Alexa

Évzáró – évnyitó
Amira

Az igazat megvallva, valamivel kevésbé lenézőbb reakciót várt volna a lánytól, attól függetlenül, mennyire volt meglepő a kezdeményezése egy kis eszmecserére. Már akkor sejthette volna, hogy hogyan viszonyul a prefekta kisasszony a hívatlan-kéretlen társaságnak, mikor az betipegett a nagyterembe estélyi ruhájában, de hát, mint mondani szokás, a saját hibájából tanul az ember. De mosolyog, méghozzá olyan barátságosan, ahogyan az csak egy Blaskovitstól kitelik, és aprót bólint a fennhéjázó kérdésre, mintha azt közölné ezzel: igen, megszólítottalak. Micsoda pimaszság!
A gólya megnevezésre azonban kicsit megremegnek ajkai, ám sikerül tartania a mosolyt. Eléggé kényes kérdés nála ez a dolog, mondhatni tabunak számít. Ha rajta múlna, most nem lenne itt lábtörlő elsős, de kiskorú lévén csak a duzzogás marad számára.
- Példát mutatni? – hitetlenkedve vonja fel a szemöldökét. – Szerintem azzal mutatsz példát, ha nem veszed fel, de ízlések és pofonok. – Nos, igen. Nem rejti véka alá nemtetszését a fekete „csuhát” illetően. Nem szeret egy lenni a sok közül, az arctalan tömeghez tartozni nem az ő stílusa, és hordani ezt az izét, ha csak kis időre is, kész agyrém. Teljesen beteg lesz tőle.
Egy pillanat erejéig meglepődve pislog a felé nyújtott kézre, mielőtt elfogadná azt, és fehér kis kacsójával megszorítja kissé a másik kezét. Szóval prefektus a csajszi. Így már érthető.
- Blaskovits Flóra, mint már olyan jól megállapítottad, gólya. – Úgy mondja ki a gólya szót, mintha égetné a nyelvét, és apró fintor suhan át az arcán, hogy utána átvegye a helyét egy halvány mosoly, amit az este további részében Amira felé viselni kíván, és addig nem is fordul el, amíg egy ismeretlen srác körbe nem csókolja a lányt. Azért tapintatosság is létezik a világon, és ha esetleg eldurvul a dolog, hát ő nem akar szembesülni vele. Az igazgató úr is megkezdi beszédét, így figyelme rá és a mondandójára irányul – egy darabig, hiszen emberből van. Tekintetével kutakodni kezd, arcokat, mozzanatokat, érzelmeket mér fel és jegyez meg, hogy elfújja újból feltámadt unalmát, tekintve, hogy idézőjeles beszélgetőpartnere is új utakra tévedt idő közben.

Évnyitó-záró

Kuma és Runa

Kicsit egyedül érzetem magam abban abban a hatalmas teremen, és még Kumagoro sem érkezett meg időben.  Elszomorodtam, hogy elfelejtett engem, de amikor megéreztem magam mellett a puha plüssbundát, rögtön elpárolgott minden bánatom, és engedtem, hogy felmásszon a vállamra.
- Szia, Kuma! – Megsimogatom a buksiját. – Nem késtél le még mindenről, az igazgató úr eddig csak díjazottakat, és az iskola legjeit hirdette ki - vázolom föl a történteket. - Milyen volt a tanéved? Bár neked nem is kell tanulnod, hiszen mindig csak játszol. – mosolyodom el.
Miután véget ért az igazgató beszéde, Runa jön oda hozzánk, és hatalmas mosollyal telepedik le az asztalhoz.
- Szia Runa! Köszönöm, te is csini vagy. – válaszolok neki. – Nehéz ezt a kérdést megválaszolni, hogy hogy vagyok, de megpróbálom. Fárasztó volt a vizsgaidőszak, sokat tanultam, de megérte, már másodikos vagyok. Neked hogyan sikerültek a vizsgáid?
Látom, ahogy a lány kicsi ijedséggel pillant a nyuszira, így igyekszem megnyugtatni.
-Nem az enyém, és sajnos nem is tudom, kihez tartozik. A Levitában találkoztam vele, és ott is ismerkedtünk meg. Ne félj tőle! Bár kicsit szokatlan, de tud beszélni és komoly érzelmekre is képes, például a szeretetre. De akkor legyen egy hagyományos bemutatkozás.
Megfogom a nyuszit, és az asztal fölött átnyújtom Runának, hogy a rózsaszín bunda ne legyen koszos az ételektől.
-Runa, ő itt Kumagoro, Kuma, az ifjú hölgy pedig Katie Runa Blackwood, most volt elsőéves.
Bármilyen furcsa is, A kékségek diákjait többnyire ismerem névről, de mivel elég visszahúzódó  vagyok, nekik nincs alkalmuk engem megismerni. Így sajnos legtöbbször csak egyoldalú ismeretségeim vannak. Runát is többször láttam a klubhelyiségben, valamint az ebédlőben is, de igazán nem beszélgettem vele sohasem.
-De tényleg, Kuma, ki a gazdid? Vagy minden Levitást a gazdádnak fogadtál?

