Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Elgondolkodva hallgatom, mit mond Zója. Nem értek vele egyet mindenben, de inkább bólogatok és nem állok neki kifejteni a véleményemet arról, hogy ki kire is hasonlít. A magam részéről azt hiszem, hogy mindent, amit tanultam, amiben hiszek, amihez hű vagyok, azt a szüleimnek köszönhetem elsősorban, a nagyszüleim elég mellékes résztvevői az életemnek. Ismerem őket, hatottak és hatnak rám, de ettől függetlenül még rengeteg dolog nevelés és környezet kérdése, önbizalmat örökölni például nem szokás, és valljuk be, kinézetben is apára hasonlítok, nagyapáim közül ugyanis Egyik sem volt vörös, apám viszont az, akárcsak a nagyanyám. Na, lényegtelen, hogy működnek nálunk a domináns és recesszív gének, beleegyezősen hümmögök, igazat adva neki. Furcsa érzésem támad közben, feszültség éledezik a gyomrom táján attól a tudattól, hogy igazán lehetnék őszintébb is, de nem akarok én most ebbe belemenni és éppen a szaktekintéllyel vitatkozni arról, hogy mit is gondolok másként. Kár a gőzért. Megtartom magamnak a véleményemet, és igyekszem elhessegetni a gondolatot, hogy ez a bólogatás is hazugság volt a maga nemében. Csak nem mondtam ki a dolgokat, nem megmásítottam őket, végtére is ez nem bűn. Nem akar azért egyelőre múlni ez az érzés, csak lassan indul oszlásnak a feszültség, ahogy végre valahára más témára terelődik a beszélgetés. Ennél persze az se sokkal jobb, viszont olyan, ami különösen tud zavarni, és ami miatt nagyon is sok zavaró és nem túl pozitív kavarog a fejemben. Lezárás nélkül minden annyival rosszabb. Amikor nem tudod, hogy hányadán is álltok, mert semmit nem sikerült letisztázni, az szerintem idegesítő, mi több, őrjítő, hát nagyon is egyetértek azzal, amit mond, majd a következő mondatára elkerekedő szemekkel meglepetten pislogok rá még a szemöldököm is megemelve kissé kérdőn. Most ugye csak viccel. Keserűen nevetek fel, aztán megvonom a vállam.
—Volt már szerencséje Matthew Kinsey-hez? Bizonyára igen, hiszen ide járt mestertanonc-képzésre. Na róla beszélek... makacs, emberkerülő és meg van győződve róla, hogy neki mindenben igaza van, amihez van egyetlen elfogadható érve is. Megpróbált meggyőzni róla, hogy gyűlölnöm kellene, miután gyakorlatilag közöltem, hogy nem közömbös nekem. Inkább jobb lesz, ha megpróbálom lezárni az egészet és elfeledkezni erről az egészről – válaszolom. Keserű a szám íze a gondolattól is, hogy igazából ez a csendben eltelt két hét lehet a válasza, de ha így alakult, bizonyára ez a legjobb mindkettőnknek. Közben azonban megkönnyebbülést is eredményez, hogy valakinek kimondtam ezt, a szakkörök ötlete pedig már teljesen felvillanyoz. Ha lefoglalom magam valamivel a szabadidőmben, nem lesz gond. Nem fogok hülyeségeken gondolkodni, az pedig már nagyon jó lenne. Rá is kérdezek, hátha ez ügyben is segítségemre tud lenni, a válasza pedig biztató. Jó lesz ez így. Nekifogok még valamit tanulni, és a kviddics, és máris rendben lesz minden. Szép lassan csak eljutok a nyugalomig én is, és mosolyra húzódik önkéntelenül is a szám. Megérte eljönni, azt hiszem.
—Igen, az nagyszerű lesz úgy, köszönöm – vágom rá, majd felkelek és megköszönve a segítségét egy Viszlát kíséretében távozok is, ideje mennem a dolgomra és nem fenntartani őt sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Kellett ez a találka a pszichológussal. Úgy érzem igazán jót tett. Nem tudom, voltam-e ennyire nyugodt egyszer is, mióta csak itt vagyok. Folyton kattogott valamin az agyam az utóbbi időben, ám ebben a pillanatban az egyetlen határozott gondolatom mindössze annyi, hogy ha lehet legilimenciát tanulni az iskola falai között bárkitől is, biztos, hogy felkeresem. Az érdeklődést bizonyára a tanárnál lenne a legérdemesebb elkezdeni, aki egyébként az órarendemben is megjelenő legilimencia órát tartja. Tudom, hogy általában aki nem tudja, az tanítja, de hátha szerencsém van és ez nem igaz. Zója ugyan azt ígérte, hogy utána néz és majd elküldi egy héten belül, hogy milyen lehetőségek is vannak a felvett tárgyaimon túl szakkörök formájában például, addig azonban ezt-azt magam is kideríthetek. Sőt, most rögtön megyek és megkeresem azt a tanárt. Minél előbb érdeklődöm, annál kevesebb az esélye, hogy elfeledkeznék róla, meg annál hamarabb tudhatom meg azt is, hogy milyen feltételeknek kell eleget tennem, vagy esetleg egyéb elfoglaltság után kell-e néznem. Az már biztos, hogy a kviddics magában nem elég, túl sok időm van gondolkodni még így is, és a "mi lenne ha" kezdetű hangzatos mondatok valahogy az őrületbe kergetnek, tehát egyértelműen menniük kell. Igaza van Zójának abban, hogy túlságosan is erre az egészre - Matthew-ra, hogy pontos legyek - koncentráltam utóbb, annyira, hogy már mindenről eszembe jutott. Az szépen hangzik, hogy beszéljek vele, hogy talán mégis adhatnánk egy újabb esélyt kettőnknek, de már viszonylag rég közöltem vele a tényállást még a Boglyas téren. Azóta sem reagált, ez alapján meg valószínű, hogy nem is fog ezután sem. Jobb lesz hát, ha a múlt múlt marad, én meg keresek valamit, amivel eltölthetem az időm töprengés helyett, minthogy arra várok, hogy hátha meggondolja magát. Elköszönve Zójától kilépek a Fejetlenség folyosójára és útnak is indulok abban a reményben, hogy hátha a tanáriban megtalálom Lasch-t. Erre a folyosóra is ráférne egy nagytakarítás, állapítom meg szétnézve. Mindig van valami oda nem illő, például a víztócsa az orrom előtt a padlón. Micsoda fejetlenség. Kiérdemelte ez a hely is a nevét. Sóhajtok egyet, aztán lábam elé nézve igyekszem úgy haladni tovább, hogy ne lépjek bele semmibe és ne csússzak el, mert kicsit sem hiányzik, hogy én legyek itt a fő műsorszám éppen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

A pszichológustól kilépve csendben indulok útnak a folyosón a tanári felé, ám – mint az már lenni szokott – az élet sosem alakul a tervek szerint. Ismerős hang csendül fel mögöttem, és egy pillanat alatt kavicsméretűre zsugorodik a gyomrom. Megállok és szó nélkül hallgatom végig, aztán szembefordulok vele. Még a hangja sem ígér sok jót, a szavai viszont annál is keserűbbek. Szinte marnak, annyi gúnyt tuszkol abba a nem túl hosszú mondatba. Egy pillanat erejéig átsuhan az agyamon, hogy talán a pletyka eredményezi ezt és még mindig érez valamit, ám gyorsan sikerül szerencsére ezt elhessegetni. Amióta itt vagyok, folyamatosan arról igyekszem meggyőzni magam, hogy nem véletlen találkoztunk újra minden szándék hiányában, viszont akkor igazán két hét kellett volna hozzá, hogy végiggondoljon egyetlen dolgot? Nem hiszem. Végül is ő volt az, aki elment úgy, hogy még csak el sem köszönt, semmi okom nincs rá, hogy bármiben is reménykedjem. Fáradtan sóhajtok egyet rápillantva, majd megvonom a vállam.
— Neked is szép napot, Matthew – jelentem ki, és értetlenül pillantok rá. Nem tudom pontosan mit is ért a szép munka alatt, bár éledezik a gyanúm, hogy Diomédre érti. Akárhogy kutatok az emlékeim között, nincs más, ami szóba jöhetne. Elég gyorsan kizárom, hogy attól lenne ennyire zaklatott, hogy megismerkedtem a tulajdonostársával az elmúlt hetekben és róla is kérdeztem. Azt másképp rótta volna fel, azt hiszem. Sokkal valószínűbb, hogy a Halloween esti bálról értesült ennyire későn, és ahogy nézem, tévesen is. Ha igazam van... örülnöm kellene, hogy reagál rá, bárhogyan is, de nem tetszik az, hogy ennyire keserű, dühös, egyszóval negatív. Ez az én szerencsém. Amikor végre sikerül eljutni arra a pontra, hogy eldöntöm, hogy nincs tovább, lezárom magamban, mert nem érdemes tovább várni arra, ami sosem következik be, akkor felbukkan a semmiből és más vágyam sincs, minthogy biztosítsam róla, semmi oka annak a "dicséretnek", annyira zavar az az állapot, amiben jelenleg látom.
