Tusás kiesés – 1. próba alatt
Chaske, Ruu

Olivia

A mai nap nagy része arra ment el, hogy órák után az apám által küldött cuccokat nézegettem. Valahonnan szerzett egy baglyot erre az alkalomra - vagy az iskolai példányt ejtette legalább egy hétre fogságba - és egy egész kis dobozt elfurikáztatott szegénnyel. Én igazán nem vagyok állatvédő és nem akarok a bagoly lelkekről papolni, de ha az a szegény pára egészen Angliából képes volt egymaga elhozni ezt akkor díjat érdemelne. Tőlem kapott némi csemegét a reggelinél de azt hiszem ez nem kárpótolhatja túlzottan, szóval remélem többet nem fut össze apámmal, vagy azt az öregem testi épsége bánhatja... Na meg én, mert hallgathatok egy újabb szidást. Esküszöm megoldaná, hogy rivallót küldjön nekem, bár elképzelésem sincs a kivitelezésről. De legalább csak a fél iskola értené... az a fele, akik elég műveltek ahhoz, hogy egy választékos angol nyelvű szidalmazás ne okozzon nekik problémát.
Mivel a napom a maratoni levél elolvasása után - melyben legalább 5 utalást találtam arra, hogy sürgősen vegyek egy saját baglyot, gondolom szeretné inkább azt kínozni - a lehetetlen mennyiségű laborjegyzet kibogarászásával és az apám által küldött unalom űző plusz feladatokkal telt, így az evéssel eléggé elvagyok maradva. Egyébként az nem zavar, hogy megosztja velem a kutatásainak haladását, ahogy alapvetően a feladatoknak is örülök, de nem tudom miért képtelen 14 év után felfogni, hogy: 1) Én nem felejtek, feleslegesek az ismétlések  2) Ha anyagot ismételtet, az inkább unalomhozó, mint űző. Mindenesetre egész jól elvoltam, bár még koránt sem vagyok a dolog végén, de elég tetemes mennyiségekről beszélünk most, csak a magam védelmében. A probléma csak ott van, hogy egyrészt rám esteledett és ha jól sejtem már tilosban járok, másrészt pedig megveszek az éhségtől, így mielőtt a szobámba mennék kénytelen vagyok vadászni valamit. Már csak a konyhát kéne megtalálnom...
Egy újabb kanyar és végre valahára elégtétellel nyugtázhatom, hogy célba értem. A hasam egy morranással dicséri az eredményt, majd, továbbra is amennyire csak lehet nesztelenül járva, belépek az említett helyre. Nem vagyok egyedül, egy lány is van bent, aki egy sötét üvegből iszik valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy evés közben olvasgatok még egy kicsit - ebből kifolyólag szorongatok a kezemben pár papírlapot - de igazodom a helyzethez, és miközben egy manótól kérek pár szendvicset, a hátizsákomba csúsztatom a szövegeket. Ha a másik tilosban járó nem igényli a társaságom, még újra előszedhetem őket, de egyébként amennyiben például egy prefektusba botlanék, úgy elég kellemetlenül jönne ki, ha őt figyelmen kívül hagyva csak úgy leülnék ide olvasgatni. Szóval biztos ami biztos kezdjük egy kis ismerkedéssel.
- Szia! Mit iszol?
Szólítom meg a lányt egy barátságos félmosollyal, csak hogy belevágjunk valahol. Nem tudom miként kell kommunikálni másokkal, amikor késő éjjel egymásba botlunk a konyhában, ahol eredetileg se nagyon kéne lennünk, pláne nem ilyenkor. Ez még egy új helyzet nekem.

másik Kornél

Bárcsak neki is azért kellett volna lelépnie, mert elege volt a kastélyból. Felesleges lenne ez kifejtenie, mindkettőjüknek nyilvánvalóak az indokok. Olivér azok közé az emberek közé tartozott, akivel Kornél tisztázta a helyzetet. Szívesebben ment volna úgy el, hogy nem szól senkinek semmit, de mégsem tette meg. De azt sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik a dolog.
-Reménykedhet az ember, nem?
Vigyorog egy sort, miközben a fejét ingatja. Miután kezet fogtak nekidől a legközelebbi falnak, hogy szemben legyen a beszélgetőpartnerével. Az illem így kívánja és ez az a helyzet, ahol ezt be is tartja. Ritka dolog és máskor nehezére is esne, de a kíváncsisága és a barátság ami összeköti a rég nem látott ismerőssel a keserű részét elűzi az illedelmes vagyok témának.
-Úgy ismersz te engem? Mindig hazugságomra emlékszem. Mostanában amúgy sem volt lehetőségem rá.
Szereti, ha nem betegségként kezelik a dolgot. Nem szeret róla beszélni és az esetek többségében le is tagadja, de most az egyszer kivételt tesz és nem fújja fel a dolgot.
-Mikor jöttél vissza?
Majdnem biztos volt benne, hogy Olivér is lelépett egy időre. Abban nem biztos, hogy pontosan miért, de nem is fontos. Most már itt vannak, mind a ketten, újra játékban. Nevetnie kell, ha eszébe jut az a rengeteg hülyeség, amit együtt csináltak. Olivér mindig nagyobb spíler volt, ezt kár lenne tagadni, persze őt sem kellett félteni, de Kornél inkább a balhésabb dolgokban volt előrébb. Világ életében csöndes őrült volt, ha épp nem valami sértés jött ki a száján.