Lyra

Csak ültem és figyeltem az előttünk elhaladó diákok sokaságát. Boldognak tűntek, elvégre ismét valami új kezdődik. Valami, amire annyira hosszú ideje vártak. Valószínűleg nekem is így illett volna hozzáállnom a helyzethez. Valami új. Egyértelműen ez lett volna a helyes megoldás, hiszen nézzük csak a hideg tényeket: én még vélhetőleg párszáz évig nem fogok eltávozni az élők sorából ellentétben mindenki mással, akiket szeretek és akik igazán közel állnak hozzám. Semmi más nem történt, csak megkezdődött egy bizonyos folyamat. Eddig is tűntek már el emberek az életemből, és ha minden a természetes úton halad, akkor az elkövetkezendő időben is fognak. Nem változott meg semmi.
Jelen helyzet mindössze annyival tűnt bonyolultabbnak, hogy ezúttal olyasvalakit veszítettem el, akit tényleg szerettem. Kevés embert tudhattam igazán magam mellett, és ha Seren nem is vallotta volna be soha, még akkor sem, ha megkínálom egy űrszondával, igenis fontos voltam neki. Megmentette az életemet, nem egyszer, nem kétszer. Számtalanszor állt mellém és képes volt velem tartani még a vámpírvadászt vadászó vámpírok nyomába is, sőt egészen Osloig utazott, hogy megakadályozhassa a némiképp öngyilkosnak tűnő próbálkozásomat saját lelkem felszabadítására.
Éreztem Lyrán, hogy ha tehetné, most  a szívembe állítana egy karót, mert én sokkal inkább megérdemelném. Néha az emberek kisugárzásából, mozdulataiból, sőt akár szívdobogásából megállapítható a hangulatuk. Lyra esetében mind a három elég fontos szerepet játszott a helyzet feltérképezésében.
-Sajnálom! –mondtam ki hangosan, kissé rekedten, de továbbra sem néztem rá.
Két nagyon jó oka volt annak, hogy ennyire mozdulatlanná merevedtem. Az egyik, hogy tartottam tőle, hogy kárt teszek a közvetlen környezetemben, a másik pedig, hogy nem akartam feltárni a titkaimat. Ha megérintettem volna Lyrát, ő azonnal rájött volna, mit is tudok és mire is készülök. Nem valószínű, hogy egy sajnálommal  elintézhetném a helyzetet, ha véletlenül lebuknék. Igen, ismét ostobaságra készülök, de erről senkinek sem kellett tudnia. Valójában, nem is  érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Az érzelmeim már az út felénél elvesztek, a többi csak tartozék.

Róbert és Annabell; Kedveseim

Trálálálálá. Cupido? Cupido akcióban! Természetesen mostanság nagyon nem tud megülni a fenekén, hol a szabadban, hol idebenn repdes előszeretettel. Ma éppen az ünnepelni vágyókat figyeli serényen, na meg az új kisdiákokat, akikkel még biztos összefut tanulmányaik során. Bereppenve a Nagyterembe, az egyik sarokból figyeli a tanári kart, illetve a házak asztalait. A szín nem áll hozzá a legközelebb, ettől függetlenül pont kellemes környezet arra, hogy szép kis kapcsolatokat építsen ki, már az év elején. Pörgessük meg már most a szerelem szerencsekerekét, aztán meglátjuk mit dob a gép. Elég sok nyíllal felszerelkezett ma, de nem akart annyit használni, nem kell túlzásba esni, de azért kuncog már most.
Közepes hatótávú kis segédeszközökkel dolgozik ma, úgy gondolta legyen ideje az áldozatoknak, de azért ne olyan sok. 1-2 nap, az pont elég, hogy a bódulatból valami vicces süljön ki. Első körben a Rellon asztalánál vesz észre egy egyedül ücsörgő, karbafont kezű fiút, aki eléggé mogorván figyel. Több sem kell hozzá, hogy megtalálja egy nyilacskával, úgyhogy már nyúl is érte, kibiztosít, majd egyenesen az oldalába lövi. Amíg a fiúban terjengeni kezd az érzés, addig a másik áldozatát figyeli, akit már észrevett az Eridon asztalánál, ott magányoskodik, elég unott képpel és láthatóan mehetnékkel a lábaiban. A szög tökéletes ahhoz, hogy egymást pillanthassák meg. Két kuncogás között igyekszik gyorsan a másik nyíllal is, amivel sikerül a lányt a vállánál eltalálnia. Tökéletes. A napi jó cselekedetet is elvégezte, felderíti őket, meg még mókát is csinál, nagyon büszke most magára.
De ezzel még koránt sincs vége, mielőtt tovább állna, még egyszer jól körülpásztázza a terepet, de nem igazán lát most akciózni valót, szóval hagyja az igazgatót tovább beszélni, meg a felkért személyeket és elvonul. Nem igazán lenne szem előtt, mikor a delikvensek rájönnek, mi is történik velük.

Évnyitó (Eridonosok, majd Robi ♥)

Ruucska, Lilke

Évnyitó - Egyelőre helyemet keresve...

