok így. – Bólogattam megértően. – Nekem a tánc olyan, mint valami szenvedélybetegség. És, ha már a függőségről beszélünk, meg kell említenem, hogy a kviddicsre is eléggé rákaptam, mióta először pályára kerültem. – Vallottam be kuncogva. – És, mióta csinálod ezt? Csak fotózol, vagy rajzolsz, festesz is? – Néztem rá érdeklődve.
Simi örömmel fogadta Sára gondoskodását, mosolyogva figyeltem, ahogy a kis szőrgombóc élvezi a kényeztetést.
- Hű, az aztán nem semmi! – Totálisan el voltam képedve. A varázslóvilág újra és újra elképesztett, kezdtem azt hinni, hogy minden meg lehet oldani egy kis mágiával. – Ó, Siminek is vannak ám pillanatai, mit ne mondjak. De egyszerűen imádom ezt a kis szőrgombócot. – Hajoltam le Simeriushoz. -  És hogy hívják a hódodat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

- Na, majd meglátjuk! Bár szerintem te csak azt hiszed, hogy van. – Kacsintottam rá egy kuncogás kíséretében, folytatva a hülyéskedésünket.
Az összes idegszálammal a mondandójára figyeltem, kizártam minden mást. Hirtelen másodlagossá váltak még az olyan alapvető cselekedetek is, mint például a légzés. Mondjuk, az egyhelyben való ugrálás nem maradt el, de hát ez van, amióta az eszemet tudtam, így reagáltam az izgalmas dolgokra. Őszintén szólva eszembe jutott az is, hogy a nagy lelkesedésem jeléül ráugrom, de, tekintve, hogy egy vonaton álltunk, ahol rajtunk kívül még sok más ember is utazott, inkább elhalasztottam ezt a leszállásunkig. Rey, élvezd ki az addig hátralevő időt, mert utána már nem kíméllek! – Mulattam magamban, ördögi tervemet szövögetve.
- Igyekszem, éppen azon vagyok – Kacagtam fel Rey-jel együtt, miután vettem egy hatalmas levegőt. Mikor már nem fenyegetett a fulladás veszélye, Reyt kezdtem figyelni. A vigyor után próbált komolynak tűnni, ám a szemeit nézve arra jutottam, hogy nagyon jól szórakozott még mindig, csak próbálta (rosszul) leplezni.
- Ó, akkor legalább nem vagyok egyedül tudatlan. És az a más fajta milyen volt? És hol? És mikor? Naná, hogy ott, hát hol máshol lennénk? Ki nem hagynám semmi áron! Még szép, hogy ügyesek vagyunk! A legügyesebbek, pláne, ha aláírás a tét! - Vigyorodtam el Reyre emelve a pillantásom. Picit már kezdett fájni a nyakam a magasba nézéstől, mert az én drága mókapajtásom bőven fölém magasodott. Arra gondoltam, kéne vennem egy olyan nyakpárnát, vagy mit, amikor a srác kézen fogott. Rövid keresés után találtunk is egy kényelmesnek tűnő helyet, így lehuppantunk egymás mellé. Rey igazán otthon érezte magát, hátradőlt, felrakta a lábait, majd egy elégedett sóhajt hallatott.
- Téged aztán nehéz lesz kirobbantani innen, annyira elkényelmesedtél, mint valami lajhár! – Kacagtam fel az „előadás” után.
- Á, nem félek én semmitől, ne aggódj. – Kacsintottam vissza rá. Az odatartó út ideje csupán az tudakozódás szintjén érdekelt, akár az egész napot képes lettem volna végigvonatozni a szent cél érdekében.
- Óó. Miért, mit csináltál? – Ezen eléggé meglepődtem, és gyermeki kíváncsiságom felütötte fejét. Természetesen nem ítéltem el, csak érdekelt, mi történt ott, a testvériskolában. De Rey olyan egyszerűen ejtette ki a mondatot a száján, mintha csak azt jegyezte volna meg, hogy „Milyen szép napunk van”.  
