Álliia

Nagyon örültem neki, hogy nem gondolja úgy, túl sokat kérdezek.
 Néha hajlamos vagyok túl sokat beszélni, főleg olyankor, amikor kicsit ideges vagyok. Esküszöm, ilyenkor még puskával sem lehetne leállítani.  
- Szóval, akkor a lényeg, hogy nem elég az optimistaság azért tanulni is kell.A szobát pedig egyeztessem le, hogy hol van még szabad hely és befogadnak-e, majd pedig kérdezzem meg egy prefitől. Oké, ez világos. - Foglaltam össze tömören és lényegre törően a kérdéseimre kapott választ.
Aztán eszembe jutott valami...
- Neked amúgy mi a kedvenc tantárgyad? Én az Asztrológiára is nagyon kíváncsi vagyok. - kérdeztem mosolyogva.
Míg a válaszára vártam észrevettem, hogy addig beszélgettünk, hogy már kezd esteledni.
A nap lassan lebukik, és a hold veszi át a helyét. Most láttam csak, milyen gyönyörű is ez a táj ilyenkor.
Csodálatos örömmel töltött a tudat, hogy én itt lehetek ezen a varázslatos helyen.
Majd hirtelen eszembe jutott még egy kérdés:
- Lehet, hogy furán fog hangzani a kérdésem, de nem tudod, hol tudnék itt egy olyan igazi kávét inni? Nem csak azt a 3 az 1-bent. - kérdeztem tétovázva.
Vártam a válaszát, mert általában az emberek meglepődnek azon, mennyire odavagyok a kávéért. Nekem sokszor ez az éltetőenergiám.

Anita

Anita összefoglalja, amit mondtam. Miközben ő összefoglalja, én látom, hogy kezd sötétedni. Még nem szólok neki, meg várom, míg észreveszi, és akkor eldöntheti, hogy bemenjünk-e beszélgetni valahova vagy megy a gólyák háló körletébe. Milyen jó is volt az elő egy néhány éjszaka ott, ezen kicsit elmerengek, de Anita újabb kérdést tesz fel, szóval nincs időm ezen gondolkodni. Hát, nem is tudom mi a kedven órám, talán a jóslástan és a legendás lények gondozása. Átgondolva, igen, szerintem ezek. Az asztrológia viszont nem az én asztalom.
- Hát, én szeretem a jóslástan valamint a legendás lények gondozását. Az asztrológiát viszont én nem szeretem.
Visszaemlékezve rájövök, hogy nem igazán értem az asztrológiát, hát ez van. Ezzel én le is zártam ezt a témát. Már látom, hogy észrevette, hogy sötétedik. Elgyönyörködik a tájban, ami tényleg meseszép. Sajna nincs időm sokat csodálni, mert hirtelen újra kérdez, nem bánom, hogy kérdez, de csodálom, hogy milyen furcsákat tud kérdezni, ezt bizonyítja a következő kérdés, amin eléggé meg lepődőm. De elkezdek újra magyarázni, még mindig fáradhatatlanul.
- Kávé, hát az van, reggel általában van az asztalokon, de ha nap közben innál, akkor le kell menni a konyhába.
Nem értem mért ilyen fontos neki a kávé,d e itt elég sok furcsa dolog van, szóval nem kérdek rá.

Kezdtem feloldódni, már nem éreztem magamat olyan feszültnek, mint ahogyan mindig is szoktam, mikor új emberrel hoz össze a sors. Szimpatikusnak volt a fiú, ezért tényleg jobb is volt, hogy nem álltam neki feszengeni mellette. Nagyon hamar itt hagyott volna, az egyszer biztos. Első kijelentésén elmosolyodtam, majd vállat vontam, és kérdően néztem rá.
- Van valami szőke lány radarod, hogy folyton rájuk találsz? Kérdeztem, először komoly tekintettel, majd hogy ne nézzen teljesen dinkának, elmosolyodtam, jelezve, hogy vicceltem. Sokan furcsának tartanak, mindig is különc voltam. Foglalkoztam a saját kis világommal, amit be kell, hogy valljak nagyon is élveztem. Mentem a magam feje után, követtem az elveimet és az elképzeléseimet, néha még akkor is, mikor tudtam, hogy semmi értelme. Na, és akkor ez lenne az, amiért úgymond, "furcsa" vagyok? Azért mert képes vagyok egyéniség lenni, és nem csak egy a tömegből? Elnézést kérek érte.
Kicsit felhúztam magamat, saját gondolatmenetemen, majd vettem egy mély levegőt, és félre tettem múltbéli sérelmeim ecsetelését. Nem is értem miért pont most jutott ez eszembe, hiszen nem is illik ez most ide. Köhécseltem egy sort, majd tekintetemmel ismét a fiúra néztem, utána pedig a csodás szökőkútra. Annyira tetszett!
Miután meséltem magamról egy kicsit, egy apróbb csend állt be. Nem vagyok valami izgalmas személyiség, nem tudtam sok mindent mesélni, amiért kissé kellemetlenül és éreztem magamat. Lehet ezért nem keresik olyan sokan a társaságomat? Mert már ránézésre is érzik, hogy Én egy unalmas ember vagyok? Nyeltem egyet, majd magam elé bámultam, le a földre, mint aki elszégyellte magát. Talán így is volt. Máté hangjára pillantottam már csak újra felfelé, a fiú irányába, majd halkan felnevettem.
- Szerettem a Roxfortot, csak nem tudtam beilleszkedni. Sok ott a flegma ember. Nagyon sok... Nem mintha szidni akarnám,hiszen egy nagyon jó intézményről van szó, csak sajnos az ott élő emberek voltak azok, akik nem voltak "hozzám valók". Itt mindenki annyival másabb. Nem vagyok itt régóta, de már így is beszélgettem egy-két emberrel, és mindenki sokkal kedvesebb! Ismét Mátéra pillantottam, egy halvány, aranyos mosollyal az arcomon.
- Köszönöm szépen az üdvözlést! Szinte majdnem kiugrottam a bőrömből, annyira örültem, hogy végre valaki köszöntött, sőt, nem is akárki! Mondjuk, nem volt létfontosságú, de még is tetszett az udvariassága.
- Na, de most rajtad a sor! Mesélj nekem valamit, Mátéról! Mondtam, talán még egy kicsit parancsolóan is, de viccnek szántam. Kíváncsi voltam rá, milyen is lehet Ő.

