Gwen Jones


Ciki ide vagy ciki oda, még tényleg nem robbantottam soha tanárit, de nem riasztott a dolog, csak rettenetesen izgultam, ezért, bár hiába Gwen volt az ötlet gyáros és a kitervelő agy, engem is megmozgatott a lehetőség és készültem is. Na jó, az esőköpenyek kinézetre is szánalmasak, de most nem ez volt a lényeg, hanem, hogy ne a mi nyakunkba hulljon a taknyos trutyi. Kimondani is olyan gyönyörű, hát még elképzelni, ahogy minden fontos papíron, széken, ablaküvegen, kilincsen és a tanáriban felejtett taláron, nyúlós, ragacsos és büdös takony lóg majd. Igen, büdös.és ez már az én ötletem volt. Átvettem az üvegeket, egyik kezemben összegyűjtve azt a körülbelül 30 lufit, miközben Gwen a zárral ügyködött. Odasúgtam neki befelé menet a szobába.
- Hoztam egy kevés trágyaport, extra büdi. Megszagolod? - Az orra elé tartottam a zacskót, de ki sem kellett nyitnom, már éreztem a nélkül is. Jó szolgálatot tesz a szájmaszk, így azokat is elővettem a ruhám egyik mély zsebéből.
- Csináljuk egyszerre, szerintem. Nézd csak ezeket! - Felmutattam a sok színes lufit, de ehhez a trágyát le kellett tennem az egyik tanári asztalra.
- Megtöltjük a lufikat a trutyival, megy a tetejére egy kis trágyapor, minden tanár asztalára teszünk egyet és aztán jöhet a durrogtatás. Mit szólsz? - Egyre jobban belelkesültem az akción, szemem csillogott a vaksötétben, arcom is kipirult, bár nem látta senki, csak a kapucnis esőkabátom foszforeszkáló pillangóit. Felhúztam a fejemre a csuklyát, lepakoltam mindent a trágyapor mellé, hogy klasszul kéznél legyen és átnyújtottam az egyik maszkot a lánynak.
- Hol akarod kezdeni? Van valaki tanár, akit ki akarsz hagyni? - Fontos kérdés volt, bár nekem nem volt favoritom, de hátha Gwennek volt szíve csücske, így ezt jobb az elején tisztázni.

Viki

A kérdésre nem kap választ, de a lány viselkedéséből ítélve nincs is rà szükség. Aztán Viki megkérdezi a trágyagránátos dolgot. Nem kell neki ilyet mutatni, több tucatot látott már, nemcsak akkor, amikor az egyik csínyéhez kellett. A WVV-ben rengeteget lehet kapni és már messziről bűzlenek a polcok, amiken a bűzbombák vannak. Ám mikor a lány elővesz, egy keveset megcsapja az átható szag és elfintorodik. Nem a legkellemesebb illat, azt meg kell hagyni, és nemsokára a tanárok is megérzik. Ezért is lesz nehéz belerakni a port a lufikba. A taknyot még úgy, ahogy megoldják, de ezt már nehezebb lesz. Biztos szükség lesz pár kesztyűre és valamire, amivel az orrukat is eltakarják. Nem tudja melyik az undorítóbb. Ha a nyálka hozzáér valamijéhez, vagy a bomba szaga. Lehetne vacillálni rajta.
- Nekem mindegy, hogy csináljuk - rántja meg a vállát. Amíg nem kapják el őket, neki minden megfelel. Ahogy a koreai lány szeretné. Most ráhagyja, mert ez az első "akciója". Hadd élvezze ki. Ha minden igaz, később is fognak majd hasonlókat végrehajtani, legalábbis a szöszi írni fog Vikinek. Meg kell mutatni a lánynak, a bajkeverők és szabályszegők világát. A tanáros kérdésen elgondolkozik. A legtöbb diák biztos a HV-t és a HVH-t mondaná, de ezek közül egyik sem Gwen. Mondhatni tiszteli őket, de két olyan személy van, akivel nem szeretne kiszúrni.
- Aileen és Vikohino - két név, két tanárnő. Az előbbivel, mert a TS-e és jó beszélgetni a nővel, és mindenféléről lehet. Valamint korban sem sokkal idősebb Gwennél. Viko sem az, de őt a kviddics miatt kedveli. Minden féléről lehet vele beszélgetni a témával kapcsolatban. Illetve a tanerő Japánból származik, ahol még nem járt, így szívesen hall az országról bármilyen izgalmas és érdekes történetet - És neked?
Közben a lufik is készülgetnek. Hamarabb végeznek, mint gondolta volna és nehéz sem volt annyira. Az egyik lufit Viki fogta és Gwen töltötte, aztán cseréltek.
- Mehet?