- Hát, igazából magam sem tudom. Mehettem volna bárhova máshova, de New York közvetlen közelében nem volt ilyen suli, ezért körbenéztünk a világban, és Bagolykő tetszett meg a legjobban. Legalább tanulás közben új helyeket ismerek meg. Persze anyu nagyon nehezen engedett el, nem is akart, de végül sikerült meggyőznöm. És képzeld, milyen kicsi a világ, két gyermekkori barátom is itt tanul, hosszú évekig nem is láttuk egymást, erre bumm! Összetalálkoztunk. Képzelheted, hogy meglepődtünk. Te végül hogy kötöttél ki itt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A kastélyban sétafikáltam, szokás szerint céltalanul. Persze ez akkor sem zavart különösebben, legalább nem siettem sehova. Néhány diáktársammal leálltam cseverészni, és olyan érdekes témákat boncolgattunk, mint például hogyan lettem prefektus, vajon mitől van és honnan jön ez a recsegés, milyen lesz az új tanév, kik lesznek a kviddicses csapattagok, még az Edictumot is megvitattuk. Azonban pár percnél többet nem társalogtam senkivel, mindenki ment valahova, kihasználta azt a kevés időt, ami még hátravolt a tanév kezdete előtt. Én nem terveztem különösebben semmit, csupán egy jó beszélgetőpartner után kutattam. Tízpercnyi egyedüllét után rám tört a színtiszta unalom, arcomon látványos volt a szenvedés, ahogy az ilyenkor lenni szokott, és kész voltam arra, hogy a Fejetlenség Folyosójára, vagy a Harsogó Portrék Folyosójára menjek abban a reményben, hogy ott biztosan történik valami. Azonban, mielőtt még ténylegesen valamelyik felé kezdtem volna spurizni, halkan ugyan, de újra meghallottam a döngést. Hirtelen azt gondoltam, maga Godzilla, vagy egy T-Rex az, aki annyira unatkozik, mint én, és ezért lerombolja az iskolát. Vaaagy annyira magányos, hogy a mosdót keresi, ahol nyugodtan és kellőképpen kisírhatja magát. Félig a hangot, félig a belső érzékeimet követve a Déli szárny Első szintjére keveredtem. Beismerem, egy icipicit betojtam, mikor megpillantottam a csukódó ajtót, de végül arra jutottam, hogy még, ha valami szörny is vár rám a túloldalon, legalább hősi halált halok. Szinte láttam, ahogy az újságban a következő vezércikk lesz olvasható: „A rendkívül bátor, vakmerő Navinés lány, Caitlyn June Iparis a Mágustanodában lelte halálát, ahol utolsó leheletéig küzdött a szörnyűséges fenevaddal, mely egész Bogolyfalvát elpusztította volna. Ha az oroszlánszívű, merész és rettenthetetlen lányka nincs, mindennek és mindenkinek vége lenne. Szeretettel és mély csodálattal őrizzük szívünkben emlékét. Nyugodjék békében!”. Hm. Nem is lenne olyan rossz cikk. Csöndesen elmotyogtam magamban, hogy egy életem, egy halálom, majd, még mielőtt meggondoltam volna magam, egy hangos csatakiáltással berontottam az Erkélyre, futni kezdtem, és szembetaláltam magam egy… Na, álljon meg a menet, várjunk csak… - Kezdtem lassítani.
A korlátot ugyanis nem Godzilla, de nem is egy T-Rex támasztotta, hanem egy fiú. Egy hatalmas méretű fiú. Értetlenül meredtem a srácra, majd, tekintve, hogy egy kis helyiségben voltunk, és nem volt elég időm a lefékezéshez, nagy sebességgel rohantam bele szegénybe. Hát, ha szörnyet nem is, de valakit letámadtam.
- Úristen, bocsánat, ne haragudj! Tudod, azért törtem így rád, mert azt hittem, itt van Godzilla, vagy egy T-Rex. Annyira sajnálom, komolyan! Jól vagy, ugye? Kérlek mondd, hogy jól vagy! - Hadartam még mindig földön kiterülve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Futás közben arra jutottam, hogy túl sok filmet néztem, vagy egyszerűen az agyamra ment valami, nagy valószínűséggel az unalom.
