Péter Fanni

Csak röpke két órája bolyongok ebben a kastélyban, miután az igazgató beosztott egy házba, megkaptam a tankönyvlistát, meg a szükséges papírokat, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy merre menjek és hova és még az iskolafő is csak sejtelmesen somolygott. Svájcban tök másképp volt minden, ott nem házakra voltunk osztva, hanem nyelvismeretesség szerint, ami sokkal logikusabbnak is tűnik, mint személyiségtípus vagy mi alapján szétszedni az embereket. El se merem képzelni mi lehet a szálláshelyeken: sok kiskakas egy csárdában, biztos. Mindenesetre nem bántam, hogy ki kell találnom, hová is menjek, majdcsak kilyukadok valahol és addig is, hátha rátalálok Ellára és nem kell odakint a kövek alatt is keresni. Meg még az is lehet, hogy büfét is találok valahol, farkaséhes vagyok, hisztiztem egy sort anyával hogy nem kell csomagolni kaját, csak had menjek már, én hülye. Az a baj, hogy végig mintha csak ezen az egy folyosón jöttem volna idáig, pedig a visszafele vezető úton próbáltam kitalálni, de hiába. Ránézek a kezemben tartott órarendre, mindjárt sírva fakadok.
- Nem volt arról szó, hogy tanulni is keeeeeeell! - oké, ez extrahülyén hangzik így kimondva, remélem senki sem hallotta. Sóhajtok egyet és bedobom a csudavagány, régi típusú iskolatáskába ezt is, látni sem akarom amíg nincs rá különösebb szükség. Ki kellett volna élveznem, hogy végeztem odahaza. Itt senkit sem ismerek, Ellával se futottam össze hirtelen, még Magyarországon is most járok csak másodjára! Megrázom a fejem, s akár egy animekarakter, ökölbe szorított kézzel és csillogó szemekkel döntöm el, nem adom fel, akkor is meg fogom találni a kivezető utat. Egyik lábamat előre lendítem, ezzel pedig kezdetét is veszi a séta folytatása, mígnem csak elérek egy lépcsőháznak tűnő nyíláshoz. Nah! Lehet, csak ennyi a titka, hogy akarni kell innen kijutni. De amúgy miért nem találkoztam eddig senkivel, ha már ennyi ideje itt vagyok? Agyalás közben szigorú arckifejezéssel bambulok magam elé meg tekergetem ide-oda a szemeim, de hogy ezt a kettőt hogy lehet művelni, ne is kérdezzétek, nekem működik. Úgy döntök inkább hagyom a filozofálgatást, megvonom hát a vállam és bemegyek a lépcsőházba, de alig hogy pár lépést teszek, 180km/h sebességgel hipervándorol le valami élénk állat a lépcsőről, (amit eddig hogyhogy nem vettem észre?) és mire észbekapnék, már rég ledöntött a lábamról, pedig nem bukom a nálam színesebb egyéniségekre. Pislogok párat, nem tudom hová tenni a piercinges lány hadoválását, de szavainak annyira megörülök, hogy egykettőre elfelejtem, hogy még mindig a földön fekszem.
- Háááááááááááááááááááá! Magyar szavak!! - nem kéne túlreagálnom, elvégre tudom hol vagyok, nem estem akkorát, de annyira jó hallani, hogy amire otthon megtanítottak anyáék, nem csak a suliban tudtam használni a többiek bosszantására. Gyorsan felkelek és némi porolás után kezetrázok a nálam fiatalabb, és biztosan engem furának néző lánnyal.
- Szia, a nevem Detti! Bocsi, de csak most jöttem svájcból, aztán annyira nem szoktam még hozzá, hogy ezen a nyelven kell beszéljek. - de mennyivel szebb, mint a német! -Jaöööö... rá se ránts, kutya bajom. De várj... hogy nem lehet észrevenni a lépcsőket? - micsoda szókincsem van! Annyira büszke vagyok magamra, hogy hihetetlen. Felnézek a lépcső tetejére, aztán vissza a nagyon színes hajú lányra és boldogan elmosolyodom. Nem nézek ám sok animét, ááááá.

Wolgicsapat

Dress, haj meg a profilképen :3

Mekkora királyság ez az iskola! Alig jöttem, máris bált rendeznek. Mondanám, hogy a tiszteletemre, de annyira nem vagyok én öntelt, meg amúgy is kiírták, hogy a végzősöknek. Ezen a legszebb éven szerencsére én már túl vagyok, svájcban is meg volt ez ünnepelve rendesen, bár ott a sikeres vizsgák után tartottak ilyet, hogy méltóképpen búcsúztassuk a tanárok szigorságát. Az alattunk lévő évfolyam szervezte és díszítette a termet, marhajól nézett ki az egész. Itt most a bohémság a küldetés célja, nagy mázli, hogy vettem még tavaly olyan ruhát odahaza, amin még a szitakötők is repdesnek. Szeretem a szitakötőket, alig élnek pár napot, de akkor mindent beleadnak. Aztán megeszik őket a békák. Hihi, ennek a sulinak BéKá a rövidítése. Remélem, engem nem esznek meg. A mestertanonci efironszobában már belőttem minden szükséges kelléket magamon, viszont srácot egyet sem ismerek aki elhívott volna, úgyhogy egyedül baktatok le a szokásosnál több késéssel a Nagyterembe. Kész káosz ez a kastély, de szerencsére vannak még késők akik szívesen eligazítanak a bál helyszínére. Beérve először is elámulok a díszítésen, igazán kitett magáért az itteni csapat, aztán a korgom egy hatalmas gyomrással jelzi, hogy harapna valamit. Hát, nekem úgy sincs táncpartnerem, meg olyan bénán táncolok, jobban is jár velem a látens srác, úgyhogy eloldalgok a kajálós asztalok felé, félig a falnak lapulva, mint valami dzsémszbond, nehogy a keringőzők nekem akarjanak keringeni. Egy újabb eget zengető mocorgás jelzi nekem odabent, hogy megint elfelejtettem egész nap enni. Rólam tudni kell, hogyha ennem kell, kizárok mindent és mindenkit amíg nem tömöm tele a hasamat. Meglátok egy kedves kis párocska melletti asztalon pár muffint meg hasonló finomságot és vérszemet kapva megrohamozom az étkeket. Jóformán fellököm a srácot mikor kikapom előle a csábító süteményt amiért épp nyúlt volna és mohón be is tömöm a számba, aztán fogom a következőt és hörcsög módjára elraktározom azt is. Amikor a tudatomig elérnek az ízek esik le, hogy gyakorlatilag befurakodtam egy párocska közé. Ijedten pillantok rájuk, teli szájjal igyekszem bocsánatot kérni, amivel azt érem el, hogy a nedves morzsák elérik a csinos ruháikat. A szám elé kapom a kezem, röhögőroham akar rámjönni és le is akarom nyomni a nagy falatot, aminek a következményeként vihogóformán kezdek fulladozni. A szerencsétlenségemben meg a jókedvemben még a könnyem is kicsordul, de biztos ijesztően nézhetek ki a torkomat fogdosva, a számmal a fülemig érve, aztán ráesve az asztalra levegőért küzdve. Mondanám, hogy ma se kellett volna felkelnem, de legalább a megbűvölt Hold felettem drámaivá teszi a hangulatot.