— Ha a pletykára érted, nem igaz. Dioméddel mentem el a bálról, de itt meg is áll az egész történet – jelentem ki, és nem is annyira a saját védelmem motivál, pusztán szeretném, ha lenyugodna. Éppen eleget veszekedtünk már, nem akarom tovább folytatni. Nem áll szándékomban hergelni sem, pedig tehetnék megjegyzéseket, de már elegem van az állandó huzavonából.
— Arra gondoltam, hogy ha visszajut hozzád a pletyka, csak reagálsz rá valahogyan és abból majd rájövök, hogy mihez is kezdjek veled – egészítem még ki az iménti mondandómat, előbb-utóbb úgyis rákérdezne. Nincs miért húzni az egészet azzal, hogy nem mondok semmit, amíg nem közli, hogy hallani szeretné ezt a részletet is. Nincs értelme ezen az egészen rágódni, hiszen közlöm az igazat, úgy, ahogy van. Tudhatja, hogy nem hazudok, hogy elhiszi-e, az már más kérdés. Idióta gondolatok... tartanom kellene magam ahhoz, amit Zójának mondtam. Ahhoz, amit elhatároztam. Beletúrok a hajamba kissé türelmetlenül és ajkamba harapva várom, hogy mondjon valamit, hadd mehessek aztán a dolgomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Jól sejtettem. Dioméd az oka annak, hogy ilyen ideges. Akár még örülhetnék is annak, hogy itt háborog ezen az egészen, holott egy többnyire alaptalan pletykáról van szó. Mindössze annyi igaz belőle, hogy a jégvarázslóval léptem le a bálról. Valamit csak jelent, ha ezt váltja ki belőle, viszont már nem vagyok biztos benne, hogy végig akarom én ezt gondolni úgy igazán. Ha úgyis az lesz a vége, hogy nem hisz nekem, és megint belemegyünk a kinek kit kellene gyűlölni és hasonló beszélgetésekbe, mi értelme lenne az egésznek. Elmondom rövidre fogva, mi is volt a helyzet, válasza pedig nem különösebben lep meg. Sejtettem, hogy kételkedni fog a szavamban. Azt hiszi, amit hinni akar, pedig mindig is egyenes és őszinte ember voltam, ez mit sem változott az elmúlt évek alatt.
— Pusztán közöltem a tényeket – válaszolom megvonva a vállam, és nekidöntöm a hátam a falnak, mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaim, végig makacsul bámulva közben a földet magam előtt. Várom, hogy mit tud még hozzá tenni, meddig fog elmenni, csakhogy megkérdőjelezze minden állításom és alátámassza saját elképzeléseit. A következő mondata azonban meglep. Kérdőn felvonom a szemöldököm és rá emelem a tekintetem.
— Azért jöttél eddig, hogy ezt elmondhasd és meggyőzd magad, hogy neked volt igazad? – kérdezem kissé élesen. Mintha csak magának akarná bebizonyítani, hogy valamelyik, jelen pillanatban éppen velem kapcsolatos elmélete igaznak mondható. Az az érzésem támad, hogy elemez, és valami módon elégedett azzal, amit feltételez, tévesen. Ha ő maga is benne van az egyenletben, és netán még érzelmek is keverednek bele, képtelen tisztán látni. Hallom a hangján, hogy zavarja Dioméd. Féltékeny lenne rá? Nem hiszem. Pontosabban nem merem elhinni. Aligha lenne rá bármiféle alapom. Ettől függetlenül a nyugalmamat szép lassan felemészti a közelsége, és rágni kezdem a számat, miközben próbálom összerakni valami érthetővé mindazt amit látok, sejtek, gondolok.
— Nem, nem jöttem rá... és az imént mondtam, hogy nem történt semmi. Ez azt is jelenti, hogy nem feküdtem le Dioméddel, és mielőtt megkérdeznéd, mással sem – rázom meg a fejem, és kissé morgós már a hangulatom, pedig olyan szépen indult az imént még a délután. Ez az én formám. Szusszantok egyet, és igyekszem tízig számolni, mielőtt felemelném a hangom és még tovább morognék vagy tudomisén, de ahogy eddig nem működött ez a módszer, ugyanúgy most sem bizonyul hatékonynak. Még csak ötnél tartok, de máris csak egyetlen gondolatra tudok figyelni, és hiába próbálom elhessegetni. Szeretném hozzávágni a valóságot úgy, ahogy van. Tízig már el sem jutok, hamarabb nyitom szóra a szám és mondom ki azt, amit minden bizonnyal még a Boglyas téren ki kellett volna mondani, vagy még annál is korábban.
— Ha hiszed, ha nem, nem történt semmi, mert szeretlek, te szerencsétlen... már a Boglyas téren is megpróbáltam elmondani, de mindig van valami szerinted jogos és megdönthetetlen ellenérved, nekem meg már nincs kedvem vitatkozni. Azt reméltem, hogy átgondolod, elhiszed végre, de gondolom, még mindig többre értékelnéd, ha gyűlölnélek – majdhogynem hadarok, annyira gyorsan beszélek, egyszuszra mondva el az egészet, aztán idegesen fújom ki a levegőt a végére, és ellökve magam a faltól végigmérem. Még mindig az az érzésem, mintha ki sem hagytuk volna azt a négy évet, csak a környezet változott meg, de a kapcsolatunk most is éppen olyan viharos, mint évekkel ezelőtt. Hirtelen nevethetnékem támad a szótól, de ideges horkantás lesz csak belőle. Nincs is kapcsolatunk. Ezt kellene Zójának látni, talán teljesen egyebet tanácsolt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Húsz perce sincs, hogy eldöntöttem, nem fogok azon görcsölni, mi is lesz majd Matthew-val meg velem. Az eltelt idő tükrében éppen ideje lenne elengedni. Erre nem felbukkan, amint kilépek a pszichológustól? Ha ez így megy tovább, még a végén elkezdem elhinni, hogy a sors keze van a dolog mögött, hogy itt állunk a folyosón és történetesen éppen egy pletykát kér rajtam számon. Különös az, ahogy – szerintem – szerepet cserélünk. Úgy háborog egy többé-kevésbé alaptalan mendemonda miatt, ahogy régen nem láttam. Általában megpróbál a racionalitás mögé bújni és teljesen kimaradni mindenből, most azonban egyre kevésbé megy neki, engem pedig egyre jobban meglep ezzel az egésszel. Nem kezdem érteni. Két hete találkoztunk, az egész Diomédes ügynek is legalább másfél hete, ő viszont most reagál úgy mindenre, mintha épp csak megtörtént volna. Szép kis fáziskésés, ami azt illeti, de nem jegyzem meg. Végighallgatom közbeszólás nélkül, mert nem is igazán tudnék mit mondani, csak próbálom felfogni és értelmezni a dolgokat. Kénytelen vagyok bevallani magamnak is, hogy zavar ilyennek látni. Nem baj, hogy megmutatja végre, hogy vannak érzései, de nem jó érzés ilyen zaklatottnak látni. Jobban örülnék, ha nyugodt lenne, viszont a magyarázatom mintha olaj lenne a tűzre. Félreértelmezi kicsit a szavaimat, és tovább morog rajta. Még élvezhetném is, ha azt akarnám látni, hogy őrlődik azon az elképzelésen, hogy Dioméd meg én esetleg... Nincs ehhez kedvem, hagyni ezen rágódni a végtelenségig, még ha akad is egyetlen aprócska kis részem, ami szerint igazán megérdemelné, hogy szenvedjen kicsit. Nem vagyok én bosszúálló. Sokkal többre értékelném, ha azt látnám, hogy örül valaminek, vagy legalább nyugodt. Legszívesebben megölelném, de egyrészt kétlem, hogy attól megnyugodna, másrészt az én ingatagnak bizonyuló nyugalmam is csakhamar odaveszne. Pontosabban odaveszik így is, mert tesz róla az elméleteivel, megjegyzéseivel, minden egyes megszólalásával és lassan, de biztosan rám is átragad a hangulata, hogy már nem bírom lenyelni, amit már nem egyszer majdnem elmondtam, amióta csak volt alkalmunk újra találkozni. Egyértelmű, legalábbis számomra, nincs miért tagadnom, de nem várok rá különösebb reakciót. Kizárt, hogy a nyakamba borulna ennek örömére, hogy csak erre várt... és itt hirtelen elfelejtem folytatni a gondolatot. Teljesen váratlanul ér az, amit tesz. Erősebb vagyok nála, most azonban önkéntelenül is hátrálok a falig és szótlanul bámulok a szemébe, ha már ennyire közel jött. Érzem a bőre illatát. Ez már kínzás. Vajon lehet ez még rosszabb is? Nagyra nyitott szemekkel bámulok rá, és minden szava egyre jobban meglep. Ha eddig nem tudtam hová tenni, hát most végképp nem találok szavakat, csak bámulok rá és igyekszem felfogni, elhinni azt, amit mond. Az az érzésem támad egy pillanatra, hogy talán ihattam valamit, amit nem kellett volna, vagy éppen ő, de ha dolgozni járt be, mégiscsak józannak kell lennie. Meg nem is kerülné el a figyelmemet, ha így lenne. A hangja. Istenem, még az én torkom is elszorul attól a hangtól, pedig az imént még sértő szándékkal vagdostam hozzá a szavakat, és távozni készültem, erre most azon kapom magam, hogy átkarolom a derekát és közelebb húzom. Mint amikor rémálmai voltak. Egy pillanatra még a szemem is lehunyom véve egy nagy levegőt. olyan közel van. Ezektől a kék tekintetektől ismét az az érzésem támad -mint mindig egyébként-, hogy a vesémig lát, de bár látna, mert akkor tudná, hogy épp fölösleges köröket fut. Felsóhajtok, és igyekezve összeszedni a gondolataimat megszólalok végre. Hirtelen minden reményem felszínre törni igyekszik, pedig ennyire talán nem kellene lelkesnek lennem a szavaitól. Megkérdezhetném, komolyan beszél-e, de csak a hülye nem látja, hogy igen, így hát inkább megnyugtatni igyekszem őt is, magamat is.