A korlátot támasztó óriási fiú ide-oda mozgatta fejét, minden bizonnyal menekülési utat keresett, de a kis helyiségben nem talált egyet sem. Furcsának gondoltam, hogy nem fordult meg az általam csapott lármát hallva, olyan volt, mintha számított volna erre, vagy legalábbis valami ilyesmire, de éppen én magam is nagyon furcsának tűnhettem, szóval igazán nem róhattam fel ezt az elhanyagolható apróságot. Pillanatokkal később persze a földön kötöttem ki, hol máshol, de a srác megúszta az esést, a kis mázlista. Gyorsan megfordult, szeme ijedtséget és meglepettséget sugárzott. Értetlen arckifejezéssel meredt rám, amíg beszéltem, majd skót akcentussal, angolul szólalt meg. Kérdését követően felém nyújtotta a kezét, amit én készségesen elfogadtam. És igen, újabb bizonyíték arra, hogy léteznek még lovagias férfiak!
Meglepett az, hogy nem magyarul beszélt, elvégre még a nem magyar származású diáktársaimmal is magyarul szoktam beszélgetni. Nem is tudom, talán a megszokás miatt. Legutóbb akkor hallottam angol beszédet, mikor két érme el… elnemtudommitcsinált engem és Mátét.
- Igen, minden rendben van velem. – Válaszoltam az anyanyelvemen, angolul. Mivel az amerikai-angol és a brit-angol némileg különbözik, igyekeztem nem hadarni, ahogy általában szoktam. – Te jól vagy? Annyira nagyon sajnálom, kérlek, ne haragudj, nem volt szándékos! Vagyis direkt rontottam be, meg rohantam, de aztán megláttalak, és már nem tudtam lefékezni, pedig tényleg nem akartam neked rontani. – Magyaráztam sűrű bocsánatkérések közepette. Majd’ nyakamat törtem, mikor a szemébe akartam nézni, sajnos sikertelenül.
- Azta, de magas… Hány centi vagy? Ezt hogy csináltad? Taníts, Mester! Mondjuk, ennyire magasra azért nem szeretnék nőni… De tíz, tizenöt centivel kibékülnék! – Villantottam Mattre egy széles mosolyt. Csöppnyi 153 centimmel simán elbújhattam volna a fiú mögött, akár háromszor is.
 - Jaj, egyébként szia, én Caitlyn vagyok, Navinés. Téged hogy hívnak? Mióta jársz ide? És melyik házba? – Kérdeztem barátságos mosollyal az arcomon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

- Igen. Vagyis nem! Ahj! Lina, ő nem egy szőrgolyó, hanem egy golymók! – Csattantam fel kissé ingerülten. Persze Katy hatalmas vihogásban nyilvánította ki a véleményét, csöppet sem foglalkozva azzal, hogy Simerius lelkivilágába taposott. Na, jó, Simi talán nem vette ennyire a lelkére, de azért na. Én helyette is megtettem.
- Jól van, Simikém, nincs semmi baj, csak valaki ma rossz lábbal kelt fel. Vagy megszállta az ördög. – Suttogtam a kis drágaságomnak, miközben nagy bőszen simogatni kezdtem, majd Alinára vetettem ördöginek szánt pillantásomat.
Mi tagadás, a külön töltött évek alatt elszoktam a stílusától, így újra meg kellett szoknom a modorát. Az itt szerzett barátaim annyira különböztek tőle – mondjuk, azért a többségük Navinés, szóval érthető a dolog, tekintve a két ház lakóinak tulajdonságait és személyiségét.
Na, de visszatérve, eléggé kibuktam Alinára. Nem mondom, régen, kiskorunkban is előfordult ilyesmi, egy kis balhé itt, egy kis veszekedés ott, mint minden gyereknél. Az a furi, hogy bármennyire is mások voltunk, a különbségek ellenére azért jól kijöttünk egymással, és, bevallom, egy kicsit ragaszkodtam is Linához. Elvégre ő volt a második legrégebbi barátom, és a legjobb barátnőm. Azonban nagyon megbántott azzal, ahogyan Simivel viselkedett, amiket mondott rá. Neki még nem volt háziállata, ahogyan Simi előtt nekem sem, ezért nem is nagyon tudott semmit arról, hogy mennyire lehet kötődni egy kiskedvenchez.