Gwen Jones


A kezem is remegett, miközben töltöttük a lufikat, annyira izgultam. Gwen irtó jó fej volt, hogy teret engedett az elképzelésemnek és ezért rettentően hálás is voltam neki, bár sok minden látszhatott rajtam, de az a legkevésbé, egyrészt a szag, ami fojtogatta a torkomat, másrészt a mozgolódó gyomromból feltörni készülő beltartalom, amit a troll takony beltartalmának gondolata indított el. Hány troll kell ennyi takonyhoz? Direkt bezárják őket valami hideg helyre, hogy megfázzanak és termelik az anyagot, amit fix időközönként lecsapolnak? Vagy van valami bájital, amit megitatnak velük és attól ömlik az orrukból a szutyok vagy alapból van ez náluk? Hát, igen, Legendás lények gondozásából is mutatkoznak nálam hiányok, de nem hoz zavarba. Míg egyikünk tartotta a lufit, a másikunk töltötte bele az orr nedvet meg a trágyaport, azért csak megjegyeztem csendben:
- Hány éves termés lehet kétüvegnyi szutymák ebből? - Nem vártam ugyan választ, de ha felet rá valamit, igyekeztem okosan bólogatni, egyébként nem ártott, ha csendben maradunk, nehogy idő előtt lebukjunk, sőt idő után sem kéne. Annyira ideges voltam, hogy majdnem elejtettem többször is a teli léggömböket, amik most nem levegővel voltak tele, és valami egész viccesen mutattak a vidám színeikkel, ahogy ott sorakoztak az egyik asztalon. Vagy kéttucatnyi időzített bomba. Eridonos társam két tanárt akart kímélni, így amikor elhangzottak a nevek, szememmel kerestem az asztalukat, de még a személyeket sem nagyon ismertem, nemhogy azt, hol ülnek.
- Nekem mindegy, nincs kit kiemeljek, esetleg dupláznék inkább - nevettem halkan, majd folytattam. - Megmutatod, melyik az asztaluk, mert nekem fogalmam sincs róla. Majd oda ne teszek. - biztosítottam a támogatásomról.
- Elég lesz ennyi szerinted? Még az üres üvegeket is robbantsuk fel, nem fog ártani egy kis üvegszilánk szétszórva. - Kezdtem egyre jobban belelovalni magam a csínybe és nem tagadom, élveztem, azt meg még inkább, hogy Gwen ezt olyan természetes egyértelműséggel vitte véghez, mintha mindennap ezt csinálná. Szóval minden készen állt, már csak a lényeg volt hátra, de ekkor valami zajt hallottam kintről. Intettem a lánynak, maradjon csendben, majd az ajtóhoz lopóztam, fülemet a fára tapasztva, lélegzet visszafojtva hallgatóztam. Csend volt.
- Mehet! - bólintottam. Gyorsan osztottuk szét az asztalokra a bombákat, ügyelve rá, hogy az említett két tanár kimaradjon. Kevés rá ugyan az esély, hogy ők ne kapjanak a fröccsenő léből, de bennünk megvolt a jó szándék.

Viki

A bejutás hamar megy, a részletek is megbeszélve, már csak meg kell csinálni. A szőke reménykedik, hogy nem jön erre egy tanár, illetve prefektus sem, bár inkább az elsőtől fél jobban. A prefektusok biztos nem néznek be a tanárok szent helyére lógósokat keresve. Legalábbis, ha azokat nem Gwennek hívják. A trutyis kérdésre csak megvonja a vállát. Nem érdekli őt az ilyenek, csak haladjanak. A lufikat tölteni kezdik és látja Vikin, hogy ideges. Nem lesz könnyű megtölteni a lufikat, ha a lánynak remeg a keze, így pár szót intéz felé:
- Nyugi, nem lesz baj! Csak siessünk, nehogy elkapjanak - mondja a másiknak, ezzel sürgetve egy picit. Miután az összes lufit megtöltik, a koreai lány megkérdezi, hogy hagyjanak-e ki tanárokat. Gwen bólint, majd a két asztalra mutat. Lint és Vikot kedveli a legjobban, ezért őket nem szeretné részesíteni a "jóból". Több embert nem hagy ki, különben nem lenne értelme ennek az egésznek. Minél több az áldozat, annál jobb, illetve annál kevesebb óra lesz megtartva. Ugye, ha taknyos a papír, meg a penna, akkor nem tudnak dolgozni.
- Mindent robbantunk - vigyorog a szőke, majd kezdené is az akciót, de eszébe jut egy fontos momentum. A táskájához siet, elkezd benne matatni. Pár másodperccel később két ismeretlen pálcát húz elő. Még valamikor régebben szerezte, egy nézeteltérés során. A másikat meg nem tudja. Az a lényeg, hogy van és nem az Ő pálcájukat fogják lenyomozni. Ha a tanárok rájönnek mit csináltak biztos keresni fogják a tettest, és mindent diákot átnéznek, vagy kitudja. Az üvegek, valamint a lufik felrobbannak, a pálcákat meg a kesztyűket pedig eldugják valakinek a szobájában. Megfelelő tervnek tűnik, ha jól gondolkozott a szőke, akkor nincs benne hiba.
- Most már mehet - szól és az egyik tanár asztalán lévő lufi felé mutat a pálcával és kimondja a varázsigét. Miután ezzel végzett elindul egy másikhoz és itt is végrehajtja a folyamatot. Nem kell látnia, hogy tudja Viki is szorgalmas csinálja a feladatát.