Farkas

Jojo

- Ugye? - kérdezett vissza hevesen bólogatta Farkas, mert éppen ő is erre gondolt, hogy egy párna a hajában csak jól jöhet. Amennyi minden volt már a hajában öccsének meg neki, közeli ismerőseik biztosan nem néznének rá furcsa szemmel.
- Hajlakkal - felelt röviden Farkas. Nem tette végül hozzá, pedig meg fordult a fejében, hogy Félix és ő nem nagyon merik varázstudásukat a hajukon próbálgatni. Már az előbb is bevallotta, hogy nem ő a megfelelő ember a begyűjtő bűbáj korrepetálására. Ennyi negatív tulajdonságot felfedni egy napra bőven elég, a többi majd kibukik később. Különös módon Farkast sokkal kevésbé zavarta Joe matatása a hajában, mint korábban Elenáé. Az lehetett ennek az oka, hogy a fiúval már váltottak előtte pár szót, a lány az Eridon tornyából pedig egy perccel ezen cselekedete előtt szegezett rá pálcát, mert azt hitte, bandita. Pedig csak a pókhálót segített kiszedni a varázslatos hajkoronából. Amíg a frizurájában turkált a másik, volt ideje megszemlélni a vele szemben szomorúan lógó hajfürtöket. Szinte hallotta a szipogásukat. Teljesen le voltak törve és egy jobb életre vágytak. Farkas tudta ezt. Joe valamiért bocsánatot kért és visszahúzódott a kútpadkán, így Farkason volt a kezdeményezés sora.
- Ha szeretnéd, megcsinálhatjuk a tiédet is ilyenre - ajánlotta föl. Megállta, hogy azt mondja, a fiú hajtincsei sikítanak egy vadabb életmódért.
Elhúzott szájjal törte a fejét Farkas, hogyan bírja rá "tanulótársát" az invito varázslat elvégzésére. Topogott a lábával a puha fűben, körülnézett, hátha felhasználhatnának valamit, de körülöttük csak a kővarázsló volt. (Meglepően csöndes ma.) Meg néhány virág, bokor, fa.
- Nagyon szereted a gumicukrot? - kérdezte, és lassú mozdulattal kicsúsztatta Joe kezéből a zacskót. Nem azért, hogy vegyen belőle, nem volt olyan tahó, hogy csak úgy kínálás nélkül venne még egy szemet. Felállt és arrébb sétált pár lépést, kezében a zacskóval. Azt remélte, a fiú is ismeri az érzést, amikor nagyon kéne egy csoki, de Félix felfalta az összeset (vagy Farkas volt? mindegy.), és egyszerűen nincs. A hiba a gondolatmenetben ott lehet esetleg, hogy Joe válogatott módon végzett ki épp nem rég egy csomó gumikígyót. Ha ez az ötlet sem válik be, Farkas fel fogja vetni, hogy keressenek valami igazán kellő dolgot, és azon gyakoroljanak.
- Esetleg elmehetnél a vécére. És nálam lesz a vécépapír - mondja majd.

Farkas

Jo

- Gondolnod kéne azokra is, akiknek égnek áll a hajuk, így sapkát bajos viselniük - vigyorgott Farkas. Jól érezte magát, Joe majdnem olyan volt ötletbörze közben, mint a testvére. És még a hajfelállítás ötletére is lelkesedéssel reagált. Megérte kihagyni az illemtan-órát. Mikor találkozott volna végre egy barátfélével, ha az órán csücsül?
Az invito megtanulásával kapcsolatos ötletei viszont sajnos nem arattak osztatlan sikert. Egy kicsit csalódott és szomorú volt, amiért semmi hasznot nem hajtott Joe-nak, és nem segíthetett neki. -  Ne haragudj - horgasztotta le a fejét, de nem sokáig búslakodhatott, Joe is hamar túl tette magát a kudarcos bűbáj gyakorláson.
- Mindjárt kicsöngetnek - állapította meg, bár csak az időérzéke segítségével. Arra már nem gondolt, hogy ez hamarosan új tanórát jelentett. A rúnatanról is le fog maradni. . Menjünk! - csapott a térdére, és megvárta, míg a másik is összeszedi magát és elindgulhatnak a Navine vagy az Eridon ház felé (ikertestvérével mindkét szobájukban tartottak ilyen holmit), hogy összeszedjék a szükséges kellékeket a hajmeresztéshez. Gondolatban visszatért egy félbe hagyott témájukhoz. Milyen tál? - gondolkodott, és rögtön be is ugrott neki.
- Mi az az elemenmtál? - kérdezte, mert még sosem hallotta ezt a szót. - Te is meg fogod tanulni irányítani őket?

Állia


Zárás:

Láttam, hogy Állia is észrevette, hogy sötétedik, de udvariasan ezt nem említette.
Ez megmosolyogtatott, apukám sem szólt rám sosem, hogy "Na de kislányom, késő van már!"
A kérdésemre, hogy mi a kedvenc tárgya, ő azt mondta; a jóslástan és legendás lények gondozás. Viszont az asztrológiát nem szereti.
Ezen kicsit elgondolkodom a jóslástan tőlem elég távol áll. De a legendás lények gondozását én is szeretem.
Arra a kérdésemre, hogy hol lehet kávét kapni, láttam rajta, hogy kicsit meglepődött.
Gyorsan elmagyaráztam:
- Tudod, nekem igazából nincs sok szenvedélyem, de az egyik pont a kávé, csak ezért érdekel annyira. Minden nap szükségem van rá kétszer-háromszor.
Remélem sikerült elmagyaráznom a logikámat.
Felajánlottam, hogy menjünk be, mivel már sötét van.
- Bemegyünk, gondolom, még neked is vannak terveid mára? - néztem rá kérdőn
Visszasétáltunk hát a Kastélyba. Megmutatta hol a konyha, majd csináltam magamnak egy kávét. Megfogtam, úgy határoztam, majd a szobámban megiszom.
Elköszöntem Álliától
- Hát akkor további szép estét. Remélem, még találkozunk majd. Még egyszer nagyon köszönök minden segítséget. - mondtam vidáman
Visszamentem a szobámba és a kávémat szürcsölgetve visszagondoltam a délután történtekre.
Sikerült szereznem egy barátot, ami szuper. Biztos nagyon jó lesz itt, ha már az első nap ilyen jól alakult.

Anita


Lehet, hogy egy kicsit furcsán néztem ,mert elmagyarázza, hogy mért szeretné tudni, hogy hol lehet kávét kapni. A választ kicsit furcsának találom, de hát ha neki kávéra van szüksége, akkor jó. Aztán ajánlatot tesz arra, hogy menjünk be, mivel észreveszi, hogy sötét van. Hát tényleg lenne még pár dolog, amit mára terveztem. Felállva válaszolok.
- Lenne még pár dolog, de rá ér. Ha viszont segítség kell még neked, akkor szólj nyugodtan.
Ehhez még egy kedves mosolyt is eleresztek. Ez után elindulunk a konyhába, Anita csinál egy kávét, én pedig egy teát magamnak. Majd elbúcsúzunk egy mástól.
- Neked is szép estét és sok sikert a beköltözéshez. Biztos találkozunk még.
Ez után egy széles mosollyal nyugtázom azt, hogy megköszöni a segítséget és megnyugtatom, hogy nem kell megköszönni.
- Ugyan, ez természetes. Szólj, ha kell még valamiben segíteni.
Ezzel elindultam kifele a konyhából a teámmal, fel a szobámba. Elégetten nyugtázva, hogy lett egy új barátom.
 

