Cat és Brandon


Február lévén már elég hideg volt, mindenki tetőtől talpig meleg ruhába burkolózva mászkált a tanoda egész területén. A zord időt kevésbé viselők pokrócokkal felszerelkezve rohamozták meg a társalgót és dideregve telepedtek le a kandalló közelében - ahogy ezen a napon ezt én és Cat is megtettük.
Cat szokásához híven nasit majszolt, amit a tág terembe való belépésünkkor egyből észrevett az asztalokon lévő tálcákon. Sziporkázó tekintettel - mint valami óvódás - markolt bele a kikészített aprósüteményekbe, és mint aki attól fél, hogy elveszik tőle az ételt, tizedmásodperc/harapás időt produkálva pusztította el azokat.
- Befejeznéd? - sóhajtottam fel a szememet forgatva. - Nem hallom a saját gondolataimat a hülye rágcsálásodtól - mormogtam unottan.
Kis pisze orrát haragosan emelte meg, majd vörös hajzuhatagát lezseren átdobva a válla fölött, nyugodtan folytatta tovább az evést. Az alsó ajkamat harapdálva, magamban fortyogva igazítottam meg a melegséget árasztó pokrócot, aztán kicsit fészkelődtem, hogy megtaláljam a számomra megfelelő pózt.
- Cat, komolyan. Hagyd abba, nagyon idegesít - próbálkoztam újra a lehetetlennel, de szavaim ismét süket fülekre találtak. Vettem egy mély levegőt, hogy a lehető leglekezelőbb stílusban küldjem el melegebb égtájakra, amikor a társalgó hatalmas faajtaja fülsüketítő nyikorgással tárult ki, a küszöbön pedig Brandont pillantottam meg, akinek csalódottság villogott a szemében. Hát ennek meg mi a fene baja van?


/Cat irányítása meg lett beszélve/

Cat és Brandon

  Újra teljes a csapat - és megint kiszakad a dobhártyám

Miután az ajtóban álló, csalódott arckifejezésű Brandon a tekintetével felfedezte a fotelben kucorgó Catet és egy szelíd vigyort villantott rá, észrevett engem is. Ahogy egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, valami egészen furcsa érzelemkombinációt véltem felfedezni az arcán. Lepődöttség, zavar, meg talán egy kis csipetnyi idegesség is. Csak nem megleptem Őt?
Sietősen intett nekem, mire széles vigyorra húztam a számat és magabiztosan biccentettem egyet felé. Kicsit furcsálltam, ahogy a kis bőrfedelű noteszével a hóna alatt a társalgó egyik falán lévő festmény elé lépett és heves konzultációba kezdtek, de aztán vállat vonva ráhagytam az egészet.
Cat továbbra is rágcsálta a saját idegesítő módján a kis süteményit és némán figyelte az eseményeket, egészen addig, amíg Brandon nem csatlakozott hozzánk, amit egy akrobatát megszégyenítő módon oldott meg: nemes egyszerűséggel átvetette magát a kanapé háttámláján és hangos puffanással landolt mellettem. Pár érdeklődő szót intézett felém, amit egy vállvonással reagáltam le, aztán egyszerre kaptuk a fejünket a vöröske felé, aki fülig érő vigyorral vetett fel egy közös programlehetőséget. Szóra nyitottam a számat, de Bran megelőzött, aki pár, igencsak csípős megjegyzéssel próbált célozgatni felém. Kíváncsi volt, hogy veszem-e az adást. Hát vettem.
- Hogy bejön-e az édes? Te most kóstolgatsz? – vontam fel a fél szemöldökömet meghökkenve. – Ne aggódj, bejön, úgyhogy megtisztellek titeket a jelenlétemmel egy fagyi erejéig. Mellesleg, Cat, ne visongj már – sóhajtottam kérlelően, de természetesen tojt magasról rám is, meg a kérésemre is. Ugyanis ha bezsong, akkor nagyon nehezen áll le, amit nem csak én sínylek meg, de a dobhártyám is. Nyekegtem még egy sort, de a vöröske tényleg hajthatatlan volt. Mellesleg Brannel épp belebonyolódtak valami – szerintük biztos valami roppant izgalmas – beszélgetésbe, amibe nem igazán tudtam beleszólni (pedig megtettem volna), mert halvány lila dunsztom sem volt, hogy mégis miről fecsegnek, így a karjaimat keresztbe fonva, haragosan motyogva dőltem hátra a kanapén.

Rozsos Annamária

A szám szélét bosszúsan harapdálva császkálok fel-alá a lépcsőkön és a folyosókon, mert természetesen megint eltévedtem. Olyan baromi nagy ez a kastély, hogy szerintem még térképpel is simán elkallódnék, pedig azért értek a térképelemzéshez és a tájékozódáshoz is. Na, ja. Ezen a napon immáron harmadjára tévedek el, nem csoda, hogy már a hajamat tépem.
Amikor már megelégelem a tanodában való kóválygást, dühödten nyomom le a hozzám legközelebb eső ajtó kilincsét, amin a Tanulószoba felirat áll. Rendesen meglepődök, ugyanis társaságra akadok.
- Szia - köszönök a torkomat megköszörülve a kis bőrfotelben gubbasztó lánynak, aki épp egy vaskos könyvet olvasgat. Érdeklődve futtatom végig a mutatóujjamat a polcokon sorakozó könyvek gerincén, aztán - mivel beáll a kínos csend - úgy érzem, muszáj megszólalnom.
- Lina vagyok amúgy - foglalok helyet a vele szemben lévő fotelben, majd kényelmesen hátradőlve folytatom. - De mintha mi már összefutottunk volna valahol, nem? - kérdezem az emlékeimben kutakodva, mert elég ismerősnek tűnik a lány arca, de a neve nem igazán szándékozik beugrani, így segítségkérően pislogok rá.
Talán kicsit zavarhatom, mert a kezében tartott könyvet nem úgy tűnik, mintha le szándékozna tenni csak azért, mert én betévedtem ide és épp rám tört a szómenés, így hát önmagam szórakoztatására kapcsolgatni kezdem az asztalon lévő lámpát. Lehet, hogy ezzel még jobban az idegeire megyek, de legalább csak feleannyira unatkozok, mint azelőtt. Hát igen, az emberi unalomnak tényleg nincs határa.