 Eljött ez a nap is, az Évnyitó napja. Itteni második életem első estéje ez, és már nagyon vártam, hogy elérkezzen. Nem késtem, de korán sem jöttem, épp időben toppantam be a terembe. Szokásom a pontosság és ezt diákjaimtól is el fogom majd várni. Visszatértem hát régi munkahelyemre, ráadásul nem is akárhogyan tettem mindezt. Úgy sikerült kiviteleznem, mint egy dupla leszúrt Rittingert egy profi korcsolyázónak. Nem is oly soká hivatalossá válik, hogy egykori tantárgyam a Gemmológia professzornőjeként fogok megint dolgozni ebben a csodás intézményben, s ez nagy megelégedéssel tölt el. Amikor elolvastam az értesítő baglyot az állás elnyeréséről úgy ujjongtam, sikongattam és ugráltam akkori szállásomon, akár egy gyermek, aki megkapta élete első macskáját. Boldog voltam, igazán boldog.
 Enyhe szorító érzéssel szívem tájékán indulok el az ünnepség helyszínére, s lépteim zaját hidegen vetik vissza a hatalmas falak. Félve vágyom a viszontlátást és csak remélni tudom, hogy az emlékezetemben élő Bagolykő most is olyan remek hely mint sok évvel ezelőtt volt. Küllemében nem történtek drasztikus módosítások, s ezt örömmel konstatálom.
 Belépve a Nagyterembe pillantásom azonnal a tanári asztal területe felé vetül, és megrohannak az emlékek. Egy morózus kolléga, akivel fura barátság fűzött össze, a kopogószellem és két kedves kollégám, akik lányukká fogadtak. Szemem könny csípi, de sóhajtok egyet és elmosolyodom. A múlt, bár szép volt elmúlt, most a jelen van terítéken, ami szintúgy szép lehet és csak rajtam múlik, az lesz-e vagy sem. ~...Mindent meg fogok tenni, hogy jó legyen...~ Biztatom magam, s eközben kissé keresem a helyem, téblábolok egy darabig akár az elsős diákok, akik frissen csöppentek ide és nem tudják mitévők legyenek a sokaságban. Kamaszos élmény mondhatom, pedig már nem vagyok kamasz, ami ruházatomon és hajam ősz szálain is meglátszik. Nem fiatal, kezdő tanár vagyok immár, hanem egy elegáns nő kisestélyiben, aki dísztalárját csak karjára hajtva tartja. Hajam kiengedve omlik le egészen derekam ívéig, fülemben két mindig benne lévő pár fülbevalóm mellett a harmadik egy-egy szárnyat tartó szkarabeuszt formál. Remélem szerencsét hoz ez az egyiptomi motívum.
 Végre kezdem megtalálni önmagam, s ahogy pillanatnyi zavarom elmúlik megszeppent mazsolából átavanzsálok rutinos professzorrá. Könnyed apró léptekkel igyekszem felmérni mennyit változott az iskola ezen terme mióta nem láttam. A diáksereg ugyanolyan vegyes, színes és zsibongó, mint hajdanán, ami megnyugtató tény. A díszítés sárga-fekete mivoltából rögtön tudom melyik ház lett a múlt év bajnoka. Érdekes lesz fekete tányérról enni az ételeket. Ahogy sorjázok az emberek közt, ismerős arcok után kutatva, elhaladok minden ház asztala előtt. Néhány diák pislog fel csak rám, s idegenként néznek pár pillanatig, tekintetükkel gyorsan elhaladnak rajtam, bizonyára azt várják, hogy bemutassanak bennünket újakat. Én magam is kíváncsian várom kikkel osztom majd meg a tanítás sűrű szövésű anyagát, kikkel öltök együtt és hímzem tele diák elmék tucatját, hogy az év végére a tudás míves motívummá álljon össze bennük.
 Végül odalépek a tanári asztalhoz és leülök az utolsó üresen álló székek egyikére, büszkén és nyugalmat sugárzó testtartást felvéve fürkészem a mellettem lévőket és felfedezek pár ismerőt. Bevallom mindig visszavágytam ide, de sosem hittem, hogy valóban itt leszek egyszer. Némán nézelődöm tovább, társaság híján, biztosan nem ismertek fel, figyelem az Igazgató szavait és várom miként alakul az este további része.

Runa

Kényelmesen helyet foglal a széken, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen a kedves hölgy delikvensnek. Különösebben senkit nem tisztel meg a figyelmével, vagy legalábbis nagyon kevés olyan ember van, de unatkozik és ilyenkor még ez is jobb mint a semmi. Bizalmát csak abba tudja fektetni, hogy nem egy hisztis, nyavalygós kislányt fogott ki magának, mert akkor a kajájával együtt szépen visszasétál a Rellonba, vagy meg sem várja az ételt, ez a lány viselkedésétől függ. Összevont szemöldökkel figyel, mivel most nem igazán érti, mi történt.
- Te most vérzel?
Beharapja az alsó ajkát és úgy figyeli a barna lányt. Na hát, párszor már volt ilyen hatással az emberekre, de nem ebben az alakjában és azok az emberek nem az orrukból véreztek. De azért meglepődve konstatálja az eredményt, hiszen semmit nem  tett, csak mondott pár szót, aztán helyet foglalt. Mikor a lány folytatja a "csevejt", úgy dönt, nem tulajdonít a dolognak túl nagy jelentőséges, ameddig nem kérik a segítségét, bár nem tudna túl sok mindent kezdeni a helyzettel, maximum kiabál egy manónak, hogy kezdjenek vele valamit.
- Igazad van, és jól sem lehet lakni velük.
Megvonja a vállát, csak a miheztartás végett és másfelé néz. Komolynak szánta a kijelentést és minden megvolt ahhoz, hogy annak is tűnjön, a hangszín, az arca, a testbeszéde, semmivel nem árulta el magát s bár a bujkáló vigyor ott ül a szája szélén, nem azért van ott, mert igyekszik elrejteni azt, mekkora nagy humorbombát robbantott. Sokkal inkább azért, mert tényleg ez az igazság.
- Köszönöm, hogy az egészségem miatt aggódsz, de hidd el, a steak jót tesz.
Ebben a percben meg is érkezik a várva át vacsora és, hogy ő nyomatékod adjon a mondandójának, jó nagy adagot vág belőle, és begyűri a szájába, mindezt persze olyan stílusosan. Alaposan megrágja a falatot, miután pedig lenyelte rákacsint az ismeretlenre.
- Egyébként nem eszem zöldséget, az én egészségemre ártalmas és még az íze is gusztustalan.
Fintorog, miközben újabb adagot vág magának a húsból. Fél szeme azonban a vérző orrát szorító lányon van, csak a miheztartás végett.