Gwen Jones

Jól esett Gwen nyugtatgatása, de azzal is tisztában voltam,  hogy nem kedvességből tette, csak a küldetés sikeréért aggódott, és a feszültségem bizony, bajba is sodorhatott volna mindkettőnket. Ha miattam lesz gikszer, nekem annyi, a főnix lány, kinyír, az biztos. Igyekeztem megnyugodni, mert minden kis apró zajra megriadtam, nem volt ez így jó. Mégis sikerült valahogy befejezni az akció első szakaszát, következett a második. Szétosztogattuk az asztalokra is a gránátokat, majd nyúltam a pálcámért, de nem volt rá szükség. Társam két idegen pálcával jelent meg, csodálkozva és kérdő tekintettel néztem rá.
- Ez mekkora ötlet! - Gyorsan el is tettem a sajátomat a zsebembe, ezzel párhuzamosan már nyúltam is a másikért.
- Szenzációs- suttogtam elképedve a főnix előrelátásán, így a pálcánk már nem fog lebuktatni minket. Indulhat a támadás. Összébb húztam magamon a vízhatlan köpenyt, fejemre igazítottam a kapucnit, kesztyű amúgy is rajtam volt, a szájmaszk is rendben. Lendítettem a pálcát, és szisztematikusan, lendületesen kezdtem a lufik irtásába. Bizonyos fedezékbe is vonultam közben az egyik asztal alatt, ahonnan csak annyira lógtam ki, amennyire muszáj volt és lőttem, és lőttem, és lőttem. Felváltva robbantottunk, így hamar takonyba vontuk az egész tanárit. Egy perc sem telt bele, és már az utolsó lufik durrantak egy pukkanással, szétszórva undorító tartalmukat. Elégedett voltam az eredménnyel, szép munka volt, amit véghezvittünk ketten. Brilliáns a terv és a kivitelezés sem kutya.
- Készen vagyunk, iszkolás! - adtam ki az utasítást, átvéve kicsit az irányítást a másiktól. Levettem a köpenyt, és Gwenével együtt begyömöszöltem egy zacskóba, a többi bűnjellel együtt, majd távoztam, gondolom társammal a nyomomban. Hogy ő merre iszkolt már nem láttam, én a Levita torony felé menekültem, de útközben valamelyik páncél mögé elrejtettem a zacskót. Két percen belül, már az ágyamban pihentem, elégedett mosollyal az ajkaimon.