Mikor megláttam a lehetőséget arra, hogy oldjam a feszültséget, gondolkodás nélkül belevágtam. Vagyis fröcsköltem Katyt, amennyire tudtam, majd pucoltam onnan, remélve, hogy utánam jön. Sajnos ez nem történt meg, viszont vagy jós lett a lányka, vagy valami rontást szórt rám, mert valóra vált az átka. Méghozzá hamar, igencsak eredményesen, és – számomra – elég fájdalmasan. A rövid képszakadást követően Linát pillantottam meg.
- Hát… fogjuk rá. Megmaradok. – Motyogtam még mindig a fejemet fogva. Annyira hasogatott, hogy azt hittem, menten szétrobban. Szerencsére azonban ez nem történt meg, így Katy segítségével, nagy nehezen ugyan, de végül sikerült felállnom.
 – Óóó. Izé, köszi.
 - Benne vagyok. Elmehetnénk a játszóra, vagy valami. – Ajánlottam fel, mikor összekapaszkodva elbattyogtunk a folyosóról.
Ahogy távolodtunk a közlekedőtől, megbeszéltem magammal, hogy legközelebb élet-, és balesetbiztosítással jövök ide. Biztos, ami tuti alapon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ahogyan arra számítottam is, a puszim után Lina egyből fintorogni meg nyafogni kezdett. Már megszoktam. De biztos vagyok benne, hogy mélyen, a szívében szereti, csak az „imidzse” miatt nem akarta bevallani. Engem ugyan nem tévesztesz meg, barátnőm!
A modorához tartozott a csipkelődés is, így én csak ültem csendben, kissé csalódottan és ingerülten, és hallgattam a rövid szócsatát.
- Akkor mit szólnátok, ha elmennénk holnap délután? Aztán még körbe is nézhetünk a boltokban. – Dobtam fel az ötletet, addig is megszakítva a szópárbajt.
- Az elsők között leszek, akik elolvassák! – Ígértem meg Brannek. – Tuti, hogy a tiéd lesz a legeslegjobb cikk! – Néztem fel rá mosolyogva.
Ezután kábé fél másodperccel egy irtó édes cicus lépkedett be nagy nyávogások közepette a társalgóba. Indultam is, hogy megsimizzem a kis buksiját, de az állatka meg sem állt Alináig, vagyis inkább Katy mellkasáig, hogy pontos legyek. A váratlan meglepetésnek köszönhetően a lány hátrébb lökődött a fotelban, közelebb kerülve a kandallóhoz. Ekkora valami durrant egyet, mint valami bomba, majd szikrázni kezdett. Az apró szikrák, akár az eső, röpködtek mindenfelé. Egy nagyobb Alina pulcsijára pattant, és az anyag kigyulladt.
A jelenetet figyelve már csak azt vettem észre, hogy a macskusz a lábamhoz dörgölőzött, majd hátsóját a magasba emelte. A következő pillanatban szúró fájdalmat éreztem, ahogy a macska belém mélyesztette az éles karmait.
- Áúcs, jaj, ne, szép cicus, jó cicus, kérlek, ne karmolj! – Szóltam hozzá könyörgő hangon, mire a cirmos elengedett.
- Úristen Alina, ugye jól vagy? – Kiáltottam oda Katynek, aki még mindig lángokban állt. Szó szerint. Már közeledtem is felé, mikor Bran végre aktivizálta magát, és egy vízgolyót küldött a lány lábára. Hát, azzal nem sokat segített szegény barátunknak, de az istenért le nem vette volna a szemét a cicáról. Jellemző. Bran odavan a cicákért, örülök is, hogy állatbarát, de akkor is. Linával mi lesz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Valami nem volt teljesen oké velem.