Az éves buli
Navine, de főleg Emma, Vivi,Boti, Diri bá', Leonie és Fló
hacuka

---

*Ez az egész évnyitó meg záró buli nincs igazán a kedvére. Persze büszke magukra, meg örül, hogy nyertek, de kifejezetten nem szereti ezeket az ünnepségeket. Normál esetben sem szereti a tömeget maga körül, például alig jár le a Nagyterembe étkezni, inkább csak a klubhelyiségükben eszik valami szendvicset vagy esetleg összeüt egy rántottát a konyhában, ha valami meleg ételre vágyik. Ha mégis lenn szeretne táplálkozást folytatni, akkor általában korábban megy le, elvégre a manók sokkal jobb szakácsok nála, ő is vágyhat finomságra.
Emma unszolására végül mégis úgy döntött, hogy összeszedi magát és legyőzi a tömegiszonyát. Az unikornis lány hatására végül eléggé kicsípte magát, Emma segítségével elkészítette élete talán legextrémebb sminkjét. Mindenesetre az öltözékéből egyáltalán nem hiányzik a Navine érzése, hiszen csupa-csupa sárga-fekete van rajta.  Egykedvűen battyog a nagyterem irányába, már az úton idefelé is elég nagy tömegbe ütköztek, úgyhogy már fel van készülve a felesleges ünneplésre. Addig jó, hogy őket dicséri minden, de na. Belépve az iskola monumentális nagytermébe egy pillanatra kikerekednek a szemei. Teljesen lenyűgözi az, hogy értük van ez az egész díszlet, ráadásul az összes háznak az ő színeikben pompázó asztalok mellett kell ülnie. Hiába sandít a levitások asztala irányába, ott sajnos nem látja a bátyját. Tudja jól, hogy nem lehet ott, hiszen elment a múlt tanév végén máshová tanulni. Annak ellenére, hogy megváltozott ő még nagyon szereti a fiút, elveszettnek érzi magát nélküle.
Az asztaloknál Emma mellett foglal helyet, majd egy mosolyt erőltet az arcára. Nem túl jó színész, bizonyára észre fogja venni a lány, hogy nem szívből jön. Pedig tényleg megérdemli a ház az egészet.*
- Segítesz? * Kérdi meglepve, miközben a hozzá legközelebb eső villával kezd játszadozni.  Amikor épp beakasztja a kanál szárát a villa két hegye közé, megjelenik egy lány, akit már látásból ismer. Vagyis nem csak látásból, hiszen a nevét is tudja, elvégre a házvezetőjének a lánya. * - Szia. *Köszön a lány szemébe nézve. * - Jahm, megnézném. *Feleli ezúttal szívből jövő vigyorral a képén, miközben végignéz a környéken lévő diákokon. Hányszor is kéne elmondania a trullus varázsigét? Na? Áh, túl sokszor.* - Adrinak hívnak, nem gond. * Megszokta már, hogy általában nem nagyon figyelnek rá, de ez így van jól. Unottan figyeli az érkezőket, lát köztük pár újonc tanárt is. Reméli, hamarosan kiderül, hogy mit fognak tanítani, bár idén kidolgozta magát a mesterképzésig előre. Felbukkanó házvezetőjüket szerencsére elcsalta valamelyik rellonos, így nem állt neki szövegelni hosszabban.  Újra gondolataiba süpped, amikor is érintést érez a vállán: Flóra, a tündérborsó röppent arra. Nem túlzottan törődik a tündérrel, sokkal inkább leköti az evőeszközökkel való játék. Furcsa látnia annak a sok melónak az eredményét, meg úgy tűnik, hogy nem sokára kezdődik előröl, hiszen már áll is fel Gyuri bácsi, hogy megkezdje az évértékelő, díjkiosztó ceremóniát. Minden házat illendően megtapsol, viszont alig várja, hogy a Navinéhez érjen az igazgató. Picit több dicséretet várt a házának, hiszen nem olyan sokan fogtak össze és egyesítették erőiket. Érdeklődve kémleli az édességes zsákot, de nem teheti olyan sokáig, hiszen az igazgató bácsi ismét szólásra nyitja a száját. Még egy pár díj jön, aztán gyorsan kajálnak és mehet végre fel a klubhelyiségbe. A házvezetőjének átadott két cím után meglepve eszmél fel, hogy az ő neve hangzott el. Hogy micsoda? Most menjen ki az egész iskola elé és… ne már. Emma vajon tudta ezt, és ezért rángatta le? Vesz egy nagy levegőt, s bizonytalan léptekkel megindul a tanárok asztalának irányába. Megköszöni a kitüntetést, majd a gyöngyvirágával a kezében szintén gratulál Botinak, aki az év prefektusa lett.* - Szép volt, jó a ruhád. * Mondja egykedvűen, miközben viszonozza kézfogást, majd elbaktat a helyére. Az évfolyam elsőknél izgatottan figyelt, hiszen keményen dolgozott, ám sajnálatára nem hangzott el a neve. Ellenben Emmának és Vivinek gratulált, megérdemelték a díjat. Emma külön mosolyt kap az év Navinése díjért, talán senkire nem illik jobban ez a cím, mint rá. Hasonlóan van Leonieval, aki Eridonos, bár a sárgáknál is el tudná képzelni. Miután a vöröske átveszi a díját keresi a tekintetét, hogy gratulálhasson neki. Más nem majd valamelyik tanórán megteszi.
Meglepetten pislogni kezd, amikor pár perc múlva bejelentik, hogy a kviddicsben változások állnak be. Reméli, nem marad el idén, mert már egészen belejött. Bár szó, mi szó, sok idejét elveszi. Igaz, idén nem voltak valami aktívak a csapatok, de azért nem kéne büntetésből megszüntetni.