Wolgicsapat*-*

Dress, haj meg a profilképen :3

Szép ez a jelenet, tényleg drámai. Fuldoklok az asztalon, a torkom tele muffinnal meg valami fura kék sütivel, a srác meg a csaj aki figyeli a haláltusám meg hirtelenjében nem tesznek semmit. No nem mintha sajnáltatni akarnám magam, de őszintén, egy kicsit kétségbeejtő a helyzetem, hé. A virágkoszorús lány inkább kinevet, remélem csak kínjában, mire a fiú feleszmél és a hátamat kezdi ütögetni. A módszer kis idő után hatásos is, a légutaim megszabadulnak az idegen anyagtól, a fejem pedig kezd a kék árnyalatáról átváltani a szokásos babap*psi finom vonásaira, én meg levegő után kapkodva kapaszkodom az asztallapban. Komolyan halálfélelmem lett hirtelen és képes voltam elhinni, hogy ezek ketten hagynak, SŐT, a komplett bálozósereg rám se hederít. Most, hogy kezd véget érni a pánik keltette roham és kitisztulni az elmém, letörlöm a szám szélén maradt darabokat, elhúzom a szám a terítőre terített maradékra, a srác köszöntése közben pedig végigmérem a ruhámon okozott károkat. Gyors kárfelmérés, pár tortaszelet alaposan beletrancsírozódott az anyagba, amit a rajta lévő szitakötők elegáns mozdulatokkal kikerülnek. Dühöngés és sírás helyett azonban elvigyorodom.
- Hellóhahalihó. - köszönök, talán egy kis túlzásba vitt lelkesedéssel is, mintha az iménti dolog meg se történt volna. Bólogatni kezdek a csajszi kérdésére és felhorkantva kacagok egyet.
- Igen, most már jól. Köszönöm! - adok egy gyors puszit a szöszi fiú arcára (már ahogy felérem). Legszívesebben  meg is ölelném hálám jeléül, de maximum Ellával mernék tortapakoásos partit játszani. A ruhám elrejtett zsebéből előveszem a finoman faragott pálcám és egy tisztítóbűbájt elmondva gyorsan letakarítom az asztalon hagyott bűnjeleimet, aztán leszedem magamról is a foltot. Igaz, bohémabb lett volna ott hagyni, de ne égessük magunkat le rögtön az új iskolában. Izé, mégjobban. A gyomrom megbékülve kordul egyet újra, igaz is, az a falat nem ment le. Elveszek egy újabb muffint és jó nagyot beleharapok, az orromat is beteríti a színes krém. Ezúttal ügyelek a rágási műveletekre, a magas egyed pedig szóbeni partikérelmet küld felém, hogy kicsit MMORPG-sen mondjam. Felemelem az ujjam amíg jó helyre küldöm a falatot, aztán mosolyogva megvonom a vállam.
- Ha nem zavarok, maradnék. Nem sok embert ismerek itt, te meg most megmentettél, temegizé.. jól szórakoztál. Ez lehet egy szép barátság kezdete is. - kacagok fel, most már tényleg biztos hülyének néznek. Letörlöm az orromról a krémet és észrevétlenül lenyalom a kézfejemről, nehogy kárbavesszen.
- Jó a buli. - jegyzem meg a táncolókat nézve, a következő adaggal a számban.

Wolgicsapat*-*

Dress, haj meg a profilképen :3

A szőke srác pirulása a köszönetpuszim után hamar hidegen hagy, mert ez az egész fura helyzet, meg a bál kavalkádja totál elvonja a figyelmemet róla. A virágfonatos lányt úgy tűnik mégiscsak jobban bántja az eset, én meg meglepően pislogok erre a zavartságra.
- Ugyan, rá se ránts! - legyintek egyet, tényleg nem tartom parának, hogy nem tudott hirtelen segíteni. Én például elájulok kő-papír-ollózás közben a stressztől, szóval mindenkinek lehet stiklije, nem is lehet ezért hibáztatni senkit. A fiú bemutatkozik, meg bemutatja a szégyellős csajszit is, én meg morzsás pofival elmosolyodok és bólogatok, hogy megértettem.
- Én Detti vagyok, sziasztok. - Újabb nagy harapás a muffinba, az egy pillanat alatt eltűnik a számban és nyúlok a következő sütiért, mikor még egy leányzó idevetődik közénk. Kérdőn pillantok a fiatal egyedre, úgy tűnik itt Magyarországon egyszerűen így működik a dolog. Jössz és leülsz. Karótnyelt svájciak, ezt tanuljátok el!
- Helló, Detti! - mutatkozok be a jövevénynek, olyanolyanolyan jó, hogy itt mindenki magyarul beszél, hihetetlenül boldog vagyok, hogy meg is értem őket. Végignézve a bálozókon, mindenki csilivili szép ruhában táncikál a partnerével, ezt egy kicsit kirekesztőnek tartom azokkal szemben, mint mondjuk mi, akiknek nincs ellenkező nemű keringőbajnokuk. Oké, Kamilla előbb volt itt Wolgival és lehet, hogy feltett szándékuk volt az érkezés...ünk előtt elvonulni egy kis romantikára, de akkor is itt ez a másik lány, aki szintén fiú nélkül jött. Engem itt még senki nem ismer elég jól, hogy tudja, nagyon nem szeretem mikor hátrányos helyzetbe kerülnek emberek vagy csoportok, itt hát pedig pontosan az van. Bezzeg nálunk svájcban ha nem találtál magadnak táncpartnert, szerveztek egyet. Fú, de kedvem lenne valami táblával tiltakozni most. Gonoszkásan elmosolyodok és a három iskolatársamra sandítok.
- Nem lenne kedvetek feldobni ezt a bulit valamivel?

Detti. Éhes. Zombi módra, kopogószellem-szemekkel vánszorgok le a toronyból a konyha felé. Hogy itt mennyi, de mennyi lépcső van! Borzasztóóóóó! És a legrosszabb az egészben, hogy hiába jöttem ide, hogy Ellával egy suliban legyek, mióta itt vagyok, csak a kviddicsmeccseken láttam. Ő engem persze akkor nem hallott, mert a tanárok nem engedtek a bemondóval szórakozni, de majd a következő idényben. Annyira elkerültük egymást, most meg a vizsgák miatt kezdek már lemondani arról, hogy valaha találkozok a lökött vörössel. Állítólag a sárgaház valahol a konyha körül nyílik, bár most nem azért csúszok a lépcsőn lefelé, akár az Átok c. horrorfilmben az a japán kiscsaj, hanem mert két napja elfelejtettem enni és most jutott el a tudatomig. Az sem zavar, hogy pár diák összesúg mikor meglát, sőt, még rá is játszok és hörgök egy kicsit, hátha valaki hoz nekem kaját. De nem, senki sem figyel rám. Lemászok a hatalmas bejárati csarnok lépcsőjén, morgok-hörgök, valaki adjon már nekem enni! Ahelyett, hogy hozzám vágnának némi étket, újabb fura pillantások öveznek. Ekkor sértődötten felállok, leporolom magam és színpadiasan felhúzom az orrom, sarkon fordulok, elvonulok a konyha irányába. Durc van. Belököm az ínycsiklandozó étkek helyét, közben azon agyalok, vajon mikor lesz a következő étkezés ideje, de aztán kénytelen vagyok rájönni, hogy nem bírom ki addig. Ha szépen nézek egy manóra és bevállalok helyette valami fusi munkát, csak csinál nekem valami finomat, elvégre én és a főzés két külön fogalom vagyunk. Jó, otthon próbált anya kioktatni mit és hogyan kell, de sose mentek az arányok, minden olyan bonyolult. Állítólag a férfiak hasán keresztül lehet a legrövidebben megközelíteni a szívüket, de szerintem az én főztöm valahol szív tájékon megakad és vagy visszajön, vagy megfullad tőle a kiszemeltem. Hát, ez az én formám. A konyha tele van cukibbnál cukibb házimanókkal, sose láttam még egy helyen ennyit, svájcban nagyon elszeparálták őket a diákoktól. A csodálkozásom nem tart sokáig, mert úgy tűnik, más is éhes volt két étkezés között és éppen valami jóféle fogás elkészítéséhez készülődik. Hátul összekulcsolom a kezem és egy-két nagyobb lépéssel "odalopakodom" a fura akcentussal rendelkező csajszihoz.
- Hali! - nagyot kordul a gyomrom, megnyalom a szám szélét és nagy szemekkel a lány előtt lévő összetevőkre nézek. - Nagyon pofátlan lennék, ha lopnék innen néhány falatot?