Fogalmam sem volt, mi történt, csak azt tudtam, hogy valami megváltozott, furi lett. Még a szokásosnál is nagyobb hévvel vetettem bele magamat mindenbe, pedig előtte se tudtam két percnél tovább megülni a fenekemen. Ekkor még nem tudtam, de Bran hiányzott. Nagyon. Mióta visszajött, állandóan csak ő járt a fejemben, ami egyébként picit idegesítő volt, mert, hát, nem találkoztunk olyan sokszor, mint szerettem volna, főleg, hogy mostanában elég elfoglalt volt. Mikor rákérdeztem, mit csinál, vagy hova megy, mindig terelte a témát és ködösített. Ez egy kicsikét bántott, hiszen legjobb barátok vagyunk. Illetve… Csak azok voltunk? Már nem is tudtam. Mármint, nekem mindig is tök fontos volt Brandon, meg valamilyen szinten én is neki, ezt biztosan tudtam, azonban, hát, izé, egy ideje másképp gondoltam rá. Képtelen lettem volna megfogalmazni, de többet éreztem barátságnál. Szóval, hogy ne gondoljak rá folyton, (mert abba beleőrültem volna,) inkább lekötöttem a figyelmemet azzal, amivel tudtam. Ezen a reggelen is pontosan ez történt; csak mentem, (vagyis, jobban mondva inkább szökdécseltem,) amerre a lábam vitt.
Már messziről kiszúrtam a hatalmas házikót az egyik fa tetején. Ugyan nem szerettem az egyedüllétet, de ez egy kaland volt, amit nem hagyhattam ki, akár van társaságom, akár nincs. Jól tudtam, hogy, ha most nem nézem meg az építményt, el fogom felejteni, és soha nem tudom meg, milyen belülről.
A lépcsőt megmászva dúdolgattam, majd beléptem a házikóba.
- Ó, helló! – Pillantottam meg a lányt az egyik fotelban. - Szerintem még nem találkoztunk, én Caitlyn Iparis vagyok, de szólíthatsz Catnek, vagy, ahogy szeretnél. Téged hogy hívnak? Én másodikos vagyok. Te mióta jársz ide? – Kérdeztem egy barátságos mosoly kíséretében.
- Hű, de szép itt! Igazán otthonos. – Jegyeztem meg, miután jó alaposan szemügyre vettem a házikót.
– Ó, jaj, ugye nem zavarlak? - Jutott eszembe a gondolat. – Nyugodtan mondd csak meg, semmi baj, nem sértődöm meg, tényleg elmegyek, ha egyedül szeretnél lenni. Vagy vársz valakit? - Érdeklődtem kíváncsian.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Bagolyház

Mikor is üzentem haza utoljára? Túúúl régen. Ha megerőltettem az agyamat, sem emlékeztem rá. Sajnos kiment a fejemből, az év végi vizsgák bizony megtették a hatásukat; teljesen zombi lettem, kviddicsezni se nagyon volt időm, pedig mennyire hiányzott a repülés! Soha nem voltam az az otthonülős, tanulós lány, aki egész nap a tankönyvei felett görnyed. De még mennyire nem! Most is kész szenvedés volt az egész, a mozgáshiánytól valósággal vibráltam, kétpercenként kimentem a mosdóba, vagy nasizni, vagy megsimogatni Simit. Ugyan kitaláltam egy alternatív megoldást, ami viszonylag megoldotta a problémát, de azért nem volt 100%-os. Hát, igen, az okosabbak már ki is találták: jobb híján egész nap könyvekkel a kezemben császkáltam a folyosókon. Az ötvenedik alkalom után már nem is számoltam, hogy hány oszlopnak, falnak, ajtónak, portrénak, és nem utolsó sorban diáknak, tanárnak mentem neki. Ez van, ha az ember egyszerre csak egy dologra tud rendesen odafigyelni. Mondjuk, nekem tetszett, szerintem egész vicces volt. Legalábbis az elején. Tiszta kék, lila meg zöld folt lettem. Na, mindegy.
