Sig és Sadie

Sig_
     _Alt

Lyányok

Sig_
     _Alt

Sig és Sadie

Sig_
     _Alt

Sig és Sadie

Sig_
     _Alt

Sarauer Georgina

Abigél éppen a Tanulmányi osztályról tart visszafele, és mivel mára már nem nagyon maradt órája, így igazából lassan lépked, hiszen nincsen hova sietnie. Vállán ott van a fekete megbűvölt táskája, míg hóna alá csapva szeretett matekkönyve kap helyet. Tetőtől talpig egyenruhába burkolózva, még a talárját is felvette, ami jelenleg nagy áldozat a részéről, mivel rettentően furcsának érzi magán. De hát a szabály az szabály, a szokás meg szokás. Na meg persze az sem elhanyagolható szempont, hogy nem akar nagyon kilógni a környezetéből. De ez az aprócska dolog, mint a talár viselése, még azért nem esik annyira nehezére.
Szóval jelenleg a talár kérdés jár a legkevésbé az eszében, mert minden figyelmét a bonyolultnak nem igazán mondható órarendje köti le, amit maga előtt tartva vizsgálgat. Magáról teljesen elfeledkezve, fintorogva áll meg a folyosó közepén. Nem túlontúl tetszik neki az, amit lát. Sehol egy normális tantárgy. Hol a matek, a fizika vagy ne adj isten egy nyelvóra? Nyílván tudta, hogy most hogy a varázslóvilágban kell élnie, nem ezek az órák kerülnek előtérbe, mert hát mi értelme fizikát tanulni egy olyan világban, ahol a varázslat hatására csődöt mondanak a muglik nagyszerű képletei vagy bárki meg tud érteni bármilyen más nyelvet, még ha azt sose tanulta. Igen, innen nézve van értelme, hogy nem kell ezeket az amúgy általános mugli tantárgyakat egy varázslóiskola falai közé behozni, de ettől függetlenül Abinak azért kicsit fáj ez a tény. Jó, tisztában van vele, hogy van számmisztika meg más logikusabb tényekre épülő tantárgyak itt is, de azok egyelőre még nem vehetőek fel az órarendjébe. „Nyilván” elsőnek fontosabb megtanulnia tollakat lebegtetni, mint számolni. Erre megforgatja szemeit…
Kusza gondolatainak egy váratlan „vigyázz” felkiálltás vet véget. Meglepve fordul a hang irányába, de nem sok ideje van „vigyázni”, mert a csúszva érkező lány túl gyors. Nem kell Abinak matematikai képleteket végigfutatnia az agyán, hogy rájöjjön, hogyha most nem ugrik el, akkor a lánnyal együtt fog közelebbről megismerkedni a folyosó egyik falával. Viszont számításaiba az nem került bele, hogy hiába akarna ő elugrani, egy a semmiből megjelenő tócsán ő is elcsúszik, és bár kitér a feléje száguldó lány elől, a padlóval történő találkozást nem tudja már elkerülni. Művészi hátast tol a folyosó közepén. Kezéből kirepül órarendje és Abigél, matematika könyvével együtt ugyanabban a tócsában landol, amin elcsúszott. Az órarend éppen akkor ér földet (természetesen a tócsában), amikor Abi táskájából kicsúszó telefonjából, valami kínosan váratlan oknál fogva, el kezd üvölteni a zene. Mekkora káosz! Abigél rögtön a telefonért nyúl, hogy kikapcsolja. Ezt igen gyorsan teszi, majd a hirtelen beállt döbbent csendben csak annyit mond.
- Pedig ki volt kapcsolva – motyogja zavartan táskája mellett térdepelve, vizes talárban, a káosztócsa közepén. Ismét az ismeretlen lányra szegezi a tekintetét és hirtelen zavarában megkérdezi.
- Öhm… Jól vagy?

