Cat

Több, mint egy hónapja vagyok az iskola tanulója, de még mindig szemrebbenés nélkül tévedek el; szinte már a rituálémmá vált az állandó cél nélküli bóklászás a tanodában.
Ez aznap sem volt másképp: épp korai látogatást tettem a konyhában, ugyanis hajnalok hajnalán arra keltem, hogy olyan hangokat adott ki a gyomrom, mintha a harmadik világháború játszódott volna le odabent, így hát - kora reggel úgy sincs talpon valami eget rengetően sok diáktársam - bezabáltam egy jókora adag csokis sütit. Az arcomon a tipikus "fhú, de jóllaktam" vigyorom ült, így hát elégedetten vágtam neki a szobámba visszavezető útnak, csakhogy teljesen ismeretlen terepre tévedtem.
- Elnézést - köszörültem meg a torkomat a folyosó falán lévő képek egyike elé lépve, mire az álmosan pislogva nézett rám. - Nem tudja véletlenül megmondani, hogy hol vagyok? - érdeklődtem udvariasan, ugyanis a festmény egy már-már őszülő úriembert ábrázolt. A kérdésemre a választ pillanatokon belül megkaptam, ami csak két goromba szóból állt: Fejetlenség Folyosója.
- Remek - dünnyögtem az orrom alatt, majd dühösen kajtattam a folyosó másik vége felé, hátha arra találok valami egérutat. Az elégedett arckifejezésemnek és a süti általi jókedvemnek természetesen lőttek.
Ahogy komótosan, néha-néha felásítva haladtam a folyosón, megpillantottam az ablakon beszűrődő gyér, reggeli fényt, ahogy kecsesen végigkúszott a folyosó kőpadlóján, amit álmélkodva csodáltam meg. Ez az idill sem tartott sokáig - a következő pillanatban már a szemembe sütött bele a Nap sugara, amitől majd' megvakultam. Kétség sem fér hozzá, itt a tavasz.
Az utóbbi állításomat még jobban megerősítette az orromat megcsapó édes gyümölcsillat, amit akár ha a legmélyebb álmomból ébresztenek is fel, akkor is megismerek: ez bizony Cat semmivel össze nem téveszthető, igazán orrfacsaró illatkombinációjú parfümje.
A feltételezésem természetesen igaz volt, a folyosó végéről Cat szökdécselve haladt felém egy... egy fura szőrös kis izével az arcában, amitől nem igazán láthatott semmit, mert a következő pillanatban teljes erejéből ütközött nekem.
- Cat, te szerencsétlen! - ripakodtam rá az orrnyergemet masszírozva, ugyanis hatalmas ügyességének köszönhetően lefejelt. - Jól vagy? - kérdeztem megenyhülve a kőpadlón csücsülő lánytól, majd a kezemet felé nyújtva felhúztam a földről.
A lány szeleburdiságához híven egyből ugrándozva fecsegni kezdett, egymás után tette fel a kérdéseit, de mielőtt szóra nyitottam volna a számat, már hadart is tovább.
- Ööö... Mutasd - mondtam végül a vállamat vonogatva a vöröske kérdésére válaszolva. Bár szerintem, ha nem egyeztem volna bele, ő bizony akkor is megmutatja, hogy milyen varázsigét tanult, ugyanis a varázspálcája már akkor a kezében volt, amikor még nem is válaszoltam.

Cat

- Hát, eddig jól voltam - masszírozgattam tovább az orromat, mert még mindig sajgott Catnek köszönhetően. - De azért túlélem - biztosítottam virgonc kis barátnőmet, aztán a vállam fölött átnézve a folyosó túloldalán lévő kép felé böktem.
- A festmény szerint a Fejetlenség Folyosóján - vonogattam a vállam, aztán hatalmasat sóhajtva próbáltam követni Cat szómenésének minden egyes kis részletét, de bevallom, még rajtam is kifogott a kis hadarógép. Nagyokat pislogva meredtem rá, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon hogy képes egy levegővel feltenni egymás után vagy hatszáz kérdést, de ő Cat, természetesen mindig megoldja. Azért elég durva, tizedmásodperc/szó időt minimum produkál, szerintem simán helye lenne a Guiness Rekordok című könyvben.
Kissé elkalandoztam, de ez neki nem igazán tűnt fel, ugyanis továbbra is elfecsegett magával - merthogy a kommunikáció általában kétoldalú, de ő ezt megoldotta egymagában is.
Miután beleegyeztem, hogy megmutassa az újonnan tanult varázsigét, izgatottan vette a kezébe a varázspálcáját és hatalmas koncentrálások közepette kimondta a varázsszót.
- Wasser? Ez most komoly? - kérdeztem kuncogva, de a jókedvem abban a pillanatban az arcomra is fagyott, ugyanis Cat pálcájából a víz hatalmas sugárban fröcskölt szét mindenfelé - beleértve engem is.
- Cat! - üvöltöttem rá dühösen, majd a vizes arcomra tapadt hajtincsemet egy idegbeteg mozdulattal a fülem mögé tűrtem. - Csinálj már valamit azzal a rohadt pálcával!
Cat válaszként szomorúan motyogott egy sort az orra alatt, mire még jobban bedühödtem.
- Valami nem oké? - kérdeztem tettetett nyugodtsággal, de aztán újra elordítottam magam. - Na nem mondod komolyan?!
A víz egyre csak gyűlt körülöttünk, már bokáig benne álltunk, csuromvizesek voltunk, a hajunk pedig nedvesen tapadt az arcunkra. Haragosan rugdostam a víz felszínét, amit gondolom Cat játéknak értelmezett, vagy tudja a halál, de a következő pillanatban vihogva fröcskölni kezdett, mire szikrákat szóró szemekkel meredtem rá.
- Esküszöm, hogy megfojtalak! - kiabáltam, mire még jobban nevetni kezdett és a már lábszárközépig érő vízben pancsolva futásnak eredt. - Remélem pofára esel - dünnyögtem mérgesen és bíztam benne, hogy ez így is fog történni.