Szóval, miután megetettem Simit és Dixiet, a bagolyház felé vettem az irányt. Mondhatnám, hogy kecsesen és büszkén szeltem végig a folyosókat, de sajnos ez nem lenne igaz. Ugyan a prefektusok büszkeségével indultam el, egyenes háttal, ahogy kell, de a végcélhoz vezető egyik lépcsőn majdnem hasra estem, ezután pedig inkább a már megszokott, sajátságos szökdécselésemmel közelítettem meg az Északi Tornyot.
Amint beléptem, megéreztem a hely… jellegzetes szagát, de igyekeztem tudomást sem venni róla, majd megpillantottam a madarak sokaságát. Páran odareppentek hozzám, majd, miután megsimiztem a kobakjukat, tovaszálltak. Mindig is lenyűgöztek a szárnyasok, de főleg azóta, hogy először repültem. Bárcsak én is tudnék repülni! – Kívántam vagy ezredszerre.
Egyszer csak meghallottam egy szép, éneklő hangocskát. Fejemet felemelve kíváncsian néztem körbe, majd megláttam a hang forrását; egy kislányt. Közelebb léptem, majd halkan, hogy ne ijesszem meg annyira, megszólaltam.
- Helló! Nagyon szép hangod van! Hogy hívnak? Én Caitlyn vagyok. – Mutatkoztam be barátságosan mosolyogva a lánykára.
- Kinek írsz levelet? – Érdeklődtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Bagolyház

Hiába szólaltam meg halkan, úgy tűnt, mégis sikerült ráhoznom a szívbajt szegény lányra. Bűntudatom támadt, így gyorsan lehajoltam, hogy segítsek neki összeszedni a miattam elejtett cuccait.
- Ne haragudj, igazán nem akartalak megijeszteni! – Szabadkoztam. A múltkor Mattyre rontottam rá (szó szerint), utána Alinára, és még sorolhatnám. Kezdtem úgy érezni, hogy Bagolykőn én töltöm be Taz, a tazmán ördög szerepét, csak tornádó, és vérszomjas ábrázat nélkül. Pedig, ha már a Bolondos dallamoknál tartunk, szívesebben választottam volna Lola Nyuszit. Bran meg lehetett volna Tapsi Hapsi…
Na, de kanyarodjunk csak vissza. Miközben a lányka kezébe adtam a tollát, megláttam a kezében egy lapot. – Épp rajzolsz valamit?
Soha nem értettem ezt a kézfogásos dolgot. Mármint, miért pont kézfogás? Az olyan… hivatalos, és személytelen és kényelmetlen. Vagy csak számomra? Nagyon érdekelt, hogy ki és hol és mikor kezdte el ezt a gesztust, és, ha már ott vagyok, megkérdezném tőle, hogy miért nem az ölelést találta ki. Az olyan aranyos meg kedves és meleg. Sokkal jobb lenne, és nem kéne állandóan visszafognom magam. Igen, mivel prefektus lettem, példát kellett mutatnom a többi diáknak, nem szórhattam mindenfelé szívecskéket, csillagokat meg szivárványt. Rajta, Cat, kotord elő a prefis énedet!
Véleményemet félretéve, előhalászva a némileg komolyabbik felemet én is kinyújtottam jobbomat, hogy kezet rázzunk. Immáron hivatalosan is megismertük egymást.
- Szia, Nyeste. – Néztem rá picit furán, a hebegést-habogást hallva.
– Ennyire csak nem vagyok ijesztő! Vagy tényleg rád hoztam a frászt? – Kérdeztem félig visszatartott kuncogással.
- Melyik házba jársz? – Nem tűnt ismerősnek, de persze ez nem sokat jelentett. Még a Naviban sem ismertem még mindenkit (bár rajta voltam az ügyön, főleg mióta prefektus lettem), nemhogy a kastélyból.
  - Pár perce értem ide. Jaj, ugye, nem zavarlak? Vagyis, hm, elég egyértelmű, hogy de, szóval inkább átfogalmazom. Ugye nem zavarlak nagyon? Nyugodtan mondd meg, ha igen, nem harapok ám! – Mosolyogtam rá Nyestére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Otthon, édes otthon.