— Nem felejthetnénk el azt az egészet, ami évekkel ezelőtt történt? Nem volt a legjobb, de már rég kidühöngtem magam, a bosszú meg igazán nem... mi értelme lenne? Felnőttünk már azóta, nem? – kérdezem. A magam részéről négy évet öregedtem, és merem remélni, hogy legalább fele ennyit okosodtam is, meg tapasztaltam dolgokat. Bosszúnak talán remek bosszú lenne még az is, ha most én hagynám itt minden szó nélkül, de hiába állítanék mást, nem akarok elsétálni. Felébredni sem szeretnék. Valaki csípjen meg, hogy tudjam, nem csak egy szemtelen álommanó űz gúnyt velem éppen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Nem számítottam rá az iskola falai között, de erre a jelenetre még kevésbé. Alig merem elhinni, hogy tényleg tőle hallom ezeket a szavakat, bár valahol örülök is neki, csak ne lenne ennyire zaklatott. Azokra az éjszakákra emlékeztet, amikor a titokzatos rémálmai egyikéből, másikából ébredt. Önkéntelenül is azt teszem, amit akkor is tettem minden alkalommal. Átölelem és közelebb húzom, talán ebből többet ért, mint abból, ha azt mondom, hogy nyugodjon meg. Ez is azon helyzetek egyike, amikor nem tudnék igazán megnyugtatót mondani, és a szó önmagában még csak nem is lenne elég. Szeretném, ha tudná, hogy nem akarom bántani. Felmerül ugyan agyamban a gondolat, hogy mi van, ha most sem úgy értelmezi a részemről ösztönös mozdulatot, ahogy én, hiszen mindig is idegenkedett az öleléstől, nem igazán tudta hogyan kezelni, ám pillanatokon belül határozottan meglep. Összerándulok, ahogy ujjait végighúzza a karomon, de el nem engedném, csak még szorosabban ölelem. Végül vállamra hajtja a fejét és alig bírom kivenni a válaszát. Rövid, nehezen érthető, de tömör, egyszerű, és mosolyt csal az arcomra. Ez az állapot persze csak nem tart sokáig, pillanatokon belül kihátrál az ölelésemből gyors mozdulatokkal, de mivel egyébként is éppen befordul egy szerencsétlen erre ténfergő egyén a sarkon, meg sem fordul a fejemben félreértelmezni mozdulatait. Mostanra legalább már van annyi eszem, hogy nem erőltetek dolgokat, mert megvan a saját sebessége, a két heti gondolkodási idő is határozottan ezt mutatja. Félmosollyal arcomon magam elé pislogok kezeimet zsebre dugva, és csendben várom ki, míg az az imént felbukkanó illető, egyenruhája alapján láthatóan diák, elhalad előttünk, aztán bekopog Zójához és eltűnik az ajtó mögött. Nem a legforgalmasabb ez a hely, de azért még mindig egy folyosón ácsorgunk.
— Akkor ez most... adunk kettőnknek egy újabb esélyt? – kérdezem meg végül felpillantva, majd a kérdésére megrázom a fejem. Igazából lenne dolgom, meg kellene keresni a legilimencia tanárt, és még egy óra is szerepel az órarendemben, ha jól emlékszem, úgy fél órán belül, de csak rémlik. Nem tudnám megmondani, milyen óra is lenne, a dolgaim meg a szobámban vannak, viszont a kérdése alapján az a gyanúm, hogy egyre gondolunk. Rengeteg megbeszélni valónk van éppen, egyetlen órát kibírnak nélkülem is, majd bepótolom utólag, amiről most lemaradok.
— Keressünk egy csendesebb zugot. Nem felejtettem el, mennyire feszélyez a nyilvánosság, itt meg amúgy is füle van a falnak is – sóhajtok a végére. Bár a múltkor igazán erre alapoztam, hogy a falnak is füle van, nincs kedvem a pletykarovatban végezni holmi spekulációk formájában, hogy akkor most mi is van köztünk. Ráadásul közönségre sincs szükségünk, úgyhogy jobb lesz, ha azt a sok felmerült kérdést és tisztázásra szoruló részletet tényleg valahol máshol beszéljük meg. Megvárom, hátha van javaslata is, aztán útnak indulhatunk másik helyszínt keresni, fura csendben egymás mellett haladva. Fogalmam sincs, mit mondhatnék útközben, egyáltalán kellene-e mondanom valamit. Úgy mosolygok magam elé bámulva, mint valami idióta, kénytelen vagyok ajkamba harapni, mielőtt még bárgyú vigyorrá fajulna ez a görbület. Szemem sarkából néha pillantok csak rá, inkább az utat figyelem magam előtt. Hogy is van erre az a szó angolul? Awkward, azt hiszem. Kicsit kínos, hogy tényleg nem tudok megszólalni, de azért még az is ott motoszkál a fejemben, hogy majd nemsokára megbeszélünk mindent, és csak jó lesz. A fejemben mindent túlharsog az a félig még sejtésként funkcionáló, félig már ténynek tekintett gondolat, hogy visszakaptam, a szarkazmusával, a gyönyörű szemeivel, a távolságtartásával, a félelmeivel, a mosolyával együtt visszakaptam Matthew-t. Hiába csilingeli a háttérben egy kis hangocska, hogy korai még az öröm, ez a gondolat határozottan elnyomja azt a kis pesszimista vészharangot. Történhet még ennél jobb is? Aligha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Mostanában egészen megszaporodtak a színjátszós meghallgatások, úgy néz ki, errefelé a diákok szívesebben vállalnak részt kreatív tevékenységekben. Az előadás is készül lassan, dolgoznak rajta a skacok: tervezik, varrják a jelmezeket, festenek, vágnak, építenek, na és persze próbálnak is eleget, hogy a végén minden a helyére kerüljön. El sem hiszem, hogy nemrég még a megszűnés szélén állt a szakkör, Tiffany és Nedra sokat tettek azért, hogy ötleteikkel és munkájukkal fellendítsék az életet a színjátszóban, én pedig szívesen dolgozom a kezük alá.
Most is éppen egy a körrel kapcsolatos feladatomat végzem: egy meghallgatáson ülök. A próbaterem kicsi színpadán egy fiatal lány áll, várja, hogy elmondjam neki a feladatát. Én még gondolkodom rajta, mert fogalmam sincs, hogy őt mégis mi érdekelheti? Jelmeztervezés? Díszletes vagy kellékesi munka? Esetleg a színpad közepén szeretne állni, ahogy most is? Végül utóbbihoz szükséges készségeinek felmérése mellett döntök, elvégre a színészethez valóban kell valamiféle többlet képesség, a varrást, világítást könnyen elsajátíthatónak érzem.
- Kérlek, játszd el nekem, hogy hirtelen elveszíted a varázslás képességét! Nem kötelező beszélned, átadhatod az érzéseidet csupán arcmimikával és testbeszéddel is, de, ha szeretnél, mondhatsz közben valamit, ha úgy érzed, azzal jobban érzékeltetheted a helyzet árnyalatait. Kapsz pár percet, hogy átgondold!
