Adam Kensington

Igazából nem tartózkodok túlságosan régóta a kastély falai között, ennek következtében a következő dolog is feltűnt a következő: ha a kastély bármely pontján elhelyeznének, térkép hiányában teljesen elvesznék. Éppen ezért gondoltam, hogy elindulok egy, afféle felderítőtúrára. És ha ne adj Isten, eltévednék, maximum útbaigazítást kérek valakitől. Felkerekedtem tehát, azt hiszem a Déli szárny irányába. Hallottam valami Fejetlenség folyosójáról is, ami be kell valljam, kicsit megijesztett, de ugyanakkor izgalomba is hozott. El is indultam tehát a keresett hely irányába. Fejemen kapucnival, kezeimet pedig a pulcsim zsebébe dugva melengetve haladtam előre. A félhomály kissé eltántorított, de viszonylag magabiztosnak mondható léptekkel haladtam előre, nagyokat nyelve minden megtett centinél. A távolban egy férfi hátának árnyait láttam kirajzolódni. A folyosó határánál megtorpantam. Ijesztő, furcsa és nem ide illő hangokat hallottam mindenfelől. Az ablakok azonban hívogató fénynyalábokat engedtek be kintről. A férfi egy képet vett közelebbről, de gondolom nem azért, mert a művészi ösztönei a felszínre törtek. Olyan ismerős volt az arca, csak nem tudtam, honnan. Gondoltam, megnézem közelebbről. Már épp a közelébe értem, amikor valamibe sikerült megbotlanom és letarolnom az ismeretlen ismerőst.
- Júj, bocs, nem volt szándékos, én csak...- hadartam gyorsan, majd felpattantam és fel akartam segíteni az urat, ekkor néztem meg jól az arcát. Kissé elbiccentett fejjel, hunyorogva néztem rá.
- Adam....?- néztem a szemébe....

Adam Kensington

Lassan rá kéne szánnom magam, hogy elolvassam a Velem mindig történik valami című könyvet, hisz a címet mintha én ihlettem volna. Jó, mondjuk jobb, mintha a szobában kuksolnék, ahogy a Bagolykőtől kapott levelem előtt, de úgy tűnik, most sikerült bepótolni azokat az időket. Jelen esetben egy férfinak estem, persze nem szándékosan. Én szokásos módon a földön landoltam, csukott szemmel, amiket már csak a jó hideg kövön mertem kinyitni. Meglepődve láttam, hogy az áldozatom nem esett el.
-Köszönöm!-mondtam, miután feltápászkodtam, segítséggel-Te vagy eddig az első, akit eddig nem sikerült "levennem a lábáról".-mosolyogtam a szám sarkában.
-Igen, túlélem.-adtam biztos felvilágosítást egészségi állapotomról-Mázli, hogy kontaktlencse van rajtam, különben mehetnék az optikába szemüvegért.-vágtam kissé aggodalmas grimaszt, mivel tudom, milyen méregdrága egy szemüveg manapság. Az a fura, hogy mostanában folyton kontaktlencsét hordok, pedig utálom. Amíg elkalandoztam, beszélgető partnerem ismét arra a festményre nézett. Nem is csodálom, csodás volt.
-Azon túl, hogy szép?-hajlítom lassan balra a fejemet, miközben enyhén hunyorogtam.-Nem, nem igazán.-ráztam a kobakom, még mindig hunyorogva. Éreztem, hogy Adam valami szokatlant vélt felfedezni a kép körül, ami nekem viszont nem szúrt szemet. Ekkor eszembe jutott látogatásom célja.
-Nem terelési szándék, de te tudod, miért pont Fejetlenség Folyosójának hívják ezt a helyet?