Bizony ám, nemrég keveredtünk haza a madagaszkári kiruccanásból. Kicsit sajnáltam, elvégre Madagaszkárba nem minden nap jut el egy magamfajta boszorkány, másrészről viszont már hiányzott a régi, jó öreg kastély. Ugyan, mikor még kis paci voltam, furcsának találtam, hogy majd egy ilyen helyen kell laknom, de egészen a szívemhez nőtt a maga titokzatosságával. No, meg a tengerpartos, verőfényes napsütéssel megáldott Madagaszkáron még nagyobb szenvedés árán tudtam odafigyelni az órákon. Itthon azért picit más. Elvégre kinek van kedve a tankönyveket bújni, mikor számtalan más, izgalmasnál izgalmasabb dologra is lehetősége van? Az én esetemben például felfedezheti a szigetet, lepkékre vadászhat Lencsével, búvárkodhat Brannel, röplabdacsatázhat a háztársakkal, megijesztheti Kivát, és még sorolhatnám akár napestig is.
Ugyan a kicsomagolás már folyamatban volt, még nem sikerült visszaszoktatnom magamat az időeltolódás miatt felborult napirendemből.
Ennek köszönhetően nem sokkal napnyugta után, de még kicsivel takarodó előtt – na, nem mintha az utóbbi engem bármiben is korlátolna, nyehehe, éljen a prefektusi lét – a falu határán, pontosabban a temető felé bandukoltam. Igazából még sosem jártam erre, így csak később derült ki, hol is vagyok pontosan, de nem féltem attól, hogy eltévedek. Vagy legalábbis erősen reménykedtem benne, hogy nem fogok.
A sötétben sétálgatva úgy éreztem magam, mintha egy gagyi, de ijesztő horrorfilmbe csöppentem volna, szinte vártam, mikor támadnak fel az eltemetett halottak, hogy zombiként felfalják az agyamat. A feszélyezettség érzése uralkodott el rajtam. Mintha pillanatok alatt kapcsolták volna le szinte teljesen a Napot, hogy az ijesztő, koponyaszerű árnyékok rémisztgessék az arra tévedőket, a sírkövek pedig magasabbnak tűntek, mint addig.
Épp arra gondoltam, hogy ideje indulni, és nagy hévvel vettem egy 180 fokos fordulatot, majd sietős léptekkel távozni készültem. Csakhogy hirtelen nekiütköztem valaminek. Olyan sötét volt, hogy csak feketeséget és még nagyobb feketeséget láttam. Gondolom, mondanom se kell, nagyon megijedtem.
- Ó, jaj! – Kiáltottam fel meglepetten, halálra rémülve – Nagyon szépen kérem, Mr. Zombi, ne egye meg az agyamat! Nem lakna jól, higgye el! Kéremkéremkéééérem! – Estem kétségbe. Mert hát mi más volna az a valami, ha nem zombi?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Eszembe jutott, hogy mi van, ha a zombi nem is úr, hanem néni. És, talán pont azért fog elfogyasztani, mert lebácsiztam. Az milyen ciki lenne már!
– Vagyis, izé, Mrs. Zombi, ha az jobban tetszik! – Ajánlottam fel. – Csak ne egyen meg! Nagyon szépen kéreeem!
De az is lehet, hogy a férjének akar készíteni egy romantikus vacsorát, ahol a hátam lesz az asztal, a ruhám a terítő, gyertyák helyett pedig az ujjaimat gyújtja meg, hogy aztán csontból készült tálcán nyújtsa át a még meleg jobb agyféltekémet, amit előtte ketchuppal meg majonézzel ízesített. Hm… Na, jó, azt hiszem, kicsit túlságosan is felpörgött az agyam. Bár, ha a végét járja, akkor legalább elmondhatom utolsó perceimben, hogy nagyon jól működött, elégedett vagyok vele és büszke vagyok rá. Bárcsak itt lenne Bran! Ő talán tudná, mit kell tenni. Vagy sikítozva szaladna el, és néha-néha könyveket dobálna hátra üldözőinek. Még az is jobb lenne, mint ez! Jaj nekem. Pedig pont most jöttek rendbe a dolgok! – Tudod, mit? Nem hagyom, hogy megegyél! Végre van hercegem, nem is akárki, hanem Brandon Norrey, bizony! Ha meglátnád, tuti, hogy belehalnál a nagyszerű látványba! Hm… vagyis még egyszer… vagyis izé… - Picit összezavarodtam.