Sarauer Georgina

Abi a tócsában térdepelve, kezében immáron kikapcsolt telefonját szorongatva néz fel a vérző orrú Ginnyre. Tágra nyílt szemekkel pislog a lányra, aki mintha mi sem történt volna felkontyolja a haját, nem törődve, vagyis nem észrevéve verző orrát. Abi önkéntelenül is a saját orrához nyúl, hogy jelezze ezzel is, nincsen itt azért minden teljesen rendben. Már nyitja a száját, hogy megjegyezze, igenis maradt pár látható jel Ginny arcán a fallal való találkozás miatt.
-Az orrod... - kezd bele, de mielőtt tovább mondaná a barna hajú lány már maga is észreveszi.
Abi látva, hogy azért akkora nagy baj nincs, feltápászkodik a tócsából végre. Deréktól lefele eléggé el van ázva, és ahogy feláll szinte érzi a vízzel megszívott talárja aljának súlyát. Lehámozza magáról a vizes talárt és a telefont még mindig kitartóan tartó karjára fekteti. Akaratlanul is egy kis fintorba fordul a szája. Nem, nem az bántja, hogy vizes lett a talárja és hogy le kellett vennie. Ez utóbbi egyáltalán nem érdekli, sőt, valahol mélyen még örül is, hogy kapott egy indokot, hogy levehesse. Inkább az a baja, hogy mivel szinte belefeküdt, majd beletérdepelt egy tócsába, nem csak a talárja lett vizes, hanem úgy mindene is és nem túl kellemes érzés, ahogy hideg egyenruhája bőrének nyomódik.
Miközben Ginny az orrát törölgetve elkezd beszélni hozzá, Abi csak kicsit figyelve megpróbálja valahogy fél kézzel kipréselni szoknyájából a vizet. Aztán hirtelen megáll a mozdulataiban és úgy fülel, majd kérdőn pillant fel a barna hajú lányra.
- Hogy minek a folyosóján? – kérdezi vissza, és nem bírja ki, hogy egy halvány vigyort ne villantson a másik lány felé. Nagyon viccesen hangzik így Ginny, befogott orral, és Abinak rendesen figyelnie kell, nehogy elmulassza, miről beszél. Viszont azt nem tudja kibogozni a mondandójából, hogy hol is vannak pontosan. Nem gondolta, hogy egy ilyen teljesen random folyosónak, akár neve is lehet, így érdekli, hogy mi lehet itt annyira különleges. Nem ismeri még a kastélyt.
Ginny lehajol, és ekkor veszi észre Abi is a matekkönyvét a tócsában. És érkezik is a mai nap sokadik grimasza. Ha Abi nem vigyáz, még a végén ilyen fiatalon megjelenik az első ránca a sok zsörtölődéstől. Nem szokott ám ő ennyire negatív lenni.
- Remek! – Bukik ki belőle elázott matematika könyve láttán, amit Ginny tart előtte. Még varázsolni se tanult meg. Hogy fogja ezt helyre állítani? Az órarendre viszont a szeme sem rebben. Amúgy is megtanulta már, mert ugye nem olyan bonyolult.
- Mazoista? – kérdez vissza és összeráncolja a homlokát, majd megrántja a vállát. – Nem, amúgy nem. Csak szeretem megoldani a feladványokat. Jó kis stresszoldó – Lassan feltűnik egy halvány mosoly az arcán.
– Ki az az elvetemült, aki nem szereti a matekot? – Költői kérdés vigyorogva. Tudja, sokan nem szeretik ezt a csodás tudományágat, de Abit ez sosem tartotta vissza, hogy ő viszont rajongója legyen. Egyszerre kihívás és megnyugtató számára.
-Szia, én meg Abigél vagyok, Abi – mutatkozik be végül ő is, majd mikor a matematika könyv is a kezébe lesz tolva lelkesen néz Ginnyre... és csak kicsit gyanakvóan annak pálcájára
-Tényleg meg tudod szárítani? Köszi! Az nagyon jó lenne! – Igen, Abi még nem nagyon tud varázsolni. Pár napja érkezett csak. Bár az is igaz, hogy otthon már beleolvasott új tankönyveibe, meg az iskolába érve egy kettő varázsigét ki is próbált magában, de azért még nem merné magát szárítgatni... Nem is ismeri a varázsigét, a pálcamozdulatról meg ne is beszéljünk.
Ginny kérdésére, rápillant telefonjára, majd mikor látja, hogy nincsen baja megrázza a fejét.
- Azt nem kell megjavítani. – Egy pillanat erejéig azért elgondolkodik, hogy merné-e telefonját varázsigéknek kitenni. Nem szakértője a témának, de tudja, hogy nem tesz ezeknek a mugli eszközöknek jót az ilyen közeg. Ezért is tartja kikapcsolva a telefont szinte mindig. De szerencsére semmi baja sincsen, így nem kell rá a reparo. – Meg ha baja lenne, inkább én cserélném ki a kijelzőjét. Nem akarnám, hogy teljesen kampó legyen – teszi hozzá még, csak úgy mellékesen.
- Ginny, ha nem lenne gond, megkérhetnélek, hogy szárítsd meg a ruháimat is? – pislog a lányra kérő szemekkel. Kezd nagyon kellemetlen lenni a sok vizes ruha és hát igen…. ő még mindig nem tud ilyen varázslatokat. De most megfogalmazódott benne, hogy kicsit jobban bele fogja vetni magát a bűbájok világába. Lehet még sem annyira mellékes tudás ez, mint amennyire Abi annak gondolja.