Adam Kensington

Amint elkezdtem bejárat után kutakodni, hirtelen meghallottam egy kicsiny, vékony hangocskát a fal túloldaláról. Mivel sokszor képzelek be ilyen hangokat, ( talán a sok horrorfilm teszi ) jobb fülemet olyannyira közel helyezem a szilád, hideg kőfalhoz, hogy csupán pár centi választott el tőle, kezeimet azonban finoman nekifektettem, ami érdekes következményt vont maga után. A kőfal ugyanis -akár egy filmben- szépen fokozatosan csúsztak szét, végül pedig egy körülbelül törpe méretű ajtó lett a végeredmény. Én a meglepettségtől, hátra ugrottam, remélve, hogy sikerült nem pont Adam lábára érkeznem. Mivel nem hallottam kiáltást magam mögül, nyilván nem, hacsak nagyon magas a fájdalomküszöbe. Amikor az "átalakulás" végbement, kíváncsian, és elég lassan közelítek az ajtó felé. A "fedezlek"-re hátra kapom a fejem.
- Nem muszáj velem jönnöd, ha nem akarsz. -szép fokozatosan vándorol vissza a tekintetem a csöpp ajtóra- Akkor megyek egyedül. -mondtam elszántan, habár kissé félve. Behunytam a szemem, sóhajtottam egyet és félénk léptekkel, szakadozottan lépkedtem. Amikor éreztem az ajtó közelségét, feltártam szemhéjamat, bekapcsoltam, lassan leguggoltam, hisz csak így férhettem át a szűk átjárón. Hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból, megfogtam a nyílás szélét, majd még egyszer, reméltem, hogy nem utoljára visszanéztem Adam-re.
- Ha nem jönnék vissza egy óra múlva... -itt elakadt a szavam. Bele se mertem gondolni, mi lenne akkor, ha most láthatnám utoljára a napfényt- ...hagyj itt és menj. -mondtam drámaian, majd a menetirányba nézve megindultam. Milliónyi gondolat cikázott a fejemben, akár megannyi apró cikesz. Igaz, mindig is vágytam egy ilyesfajta kalandra, de ekkor eszembe ötlött az a megannyi horror film. Végül erőt vettem a félelmemen, s a lámpa halvány fényében haladtam tovább. Amikor átértem a kis terembe, minden teljesen olyan volt, ahogy az Adam által elmondottak alapján elképzeltem. A szemem megakadt egy lépcsősoron, amely a mélybe vezetett. Ahogy közeledtem felé, sikerült elesnem a cipőfűzömben, egyenesen a lépcsőn lefelé. Az ijedtség kicsalt belőlem egy hangos sikolyt. Nagy puffanással buckáztam lefelé a fokokon, nem tudva, mikor fogok megállni. Azonban most beütöttem a fejem egy fokba, így ugyan sikerült megállnom, de viszont a fájdalomtól nem tudtam felkelni. Mindenem fájt. A szemem előtt homályosulni kezdett minden.
- Se...se...segítség... -nyöszörögtem. Majd végül minden elsötétült.

Almási  Léna
The Black Rabbit

Húsvét hétfőn, valamikor délelőtt

Kissé meglep, hogy nincs itt tömeg, bár nem tudom mire számítottam. Elvégre a tanároknak is szünet van, miért is akarnának dolgozni ilyenkor? Igazuk van. Én meg örülök, hogy legalább egy tanárnőt találok itt, akit bár annyira nem ismerek, de a célnak, mármint a hagyományőrzésnek, tökéletesen megfelel. Feltételezem, hogy a "nyuszi ruhám" látva már sejti, hogy mi következik, de ennyire azért nem adom könnyen magam. Vagyis a locsolást. Tanultam ugyanis egy jópofa versikét, és már rég ki akartam próbálni, hogy milyen hatást érek el vele.
- Oh, igazán remek! Szóval én... - a hajamba túrok, zavartan, de vigyázok a füleimre. Amúgy meg nem vagyok zavart, de legyen már valami haszna a színjátszásnak... - Belekezdtem egy kisebb vállalkozásba... és most... khm..
Megköszörülöm a torkom, a kezem a szám elé is teszem, hogy ne legyek túl illetlen, majd előveszem a zsebemből a kölnis üvegemet. Szépen leteszem az asztalra, s bele is kezdek a prezentációba:
- Bemutatom termékemet:
Harmatvíz a neve,
S köztudottan húsvét
A védjegye.
Takarékos használatát mi
Sem bizonyítja jobban,
Esztendőre a leányzó
Tőle tűzre lobban.
Friss, üde lesz tőle,
Ezt most garantálom,
S próbaadagját rögvest
Felajánlom.
Szabad-e locsolni?
Aztán lehet csak nekem tetszik nagyon, én a végére már megint nehezen bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, de azért csak sikerül egy mosolyra reprodukálni a kitüremkedő jókedvemet. Miközben kérdőn pillantok a tanárnőre, hogy mit szól a szerintem, amúgy nem mindennapi ajánlatomhoz. Ha pedig kapok engedélyt, akkor meglocsolom a hölgyet. Ő pedig érezheti majd, hogy nem hazudtam, hiszen tényleg csak víz van az üvegcsében, nem pedig valamiféle illatosított lötty.