Cat

Azt hittem, hogy Cat annál jobban már semmiféleképpen sem tud kiidegelni, de természetesen róla volt szó, így csak egy mélyről jövő sóhajtással adtam a tudtára, hogy azonnal fejezze be a hisztizést, mert ott helyben leütöm.
- Gyenge kis vízfolyás, mi? - kérdeztem rángó arcizommal, ami elég idegbeteg külsőt nyújthatott, de nem érdekelt, mert nem állt valami messze a valódi elmeállapotomtól.
Abban a hitben éltem, hogy azután már tényleg semmi sem bosszanthat fel jobban, mint Cat szokásos ügyetlenkedése, de akkor a föld irányából halk sipákolásra lettem figyelmes, mire a szemöldökömet összevonva meredtem a padló felé, ahol drága barátnőm kis szőrgolyója hisztizett.
- Kussoltasd már el azt a kis izét, mert ha nekem kell, akkor azt megbánja! - dobbantottam dühösen a körülöttünk egyre jobban gyűlő vízben. Igaz, hogy ezáltal még vizesebb lettem, de már nem igazán érdekelt; a reggel szakértelemmel összeválogatott szerelésemnek és a gondosan elkészített sminkemnek már annyi volt. Ahogy a pár perccel ezelőtti jókedvemnek is.
Egyszerűen nem tudom felfogni józan ésszel, hogy Cat hogy a francba nem tudja észrevenni magát soha, semmilyen helyzetben, így elképedve - de leginkább mérgesen - meredtem rá, amikor a legkisebb pánik jelei nélkül fröcskölni meg rohangálni kezdett.
Természetesen bekövetkezett, amire már annyira vártam: a következő pillanatban figyelmetlenségének köszönhetően összeakadtak a lábai és teljes lendületéből hasra esett - az még csak hab volt a tortán, hogy a kis szőrmókja egyenesen a fejére pottyant, merthogy hatalmas ügyességéből adódóan a zuhanás közben elejtette a kis dögöt -, így hát most rajtam volt a sor, hogy nevessek egy kiadósat.

Cat

A vöröske toporzékolva vinnyogott mellettem, amire egy idő után már nem is reagáltam semmit - bár, ha szándékoztam volna, akkor sem lett volna rá lehetőségem, mert tulajdonképpen saját magával társalgott. A beszólásszerű próbálkozásait pedig szimplán elengedtem a fülem mellett, hiszen ő Cat, az évek során már megszoktam, hogy nem igazán van összeköttetés az agya és a szája között, így elég sokszor mond olyan dolgokat, amiket nem kellene.
- Jézusom, te nevet adsz egy szőrgolyónak? - kérdeztem felvont szemöldökkel, aztán hitetlenül elnevettem magam.
Miután Cat kellően eljátszadozott a vízzel, majd bekövetkezett a jól megérdemelt elbotlása, falat rengetően hangos nevetésbe kezdtem.
- Te szerencsétlen! - nyögtem két röhögőgörcs között, majd letöröltem az önfeledt jókedv által kipotyogó könnyeimet.
Amikor pár másodpercig a bokáig érő vízben hasaló lány semmilyen életjelet nem adott magáról, hirtelen elhallgattam és utánasiettem.
- Basszus, Cat, jól vagy? - kérdeztem ijedten, majd próbáltam talpra segíteni a kissé kába tekintetű barátnőmet.
- Tessék - rántottam elő a farzsebemből egy zsepit, ami bár kissé nedves és gyűrött volt, kiválóan megfelelt a célnak. - Az orrodra - tettem hozzá, ezzel tudatosítva a vöröskét, hogy bizony vérzik az orra.
- Gyere, menjünk ki egy kicsit levegőzni - öleltem át a vállát, majd bizonytalanul elindultam Cattel (és az idegesítő kis szőrgombóccal) az oldalamon a folyosó egyik irányába, hátha kijutunk valahogy.