 
Ginny megismétli magát orrhangon és gyakorlatilag ugyanolyan érthetetlenül mondja ki végül a szavakat, mint azelőtt. És ebből következve Abi változatlanul nem tudja, hogy a Fejetlenség folyosóján vannak, de magában azért jól szórakozik a helyzet komikusságán. Érzései egy hatalmas vigyorban mutatkoznak meg az arcán.
- Aha, szóval Fejetlenség folyosója. – Derül fény a névre. Abi bólint egyet, majd gyanakvóan néz körbe, kiemelt figyelmet fordítva a festményeknek, akik viszont nem nagyon foglalkoznak a két lánnyal jelenleg. Szinte már felkészült arra, hogy mikor omlik rá a plafon, ugrik ki a sarokból valami lény, vagy locsolják le valahonnan. Mondjuk a legutóbbi már mindegy lenne, hiszen így is csurom víz. – Huh, nem hangzik túl jól, hogy a gondnok se bír ezzel a hellyel... Eddig nem tűnt annyira veszélyesnek – jegyzi meg halkan még mindig apró oldalpillantásokat vetve minden irányba. Jobb félni, mint megijedni. De így már legalább tudja, hogy érdemes elkerülnie majd ezt a folyosót.
- Elsős vagyok és nem olyan régóta vagyok még itt. Van esetleg más olyan hely is ebben a kastélyban, ahol érdemes behúzott nyakkal közlekedni? – kérdezi mosolyogva. Mert ha van, akkor most megjegyzi, merre ne menjen legközelebb. Legalább is addig, tanulva az előbbi vizes élményből, míg el nem sajátítja a megfelelő varázsigét, amivel megszáríthatja vagy esetleg be is védheti magát.
- Egyik se tűnik túl nagy kalandnak – vonja meg a vállát válaszul arra, hogy azok nem szeretik a matekot, akik a bájitaltant vagy a mágiatörit nem szeretik. Abi kislány kora óta látta édesanyját szakszerűen bájitalokat főzni, a töri meg sosem volt számára nehéz tantárgy. Bár igaz főleg csak muglitörténelmet tanult, de nem gondolná, hogy a varázslótörténelem tanulástechnika szempontjából más lenne. – És ha már bájitaltan, a mateknál legalább nem kell aggódnod, hogy belerobban az arcodba egy elrontott kotyvalék. – Elmosolyodik a végére.
És Ginny csak mondja és mondja, olyan lelkesen, hogy pálcát tartó keze összevissza mozog. És Abi csak áll, változatlanul csurom vizesen, elázott könyvével és órarendjével és már szinte várja mikor pattan ki egy szikra Ginny pálcájának a végéből. Egy ideje már nem is az eridonost nézni, hanem annak pálcáját. Szemei követik a pálca útját, emiatt is éri szinte váratlanul, mikor egyik pillanatban megérzi, hogy könyvéből már nem csöpög a víz. Órarendje is száraz lett, de az elmosódott szavakkal nem is törődik, hanem csak belenyomja a darab pergament a matekkönyvbe és mindkettőt elrakja a feneketlen táskájába.
- Köszi! – mondja a lánynak mosolyogva, majd a faluban lévő boltra felkapja a fejét.
– Szerelni én is szerelek. Szeretek szerelni! – mondja vigyorogva, majd elgondolkodva néz fel Ginnyre. - Rúnáznak? Mi köze annak a telefonszereléshez? – kérdezi őszintén. Igazából a rúnákról semmit sem tud. Tudhatna, mert mintha látott volna már párat, főleg anyja holmijain, de valahogy sosem érdekelte annyira, hogy rákérdezzen. Most viszont, hogy a szereléssel kapcsolatban jött fel, nagyon is elkezdte foglalkoztatni a kérdés.
Megszárítódik végül a ruhája is, és emiatt nagyon hálás az idősebb lánynak. - Köszi ezt is! Ideje lesz nekem is jobban beleásni magam a bűbájok világába. Elég hasznosak.
Ginny kérdésén, hogy mugliszármazású-e kicsit meglepődik. Nah igen, ilyesfajta kérdésekhez nincsen hozzászokva, hiszen a mugli iskolákban nem szokás firtatni a származást, mert ugye nincs is ilyen ott.
- És ezt miből gondolod? – kérdezi vissza, majd végignéz magán. Ennyire látszik rajta, hogy nem jártas a varázslóvilágban? Pedig igyekszik beolvadni. Ekkor egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. – Amúgy nem. Félvér vagyok. Apa mugli, anya meg boszorkány... mint anyai ágon minden női felmenőm is, meg én is – magyarázza végül, bár azt nem kéne hozzátennie, hogy ő is az, hiszen ha nem lenne, akkor nem lenne it.
És ha már beilleszkedés, ő is visszakérdez.
- És te? Így első látásra azt mondanám, hogy mindkét szülőd mágikus. – Hogy honnan szűrte le, nem tudja, csak egy megérzés.