Rentai Bálint
Húsvét hétfő

Boglár Gréta
~Ruhaa Cipőcskee~

A mai nap is unalmasan illetve szívinfarktussal teli pillanatokkal telt épp mint a többi. Már körülbelül két órája, hogy vége lett az utolsó órámnak, én meg csak az ágyamban hempergek azóta is. Szóval...Ja! Igazán eseménydúsan telt eddig a délutánom. Jó, beszélgettem a többiekkel, mert nem vagyok sem kuka, sem pedig antiszociális. Csak.. kicsit többre vágyom, kicsit... izgalmasabbra! Az ágyamból ki is ugrom, hisz hatalmas ötletem támadt. Elfogok menni a klubhelyiségben, hisz amúgy is ott van mindenki! Így felvéve a cipőmet neki is vágok a nagy utamnak. Amint elértem a célom, hallom, hogy a felsősök épp a Bajkeverők Alagútjáról csacsognak és mesélik az ottani élményeket, vagy a többiektől hallott történeteket. Be kell vallanom, kicsit megijedtem, ahogy szembesültem azzal a ténnyel, hogy miért is ez a neve ennek a helynek. Hisz tudniillik rólam, hogy nem vagyok egy szerencsés fajta. Sőt! De ekkor végigszaladt a gondolataimon, hogy: ~Hey! Te hülye! Épp izgalmakra vágysz, de ettől meghátrálsz? Höööööööööööö...~ Így elhatároztam, hogy neki is vágok az útnak. Sok kétellyel, hogy legalább túlfogom-e élni az alagutat? vagy Nem lesz ott armageddon, ha beteszem oda a lábam? Majd csak egy mély levegővétellel ugyan, de elindultam. Persze, előtte pálcám magamhoz vettem, hisz kitudja nincs-e ott valami ádáz szörnyeteg akit meg kellene félemlíteni.
Egyenesen az Alagútfele véve irányomat remegő léptekkel haladok előre. Az ajtóhoz érkezve, végigmérem az ajtót. Egy hatalmas faajtó áll velem szemben, gyönyörű kovácsolt díszítéssel. Gyönyörűen megmunkált vasdíszek vannak rajta. Ezután lassan kinyitottam azt és az ajtó nyikorgás hallatán a nemlétező szőr is feláll a hátamon. -Nem tetszik ez nekem.... Félek... -nyöszörögtem halkan az orrom alatt és csak befele kukucskálok az ajtón kívülről. Már percek óta csak sasolom a folyosót, szerintem akik itt mentek el mögöttem mint idiótának nézett. Épp amikor beléptem volna egy sikolyt hallok, ennek következtében úgy húzom ki onnan a lábam, mintha nem lenne holnap és rohanok el az ajtótól három méterrel arrébb.-A franc se megy be oda!-pihegem kigubbasztott szemekkel, halálra rémülve. Majd ismét megszólalt egy belső "hang": ~Gyáva! Gyáááávaa! Hahahaaaa!~ A hangok elhallgattatása képp fejbe kólintottam magamat az öklömmel lazán majd megrázva a fejemet és erőt véve magamon elindulok a nyitott ajtó fele. Belépve azon, elindulok egyenesen, percek múlva mikor már messze járok az ajtótól magamban dünnyögöm.: -Hmm, nem is olyan vészes ez a hely. Eddig semmi sem történt! -De bár ne is mondtam volna ezt, hisz amint megtettem ezt a kijelentésem egy pocsolyán megcsúszva hasra vágódtam. -Eskü' többet semmit nem mondok! -nyekergek a földön, vizes mellkassal majd felpattanva indulok tovább amíg a sötétben nem látom a lépcsőt és le nem zúgom rajta, ahogy gurultam lefele a lépcső alján valami puhára estem, mintha csak valakit leterítettem volna. Óvatosan lenézek, látom, hogy egy barna hajú lány hasán ülök, vélhetőleg felfelé igyekezett a lépcsőn, ám én szabotáltam a tervét. Azonnal lemásztam róla és kicsit félénket, mert hát nagyon szégyellem magamat emiatt, aggódó kérdéseimmel soroztam.-Jól vagy? Nagyon megütöttelek? Nem akartam ám! Csak...csak nem láttam a lépcsőt és...! -próbálok mentegetőzni majd nyújtom a kezem, hogy felsegíthessem.