Rozsos Annamária

- Átváltozástan? - kérdezek vissza a szemöldökömet felvonva. - Nem járok átváltozástanra. Egyelőre legalábbis - folytatom a körömágyamat vizsgálgatva.
Amikor észreveszem, hogy igencsak zavarja őt a lámpakapcsolgatásom, magabiztosan elvigyorodok, aztán lazán felteszem a bakancsos lábamat az asztalra, majd szórakozottan méregetem a lányt - akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Csak nem idegesít? - kérdem ártatlanul a lámpa felé billenve a fejemet. Sokan mondták, hogy nagyon rossz szokás az, hogy direkt az emberek idegeire megyek, de engem tulajdonképpen feldob, amikor látom dúlni-fúlni a halálra idegesítésemmel becélzott, ártatlan áldozatot. Amikor mérgesen összecsapja a könyvét és jegyzeteit, arra gondolok, hogy talán túlságosan elégedett fejet vágok, mert még rám is morog valamit.
- Ne, várj! - kiáltok utána, amikor észreveszem, hogy hóna alatt a cuccaival az ajtó felé közeledik. - Most hova mész? Ne már, ne hagyj itt! Eltévedtem és nem tudom, hogy merre van a Rellon-ház - vallom be motyogva. A kérdés csak az, hogy vajon megszán-e.

Rozsos Annamária

Végül mégiscsak megszán, amit egy erőteljes szemöldökfelvonással reagálok le.
- Várj már! - rohanok utána, a nagy sietség közben pedig még a tanulószoba ajtaját is nyitva felejtem, amire természetesen a folyosó falán lévő festmény figyelmeztet is, ezért dühödten sétálok vissza, hogy becsukjam azt. Így viszont a lány kissé lehagyott, úgyhogy lélekszakadva érem be.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - villantok rá egy vigyort.
- Nincs sürgős dolgom, úgyhogy a Rellon még ráér, boldogítalak tovább csodás jelenlétemmel - jelentem be, de mivel pislogás nélkül mered rám, folytatom. - Ne várd azt, hogy megköszönjem a segítségedet, sem azt, hogy bocsánatot kérjek. Ez a két szó nem igazán szerepel a szótáramban. Szóval - tárom szét a karjaimat -, hova megyünk?
Tuti, hogy az idegeire megyek, egyszerűen érzem, de idővel úgyis megkedvel - akár tervezi, akár nem.

Rozsos Annamária


Szinte hallom, ahogy forr az agyvize. Szegény, eléggé megstrapáltam lelkileg ezalatt a bő tíz perc alatt. Ó, ne aggódj, még semmit sem láttál! - gondolom magamban, majd a száját összeszorító, elég erősen engem szuggeráló lányra nézek. Az imént magában biztos vagy hatféleképpen küldött el melegebb égtájakra. Felvonom a szemöldököm, és pofátlanul széles vigyorra húzom a számat.
- Jó, hogy szólsz, ma még nem is ettem semmit - csettintek egyet. - Akkor konyha? - teszem fel a kérdést, ami egyébként költői volt, mert meg sem várva a válaszát, szórakozottan lököm el magam a lépcső korlátjától és profi maratoni futókat megszégyenítő módon indulok lefelé, de aztán megtorpanok és bizonytalanul nézek vissza rá.
- Erre van a konyha, ugye?

Rozsos Annamária

Az egész odavezető út alatt csendben kuksol mellettem, a kommunikáció közöttünk mindössze annyi, hogy amikor rossz irányba akarok menni, akkor a szemét forgatva szól rám. Lassacskán megérkezünk egy hatalmas faajtó elé, ahova szemrebbenés nélkül nyit be, majd a fejét a benti világ felé billentve tessékel be.
Tátott szájjal, lenyűgözve lépem át a küszöböt. Akármerre fordítom a fejem, mindenhol hófehér kötényt viselő manó sürög-forog szorgosan és az oda belépő diákok kívánságát lesik - amit a lány is megemlít a terembe való belépésünkkor.
Mivel teljesen lenyűgöz a látvány, a levegőben terjedő ínycsiklandozó illatok tömkelege és minden, mi szem-szájnak ingere, el is feledkezem a bal oldalamon álldogáló lányról. Bocsánatkérően fordítom felé a fejemet, de ahogy látom, nem csak én merültem el a gondolataimban, ő is rendesen elkalandozott. Hogy oldjam a kialakult egész kellemes hangulatot, újra visszatérek a számára elég ideghasogató viselkedésemhez.
- Egy banános muffin rendel! - ordítom el magam, majd a hatás kedvéért még meg is kocogtatom feketére festett körmeimmel a konyhapultot, mire a helyiségben lévők mind fura fejet vágva merednek felém. Oké, talán ezt nem kellett volna, de legalább megint visszanyerem eredeti formám.

Rozsos Annamária

A mellettem mocorgó lány próbálja leplezni, hogy egész jól szórakozik rajtam, így a feltörő nevetését elfojtva csak egy szelíd vigyort ereszt meg, amit elégedett arckifejezéssel konstantálok.
Amíg mekegve kinyögi, hogy mit is szeretne enni, a számat összeszorítva próbálok nem felkuncogni. Hogy lehet valaki olyannyira bizonytalan, hogy még a rendelésében sem biztos?
Miután végre elmondja, hogy mit szeretne, érdeklődve fordul irányomba és magabiztosan intézi felém a kérdését. Lesüt az arcáról, hogy teljesen elégedett amiatt, hogy megmutathatta nekem a konyhát.
- Na nehogy elszállj itt magadtól, csak azért, mert idehoztál. Magamtól is idetaláltam volna - mondom neki olyan stílusban, hogy még a vigyor is lelohad az arcáról. Na, ez a beszéd.

Rozsos Annamária

Valamit motyog az orra alatt, talán morog is egy kicsit, de ha akartam volna, akkor sem lett volna alkalmam rá reagálni, mert előttünk termett egy manó, a rendeléseinket a kezeiben tartva.
A lány is feleszmél a dünnyögéséből, mosolyogva elveszi a kekszét, aztán a szemöldökét felvonva fordul felém. Gondolom arra kíváncsi, hogy megint rendezek-e egy kis műsort.
- Köszönöm - veszem el a sütimet a manótól, majd miután faképnél hagyott minket, a muffinomba beleharapva nézek a döbbent lányra.
- Mi van, mit hittél? Hogy megint beégetlek vagy ilyesmi? - vigyorgok rá lesajnálóan. - Ugyan. A kaja az kaja.
Miután kissé csipkelődő stílusban teszi fel kérdéseit egymás után nekem címezve, csak egy grimaszt kap tőlem cserébe. Aztán a hóna alatt tartott könyveire téved a tekintetem. Azon belül leginkább a bőrfedelű jegyzetfüzetén díszelgő vinyettára, amin a neve áll. Aha, már emlékszem!
- Finom a keksz, Anna? - kérdezem szórakozottan, a nevét erőteljesen megnyomva, mire kikerekedett szemekkel fordul felém. Hohó, talán nem szereti, ha becézgetik?