Kornél

Aileen Aurora

*Az utóbbi időben tényleg csak a munkámnak élek, ki sem dugom a fejem a gyengélkedőn kívülre. A Matildával töltött este után, úgy érzem, jobb, ha nem erőltetem túlzottam a közösségi éltetemet. A könyvtárban sem jártam azóta, inkább kerülöm a fiatal nőt, mert még mindig ég a pofámon a bőr, ha visszagondolok mennyire kivetkőztem magamból. Annyival intéztem el a dolgot, hogy másnap írtam neki egy bocsánatkérő levelet és eljuttattam hozzá, anélkül, hogy találkoznunk kelljen. Részemről pedig ezzel is van zárva az egész. Éppenséggel főzhetnék valami emléktörlő bájitalt mindkettőnk számára, és meg nem történtté tenném a dolgot, de reálisan nézve, nem éri meg. Csak a büszkeségemen esett csorba, amit valahogy majdcsak túlélek. A munkaterápia egyelőre nagyon jól működik. Igaz, mostanában nem volt túl sok betegem, de azért mindig van mit csinálnom.
Ma pedig elég valószínű, hogy szükség lesz a tudományomra, hiszen ahogy hallottam a Mágustusa első próbája nem lesz fáklyásmenet a versenyzőknek. Csak azért, hogy képben legyek az eseményekkel én is leballagtam a nagyterembe, hogy a kivetítőn keresztül kísérjem figyelemmel a történéseket. Nem különösebben hat meg a verseny,  őszintén szólva el nem tudom képzelni, mi értelme van az egésznek. A diákok "veszélyes" próbáknak teszik ki magukat, és ettől ők lesznek a népszerűen és az "ászok"?  Holott valódi veszély nem leselkedik rájuk, hiszen bármi van, a tusaszervező-mentor bájgúnár azonnal ugrik és én is itt vagyok. Az egészet csak cirkusznak tartom.
Hamarosan alakulnak is az események, az erdőben mindenki találkozik valami megpróbáltatással. Kivéve egy lány, aki ki tudja milyen megfontolásból elkezd enni egy bokorról. Fájdalmas kifejezés suhan át az arcomon, mert elég volt egy pillantást vetnem az ominózus bogyókra, hogy tudjam, a lányt perceken belül ki kell menteni. Ha nem is feltétlenül saját maga miatt, de azért, hogy ne érezze magát fenyegetve egy fától, vagy a társaitól és ne átkozódjon összevissza. Mert egyébként az, hogy a bogyóktól kicsit betép, még nem vezet azonnali ájuláshoz. Mikor Maurice elindul érte, én a gyengélkedő irányába megyek, hogy előkészítsem a terepet.
Nem is kell sokat várnom, a férfi elég gyors volt, és percek alatt meg is érkezik karjában a szőke lánnyal. Már magához tért, de látszik rajta, hogy a bogyók még dolgoznak benne, hiszen csak egy szűk tíz perc telt, mióta elájult. Maurice a gondjaimra bízza Aileent, és már megy is, hogy felügyelje a tusa további részét. *
- Először is ki kell üríteni a szervezetedből a hallucinogén anyagokat. * kezdek bele a magyarázásba lassan, angolul, és nagyon remélem, hogy érti a szavaimat. Egy bögrét nyújtok felé, amiben barnás színű, kissé kellemetlen illatú folyadék van. Nem a legkellemesebb eljárás, de gyors és hatásos. *
- Idd meg, meggyorsítja az anyagcserét, és azonnal kiürül a szervezetedből a drog * beszélek tovább, és az "azonnal"-t, úgy értem, hogy "azonnal". Ha a lány felhajtja az italt, gyorsan ki is kísérem a mellékhelyiségbe. Amikor onnan kijön, már remélhetőleg jobban fog kinézni, és nem is lát valótlan dolgokat.*
- Tessék. * nyújtok a lány felé egy fél tábla étcsokit, hogy visszatérjen a szín az arcába. *
- Gyere, ülj le valamelyik ágyra * mutatok az üres fekhelyek felé, és ha kell odatámogatom Aileent. Ezután leülök a vele szemben lévő ágyra.*
- Hajlamos vagy egyébként az ájulásra? Voltak mostanában valamilyen tüneteid? Szeretnélek jobban is megvizsgálni, mert a bogyók nem okoznak azonnali ájulást, és érzem, hogy többről van szó.