Szeretettel Sheelának *-*

    Egy igazán fontos filozófiai kérdésbe ütköztem. Na jó, talán nem filozófiai, de érdekes. Szóval, ha a kutyám a hátán fetreng és ugat, akkor mennyire gáz, ha én is ugyanazt csinálom, mint ő – az ugatás részt leszámítva? Oké, erre a választ magamtól is tudom. Mióta nem szedek gyógyszert, visszaváltottam eredeti barna hajszínemre, ami egyrészt természetesebben hat – mint egy gyönyörű nyári legelő! (ami amúgy egyáltalán nem barna, viszont természetesnek természetes) -, másrészt jobban áll; sokkal jobb a kedélyem, mondhatni megkergültem, illetve fontos kiemelni azt is, hogy koromtól teljesen eltérően gyerekes vagyok. Bár ha jobban meggondolom, ez a beismerés, vagy inkább felismerés mégis csak utal arra, hogy nem óvodába járok, hanem negyedik évfolyamra a Bagolykövön. Mindezeket figyelembe véve, újra normális Eridonos vagyok, kilométeres mosollyal. Jah, meg amit elfelejtettem, hogy kevésbé vagyok szeleburdi! Hopp, egy asztalláb, hát nem majdnem belém rúgott? Ejnye, pimasz asztal…
    Na mindegy, úgy döntöttem, hogy régi önnön személyem visszanyerését tudatom a külvilággal is. Igazából attól a helyes Rellonos fiútól is bocsánatot kéne kérnem, akinek elszívtam a cigijét még… Hónapokkal ezelőtt. Már biztos nem emlékszik rám, de talán jobb is így. Nadeszóval ott tartottam, hogy felvettem egy nagyon aranyos, vörös alapon fekete virágos tornapipellőt, hozzá egy farmert, aminek a szára túl hosszú, úgyhogy felhajtottam, plusz felkaptam egy fekete testhez álló pólót, egy farmerdzsekit, meg a mosolyomat. Mert igen, a mosoly elengedhetetlen kellék! A jókedvemet csak fokozta, ahogy a kis prüntyő kutyi ugrabugrált körülöttem, hogy hadd jöhessen ő is, én viszont csak leintettem. Ma ismerkedni megyek, világot látni, felfedezni újra a kastély szépségeit! Így is indultam el. Minden szembe jövőre vigyorogtam, minek következtében szerintem azonnal rohantak, hogy elmegyógyászati segítséget hívjanak, illetve valami csontkovácsnak is riadózhattak, tekintve, hogy úgy mosolyogtam, mint akinek beakadt az állkapcsa és nem tud mást csinálni, mint görbülni.
    Az úti cél a Fénylő Lelkek Udvara volt, ahol már olyan régen jártam, hogy nem is tudom mikor. Nem is tétováztam sokat, rögtön a kúthoz mentem, hogy a szélénél lehuppanjak a földre – minden más, NORMÁLIS ember a padra ül, igen, ez célzás – és fejemet a párkánynak támasszam. Így testközelből hallhattam a csordogáló vizet, ami rendkívüli nyugalmat sugárzott minden porcikámba. Nálam volt a táskám, amibe még benne volt egy törött pohár. Pont megfelelő arra, hogy ezen a csodálatos délutánon melodimágiát gyakorolhassak! Lyra elmagyarázta mit hogyan kell, meg is mutatta többször is, csak annyi a dolgom, hogy addig gyakorlok, míg végül sikerül. Szóval a pálcámat előszedve elmormoltam egy Reparot és kiraktam magam elé az üveget, hogy farkasszemet nézzek vele. Na cica, te ma több életedet veszíted el, mint amennyi egy valódi macseknak egész létezése során lehetősége van.

Annabell Lucy Parker
Egyelek meg de most tényleeeeeg! Q_Q

Egyáltalán nincs ma sem jókedvem. Azt hiszem, hogyha mindennap úgy kelsz fel, hogy tudod, nem számíthatsz a szüleidre, hogy nincsenek testvéreid vagy életcélod, igazából az életnek sincs túl sok értelme. Csakúgy vagyok, de ez jó, addig is azzal üthetem el az időt, amivel szeretném, nem azzal, amire kényszerítenek. Régen, emlékszem, mit akartak tőlem a szüleim, viszont inkább ugornék egy sárkány elé, minthogy megtegyem azt, amit valósággal rám erőltettek.
Sóhajtozva sétálok a szabadban, remélve, hogy vigaszt találok a szívemben érzett keserűségre. Egy krémszínű hosszú ujjút, csőszárú farmert, és magas szárú csizmát viselek, kabátként pedig a nadrághoz illő laza dzsekit.
Forduljon fel minden élőlény, ami él és mozog! Forduljon fel mindenki, aki a boldogságért áhítozik! A boldogság nem más, mint gyenge illúzió, egy hitegetés, ami semmit nem old meg. Valójában az életnek tényleg nincs célja sem. Az út csak a sötétségbe vezet, esetleg a legközelebbi temetőbe.
Sokáig bolyongok céltalanul, mire ráakadok egy különös helyre. Itt sem jártam még. Enyhe érdeklődéssel belevetem magam, ekkor pillantok meg valakit a távolból, és előre izgulok. Mindig is hányingerem volt a többi embertől. Nem azért, mert rasszista lennék, egyszerűen... Más vagyok, mint a többi, egy-két lábon járó ocsmányság, aminek a pokolba kerülés lenne az igazi megváltás.

Szeretettel Sheelának *-*
(ne egyél, az fájni fog... ><)

    Jó idő van! A napocska ugyan nem süt, de nincs hideg, aminek végtelenül örülök. Kezdett már borzalmasan elegem lenni a télből. Nem is volt rendesen hó se, meg úgy semmi se. Névlegesen eljött az évszak, aztán átlépett rajtunk és most boldogan kuncog, hogy nesztek gyökerek, hiába vártatok. Pedig olyan szépséges lett volna egy white christmas! Na mindegy. Most azonban sötétedik, a lehető legjobb időpont arra, hogy törjek-zúzzak, méghozzá büntetlenül, másokban nem kárt téve. Miután megjavítottam az üveget, jót szemeztem vele.
- Na babám, ez fájni fog! – jelentem ki neki totális beleéléssel és már füttyentek is, aminek eredménye az, hogy ripityára törik. Hoppá. Gyors Reparoval rendbe hozom, amit rendbe kell, majd léptekre leszek figyelmes. Bizony ám, kifinomult hallásom van, mint egy melodimágus vadászkutyának! Még a szaglásom is olyan! Nem tétovázom hát, a hang irányába fordítom fejemet, majd mikor meglátom a búskomor arcot, magamban elszörnyedek. Biztos én is így néztem ki fél évvel ezelőtt. De lehangoló lehettem! Nem gondolkodhattam, integettem neki, aztán felpattantam, sikeresen felrúgva az amúgy pillanatokkal azelőtt megjavított poharat, amely most szilánkokra törve csörömpöl. Hatásos belépő, mit ne mondjak, bár nem túl bizalomgerjesztő. Szinte odapattogok a lány mellé – a táskám hol van? – és az intim szféráját igen csúnyán átlépve pislogok bele óriási kék szememmel az ő íriszeibe.
- Miért vagy szomorú? Mosolyogj! – ez parancs volt katona! Ezt már nem teszem hozzá, de érezhetően járna a mondat végére. – Na várj, megmutatom, hogy kell! – azzal széles görbét varázsolok arcomra, ha pedig a lány nem követi a példámat, egyszerűen – személyes terét újra megsértve –kezemmel arcához nyúlok és két ujjammal széthúzom a száját, felfelé kanyarintva azt. Hát, nem az igazi, de kezdetnek elmegy, helyeselek magamnak ott mélyen, még bólogatok is hozzá. Biztatóan pislantok rá, hátha ettől megjön a kedve a vidámsághoz. Aztán mielőtt reagálhatna, elkezdem a kúthoz cincálni. Tisztára úgy viselkedem, mint egy elmebeteg. Ha jön velem, könnyű dolgom van, de ha nem, akkor sem eresztem, valahogy csak kilyukadunk annál a nyomorult vízköpőnél.
- Na figyelj. Szeretném, ha te lennél a zsűri! Az a feladatom, hogy megrepesszem ezt a poharat! – azzal lemutatok az üvegszilánkokra. Nos khm. Ez így igen érdekesen hangzik, hiszen a romokon nincs mit tovább törni, úgyhogy megint mondok egy Reparot, hogy egyenesben álljon a pohár, jómagam pedig letörökülök mellé. Kezemmel jelzem, hogy lecsüccsenhetne velem szemben, igazán nem harapom meg, vagy ha mégis, nem vagyok veszett. Azért ez biztató információ, nemde?