Péter Fanni

Csak röpke két órája bolyongok ebben a kastélyban, miután az igazgató beosztott egy házba, megkaptam a tankönyvlistát, meg a szükséges papírokat, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy merre menjek és hova és még az iskolafő is csak sejtelmesen somolygott. Svájcban tök másképp volt minden, ott nem házakra voltunk osztva, hanem nyelvismeretesség szerint, ami sokkal logikusabbnak is tűnik, mint személyiségtípus vagy mi alapján szétszedni az embereket. El se merem képzelni mi lehet a szálláshelyeken: sok kiskakas egy csárdában, biztos. Mindenesetre nem bántam, hogy ki kell találnom, hová is menjek, majdcsak kilyukadok valahol és addig is, hátha rátalálok Ellára és nem kell odakint a kövek alatt is keresni. Meg még az is lehet, hogy büfét is találok valahol, farkaséhes vagyok, hisztiztem egy sort anyával hogy nem kell csomagolni kaját, csak had menjek már, én hülye. Az a baj, hogy végig mintha csak ezen az egy folyosón jöttem volna idáig, pedig a visszafele vezető úton próbáltam kitalálni, de hiába. Ránézek a kezemben tartott órarendre, mindjárt sírva fakadok.
- Nem volt arról szó, hogy tanulni is keeeeeeell! - oké, ez extrahülyén hangzik így kimondva, remélem senki sem hallotta. Sóhajtok egyet és bedobom a csudavagány, régi típusú iskolatáskába ezt is, látni sem akarom amíg nincs rá különösebb szükség. Ki kellett volna élveznem, hogy végeztem odahaza. Itt senkit sem ismerek, Ellával se futottam össze hirtelen, még Magyarországon is most járok csak másodjára! Megrázom a fejem, s akár egy animekarakter, ökölbe szorított kézzel és csillogó szemekkel döntöm el, nem adom fel, akkor is meg fogom találni a kivezető utat. Egyik lábamat előre lendítem, ezzel pedig kezdetét is veszi a séta folytatása, mígnem csak elérek egy lépcsőháznak tűnő nyíláshoz. Nah! Lehet, csak ennyi a titka, hogy akarni kell innen kijutni. De amúgy miért nem találkoztam eddig senkivel, ha már ennyi ideje itt vagyok? Agyalás közben szigorú arckifejezéssel bambulok magam elé meg tekergetem ide-oda a szemeim, de hogy ezt a kettőt hogy lehet művelni, ne is kérdezzétek, nekem működik. Úgy döntök inkább hagyom a filozofálgatást, megvonom hát a vállam és bemegyek a lépcsőházba, de alig hogy pár lépést teszek, 180km/h sebességgel hipervándorol le valami élénk állat a lépcsőről, (amit eddig hogyhogy nem vettem észre?) és mire észbekapnék, már rég ledöntött a lábamról, pedig nem bukom a nálam színesebb egyéniségekre. Pislogok párat, nem tudom hová tenni a piercinges lány hadoválását, de szavainak annyira megörülök, hogy egykettőre elfelejtem, hogy még mindig a földön fekszem.
- Háááááááááááááááááááá! Magyar szavak!! - nem kéne túlreagálnom, elvégre tudom hol vagyok, nem estem akkorát, de annyira jó hallani, hogy amire otthon megtanítottak anyáék, nem csak a suliban tudtam használni a többiek bosszantására. Gyorsan felkelek és némi porolás után kezetrázok a nálam fiatalabb, és biztosan engem furának néző lánnyal.
- Szia, a nevem Detti! Bocsi, de csak most jöttem svájcból, aztán annyira nem szoktam még hozzá, hogy ezen a nyelven kell beszéljek. - de mennyivel szebb, mint a német! -Jaöööö... rá se ránts, kutya bajom. De várj... hogy nem lehet észrevenni a lépcsőket? - micsoda szókincsem van! Annyira büszke vagyok magamra, hogy hihetetlen. Felnézek a lépcső tetejére, aztán vissza a nagyon színes hajú lányra és boldogan elmosolyodom. Nem nézek ám sok animét, ááááá.

Boglár Gréta
~Ruhaa Cipőcskee~

Nagy bocsánatkéréseim közepette, meghallva hangját meglepődöm az első...mondatán(?) Nem. nem a "Háááááá"-n Hanem az utóbbin.
-M...magyar szavak?-nézek vissza az enyhén pörgő csajra. A bamba arckifejezésem mindent elárul rólam és arról amire gondolok. Tehát, meg vagyok döbbenve kicsit és nem is értem, miért mondhatja ezt. Biztos Erdélyi vagy valami más. Közben én is porolom magamat, követve a példáját és hallgatom ahogy bemutatkozik és elmeséli, hogy honnan is jött. Itt már inden világos volt számomra, hogy miért is volt olyan boldog, a szavaim hallatán. De nem akartam bunkónak tűnni, így én is bemutatkoztam a vélhetőleg szintén Eridonos lánynak.-Én Fanni vagyok. Elsős Eridonos! -jelentem ki széles vigyorral, kihúzott testtartással a kezem a homlokomhoz emelve, mintha csak tisztelegnék. Ezek után csak ismét bocsánat kérésbe kezdtem, némi magyarázattal is fűszerezve.-Tényleg nem akartalak letarolni, fent elég sötét van és...hát igen, nem figyeltem a lábam elé mert közben magam mögé dekáztam hátra és oldalra meg mindenhova, hogy semmiféle szörny ne támadhasson rám. Félek a mantikóroktól.-Erőteljesen magyaráztam, a nemlétező szörnyről, emellett karjaimmal kalimpálva mutogattam, majd a mondandóm végét szomorú kutyapofával párosítottam és szipogni kezdtem. Persze, nem igazi szipogás volt, csak hát így jobban előadhatóak a történtek.-Szóval.. Így nem vettem észre a lépcsőt! -jelentettem ki büszkén, beismerve, mekkora rakatszerencsétlenség vagyok. Aztán elkezdtem törni a buksim, aztán csak megkérdeztem, hirtelen letámadva őt a szavaimmal. -Svájcból jöttél? Wooaahh, de király!-csillogó szemekkel tekintek rá majd folytatom a mondandómat, had fárasszam őt magammal.-Én még sosem jártam Magyarországon kívül, csak... Szlovákiában.-hülyén csücsöríteni kezdtem, hisz már régóta szeretném megnézni a nagyvilágot, de mivel hopponálni nem tudok, repülőhöz csóró vagyok, így marad az álmodozás.
Végigmérve a lány tekintetét, tuti azt gondolja róla, hogy túl sok cukrot ettem, és kólát ittam, így csak tovább pattogok nem törődve az ilyn gondolataimmal.- Ki szeretnék innen jutni, pedig csak most jöttem egy 15 perce, de az a baj, hogy szerintem innen nem jutok ki élve, mert ebből a helyből a szerencsétlenségemnek hála egy aknamezőt hozok létre!-idióta vigyorral párosítva megismételve a mondandómat, várva a lány reakcióját.-