Szamara? Én, szamár? De kié? Jaaaa! Mire leesik, hogy így hívták a csajt a filmben, és mellesleg egy szintén muglikultis iskolatársnőt sikerült kifognom a konyhai manótóból, már a nevemen szólít, én meg csak lesek, hogy mi van. Ohhohhóóó, egy rajongó! Büszkén kihúzom magam, de gyorsan rá is vágom a szokásost.
- Hívj csak Dettinek. - ehhez nem szoktam magyarázatot fűzni, de ha valaki megkérdezi, akkor kezdhetem az elejéről, hogy a Bernadettet nem szeretem, csak simán a Dettit vagy a Grétát. Éljen soká a mágusszülők hülye "adjunk két, vagy annál több nevet a gyereknek, hiszen nem lehet neki elég" logikája, komolyan nem értem őket. Ha valaha gyerekem lesz, tutira nem adok neki huszonhatezer egyéb nevet, tök fölösleges. Hmm, tök. De ennék most egy kis sült sütőtököt. Az elkalandozott gondolatra gyomrom újabb morgásba kezd, ezúttal mintha megvetően próbálná az egész konyha tudtára adni, hogy elhanyagolom. Csak el ne akarjon válni tőlem, mert mehetek Pocakkal akkor párterápiára, és hogy nézne már az ki? Mindig csak megvetően morog, de akkor is neki lenne igaza. A számomra ismeretlen csajszi már neki is állt valami sütögetésének, nagyon otthonosan mozog az edények és eszközök között, kicsit irigylem is érte. Azért ha hagyja, néha csipegetek ezt-azt az összetevőkből, úgy mint egy kevés hagymát, egy nyalásnyi joghurtot és mint most a számban léve tudatosult bennem, egy nyers húsdarabkát. Mondjuk gondolhattam volna az állagából, hogy valami nem okés, de ennyire nem értek már hozzá. Markomba rejtem a vészes falatot és szemeimmel a kukát keresem. Vétek az ételt kidobni, de ez már csak nem kell senkinek... hacsak nem jár erre valami húsevő állatka. Az ötletre odafordulok az egyik manóhoz, nem ahhoz, aki a fura akcentusú lánnyal főzőcskézik, hanem másikhoz, hogy ne zavarjam őket.
- Bocsi, ez oda tudjátok adni valami húsevő állatnak, vagy növénynek? Nem lenne szívem kidobni, most meg hát csak nem rakjuk már bele az ételbe. - a házimanó először értetlenül pislog rám, merthát konkrétan a szemei előtt lengetem a cafatot, mint valami halat egy cica előtt, aztán mikor felfogja mit is szeretnék, megszeppenve bólint és kicsit ódzkodva elveszi azt. Hálából nyomok a homlokára egy Hófehérkés puszit, aztán visszaoldalazok a lányhoz, hátha készen van már a kaja.
- Amúúúúúúúúúgy, téged 'ogy hívjak? - igazán nem akartam kifigurázni a kiejtését, tök véletlenül csúszott ki a számon, úgyhogy úgy csinálok, mintha észre se vettem volna a nyelvbotlásom. Hmm, megint tök. Aztán nem is kell túl sok idő, az étek kész, újdonsült ismerősnőm pedig terít. Alig telik el pár másodperc, rá is vetem magam a wrapra. Gyorsan szedek, de mielőtt a tányérra érne már mohón habzsolom is be a pofimba, három-négy nyelés után pedig elégedetten elmosolyodok.
- Aztaaaaa! Ez tényleg nagyon finom lett! Köszi! Huh, nem is tudom mit csináltam volna most nélküled, konyhai analfabéta vagyok és nem bírtam volna ki a következő étkezésig. - persze mindezt félig tele szájjal mondom, de valamelyik kultúrában ez biztos annak a jele, hogy ízlik az étel és dicsérik vele a háziasszonyt.

Csak habzsolok, szokásomhoz híven, amikor kérdéseket kapok. Felmutatom az ujjam, jelezvén, hogy várja meg Zsanett, míg lenyelem a falatot, aztán megvonom a válam mosolyogva.
- Háááát az úúúgy vooolt... Nem eszem rendszeresen, csak mikor eszembe jut. Illetve, mikor már kopog a szemem, mert mindig elfelejtem. - kicsenek egy husikát a vékony tésztából és azt is megdézsmálom. Így legalább nem kell annyira az alakomra figyelnem, ez a sok véletlen koplalás intézkedik róla. Miután minden falatot alaposan leküldtem mélyebb éghajlatra, jólesően megpaskolom a pocakom.
- Á nem, köszi. Tele vagyok, és most ez egy jóideig ki is fog tartani. - mosolygok, aztán figyelem Zsani szavait és meglepődve tapasztalom, hogy nem francia ez az akcentus, hanem valami más lehet, mert a csajszi meg Norvégiába.
- Cserediák vagy? Vagy leszel? Vagy hogy van ez? - pislogok egy párat, de barna pilláimmal már mást keresek az ismeretlen terepen. Azt nem találva pedig azt a házimanót, akivel elvitettem a nyers falatomat. Gyorsan odaintem hozzánk és a fülébe súgok két csilis forrócsoki rendelést, no meg hogy holnap lejövök és helyette fogok valamit megpucolni, ha szeretné, aztán visszafordulok mosolyogva a csajszihoz.
- Amúúúúúgy hovávalósi vagy? Már persze, ha nem sértelek meg vele.

Egyedül, szabad a rablás
Tökkelütött hülyeleány

Jöhet a démonka *-* Sőt, már jött is.. xD

Tátott szájjal osonok be a Nagyterembe. Jó, nem is osonok nagyon, mert a buli már javában megy, én meg majdhogynem beesek a küszöbön, de mindenki annyira el van foglalva a párjával, hogy senki sem veszi észre a botladázásom. Durcásan felhúzom az orrom, így legalább meg tudom bámulni a fantasztikus dekorációt, amitől újra tátva marad a szám. A mai napig elképeszt, mit meg nem tudnak oldani mágiával. A díszlettől egy kicsit kívül-esőnek érzem magam, merthát egy TÖK hogy illik ide? Hát szerintem sehogy. Hátul összefogom latex-kesztyűs kezeim, kezdek feszengeni, de minden páros és hármas annyira el van egymásba, hogy nem sokan néznek ki, pedig ha megtennék, tuti elájulnék itt helyben. Nagyot nyelek és beljebb invitálom magam, el a legközelebbi italos pultig és leemelek onnan valami nagyon piros löttyöt, hátha attól kevésbé fogom egyedül érezni magam. Csak nekem volt az egyedül jövésre ennyi eszem. Körbepillantok, de a legtöbb embert fel se ismerem, még látásból se a fantasztikus maszkok és álöltözetek miatt, úgyhogy nem egyszerű a helyzet. Ráadásul még Ellának se tűzpiros a haja, hogy könnyebben ki lehessen őt szúrni, úgyhogy amíg nem hat az a valami amit ittam, gyorsan keresek egy ülőhelyet. Ráborulok az asztalra és hangosan jó nagyot sóhajtok, eztán veszem csak észre: valami motoszkál a vállamon. Először egy eltévedt csontváz fura táncfelkérésének hiszem, de mikor odanézek egy furcsa, eltorzult puttószerű alakot látok ott. Ami mondjuk tökre nem hasonlít puttóra, csak valami csúnya kis démonszerű izé.
- Helló... - köszönök az izének, aki gonoszan vigyorogva közelebb hajol a fülemhez, de nem értem pontosan mit akar mondani. Azt se tudom honnan jött, hé, ez normális??! Biztos a dekoráció része. Mindenki kap egy izét ajándékba, vagy csak erre az egy estére. De hogy ez miért jó, nem tudom.
- Aha, biztos. - vonom meg a vállam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve dobálom a vállaim, a démon pedig kétségbeesetten kapaszkodik bele a vállamba. Ez már fáj, úgyhogy abbahagyom.
- Menj akkor valamerre, amint látod én most egyedül vagyok, velem nem szórakoznál jól.