Körülbelül öt percnyi hallgatás után, amit én szorgalmik javítására használok ki, intek neki, hogy kezdheti az előadást, én pedig feszülten figyelem, hogyan sikerül neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

A lány kezdi a feladatot, én pedig figyelem őt, hogy a végén értékelni tudjam az előadását. Ügyesen érzékelteti az árnyalatokat, tetszik, ahogy szinte látom a gondolatait, mert arcmimikája annyira jól megfogja a dolog lényegét. Magamban kalapot emelek előtte, hogy képes így játszani, és csak úgy elsírni magát. Nekem sosem menne, ezért is maradok a háttérben.
- Köszönöm a produkciódat - szólok, amint befejezi, bár eléggé furcsának találom üres, semmilyen arckifejezését. Mintha tetszése szerint tölthetné meg érzelmekkel az arcát, mert alapból semmilyen érzés nincs rajta, s így ez nem is befolyásolja. Vagy mintha álarcot viselne, amit kedve szerint alakíthat, de ami eredetileg közömbös, kifejezéstelen.
Elhessegetem magamtól ezeket a furcsa gondolatokat, inkább közlöm vele a jó hírt:
- Gratulálok, felvételt nyertél az iskolai színjátszó körbe. Majd küldünk baglyot a következő megbeszélés időpontjáról, akkor találkozhatsz a többiekkel. Mostantól szabadon használhatod a próbatermet is. Az előadásod nagyon tetszett, kifejezetten érzékletes volt. Köszönöm.
Ezzel összeszedem a holmimat, majd kikísérem a lányt és bezárom mögöttünk az ajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

- Ez így van, van aki hamarabb, van, aki később. Ezért is nem lesz mindenki a tanoncom - biccent egyet finoman jelezve, hogy ő is tudja, amit a fiú mond. Ha univerzális mutató lenne, sok dolog nem történt volna meg eddig az életében és valószínűleg nem következne be ezután sem. Gareth felelősségteljes reakcióját valahol mélyen örömmel nyugtázza. Kedveli a diákokat, de a nagyravágyó, neveletlen taknyosok a frászt hozzák rá. Főleg akkor, ha tanoncnak akarnak jelentkezni. A saját életüket sodornák veszélybe, ilyenkor pedig érdemes őket megmenteni önmaguktól. Igazából, részben ez Renée munkája. Az ígéretes, csiszolatlan gyémántokat kifényesíteni, aki pedig nem való illuzionistának, azt végleg lebeszélni róla, vagy eltántorítani tőle. De ez csak részben igaz. Ez sem megtanulhatatlan és fel lehet nőni a feladathoz. Ő inkább az affinitásra kíváncsi.
- Ezt örömmel hallom. Én mindenképp őszinte és fair leszek veled, ez viszont azzal jár, hogy néha kifejezetten kemény leszek. Ahogy elnézlek, bírod a kritikát. Ez jó, ugyanis abból nem lesz hiány, főleg a gyakorlat elején - keresztbe vetett lábait megcseréli, számára ez a téma le is zárult. Megbeszélték az alapokat, ennél többre most egyikük sincs felkészülve. Ami Gareth következő megjegyzését illeti, Renée elmosolyodik. A "sötét én" érdekes megfogalmazás, de valahol találó is, talán a fiú maga sem tudja, mennyire. De mindent a maga idejében. Tanerőnk sem véletlenül akadt fenn ezen. Vannak, akik remekül játszanak szerepet, de van, akinek a szerep mögött rejtőzik valami. Itt is az utóbbit érzi.
- Semmi gond, nem kell bocsánatot kérned. Felkeltetted az érdeklődésem, úgyhogy vehetjük eldöntöttnek az oktatást - ismét mosoly terül el arcán, majd feláll, jelezve, hogy ezzel a kupaktanácsnak és kérdéseknek vége. Egyelőre. Székét egyszerűen a helyére forgatja, majd még egy pillanatra Gareth felé fordul. - Küldeni fogok neked baglyot az első óránkkal kapcsolatban. Ne számíts nagy dolgokra, az illúziómágia pszichológiai hátteréről fogunk beszélni, illetve mutatok pár dolgot, amivel már bevezetlek a gyakorlatba, elméleti szinten. Ha nem jó az időpont, nyugodtan írd meg, viszonylag alkalmazkodó vagyok, ha kérdésed van keress - ledarálja mondandóját, majd visszafordul a könyve felé és összeszedi a szükséges jegyzeteit is. Gareth-el együtt indul kifelé, hogy az ajtó csukódása után külön váljanak. Mindketten sikerrel zárják ezt a napot: a fiú elindul az úton, Renée pedig elindítja az úton.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Mármint, a fiú, akivel annak idején verekedett, már halott?
Ezekbe belegondolva kezd egyre hálásabb lenni azért a kemény három kapcsolatért, amit ő az életében összehozott. Áronnal jó barátok maradtak, Tamás miatt sokat tanult az élettől, Dwayne pedig Dwayne, de legalább él és kezdenek normalizálódni a dolgaik. Ilyenkor mindig elmormol magában azért egy néma köszönömöt az univerzumnak, hiszen valaki akkor is vigyáz erre a férfire, még ha nem is határozzák meg egyetlen szóval, hogy ki/mi. Csak van egy védelmi burok, és ezért roppant mód hálás. Persze nem hangoztatja, hiszen a férfi képes lenne kinevetni, így az ilyeneket szépen megtartja magának.  
- Nem úgy értettem az úgyot, hogy úgy.
Érzékeli és igen gyorsan fel is fogja a zavart. A zavart, ami a diákévei alatt őt magát is sokszor átjárták, hiszen amíg ki nem tette innen a lábát, senkivel sem volt együtt, nem csak úgy, hanem nem úgy se. Azóta is csak a fent említett három, ám a zavart érti. Nem könnyű erről beszélni, elvégre ez elég személyes mindenkinél, bár hallott ő már cifrább dolgokat is ebben a fotelben ülve. Finoman felemeli a kezét és megrázza a fejét.
- Az első férjem pár évvel fiatalabb volt nálam, a gyermekem apja is fiatalabb, igaz csak pár hónappal. Nem hiszem, hogy a mai világban a kor már olyan sokat számítana. Vannak, akik korukhoz képest érettek, mások meg pont fordítva.
A név nem nagyon számít neki, bár lehet, hogy ismeri, de az, hogy Kata, elég sok embert lefed, nem olyan ritka, vagy különleges név, hogy az ember elgondolkozzon, vajon kit is fedhet. Inkább magát a történetet figyeli.
- Ősi vita, hogy férfi és nő között lehet-e barátság. Nem erre találták ki őket. A nő és a férfi, akik barátoknak mondják magukat is vonzódnak egymáshoz, főleg akik nagyon jóban vannak, csak nem gondolnak bele, hogy miért is barátkoznak, illetve ha igen, fontosabbnak tartják a barátságot, mint a kalandot. De attól még ez van. Ha tetszik, ha nem. Ők talán túl sokáig és túl intenzíven tagadták, az ilyen is kibuktatja a dolgot.
Apró vállvonást is engedélyez magának, de nem olyan feltűnőt, inkább csak ő lép tovább, a beszélgetés egy másik részére.
- Gondold végig a fiúkat, akikkel eddig voltál. Képzeld el, hogy most is velük vagy, mindegyikkel egyesével. Milyen lenne a kapcsolat, mit tennétek, hol élnétek? Mondjuk, lenne mindenhol két gyerek, egy fiú és egy lány. Hogyan élnéd meg a helyzeteket? Mennyire lennél boldog a helyzettel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Utált itt lenni. Máris gyűlölte, pedig még csak néhány pillanattal ezelőtt csukódott be az ajtó a szülei után, és még annyi ideje se volt, hogy körülnézzen. Igazából nem is akart, csak ült, durcásan, maga elé bámulva, vagy épp az egyik bútor sarkát fixírozva, mindegy, csak ne kelljen ránéznie a pszichológusnőre.
Haja úgy fodrozódott, mintha víz alatt lett volna, színe hol sötétebb, hol világosabb lett, de most az egyszer nem érdekelte, mert ebből jól láthatták mind, hogy mennyire nem akarja ezt az egészet.
Ő a bátyját akarta! Arról volt szó, hogy ő is pszichológus, majd ő segít neki. Akkor most miért kell itt lennie? Mit akarnak ezzel? Mindenki tudja, hogy abnormális, nincs szükség rá, hogy még valaki megállapítsa.
Egy könnycsepp gördült le az arcán, de sietve letörölte, és úgy tett, mintha csak megvakarná a szeme sarkát. Haragudott a szüleire, amiért idehozták, és nem értette a dolgot. Miért kell újabb beszélgetés? Már megállapították, hogy mi a helyzet vele, azt mondták, hogy a varázsvilágban kell legyen, olyanok között, akik hasonlóak hozzá, csak hát ezzel az átkozott adottsággal még a seprűn repkedő, pálcáikból virágokat idéző varázslók és boszorkányok között is különlegesnek számított. És az előkészítő iskolában nem voltak különbek a gyerekek, mint a muglik között, csak ők legalább tudták, hogy mágia van a dologban, és nem akarták bántani érte. Szóval felesleges volt az egész felhajtás.