Ashley

Annabell

Annabell

Ikrem <3, Adrika, majd Piroska és a farkas
- outfit-

Alexa, majd a becupidózottak

Az emelvényre érkezőket számtalan tenyér éljenzi, megvannak az övék nélkül is. Alexa pár szava is elég, hogy tudjam, büszke a lányára, és nem ok nélkül. Jó ez az érzés, mert ha küzdeni látja, ez a büszkeség nem engedi, hogy csak úgy feladja; de a következő gondolat is kapaszkodó volt. Józanul látta a helyzetet, amire most szüksége is van, de egy egészen kicsit ki kell javítanom.*
- Nem kell süllyedned.-*Ráztam meg a fejem egy egészen pici mosollyal - a rellonosok oly' könnyen gyengeségnek könyvelték el, ha másokra kellett akár csak egy kicsit is támaszkodniuk, s ez alól még ő sem kivétel, úgy tűnik. *- Erőt tudsz meríteni másokból. Elég, hogy mögötted állnak.-*Néha nem kellenek szavak, könnyek vagy nagy gesztusok, mert nem a lelkizésen, pusztán egy vagy több fontos ember jelenlétén múlik, összeomlunk-e. Ismertem erre egy kiváló példát, de mint annyiszor, most sem volt jelen az ünnepségen - minek is jött volna egy emléklapért és egy könyvért? Bíztam benne, hogy Alexa enélkül is megérti az üzenetet, a sorok köztit is; osztoztunk a gyászon, s ha szeretné, osztozunk a harcon is, amit az elkövetkezendő időszak jelent majd.*
- Ezzel a Rellonosok is így vannak szerintem. Nem irigylem az új tanárt.-*Nehéz dolga lesz, ha a magasabb évfolyamok diákjait is meg akarja győzni arról, hogy méltó utódja lesz Serennek. A férfi talán nem az oktatók mintapéldánya volt, de tudása és képességei messze felülmúlták a követelményeket, így aki komolyan vette a sötét varázslatokat, az rengeteget tanulhatott tőle. Ráadásul sajátos maró, szarkasztikus stílusával többnyire az önálló gondolkodásra igyekezett őket nógatni, párbajköröket szervezett... A sárkányok pedig kifejezetten ellenségesek lesznek, ha helyesen ítélem meg őket.
Alexa gondolatai közben pozitívabb irányt vettek, gyakorlatiasabb problémákat és teendőket vehetett sorra, mert a következő kérdése már más volt.*
- Nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e helyettest. Szükségem lenne rá, de valahogy nem kedvez nekem a szerencse.-*Ha egyedül vagyok, több a dolgom, de legalább tudom, hogy mi vár még elintézésre és nem jókora késéssel vagy csak utólag döbbenek rá, mennyi minden nem lett megcsinálva. Jelenleg jobban aggaszt a két megüresedő prefektusi hely...valamint Cupido megjelenése.*
- A keservit!-*Sziszegem, mert nem sokáig húzta az időt és perszehogy pont ezt a pillanatot kellett választania, hogy megpróbáljon zavart kelteni. A két kiszemelt diák nem volt számomra ismeretlen, ráadásul pont kettőnk házaiból választott magának ez az... A bennem támadó dühöt gyorsan fojtottam el, törtmásodperc alatt határozva el magam a közbeavatkozásra, Alexára villantva a tekintetem.*
- A puttó a tiéd.-*Közöltem, mielőtt elengedtem a kezét, felállva és elhagyva a helyem- most a legtöbb szem még Árminra szegeződött, így igyekeztem kihasználni ezt. Egyenest a Rellonos asztalhoz tartok, mivel időközben Annabell érkezett odaérni, sőt, le is telepedett a másik áldozat ölébe. ~ Matilda meg fog ölni...~, nyögtem lélekben, megszaporázva lépteim, ahogy az újdonsült pár egy percet sem vesztegetett. Amint hallótávon belül értem, megkezdtem a feloldódallam dúdolását - Cupido bűbája a mestervarázsok szintjén áll, mert körülbelül mindent elnyom az ösztönös és feltétlen vonzalmon kívül, így nem elég egy puszta hang a megtöréséhez. A maradék méterek nagyjából elégnek bizonyultak ahhoz, hogy befejezzem a sietve alkotott dalt, de még így is közelről szemlélhettem, mint kezd a fiú Annabell vállának csócsálásába - bár talán az imádás pontosabb lett volna. Mielőtt még a helyzet komolyan rosszra fordulhatott volna, megálltam a párocska felett és hangosan összecsaptam a tenyerem, közvetlenül a fülük mellett. Nem a legkellemesebb módja az ébresztésnek, de ennek elégnek kellene lennie, hogy magukhoz térjenek és remélhetőleg szétrebbenjenek.*