Rozsos Annamária

Anna a gondolataiba merülve harap bele a kekszébe, majd hirtelen ötlettől vezérelve két falat között megkérdezi a nevemet, mire körülbelül a plafonig szalad a szemöldököm.
- Már mondtam, hogy Lina. Ennyire nem figyelsz rám? - kapom fel egyből a vizet. - Bár, ha ez a négy betű is a nehezedre esik, le is betűzhetem, ha szeretnéd - szúrom oda végül gúnyosan, majd a számba tömöm a maradék sütit.
Oké, azt megértem, ha a falra mászik tőlem, meg az idegesítő stílusomtól (elvégre ez a célom), de hogy pont az én nevemet ne jegyezze meg! A végén még szerepet cserélünk, és én kapok vérszemet miatta - na az kéne még...
- Elnézést - kocogtatom meg a konyhában dolgozó manók egyikének a vállát. - Kaphatnék még egy banános muffint? - vetem be a legszebb vigyoromat, mire a manó morogva bólint egyet. Elégedetten biccentve pattanok fel a konyhapultra, majd a lábamat lóbálva nézek a teljesen letaglózott Annára.
- Mi az? - kérdezem a szemöldökömet ráncolva.

Rozsos Annamária

- Mi az, hogy nem emlékszel?! - rökönyödök meg. - Az én nevemre mindenki emlékszik! - erősködöm, de mivel látszólag hidegen hagyja, nem erőltetem tovább.
Miután illedelmesen kérek magamnak egy újabb sütit, Anna pár csipkelődő szóval próbál az idegeimre menni, amire csak egy lenéző vigyort kap cserébe.
- A kekszedet kóstolgasd, ne engem - biccentek a manó felé, aki immáron másodjára szolgál ki minket. Miután megköszönöm a muffint, jóízűen harapok bele, mire Anna ismét döbbenten néz rám.
- Mi van már? - mordulok rá teli szájjal. - Azért ne nézz már egy tahó parasztnak, ismerem az etikettet, a gesztusokat illik megköszönni - forgatom a szemeimet, de aztán eszembe jut, amit mondtam neki arról, hogy a köszönöm, illetve a bocsánat szó nem szerepel a szótáramban, ezért gyorsan hozzáteszem: - Vagy legalábbis aki kaját hoz, annak mindenképp meg kell köszönni a fáradozását.
A szemöldökét felvonva fürkész, mire kissé kényelmetlenül érezve magamat mocorogni kezdek.
- Amúgy borzalmas a felsőd - bökök a pólója felé mellékesen, miközben nyammogva eszegetem a muffinomat - mert azért ne nézzen már kedvesnek.

Rozsos Annamária

Miközben Anna jóízűen falatozza a manó által újonnan kihozott kekszét, látom, hogy a szája szélén ott bujkál egy pimasz kis mosoly. Amint észreveszi, hogy a fejemet félrebillentve figyelem őt, az arcát a sütibe temetve próbálja eltakarni félvigyorra húzódó száját. De már késő, észrevettem, hogy valójában nagyon is jól szórakozik rajtam.
Viszont, ami a leginkább megdöbbent, az az, hogy a sértésem egyszerűen lepereg róla, mindössze csak lezseren megvonja a vállát és ennyi. Majd mielőtt még azt hiszem, hogy ennél jobban már nem lephet meg, tetézi az egészet egy - a cipőmre irányuló - sértéssel.
- Hogy mondod? - kúszik fel a szemöldököm a homlokom tetejéig. - Kikérem magamnak, ez egy eredeti Martens! - háborodok fel a bakancsomra bökve.
- Kérj tőle bocsánatot - mondom szikrákat szóró szemekkel, mire Anna pislogás nélkül mered rám. Szerintem azon gondolkodik, hogy vajon normális vagyok-e. - Jól hallottad. Na, gyerünk.

Cat és Brandon

Brandon szavai egy ideig még csengtek a fülemben, de inkább nem reagáltam rájuk, hisz mit tagadjam - nem vagyok egy kedves teremtmény, nem is csoda hogy a Rellonba kerültem.
Cat teljesen önkívületi állapotba kerülve sikongatott, meg ugrabugrált a fotelben, aztán kisvártatva felpattant a helyéről, mire hátrahőkölve néztem rá. Volt is okom miért félni - a következő pillanatban egy-egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcunkra.
- Cat, ne már - fintorogtam, majd egy határozott mozdulattal letöröltem az arcomról a pulcsim ujjával Cat nyálát. Utálom, ha ölelgetnek, azt meg pláne, ha puszilgatnak, de természetesen ez alól kivétel Cat, amit ki is használ - csak ha legalább el kell viselnem, hogy puszilgat, kevesebb nyállal tegye már, az isten szerelmére...
Brandon mocorgott egy kicsit a takaró alatt, majd kitartotta a kezét az almalével teli kancsó felé, aztán finom mozdulatokkal mozgatni kezdte a csuklóját. Legnagyobb döbbenetemre az italt kiemelte az átlátszó üvegből, három kisebb gömböt formált belőle, az egyiket bekapta Ő, a másikat Cat felé irányította, a harmadikkal pedig engem célzott meg. Mivel egy ideig haboztam, a vállát vonogatva játszadozni kezdett a folyadékkal. Lefagyasztotta, visszahibernálta, összevissza mozgatta a levegőben, különböző árnyalatokra színezte...
- Ejha, nem rossz - bólintottam elismerően, aztán kissé korrigáltam a stílusomon, nehogy a végén még túlságosan elbízza magát. - A Nesquik gabonapehely dobozának a hátuljáról tanultad ezt a trükköt? - kérdeztem végül gúnyosan, majd ahelyett, hogy elfogadtam volna az általa még mindig előttem lebegtetett innivalót, nemes egyszerűséggel felálltam és töltöttem magamnak egy pohárba almalevet, aztán gonosz vigyorral az arcomon visszahuppantam mellé a kanapéra.
Halványan elmosolyodtam Cat megjegyzésére, miszerint nem tud élni csoki nélkül, aztán a vállamat megvonva fordultam feléjük:
- Nekem bármikor jó. Mármint - köszörültem meg a torkomat -, biztos be tudlak titeket szorítani valahova még erre a hétre.
Próbáltam azt a látszatot fent tartani, hogy igenis be vagyok táblázva erre a hétre, de ez sajnos nem volt igaz az otthoni életemmel ellentétben - itt Caten és Brandonon kívül szinte senkit sem ismertem, ismeretség híján pedig programom sem nagyon volt.
Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mert amikor végre sikerült elhessegetnem az oda nem illő dolgokat a fejemből, Cat és Bran már teljesen más témába keveredtek bele.
- Hm, szóval te vagy itt a pletykafészek? - intéztem a kérdésemet Brandon felé, ezzel viszonylag elrontva a kis bájcsevejüket.