Christopher Blake

Ráérősen indultam el anno az MT toronyból, hiszen se órám, se vizsgám. Na jó, vizsgám lenne, de mivel annyira tetszik ez az iskola, úgy döntöttem, maradok még egy évet. A tanároknak ugyan nem szóltam, de úgyis észreveszik. Nyújtózkodom, ásítok egyet, most a Nagyteremből jövök kifelé. Megvolt a fogalmam sincs milyen étkezésem, teljesen elveszett az időérzékem és nem is foglalkoztam vele, mi van most odabent az asztalon. Az utóbbi időben mást se csinálok, csak lófrálok és alszom. Megtörölgetem a szemeim és becélzom a kastélyon kívüli területet. A fülemben egy régi CN-en menő mese zenéje cseng, vagy legalábbis a fejemben elég élesen emlékszem rá. Amikor kicsi voltam, nagyon kedveltem ezt a rajzfilmet, hatalmas mázlistának érzem magam, amiért félig mugli vagyok és ilyen dolgokat is ismerhetek.
- Hjaj, na most, merre? - pillantok az ég felé, ujjaimmal eltakarva a hirtelen jött napfényt. Bár lenne az Edictumban, vagy valamiben egy random program ajánló.... Ki kéne mennem a tisztásra, vagy valahova. Igazából az erdőt is jó lenne felfedezni, csak hát egyedül... necces. Belenyúlok a farmerem zsebébe és kitapintok benne egy csomag gyöngyöt, meg némi kreatívkodáshoz való holmit, el is döntöm, hogy beülök valahova kreálni belőle valamit, úgyhogy a tipikus leülős helyre veszem az utam, vagyis a rétre. Az unalom elűzése céljából pedig magamban narrálom, mit is csinálok épp. Szóval. A rét felé véve az irányt felnéztem az égre és eltöprengtem az élet múlandóságán, ahogy a gyenge szellő fújta odébb a bolyhos felhőket. Lábam alatt az éledező fűszálak milliói, körülöttem diáktársaim emlékeztettek a tavaszi időjárás csodájára... Na jó, hagyjuk. Nem vagyok én ebbe a képies beszédbe jó. De az tény, hogy itt vagyok már a réten, viszont szokás szerint minden fa foglalt. Na de nem olyan fából (érted, fából) faragtak ám engem, akit zavarjon ilyen apróság. Nagy vehemenciával odabaktatok ahhoz, amelyik alatt másik főhősünk próbálja kipihenni természet csínyeit és se szó, se beszéd, beülök mellé, mintha már ismernénk egymást és nagy pajtik lennénk. Szó nélkül előveszem a zsebemből a gyöngyöket, pár apró ki is gurul a földre, de nem nyúlok utána, törődök inkább a kezemben maradottakkal és a már megkezdett damilra próbálom őket ráerőltetni.

Ruhácska

Az idő csodás, de csalafinta, a suli meg uncsi. Néhány óráról meglóghatok szerintem, most már jelvényem is van hozzá, bár ezt nagyonnagyon sokszor elfelejtem. A minap este, mikor visszasompolyogtam a kastélyba is összefutottam egy éjszaka kint járkáló diákkal és nem értettem miért hűlt meg benne a vér. Az ujjam a szám elé emeltem, aztán haladtam tovább csendben, lefekvés előtt jutott az eszembe, hogy jaj amúgy én kint lehetnék, őt meg meg kellett volna büntetnem. Én mondjuk nem vagyok a büntetések híve, szóval jól járt az a srác. Most viszont egy másik hívott unatkozósebédelni, Ervinke már a minisztérium robotja, úgyhogy illik őt meglátogatni, nehogy a halálba tétlenkedje magát. Amint kilépek az iskola falai közül, az Amerika Kapitányos táskámba gyömöszölöm a talárom, aztán sietek is ki a kapun és szinte ugrálva szaladok a faluba vezető úton. A fantasztikusan göndör loknijaim csak úgy lobognak a tavaszias szélben, én pedig néha meg is pördülök, hogy elkápráztassam aa.... hát jó, nincs itt senki, szóval csak úgy elvagyok. Szóval, megyek, mendegélek a faluban, az úti célom pedig a kirendeltség, Ervin már biztos vár reám, végülis mi mást tenne? Belépve köszönök a portásbácsinak és a már megszokott útvonalon sprintelek fel a sráchoz, az ajtón nem is kopogtatva török be.
- Verőfényes tavaszi napot! - hát a belépő sikerülhetett volna jobban is, de sebaj. Beljebb lépek és ledobom magam lazán oda, ahova esetleg Ervin mutatja, de ha nem tesz ilyet, akkor csak keresek egy ülőhelyet, közel hozzá.
- Hmmm, nekem is van, vagy a tiédből lopok? - vigyorgok rá a megszokott Dettis mosollyal, közben pedig a szemöldököm emelgetem, kicsit utalóan kérdezve, mit is kéne tennem egy falat ételért. Itt persze egy baráti ölelésre gondolok, semmi egyébre.

Ruhácska

Telibehányt? Értetlenül pislogok a megjegyzésre, aztán végignézek magamon. Jaj tényleg, el is felejtettem, hogy ma milyen ruha van rajtam. Elvigyorodok, felnézek a fiúra és megvonom a vállam.
- Mert szeretem a szuperhősöket és mert a polip és csillagok összeállításról meg egy mese jut az eszembe. - adok egyszerű magyarázatot a nyakláncomra. Ez volt mára a választásom és kész. Legközelebb majd biztos befestem a hajam kékre, vagy valami. Ervin viszont hiába sandít így az ételre, a bátyámból kiindulva minden férfiember emberes adagot eszik, aztán rajtuk úgy se látszik meg. Ez a srác meg a mai napig olyan formában van, hogy ihaj-csuhaj... noooode visszatérve a kajára, fizetségképpen megölelem a fiúkát, aztán elveszek egy jó adagot, majd feldobom a praclim az asztalra. A talpam ugyan nem éri a lapját, csak a sarkam támaszkodik rajta. Kényelmesen befészkelem magam a székbe, aztán eszembe jut, hogy evőeszközöm biza viszont nincs.
- Hú, dobsz egy villát, vagy valami levélbontó kést? Farkaséhes vagyok, kihagytam ma a reggelit, megint elfelejtettem kajálni. - szépen nézek, barna szemeim kérlelően pillognak, amíg pedig kapok valamilyen evőeszközt, kitálalok.
- Pff, hát most mond meg! Itt vannak a felügyelők, látszólag semmi vizet nem zavarnak, de a múltkor is bejöttek gyógynövénytanra. Nem sokat tettek, csöndben végigülték, jegyzeteltek, aztán kimentek, de nagyon para volt, érezni lehetett a levegőben, hogy mindenki megfeszült, a profnőn is látszott, hogy kicsit ideges volt. Nagyon gáz, nem is értem milyen hibákat akarnak itt keresni, hát ez egy iskola! Persze, hogy vannak diákcsínyek... hjaj, na mindegy. Ja, meg prefektus lettem. Na, és véled mi a helyzet? Mennyire unod itt halálra magad? Jó ez az iroda, de ki lehetne csinosítani még egy-két dologgal... - körbenézek és már látom is lelki szemeim előtt az anime és játék posztereket, szuperhősös fancuccokat, hú, amoda egy hatalmas hádé tévét, alá pées négyet... na, úgy már egész lakható lenne.