Adam Kensington

Levenni a lábáról? Hogy vethettem be egy ilyen sületlen poént egy első beszélgetés alkalmával? Na, remélem ő legalább nem azok közé az emberek közé tartozik, akik az ilyesmit félreértik. De ha mégis, akkor remélem nem teszi közzé az Edictum-ban, mert ha mégis, az egész suli rajtam fog röhögni. Mundjuk a mugliknál már hozzászoktam, de akkor is. Ebbe belesültem.
-Ó!-kerekednek ki a szemeim.-Tájkép? Lehet valaki, vagy valakik rosszalkodtak egy kicsit.-nevettem el magam. Jellemző. Röhögök, mint a tejbetök, pedig nincs is semmi poén a mondatban.
-De jó, már azt hittem, fej nélkül távozok!-színészkedtem ki egy megkönnyebbülést.-Habár a kis mutatványom után.-néztem vissza egy pillanat erejéig. Igaz, voltak komolyabb ütközéseim és eséseim az éve alatt, de azok kicsivel erősebbek voltak. Meg amúgy is, nem lenne túl tanácsos itt kitörni a nyakamat.
-Ja, az Edictum egyik cikkében figyeltem fel rád, azaz a nevedre.-Komolyan át kéne gondolnom, mit mondok és csak aztán kimondanom. De mindegy. Adam azonban tovább nézte a festményt, én meg nem értettem, miért annyira különös ez egy ilyen helyen? Gondoltam rákérdezek.
-Ő, de ez miért is olyan különös? Mármint egy ilyen helyen?

Adam Kensington

Csak hallgatja, ahogy beszélek, ami kicsit zavarba hozott, mert ettől kissé úgy éreztem, mintha kicsit túl sokat jártatnám a töklé lesőmet. Jó, ez néha tényleg igaz, de ez az alkalom most nem igazán volt sorolható azok közéjük. Na mindegy. Csak nézi azt az állítólagos tájképet. Tágra nyíl szemmel és szájjal bámulok, amikor a festmény konkrétan elnyeli a kezét. Megállt, amikor már csuklóig betolta a kezét a képbe, majd kihúzta. Lemerevedtem. Sok érdekes dolgot láttam már ittlétem alatt, de ez benne van a top háromban. Hallottam, hogy mit, annyira elmerültem a gondolataim tengerében. Ekkor őrült ötletem támadt. Felébredve az ámulatból Adamre néztem, majd a festmény elé léptem.
-Szabad?-kérdeztem, majd sóhajtottam egyet, megfogtam a keretet és bedugtam a fejem. Mintha egy tócsába merítettem volna a kobakom. Belül azonban minden száraz volt. Újra sóhajtottam, attól tartva, mi fogad a fal túloldalán, de minden bátorságomat összeszedve végül felnyitottam a szemem, de meglepő módon a fal túloldalán teljes sötétség fogadott.Körbenéztem, de így sem láttam többet. Lehet a szemem miatt. Majd kihúztam a fejem. A hajam tiszta víz lett és kis csimbókokban lógott a homlokomba, a szemembe.
-Nem láttam semmit. Bent teljes a sötétség.-kapartam ki a szememből egy tincset, majd visszanéztem a képre.
-Esetleg nincs nálad a pálcád, hogy bevilágítsd a teret?-Ma úgy tűnik, őrült ötletekből nem lesz hiány a részemről.

Adam Kensington

Bedugni a fejem? Így utólag belegondolva elég nagy ostobaság volt, hisz nem tudhattam, mi vár a másik oldalon. Hát, mázli hogy nem csapta le semmi a fejecskémet odaát. De amit ez után mondott, az egy pöppet meglepett.
- Nem vagy varázsló? -ismételtem kérdés formájában- Akkor... -hagytam befejezetlenül a mondatot, mivel lövésem sem volt, mi más lehetne, ha nem varázsló. Jó, tudom, sok mágikus lény él és létezik, de ő a hirtelen eszembe jutók közül egyikre sem hasonlít.
- Oké... -nyújtom meg az é betűt, miközben hátrálok egy lépést, hogy Adam is hozzáférjen a festményhez. Majd amikor végre leesik, hogy követi a példámat, kissé kikerekedett szemekkel ugyan, de nyugodtan figyeltem az eseményeket. Elfog a kíváncsiság, vajon mit lát, így már automatikusan is a nyakamat kezdtem nyújtogatni, lábujjhegyre ereszkedve, mintha látnék valamit látnék valamit. Na, ebből mi sül ki?