Legalábbis most így érezte. Most nem jutott eszébe, milyen sok jó dolog történt vele, mióta itt volt, nem jutottak eszébe a Levitában töltött órák a kék ház lakóival, ahol a világon semmi baja nem volt. És nem jutott eszébe Emma sem, és a többi tanár, akik fantasztikusak voltak. Mert most felülkerekedett rajta az érzés, hogy elárulták, hogy megint csak taszigálják. És ebből már nagyon elege volt.
- Mikor mehetek el? - szólalt meg hirtelen, de továbbra sem nézve a nőre. Szeretett volna határozott hangot megütni, de a gombóc a torkában kissé megnehezítette a dolgát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Ilyen a földön nem létezik. Végre eljön otthonról, végre nincsen felügyelet, erre valaki, legyen az akárki, szülő vagy iskola, valójában egy kutya, szól a pszichológusnak, hogy látogasson már oda Shayleen az anorexiájával. De ezerszer megmondta már, hogy nem beteg. Nincs szüksége segítségre, csak hagyják, hogy azt és annyit egyen, amit és amennyit akar, illetve az edzés ne legyen tiltva. Miért hiszi mindenki azt, hogy nála jobban tudják? Shiemi bezzeg milyen normális volt vele otthon! Jó, utált eljárni a külön bejáratú pszichiáteréhez, de valahol meg kedvelte is a nőt. A harmincas évei közepén járhatott, mosolygós, kedves és jó hallgatóság. Bármit is beszélt Shayleen, azt érdeklődve hallgatta, nem akart ráerőltetni semmit. Még tök rendes is volt, recepteket adott neki! Most meg minden mehet elölről. Ha ismételten csak arról lesz szó, hogy kajával akarják megtömni, végleges sztrájkba lép és nem fog enni egy falatot sem. Arról nem beszélve, ha ez Gwen fülébe jut! Mert hát, ha már a suli vezetősége és valószínűleg tantestülete tudja, akkor innen csak egy lépés a diákság. Shayleen fejében komplett összeesküvés elmélet születik arra vonatkozóan, hogy bántani akarják, ismét gyötörni. Felhizlalni, mint egy disznót. Retteg tőle. Bármit, csak pszichológust ne. De a levél megérkezett, kötelező elmennie.
Morcosan kel ki reggel az ágyából, előre látja a napja kimenetelét. Ebből a szempontból egyértelműen kimutatható a betegség: tiltakozik minden ellen, ami segíthet rajta, pedig nem is ismeri ezeket a dolgokat. Vagy embereket. Amúgy sem nagy evő lévén nem tesz jót neki a kialakult stresszhelyzet, így megajándékozza magát egy adag semmivel reggelire. Még futni is elmegy, csak hogy jobban érezze magát, miközben észre sem veszi, hogy a visszaesés küszöbén táncol. Egyre csak az jár a fejében, hogy az irányítás megint kicsúszik a kezéből, nem ura semminek. Dübörög benne a vágy, hogy legalább a saját testét uralhassa, miközben rég nyilvánvaló, hogy a teste uralja őt. De nem. Csak tiltakozik.
Délután a rendelőhöz érve elég fancsali képet vág. Nincs hangulata az egész cécóhoz, ami rá vár. El is határozza, hogy maximum tőmondatokban hajlandó beszélni. A magában lefestett pszichológusi kép nagyjából egy 80 és a halál között ingadozó, műfogsoros baltás gyilkos néni, aki fakanállal és egy svédasztalnyi kajával várja. És disznótorossal. Ez nála az apokalipszis, az armageddon, az abszolút végítélet eljövetelét jelenti. Fő a pozitív hozzáállás. Halkan kopog és ha megérkezik a válasz, igen indiszponáltan nyit be a helyiségbe.
- Jó napot - köszönése bár halk, azért benne van a Shayleen-i határozottság. Nem fűlik a foga ahhoz, hogy a nőre nézzen, vagy bármire is, így csak lehuppan az asztallal szemben lévő kanapéra. A hideg is kirázza a beszélgetés gondolatától. Essen már túl rajta!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Szája szélét rágcsálva baktat a folyosón, miközben gondolatai egyre-másra a kis plüssbárány, Orlando körül forognak. Tegnap tűnt el a táskájából, nem is tudná megmondani, mikor, csak azt, hogy este már nem találta sehol, pedig ő nagyon különleges. Orlando a kabalája, a legféltettebb kincse. Kétéves korától azzal alszik, vele beszéli meg mind a jó, mind a rossz élményeit. És Orlando mindig roppant türelmes birkatürelemmel hallgatja hosszas monológjait. Nélküle elképzelhetetlen, hogy aludni menjen, és tegnap máris alig-alig aludt. Szemei karikásak, a hangulata morgós és egész nap nem volt hajlandó használni sánta angol tudását, csak olasz szavakat dobált mindenfelé a levegőben.
Aztán ma délután karon fogta egy felsőbb éves és félrehúzta, hogy a fülébe súgjon. Gyanakodva toporgott a lány után, akinek kaján vigyorát nem tudta hova rakni fejben, de ahogy összerakta az angol szavak értelmét, azonnal elszállt minden óvatossága, gyanakvása: a lány rámutatott egy, még nála is idősebb fiúra, majd azt suttogta, hogy az a diák ott enyveskezű, és mindenfélét szokott lopkodni a társaitól, sőt navinés. Tehát egy házba jár vele. Laura kőmereven, földbe gyökerezett lábakkal ácsorgott és érezte, ahogy az arcvonások belevésődnek a retinájába. Az egy dolog, hogy lopnak tőle, nem is érdekelné a többi holmija, de Orlando….
Egész délután másra sem tudott gondolni, mint a tolvaj felsőévesre. Szembe akart szállni vele, visszakövetelni a tulajdonát, vagy legalább kérdőre vonni, igaz-e, amit állítanak? De érezte, hogy ha meglátja, azonnal ki fog csúszni a száján a követelőzés. Vége az utolsó órájának is, egymagában, a csoportjától kicsit lemaradva indul vissza a Navine tornya felé, de abban a pillanatban, hogy befordul a következő sarkon, szembe találja magát a nemrég látott arccal. Ugyanaz a fiú, ugyanazok a vonások, magasság, fizimiska, minden egyezik. Szinte látja, mint valami testen kívüli élményt, ahogy elindul a fiú felé, és menet közben peregni kezd a nyelve. Folynak belőle az olasz szavak, és fogalma sincs, mit ért meg belőle a másik. Ha jósolnia kellene, semmit.
- Te loptad el Orlando-t? Neki mellettem a helye. Tudod, nem viheted el csak úgy más tulajdonát. Add vissza, kérlek! – Mire befejezi, már ki is nyújtotta a jobbját Tolvaj Úr felé tenyérrel felfelé, hogy világossá tegye: kéri, ami az övé. A szemében tükröződő elszántság azt üzeni, hogy ha kell, a vécére is utána megy, míg meg nem kapta a plüssbarit!
Közben a folyosón visszhangzó, szörnyű zajtól lassan csengeni kezd a füle, a szemöldökei pedig ráncokba szaladnak. Ezek a festmények sosem tudnak hallgatni? Ők itt éppen beszélgetnének. Vagyis ő vonja felelősségre a fiút, de akkor is!
- SILENZIO! - Ha nem is üvölt, de igen erélyesen rákiált a legközelebbi, üvöltöző bandára. Azok két másodpercnyi megmerevedés után zavartalanul folytatják a harsogást, ő pedig kifulladva, kissé csalódottan fordítva vissza tekintetét Tolvaj Úr felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

A héten nem jutott semmilyen munka a számára, úgyhogy a kastélyba utazott szokni a klímát és intézni a hivatalos ügyeit. Úgy döntött, hogy a jelentkezési lapon megjelölt válasz ellenére, mégsem a kastélyban szeretne lakni jövőre, a falu sokkal jobb választásnak tűnik. Nincs túl messze az iskolától, és sokkal mobilabbnak érezheti magát, a nyüzsgés közepén lehet, könnyebben indulhat munkába is.
Azt azonban nem árt, ha tudja, mit hol talál a kastélyban, elvégre az óráira majd valahogy be kell majd járnia. Ciki lenne, ha akkor tévedne el, amikor éppen órára sietne, úgyhogy a mai napját az épület alaprajzának bemagolásával töltötte, valamint termeinek felfedezésével. Mivel alapvetően szereti az új dolgokat, és a kastély tele van régibbnél régibb holmikkal, eléggé élvezte a napot. Délután azonban történt valami, ami egészen meghökkentette.
Egy fiatal lány állt meg előtte, kezét kinyújtva érthetetlen nyelven gagyogott. Az egyetlen, amit szavaiból kihámozott az "Orlando" volt, de támpont nélkül ez sem mondott sokat neki. Már éppen rákérdezett volna, hogy tud-e valami értelmes nyelven is beszélni, amikor a lány a folyosó hangos festményeinek szövegelésétől kikészülve felkiáltott.