Évnyitó -.-

Tilda

Levita asztalánál
Évnyitó

Sietősen érkezek az iskolába. Bár kevesebb izgalom volt bennem, mint tavaly, elsősként. Valószínűleg lekéstem az igazgató beszédét. Ezt gondoltam magamban. Lekéstem a vonatot, ami az iskolába hozta a diákokat. Így hát a szüleim hoztak el az autónkkal a birtok határáig. Onnan pedig futottam az iskolába. Kissé nyitva volt a Nagyterem ajtaja. Besurranok és gyorsan a Levita asztala felé veszem az irányt.
Úgy tűnik nem csak én késtem! Látom magam mögött, hogy mások is még csak most érkeztek meg. A maradék szabad hely egyikére leülök.Most tekintek csak körbe.
A terem sárgában pompázik, a Navine nyerte a bajnokságot. De mi is jók voltunk, hiszen jó nagy dobozok vannak az asztalunkon. Ebben az évben, már nem elsősként kellett bejönnöm és ez megkönnyebbülés volt számomra. Legalábbis azért, mert most nem én vagyok a legkisebb. A tanári asztal felé pillantva sok új arcot látok. Új tanárok. Visszagondolva az előző évre szinte semmi fontosat nem tudnék mondani. Csak annyit, hogy nem buktam meg. Bízom benne, hogy ez az év izgalmasabban zajlik majd mind az előző.
A szünet eléggé jól sikerült, részben ez az oka, hogy késtem. Mugli barátaimmal és az egyik szüleivel Skóciába mentünk egy hétre, ami nagyon jól alakult. Viszont az iskola előtt egy nappal jöttünk meg, és nem volt sok idő a pihenésre, ezért eléggé fáradt vagyok. De a kedvem attól még jó, hiszen újra itt vagyok!

Évnyitó - David

Ezt nem hiszem el! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy nem találom a talárom, ugye? Hát persze hogy igen. Pedig tegnap még megvolt. Tisztán emlékszem, hogy tegnap kikészítettem az ágyam szélére az egyetlen talárt, amim van. Nem is szeretem hordani mert olyan bénán áll rajtam, csak lóg rajtam mint tehénen a gatya,és a lehető legkevesebbszer viselem. De a mostani alkalomra kötelező felvenni. És mi van ha nem abban jelennék meg? Megfordul ez a megoldás is a fejemben, de ezt egyből el is vetem, mert az hogy nézne már ki, hogy mindenki talárban van, csak én nem. Hát az elég gáz lenne. Már legalább fő órája keresem azt a nyamvadt talárt, mivel miért is ne az utolsó pillanatban kell rájönnöm, hogy nem találom. Ez jellemző. Már mindenki rég elment, talán én vagyok az egyedüli a szfinxek közül,aki még nincs a nagyteremben. Feltúrom az egész szobát, a szekrényekből is kidobálok mindent, csak legyen már meg. Aztán félórás eredménytelen keresés után végre megtalálom. Na és hol van, na hol? Hát persze hogy az ágy mögött. Gyorsan leporolom, és magamrahúzom, majd futólépésben indulok a nagyteremfelé, hogy minél hamarabb odaérjek. Kicsit megkönnyebbülök, mikor egy srácot, a kékek közül látok besurranni a terembe, ezek szerint nem csak én nem érkeztem időben.
Az ajtóban kicsit megtorpanok, mert az igazgató épp a beszédét tartja, és nem akarom zavarni, tehát a legfeltűnésmentesebben kell az asztalunkhoz eljutnom. Lábujjhegyen lépkedve osonok el, egészen az asztalunkig, szerencsére nem vontam magamra senki figyelmét, legalábbis szerintem. Leülök amellé a srác mellé, akit előttem láttam belépni, és egy hatalmas vigyorral az arcomon nézek rá. Valahogy nem bírom ki, hog ne beszélgessek valakivel, és ő pont megfelelő áldozatnak ígérkezik.
- Szia. Gólya vagy? Meg nem láttalak. Bár lehet hogy csak én vagyok ilyen vaksi, hogy eddig nem vettelek észre. - zúdítom rá a szavak tömkelegét, de csak halkan, meg ne zavarjam az időközben felcserélődött beszélőt, aki a kviddicsről dumál valamit.

Évnyitó-Keiko

Gondolataimban még messzi Skóciában járok. Milyen jó volt Glasgowban Tommal és Linnel. Bár eléggé hideg volt az esti sétákon. De így is fergeteges volt. Nem úgy, mint az első nap ,a mikor a többiek még nem voltak ott és Coventryben voltam a nagynénémnél. Az borzalmas volt. Éppen ezen szörnyülködtem, amikor egy lány ült le mellém.Nem volt annyira ismerős,de meglepődtem a kérdésén.
- Szia! Nem! Nem vagyok új, már másodikos vagyok! - nevetek fel kissé, de aztán rögtön elhallgatok, nehogy rám szóljanak.
- És te? - kérdezem suttogva, miközben egy sütit veszek az asztalról - Jaj, de szeretem az epres sütiket! - szólalok meg sem várva, hogy a lány válaszoljon.
Gyorsan megeszem és iszok pár kortyot. Közben gyorsan megnézem, hogy a többiek mit szedtek ki az ajándék dobozból.
- Elfelejtettem mondani, David Anglesea vagyok! - mondtam halkan.
Engem senki nem ismer? Teszem fel a kérdést magamban. Igaz szinte semmit nem beszélgettem senkivel, és sokat voltam beteg is, ami nem jó. Nem vagyok valami könnyen barátkozós típus.
- Neked, milyen tantárgyaid vannak? - érdeklődök tőle. A nagy választék közül még kettő sütit választottam és a tányéromra tettem közben, pedig őt hallgattam.
- Hogy telt a szünidő? - kérdezgetem mosolyogva, majd gyorsan megeszek egy csokis muffint.