- Mindegy, hogy mit, csak legyen benne drazsá!
- Hogy mi? - kérdez vissza rám értetlenül a pultos. Miért ilyen értetlen? Tök szépen beszélek magyarul!
- Hát drazsá! Kis színes bogyók, a belsejükben csokival. Ilyen picik! Kerekek. Izé, gömb alakúak. És sokat raknak egy csomóba. Olyan, mint a Tisza-kő. Namár! - eleinte úgy néz ki, hogy abszolút hülyének lettem titulálva, de a csajnak mintha kezdene derengeni miről hadoválok neki, nagy szemekkel és szájával "o"-t formázva bólogat aztán besiet a konyhába, valószínűleg elmesélni a kollégáknak mit hallott. Én kihúzom magam, mert méltóságteljesen akarom fogadni a drazsás süteményt, kisvártatva pedig elő is kerül a leányzó, kezében egy szelet túrótortának látszó valamivel, amin ott ékeskedik pár szem drazsá. Na, hát ez a beszéd! Kifizetem a két sarlót és rávigyorgok egy "köszi" kíséretében, aztán szemeimmel egy szabad asztal után kutatok. Elképesztő, manapság minden diák itt éli ki a szabadidejét! A cukrászdában! Annyi izgalmasabb hely van, meg a kastély is szuper! Próbálták volna ki csak svájcban... igaz, hogy hatszor felszereltebb és modernebb, de itt legalább van némi wifi a faluban. Az a Kornél meg az angoltudó fura tanár meg mindig ott lopkodják, én meg sose férek oda.
No, de ha már az asztaloknál tartottunk, egy nagyobb darab boszorkány pont most állt fel az egyiktől, így villámgyorsan lecsapok rá. Alighogy fordul ki tőle, gyakorlatilag az asztallapra csapom a táskám, ami egy pillanatra elnémítja a cukrászda vendégeit. Körbepillantok és kínos mosollyal legyintek.
- Azok a fránya emberek a minisztériumban! - tessék, már mindenki folytatja is a beszélgetését. Ha politikáról van szó, senki sem folyik bele.

- Basszus, basszus, basszus, basszuuus!! - a szívem a torkomban dobog én pedig szélsebesen csapom be magam mögött a társalgó ajtaját, majd egész testemmel megtámasztom azt. A kísérletezés azzal a varázslattal csúnyán sült el és a túloldalt lévő valami feszegetni kezdi az ajtót, amit a hátamban is érzek, én pedig pánikolva pillantok körbe, ki lát engem a festményeken kívül. Egyrészt örülök neki, hogy ilyen kései órán senkinek sem kell magyarázkodnom, másrészt szívás, hogy tök egyedül vagyok és nem tudnak segíteni. Másodjára lettem prefektus, de Podiádinak egy indok kell szerintem és ő is elveszi tőlem a jelvényt. Megiramodik és újra az ajtónak feszül, én meg nem hagyom.
- Mész vissza! - kiabálom neki, fél kezemben szorongatom a pálcámat, de semmilyen varázsige nem jut eszembe, amivel visszavonhatnám az előbbit Pláne, mivel bájitalon kísérleteztem... kár volt hallgatnom arra a srácra a pincéből, aki szerint ez jó ötlet volt és ettől majd belém szeret egy-kettőre az álom lovagom. Óóóóó Nikolai szerelmem, hát érted bármit megtennék! Fejemben még nem körvonalazódik ugyan, hogy kire kenhetném, vagy hogyan léphetek le a tett helyszínéről, egyelőre csak meg akarom akadályozni, hogy a rózsaszín habfürdő, ami rinocérosz alakot vett fel, ne akarjon nagyobb kárt tenni a kastélyban. Érzem, ahogy a cipőmet benedvesíti az ajtó alatt átsündörgő rózsaszín lötty, az olcsó bájital szagától pedig kezdek már rosszul lenni.
- Na jó, ha nem hagyod abba, én... én esküszöm, hogy... Merlinre már, ki ne gyere! - sipítom és ahogy csak bírom, tartom az ajtót.

#péntekvégre | #ígyni

Elszabadulás az iskolából, haaaah. Nem mintha túlzásba vinném ezt a tanulás dolgot, mostanában egész sok órát ellógtam, csak anyáék otthon meg ne tudják. A bátyám már végez az egyetemen, félig munkája is van, de én bezzeg, én bezzeg... Hát sajnálom, még én se nagyon tudom, hogy mi akarok lenni. Értek a gyógynövényekhez, mármint megtanultam, eddig oké, de nem találom még mindig önmagam, hogy miben lennék igazán jó. Na, de el kell hessegetni ezeket a marhaságokat. Ma ma van, a holnapon ráérek holnap aggódni, ma meg amúgy is megbeszéltem egy röpke "randit" az egyik kedvenc balhésommal. Imádom Maxit, minden baromságban benne van, nekem meg amúgy is hiányzik ez a fajta őrültködés, a kastélyban mindenki hősszerelmes vagy halálosan féltékeny. Vagy mindkettő és közben már a harmadik gyereküket várják. A gondolattól a hátamon végigfut a hideg és nőiesen fel is áll rajta a szőr, még a karomat is megdörzsölöm. Ja, hát az öltözékem, hát na. Félvér vagyok és büszke is vagyok rá, hogy ismerem a képregényeket, blee. Ja, a szemüveg meg kamu, de ennyi belefér, másnak a melle vagy az érzései azok. Hajam félig felkötve, pár göndör lokni aláomlik, arcomon meg jóóó nagy vigyor, mikor végre megérkezem a húszperces sétából a faluba és eltalálok a játszótérre, ahol már vár is rám Kojak hajas változata. Az ég nem fest túl barátságosan, de hé. Boszorkány vagyok, minek ide esernyő? Eltelik fél óra, majd' bepisilek a nevetéstől, komolyan mondom ez a gyerek meg nem normáááális. Persze én is megkapom, visszafelé már nem vicces odabújni hangosan nyávogva kaját kunyerálni az egyik üzletből, meg kézen állni szoknyában az egyik mászókánál, bár ez utóbbit megérdemeltem a híd miatt.
- Remélem is, mert hétszentség, hogy ezért _tőlem_ fogsz valami főzetet kapni. - könnyezek a fejembe szökött vértől, a karjaim se bírják már, nem vagyok én kviddicsjátékos, csoda, hogy neki tudtam lendülni és pár másodpercig kitartani magam. Mondjuk viccesen festhetek, a szoknyámat betürködtem úgy a bugyimba a combjaimnál, hogy abból ne látszódjon ki egy darabka se, bár így még érdekesebben festek.. Na de innen lejönni! Előre lendítem a lábam, amiből az sikerül, hogy pofára esek lendületből, bele a játszótéri homokmurvába. Felállok, az orromat fájlalva porolom le a ruhám meg szedem ki a szoknyám idegilenes helyéről, aztán visszaveszem Maxitól a szemüvegem. Beülök a vele szemben lévő játékra, grimaszokkal még mindig az orrom épségét és rugalmasságát próbálgatom, meghát elmosolyodok az új ötletem miatt.
- Legyen most egy kis könnyű... már persze, ha megbirkózol vele. Böfögj el el huzambanban ábécé sorrendben bájitalokat, legalább egy percig. Mérem! - vigyorgok, bár találtam már ki ennél kreatívabbat is, kíváncsi vagyok, hogy bírja majd levegővel.