Almásy Léna
The black rabbit
Húsvét hétfőn, valamikor délelőtt

Ha tudnám milyen traumát okozok a tanárnőnek, lehet megkímélném a locsolás okozta kellemetlenségektől. De én olyan ártatlanul gondolkodom a dologról, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy létezhet nő, aki számára nem kedves ez a gesztus. Koreában mindig hiányoltam, ki kell élveznem, hogy végre megint locsolgathatok. Főleg most, hogy egy ilyen - reményeim szerint - frappáns verset is találtam hozzá.
Igazság szerint a többi versikét már kicsit unom. Bár tudom, hogy ha már hagyomány-őrzök, akkor illene egy hagyománytisztelő vers is. Na de mindig kellenek apró újítások is. Nem-de bár?
Megjátszott zavarral kezdek bele, majd a végére egyre magabiztosabb leszek. S ha nem is tökéletes, az biztos, hogy Lénát megvettem vele. Még ő is így fejezi ki magát, így igazán nem túlzok ezzel a kijelentéssel. Szelíd mosolyra húzom a számat, aztán felemelem az üvegcsét, egy pillanatig kérdőn nézve még a hölgyre, van-e valamilyen kikötése hova fújjak. Aztán ha nincs, akkor fújok egy picit a hajára, vagy ha épp megmutatta, akkor oda, ahova szeretné. Nem lesz tőle illatfelhő, még mindig csak víz van az üvegcsémben.
- Csak víz van benne - mondom így utólag - Harmatvíz - fűzöm hozzá játékosan és persze várok. Nem mintha úgy nézne ki a tanárnő, mint akinél van piros tojás vagy bármi hasonló. De egy-két szép szó is elég. Vagy egy hagyjam már békén.  

Warren Mina, a kék szemű :3

Séb Bataille

Warren Mina, a táskaejtő

Séb Bataille

Warren Mina, a táskaejtő

Séb Bataille

Warren Mina

Séb Bataille

Abonyi Benedek
Ruha

Egyik óráról ki a másikra be és ezt ismételgetni egész délután.
Fáradtan indulok vissza a körletembe az utolsó órám után. A legendás lények gondozása óra az egyik kedvencem, ma mégis legszívesebben kihagytam volna. Az éjszaka alig aludtam, reggel pedig alig tudtam felkelni. Reggelinél megittam két kávét, ami valamennyit segíttet, de a kedvemen nem javított. A rossz éjszaka után elég morcos vagyok. Egyik kezemben a táskámat fogom másik kezemmel pedig a könyveimet ölelem magamhoz. Bár a legtöbbet tankönyvet szívesen eldobnám...
Mintha valaki meghallotta volna a gondolatom, nem sokkal azután, hogy elindulok a Fejetlenség folyosóján valamiben megbotlom és elejtem a könyveim.  Miután vissza nyertem az egyensúlyom és megigazítom a ruhám vetek egy bosszús pillantást a földön szét szóródót holmimra. A táskám szerencsére meg van és nem eset ki belőle semmi. Mielőtt elkezdeném összeszedni őket megnézem, hogy miben botlottam meg. Egy nagyobb kőt találok a folyóson, mérgesen arrébb rúgom, aztán halk káromkodás után elkezdem összeszedni a könyveim.