Annabell Lucy Parker - Már most szeretem ezt a játékot, és de, azért is, csak talán később.

Az idő jónak ígérkezik, de nem számomra. Valóban nem süt a Nap, de nincs is olyan sötét idő, mint amilyenre vágyom jelen pillanatban. Felsóhajtok, óvatosan megközelítve az illetőt. Csak Isten tudja, miért vetemedtem arra hogy odamenjek, mert nagy hiba volt.
Alighogy odaérek, kinyújtja értem undorító kezeit, befurakszik a személyes szférámba és az arcomhoz is hozzáér. Azonnal lerántom magamról, s ha nem pattogna annyira, szívből jövő gáncsolással mutatnám ki felé "szeretetemet." Már most hányok tőle. Remek jelzőkkel fűszerezve könyvelem el magamban az első ilyen élményt, ami először és így fogad. Először valamilyen Blankához volt szerencsém, de ehhez a balfékhez képest ő is normálisabbnak tűnt.
- Remélem minél hamarabb felfordulsz! Undorító az egész lényed! - harsogom, de mintha nem is figyelne rá, elkezd vonszolni. Úristen! Ez a vidámság gusztustalan! Megpróbálok ellenkezni, de nem sikerül. A hibbant nő úgy ráncigál magával, mintha csak egy rongybaba lennék. A mosolyától émelyeg a gyomrom, és a belőle kiáradó erő... Nos, különleges kisugárzással bír azt elismerem, azonban az nem elég, hogy mosolyt csaljon egy összetört lélek arcára. Nem ám, az én mosolyomat ő bizony soha nem fogja megtapasztalni. Egyszerűen nem tudok, s nem is akarok.
- Előbb csapok fel sárkány ölőnek! - próbálok elvándorolni, hogy véletlenül se kelljen végignéznem a fergeteges műsort. Nem tudom ki ez, viszont borsódzik a hátam. Visszataszító, émelyítő, nekem meg elegem van.
Soha nem ülnék le ide, ha van a közelben bárki is! A "bárkibe" meg az idegen is beletartozik, aki annyira sem méltatott, hogy bemutatkozzon. Mikor tünhetek el innen? Lesünk ki egy alkalmat rá...

Szeretettel a depressziós pillangókisasszonynak
(Hajjajjajj... Akkor majd jól vigyázok magamra. *-*)

    Egy sikertelen próbálkozás sose vegye el a kedved semmitől! Igen, a pohár eltöredezett – oké, szétrobbant… -, de ez volt a bemelegítés. Na mindegy, egy Reparo ezen is segít, úgyhogy immár az ép üvegre koncentrálok, mikor lépéseket hallok. A kis megszeppent, rosszkedvű fióka! Hát ezt nem tűrhetem! A nyomorult poharat felrúgva rohanok elé és a mosolygásról kezdek neki magyarázni, amit láthatóan nem értékel, mivel elég durván ellöki a kezem. Na de most mi van? Én csak kedves akartam lenni! Na nem baj, majd fel fog vidulni! Amikor rám kiált, egy pillanatra elkerekedik a szemem, de ez csupán egy pillanat, utána ingerülten megemelem a hangom és rárivallok.
- Te meg olyan savanyú vagy, mint egy citrom! – a mondat befejezése után semleges arckifejezést veszek fel, de belül már megint jó kedvem van. Megragadom a lány kezét és megint a görbémmel kezdem húzigálni a kút felé, ugyan dobja már le magát mellém. Vagy velem szemben. A lényeg, hogy a társaságomban gubbasszon tovább, mert akkor legalább egy hangyányi esélyem marad arra, hogy a depresszív pillangókisasszonyt némileg jobb kedvre derítsem. Hiszen hamarosan a napocska is kisüt már! Zsűrizési ötletem teljes mértékben elveti, megint kissé csípős megjegyzéssel, minek hatására résnyire összehúzom szemeimet. Durva nőszemély, de ez csak növeli a kihívás iránti lázat, úgyhogy… Nem rázol le ilyen könnyen kisanyám, korábban kell ahhoz felkelned, és sokkal több babot kell megzabálnod.
- Nos… - megköszörülöm a torkom és tekintetemet ráemelem. – Lucy vagyok, bár ez gondolom hidegen hagy. Ettől függetlenül örülnék, ha nem kéne Deprinának hívnom téged, úgyhogy mondanál egy nevet? – a görbület az arcomon szelíd és kedves, azonban ha jobban figyel észreveheti, hogy nem tréfálok. Képes volnék így nevezni, mindenféle szívfájdalom nélkül. És ez jobban idegesítené, mint idegesítő és elviselhetetlen személyiségem. De talán van valami, amivel itt tudom tartani, csak ügyesen kell játszadoznom. Először is a pohárral kell egy rendkívül jó bemutatót csinálnom, ha pedig ez nem segít, akkor megpróbálni olyan hanghullámokat kelteni, amik nyugtatóan hatnak morcasszonyra.
- Na jó. Csak egy kicsit csüccs le, ha pedig nem tetszik, akkor majd kisebb ellenállást fogok tanúsítani a távozásodat illetően – ez egy jó üzlet. Nekem. És neki is. Őszinte mosolyra húzódik a szám és úgy nézek rá, mint egy kölyökkutya, szinte kérlelve őt, hogy adjon egy esélyt. Ezt a vidámság dolgot egyelőre sztornózzuk, ha maradásra bírtam, lesz még időm az idegein táncolni.