Kornél

    Bár azt mondja, semmi gond, látom rajta, hogy majd’ felrobban. Meg tudom érteni. Lehet, hogy más helyzetben hízelgő, ha az embert leveszik a lábáról, de azt nem ebben a pillanatban tekintjük kellemesnek. Tulajdonképpen nem levettem, hanem legázoltam, esetleg ledöntöttem. A lényeg mindenképp a negatív végeredmény.
    A következő megszólaláson tágra nyitom a szememet. Az első felével nem is volt gond, a második kicsit sértő volt. Akkor is, ha nem annak szánta. Becsuktam a szemem egy pillanatra és mérlegeltem a válaszadási lehetőséget. Nagyon mérlegeltem. Végül kinyitottam és úgy döntöttem megszólalok.
- Nem kértem rá engedélyt senkitől, hogy őszinte legyek, bár így utólag nem volt rózsás ötlet – eme megjegyzésem teljesen tárgyilagos, szerintem még helyénvaló is. Miért kéne bárkitől is megkérdeznem, hogy csinálhatom-e azt, ami akarok? Szabad ember vagyok, úgyhogy ebbe senkinek sincs beleszólása. Az meg, hogy valami rosszul sült el… Mindenkivel megesik néha. Bár a fiúra nézve kételkedem ebben, mert nagyon úgy tűnik, ritkán hibázik, vagy egyáltalán nem.
- Egyébként nem vagyok szerencsétlenebb az átlagnál. Csak azért, mert úgy nézek ki, mintha a szél elfújhatna, nem azt jelenti, hogy el is fog – húzogatni kezdtem az ingem ujját és nem néztem rá a srácra. Jó ideig artistáskodtam, és ezt csak Alex tudta rólam, mert nem szoktam világgá kürtölni. Én akkor hozzászoktam egy életformához, egy táplálkozási módhoz, egy bizonyos testsúlyhoz. Meglehet, hogy már nem csinálom, de továbbra is jó a kondícióm, hízni meg képtelen vagyok. Pedig próbáltam. Az emberek rögtön azt hiszik, hogy törékeny vagyok és szerencsétlen, ami nagyon dühít. Előítéletek RULZ.
- Értem, még egyszer sajnálom – mondom és ezzel úgy döntök, többet nem fogom ezt hangoztatni. Mondtam már vagy háromszor-négyszer és szerintem megértette az áldozatom. Azt azért megfogadom magamban, hogy soha többé nem görkorizom a kastélyban. Ez volt az első és utolsó alkalom. Amikor megkérdezi, jól vagyok-e, tétovázom a válasszal. Ránézek és kiegyenesedem, majd rájövök, mit kell felelnem.
- Nos, volt már rosszabb is – mosolyodom el. Nem volt mesterkélt, csak kicsit fájdalmas. Nem fájt úgy semmim, hogy gond legyen, de azért a hasam nem érezte jól magát. Ha visszaértem a szobámba, majd kezdek vele valamit.
- Egyébként Lucy vagyok – fogalmam sincs, hogy érdekli-e, de valamiért kicsúszott a számon. Talán a jólneveltség, hogy be kell mutatkozni, vagy nem is tudom. Hezitáltam, vajon kezet nyújtsak-e, de végül úgy döntöttem, nem teszem. Lehet, hogy udvariatlanság, de nem szabad álszenteskednem, mivel mindig is megvolt a magam stílusa. Nem vagyok jó kislány típus – bár kifejezetten rossz sem -, így nem is fogok úgy viselkedni. Így is eleget rontottam a rólam kialakult képen, ráadásul ha most nem változom vissza magammá a visszafogottból, később se nagyon lesz már rá esélyem és nem akarom még átverni is a fiút. Elég, hogy okoztam neki egy balesetet.

Keresztfiú

* Egy örökkévalóságnak tűnt a fiú érkezése. Nem is tudja, hogy mennyit várhatott ott, talán 1 óra lehetett. Nem az volt az elsődleges számára, hogy Đominc kulcsot szerezzen, hanem az, hogy épségben kijöjjön arról a veszélyes helyről, ahová külön a tusázók tiszteletére helyeztek el még több veszedelmes feladatot. Érdekes szituáció ez, mert a saját gyerekeit nem engedné indulni ezen a versenyen (hála Istennek Letti nem akart, Vivinek meg nem volt rá lehetősége), ám az ő korukban egész biztosan meg akarta volna mérettetni magát egy ilyenen. Eléggé meggyűlt a baja a szüleinek vele, kislánynak nem volt olyan rossz, inkább kamaszként kezdett egyre merészebb vállalkozásokba, kezdve azzal, hogy ő köszöni, a sárkányokkal szeretne foglalkozni, így 18 évesen lelép Nagy-Britanniába. Valószínűleg ekkor bánták a meg a Szendrei szülők, hogy annyi energiát fektettek a lányuk angol nyelvoktatásába.
- Egy Pogrebinnel? Hmm, és mennyit gyalogoltál körülbelül? A depresszív állapot mennyi idő után állt helyre? * Faggatja a fiúcskát, hirtelen el is felejtve megdicsérni, hogy sértetlenül kijutott.* - Nagyon ügyesen csináltad! A többiek tudod, hogy milyen feladatokat kaptak? * Tudakolózik tovább csillogó szemekkel. Remélhetőleg, a többi nebuló sem kapott ennél veszélyesebb feladatot, hiszen a Pogrebin- bár meg akarja enni az embert, egy sallerrel is könnyedén elintézhető. Csak a hosszú séta és a lelkiállapot-változás az, ami miatt igazán kiérdemelhette az M.M besorolását. Hajdanán a Legendás Lények Gondozása volt a kedvenc tantárgya, abból nőtt ki a sárkányok iránti vonzódása, ami már lényegében gyerekkorában is megvolt már, úgyhogy elég sokat olvasott ilyenekről.
A közben érkezőknek szintén kifejezi gratulációját, de most főleg Domival szeretne foglalkozni, akinek hagyja, hogy a dolgozatokba lessen. Úgysem ismeri ezeket a diákokat, de ha megtudja, hogy hogyan teljesítettek sem történik semmi. Ahogy a keresztfia elnyúlik az asztalon mellékönyököl és a sérült kezével megsimítja a hátát. Most nagyon büszke rá, szegény igazán megérdemli a pihenést a hosszú küzdelem után. * - Remélem igen, ügyes gyerek. * A 4 Navinés „gyerekének” is szorít, szinte csak őket ismeri közelebbről a csapatból, már így is a házuk dicsőségei.* - Persze, ha van még erőd! Hová szeretnél? Kettesben menjünk, vagy a lányok is jöjjenek? * Megértené, ha most egy kis nyugira vágyna, és bizony azt Riri mellett nem könnyű megkapni, főleg akkor nem, ha cukros dologhoz jut a drága. Reméli, hogy ki fogják engedi a fiút, elvégre most mindenkinek jár egy nagy fellélegzés a próba után, sokan meg is sérültek. Két főszervező is Navinés, hátha le tudja zsírozni velük valahogy a dolgot.*

Chaske Tsosie (Ruu <3)