Rozsos Annamária

Miután kinyögi az értelmes és igazán lényegre törő kérdését, ijedten kémleli körbe a konyhát, majd megakad a tekintete a mögöttem lévő kijáraton, mire a szemöldökömet összevonva nézek át a vállam fölött. Ez most menekülni akar, vagy mi?
- Mi az, hogy ilyenkor mi van velem? - kérdezek vissza felháborodva. Azt hiszem, hogy ennél már nem is lehetne pofátlanabb, de akkor jön a következő kérdése.
- Látod ezt, ugye? - kérdezem tőle ártatlanul a cipőm felé bökve, mire furán biccent egyet. - Ha nem akarsz vele közelebbről megismerkedni, ne bosszants fel - figyelmeztetem, de aztán pimaszan hozzáteszem. - Bár, egész jól állna a homlokodon egy bakancsnyom.

Cat

Több, mint egy hónapja vagyok az iskola tanulója, de még mindig szemrebbenés nélkül tévedek el; szinte már a rituálémmá vált az állandó cél nélküli bóklászás a tanodában.
Ez aznap sem volt másképp: épp korai látogatást tettem a konyhában, ugyanis hajnalok hajnalán arra keltem, hogy olyan hangokat adott ki a gyomrom, mintha a harmadik világháború játszódott volna le odabent, így hát - kora reggel úgy sincs talpon valami eget rengetően sok diáktársam - bezabáltam egy jókora adag csokis sütit. Az arcomon a tipikus "fhú, de jóllaktam" vigyorom ült, így hát elégedetten vágtam neki a szobámba visszavezető útnak, csakhogy teljesen ismeretlen terepre tévedtem.
- Elnézést - köszörültem meg a torkomat a folyosó falán lévő képek egyike elé lépve, mire az álmosan pislogva nézett rám. - Nem tudja véletlenül megmondani, hogy hol vagyok? - érdeklődtem udvariasan, ugyanis a festmény egy már-már őszülő úriembert ábrázolt. A kérdésemre a választ pillanatokon belül megkaptam, ami csak két goromba szóból állt: Fejetlenség Folyosója.
- Remek - dünnyögtem az orrom alatt, majd dühösen kajtattam a folyosó másik vége felé, hátha arra találok valami egérutat. Az elégedett arckifejezésemnek és a süti általi jókedvemnek természetesen lőttek.
Ahogy komótosan, néha-néha felásítva haladtam a folyosón, megpillantottam az ablakon beszűrődő gyér, reggeli fényt, ahogy kecsesen végigkúszott a folyosó kőpadlóján, amit álmélkodva csodáltam meg. Ez az idill sem tartott sokáig - a következő pillanatban már a szemembe sütött bele a Nap sugara, amitől majd' megvakultam. Kétség sem fér hozzá, itt a tavasz.
Az utóbbi állításomat még jobban megerősítette az orromat megcsapó édes gyümölcsillat, amit akár ha a legmélyebb álmomból ébresztenek is fel, akkor is megismerek: ez bizony Cat semmivel össze nem téveszthető, igazán orrfacsaró illatkombinációjú parfümje.
A feltételezésem természetesen igaz volt, a folyosó végéről Cat szökdécselve haladt felém egy... egy fura szőrös kis izével az arcában, amitől nem igazán láthatott semmit, mert a következő pillanatban teljes erejéből ütközött nekem.
- Cat, te szerencsétlen! - ripakodtam rá az orrnyergemet masszírozva, ugyanis hatalmas ügyességének köszönhetően lefejelt. - Jól vagy? - kérdeztem megenyhülve a kőpadlón csücsülő lánytól, majd a kezemet felé nyújtva felhúztam a földről.
A lány szeleburdiságához híven egyből ugrándozva fecsegni kezdett, egymás után tette fel a kérdéseit, de mielőtt szóra nyitottam volna a számat, már hadart is tovább.
- Ööö... Mutasd - mondtam végül a vállamat vonogatva a vöröske kérdésére válaszolva. Bár szerintem, ha nem egyeztem volna bele, ő bizony akkor is megmutatja, hogy milyen varázsigét tanult, ugyanis a varázspálcája már akkor a kezében volt, amikor még nem is válaszoltam.

Anna

Elveszve, a fejemet össze-vissza kapkodva róttam a macskaköves utcát, a megfelelő boltot kutatva. Gyűlölöm, ha az irányítás kicsúszik a kezeim közül, és ez sajnos az itteni tartózkodásom óta rendszerint így van, ugyanis nem nagyon töltöm mással a kastélyban a mindennapjaimat, mint hogy megpróbálok nem eltévedni. Éppen ezért, amikor már szinte a hajamat tépkedtem az idegességtől, hirtelen felderült az arcom, amikor az egyik kirakat előtt nézelődve egy ismerős arcot pillantottam meg.
- Anna? - szólítottam meg a lányt kétkedve. Jobb az elővigyázatosság - mert azért az elég hülyén vette volna ki magát, ha nem ő lett volna, hanem mondjuk egy vadidegen, de a feltételezésem ezúttal (mint az esetek túlnyomó részében) igaz volt, ugyanis a lány megpördült a tengelye körül. Bizony Anna állt előttem teljes életnagyságban.
- Rég láttalak, mit csinálsz itt? - kérdeztem tettetett kíváncsisággal, de mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, leintettem. - Hagyjuk inkább, nem érdekelnek a rettentően unalmas életed annál is unalmasabb mozzanatai - nevettem fel gúnyosan, aztán a mellettünk lévő kirakatra tévedt a tekintetem.
- A ruhabolt, végre! - csettintettem elégedetten, amikor eljutott a tudatomig, hogy megtaláltam az üzletet, amit már elég régóta kerestem.
- Be akarsz jönni velem ruhát nézni? - néztem Annára, de megint belé fojtottam a szót; szemrebbenés nélkül folytattam a mondandómat. - Még szép, hogy be akarsz, hisz gondolom úgy sincs jobb dolgod - méregettem a lányt egy fülig érő mosoly kíséretében.

