Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A konyhába mászkálni a kedvenc dolgaim közé tartozik a kastélyban. Nem maga az éhségcsillapítás, vagy éppen kajalopás, hanem maga az egész rituálé, a séta a Navinéből idáig, meg az a néhány manó, akik ilyenkor még itt tartózkodnak. Az évek során ez már szinte rutinná vált nálam, sosem a házamon belüli konyhát látogattam, hanem inkább ezt, ahol nagyobb az esélye annak, hogy összefutok valakivel. Aztán mára már inkább szükséggé vált az egész amellett, hogy ugyanúgy élveztem idáig elsétálni.
Az álmatlanság hosszú hetek óta, lassan már egy hónapja gyötör, a bioritmusom teljesen felborult, és nem igazán bírom jól a néhány óra alvást. Van amikor még annyit sem. Most, a melegben talán még rosszabb lett az egész, nem csak az insomnia miatt nem tudok normálisan aludni, hanem még a meleg is rátesz egy lapáttal. Szükségem van tehát arra a napi kávémennyiségre, ami életben tart.
Egy egyszerű fekete rövid gatyát viselek egy halvány rózsaszín trikóval, hajam kontyban a fejem tetején, és mindehhez egy fekete papucsot húztam. Most nem töltök túl sok időt a folyosókon, inkább csak végigsietek rajtuk, oda sem figyelve. Az ajtón belépve elém tárul a konyha, meglepően manómentesen. Nem zavar, legalább egyedül lehetek, és persze, tudom, a kis lényeknek is kell a pihenés. Nagy lány vagyok, ki tudom szolgálni magamat.
Lefőzök egy adag jó erős fekete kávét, nem ízesítem semmivel. A hetek alatt már hozzászoktam az ízéhez, a cukor és tej csak rontják a hatását. Mivel a forróságban nem érzem magamat képesnek rá, hogy megigyam melegen, előszedek néhány jégkockát, majd óvatosan beleengedem, így téve elviselhetőbbé. Ahelyett, hogy ki is fordulnék a konyhából, és járőrözni indulnék, fogom magam és leülök az egyik asztalhoz. Most tartok ott, hogy szinte teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság, valószínű, hogy a meleg időjárás miatt. Lassan kortyolom a kávét, kiélvezve minden cseppjét, és a tenyerembe temetem arcomat. Hiába érzem most magamat fáradtnak, tudom, hogy amint lefeküdnék az ágyamba, csak forgolódással menne el az idő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Van az a mondás, miszerint új nap, új esély. Hát szerintem ez a világ legnagyobb hülyesége, egy új napon meg kell bírkóznod az előző hibáival, jobbá kell tenned a dolgokat, helyre kell hoznod, amit elrontottál, és egy cseppnyi esélyed sincs rá, hogy valami újba kezdj. Igen, persze, mások is mondták már, hogy a hozzáállásom meglehetősen pesszimista, de a közelmúltban nem is volt rá okom, hogy bármennyire is optimistán nézzek a jövőm felé. Egyik magánéleti zűrből ki, a másikba be, az erkölcsi kérdések az egész dologgal kapcsolatban és a folyamatos aggodalom a lebukás veszélye miatt. Az egész egyszerűen kikészített idegileg, az elmúlt hónapokban jelenlévő álmatlanságom csak még rosszabb lett, most már nappal sem tudtam az álmok mezejére lépni, az agyamban folyamatosan kattogtak a tekervények. A kötelességeimet ennek ellenére elvégeztem, még mindig többet járőröztem a kelleténél, elvégre időm bőven akadt rá, addig meg más alhatott. A tusa miatt megélénkült az éjjeli forgalom, több volt a szabályszegő is, és egyre inkább kellett figyelnünk, hogy mikor, hol, ki bújik elő egy-egy teremből, vagy szobából.
Most kivételesen nem emiatt mozdultam ki a Navine körletéből, nem is a magánéleti gondok miatt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy keresnem kell magamnak valami elfoglaltságot, amivel elterelhetem a gondolataimat a jelenről és a jövőről. Tudtam, hogy szinte folyamatosan döntés előtt állok, egy pillanatra sem tehetem azt, amit szeretnék. Az iskola kapu felé sétálgatva pontosan szembe jött velem a megfelelő elfoglaltság, ahogy a síró lányt megláttam.