Levita bosszúállók - Niki, Runa és az áldozat - Várffy-Zoller Róbert

Keresztanyu kérdésére nem is tudok hirtelen mit válaszolni. Nem számoltam, és nem is figyeltem, hogy mennyi idő alatt tértem magamhoz, abból a depressziós állapotból.
– Egy jó pár órát biztosan gyalogolhattam, mire ott tartottam, hogy feladom az egész versenyt… Épp, hogy csak leguggoltam, mire rám vetette magát. Sikerült leráznom, és egy sóbálványátokkal tettem ártalmatlanná. Aztán sétáltam tovább, mire megjelent a kulcs. Megragadtam, és rohantam kifelé. A depresszió pedig már elmúlt, szerintem akkor, amikor jöttem kifele az erdőből. –válaszoltam kicsit hosszabban, és ezzel a válasszal össze is foglaltam az egész feladatomat, meg az erdőben töltött óráim számát. Bőven elég volt a bent lét, többet a közelébe sem megyek annak a helynek. – Nem, fogalmam sincs, hogy a többiek mit kaptak… Senkivel nem találkoztam, de lehet hogy jobb is volt. –mosolyogva válaszoltam, bár belül nem mosolyogtam. Ha nekem ilyen feladatom volt, remélem a többiek sem kaptak nehezebb feladatot. Gergőre vagyok nagyon kíváncsi, hogy neki mit vagy kit kellett legyőznie.
Még érkeznek páran, de egyik sem az, akit én várok. Elfog a félelem, és az aggodalom, hogy talán nem fog kijutni, csak Maurice segítségével. Keresztanyu simítása nagyon jól esett mikor kinyúltam az asztalon. Eléggé kifáradtam, de még van annyi energiám, hogy este elmenjünk a faluba vacsorázni. – Igen, nagyon ügyes. –bármennyire is fiatal, meg néha lökött, az esze a helyén van. Tudja, hogy mikor mi a megfelelő lépés, legalábbis én így láttam. Innen kintről már nem tudok mit tenni, csak drukkolni, hogy épségben kijöjjön.
– Van még annyi, hogy eljussak a faluba, meg vissza. Mindegy, majd keresünk valamit. Jöhetnek ők is, ha van kedvük. Úgy is rég láttam Ririt. –mosolyogva válaszoltam a kérdésekre. Utoljára a bálon láttam, de az már nagyon régen volt. Biztosan én is hiányzom neki, mert ő nekem nagyon is. – Jut eszembe, hogy áll a házvásárlás? Találtál már megfelelőt? –kíváncsi voltam rá, mert ha nem, akkor szívesen elmegyek vele házat nézni. A múltkor is jó volt az a kis séta, most is jól fog jönni.

Levita bosszúállók - Runa Leen és Robika

Minden bizonnyal az összes szem arra a különös alakra szegeződik, aki szeretne pedig beleolvadni a háttérbe, de öltözéke és feltűnő viselkedése ellenkező hatást vált ki. Igen Zorronak öltözve próbálok lopakodni a Nagyterem bejárata felé, illetve cinkostársaim közelébe. Csak érzékcsalódás, hogy itt lát valaki, én ugyanis éppen Alexszel játszom varázslósakkot a szobámban. Ő van a fehérrel, és egy sáncolás után, a 16. lépésben mattot ad a vezérével. Vagyis vesztésre állok, sőt mi több, szinte már vesztettem is. Felvetődik a kérdés, hogyha én sakkozom, akkor miért vagyok mégis itt?! Egyszerű a válasz, én vagyok az igazság bajnoka, Zorro, mint az látszik az álruhámon. Őt soha nem kapták el, vagy ha igen, akkor is mindig megmenekült. Ezért ő az álca, na meg azért, hogy elkerüljem az esetleges retorziókat, ezért van az alibi is, amit Alex, mint külsős összeesküvő, volt olyan kedves elvállalni, ezzel passzívan támogatni az ügyet. Az ügy pedig Robika elpáholása. Nem titok Yaristához fűződő viszonya és az sem, ahogyan rólam gondolkozik. Runa miatt is tartozom neki egy jó nagy veréssel, a sor végén indokként, pedig ott az a bizonyos párbaj, amit ugyan döntetlenre hoztak ki, de magasan nyertem volna ellene, mersze azonban azóta sem volt, hogy kiálljon ellenem. Most itt az alkalom, hogy leverjek rajta minden sérelmet, beleértve azt is, hogy meg kellett alázzam magam a Maid Caffe-ban. Igaz bájital hatása alatt álltam, de visszagondolva erre, fájó sebeket szakít fel bennem. Vagyis elég okom van rá, hogy péppé verve lássam és mivel egyedül nem boldogulnék vele, hárman szövetkeztünk ellene. Ha sikerül megvernünk, elég ciki lesz neki, hogy három lány verte el.
- Helló ninja! - köszöntöm Leent, nehogy lebuktassam már az elején az inkognitóját. Mi újság? Mit csinál a fasírt adalékunk? - teszem fel a leglényegesebb kérdést.

Aileen Aurora

Sharlotte

- Ne aggódj, nem teszek semmi olyat, ami zavarna téged.
Nincs semmi baja. Legalábbis velem. Csodálkoznék is, ha lenne velem valami baja, hisz nem is ismerem. Talán egyszer kétszer láttam az iskola területén, de többször nem. Akkor meg miért engem szemelt ki áldozatául, akin kitöltheti haragját, vagy idegességét? Van itt sok más diák, és mégis engem szemelt ki. Próbálok nem figyelni rá, és folytatni, amit abbahagytam, de ez nem igazán sikerül. Percenként felpillantok, és a lányt nézem, akinek pillantása szinte mindig akkor talál meg, mikor én is ránézek. Remegésem is próbálom elfojtani kisebb nagyobb sikerrel, de az idegesség egyre jobban átveszi az uralmat felettem. Kicsit megkönnyebbülök, mikor figyelme egy magazinra terelődik a sok közül. Remélem ez az állapot addig tart, míg én nem végzek. Most már kicsit nyugodtabban folytatom a munkámat, de időnként azért felpillantok a lányra, hogy elkönyveljem magamnak, még mindig a magazinnal van elfoglalva. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig, mert igen hamar megunja, és szemét újból rám szegezi. Nem folytonosan engem néz, de sokszor rám pillant, és ez nagyon frusztráló érzés tud lenni. Legalábbis számomra az. Nem tudom mások hogyan reagálnának erre, de én egy idő után elvesztem a türelmem, és tőlem nem megszokott módon, a szokásosnál is hangosabban szólalok meg.
- Elárulnád, mégis miért nézel így? Ha tényleg bajod van valakivel, akkor ne rajtam töltsd ezt ki, mert én nem akarok a te céltáblád lenni! - mondom, de hamar meg is bánom, és térdem közé temetem fejem, így várom a lány reakcióját. Nem is értem, hogy törhettem ki így, ez egyáltalán nem én vagyok.