- Zombi vagy egyáltalán? Csak mert nem tűnsz annak. Nem vagy eléggé… zombis. Vámpír vagy? – Teljesen logikus. Nappal bemászik egy koporsóba, éjjel pedig előbújik. Hallottam már nagyobb csodáról is. - Mindenesetre én Caitlyn Iparis vagyok, másodikos, Navinés prefekt… - Mutatni akartam a jelvényemet, azonban nem volt felakasztva a ruhámra. – Ó, ne már! Az nem lehet, hogy elhagytam! Emma néni ki lesz rám akadva. Jaj. Dede, mikor elindultam még megvolt! – A vaksötétben nem sok mindent láttam, így előkaptam a pálcámat. - Lacarnium Inflamare! – Az aprócska lángidéző bűbájjal már nagyobb esélyem volt, hogy megtalálom a jelvényemet. Ha meglesz, ráragasztom a homlokomra.
- Látod valahol? Ó, most jut eszembe, még be sem mutatkoztál. - Néztem rá érdeklődve, barátságos mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nagy nap ez a mai.
Az én régen látott unokatesómnál jelentkezett a varázsereje, és úgy döntött, idejön, Bagolykőre. Nagyon izgatott voltam, mióta megtudtam a hírt, azóta még gyorsabban pattogtam össze-vissza, mint általában. Dexterrel mindig is közel álltunk egymáshoz, a szüleink közti jó viszonynak hál gyakran találkoztunk, szinte már a harmadik testvéremként tekintettem rá.
Bran tegnap átjött a szobámba, amíg Cory azzal a nagy, gonosznak látszó, de biztosan nagyon aranyos fiúval – elvégre miért lenne vele Cory, ha nem kedves? – ment el valahova. Azon gondolkoztunk, vajon hogyan érzi magát Dexter. Ezt a rettentően komoly témát viszont nem boncolgattuk sokáig, mert rájöttünk, hogy az ágyon ugrálni sokkal mókásabb.
Szóóóval, Bran azt találta ki, hogy menjünk a stégre, merthogy vúúú, jó idő, tiszta ég, ami majdnem – de csak majdnem – olyan gyönyörű kék, mint az ő szemei, verőfényes napsütés, madárcsicsergés... A piknikhez észítettem pár sonkás, meg sajtos szendvicset, és Bran elengedhetetlen fagyijához sütöttem dupla csokis browniet. Minden adott egy jó kis naphoz.
- Gyere, Simi, indulás! – Az én kis imádnivaló szőrpamacsom nyüffögve ugrándozott mellettem.
Már három perce ácsorogtam a stégnél a két fiú felbukkanására, mikor megpillantottam Dextert. Piknikkosaramat elengedve futottam oda hozzá, hogy megöleljem.
- Szia, Dex! Jaj, képzeld, annyi sok mesélnivalóm van, el sem fogod hinni! De előbb mesélj te. Mi újsás otthon? Hogy vagy? Izgulsz? Jó helyed lesz itt, meglátod! – Mosolyogtam rá. Simi ekkorra ért be minket, a drágám annyira sietett, hogy majdnem elgurult. – Ó, igen, őtt itt Simerius, röviden csak Simi, egy golymók. Hát nem édes? – Emeltem fel a lila szőrgombócot.
Néhány perc múlva megláttam Brant, aki nagyban sietett felénk. Arcomon hatalmas mosollyal odarohantam hozzá és szorosan magamhoz húztam, majd kézen fogtam, hogy együtt sétáljunk vissza Dexhez.