Aaron összevont szemöldökkel figyelte a kislányt, de nem jutott vele az egyről a kettőre. Mivel mostanában általában dugába dőltek a "kedves és udvarias Aaron" álcájának felépítésére vonatkozó tervei, úgy döntött, éppen ráérő idejét erre a lányra fogja pazarolni.
- Bocs, de egy kukkot sem értek ebből. De, ha tudok, segítek a problémán - mondta el először magyarul, majd angolul, hátha valamelyiket megérti a lány. Közben mosolygott is, kedvesen és aranyosan, mintha tükörben gyakorolta volna. Egyébként így is volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Az  élet bizony nem egyszerű, és olykor a legrosszabb pillanatot tudja kiválasztani, hogy csúfos tréfát űzzön veled. Ilyen ez a mostani pillanat a nő számára is, aki az asztala mögött ül, és egy képet tart a kezében. Nem sok kivehető dolog van rajta, és ő is csak a kép egy halványabb foltjával foglalkozik. Igen meghatározó az a kis folt, igen sok mindent fog befolyásolni. Például a tejeskávéhoz való szenvedélyes ragaszkodását. Ami azt illeti, már egy ideje nem is iszik, mostanra teljesen kiürült a szervezetéből, és bármekkora függő is, magát is meglepően könnyű volt nemet mondani neki.
Fejét az asztallapra hajtva, nyüszítő hangokat ad ki, mint egy kiskutya, akit egy sötét helyre zártak. Valahogy most így is érzi magát, ő a kiskutya, akivel jól kibabráltak.
Végül aztán erőt vesz magán, felkel, hogy egy kicsit összeszedje magát a mosdóban. Elkenődött egy kicsit a szemfestéke, és a nagy szenvedésben a haja is kócosabb lett, így azért mégsem mehet emberek közé, pontosabban nem fogadhat embereket. Megigazítja a ruháját, melynek mintája hatalmas segítség, hiszen bár még nem nagyon van mit, azért már az érzet is, hogy segíti elfedni, megold számos kellemetlenségi érzést. Végül aztán nyújtózik egyet, kicsit megcsípkedi az arcát, hogy ne nézzen ki úgy, mint akiből minden vér elszállt. Visszasétálva az asztalhoz, kezébe veszi a határidőnaplóját, de épp csak elolvassa a nevet, az illető már be is lép és helyet is foglal a kanapén. Nem lesz könnyű dolga, sejti ő ezt, mégis igyekszik pozitívan hozzáállni.
- Jó napot.
Papírt, jegyzetfüzetet vesz magához, azt a jellegzeteset, amibe olykor lefirkant egy-egy szót, ami támpontot ad neki.  Felírja a lány nevét, majd ő is odalép, hogy a fotelben foglaljon helyet. Végigméri a sovány lányt, és elszorul egy kicsit a szíve.
- Tudom, hogy nem kellemes itt lenni, nem is erőltetném a dolgot, de vannak bizonyos kötelező körök.
Volt már dolga ilyen irányú problémával, azonban nem szereti a rákényszerített pszichológusi látogatásokat. Akarjon eljönni a másik, önszántából, mert szükségét érzi, és ne azért, mert néhányan ezt találták ki.
- Milyen érzés az iskolában lenni? Hogy indult a tanéved?
Senki se várja el tőle, hogy akkor majd célirányosan csak azzal zaklatja ezt a szerencsétlen lányt, amivel úgy gondolják kell. Eljött ide, akkor már beszélgessenek. Az ember, ha felszabadultabb, sokkal őszintébb is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Rendben, szólok mindenképpen.
Mivel  még gyerek, ezért nyílván nem jöhetett egyedül. A nő csak pár percet beszélt kettesben a szülőkkel, kint a folyosón, és megállapodtak abban, hogy majd küld egy patronus üzenetet nekik, ha már végeztek. Az ülés végén majd újra szeretne beszélni velük, persze, de amíg a kislánnyal nem jut dűlőre, addig nem sok értelme van itt tartani a családot, ráadásul úgy, ha nincsenek itt, talán a lányka se lesz annyira feszélyezett.
- Forró csokit vagy kakaót?
Egy kisgyerekkel sosem könnyű, ezt Zója is tudja. Mina, bár jó gyerek volt, megvoltak a dolgai, ami miatt egyszerre nagyon nehéz is volt vele. Megérti a most vele szembe ülő kislány érzéseit is, hogy nem szeretne itt lenni, hogy nem akar beszélgetni, azonban kell, nem könnyű, nem jó, de meg kell tenni, annak érdekében, hogy előrelépés történhessen a mindennapokban.
- Egy kicsit. Ne foglalkozzunk most az idővel. Beszélgessünk.
Nem akar egyből a lényegre térni, nem is normális, ha valakit nem érdekel semmi más, csak az, amivel a gyereket idehozták. Nem akar olyan lenni, aki gyorsan le akarja tudni, csak kiállítani valamit és aztán már mehet is.
- Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy el kell jönnöd hozzám?
Nem tekint rá gyerekként, nem úgy beszél hozzá, mint a legtöbben, amikor egy gyerekről van szó. Egyenrangú félként kezeli, hiszen első és legfontosabb tulajdonsága, hogy ő is ember. Olyan ember, akinek érzései, gondolatai, problémái, öröme és szomorúsága van. Olyan ember, aki – bár nem önszántából  -, de azért jött ide, hogy egy problémára megoldást találjanak.
- Nem akarok neked rosszat, ezt meg kell értened. A bátyád se, sőt a családod egyetlen tagja se. Én azt vettem észre, hogy szeretnék, ha elfogadnád és megbékélnél a helyzettel. Mi az, ami miatt úgy érzed, ez nem lehetséges? Mi az, amiért nem érzed itt jól magad?
Most nem feltétlenül az iskolára vagy erre a szobára gondol, úgy érzi, általánosságban van itt probléma, amit meg kell oldani ahhoz, hogy a lány tovább tudjon lépni a következő szintre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Minden idegszála tiltakozik az események ellen, de nem futhat el. Az amúgy sem rá vall. Bár beszélni nem nagyon tervez, elviseli a kötelező raportot, azért elszökni nem fog a problémák elől. A probléma azzal van, hogy azt hiszik, probléma van. Most ekörül forog a sztori, de majd mindenki szépen rájön úgyis, hogy békében kell hagyni. Ezt reméli legalábbis.
Belépve le is csüccsen a kanapéra, miután illedelmesen köszön. Mikor a nő üdvözli, végre hajlandó megemelni a fejét és konstatálni, hogy rémképei máris sántítanak. Egy teljesen normális, rendes pszichológus ül vele szemben, aki valamelyest nyugalmat is áraszt. Függetlenül attól, hogy gyűlöl eljárni, a kezeléseken lassanként már Shieminél is feloldódott, az asszony jelenléte egyszerűen megnyugtatta. Foglalkoztak vele, ez pedig hihetetlen szükségszerű volt a számára. Egy picit megérezte ilyenkor azt, hogy sajnálják: sajnálják, mert tudatlan, mert olyan életmódot folytat, amiből nem látja a kiutat, csak a sűrűjét. Ezért vannak a kezelések, jó úton halad, de az elszakadás, az új közeg merőben más.
A kötelező körös résznél bólint egyet. Talán nem vérengző. Talán mégis beszélgetnek egy kicsit. De semmiképp se többet. Shayleen elég bizalmatlan ebből a szempontból, mert fél, ha beszél, azzal valamilyen lavinát indít el. Így inkább terel és begubózik. Az igazság sokkal nehezebb teher, mint a hazugság, ezért is fogja fel muszájnak a mostani találkozást. De nem tudhatja még ő sem, hogy fog-e később jönni.
- Most jöttem pár napja - igazítja ki rögtön a nőt, majd ezzel egy időben le is pillant a kezére. Kerüli az éles szemkontaktust, óvakodik, mint a tűztől. Megvan az a rendkívül rossz szokása a szakembereknek, hogy a veséjéig látnak a szemén keresztül. Nem hiába, amúgy is árulkodó kiskutyaszemei még inkább kifejezőek, mikor sebezhetőnek érzi magát.
- Nagyon különös a nagyterem - halkan kezd beszélni, de még így is erősnek hat a helyiségben, legalábbis számára. - Mindig mikor lehet menni enni... Néznek. Nekem pedig nincs étvágyam. Zavar, hogy néznek és várnak valamit - mondja lassan, jól megrágcsálva minden szót. Igen, tulajdonképpen ez végtelenül zavarja! Ahelyett, hogy a saját kajájukkal foglalkoznának, azt lesik, mikor emeli a falatot a szájához. Azért az itt megjegyzendő, hogy ez csak Shayleen paranoid képzete. Nem nézi senki. Ő csak fél attól, hogy mások előtt kelljen ennie. Gyűlöli, ha látják mit és hogyan eszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Elhatározta, hogy nem fog megszólalni. Hogy egy mukkot sem fog szólni, meg se nyikkan majd, és tüntetőleg elnéz másfelé, és akkor majd akár kiabálhat is vele ez a néni, ő akkor sem fog semmit mondani. És akkor majd kénytelen lesz elengedni.