- Hát, ahogy elnézzük nekem sem volt ma itt szerencsém – állapítja meg, miközben egy oldalpillantást vet a tócsára, amibe nem is olyan rég még benne feküdt. – Bár azt hozzátenném, hogy jobb volt „úszni” egyet, – mutatja is a macskakörmöket a kezével – mint frontálisan ütközni veled. – Mondata végére elvigyorodik. – De mindenesetre, ha tehetem én elkerülöm majd ezt a folyosót. Nem akarok koponyasérülést szerezni. – Bólint egyet, ezzel is konstatálva, hogy komolyan gondolja. Aztán majd kiderül, mennyire is tudja nem útjába ejteni ezt a folyosót.
- Szaftos pletyka alanya? – kérdezi vissza. – Erre mondják, hogy a falnak is füle van. De köszi, megjegyzem. Bár én nem szoktam okot adni, hogy pletykáljanak rólam. - Igen, Abit nem olyan fából faragták. Annál sokkal körültekintőbb és maximalistább, hogy ha valami rosszban sántikál, akkor ne bukjon le. Nem nagy csínytevő, de ha úgy adódna valószínűleg könnyen benne lenne bármilyen rosszaságban. És nála a szaftos pletykára az ok ennyivel ki is merül, merthogy másra, sokkal szaftosabbra egyelőre nem tud gondolni. A kis naiv.
- Otthon nálunk a portrék többnyire alszanak. Nem gondoltam volna, hogy ekkora különbségek vannak portré és portré között. – Ekkor egy pillanatra megáll, mert eszébe jut valami. – Bár otthon a nagymamám képe nagyon szeret kioktatni, bármikor mikor elmegyek mellette. - Kirázza a hideg. – Sosem kedveltem annyira, míg mikor élt, akkor sem. Apa mindig úgy hívta, hogy a Puszták Boszorkánya… Tudod a Vándorló Palotából. – A könyvből, nem a meséből. És Abi szerint ez mindent elmagyaráz, hogy milyen „kedves” asszony lehetett a nagymamája. Igaz kedves volt ő addig míg az érdekei úgy kívánták, aztán meg csak repkedtek az átkok. Volt is probléma vele, anyja és nagynénje még mindig emlegetik. De ezekre az incidensekre Abi már csak ködösen emlékszik, hiszen nagyon fiatal volt még és nem is nagyon firtatja. Csak az érzés maradt meg benne, mennyire félt kislányként nagyanyjától. De szerencsére (akármilyen morbidul is hangozzon ez) nem maradt más belőle, csak egy portré kép anyja irodájában, amit meg Abi ritkán látogat.
- Ugyan, túlzol – vigyorodik el arra, hogy Ginny szerint kifolyik az ember agya, ha matekot tanul. – Csak rá kell érezni, és utána olyan jó érzés, hogy minden problémát és feladványt meg tudsz oldani – mondja lelkesen.