Szerda délelőtt | A karácsonyi csengő hatása alatt

Mint egy vadállat szimatolok a levegőbe és szaladok egyik ablakból a másikhoz a folyosón. Kinézek rajta, akár egy macska, aki idegesen lesi az ottani galambokat, aztán szaladok a másikhoz és keresem azt, ami az enyém. Vagyis inkább aki az enyém. Nem tudom mi ütött belém, vagy mi üthetett. Azt se tudom hogy hívják. Igazából azt se, hogy hogy néz ki, de ő kell. A szívem hevesen ver, még az órákat is kihagytam és a kihalt folyosók bizonyítják, hogy a tanodás diákok bizony ott csücsülnek a termekben szívhatják a krétaport. Egyszer hahotázhatnék, egyszer sírhatnékom van. Vele akarok lenni, érezni a porcikámban, hogy velem van. A mellkasom fáj, a gyomromban pillangók repdesnek a boldogságtól. Vágyom rá, mármár annyira, hogy a szemembe szöknek a könnyek, aztán sóhajtozva az ablakon bámulok kifelé. Ha itt körözök a folyosón, biztosan meglátom. Előbb-utóbb muszáj lesz, különben belehalok a bánatba. Egész testemben remegek, mintha elvonási tüneteim lennének. Ha ez a szerelem, olyan csodás és fájdalmas érzés...

#péntekvégre | #ígyni

A sors iróniája, hogy amíg Svájcban tanultam, Ellával a magyar nyelv miatt lettem jóban, Maxikával meg pont a német miatt kovácsolódtam először össze, bár, hogy hogy és hol is találkoztunk, máig rejtély övezi a be nem avatottak számára. Mindenesetre elég menőnek érzem, hogy ilyen fiatalon egyetemi tanár lett a csávókából, jár neki a keksz. Ilyenkor pedig, mikor ezekre a hülyeségekre rávesszük egymást, bele se merek gondolni, mi vár a következő generációkra ilyen oktatás mellett. Az az én nagy szerencsém, hogy nem ittam és nem is iszom semmit, különben biztos az orromon jönne ki a nevetéstől. A könnyeim is kicsordulnak, a térdemet csapkodom hahotázás közben, mikor Maxi kifogy a szuszból.
- Hát fiam, te sem aeromágusnak születtél. - erre a gondolatra még az is eszembe jut, hogy aki tud bánni a levegővel, az talán a saját szellentésével is tud medzsikelni? Te jó ég, mekkora menőség már! Odaröttyentesz a másik orra alá és nem hagyod, hogy a felhő elillanjon az arca körül. Ott lengeted, amíg el nem mondja, hogy hová rejtette a sütidet. Sőt, utána már kedve se lesz a sütidhez, mert ha legközelebb ráfanyalodik, csak színpadiasan legyintened kell egyet a hátsó fertályod felől. Ettől újra kitör belőlem a röhögés és ezt a gondolatot meg is osztom Maxival, hadd nevessen ő is.
- Na jóóólvan, háááát saaaajnos nem sikerült egy percen belül teljesíteni, úgyhogy bünti jön. - vigyorgok továbbra is, mikor már lecsendesült a kacagás. - Mi is legyen, mi is legyen... ó tudom már! Büntetésből te írod meg Felagundnak a házijaimat, csak így egyszerűen. Sehr langweilig, de legalább hasznom is van belőled. - nyújtom ki a nyelvem, aztán kihúzom magam.
- Te jöszöl.

Szerda délelőtt | A karácsonyi csengő hatása alatt

Hol van? Hoooool???!!! Belehalok, ha nem láthatom az én szerelmemet! Ez az! Előkapom a mobilomat, hátha a Tinderen megtalálom. Hátha félvér, vagy mugliszületésű és neki is van mobilja és jobbra is tudom húzni. A felrúnázott fon ugyan működik, de a mobilnet csak lent működik a faluban egy bizonyos ponton néha, úgyhogy esélytelen ez a dolog. Bosszúból hozzávágom a falhoz a telefont, aztán rájövök, hogy akár fel is hívhatott volna... lerogyok a betört képernyő és kiesett akkumulátor mellé és elkezdek zokogni, aztán letörlöm arcomról az összes nedvet, összeszedem a maradványokat és a falnak nyomom a hátam. Nagyokat sóhajtozok, amolyan szerelmetesen, aztán zombi módra nekiállok róni a folyosó további részét. A szívem majd' beleszakad abba, hogy nem láthatja ezt a csodálat ifjút. Pedig ha megtalálnám... ha megtalálnám, egyből tudnám, hogy ő az. És még az is lehet, hogy rávetném magam. Újra könnyezek, aztán felkacagok. Ekkor jön nekem egy nagyon rikítóan szőke, vagy mármár fehér hajú csajszi, aki az üres folyosón valahogy képes volt nem kikerülni. Csak futópillantást vetek rá, ennyiből normál esetben... mármint ha még prefektus lennék, biztos számonkérném, hogy miért nincsen órán, vagy miért nincsen egyenruhában, de jelen pillanatban csak egyetlen dolog foglalkoztat. Megragadom a lányt a vállainál és kétségbeesetten kezdem el rángatni.
- Hol vaaaaaan??! Mondd meeeeeeg!

Pestseholse
A tanulmányi szünet alatt
Baromira eltévedve

A legegyszerűbb, ha rögtön a közepébe vágok... szóvalhát itt vagyok a tűzpiros fáklyáknál. Izé, tudom, ez hülyén hangzik, de ezek azok a fáklyák, mellettem pedig már nem egy kétes kinézetű pasas tért be az előttem lévő nagy házba. Ez még hagyján, dehogy a jól öltözött, tipikusan körmüket is körmösboszorkánnyal kitisztíttató aktakukacok is bementek úgy, hogy előtte engem is jól végig mértek és a szép piros rúzsom miatt valamelyik megkérdezte, hogy mennyi lenne... Pánikszerűen húzódok az egyik ház mögül a másik felé. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem csapongana úgy a fejemben minden, hogy le merjem tenni a hoppanálási vizsgát... Otthon már így is kapom folyamatosan az ívet "debezzeg" bátyám miatt. "Debezzeg Norbi kitűnőre végzett. Debezzeg Norbi még a mugli egyetemet is csinálta a mágussal együtt és még dolgozott is mellette. Debezzeg Norbi egy normális lányt is hazahozott."
A debezzegem ki van már tőle... most meg eltévedtem Pestseholsén, pedig csak a nefeledd gömbömet akartam megjavíttatni, mert hetek óta piros benne a füst és még villámok is csapkodnak odabent, pedig rájöttem, hogy a vizsgaidőszak ment ki a fejemből. Amikor a következő tag is megpróbál megszólítani - mert egy fiatal nő a falnak támaszkodva ezen a környéken mégis mit akarhat ugye, felkiálltok németül, hogy:
- Zum Verkauf Kartoffeln!! - és már slisszolok is el mellette, hogy három háztömbbel odébb a hátam mögé kukucskáljak, nem követ-e.

Pestseholse
A tanulmányi szünet alatt
Baromira eltévedve

Megszeppenek, hiszen hogy valaki errefelé értse amit mondok, igencsak fura. Az emberek úgy átlagban az angolt jobban beszélik, minthogy az ő svájci német akcentusát kihallják. Őszintén szólva én magam sem értem, hogy miért is kiáltottam ezt, de pánikhelyzetben azt se tudom, miről beszélek, csak menekülni akarok. Mondjuk viccesebb lett volna, ha valaki az eladó krumpli miatt szaladt volna hozzám. Igazából nem is figyelem a majdnem kopaszra nyírt fiút, szemem rögtön a mellette haladó állaton akadnak meg.
- Óóóóó kutyiiii! - és ennyi kellett, én, a kutyabolond már guggolok is le és nyújtom a kezem szaglászásra az ebnek, így mire a srác megfordul, már mint egy dinka cuppogok meg fütyülök a kutyusnak. Amaz talán egy kicsit bizalmatlan velem szemben, én azonban kitartóan hívogatom magamhoz és talán ő is érzi, hogy tele vagyok imádattal és szeretettel a négylábúak iránt.
- Óóóó de édes vagy, hát nagyon véded a gazdit, mi? Hogy hívják? - pillantok fel barnáimmal a srácra, majd próbálom megsimogatni a kutyulut és felállok. Hallottam ám a kérdését, csak na. A kutyik fontosabbak.
- Ja, nem, csakhát... tudod te milyen emberek járnak erre? Mindegyik azt hiszi, a testemet árulom. - na persze én egy krumpli vagyok, most kapcsolok csak. Végülis ezért mondhattam. Ettől függetlenül nem vagyok én olyan lány, na.