Ossz meg az OFF csevegőben minimum két Húsvéti képet.
2 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Josh

ú, remélem nem a rémes kiejtésem miatt mosolyodott el. Mondjuk nem is csodálom, az ő helyében én hangos nevetésben törnék ki. Ezen kétség ellenére, egy enyhén zavart mosollyal viszonzom a mosolyát, és a fülem mögé tűrök néhány kósza, szemembe lógó tincset.
- Na hát akkor én már az első fordulóban kiesnék - mondom egy vigyor kíséretében. - Mármint, úgy értem, hogy a kitartásommal vannak némi gondok. Én bízom benne, hogy háztársaimat nem húzza magával a hírnév hatalma - nem is tudnám elviselni, bár tudom, hogy ők nem ilyenek, és olyanok maradnak, mint voltak. Nagyon megkedveltem őket, és nagyon hiányoznak, így most, hogy eszembe jutnak, egy kicsit elszomorodom, és ujjaimat kezdem tördelni, amiről már próbálok leszokni, de nagyon nehéz. Rossz szokásom, de hát senki sem tökéletes - főleg én nem. Végül csak összeszedem magam, és egy mosolyt küldök Josh felé.
- Oh, ez egy kicsit megnyugtat - felelem, egy mély lélegzetvétel kíséretében, majd egy újabb vigyor következik. Kicsit tényleg megnyugtat a tudat, hogy nem esik a diákoknak komoly bajuk. Mondjuk az is igaz, hogy semmit sem tudnék tenni annak az érdekében, hogy ez így is maradjon.
- A tusa? Hát, nem tudom - habozok egy kicsit, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. - Szerintem egy jó dolog, hogy a diákok így össze tudják mérni erejüket, és ez az iskola hírnevének is jót tesz, de engem annyira nem fogott meg - fejtem ki, s remélem ebből meg is tud mindent.

Szerelmem >:-)
Dalmim

Alex

Holnap nagy nap lesz, így ma elég korán be akarom fejezni a vacsit, ami jelenleg egyenlő a nagy nullával, mert nem szedek magamnak kaját. Inkább elcsevegem az itteni időt, egyedül, a többiekkel, így a sikítófrász kerülget, mikor valaki a magánszférámba jön. De csak addig ám, amíg meg nem látom, hogy ki az. Kicsit fellélegzem, és visszatér a művi mosoly is, ami inkább csak udvarias, és megkönnyebbült. Előbb én is adok egy hatalmas, aztán több hatalmas puszit, meg egy naagy ölelést, aztán még mielőtt teljesen elereszteném Alex hátát, belekezdek.
- Megijesztettél. De örülök, hogy látlak. Mi újság? Hiányzol ám a lakrészből.
Én is engedem köszönni Őt, és végre meg is teszi, és még utánam is érdeklődik, meg tanácsot, és biztatást is kapok. Tök édi...
- Kedves vagy. Köszönöm, megvagyok, bár az, hogy hogy érzem magam, az egy kicsit más dolog. Őszintén megmondom, hogy félek tőle, mert hát azért mégiscsak tüskés nagy gyíkok lesznek, és én a hüllőket alapból nem komálom.
Borzongok meg a gondolattól is, és egy kicsit el is szontyolodok. Csak ülök a helyemen, és figyelek, mert valamit szeretne mondani, viszont egyelőre még nem tudom mit. A sütit a tányéromon felveszem, egy köszönöm után beleharapok, bár inkább csak gépies a cselekedetem, sem mint azért, mert éhes vagyok, mert nem, inkább olyan apró a gyomrom, mint egy dió, de hát ez most természetes. Nem is szólok közbe, inkább csak egy olyanfajta "a lényeget mondd, ne habozz" tekintetet küldök felé, és nem térek el a témától, bár beszélgetnék szívesen arról, hogy mi is van a tusásokkal most, és tényleg nem jó ez most így, hogy jó darabig nincs szünet, csak a kaja, amikor találkozunk.
Aztán végre nagy nehezen kiböki, bár látom rajta, hogy tartózkodik tőle egy kicsit. Aztán, miután befejezte, csak odahajolok a füléhez, suttogva válaszolok, és aztán egy puszit is kap, még pluszban, mert most pusziéhes vagyok én is, meg valószínűleg ő is.
- Mindjárt elkéretőzöm, rendben?
Azzal felugrok a helyemről, elmegyek a nagy asztalhoz, és Maurice bácsihoz intézem az elkéretőző beszédemet, és reménykedem a legjobbakban. Kis idő múlva visszatérek az asztalhoz, olyan semmilyen kifejezéssel.
- Hát megkérdeztem, és van egy jó, és egyben rossz hírem is. Kimehetek, szóval feljövök én is egy picit a toronyba.
Ami viszont a rossz dolog, az még hátra van, és jobb előbb beadagolni, mint később, így egy apró szünet után hadarva fejezem be a mondatot, úgy, hogy a ruhám szélét gyűrögetem.
- De csak este tízig van kimenőm.
Hajtom le a fejem, és inkább nem nézek sehova sem, csak a ruhámmal törődök, mert hirtelen túl egyenesnek tűnik az egész, kell bele néhány hajtás, gyűrődés...