- Ezt komolyan mondod, hogy a rúnák képesek erre? – Tágra nyílt szemekkel néz a lányra, mintha az legalább is azt mondta volna, hogy holnap van Karácsony. – Ha felrúnázzák mondjuk a telefonom, nem kell kikapcsolva hagynom rettegve mikor adja meg magát? Telefonálni is lehet vele esetleg? – kérdezi izgatottan. Neki nagyon hiányzik a telefonja. Bár azt nem tudja, hogy a telefonálás így se lenne lehetséges a Kastélyban, de már az is elegendő lesz neki, hogy legalább bekapcsolhatja és csak zenét hallgathat rajta. – Nem is értem, anya miért nem szólt erről, mikor tudja mennyire utálok baglyot vagy sima postát használni – morfondírozik szinte magában.
- Bocsi, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen kérdésekhez. És igen, csak mugli iskolákba jártam eddig. És imádtam, nem annyira éreztem a varázsvilág hiányát. Meg hát ott sosem kérdeztek rá a származásomra. – Elmosolyodik. - Engem csak az erdész lányaként ismertek. Maximum ennyi.
- Hmm, most, hogy így mondod ezek tényleg árulkodó jelek lehetnek. Pedig megpróbálom nem annyira mutatni, hogy sokszor fogalmam sincsen a varázsvilágról. Anyától azért láttam ezt azt, de az a töredéke annak, amivel itt napi szinten találkozok – magyarázza szégyenlősen. Nem szeret nagyon kilógni, de sejtette, hogy ha akarja, ha nem, biztosan észre fogják venni valamilyen szinten a többiek. Pláne, ha Abi minden újdonságra vagy lelkesen vagy megdöbbenten reagál, vagy ha esetleg elfelejtkezik róla, hogy boszorkány és inkább a mugli eszközökhöz folyamodik. Abban meg reménykedik, hogy semmilyen hátránya nem fog származni a származásából. Bár anyja szerint már nem olyan idők járnak.
- Repülni kisebb korodban? Mármint seprűn? Wow! – ennyit erről, hogy nem akarja nagyon kimutatni, hogy mennyire ismeretlen terep ez az egész neki. – Soha nem láttam még seprűt megülni valakit, csak képeken. De el se tudom képzelni, hogy lehet az kényelmes meg biztonságos. Se anya, se a nagynéném nem használnak seprűt…  Te még mindig repülsz? – kérdezi végül. Ismeretlen téma ez neki, de azért kíváncsi. Sosem lehet tudni, mit fog nagyon megszeretni, vagy esetleg megutálni. Nincsen sok kedve itt lenni, de ha már itt van és boszorkányként él, akkor kihasználja, hogy a legtöbbet hozzon ki belőle.