A tomboló hőség miatt egyvékony, halványrózsaszín ruhát és egy fekete topánkát viseltem, hajam egy laza kontyban. Nem felejtettem el feltűzni a prefektusi jelvényt sem, legalább az előnyeit élvezhettem a dolognak. Az ismeretlen  - látszólag gólya - lányhoz egy halvány mosollyal léptem oda, leguggoltam mellé a földre. Nem voltam soha az a barátkozós típus, de ez most már a kötelességeim közé tartozott.
- Szia. Mi a baj? Eltévedtél? - Az újak esetében ez gyakori volt, a kastély méretét tekintve nem is csoda. Még most is képes lennék eltévedni, ha nem lennének a járőrözések.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Az iskola közel sem olyan szörnyűséges, mint amilyennek egy bentlakásos iskolát gondolnánk, sőt. Néhány diáknak még talán egy jó lehetőség is arra, hogy kiszabaduljon az elzüllött otthoni életéből, és úgy éljen, ahogy akar. Túl sok dologról nem kellett magunknak gondoskodnunk, mindenki szabadon  használhatta a mágiát, és még a vizsgázás sem volt kötelező, ha úgy gondoltuk, hogy inkább halasztanánk egy évet, vagy éppen megismételnénk azt. Velem is előfordult, ahogy februárban visszatértem ide, nem vágtam bele rögtön a vizsgákba, inkább meghagytam azt a két hónapot magamnak felkészülési időnek, és átgondoltam, hogy mit is szeretnék megtenni. Hát határozottan nem azt csináltam, ami a célom volt, inkább csak megint belekeveredtem egy helyzetbe, amiből kimászni valljuk be, nem egyszerű. Az érzelmeim fognak megölni, ezt mindig is tudtam, meg persze az érzelmeimen alapuló ostoba és felelőtlen döntéseim, amilyen előtt éppen most is állok.
Ugyanakkor akármennyire is kötetlen maga az iskola, a szabályokhoz, és főleg egymáshoz alkalmazkodni kell. Nem egyszerű dolog másik körülbelül ötszáz emberrel együtt élni, betartani a megkötéseket pedig még annyira sem. Én már csak tudom, a diákok folyton szabályokat szegnek, és meglehetősen kevesen kapnak érte bármilyen nemű büntetést. Talán mi nem végezzük elég jól a dolgokat, vagy a tanárok, nem tudom, de az tény, hogy azért csinálják, mert lehet.
- Merre kellene menned? Melyik házba? - Ránézésre azt mondanám, hogy jön velem a Navinébe, de manapság nem lehetünk biztosak semmiben, meglehetősen vegyes emberekből állnak a házak. Bár feltételezem, hogyha zöld lenne, már régen felkarolták volna, ők már csak ilyenek. Megengedek magamnak egy halvány mosolyt, ahogy a kislány mentegetőzni kezd, nekem szidhatja bárhogy az iskolát, vagy akár dicsérheti is, nem fog különösebben érdekelni. Mindenkinek meg van a saját véleménye, én a magam részéről szeretem, bár mindig sikerül belekeverednem valami olyanba, amibe tudom, hogy nem kellene. Olyankor hazamegyek, kiszellőztetem a fejemet, és visszatérek.
- Akkor miért nem akartál idejönni? - Összeráncolom a szemöldökömet a kérdés közben. Persze, vannak úgy néhányan, akik nem ezt az iskolát választanák, ha tehetnék, de én eddig akárkivel találkoztam, szeretett itt lenni, legalábbis valamilyen szinten. Vagy ha nem is szerette, még mindig jobb volt neki itt, mint például otthon lett volna. Ezért a kastély a második otthonunk, nekem már idestova hat-hét éve.