Keresztfiú

*Szakmájából adódóan neki is gyűlt már meg a baja elég sok bestiával, bár pogrebinnel még nem sokszor találkozott, mivel elég ritka állat, ráadásul ettől veszélyesebb fajokon edzették őket a sárkányokhoz. Azért örül neki, hogy nem kellett olyan veszedelmes lényekkel megküzdenie, hogy vérezzen, vagy össze legyen égve, mint az a másik szerencsétlen tusázó társa. Majd mindenképpen szeretné kinyomozni, hogy milyen jellegű feladatokon kellett átesniük a nebulóknak, hogy mégis be tudja lőni a követelményt. De addig is figyelmesen hallgatja keresztfiát, a bestia legyőzésének módszerén pedig finoman mosolyogva bólint egyet- egy rúgással is el lehetett volna intézni, de ez elegánsabb megoldás. * - Örülök, hogy már ennyire ösztönösen bánsz a pálcával és egyből azt használtad. *Dicséri meg elégedett hangon, mialatt a fiú egy tincsét rendezgeti egy kicsit. Tanárként hallja, hogy sok, addig muglik között élt diákok nehezen szokja meg az itteni életet és szokásokat. Ezt nehezítendő körülményként sok diák külföldi, valakinek még az országra és a nyelvre is rá kell álljon, valamint arra is, hogy kevert nemzetiségű közösségbe érkezik. Persze a varázslás sokkal kényelmesebb módja a dolgok elvégzésének, úgyhogy ez a legtöbbjükre elég ösztönzően hat. Ez kevert nemzetiség egyébként eleinte neki is furcsa volt, hiszen a lengyel mágusképzőben, ahová ő járt valaha szinte csak lengyel diáktársai voltak, elvétve pár szlovák, cseh és orosz is koptatta az öreg intézmény falait, de ők is szláv népek, így nem volt olyan fura az egész.
Arra a dologra, hogy nem találkozott a többiekkel csak eltűnődve bólint. Végül, tényleg lehet, hogy csak zavarták volna egymást, vagy elvonták volna a másik figyelmét a feladatról. Nem hiányzott nekik, hogy lássák a barátaikat megsebesülni, segítségért kiáltozni.* - Már nincs sok kulcs, remélem, hamarosan megérkezik. * Feleli Đomcsinak az bejárati ajtóra pillantva, hátha épp akkor lép be rajta Gergő, vagy valamelyik sárga. A tusázók közül nagyon kevés olyan induló van, akit nem ismer valamilyen módon, legalább a folyosóról. * - Nagyszerű, akkor lenézünk, amint szusszantál egyet. Nem akarom, hogy fejmosást kapj, mert túl sokat tartózkodsz kinn. Igyekszem intézkedni, amíg pihengetsz. *Válaszolja a fiú kezére téve egészséges kezét. Szíve szerint megölelgetné, de minden bizonnyal kínosnak érezné ennyi ember előtt, hogy egy tanár babusgatja, még akkor is, ha az a tanár a keresztanyja. Régebben az ikreket is zavarta az anyukájuk itteni munkahelye, úgyhogy már tudja mi a dörgés. * - Már nézegettünk egyet, amihez van nagy kert és mindenkinek lenne elég hely, de még az utolsó ajánlatra nem adtak választ. Picit drága, hátha engednek belőle. Szerintem tetszeni fog, ha oda is kiengednek elmehetünk valamelyik nap ránézni. Meg majd megbeszéljük a falak színét, bútorokat… tudod, amit ilyenkor szokás. *Mondja csevegő hangon, amikor hirtelen még érkezik pár versenyző-, akiknek szintén gratulál. A ház legjobb része egyébként a kert és a konyha, de a hálók is szép nagyok. Ha Vivien épp nincs itthon, mind a két fiúnak lesz külön szobája.*

Annabell

-Ideje volt erre rájönni...
Továbbra is morog, holott már semmi baja sincs. Mindig is szeretett az ilyen dolgokon hosszasan elzsörtölődni akár egy öregember, mert lelki szemei előtt szép egymásutánban játszódtak le a mi lett volna ha jelenet. Egy extrémebb esetben akár még ki is törhette volna a nyakát. Ennyire azért nem aggódik mások testi épségért, de a sajtjáért igen. Szívesebben marad távol az ilyen dolgoktól.
-Ohh szóval te azt hiszed, hogy iszonyatosan talpraesett lány vagy. Az ilyenek szoktak a legnagyobbat koppanni.
Határozottan unja a beszélgetést. Jobb dolga is van, mint egy az érdektelen csevegést hallgatni, amit igyekszik egyoldalúra csökkenteni, elindul, tesz néhány lépést előre, de a lány csak mondta, nem akar továbbállni.
-Mondtam, semmi baj. Csak vedd le a görkorcsolyádat és menj szépen vissza oda, ahonnan jöttél.
Elfintorodik. Mondhatott volna csúnyábbat is, a kastély viszontlátásának örömére, de nem akart felesleges szitkozódásokba bocsátkozni, főleg úgy, hogy a lányka valójában nem érdemelte meg. Fentebb dobja a hátán a táskát, menni készül, toporog, türelmetlen, nem akar itt lenni.
-Igyekezz, hogy ne legyen legközelebb, mert nem biztos, hogy itt leszek, hogy feltudjalak szedni a padlóról.
Bólint, még egy hamiskás mosolyra futja, de ez számára a végszó. Utoljára végignéz a lányon, megcsóválja a fejét, beletúr a hajába és elindul a Rellon felé. Innentől a lány mehet, amerre csak akar, Kornél hivatalosan is leveszi róla a szemét, már ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Ráérős lépteinek szünetei között még hallja a lány nevét, megtorpan, megfordul, de egy addig, amíg kimondja a sajátját.
-Kornél vagyok.
Ilyennek is lenni kell. Elárulta a nevét, ám ennél többet nem hajlandó kiadni magából. Gyorsabbra veszi a lépteit, mert egyre közelebb érzi magához a célt, a Rellont.