Óh, pedig, ha Abi belegondolna, hogy amúgy tényleg minden fontosabb iroda itt van, és valószínűleg gyakran kell majd erre járnia, nem vigyorogna ennyire. Lehet menne és levadászna egy felsőbb éves levitást, hogy tanítsa meg pár hasznos bűbájra, amit tapasztalatokból és pletykákból kiindulva hasznosnak gondolnak, annak érdekében, hogy nyugodt szívvel végig lehessen menni a Fejetlenség folyosóján, vagy bármelyik más szeszéjesnek ítélt részén a kastélynak. Bár kiindulva abból, hogy a Fejetlenség folyosójával még a felnőttek sem nagyon bírnak, akkor egy elsőéves, mit tudna igazából tenni? Max elszenvedni a folyosó csínyjeit, vagy minimalizálni a látogatást.
- Cukros néni? – kérdezi vissza normál hangerőn körbe nézve, hogy Ginny miért is halkította le a hangját. Nagyokat pislog az idősebb lányra, mert nem érti, hogy ezzel most mire utalt.
- Uh, igen a számmisztika – csapja össze a kezét vigyorogva. – Alig várom, hogy tanulhassam! – Nagyon lelkes, ha számokról, képletekről és feladványokról van szó. Mostanában amúgy is többet körmöl a matekkönyvébe, mert a sok újdonságot, amibe belecsöppent, valahogy fel kell dolgoznia. Mondhatnánk azt is, hogy Abinak a matekönyv egyfajta terápia is.
- Igen, halottam már pár embertől, hogy valóban jó helyre kerültem, mikor beosztottak a Levitába – rántja mega vállát somolyogva. Valóban, Abi maximalista, logikus és csapatjátékos is egyszerre. Ha valami érdekli, megdöbbentő mélységekbe tudja beleásni magát az adott témában.  – És látom te eridonos vagy? – mondja és kérdezi egyszerre Ginny egyenruhájára pillantva.
- Hát mindenesetre köszi az információt. Rákérdezek, majd ezekre a rúnákra anyánál – bólogat még mindig lelkesen. Lehet talált valami új hobbit? Hát majd kiderül. De szinte biztos benne, hogy a rúnák máris nagyon érdeklik. Belegondolt, hogy mire lehetne képes, ha esetleg ő is megtanulná használni őket. Roppant hasznos, ha szerelgetésről van szó.
- Hát nekem biztos nem kell bemutatni, hogy mi a mikró. Egyszer apával meg is javítottunk egyet – helyesel vigyorogva. – Viszont nekem meg azt kell elmagyarázni, hogy mi fán terem mondjuk a kviddics.
Őszintén, Abi még a szabályokkal sincsen teljesen tisztában. Mivel sose volt senki se a környezetében, akivel erről beszélhetne, így az érdeklődési köréből is kimaradt szinte teljesen. Nem magával a sporttal van baja, mert például a focit eléggé kedveli. Ugye azt az apjával tudták együtt nézni a tévében, meg tudtak együtt szurkolni. Viszont, ha itt meg elkezdene a fociról beszélni, nem sok érdeklődőt találna feltehetőleg.
- Wow, ez nagyon érdekesen hangzik! Mindkét szülőd a kviddiccsel foglalkozik. Így tényleg nem meglepő, hogy hamar seprűre ültettek… Melyik válogatottba akarsz bekerülni? – kérdezi, mintha legalább is tudná miről van szó. De mentségére legyen szólva, tényleg érdekli. - Ööh, a terelő az mit is csinál? – szólal meg végül egy kisebb gondolkodási idő után. Arcára halvány pír kúszik fel. – Ő az, aki azzal a baseball ütővel ütögeti azt a nagyon nehéz repkedő labdát? - Ha eddig Ginnynek nem tűnt fel, hogy Abi nem ért a kviddicshez, akkor most biztosan fel fog.
Arra, hogy nagyon kényelmesek a modern seprűk egy fura fintorba ugrik az arca. Ez is inkább amolyan hitetlenkedő fintor, mintsem negatív. – El nem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet. Értem, hogy bűbájok meg minden, de akkor is… Ott van egy keskeny fa nyél, amire ráülsz. – Az utóbbi szót kihangsúlyozza, majd tenyerét kinyújtva a szoknyájára mutat. - Nem vág be ott lenn? Nah érted, mire értem… – magyarázza homlokráncolva. Abinak, ami a szívén és gondolataiban, az a száján is. Nem sok szűrőt kapott a szüleitől. Gátlástalanul kimond mindent, főleg ha egy kötetlen beszélgetésbe elegyedik valakivel.