Cat

- Hát, eddig jól voltam - masszírozgattam tovább az orromat, mert még mindig sajgott Catnek köszönhetően. - De azért túlélem - biztosítottam virgonc kis barátnőmet, aztán a vállam fölött átnézve a folyosó túloldalán lévő kép felé böktem.
- A festmény szerint a Fejetlenség Folyosóján - vonogattam a vállam, aztán hatalmasat sóhajtva próbáltam követni Cat szómenésének minden egyes kis részletét, de bevallom, még rajtam is kifogott a kis hadarógép. Nagyokat pislogva meredtem rá, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon hogy képes egy levegővel feltenni egymás után vagy hatszáz kérdést, de ő Cat, természetesen mindig megoldja. Azért elég durva, tizedmásodperc/szó időt minimum produkál, szerintem simán helye lenne a Guiness Rekordok című könyvben.
Kissé elkalandoztam, de ez neki nem igazán tűnt fel, ugyanis továbbra is elfecsegett magával - merthogy a kommunikáció általában kétoldalú, de ő ezt megoldotta egymagában is.
Miután beleegyeztem, hogy megmutassa az újonnan tanult varázsigét, izgatottan vette a kezébe a varázspálcáját és hatalmas koncentrálások közepette kimondta a varázsszót.
- Wasser? Ez most komoly? - kérdeztem kuncogva, de a jókedvem abban a pillanatban az arcomra is fagyott, ugyanis Cat pálcájából a víz hatalmas sugárban fröcskölt szét mindenfelé - beleértve engem is.
- Cat! - üvöltöttem rá dühösen, majd a vizes arcomra tapadt hajtincsemet egy idegbeteg mozdulattal a fülem mögé tűrtem. - Csinálj már valamit azzal a rohadt pálcával!
Cat válaszként szomorúan motyogott egy sort az orra alatt, mire még jobban bedühödtem.
- Valami nem oké? - kérdeztem tettetett nyugodtsággal, de aztán újra elordítottam magam. - Na nem mondod komolyan?!
A víz egyre csak gyűlt körülöttünk, már bokáig benne álltunk, csuromvizesek voltunk, a hajunk pedig nedvesen tapadt az arcunkra. Haragosan rugdostam a víz felszínét, amit gondolom Cat játéknak értelmezett, vagy tudja a halál, de a következő pillanatban vihogva fröcskölni kezdett, mire szikrákat szóró szemekkel meredtem rá.
- Esküszöm, hogy megfojtalak! - kiabáltam, mire még jobban nevetni kezdett és a már lábszárközépig érő vízben pancsolva futásnak eredt. - Remélem pofára esel - dünnyögtem mérgesen és bíztam benne, hogy ez így is fog történni.

Cat

Azt hittem, hogy Cat annál jobban már semmiféleképpen sem tud kiidegelni, de természetesen róla volt szó, így csak egy mélyről jövő sóhajtással adtam a tudtára, hogy azonnal fejezze be a hisztizést, mert ott helyben leütöm.
- Gyenge kis vízfolyás, mi? - kérdeztem rángó arcizommal, ami elég idegbeteg külsőt nyújthatott, de nem érdekelt, mert nem állt valami messze a valódi elmeállapotomtól.
Abban a hitben éltem, hogy azután már tényleg semmi sem bosszanthat fel jobban, mint Cat szokásos ügyetlenkedése, de akkor a föld irányából halk sipákolásra lettem figyelmes, mire a szemöldökömet összevonva meredtem a padló felé, ahol drága barátnőm kis szőrgolyója hisztizett.
- Kussoltasd már el azt a kis izét, mert ha nekem kell, akkor azt megbánja! - dobbantottam dühösen a körülöttünk egyre jobban gyűlő vízben. Igaz, hogy ezáltal még vizesebb lettem, de már nem igazán érdekelt; a reggel szakértelemmel összeválogatott szerelésemnek és a gondosan elkészített sminkemnek már annyi volt. Ahogy a pár perccel ezelőtti jókedvemnek is.
Egyszerűen nem tudom felfogni józan ésszel, hogy Cat hogy a francba nem tudja észrevenni magát soha, semmilyen helyzetben, így elképedve - de leginkább mérgesen - meredtem rá, amikor a legkisebb pánik jelei nélkül fröcskölni meg rohangálni kezdett.
Természetesen bekövetkezett, amire már annyira vártam: a következő pillanatban figyelmetlenségének köszönhetően összeakadtak a lábai és teljes lendületéből hasra esett - az még csak hab volt a tortán, hogy a kis szőrmókja egyenesen a fejére pottyant, merthogy hatalmas ügyességéből adódóan a zuhanás közben elejtette a kis dögöt -, így hát most rajtam volt a sor, hogy nevessek egy kiadósat.

Cat

A vöröske toporzékolva vinnyogott mellettem, amire egy idő után már nem is reagáltam semmit - bár, ha szándékoztam volna, akkor sem lett volna rá lehetőségem, mert tulajdonképpen saját magával társalgott. A beszólásszerű próbálkozásait pedig szimplán elengedtem a fülem mellett, hiszen ő Cat, az évek során már megszoktam, hogy nem igazán van összeköttetés az agya és a szája között, így elég sokszor mond olyan dolgokat, amiket nem kellene.
- Jézusom, te nevet adsz egy szőrgolyónak? - kérdeztem felvont szemöldökkel, aztán hitetlenül elnevettem magam.
Miután Cat kellően eljátszadozott a vízzel, majd bekövetkezett a jól megérdemelt elbotlása, falat rengetően hangos nevetésbe kezdtem.
- Te szerencsétlen! - nyögtem két röhögőgörcs között, majd letöröltem az önfeledt jókedv által kipotyogó könnyeimet.
Amikor pár másodpercig a bokáig érő vízben hasaló lány semmilyen életjelet nem adott magáról, hirtelen elhallgattam és utánasiettem.
- Basszus, Cat, jól vagy? - kérdeztem ijedten, majd próbáltam talpra segíteni a kissé kába tekintetű barátnőmet.
- Tessék - rántottam elő a farzsebemből egy zsepit, ami bár kissé nedves és gyűrött volt, kiválóan megfelelt a célnak. - Az orrodra - tettem hozzá, ezzel tudatosítva a vöröskét, hogy bizony vérzik az orra.
- Gyere, menjünk ki egy kicsit levegőzni - öleltem át a vállát, majd bizonytalanul elindultam Cattel (és az idegesítő kis szőrgombóccal) az oldalamon a folyosó egyik irányába, hátha kijutunk valahogy.