másik Kornél

Az egyik lábát felhúzva, talpát a falnak vetni, próbál találni egy kellemesebb pozíciót, mivel ez a beszélgetés hosszú lesz. Le is ülhetne, de egyelőre nem érzi szükségét a dolognak. Van ereje bőven, na meg, elég sokat állt ahhoz egy helyben az utóbbi időben, hogy megszokja a dolgot, így nem feszélyezi különösebben a dolog. Hallgatja a haverját, vigyorral a képén. Hát persze, megszokhatta volna már, hogy itt még a falnak is füle van és mindenki tud mindenről abban a pillanatban, ahogy az megtörténik. Mit lehet akkor itt titokban csinálni? Nyilván semmit, de azért mégis csak jobb lenne egy kis magánszféra, ez az ő élete és nem a kukkolóké.
-Ugyan már, ha másban nem is, ebben profi vagyok.
Mesteri szinten műveli a dolgot. Ha akarja, akkor lebukik, ha nem, akkor nem. A hazugságoknak is vannak árnyalatai, meglátása szerint, ahogy súlyuk is. Ő ezeket soha nem érezte mérvadónak, mindig tisztában volt azzal, mekkorát hazudik, de nem érdekelték ennek a következményei. Volt, hogy nem megfelelően jött a hazugság, többször is, ilyenkor gyorsabban lebukik, azonban máig vannak olyan dolgok, amikről mindenki azt hiszi, igazság, pedig nem.
-Három napja vagyok itt, de abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, egy csaj nekemjött görkorcsolyával a bejárati csarnokban. Tuti, hogy Navines volt, vagy Eridonos. Normálatlan banda, unatkozik, hát eltöri a kezét lábát, csakúgy szórakozásból, mert az jobb lesz.
Bár nagy baja nem esett a kalandtól, azért mégiscsak érdekes, pont egy olyan kastélyban próbálkozni ezzel a sporttal ami tele van lépcsőkkel és bukkanókkal. Nem a legjobb pálya, de vannak olyan csököttek, akik nem tudnak mit kezdeni a nyomorult kis életükkel. A lány nevének említésére elvigyorodik, megrázza a fejét és a cipőjét kezdi fixírozni.
-Kicsi Kathy még mindig a legjobb csaj a suliban, bármit mondasz haver. Dögös, okos és nem olyan mint a többi, aki csak úgy megadja magát azért mert megvillantod a bicepszedet.
Igen, célzás volt, Olivérre. Kettőjük közül ő a nagyobb csajozógép. Kornél szereti inkább fű alatt intézni az ilyen dolgait, ellentétben a párkányon ülővel. Rápillant, hátha magától is megered a nyelve és mesél ő is valamit. Kornél nem annyira tájékozott az ilyen dolgokkal kapcsolatban, nem szokott hallgatni a pletykákra.

Szelniczky Mínea


Vannak emberek, akik egyszerűen azt képzelik magukról, hogy jobbak, mint a többi. És hogy mi az érdekes bennük? Hogy pontosan úgy viselkednek, mint azok, akik őket legjobban irritálják, és akiket legjobban utálnak.
- Valóban nem nekem kell elmagyaráznod, de mi lenne, ha az egész iskolának elmagyaráznád? Most kiszaladnál, és elújságolnád mindenkinek. Addig sem idegesítenél! – gúnyolódott Amanda.
- Nahát, tényleg nagyon alaposan kidolgozott képek vannak benne. – úgy tett, mint aki csak most veszi ezt a nyilvánvaló tényt észre ~Még a sárga bigyók is látszódnak ennek az izéjén. ~ hajolt kicsit közelebb a könyvéhez. ~ Naná, majd biztos odaadom neked, te meg legfeljebb annyit morogsz, hogy na végre, de biztos nem köszönöd meg, nekem meg nem lesz könyvem. Pedig mennyi energiát belefektettem abba, hogy ezt megtaláljam! Aztán meg kinéznéd a betűket is belőle. Biztos nem kapod meg!~ Amíg a fejében jól kidühöngte magát, elfelejtett figyelni a külvilágra, ezért most igyekezett bepótolni, amiről lemaradt. Lopva megbámulta a lány arcát, ahogy elmélyülten a könyvei fölé hajolt, a sok haját, az írását. Elnézte, ahogy szorgalmasan írdogál, s egyszerre megutálta. Csak így, fél perc alatt. Ez annyira jellemző volt rá, mint a fákra az, hogy levelük van. Amanda agyon könnyen meggyűlöl akárkit, egyetlen szóért, de legalább ugyanilyen könnyű kiengesztelni is. De most még csak ott tartott, hogy gyűlölte a lányt tetőtől talpig. Utálta minden egyes porcikáját, ujjait, ahogy a pennát markolják, utálta a papírlapot is, amihez hozzáért.
~Minek kell neki még ez a könyv is? Ott van vagy ezer mellette! Hogy lehet valaki ekkora stréber? Stréber? Strééééber! ~
 - Levitás vagy, igaz? – bukott ki belőle a kérdés, még mielőtt alaposabban átgondolhatta volna. Gyorsan vissza is bújt a könyve mögé, nem mert a lányra nézni. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy az mit válaszol.