Annabell Lucy Parker ^-^ <3

- He? - meglepődöm, amikor észreveszem a furcsa csillogást a szemeiben. Valamiben nagyon elszánhatta magát. Ismerem a tekintetet, és biztos vagyok benne, hogy ez a csillogás elszántságról árulkodik. De vajon mit határozott el ennyire magában?
A különös névért cserébe bármily nemű probléma nélkül le tudnám önteni egy vödör hideg vízzel, ám sajnos nincs vödröm, kézzel vagy pálcával meg nem olyan jó a hatása a dolognak. Szóval marad a jól bevált mérlegelés. Unottan felsóhajtok, miközben nagyban azon gondolkodom, mitévő lehetnék.
- Ja, nem érdekel a neved, meg az eszement műsor sem! - válaszolom hűvösen, majd hozzáteszem hogy Lengrond vagyok, de a keresztnevem sosem árulnám el egy hozzá hasonlónak sem.
Bákker, hova mehetnék? Nem akarok sokáig ezzel az őrülttel maradniii! Idegesen körbenézek, majd kiszúrok egy tőle távolabbi pontot és futásnak eredek. Kössz, én véletlenül sem akarok veled maradni!

Szabó Lívia Lujza
Március 25. – délelőtt 11:20

Szerettem a tavaszt, nem hiába, hiszen akkor születtem. Most, hogy a vizsgáknak is vége lett, lassan kezdődött a szünet, amit ki kellett használni. A kérdés csak az, hogy hogyan? Emberek közé kedvem nem volt menni, a szobámban pedig úgyszintén nem volt maradásom, szóval fogtam a kabátom és leléptem a házból. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, a lábaimra hagyatkoztam és nem érdekelt, hogy merre visznek. Kanyarogtam a folyósokon, kikerültem az embereket, majd valahol a keleti szárnynál kötöttem ki.
Belestem az egyik ajtón és döbbenten láttam, hogy minden csendes. Beléptem, majd behúztam magam mögött az ajtót, de végül arra jutottam, hogy a kastély még sem jó helyszín a fejem kiszellőztetéséhez. Kiléptem hát a nyílászárón és lesiettem a lépcsőkön. Végül a bejárati csarnokban álltam meg, hogy kifújam magam, aztán megtoltam a külvilágtól elválasztó barna bejárót, aztán gyorsan kilibbentem a szabadba. Valamerre jobbra fordulhattam, mert pár perc séta után egy boltív alatt találtam magam. Átléptem alatta, és ámulva néztem körül. Középen egy szökőkút folydogált, közepén egy idős öregembert ábrázoló kőszobrot állítottak. A varázsló előre nyújtott pálcájából csordogált a tiszta folyadék, ami a szökőkút kőlapjain belül ért véget. Az egész hely megbabonázó volt, és ami a legfontosabb, egyedül voltam. A virághalmok közepette kiszemeltem magamnak egy padot, amire ráülve újabb bizsergő érzés fogott el. Az udvar, ahová érkeztem varázslatos volt – szó szerint -, így kénytelen voltam behunyni a szemem és élvezni a szél cirógatását az arcomon.
Lábaimat felhúztam, karommal megtámasztottam és figyeltem a víz csordogálását. A szempilláim egyre nehezebben tudtam fent tartani, lassan lecsukódott mind a kettő és fejem a térdemre bukott. Ez most komoly? Alszok? – megráztam a fejem és felemeltem, majd újra a vizet kezdtem el pásztázni. A szél összeborzolta a hajam és az arcomba fújta, de ezzel most nem törődtem. Túlságosan lefoglalt a virágot szemlélése, ahogy a szélgyerekek a szirmaik örül kergetőztek, párat le is téptek, amit sajnáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt voltam. Fáradt voltam, mert Vatta nagyon lefárasztott reggel és az edzésen is megizzasztottak minket. Kezdtem megbánni, hogy jelentkeztem a csapatba, bár újra seprűn ülni jó érzés volt.

Nemes L. Izabella

A tegnapi Kísértetház eléggé kivett az energiámból. Sokáig aludtam. Azt gondoltam; jó lenne egy kicsit egyedül lenni és olvasni, vagy nem tudom. Elfoglalni magamat. Megnéztem a sulitérképet, és találtam egy nem túl nagy, elszigetelt helységet; a Fénylő Lelkek Udvarát. Vittem egy mugli újságot, amit még otthonról vittem Szabináékhoz. Leültem egy padra és olvastam. Milyen érdekes...a mugli világban sokkal több veszekedés és vita van a lapok szerint.
Ahogy lapozok és félrenézek, előttem kicsit balra egy padon fekvő lányt pillantok meg. Látom rajta, hogy sportos és jó alakú. Biztos a kviddics csapatban játszik. Hallottam, hogy a tegnapi edzés nagyon kimerítő volt a játékosok részéről. Biztos nagyon fáradt, így nem zavarom. De ha már kipihente magát, akkor megkérdezem, hogy milyen a kviddics válogató.
Nem az erősségem a repülés, inkább párbajozni szeretek. Érthető, mert a muglik között versenyszerűen vívtam és elég szép eredményeket értem el. (Például U14-es Európa Bajnokság 1. hely, pedig csak 13 éves voltam.)
Tovább olvastam az újságot. Már majdnem a végére értem, amikor a lány egy nagyot ásított. Kisebb szívroham jött rám.
Egy madár repült a padom támlájára. Egy kis cinege. Adtam neki egy kis szezámmagot, ami a táskámban volt. A kis állat miután megette az elemózsiát, hangos énekkel elrepült.

 

Szabó Lívia Lujza

Így visszagondolva nem bántam meg, hogy jelentkeztem a csapatba, hiszen mióta „ideköltöztem” nem volt alkalmam lovagolni, a zongorázás pedig nem sport. Kellett valami, ami levezeti a fölösleges energiámat és így a kviddics mellett döntöttem. Kiskoromban már ültem seprűn, így egyből beleszerettem ebbe a játékba és nem volt kérdés: beszállok. Leengedtem a lábaimat és nekidőltem a pad támlájának, úgy gondolkoztam tovább. Mióta itt vagyok nem volt alkalmam megismerni az összes levitást, de ami késik, nem múlik.
Végiggondolva nem volt olyan ember, akivel közelebb kerültünk volna egymással, mindenkivel csak épp megismerkedtem. Na jó, talán Luna volt az, akivel még többet beszéltünk, de ennyi. Aztán ott volt még Albert. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt, de vele is csak egyszer találkoztam, az is már mióta volt. Fel szerettem volna keresni, csak nem tudtam merre induljak. Az udvaron még mindig fújdogált a szél, amikor egy másik lány közeledett. Leült velem szemben és a kezében hozott újságot kezdte el olvasni. Hát, ennyi volt a magányos lét – sóhajtottam. Tudtam, hogy a lány előbb vagy utóbb ide fog jönni és beszélgetni fog velem, aminek nem örültem. Egyelőre viszont úgy tűnt, hogy nem akar idejönni, úgyhogy megnyugodva üldögéltem tovább. Kezdett melegem lenni, nem is értem miért öltöztem ennyire fel.
Elég lett volna egy póló és egy farmer, helyette magamra aggattam vagy három réteg ruhadarabot. A lány pillantását éreztem magamon, így felpillantottam és a gyanúm beigazolódott. Az idegen engem figyelt, majd pár perc múlva újra az újságjába temetkezett. Egy feketerigó pár fürdött a szökőkút vizében, amit mosolyogva figyeltem. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis madarak fürgén belecsobbannak a vízbe, megrázzák magukat, amitől a tollukból ezernyi vízcsepp száll mindenfelé, majd újra felrepülnek a kőlapra. A lány mellé egy kis cinege szállt, amit gyorsan meg is etetett, majd a madár – úgy ahogy jött – hangos énekkel elszállt.
Egy kicsit furcsálltam az állat viselkedését, hiszen a madarak nem ennyire barátságosak az emberekkel. Viszont mivel a madár már elrepült, újra a rigópárt kezdtem el tanulmányozni.