Adam Kensigton

Ha jobban fontolóra veszem, talán tanácsosabb lett volna, ha figyelmesebben olvasom végig az irományt, mert ahogy felidéztem magamban az eseményt, elgondolkoztam, elképzelhető, hogy nem is volt rajtam szemüveg. Úgy pedig az orromig se látok! De akkor a nevét hogy a lótüdőben olvastam ki? Rejtély. De mire kikecmergek gondolataim hullámai közül, a férfi feje már a fal túloldalán volt. De egy szempillantás múlva ismét rám nézett.
- Hmmm...érdekes. -préseltem össze az ajkaimat, karba tett kézzel bámulva a festményt.
- Jó kérdés! Derítsük ki! -mosolygok, kissé megdöntött fejjel, ekkor ráeszmélek, hogy valahol biztos van nálam egy kis zseblámpa. El is kezdem tapogatni a farmerem zsebeit, amíg röpke idő alatt megtalálom a kis tárgyat. Mázli, hogy feledékeny vagyok. Illetve ilyen helyzetekben.
- Csak valahogy be kéne jutnunk... -kezdek nézelődni a kép közvetlen közelében, majd hirtelen Adam felé fordítom a tekintetem.
- Ötlet?

Adam Kensington

Amint elkezdtem bejárat után kutakodni, hirtelen meghallottam egy kicsiny, vékony hangocskát a fal túloldaláról. Mivel sokszor képzelek be ilyen hangokat, ( talán a sok horrorfilm teszi ) jobb fülemet olyannyira közel helyezem a szilád, hideg kőfalhoz, hogy csupán pár centi választott el tőle, kezeimet azonban finoman nekifektettem, ami érdekes következményt vont maga után. A kőfal ugyanis -akár egy filmben- szépen fokozatosan csúsztak szét, végül pedig egy körülbelül törpe méretű ajtó lett a végeredmény. Én a meglepettségtől, hátra ugrottam, remélve, hogy sikerült nem pont Adam lábára érkeznem. Mivel nem hallottam kiáltást magam mögül, nyilván nem, hacsak nagyon magas a fájdalomküszöbe. Amikor az "átalakulás" végbement, kíváncsian, és elég lassan közelítek az ajtó felé. A "fedezlek"-re hátra kapom a fejem.
- Nem muszáj velem jönnöd, ha nem akarsz. -szép fokozatosan vándorol vissza a tekintetem a csöpp ajtóra- Akkor megyek egyedül. -mondtam elszántan, habár kissé félve. Behunytam a szemem, sóhajtottam egyet és félénk léptekkel, szakadozottan lépkedtem. Amikor éreztem az ajtó közelségét, feltártam szemhéjamat, bekapcsoltam, lassan leguggoltam, hisz csak így férhettem át a szűk átjárón. Hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból, megfogtam a nyílás szélét, majd még egyszer, reméltem, hogy nem utoljára visszanéztem Adam-re.
- Ha nem jönnék vissza egy óra múlva... -itt elakadt a szavam. Bele se mertem gondolni, mi lenne akkor, ha most láthatnám utoljára a napfényt- ...hagyj itt és menj. -mondtam drámaian, majd a menetirányba nézve megindultam. Milliónyi gondolat cikázott a fejemben, akár megannyi apró cikesz. Igaz, mindig is vágytam egy ilyesfajta kalandra, de ekkor eszembe ötlött az a megannyi horror film. Végül erőt vettem a félelmemen, s a lámpa halvány fényében haladtam tovább. Amikor átértem a kis terembe, minden teljesen olyan volt, ahogy az Adam által elmondottak alapján elképzeltem. A szemem megakadt egy lépcsősoron, amely a mélybe vezetett. Ahogy közeledtem felé, sikerült elesnem a cipőfűzömben, egyenesen a lépcsőn lefelé. Az ijedtség kicsalt belőlem egy hangos sikolyt. Nagy puffanással buckáztam lefelé a fokokon, nem tudva, mikor fogok megállni. Azonban most beütöttem a fejem egy fokba, így ugyan sikerült megállnom, de viszont a fájdalomtól nem tudtam felkelni. Mindenem fájt. A szemem előtt homályosulni kezdett minden.
- Se...se...segítség... -nyöszörögtem. Majd végül minden elsötétült.