Persze ez rögtön ott megbukott, hogy az első pillanatban felhalmozódó érzéseinek hála máris elmorogta azt, ami a leginkább foglalkoztatta: hogy mikor mehet el. De miután ez a pár szó elhagyta száját, összezárta, képzeletben még be is ragasztotta, lelakatolta, és várárokkal vette körül, na meg persze sárkányokkal őriztette. Kár, hogy ezt mind csak ő látta, és a nő nem, mert akkor biztos is, hogy nyomban felhagy a hiábavaló próbálkozással!
Egy kakaót mondjuk szívesen ivott volna. Egy pillanatra felépillantott, de aztán visszarántotta tekintetét a már jól megbámult asztal sarkához, és tovább fixírozta, mintha ettől megváltozna a formája, kevésbé lenne asztalsarokszerű. Mert nem, nem hagyhatja megvesztegetni magát, majd iszik ő kakaót otthon, ha végre elengedték, és nem csinálják ezt a béna cirkuszt már megint.
Hogy mit érzett, mikor megtudta, hogy el kell jönnie? Erre csak ciccegett egyet, és megforgatta a szemét. Így szokták a nagyobb lányok is. Ő is nagy már, miért kell itt ülnie? Hát ezt érezte. Meg azt, hogy elárulják. Mintha megfésülték volna a haját, hogy aztán megint megfésüljék, pedig utána úgyis kimennek a szélbe, akkor nem mindegy, hogy egyszer vagy kétszer lett megfésülve?
Egész sokáig kibírta, aztán színészien nagyot sóhajtva, összefonva karjait hátradőlt a kanapén.
- Velem nem tud megbékélni senki! - mondta. - Tudom, hogy mit gondolnak rólam, hogy fura vagyok, meg abnormális! Folyton azt lesik szerintem, hogy mikor változom át valami.. izévé!
Megint érezte, hogy mondandója végére a gombóc a torkára ülepedik. Nincs min kiakadnia, nem fog sírni az idegen néni előtt. Hiába van kakaója.
- Azt mondták, hogy majd Boti segít, meg hogy majd ha varázslók és boszik között leszek, akkor rendbe jövök, és nem változok meg csak úgy! De az előkészítő suliban is tök ugyanolyanok a gyerekek, mint a mugli suliban voltak, csak nekik még lehetett is suvickolni a fejüket!
Némelyik varázsló a varázsbűn üldözési osztályról már jó ismerősük volt. Adél most már biztos volt benne, hogy ezzel az egész költözéssel csak annyit értek el, hogy a minisztériumnak kevesebb lett a munkája őmiatta.
- Mindenkinek csak púp vagyok a hátán! De nem olyan cuki púp, mint a tevének, mert annak örülnék - szipogott egyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Catherine

- Tudom, hogy most jöttél.
A kérdését azonban helyesnek tartja, hiszen a lánynak hivatalosan az ideérkezésével kezdődött meg a tanéve, amely lassan, alig pár hét múlva véget is ér. Jó nagy kihívás ez, hiszen egyszerre kell beleszoknia a társaságba, és felzárkóznia tanulmányilag. Meg kell ismernie a tanárokat és a tanárok stílusát, illetve a társait is. Ez sokszor a tanév elején se könnyű, nem hogy most. Amíg a lány beszél, feltűnés mentesen teszi a kezét a hasára, azonban gondolataiban teljesen a lánynál marad, talán csak a szívdobbanása árulná el őt.
- Mindig akkor mész csak oda, amikor csoportosan esznek az emberek?
Szerencse ilyenkor, hogy idejárt, mert így tud apró trükköket, amelyekkel ezt a helyzetet meg lehet könnyíteni. Az azonban nyilvánvaló, hogy megoldani ezt nem ezekkel fogja, ám mégis megkockáztatja.
- Sokan korábban mennek, hogy a legjobb falatokat kapják ki, azonban vannak páran, akik nem sietik el a dolgot, és csak az étkezések végére érnek be. Van, aki nem eszik sokat, más nem szeret nagy tömegben enni. Nekik nem marad annyi minden, de így is bőven tudnak miből választani. Tudom, hogy ez nem az, ami olyan könnyen megoldaná a helyzetet, de egy próbát megérne. Már maga az is, hogy ott vagy, csipegetsz. Van, hogy az ember azért nem eszik, mert az önértékelése nem megfelelő. Azok, akik így tesznek, nem feltétlenül tesznek jót magukkal. Ez egy gát, amit le kell rombolni, azért, hogy felül tudjon az ember emelkedni ezen. Lehet sovány, vagy telt.
A manók jól főznek, szerencsére, így ezzel nem lehet gond, ha eljutnának ide, ebből kifolyólag nem lehetne kudarc, persze itt is rengeteg a rizikófaktor. Talán tartott ettől a beszélgetéstől, már akkor, amikor megkeresték vele, de nem akart visszakozni, nem lenne képes nem segíteni valakinek, akinek szüksége van rá.
- Szerinted mit várnak?
Érdeklődik, kicsit előrébb dőlve, ujjait összefonva maga előtt, miközben könyökeit a térdeire helyezi. A válasza után újabb kérdéssel fordulok hozzá:
- Mit látsz, amikor a tükörbe nézel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Adél

- Milyen ez az izé? Hogyan írnád le a külsejét, a tulajdonságait?
A gyerekek izével kifejezett dolgai olykor fontosabbak, mint ahogy azt egy felnőtt feltételezné. Nem véletlenül vannak kifejezetten gyerekekre szakosodott munkatársai, azonban most a saját tapasztalataira kell támaszkodnia. Mostanában kicsit megingott a képességeibe fektetett bizalmában, de ezt igen jól megtanulta elrejteni. Mostanában igen sok mindent megtanult mélyen elzárni magában.
- A varázslók és a muglik gyermekként ugyanolyanok, sokszor felnőttként se tűnik fel a különbség, kiváltképp azoknál, akik egyszerű, mugli ruhákba bújnak. Ha végignézel rajtam, én se nézek ki úgy, mint egy varázsló. Vannak, akik megtanulják használni a mugli eszközöket, utazási formákat, és talán sosem jön rá senki, hogy mágikus képességekkel rendelkeznek. Azonban, és ez az igazán lényeges dolog: a gyerekek nem tudják még a képességeiket kordában tartani. Ezért van szükség arra, hogy a mágikus képességekkel rendelkező gyerekek olyan iskolában tanuljanak, ahol a tanárok, a nevelők figyelni tudnak rájuk. Fontos, hogy olyan környezetben legyenek, ahol a társaik is hasonlóak hozzájuk, ahol nem kell titkolniuk a dolgot.
Egy kis szünetet tart, ő hozott magának egy bögre kakaót. Mostanában egyre jobban vágyik az édes dolgok iránt, holott korábban nem preferálta az ilyesmit. Valószínűleg a szervezete így védekezik a kialakulni készülő depressziója ellen. Mondjuk nem bánja, mindig örömmel fogyaszt egy nagy börge kakaót vagy forró csokit. Letéve a bögrét, kicsit előrébb csúszik.
- Ez sokat számít. Az én időmben például még nem volt előkészítő. Tudtam, hogy van mágikus képességem, azonban mugli gyerekekkel jártam egy iskolába. Olykor a képességem megmutatkozott, és szörnyen féltem a következményeitől. A lányom azonban bátrabban beszél és mozog a varázslók között. Bátrabbá vált az előkészítőben, megtalálta a helyét, és ahogy látom itt is kezdni. Próbáltam mugli iskolába járatni, de sikertelenül. Úgy vélem a te szüleid is mérlegelték ezt.
A kislány következő mondata meglepi. Ösztönösen felkel, és átül mellé, hogy finoman megfogja a kezét, és megsimogassa a hátát.
- Ugyan, miért lennél púp?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Elege volt, másra sem vágyott, minthogy elmehessen. Mondjuk világgá, megnézni, hogy vannak-e még jetik, és repülő bálnák. De nem mehetett, nemhogy világgá, de úgy tűnt sehova sem.
Itt egy újabb pszichomókus, aki azt hiszi, tudja, mi az ő baja, pedig fogalma sincs róla. Miért nincsenek metamorfmágus pszichológusok? Azok talán! Talán tudnának mondani olyat, amit még nem tudott.