Laci
Vasárnap késődélután


Főhősnőnk - tehát én, göndör loknijaimat lóbálva szürcsölgetem a kis energiaitalomat az első emeleti folyosón végighaladva. Mázli, hogy nem kapcsoltak le miatta visszaköltözéskor, nameg, hogy félvér vagyok és az effajta mugli csudaságokat ismerem. Egy újabb korty lehörpintése után megállok az egyik festmény mellett, nézem egy darabig, aztán körbenézek a világításon. A mai nap is eltelt a semmivel és nem sok mindent csináltam. Begyakoroltam félig egy gyógyítóvarázslatot Meccoy profnak, meg átnéztem pár rúnát és gyógykövet, 'oszt ennyi. Szörnyen lassan telik itt az idő a számítógépem nélkül, a telómon meg csak lent, a faluban van egy ponton térerő... de persze sose férek hozzá, a muglibolondok ott ölik egymást azért az egy csíkért, hogy frissítsék a Candy Crusht. Se animék, se sorozatok, csak ezek a poros könyvek és poros kastély... igazából szeretek itt lenni, de unalmamban volt, hogy tényleg azt figyeltem, hogy hullik le az egyik fáról egy levél.
- Egészség! - Emelem a dobozt az egyik festmény felé, aki egy kellemes bort iszogathat a soha ki nem ürülő poharából. Amaz elfintorodik az üdítőm láttán és sznob módjára arrébb fordítja a fejét. Megvonom vállam és tovább indulok a hideg folyosón, jobb sarkamat a bal lábfejem elé helyezve, aztán fordítva és csak így tovább, karjaimmal pedig egyensúlyozva, nehogy aztán itt eldőljek.

Laci

Kacsázós lépteimet egy arra tévedő kastélybéli szellem is végigkíséri, majd mikor megunja, hogy a koncentrálástól nyelvkinyújtós képemet meg a girbegurba lábaim mozdulatait figyelje, tovább libben, én meg folytatom a kis mutatványom. Igazából nem tudom, miért csinálom, hiszen senkisenem látja és ha látnák se foglalkoznának vele. A suliban a kviddicsesek messze bravúrosabb dolgokat csinálnak, mint én itt most, hogy egyenesen tudok így menni. Nagyon jó nekem, ugye. Na de sebaj, hiszen legalább annyiban ki tudom venni a részem, hogy én meg jól megkommentálom a meccsek eseményeit... és nemmellesleg megnézhetek magamnak pár sportos fiút is. Úúú, legközelebb majd bekéretőzöm az öltözőbe és azt mondom, hogy az Edictumba készítek cikket! Zseniális!
Amíg ezt így jól eltervezem, odakint már be is sötétedett és az ablakból csak a Hold fénye vetít be; minden mást a fáklyák világítanak meg. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy nem is hallottam az elsős fiú lépteit az üres folyosón. A megszólítására felriadok.
- A padló láva!!!! - kiáltom ijedtemben és a közelemben lévő padra nyomban fel is ugrom. Reflex, én kérek elnézést, ha valami megijeszt, csak kiabálok valami véletlenszerűt. De ha már így alakult és ha már lávás játék van, kezeimmel integetek Lacinak, hogy jöjjön gyorsan fel a biztonságot jelentő padra, mielőtt szénné ég az elképzelt forróságban.

Laci

A fiú nem igazán érti eleinte, aztán csak belemegy és felpattan mellém a padra. A kézfejeimmel csapkodok, amíg a képzeletbeli lávafolyam elvonul, aztán páros lábbal leugrom a padlóla (le). Óvatosan kifújom magam, és bólogatni kezdek.
- Azt hiszem, megúsztuk. - nézek körbe és rávigyorgok Lacira.
- Ejha, még valaki, aki benne van a buliban! - hohhóóó, hogy mennyi mindenbe tudnám ezt a kis elsőst bevezetni. Jó lenne, ha valaki vinné itt tovább az efféle örökséget, elvégre ez lesz remélhetőleg az utolsó évem.
- Hát te hogyhogy itt járkálsz kint? Nem félsz a vérszívó prefektáktól? - mutatóujjaimból vámpíragyart igyekszem formálni, aztán megakad az egyik festményen a szemem. Van benne valami... valami... valami... és már megint Lacira nézek, mintha mi sem történ volna. Ma valahogy dinkább vagyok a kelleténél, ezt én is érzem, de betudom az unalom mellékhatásának.
- Jut is eszembe... ismered A Játékot? - villan át a fejemen, ha már estébe fordult odakint az idő és fogjuk rá, hogy mellettem biztonságban van a prefektusoktól.

Ellamella


Fülemben a muzsikával táncikálok a ritmusra, aki lát, biztos azt hiheti, hogy már így a délelőtti órákban ittam, pedig ez távolabb se áll a valóságtól. Az tény, hogy nem sok kilátásom van, merre is mehetnék tovább, két végzettséggel lehet, hogy apu bűvészboltjában kötök ki anyu legnagyobb bánatára, de nem gáz, lesz ennél jobb is. Megrázom a popóm, pördülök egyet, a fantasztikus angol nukutudásommal tátogom a szöveget, épp hogy nem éneklek. Arcom az jóidőnek fordítom becsukott szemmel, megrázom a csípőm, aztán résnyire mégis kikukucskálok és keresek egy szabad padot, amihez odasietve rögtön hanyatt vágom magam rajta és fejbillentésekkel adom a zene ütemét. Az időközben a következő számra vált, én meg visszatekerem, mert nem tudom ezt a refrént megunni és a kövi szám amúgy is szomorú.

Ellamella

Keresztbe dobom a lábaim, a lábfejem is billegetem az ütemre, most már valami elektroswingre tekeredett át a kütyüm, néha kinyitom a csipáim a felhőket nézegetni, aztán visszacsukom és így telnek a percek, amíg megint egy új számot dob be a gépezet. Ásítok egy jó nagyot ebben a szép időben, amikoris nyomást érzek magamon úgy... mindenhol. S lőn... ELLA! Lányos zavaromban úgy felvisítok, mint valami idióta tinileány és körbezárom karjaimmal az exvörit, mint vénusz légycsapója a házimanót.
- Te jó ééég, te jó ééééég!! Hátte honnan kerültél ellllláááőőő? - szorongatom őt továbbra is, egyébként bármit mond se hallom, mert a füles még mindig bent van és mikor megunom, átvergődök alóla valahogy ülőpozícióba, merthát ez a testhelyzet egy kicsit túl intim, ki is csusszan a fülemből a zene.
- Rodolfora, hát de rég láttalak, jaj de hiányoztááááál! Hooo.. hoo.. mivan veled?
Kicsit elragadott a hév, úgyhogy köhintek egyet, szigorú arcra váltok és karótnyelt pozícióba vágom magam, olyan jó angolosan.
- Khm, úgy értem. Jó Önt viszont látni ezen vidéken.