Nemes L. Izabella

Letettem az újságot és az ismeretlen lányt néztem. Észrevettem, hogy figyel valamit, kicsit arrébb csúsztam a padon és egy feketerigó párt láttam, ahogy a vízben játszadoznak. Engem, ahogy a lányt is lenyűgözöte a rigópár viselkedése. Gondoltam hátha szóba elegyedik velem a lány, ha odamegyek és megetetem a madarakat. Kivettem egy kis magot a táskámból és szépen-lassan elindultam az állatkák irányába. A szökőkút szélére V alakban szórtam le a magokat. A rigók odaröppentek a magokhoz és elkezdték szemezgetni azokat.
- Hát nem gyönyörűek? - kérdeztem a lánytól. Ő csak egy aprót bólintott kis mosoly társaságában. Azt gondoltam, hogy ő Levitás ránézésből. Nem nagyon találkoztam még emberekkel ebből a házból, de azt hallottam, hogy barátságosak.
Körbenéztem az udvaron és gyönyörű, kék virágokra lettem figyelmes. Megnézem őket alaposabban és méhecskék döngicséltek a növények mellett. Erről eszembe jutott az a film, amit kisebb koromba mindig néztem, Az égig érő fű. Itt aztán sok fű volt, bele is hemperegtem volna, ha egyedül lettem volna. Ránéztem a szoborra, ami egy bölcs varázslót ábrázolt. Mindig is lenyűgözött a szobrászat, de ez a darab különösen megragadott.
Összeszedtem a bátorságomat és megszólítottam a lányt.
-Hogy hívnak?

Szabó Lívia Lujza

Úgy tűnt, a madarak egész jól elszórakoznak magukban, így hát nem zavartam őket. Egy újabb rigó szállt le közéjük, de ő csak a kőlapon illegette magát, a vízbe nem ment bele. A lány letette az újságot és előkotort valamit a táskájából. Eddig észre sem vettem a kis batyut, de most szembetűnően feküdt a padon. Egyre gyorsabban közeledett, majd végül megállt a szökőkút mellett és leszórta a magvakat, aztán elrendezgette őket. Nem láttam, hogy milyen alakot csinált, de nem is igazán érdekelt. A legfontosabb most az volt, hogy mikor megy már el. A rigópárból először a tojó vette észre a lehulló ételt és ő szánta rá magát, hogy ebédeljen valamit. Újra megrázta a tollait, majd kirepült a vízből és megállt az újonnan érkezett társa mellett.
Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, de semmi említésre méltó. Teljes nyugodtsággal leszálltak a földre és csipegetni kezdték az előbb leszórt ételt, mire persze a tojó párja is csatlakozott hozzájuk. A lány felém fordult és megszólalt. Halkan sóhajtottam, de nem is fogtam fel igazán, hogy mit mondott.
Biccentettem felé, ezzel reméltem, hogy végre elmegy, de úgy tűnt maradni fog. Csak ne kezdjen beszélni, csak ne kezdjen beszélni – fohászkodtam magamban. Körülnézett az udvaron, de most kivételesen nm követtem a pillantását, hiszen nekem már volt szerencsém felfedezni ezt a gyönyörű helyet. Amíg ő nézelődött én a madaraknak szenteltem minden figyelmemet. Vagyis csak próbáltam nekik szentelni. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy vajon melyik házba tartozhatott. Rajta volt ugyan a talárja, de háttal állt nekem, így nem láthattam a címerét. Miután kicsodálta magát, újra felém libbent és szólásra nyitotta a száját.
Na, ettől féltem! Viszont a címerét meg tudtam nézni, amin egy kis sárkány tündökölt. Rellon – suttogtam bele a szélbe. A lány megkérdezte, hogy hogy hívnak, amire amúgy illedelmesen válaszoltam, ám beszélgetni nagyon nem volt kedvem.
- Izabella vagyok.
Feleltem és tovább reménykedtem benne, hogy nem kezd el kíváncsiskodni, esetleg idejön. Na, akkor már tényleg elrontja a napom.

Nemes L. Izabella

-Izabella? Szép név. Én Lívia vagyok. - mondtam. Láttam, hogy eléggé megviseli valami, ezért inkább békén hagytam. Visszaültem a helyemre. Elbambultam. Mániámmá vált a kísértetek utáni kutatás. Akkor is ezen gondolkodtam, amikor Gwennel elmentünk a kísértetházba, akkor láttam először szellemet és lenyűgözött. Plusz, még a Bogolyfalvi temető is tartogathat érdekességeket.
Elszántam magamat, mert ez már egy kicsit unalmas. Akármi lesz. Lehet, hogy megutált ezért, de odaültem mellé. Mivel már nagyon felcsigázta az érdeklődésemet a titokzatossága és zárkózottsága "faggatni" kezdtem.
- Honnan kerültél ide? Miért döntöttél úgy, hogy kijössz ma? Milyen a kviddics válogató?

Szabó Lívia Lujza

A lány nem akart egyedül hagyni, bár miután Lívia néven bemutatkozott, visszaült a padra és kicsit visszafogta magát. Elmélázva néztem magam elé és azon gondolkoztam, hogy erről is írnom kéne egy dalt. Annyi dalt írtam már zongorára, de még egyiket sem fejeztem be. A kedvencem egy zongora-cselló duett volt, de sajnos csellós lánykát, illetve fiút nem találtam. Gondolkoztam már egy bandán is, de ahhoz kicsit bátrabbnak kellett volna lennem és tehetségesebbnek. Sokan mondták már, hogy szépen zongorázom, és hogy énekelni is tudok, de persze ezt én mindig semmibe vettem. Már épp álltam volna fel, hogy visszainduljak a szobámba és bejezzem a cselló-zongora duettet, amikor Lívia mellém lépett és leült. Egy egész kérdés lavinát zúdított rám, amit nem néztem jó szemmel, de nem szóltam. Arról érdeklődött, hogy honnan érkeztem, miért döntöttem úgy, hogy kijövök… állj! Miért ne jöhettem volna ki? Talán prefektus? Nem, még túl fiatal hozzá. Bár hallottam olyat is, hogy elsősből lett prefektus, szóval egy kicsit megijedtem. Az utolsó kérdése viszont meglepett.
Honnan tudja, hogy kviddicsezem? Ennyire látszik, hogy fáradt vagyok? Vagy…
- Honnan tudod, hogy kviddicsezem?
A kérdést egyenesen neki szegeztem, nem törődve a másik kettővel. Most csak ez a fontos és nem más. Nem érdekel, hogy meg fogja kérdezni újra, hiszen egy idegennek nem tálalok ki mindjárt az életemről és szerintem ő az én helyzetemben ugyan így cselekedni. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik nem olyan antiszociálisak, mint én, és őt rögtön elmondanak mindent magukról, de én más vagyok.
Ahogy a lánnyal beszélgettem azt vettem észre, hogy ő is az ilyen mindent elmondós fajta, akiket pedig köztudottan nem szeretek. Akivel eddig megtaláltam a közös hangot az egyedül Luna és Albert volt, bár nem beszélgettem velük olyan sokat, még is azt éreztem, hogy ők azok akik épp eleget beszélnek és közben a hallgatásukkal sok mindent elárulnak magukról.