Állia

A pár hetes Madagaszkáron való lézengés után elég furcsa volt visszacsöppenni az iskolában töltött mindennapokba. Még sohasem voltam koleszos, egy hétnél tovább pedig nem igazán tartózkodtam távol a családomtól és az otthonomtól - kivétel ez alól a júniusban megrendezett nevezetes fesztiválok egyike, ahova egy hétre lecövekeltem a haverjaim társaságában. Csakhogy itt egyetlen egy barátom sem volt, leszámítva néhány diákot, akivel szóba elegyedtem a nyaralás alkalmával. Így hát elég nagy újdonságként ért ez az egész "varázserővel bír a gyerek, írassuk be egy varázslóiskolába" dolog.
Az a típus vagyok, aki bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között képes elaludni, semmiféle zajra nem riad fel és képes végigszunyálni tizenkét órát egyhuzamban, de ma ez eléggé megcáfolódni látszott, ugyanis azon kaptam magam, hogy reggel hétkor kipattantak a szemeim, és verejtékező homlokkal ültem fel az ágyban egy kis szívroham kíséretében.
- Mi a... - dörzsölgettem a szememet álmosan, majd az álmosságtól keletkezett könnyfátyolt kipislogva, az ideiglenes ágyam melletti kis éjjeliszekrényre pillantottam, ahol egy ébresztőóra csörömpölt fülsüketítően hangosan. Először elcsodálkozva méregettem a készüléket - tulajdonképpen hétévesen láttam ilyet utoljára, azóta a telefonom ébresztőfunkciójára keltem egészen a mai napig -, aztán értetlenkedve pillantottam körbe a szobában a tettes után kutakodva. Merthogy ez a kis szerkezet tegnap este még nem volt itt. Gondoltam, ez legyen a legkisebb gondom, úgyhogy miután néhány perc szerencsétlenkedés után sikerült kikapcsolnom az órát, kómásan a fürdőszobába somfordáltam. A mosdókagylóra támaszkodva néztem farkasszemet a tükörképemmel, ahonnan egy igencsak kialvatlan külsejű zombi köszönt vissza. Morogva mostam át az arcomat jéghideg vízzel, majd miután fogat mostam és felöltöztem, úgy döntöttem kikukkantok a folyosóra és utánajárok, mi ez a nagy zsivaj itt hajnalok hajnalán. Merthogy rendszerint délben szoktam kelni, ez a kora reggeli időpont pedig eléggé megviselt.
Rohamtempóban róttam folyosót folyosó után, de valahogy úgy éreztem, hogy ugyanazt a kört teszem meg már vagy harmadjára, így kissé elkeseredve túrtam bele a hajamba és a lépcső korlátját megtámasztva gondolkodni kezdtem, amikor káromkodásra kaptam fel a fejemet. A hangokból ítélve egy lány küldött el valakit melegebb égtájakra, mire kuncogva sétáltam a folyosó azon része felé, ahol egy sötét hajú csajszi leguggolva szedegette össze a földről a szétszóródott cuccait.
- Ezt elejtetted - hajoltam le az egyik könyvért, majd a kezébe nyomtam, miután leolvastam a borítóról a lány nevét.
- Jól vagy, Állia? - kérdeztem, aztán kinyújtottam felé a kezemet, azzal a szándékkal, hogy felsegítsem.

Ethan
Egy este

Bódulat, vad, tömény illat, kemény, színek - színes csíkok, megszáradt, megrepedt festék, kóc, szőke fej, vibráló világ, tág pupilla. A fejetlenségek folyosója zavaros, könnyen elnyeli az embert, könnyel le is nyel itt mindenki minden szokatlant már, és Keith úgy fest, a falra is, ki is, mintha az egész káoszt ő okozta volna; a felborult bájitalos fiolákat, a földön elterülő vérvörös, lüktető folyadékot, a tekergő mintákat, a páncélokat, amik virágos női ruhákba vannak öltöztetve, kalappal. Nem mondhatni, hogy most szakított volna a hagyományokkal és túlzásba vitte volna az öltözködést; az elegánsan elszaggatott trapézfarmeren s a farzsebéből kiálló ecseten kívül nem visel semmi mást, nehogy bármi is akadályozza kemény munkájában, hogy elkészítsen egy ideig-óráig tartó monumentális falfestményt. Meztelen lábfejénél festékes dobozok sorakoznak türelmesen bugyogva, s az alkotás hevében nem taszít ki senkit és semmit a környezetéből, ami meglehetősen sok felesleges befestékezéssel jár, nem végez tiszta munkát.
Kellemesen kipiruló arc, erőteljes mozdulatok, páran megszólítják és kedvesen rájuk is nevet, de lassan kikopik mellőle minden barát, visszanevetnek rá és hagyják dolgozni. Így megy ez - hozzáférhetetlen lendület, szolid őrület.