Ellamella

- Micsodaaa?? - kérdezem vissza, bár totál nem hallok semmit, de roppant mulattságos, hogy Ella mindenfelé mutogat. Tettetett meglepettséggel kapkodom a fejem az irányokba, hátha megpillantok egy onnan jövő háromfejű vidrakutyát unikornisszarvval (mert azok olyan cukik), de csalódnom kell, jól felültetett, ekkorra pedig már hallom is, mit beszél. Ál-szigorúságunkból gyakorlatilag már csak egy csésze szigorúan cukor nélküli keserű tea hiányzik, még a lábamat is keresztbe teszem és biccentek. Aztán persze mindketten felnevetünk és barátosném már mesélni is kezdi, mi is történt vele manapság.
- Valamelyik megérkezett, de talán kettőt ha megkaptam. Amit én küldtem el, az nem ért célba?
- Naaaaa, gratulálok! Mit fogsz dolgozni, valamelyik perverz házában fogsz takarítani? - húzogatom a szemöldököm, bár Ella nem biztos, hogy ismeri a másodunokatesóm, akinek bár mostanra felesége van, előszeretettel foglalkoztatja a csinos diákokat az itteni házában.
- Höh, én? Nem, már a második szakomat csinálom, még van belőle egy év. Mentem volna, meg anyáék is rágják a fülem, de egyelőre így kényelmes és azt se tudom, mihez kezdhetnék. Jójezígy. - vonom meg a vállam és arról inkább nem is szólok, mennyire be vagyok rezelve az élet nevű hülyeségtől és mennyire jó lenne egész nap a hasamat süttetni a kviddicspálya egyik lelátóján, MagicMousse-t hallgatva és robbanó roppancsot rágcsálva. Kapok egy újabb naaaaagy ölelést, amit viszonzok is, majd támad egy ötletem.
- Te! Csináljunk már valamit! Márminthogy valmi vicceset meg jót. Hmm.... - csücsörítek, gondolkozok erősen, aztán rásandítok Ellamellára. - Mi lenne, haaa.... becsempésznénk valamelyik üzletbe valami nem odaillőt, eladóként?

Popómat rázom, fejemet ingatom, így róvom a folyosókat. A mai kísérlet olyan hülyén sült el, hogy újra valami zenét hallok a fülemben és ha már ezzel kell együtt élnem, akkor miért ne tehetném, hogy élvezem? Csak annyi a baj, hogy ugyanaz a szám megy újra és újra... mégpedig a hátsójából szivárványt lövelő vidám kis macsek dala. Hogy miért ez, a fene se tudja, hiszen mégcsak nem is valami mágikusan csucsidocsás fantasztikum, amit a varázsfiatalok is szívesen hallgatnak magányukban a hálókörletben, könnyesen az exüktől kapott maciba borulva. Sosem értettem ezt a hozzáállást, merthát az élet megy tovább, miért kell bőgni valaki miatt, aki csak úgy döntött, hogy többet nem az ő könyökét csókolgatja? Odaállok egy részegen dülöngélő portréalakhoz, aki épp a kipirosodott orrán fújja ki a mézes sörbuborékokat. Furcsán úgy tűnik, mintha a fülemben szóló muzsika ritmusára tenné mindezt, majd rám hunyorog, hukkantva csuklik egyet és kidől az asztal alá. Szegény bácsi, nem is értem, hogy képes ennyire berúgni, hiszen az csak némi festék! Bár sose jártam be a művészekhez, lehet, hogy alkohol is van a pigmentek között? Sarkon fordulok, letolok egy Michael Jacksonos holdhátrafelé járást, majd pördülök egyet egy "NYAN NYAN" nyikkantással és tovább indulok a kastély bármely más része felé.

Az éjjel közepén már biztosan alszik minden portré az iskolában, de hátha az az egy... az az egyetlen egy még hangos most is és elnyomja ezt a fülsüketítő macskazenét, amit már fél napja hallgatok. Talán még odaérek, mielőtt az új prefektusok megkezdik az év első őrjáratait és bár mestertanonc vagyok már (meg soha nem is jártam ide, mint alapképzéses diák), előszeretettel szeretnek engem is büntetni, holott semmi közük nincs már ahhoz, hogy az éjszaka közepén kivel megyek chiliszószt önteni az iskolai medencébe. Az éj csodás, bár tele van minden felhővel, úgyhogy a Csillagvizsgálóban tett kellemetlen látogatásom után sietősen átszelem a tornyot az Északi toronyból a Nyugati szárnyba. Kár, hogy nem lehet az iskolában hoppanálni, sokkal de sokkal könnyebb lenne a közlekedés és nem értem, mitől parázik annyira az iskola vezetősége, elvégre ez egy olyan unalmas hely, ahol sose történik semmi érdekes. A gyomrom is megkordul a nagy sietségben, de fontosabb most a fejemben hallatszódó zene elnyomása, mintsem holmi táplálék elfogyasztása. Átmegyek egyik folyosóról a másikra, el a lépcsőházba, mire leérek a harsogókhoz. Nagy szomorúságomra ez az átjáró most tök csöndben van... vagyishát mást nem hallok a saját hülyeségemen kívül.
- ÉÉÉÉÉÉÉBREEEEESZTŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!!!!! - ordítom el magam, mire összerezzen pár alak és rosszallóan küldenek el a világ hidegebbik felébe, alaszkába. Mert az hideg ugye. Meg szerintem ezt mondhatták, mert most csak szájról tudok olvasni. És ezek a festett szájak időnként amúgy is úgy mozognak, hogy mikor tiszta füllel hallgattam is, mintha másik nyelvre szinkronizálnák őket, a betűket nem úgy formálják az ajkak, mint eredetileg hangozna. Meg is fordul a fejemben, hogy az egész élet csak egy film, vagy egy kitalált könyv, netán egy szerepjáték, ahol engem játszik el valaki. De ha így is tesz, kívánom a rendezőnek, hogy elmehet ő is alaszkába, amiért ilyen átkot sózott a fülembe és hallgassa ő is ugyanezt több órán át. Keresztbe fonom a karjaim és úgy döntök, itt sincs keresnivalóm, hát más hely felé nézek.

NEHEEEM BÍÍÍHROOOM MÁÁÁÁHÁÁÁÁR! Szerintem egy marék hajam kikaptam. Igen, egészen biztos. Az elején jópofának tűnt, de most már kifejezetten idegesítő. Ezzel embert lehetne ölni. De kínozni biztosan. Már a szemeim is tikkenek és hülyének néz minden szellem, hogy nyan nyant sutyorgok, miközben zombi módjára fel-le járkálok a kastély különböző pontjaiban és sehol sincs nyugalmam. Nem jött be, hogy hangosabb dolgokat hallgassak, mint ami a fejemben szól, nem jött be, hogy csöndesebb helyre kerüljek. Csak megy és megy végeláthatatlanul és kaparom a saját arcom. Ha holnapra se múlik el, biztosan feldobom a converse cipőm, addig is marad, hogy hallgassam újra meg újra meg újra... A fene se tudja, hány óra van, de odakint korom sötét, a kastélyban már mindenki alszik, egyedül én vagyok az az igencsak idióta, aki nemhogy nem tud aludni, de egyenesen attól fél, hogy még az álmaiban is követni fogja ez az idióta dal. Mint az a karmos bácsi abban a régi horrorfilmben. Belebújik éjjel a fejedbe és alattomos módon megmurder. Kivéve, ha pálcával alszom el. De ki tud ebben a zajban aludni?! Szinte érzem, hogy karikák nőttek a szemeim alá, hogy fájnak a végtagjaim, nem tudom kizárni ezt a hangos zenét, csak ez létezik, nincs semmi más. Szinte már én is szivárványt meg csillagokat látok, holott ma már a Csillagvizsgálót is megjártam és tök felhős az ég, szóval egy darab nincs az égen. Most persze, mert amúgy léteznek, de más idősíkon a téridő kontínuumban, valahol a Mortyverzum másik szegletében, ahol Rick papa épp vidám koktélt szürcsöl pálmafákkal és háromcicijű orángutánokkal. Végiggondolva ezt a gondolatot arra jövök rá, hogy ez már tényleg a vég, ennél nem lehet lejjebb, hiszen már szinte én se emlékszem rá, ez mi volt. Mi volt, mi volt... Annyi még megvan, hogy kinyitok egy ajtót, a teremben senki sincs, én bedöntök pár vitrint, trófeát és azt ölelgetve, amelyiken ez áll: "Az iskola legunalmasabb vicce" alszom el hullafáradtan a tortúrám végén.

Emily