Cat és Bran

- Izgatottan várom már, hogy olvashassam - biztosítottam Brandont egy apró biccentés kíséretében, ezúttal mindenféle gúny nélkül. Mert bár mindig is tudtam, hogy a mi Brandonunk egy vérbeli kis pletykafészek, de eddig még csak nem is sejtettem, hogy írni is tud, így hát azért elég kíváncsivá tett.
A Brannel kialakult kisebb szájkaraténkat és az azt követő programlehetőségekkel való dobálózást egy elég nagy termetű macska zavarta meg, ami a hatalmas faajtón bevágtázva egyenesen nekem rontott, mire reflexszerű mozdulatokat hajtottam végre, ami ebben az esetben ész nélküli csapkodás volt a cica irányába. Ám ez a fajta védekezés nem igazán vált be, ugyanis a következő pillanatban az állat a kandalló felé lökött. Épphogy sikerült felfognom, hogy az alkaromon hatalmas vércsík jelent meg - a fenevad hatalmas karmainak köszönhetően, ami másodpercről másodpercre egyre több és egyre élénkebb színű vérrel telt meg -, hangos reccsenésre kaptam fel a fejem, mire ijedten pördültem meg a tengelyem körül. Rosszat sejtettem, a gyanúm pedig be is igazolódott: a fura hang a kandalló irányából jött, ahonnan a hevesen pattogó fadarabok egyikéből egy hatalmas szikra a feltűrt ujjú pulóveremre pattant, ami abban a minutumban meg is gyulladt.
- Forró, forró, forró! - visongtam toporzékolva, majd teljes elkeseredettségemben fújni kezdtem a könyökömön feszülő pulcsim anyagát, hátha elalszik a tűz, de ez természetesen teljes mértékben haszontalan volt. A fájdalom hirtelen mart a testem lángoló részébe, mire kissé könnybe lábadt szemekkel Brandon tekintetét kerestem. Kedvenc kis hydromágusunk mindenféle pánik jelei nélkül, halál nyugodtan üldögélt továbbra is a kanapén, az ölében a gyilkos döggel, amit gügyögve simogatott. Hirtelen elfeledkeztem a könyökömbe nyilalló fájdalomról, és dühtől itatott hangon üvöltöttem rá.
- A rohadt életbe, Brandon!
A fiú unottan megemelte a karját és nemtörődöm stílusban felém lövellt egy vízből formált golyót, ami bár kedves gesztusnak is elment volna, csakhogy miután a vízlabda a lábamon csattant szét és ezáltal továbbra is lángba borult pulóverrel toporzékoltam a kandalló előtt, teljesen higgadtan simogatta tovább a térdén csücsülő kis szörnyeteget.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? - kiáltottam rá sírós hangon Catre, aki mindig rosszkor mond (ez esetben kérdez) rosszat, de aztán remegő ajkakkal bocsánatot kértem tőle a heves reakciómért és biztosítottam róla, hogy jól vagyok. Egyelőre legalábbis.

Scarlett

Az egyik szokásos konyhai látogatásom alkalmával egy ugyancsak ragadozói ösztönnel rendelkező lányba botlottam, aki hozzám hasonló módon rekordgyorsasággal csapott le egy számára szimpatikus ételre - meg sem lepődtem, amikor a szóba elegyedésünk után kiderült, hogy Ő is rellonos, ahogyan én. Később abban is megállapodtunk, hogy az évnyitó ünnepségre együtt megyünk, ugyanis másodikos diákként egyikünk sem volt még elég jártas a kastélyban, főleg nem az itt zajló események történéseiben sem, amelyek közé az ünnepségek is tartoztak.
Másodpercre pontosan érkeztem a Nagyterem bejárata elé, ahogyan azt Scarlettel előre leegyeztettük. A nyakamat nyújtogatva néztem körbe, hátha meglátom az ismerős szőke loboncot, de mindhiába, a lány sehol sem volt.
Valószínűleg eléggé útban lehettem, ugyanis a terembe érkezők sorra mérges pillantásokkal megajándékozva kerültek ki, így hát az ünnepekkor kötelezően viselendő talárom ujját zavartan piszkálva álltam odébb. Pár perc tétlen álldogálás után már kezdtem elég kényelmetlenül érezni magamat, így a karórámra másodpercenként dühös tekintettel való rámeredésével szórakoztattam magam a szöszi érkezéséig.

Scarlett

Az ideges toporgásomat egy hangos lihegés szakította félbe, amely valahonnan a hátam mögül érkezett, mire a szemöldökömet felvonva pördültem meg a tengelyem körül.
- Na, végre - biccentettem köszönésképpen a lépcsőn lefelé loholó Scarlett felé. - Mi tartott ennyi ideig? - kérdeztem keresztbe font karokkal, kissé korholó pillantással végigmérve a lányt.
Azt hittem, hogy ott fog összerogyni az ünnepség kellős közepén, annyira lihegett, így kellett pár perc, mire a szöszi légzése visszatért a normális állapotba.
- Úgy hallom, most kezdődik - feleltem a lány kérdésére pár pillanat fülelés után, mire megragadtam a karját és sietősen magammal húztam a bejárat felé, aztán lehuppantam az ajtóhoz legközelebb eső üres helyre.