Gyávák

Sophie

Zora

Amikor visszaköszön a lány, meglepően fáradt a mosolya. Észreveszem, hogy kávét iszik, és ebből kikövetkeztetem, hogy biztos nagyon sokat tanult, és még fog is, másképp nem inna kávét éjjel 11 körül. Hiszen karikásak a szemei! Lehet, hogy prefektus, gondolom, nekik sokkal több a dolguk. Eszembe ötlik, hogy nem biztos, hogy nekem szabad ilyenkor kimászkálni a konyhába. Hány óra is van? 5 perc múlva 11.
 Megkérdezi, hogy eltévedtem-e.
- Dehogy is! Csak belemerültem egy nagyon jó könyvbe, és ezért lekéstem a vacsorát. Szegény manók, remélem nem ébresztem fel őket. Prefi vagy?- mosolyodom el -Most meg fogsz büntetni?-Viccelni akartam, de ez így egy kicsit úgy hangzott, mintha félnék tőle. Jelezve, hogy szimpinek találom, leülök mellé.
- Hogy megy a tanulás? Vagy egyszerűen csak rosszul alszol? Szerintem, ha napközben kérsz tőlük, simán adnak altatót. Volt egy korszakom nekem is, amikor nem tudtam aludni, és kipróbáltuk a mugli altatót, szerintem nagyon hasznos.
egy kicsit elszégyellem magam, hogy csak erről beszélek, úgyhogy gyorsan elhallgatok, hogy meséljen ő is.

Dalmi

Kornél

Sophie

Zora

Nem szeretem, amikor mosolyognak, kérdéseimen, vagy a kijelentéseimen, de ezúttal örültem, hogy őszinte mosolyt látok a nagylány arcán. Apukám szokott olyan gondterhelt arcot vágni, mint most ez a lány, és én ezt utálom.
 Az első kérdése után, amikor újra megszólal, hirtelen nem tudom, hogy mire érti, aztán rájövök, és önkéntelenül bólintok egyet. Egy kicsit furán nézhetett ki, hogy ránézek, és bólintok, miközben nem kérdezett semmit. Látszik, hogy nincs jól, valami baja van, de nem kérdezhetem, hogy mi, mert szerinte magánügy. Nem sértődöm meg ezen, de engem mindig is a közvetlenségre neveltek, úgyhogy az emberek néha furcsa szemmel néztek rám, mert valami ilyesmit kérdeztem tőlük. De amúgy is sokszor van olyan, hogy az ember elgondolja mit fog mondani, és amikor kimondja, teljesen máshogy hangzik, mint ahogy gondolta, gyakran sértőn.
 Aztán rájöttem, hogy kérdezett valamit, és várja a választ
- Navinés vagyok, de a süveg sokáig gondolkozott, hogy az Eridonba, vagy a Navinébe osszon. De most örülök, hogy Navinés lettem, mert az Eridonosoktól elvárják, hogy sosem hátráljanak meg, és bátrak legyenek, stb.- forgatom a szemem- Ez mind jó dolog, de én nem akarom csinálni. És te milyen házba jársz? - Azt is szívesen megkérdezném, hogy mi a neve, de eddig csak én kérdeztem nagyjából, a végén még pofátlannak találna.
 Közben megettem az almám, és éppen azon tűnődöm, hogy vajon vehetek-e még egyet. Ránézek a lányra. Ahogy felhajtja az utolsó korty kávéját,az is olyan fáradt, ahogy az összes többi mozdulata. Hirtelen felállok, gerezdekre vágok még egy almát, aztán a tálat oda nyújtom neki, és visszaülök
- Vegyél! A zöldalma a világ egyik legjobb dolga!-Ismétlem el most hangosan.Úgy néz rám, mintha ezt mondaná:Most komolyan? Alig eszem valamit, azt is csak azért, hogy ne tekintsenek betegnek! Kösz, most inkább nem. A tekintete nem volt lesajnáló, csak inkább szomorú. Legszívesebben azt mondanám, hogy az étel jót tesz, és egyen, de csak nem mondhatok ilyet egy prefektusnak! Inkább visszahúzom a kezem, és én kezdem el eszegetni.

Joseph Beck
Keiko Sama

Josh

Hát ha ő mondja, akkor biztos így van, de azért nem vagyok benne biztos, hogy valóban képes lennék rá, sőt szerintem nem menne, de nagyon nem. Lehet erre mondják, hogy fő az optimizmus, ami belőlem nagyon hiányzik ezek szerint. Sok dolognak csak a rossz oldalát látom meg először, persze nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok.
Josh mosolyára egy mosollyal felelek, mert mások érzelmei hatással vannak rám is, legyen az rossz, vagy jó. Ha mosolyognak körülöttem az emberek, nekem is mosolyra görbül a szám, és ez szerintem így van jól.
- Nem igazán. És hát nem tetszhet mindenkinek minden - és ez nem is baj. Milyen lenne már a világ ha nem lennének ellentétek, vagyis mindenkinek ugyanaz, mindenik tetszene? Hát szerintem nem lenne a legjobb, de talán háborúk nem lennének. Na jó talán lennének, de nem követelnének annyi emberáldozatot. Vagy igen. Ki tudja?
- Én? - kérdezek vissza, mert őszintén szólva meglepett a kérdése. - Hát én zenélni szeretek nagyon, és az iránt érdeklődöm a leginkább. Nekem a családomat a barátaim után a zene a legfontosabb - és ez nem is csoda, tekintve azt, hogy fő Bagolykő előtt zenesuliba jártam. Bár ezt ő nem tudhatja, de ha jó a felfogóképessége, akkor rájöhet arra, hogy a zene fontos szerepet játszik az életemben. - Meg rajzolni szeretek még nagyon. És te? Mit szeretsz csinálni?