Rentai Bálint

Az utolsó nap a szünetből. Ma lesz az évnyitó és holnap már tárgy felvétel és más egyéb dolgok kezdődnek. Szomorkásan gondolok a szünetre, nagyon kellemes volt. De egyben örülök is, mert idén kezdem a harmadik évem és már készülök. Hisz nem fog meg ártani egy kis tanulás, előre felkészülés. Csak sajna nincs kedvem hozzá. Inkább tervezgetek egy csöppet. Tudom, hogy valamelyik nap be kell mennem a könyvtárba, hogy átnézek pár dolgot, kicsit készülni. Talán még veszik is ki egy-két könyvet, de ez még csak gondolat. Most inkább hagyom és élvezem a napsütést a szobám ablakából és nem gondolkozom ilyeneken, hanem kimegyek és lerajzolom ezt a szép, tavaszi napot. Ágyamról leszállva felkapok egy sablon füzetet és a tolltartóm, majd elindulok kifelé. Miután kiérek a folyosóra és választok egy tetsző leges irányt kifelé, amiről a fénylő lelkek udvarára jutok egy idő után. Örülök, hogy ide lyukadtam ki. Szeretem ezt a helyet, nagyon kellemes és szép. Lerajzolni pont jó.  Körülnézek, hogy hova ülhetnék rajzolni és ki is választok egy közeli padot, amiről jó a rálátás a tájra. Szapora léptekkel megyek a padhoz. Aztán kényelmesen elhelyezkedve elkezdek rajzolni. A közelben van egy gyönyörű, majd nem teljesen virágzófa. Kecsesen hajol az ösvény fölé. ami ettől nagyon szépen mutat. Ettől meg igézve elkezdek dolgozni.

Állia Szipenni

Alig 10 perce, hogy megérkeztem, és fogalmam sincs merre. A csomagjaimat kedvesen elvették, megmutatták, hol alhatok majd, melyik az én házam. Ennyi. Azt is megtudtam, hogy ma este évnyitó van, amin nem ártana részt venni. Nem lesz gond, bár előtte még pár dolgot el kell intéznem. Például meg kell találnom a gyógyítót vagy azt, aki itt az esetleges betegeket kezeli, és leadni a volt iskolám javasasszonyának jegyzeteit. Nagyon figyelmesen angolul írta, így reményeim szerint el tudják majd olvasni. Szóval a papírokkal a kezemben indulok útnak, és keresgélek, hogy megtaláljam a személyt, akire szükségem van.
Szerencsére még szép az idő, így viszonylag hamar kimelegszem, és a világoskék pulcsim - mintha csak tudtam volna, hogy a kék házba kerülök - leveszem. Szépen megcsomózom, és a vállamon keresztbe teszem, hogy ne hagyjam el. Az ingem fehér, a farmerom meg sötét kék. A talárral ráérek majd az évnyitóra...
Fogalmam sincs mióta bolyongok, de kezd furcsa lenni, hogy nem találkozom senkivel sem. Biztos mindenki még csak most érkezik, vagy éppen készül az ünnepségre. Nekem viszont kéne valaki, aki megmondja merre! Meg kellett volna kérdezni, azt a nőt, aki a szobát mutatta meg, de mire odajutottam volna, nem volt sehol.
Egy különös helyen találom magam. Félig mintha bent lennék, félig meg kint. Igazán szép, és ami a legjobb, van itt valaki. Egyedül. Remélhetőleg ő tud majd nekem segíteni.
- Khm... - köhintek egyet hogy felhívjam magamra a figyelmet - Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak... öhm... rajzolás közben - mert ahogy közelebb érek már látom, mit csinál - de... meg tudnád mondani, merre találok itt egy gyógyítót, vagy ilyesmit?
Nézek rá várakozóan, szép nagy szemekkel - már amennyire én nagyra tudom nyitni a szemeimet... - és remélem nem egy elsősbe botlottam bele.

Nemes L. Izabella

- Hát hogy honnan tudom, hogy kviddicsezel? Láttalak a Levitás kviddics névsorban, na meg süt rólad, hogy egy sportember vagy - mondtam. Láttam rajta, hogy visszahúzódik. Nem olyan személyiség, mint én. Nem nyílik meg könnyen és elhallgat fontos dolgokat. Ez nem igazán az én stílusom, de ha ő ilyen, megpróbálok megbarátkozni vele.
- Sokan mondták már, hogy nem egy kiköpött Rellonos egyén vagyok, hanem inkább Eridonos -mondtam neki barátságosan. Ahogy néztem, nem nagyon érdekelte. Talán amit szeret, arról kéne kérdeznem.
- Mik azok a dolgok, amiket szeretsz?
Úgy éreztem ezzel a kérdéssel egy kicsit megtörtem a jeget a kapcsolatunk felszínén.
- Én például szeretek vívni. A mugli életben versenyszerűen űztem ezt a sportot. Az U14-es Európa Bajnokságon 1. lettem - dicsekedtem. - Jártál már a Kísértetházban? Mert mi Gwennel, tegnap, nagyon jót mulattunk, még egy szellemmel is találkoztunk - mondtam sejtelmesen. Kicsit abbahagytam a kérdezősködést és elővettem a magazint.

Rentai Bálint

Kezdenek kibontakozni a fa apró részleti a füzetemben. Egyelőre még csak fekete-fehérben a vázlatomon, de szerintem így is nagyon szép. Lassan kész is lesz a vázlatom. Épp kezdenék színezni, mikor valaki elkezdi köszörülni a torkát mellettem. Aztán ahogy vártam, meg is szólal. Aminek most nem igazán örülök, nincs kedvem senki társaságához. Miután végig hallgattam a dadogós kérdést. Amiből arra következtetek, hogy elsőssel van dolgom. Felnézés nélkül válasz szolok.
- Szia, ha a suliban van, akkor a szobájában lesz, gondolom.
Ezzel én le is zárom a témát és elkezdek színezni. Ha többre kíváncsi, akkor még úgy is kérdez, ha meg nem, akkor elmegy és hagy engem rajzolni békében. Most már teljesen visszatérek a rajzhoz, elő veszem a sötétbarna színesem és elkezdem színezni a fa törzsét fel-felpillantva a fára. Közben csak úgy félvállról visszakérdek.
- Minek keresed?
Nem tudom, hogy itt van-e még, de ez mindjárt kiderül, ha válasz szól, vagy ha nem.