Scarlett

Épphogy behurcoltam magammal a lányt a terembe, majd leráncigáltam magam mellé az ajtóhoz legközelebb eső üres helyre, az igazgató már figyelmet is kért. Nem igazán hallgattam, hogy mit mondott, mert egy jó ideig arra koncentráltam, hogy ne nevessem el magamat Scarlett ügyetlenkedését nézve, ugyanis a lány még mindig kissé lihegve próbált helyet foglalni, csakhogy ez nem igazán jött neki össze elsőre, mert a hatalmas étkezőasztalok mellett húzódó, ülőhelyül szolgáló hosszú padsor legszélét megcélozva majdhogynem félreült.
- Csak nem vándorol a pad? - suttogtam felé vigyorogva.
Még egy halk vihogást sikerült eleresztenem, de aztán arra kaptam fel a fejemet, hogy az igazgató úr jó étvágyat kívánt és a pálcalendítését követően az asztalokon tengernyi mennyiségű ennivaló jelent meg, a termet pedig egyből az ínycsiklandozó ételek illata lengte körbe. Jobbra-balra kapkodtam a fejem, alig bírtam betelni a látvánnyal, az asztalok roskadoztak a rájuk pakolt tálcák tömkelegétől. A diákoknak több se kellett, mindenki rekordgyorsasággal vetette rá magát a kajákra. Jóformán úgy éreztem, hogy a mennyországba csöppentem.
A bambulásomból Scarlett gyomorkorgása zökkentett ki, amire rögtön az én hasam is válaszolt egy mennydörgéshez hasonló hanggal.
- Na, együnk - dörzsöltem össze a tenyeremet a mellettem immáron jóízűen falatozó lányra nézve, majd mohón telepakoltam a tányéromat és hozzáláttam az evéshez.
- Mmm - hümmögtem két falat között - ez nagyon jó, nem?

Scarlett

- Én nem hagyok helyet? - kérdeztem felvont szemöldökkel a nevetését visszatartó lánytól, mire én is félmosolyra húzódó szájjal folytattam. - Szerintem csak túl nagy a hátsó feled.
Miután hozzáláttunk az evéshez, már csak teli szájjal folytatott beszélgetésben volt részem Scarlettel, mindkettőnk keze állandóan tele volt valami kajával, esetleg evőeszközzel vagy pohárral. Kisebb-nagyobb időközönként szóltunk csak egymáshoz, egyszerűen egyikünk sem tudott kellőképp betelni a finom ételekkel.
- Lehet, hogy rellonos jellemvonás az állandó éhség - tűnődtem, miközben beleharaptam egy muffinba.
Hirtelen egy kéz nyúlt át kettőnk között, élelmet keresve az előttünk lévő tálcáról, mire Scarlett dühödt pillantással ajándékozta meg az intenzíven kutakodó kéz gazdáját, szinte meg tudta volna ölni a tekintetével.
- Mondom, szerintem rellon-jellemvonás az állandó zabálhatnék - ismételtem meg a mondandómat a zavaró diák távozása után a szöszi felé fordulva, aztán nevetve néztem ahogy az arcán végigfutó élvezettel beleharap egy süteménybe.
- Tessék - nyomtam a kezébe röhögve egy szalvétát, finoman utalva rá, hogy tulajdonképpen az egész arca tiszta habos lett a sütitől.

Scarlett

- Az is meglehet - néztem körbe a falatozó diákok seregein, a rellonosokat kicsit több ideig fürkészve. Bár a többi zöld színű jegyekkel díszített talárt viselő diák is jóízűen rágott, azért egyikük sem habzsolt olyan mohón, mint mi ketten.
Miután Scarlett kezébe nyomtam egy szalvétát, rögtön vette a célzást és egyből bőszen törölgetni kezdte vele a száját, amit szórakozottan néztem, de mire észbe kaptam, már tiszta habos volt az én arcom is a szöszinek köszönhetően.
- Scarlett! - kiáltottam rá dühösen, de amikor a lány röhögőgörccsel küszködve leborult a padról egyenesen a földre és ott folytatta tovább a falat rengetően hangos nevetést, én is elröhögtem magam. Néhány szem ránk szegeződött a többi asztal - sőt, meg merem kockáztatni, hogy a tanári emelvény - felől is, de Scarlett csak azért sem akarta abbahagyni a földön való fetrengést és a hozzá tartozó nevetésnek csúfolt fulladozást.
A fejemet ingatva, mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy ez a csaj totálisan nem normális, miközben letöröltem egy szalvétával az arcomat.
- Nesze, sütis pofival jobban néztél ki - nyomtam bele egy habos pitét az arcába, amikor nevetéstől kipirult arccal próbált feltápászkodni a földről.

Elemi mágia óra Cattel

Nyöszörögve rúgtam le magamról a takarót, majd hatalmasat ásítva belebújtam a papucsomba. Nem mondom, hogy élveztem a kis madagaszkári kiruccanást, de azért sokkal jobb volt a százhetven fokban való lézengés, mint a korán kelés, a tanórák látogatása és ezekhez hasonló hajmeresztő dolgok. Így hát, olyan lelkesedéssel, mintha csak a fogamat húznák, kikecmeregtem a puha, meleg és kora reggel egészen hívogató ágyikómból, majd a fürdőszobába slattyogtam. Grimaszolva meredtem a tükörképemre, majd miután néhány ásítás és nyújtózkodás után magamhoz tértem, a fogkefém után nyúltam. Fogat mostam, felkentem egy leheletnyi kis sminket, majd miután magamra kaptam egy farmert, egy pólót, meg egy bő fazonú, szürke pulcsit, már ott sem voltam, lélekszakadva indultam meg a keleti szárny második emelete felé.
Elemi mágia óra. Az összes általam felvett tantárgy közül ez volt az, amitől a legeslegjobban tartottam. Hallottam már róla hébe-hóba dolgokat, amik bár inkább tűntek históriának, mint igaz történetnek, azért eléggé sikerült ráparáznom az egészre, így amikor a fülembe jutott a hír, hogy a nyíltórára lehet párban is érkezni, egyből lecsaptam legjobb barátnőmre, Catre. A vöröskével a megbeszéltek alapján a tanterem bejárata előtt futottunk össze, majd gyors köszönés és az ajtón való kopogtatás után, be is nyitottunk.
- Üdv, elnézést a késésért - mondtam viszonylag halkan, majd miután löktem egyet az előttem araszoló Caten, már bent is voltunk a teremben. Ámulva néztem körül a tágas helyiségben, az állam körülbelül a padlót súrolta. Nem volt olyan szeglete a tanteremnek, ami nem kápráztatott volna el, így elég nehezemre esett, de végül sikerült kizökkennem a bámészkodásból. A tanár mondandójának csak a végét sikerült elkapnom, azt is csak azért, mert a sérülés és az áldozat szavakat használta, amire akarva-akaratlanul is felkaptam a fejemet. Nagyot nyelve fordultam Cat felé.
- Azt hittem, csak kitaláció, amit terjesztenek az elemi mágiával kapcsolatban... - néztem rá kissé lesápadva, a szívem pedig hevesen dübörgött a mellkasomban. Pánikolni viszont nem volt több időm, a teremben tartózkodó diáktársaim neki is láttak a feladatnak, így erőt véve magamon én is a tükör elé léptem Cattel az oldalamon. Felkötöttem copfba a hajamat, majd miután kicsit feljebb tűrtem a pulóverem ujját, rezzenéstelen arccal fordultam barátnőm felé.
- Készen állsz?