 

Évnyitó - David

Olyan cikinek érzem, hogy kések. De valamelyest enyhít az a tudat az érzésen, hogy nem vagyok ezzel egyedül, nem csak én toppanok be később. Szerencsére a lopakodó üzemmód bevált, legalábbis én úgy veszem észre,és minden probléma nélkül eljutok az asztalunkig, ahol egy számomra ismeretlen srác mellé telepedekg le. Valami késztetést érzek az iránt, hogy szóba elegyedjek vele, nem is tudom miért, de most úgy érzem nem lennék képes befogni, és csendben végighallgatni az egész mindenséget. A srác nem pisszeg le, ami azt jelenti, hogy egy jó áldozatot találtam arra, hogy kibeszéljek magamból mindent. De a bökkenő itt van; nem tudom miről is lehetne beszélni. Az első témaötletemet már eljátszottam, és a választ meg is kaptam rá. Hogy nem vehettem észre őt még eddig, valahogy mindig sikerült elkerülnöm őt, mert az biztos, hogy egy ilyen szép szőke loboncot nehezen tudnék elfelejteni.
- Tényleg? Hát akkor jól elkerültük egymást az év folyamán, mert én is másodikos vagyok már. - vigyorgok a srácra, mint egy fogyatékos, a 200 wattos mosolyomat kivillantva.
- Én a csokisat jobban szeretem. - mondom, majd egy másik sütistálról elveszek egy extracsokis muffint csokihabbal, és egy apró meggyel a tetején. Na ettől tuti még jobban fel fogok pörögni azt hiszem, de ez zavar most a legkevésbé. Épp mikor húzom vissza a kezem, benne a sütivel, a talárom ujja valamilyen számomra ismeretlen, kék trutyiba merül el, aminek ugyan az illata egész jó, de a talárom ujján elég gusztustalanul néz ki.
- Óh a... - és itt most nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzottak el a számból, amilyet eddig szerintem még senki itt nem hallott tőlem. Na hát most igen. Bosszankodva nyúlok a talárom belső zsebébe, a pálcám keresve, majd mikor megtalálom halkan elmormolom a megfelelő varázsigét, és voala máris tiszta a talár - amit legszívesebben a kukában látnák. Harapok egyet a sütiből, de a szám körüli rész tiszta csoki lesz a csokoládéhabtól, amit persze én nem veszek észre, de másoknak tuti feltűnik, szóval biztos tisztára leégetem magam a tudtomon kívül.
- Én Keiko Sama vagyok. - vigyorgok Davidre, még mindig csokis szájjal. Körülnézek, hogy ugyan kik vannak itt akiket ismerek, és azért látok jópár ismerős emberkét, s még Kuma is tiszteletét tette ha jól látom.
- Hmm.... Bűbájtan, reptan, rajzmágia, melodimágia, MitVall, meg még sok egyéb tantárgy. -mondom, a végét már kicsit halkabban, mert elég hangosan kezdtem bele, aztán az utolsó falatot is bekapom a sütiből. - És neked?

Ophelia

Kahlil

[Olivér]

Olivér hangosan nevetni kezd, ami a kastélyfalakról visszapattanva olyan, mintha szikrázna valami. Furcsa érzés ezt hallgatni, de határozottan tetszik a lánynak, miközben sétál vele tovább, és azt fontolgatja: ezt a nevetést ő váltotta ki. Kihúzza magát, elvégre ez nagy dolog, egy ilyen nagy fiút megnevettetni, ráadásul szándékosan sikerült neki, szóval nagyon büszke magára.
A fecsegő dámák most is fecsegnek, ami kicsit zavarja, mert közben a lábait is gyorsan kell kapkodnia, és így nehezebb beszélgetni: loholva, ekkora hangszennyezésben. Azért figyel Olivérre, és próbálja összeadni-kivonni magában, hogy akkor most végül is kedveli-e a rellonos nagyfiút, vagy sem. Undok is, meg kedves is, és ez összezavaró ám, sokkal könnyebb lenne egy fekete-fehér világban élni, bár minden bizonnyal sokkal unalmasabb is. Felfelé nézve rá hallgatja a magyarázatot arra, hogy miért nem zavarja Olivért, hogy összeboronálják vele. Nagyot sóhajt értőn a végén -megsértődhetne, de minek? Nem tetszik neki a fiú, nem akar tőle semmit sem, és különben is... nem igazán az a fajta. Kipillant az egyik nagy ablakon a csillagos égboltra, miközben megfogalmazódik benne az az érzés, amiért már jó ideje próbálja elérni, hogy nagynak tekintsék (a Kornélos dolgok mellett, persze):
-Milyen jó érzés lehet, ha nem gúnyolnak ki lépten-nyomon! Úgy bemenni egy tanterembe, hogy nem dobálnak meg galacsinokkal, és úgy sétálni valakivel, hogy nem röhögnek ki.-
Először nem tűnik fel neki, hogy mindezt hangosan kiejtette a száján, aztán meg már nem bánja. Nem szokott ő nyavalyogni az élete miatt, nagyon szereti ugyanis, a családja tökéletes, szereti önmagát is, lehetne sokkal rosszabb helyzetben, na. Mégis azt gondolja, hogy a folytonos rémálmoknak nem lehet örülni, hogy a vizsgadrukk alatt leadott kilókkal szerzett vékonyság már-már beteges, és lehetne jobb. Mindig lehetne jobb, de annak is örül, ami van, jelen esetben a mellette lépdelő rellonosnak.
Megtorpan a rövid kis emelkedő folyosónál, ami a portrébejárathoz vezet, és szembe fordul Olivérrel.
-Köszönöm szépen, hogy elkísértél!-
Bátran előrelép, és lábujjhegyre pipiskedve, a vállát fogva egy puszit nyom a fiú arcára hálája jeléül, már ha el nem húzódik, amit azért titkon remél, hiszen nem akar ő rosszat, és az nagyon megalázó lenne.
-Jó éjszakát!-
Köszön még el, aztán megfordul, és felszalad a lépcsőkön, hogy a végén a jelszót elsuttogva beléphessen a főnixtorony védelmébe.