Lujzi

A lány válasza roppantul meglepett. Olyan dolgokat mondott, amiket nem lehetett volna tudnia. Mielőtt még válaszolhattam volna az első kijelentésére belekezdett egy másik mondókába, mire én megadóan sóhajtottam és hátradőltem. Karomat keresztbe fonva pihentettem a hasamon. Habár barátságos hangnemben beszélt hozzám én nem tudtam vele rendesen beszélni, azért sem, mert nem engedte és mert nem is volt hozzá kedvem. Nem voltam az a nagyon beszélgetős fajta, inkább jó hallgatóság vagyok, de úgy látszik őt ez nem érdekli, így újabb kérdéseket tesz fel, de én még az elsőre sem tudok válaszolni, mert előkapja a magazinját és újra belemerül. Most akkor azért válaszoljak?
- A névsort csak a saját házadból származó csapattagok neveit tartalmazhatja. Honnan veszed, hogy sportember vagyok?
Egy kicsit megijesztett a lány tudálékossága, de ez ellen nem tehetek semmit. Elküldeni nem fogom, nem vagyok azért bunkó, de elmenni sem szeretnék, hiszen nem hiába jöttem ide. Én voltam itt előbb, szóval menjen el ő. Felsóhajtottam, és próbáltam kikerülni a kérdéseit, de tudtam: úgy is visszatérünk majd rájuk. Megadóan lehajtottam a fejem és próbáltam kitalálni valami mentő ötletet, hogy elhúzhasson innen. Na jó, ez talán egy kicsit gonosz volt, de tényleg nem voltam olyan helyzetben, hogy beszélgessek...
- Miért érdekel az érdeklődési köröm? Úgy sem tudsz mit kezdeni vele.
Próbáltam a lehető leghalkabban válaszolni az első kérdésére, bár ha nem hallja, meg kell ismételnem, szóval így is úgy is itt mard még...egy darabig biztos...Elmesélte - bár nem érdekelt - hogy vív és első helyezett lett, valami bajnokságon. Aztán eldicsekedett, hogy a kísértetházban járt és találkozott egy szellemmel.
Én is találkoztam már szellemekkel, nem is egyel, de még sem dicsekszem vele, mint ő. Sóhajtottam egyet, aztán bólintottam, jelezve, hogy értettem. Mintha azt is említette volna, hogy sokan mondták már neki, hogy nem jó házba került. Na, a levitába tuti nem illett volna be. A levitások csendes személyiségű, visszahúzódó emberek, míg ő pontosan az ellentét volt. Ezt a gondolatomat sem osztottam meg vele, hiszen nem akartam a lelkébe tiporni, vagy ilyesmi. Próbáltam gondolkozni, hogy mit mondhatnék amiért ilyen csendes vagyok, de végül elvetettem a fejemben kialakuló ötletet.

Állia Szipenni

Megforgatom a szemem, és csak sóhajtok egyet. Vagy nagyon rossz napja van, vagy  csak nem ismeri az illemet, esetleg nem túl okos, vagy ezek bármelyik kombinációja, vagy mindegyik együttvéve. Na az utóbbi az húzós. De nem baj. Első nap. Kislány. Kedves leszek.
- Értem, és azt esetleg meg tudnád mondani, hogy a szobája merre van? - mert szerintem a kérdésemből kiderülhetett volna, hogy nem tudom ezt sem, de lehet a burkolt megfogalmazás nem erőssége a rajzoló lánynak. Egy picit még nézem a rajzát, de mivel láthatólag belemerült, inkább feladom. Jobb ha keresek valaki mást. Persze az is lehet, hogy kivételesen csak gondolkodik a válaszon, de igazából mindegy is. Már épp sarkon fordulnék, mikor újra megszólal.
- Oda kell adnom neki valamit, és beszélnem is kell vele, pár dologról - Nem kívánok bele menni a részletekbe, nem hiszem, hogy különösebben érdekelné. Akkor nem így beszélne velem. Én viszont untatni nem akarom, szóval ha nem kérdez, nem mesélem el a kórképemet, amúgy sem biztos, hogy értené. Lepillantok még egyszer a rajzára, aztán nem is tudom miért, megjegyzem.
- Szerintem az a fa a valóságban világosabb. Nem kéne úgy rányomnod a ceruzát, színezés közben.
Csak egy jó tanács. Virág, a húgom, imád rajzolni, így elég sokat tudok róla. De persze, nem kell rám hallgatni. Meg tényleg nem akarom zavarni. Szóval ha megkaptam a kívánt információt, meg ha nem akkor is távozom, ha csak nem állít meg valami érdemlegessel.

Rentai Bálint

Hallom, ahogy sóhajt egyet. Biztos hülyének néz, hát tényleg nem adtam túl értelmes választ. Kicsit kedvesebben válaszolok a következő kérdésére. Most már ránézve.
- Szerintem a gyengélkedőben meg találod, de ha nem, keress egy tanárt, ők általában tudják hol van, ha épp a suliban van.
Jobban meg nézve; nem tűnik elsősnek a srác. Felsőbb éves lehet. Egy "elveszett" felsőbb éves. Hát ez jó. Míg én ezen gondolkozom, ő válaszol a kérdésemre. Nem igazán mond sokat, de annyira nem is érdekel. Ő dolga, nem az enyém. Közben újra elkezdek színezni. De azért észreveszem, hogy megnézi. Aztán szóvá is teszi. Hát így meg nézve lehet, hogy igaza van. Ezt meg is mondom neki.
- Lehet, kipróbálom.
Majd mosolyogva megköszönöm.
- Köszi az ötletet.
Kicsit furcsa, hogy ért hozzá, de voltak már furcsább diákok is itt. Szóval nem igazán zavar.

Izabella

Lehet, hogy túl sok kérdést tettem fel neki, hogy nem tud válaszolni? Nem tudom. Azt kérdezgette, hogy miért érdekel az érdeklődési köre. Szerintem egy normális ember nem veszi ezt negatívumként, mint ő. Szerintem tudhatná, hogy azért érdeklődök iránta, mert szeretnék vele barátkozni, de látom, hogy ő nem egy ilyen típus. Hát akkor rendben van. Nem szeretném lopni az idejét, meg amúgy is, van jobb dolgom, annál, hogy a végén összevesszünk. Elrakom a magazint, a magokat és elindulok a klubhelyiségbe. Halkan köszönök Izának.
- Szia! Nekem most mennem kell.
Ahogy sétáltam, erről a beszélgetésről eszembe jutottak a kolostori évek, ahol szintén ilyen személyiségű gyerekek voltak. Nem nagyon szerettem volna még fölmenni a szobámba, úgyhogy a klubhelyiségben tovább olvastam az újságot.