- Sehogy - fordult el, és tért ki a válasz elől, vagy legalábbis próbált, de aztán duzzogva folytatta: - Másmilyen a haja. Olyan furaszínű, meg nem áll jól. És az arca is néha másmilyen. Meg nem tetszik. Mérges, ijesztő. Félnek tőle mások.
Megtörölte a szemét megint, de erőteljesen koncentrált valami másra, nem nézett a nőre, míg az beszélt hozzá. Elmondta ugyanazt, amit a legutóbbi doki is elmondott, aminek hatására ide költöztek. Hogy fontos, hogy neki, Adélnak szüksége van arra, hogy olyanok között legyen, akik előtt nem kell titkolózni, akik elfogadják őt úgy, ahogy van. De hiába nem kellett titkolózni, hiába nem volt óriási botrány abból, ha valaki előtt megváltozott, a tekintetek, melyek rászegeződtek, ugyanolyanok voltak. Zellerkét is megrémítette, látta rajta, és nemrég az az unikornisos lány is, Grace is felismerte a képességét. De ő nem látott szinte semmit, ő nem látta azt az arcát, amelyet látva a mugli gyerekek sírógörcsöt kaptak.
A következőkre csak a vállát rángatja, mert úgy érezte, a szülei csak kísérletezgetnek. Először kipróbálták ezt, aztán azt, majd emezt, végül itt kötöttek ki. Adél úgy érezte magát, mint akit zsinóron rángatnak. Nem volt ő Pinokkió, bár egyszer megnövesztette úgy az orrát, mikor eszébe jutott, hogy mi van, ha az ő orra is megnő, ha hazudozik? És megnőtt. Pedig épp nem füllentett.
Összerándult, mikor a nő hirtelen odaült mellé, és megfogta a kezét. Nyomban elrántotta, és acélkék tekintetét felé fordította. A színek kavarogni kezdtek benne, először elsötétült, majd vöröses árnyalatot, lilát, és ismét kéket vett fel, de tovább fodrozódott, mintha bájitalt kevergettek volna íriszében.
- Azért, mert ide kell küldeniük, meg egyáltalán ide kellett költözniük miattam, és mindenki másnak is csak probléma vagyok, tudom! Mert nem vagyok normális, mint a többiek! Riri bezzeg tök normális. Mármint egy idegesítő kis vakarcs, de nem csinál semmi furát, a haja mindig szép és jól áll és mindenki szereti, mert semmi furát nem művel soha. Annyira kis irritáló!
Könnybe lábadt a szeme, szóval gyorsan elrántotta megint a tekintetét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Adél

- Ha van benned valami plusz, az miért feltétlenül fura?
Sok mindent látott már, így míg mindenki más valószínűleg meglepődik, vagy hátrahőköl, ő csak ül, nyugodtan a kislány mellett, és mélyen a szemébe néz, miközben a szemek ezer színben játszanak.
- Nem feltétlenül rossz, ha van képességed, vagy ha annak is tekinted, az még nem jelenti azt, hogy másoknak nincs rosszabb képességük. Nekem is van egy képességem, amit nagyon utálok. Ráadásul nem is irányíthatom, velem született, de még mindig inkább legyen meg ez a képességem, mint hogy félóriás legyek, vagy esetleg valamelyik szülőm kobold vagy manó legyen.
Tény, hogy az, amit ő kapott nem képesség, inkább származás, de a lényege ugyanaz. Vannak dolgok, amik jöttek ezzel a félvélasággal, képességek, melyeket nem tud irányítani, és melyeket gyűlöl. Vegyük a legalapabbat, ő tiszte, őszinte szerelemmel szeret egy férfit, de honnan tudhatja, hogy a férfi valaha is szerette őt? Nem tudja irányítani a vélamágiáját, sosem tanulta, sosem volt tudatos a tette, honnan lehet biztos benne hát, hogy nem csak hatást gyakorolt. Bármennyire is akarja hinni, hogy a másik fél is azzal szerette egykor, amivel ő a mai napig, folyton ott a kétely, és ezen a közös gyerek léte sem segít.
- Az, hogy változtatod az alakod, csak akkor rossz, ha rossznak fogod fel. Járnak az iskolába más metamorf mágusok is, akik közül nem egy, szabályosan élvezi a helyzetet. Képzeld csak el, holnaptól úgy döntesz, hogy vörös lesz a hajad. Mások kísérletezgetnek, roncsolják a hajukat, te pedig csak rá gondolsz és máris más lesz. Feldobhatod a napod színes tincsekkel, felvehetsz másik kinézetet, ha nem akarod, hogy a tanár feleltessen. Nem olyan rossz ez, mint elsőre gondolod, csak meg kell találnod a pozitívumokat a dologban.
Az ujjait maga előtt összefonja, hosszan nézi az asztallap szélét, majd egy mosollyal megint a kislány felé fordul.
- Tudod, minél jobban ellenállsz, annál nehezebben békélsz meg vele, pedig ez egy életre szól. Jobb lenne, ha ez a gondlat nem zavarna, ugye? Beszélned kéne egy másik metamorfmágussal, valakivel, aki az iskolába jár. Ők is féltek egyszer ettől, ők is biztos megijesztettek valakit egykor, mégis itt vannak, és tovább léptek. A családod azt szeretné, ha te is boldog lennél. Szerintem ők magukat hibáztatják, amiért nem vagy boldog, pedig nem ők tehetnek erről. Szeretnek téged, nagyon, abból amit láttam, nem tudok másra következtetni, és szerintem nem kéne, hogy szomorúak legyenek, hiszen ez nem tragédia, nem igaz? Biztos nem kérsz egy kakaót? Nagyon finom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Tegnap összedobtam egy cikket Edictumba és mivel úgyis sétálni volt kedvem, kiszellőztetni a fejem, így nem bagolypostával küldtem az irományomat a kastélyba, hanem úgy döntöttem, most késő éjjel szépen felkeresem a szerkesztőséget. Legalább tiszteletemet teszem itt. Szemügyre veszem a faliújságot, majd átfutom és elrendezem az asztalomra pakolt pergameneket. Ötletek, tervek, leadott irományok. Hamar megvagyok mindennel. Kifelé indulok az üres teremből, utoljára körbenézve.
Elmerengve lépek ki a folyosóra, szokásom szerint ráérősen ballagva. Azonban gondolataim már egyáltalán nem az újság körül forognak. Hanem emberek körül. Régi és közelmúltbeli emlékképek váltogatják egymást, melyek üveges tekintetű elmélkedésre ösztönöznek. De főleg közelmúltbeliek. A szótlan séta azzal a diáklánnyal itt a tisztáson; a rozsomák alakjában üldögélő Dwayne a kanapémon; ahogy Zeph arcához simítom az arcomat a hóesésben; a vidáman cikázó vörös lány Mr. Coltrane lakásavatóján; Kíra a küszöbömön... Elmerültségemből egy festményalak zökkent ki, aki torkot köszörülve hívja fel magára a figyelmemet. Lelassítva pillantok fel rá, és biccentek neki, egyelőre nem is véve észre, hogy mindjárt a pszichológusi szoba előtt haladok el...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Egy Chaplin filmben is tökéletesen megállná a helyét a jelenet, amelynek tanúja lehet most az átrium folyosójának festett közönsége. Éppen végzek a keretbe foglalt úriember néma üdvözlésével, amikor nyílik az ajtó, nem messze tőlem. Nem nézek még oda, de már tudom, kivel van dolgom, hiszen felismerem az illatáról. Felé fordítom arcomat, még inkább lassítva lépteimen, ám ahelyett, hogy rám köszönne vagy bármit szólna, még rá sem pillantok, mikor Ő már nemes egyszerűséggel megragadja a karomat és behúz magához az irodájába. Egy fekete-fehér gegben persze mindez részemről egy néma felsikkantással és a lábam utánam lobogásával járna. Ez most sajnos elmarad.
A rendelőbe rántást követően lepillantok elbitorlómra, aki persze nem tudott volna így magához venni, ha én nem akarom és nem hagytam volna magam. Dehát miért ne hagytam volna? Hallgatom a csinos kis doktornő bocsánatkérését. Finoman megrázom a fejem, hiszen nem történt semmi. Mármint azon kívül, hogy egy nekem ez kell mozdulatsorral a szobájába kerültem, dehát ez meg kifejezetten hízelgő, akármi is legyen az oka. De úgy hiszem, hamarosan kiderül.
Nem sietek sehová. A jobb oldalon elhelyezkedő fehér ülőgarnitúrára pillantok, odasétálok és helyet foglalok a kanapén, ahogyan megkért rá. Kényelmesen hátradőlök, hosszú lábaimat szétvetve, kezeimet combjaimra nyugtatva. Ahogy így figyelem Zóját, finoman összevonom a szemöldökömet, majd egy pillanatra lesütöm a szemem, ahogy megfogalmazódik bennem egy gyanú és egy visszakérdezés. Azonban nem szeretnék tolakodó lenni, így inkább csak bólintok. Hallgatom.