Évnyitó - Damjanovits Ármin

 Mialatt én a mellettem ülőket és az igazgatót figyeltem mellém telepedett egy úriember. Fiatal és helyes, már ami arcberendezését illeti. Azt, hogy hangja és egyéb részei milyenek csak akkor tudom megállapítani amikor az Igazgató szólítja, s ő felemelkedik, odalép az idős mágus mellé, majd kihirdeti az ez évre érvényes kviddicsmeccsekkel kapcsolatos információkat.
 Nem tudok rá annyira figyelni, sosem kultiváltam ezt a sportágat, inkább az olyan erőpróbák vonzottak amik magányosan is űzhetők és a koncentrációra és a pontosságra építenek, mint például a mágus és mugli íjászat. Ettől függetlenül értem mi a lényege asztaltársam mondandójának. Amikor befejezi beszédét visszatér a tanári asztalhoz és ismét elfoglalja helyét mellettem. Odafordulok hozzá, elmosolyodom majd nagyon halkan, szinte suttogva szólalok meg.

- Ön lett a rossz hír hozója...Bár ki tudja, ebből a visszarendeződésből a végén még jó is kisülhet. Amúgy Artemisia Rubya vagyok, régi-új gemmológia professzornő.

 Szavaim egy mosollyal zárom. Remélem a fiatalember veszi a lapot és poénnak, nem pedig sértésnek tekinti az első mondatban tőlem kapott titulusát. Furcsa úgy ülni itt, hogy kimaradt nagyjából öt év az életemből, már ami a Bagolykőbeli dolgokat illeti. Ez egy kicsit frusztrál, de úgy gondolom bele fogok rázódni hamar, mert elég vehemens és gyors vagyok ebből a szempontból.
 Könnyen alkalmazkodom az új és változó körülményekhez attól függetlenül, hogy magát a változást nem szeretem. Elég rituális és bizonyos dolgokkal kapcsolatban már-már konzervatív nőszemély vagyok, aki háklis saját környezetének harmóniájára, annak ellenére, hogy viselkedésem és habitusom ennek pont az ellentétéről ad tanúbizonyságot. Két pólusú a jellemem, amit remélem diákjaim nem vesznek olyan rossz néven, ha rájönne ebből nekik semmi hátrányuk nem fog származni. Velük egyformán bánok és bármiben számíthatnak rám. Bízom benne, hogy lesznek olyan tanítványaim és talán kollégáim is, akik meglátják bennem a néha kicsit KőSzívű, de szerethető és tisztelhető VadMacskát.    

Évnyitó-Keiko

Mosolyogva hallgatom a lányt, aztán kérdezgetek is tőle.
- Én is szeretem a csokisat! - mondom utána. Aztán a másik sütimet is megeszem és az italokra pillantok. Ő is vesz egy muffint és azt eszegeti.
-Jó sok tantárgyad van! Nekem Bűbájtan, Átváltoztatástan,Repüléstan, SVK, Bájitaltan, Gyógynövénytan, LLG, Mágiatörténet. Akkor találkozunk, majd néhány órán! - szólok.
Kiválasztok egy narancslevet, de amikor felveszem valaki meglök és az egész a tányéromra és az asztalra ömlik. Elhúzom a számat, lesütöm a szemem. Ez nem lehet igaz! Csak én lehetek, ilyen ügyetlen! Gyorsan felveszem a szalvétámat, és próbálom felitatni a kiömlött üdítőt. Sikeresen felitatom a narancslevet és úgy döntök inkább nem iszok-eszek ma már semmi többet. Időközben Keiko is szerencsétlenül járt, és egy kék trutyiba lógott bele a talárja.
- Ó, hogy nekem nem jutott eszembe a pálcám! - mondom bosszúsan, mikor látom, hogy ő egyből a pálcájával tisztítja meg a talárját.
Lassan már vége lehetne az évnyitónak. Ekkor meglátok egy tálcán még egy epres sütit. Felcsillan a szemem és gyorsan nyúlok érte.
- Ezt nem hiszem el! - mondom hangosan - Az utolsó darabot pont most vették el!
Még egyet sóhajtok és könyökömmel az asztalra támaszkodom. Keiko, pedig hatalmas mosollyal beszél. Végül kissé jobb kedvem lesz, és az ő szünetéről kérdezek:
- Neked, hogy telt a szünet?- kérdezem, majd hozzá is teszem a válaszom - Nekem nagyon jól telt, csak elfáradtam az utazásban!
Nem is tudom, ilyen fáradtan, hogy lehet tanulni?
- Nem tudod mikor lesz vége? - kérdezem ásítozva.