Lanetta

A lakósorokat elhagyva, az alacsony kis kerítést átlépve úgy éreztem, hogy valamiféle egészen más világba csöppentem. Ahogy a kavicsokkal szegélyezett úton haladva halkan ropogtak a kis murvák a bakancsom talpa alatt, hideg fuvallat csapta meg az arcomat és a vállamra omló, göndör hajzuhatagba belekapva próbálta sugallni felém, hogy nem kéne már ilyenkor itt lennem. Valóban, nem kellett volna, de valahogy vonzóbbnak tűnik minden, ami tiltott vagy egész egyszerűen csak nem igazán ajánlatos. A kisebb-nagyobb sírok között szlalomozva vágtam le az utat a temető hátsó része felé haladva, amikor apró reccsenésekre kaptam fel a fejem. Ugyan a rajtam kívüli másik garázdálkodó halkan próbált utat törni magának a bozóton keresztül, mégis a fülsüketítő csendben igencsak hangosnak bizonyult a művelet. Az ereimben megfagyott a vér, visszatartott lélegzettel füleltem, majd amikor elcsendesedni hallatszottak a számomra ismeretlen ember léptei, az előbbinél kicsivel gyorsabb tempót felvéve iramodtam az idegen után. A Nap kezdte elhagyni a horizontot, így kissé narancssárgásra festve az ég alsó vonalát, már kezdett beköszönteni az este. Ami a rémtörténetek előjöttét is jelentették. A fejemben legalábbis. Ugyanis, mint minden más helyről Bagolykő területén, a temetőről is keringett néhány história, amit a felsőbb évesek terjesztettek. Poénból, esetleg elijesztés céljából? Fogalmam sincs. Azonban abban a pillanatban nem igazán tudtam másra figyelni, csak a fülemben doboló vérre és a talpam alatt recsegő elhalt gallyak hangjára.
Tapogatózva, néhány síremléken megtámaszkodva próbáltam segíteni az előrejutásomat, amikor a kioldódott cipőfűzöm beleakadt egy földön heverő nagyobb kődarabba, mire az egyensúlyomat elveszítve tanyáltam el. Hatalmas meglepetésemre az esésemmel sikerült elsodornom egy emberi alaknak minősülő árnyat is, mire szívrohamot kapva pattantam fel, majd miután leporoltam a ruhámat, ijedten sandítottam a földön kiterült emberkére.
- Lanetta? - hunyorogtam az általam letarolt áldozatra. - Basszus, ne haragudj! - nevettem fel, azzal kinyújtottam felé a kezem azzal a szándékkal, hogy felsegítsem őt. A hajamba túrva adtam hálát a Jóistennek, amiért nem egy baltás gyilkossal áldott meg, csupán Lanettával.
- A frászt hozod rám, te lány - sóhajtottam, aztán áttértem arra, ami igazán foglalkoztatott. - Mit keresel itt ilyenkor? Nem lőtték még fel a pizsit? - kérdeztem halványan mosolyogva, majd összefont karral vártam a magyarázatát.

Elemi mágia óra Cattel

Cat vigyorogva szegezte nekem a kérdését, mire felvont szemöldökkel néztem rá.
- Maratonra? Miért készülnék én maratonra? - értetlenkedtem, de inkább legyintve ráhagytam a dolgot. Miután löktem egyet barátnőmön - amit mondjuk ő erőteljes nemtetszéssel fejezett ki -, végre be is jutottunk a terembe. Ahogy átléptem a helyiség küszöbét, jóformán leesett az állam a csodálkozástól. Tulajdonképpen még sohasem láttam ehhez foghatóan igényes, modern és lenyűgöző helyet, főleg nem egy iskola falain belül, így hát egy kis időbe tellett, mire sikerült visszazökkennem a valóságba. Ezzel egyetemben pedig hatalmába kerített az izgalom is, egy kis félelemmel fűszerezve, mivelhogy a tanár olyan szavakat használt a feladat ismertetéséhez, amire önkénytelenül is felkaptam a fejemet.
- Te eddig mit csináltál? - meredtem villámokat szóró tekintettel a látszólag igencsak jól szórakozó vöröskére, de aztán pillanatokon belül hatalmas levegőt véve, megenyhülve pillantottam rá - amitől mondjuk, kicsit kattos hatást keltettem -, ugyanis rájöttem, hogy tulajdonképpen én sem nagyon figyeltem oda. Sajnos sikerült átragasztanom Catre is a saját magam által kreált paranoiámat, habár, szerintem még akkor sem tudta, hogy valójában mi is a bajom, aminek az lett a vége, hogy ő próbált megnyugtatni engem. Ennek érdekében pedig még Bran-t is felhozta, amit pláne nem tudtam mire vélni, ezért összezavarodva pillantottam Catre.
- Bran mióta okos? - tettem fel végül az első kérdést, ami a hirtelen keletkezett hatszázmillió közül hirtelen eszembe jutott, de nem igazán volt több időnk ezt megvitatni, ugyanis az ott jelenlévők többsége már hozzá is látott a feladathoz. Barátnőm csuklója köré fonva az ujjaimat rángattam magam mellé, majd egy hatalmas levegővétel után Catre pillantottam, akin, mivel az idegesség semmilyen nemű jelét nem véltem felfedezni, gondoltam, ideje megemberelni magam, és hozzálátni a feladathoz, így hát az izgalomtól keletkezett adrenalinlöket segítségével átléptem a tükör túlsó oldalára.
A tükrön túli világ hirtelen kavarogni kezdett, különböző színek és illatok váltogatták egymást körülöttem, míg végül kitisztult a látásom és a pár másodperccel még körülöttem cikázó színkavalkád sokaságából kivált színek megpihentek a láthatáron. A fejemet kapkodva próbáltam feltérképezni a terepet, de olyan szinten összezavarodtam a látottaktól, hogy hirtelen fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Az elénk tornyosuló fák lángoló ágai miatt keletkezett hőséget egy pillanat alatt hideg fuvallat váltotta fel, mely a bokáink körül kígyózó szélcsóvának volt köszönhető.
- Kezdek frászt kapni. Mi ez a hely? - suttogtam, aztán a fejemet zavartan megrázva, tágra nyílt szemekkel néztem Catre. - Megőrültem, vagy te is hallod ezeket a hangokat?