- Mi a neved? - A bemutatkozás egyes kultúrákban még mindig a legelső dolog két ember között, bár a mi generációnkban ez az illemszabály nem nagyon érvényesül. Elég szomorú.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Sosem tartottam jó dolognak, hogy már az elsősök is idejártak kaját kérni a manóktól, ahelyett, hogy időben felkeltek volna, és fel/lemásztak volna a nagyterembe táplálkozni. Utána felőlem csinálhattak volna, amit csak akartak, de így kihasználni a varázslények vendégszeretetét nem szép dolog, és még egy gólyának sem elviselhető. Különösen így az éjszaka közepén. Lehet, hogy csupán a fáradtság késztet ilyen fokú szigorra a szerencsétlenek ellen, akik még azzal sincsenek nagyon tisztában, hogy hol vannak, vagy egyszerűen ilyen lennék, nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt el tudjam dönteni. Mióta a prefektusi gárdának a tagja vagyok, egyszer sem büntettem, nem élek vissza a hatalmammal, mint egyesek, akik szerintem egy kissé túlzásba viszik a dolgot. Nem mondom magam a kimondottan kőszívű prefektusnak, de azt ne várják el még tőlem se, hogy minden egyes kihágás felett szemet hunyjak.
Végigkísérem az ismeretlen, de látszatra nagyon is kislány mozdulatait, megelégedek, hogy legalább egyedül vágja fel az almát, és nem a manókat ugráltatja. Ilyen kései időpontban amúgy sem lézengnek itt, csupán néhányuk takarít, a többi felteszem kipiheni magát a holnapi nap megpróbáltatásai előtt. Nem lehet egyszerű életük, és bár tudom, hogy ők élvezik, nem irigylem őket. Ugyanazt a dolgot csinálni nap, mint nap, éveken keresztül meglehetősen unalmas lehet, legalábbis számomra biztosan az lenne. Mindig is az új dolgokat kerestem, és bár a kalandvágy nem jellemző rám, nem szerettem hosszú időn keresztül változások nélkül élni. Minden apróság annak számított az én szemléletemben, még egy-két új ruha is akár.
- Szia. - Hangom nem árulkodik éppen lelkesedésről, de azért egy fáradt mosolyt kipréselek magamból, elvégre én kedves és segítőkész vagyok. Még egy a kijárási tilalmat megszegő elsőssel is. Arra neveltek, hogy legyek megértő mindenkivel, ne következtessek semmi rosszra a körülmények ismerete nélkül. Elvégre lehet, hogy lekéste a vacsorát, és ugyan ez még mindig nem indok rá, hogy éjjel 11-kor a konyhában mászkáljon, akkor sem küldhetem el csak úgy büntetésre.
- Talán eltévedtél? - Még mindig mosolygok rá, tudom, hogy az emberek így egyszerűbben bíznak meg bennem, és esetleg mesélnek róla minden féle rosszindulat nélkül, hogy hogyan kerültek abba a helyzetbe. Kortyolok egyet a kávémból és kényelmesen hátradőlök, miközben a magyarázatára várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Látom a kislány - nem tudom másnak nevezni, legalább 5 év van közöttünk, ha nem több - rémületét, ahogy meglát, szinte olvasok a gondolatai között. Elsőben valószínűleg én sem örültem volna neki, hogyha összefutottam volna az éjszaka közepén egy prefektussal, főleg nem ennyi idővel a kijárási tilalom után. Ugyan emlékeim szerint akkor még nem keveredtünk nagy balhékba Zoéval, nem is nagyon voltunk büntetőmunkán, persze ez később megváltozott. Mi is, mint minden normális ember, kiélveztük a diákélet minden velejáróját. Na meg amúgy is, ki akarna ilyenkor aludni, amikor itt van ebben a hatalmas épületben tele felfedezésre váró helyekkel? Senki, mi meg főleg nem. Akkoriban még nem volt semmi problémánk, fiatalok voltunk, és élveztük, hogy itt vagyunk, megtévesztettük az embereket a kilétünkkel, és tilosban jártunk szinte folyamatosan. Persze az évek alatt megváltoztak a dolgok, de még ha nem is lennék prefektus, ugyanígy kijárnék éjjelente. Engem csak ne akadályozzon senki abban, amit tenni szeretnék, na meg egyébként sem büntethetnének meg. A mestertanonc lét előnyei.
Ahogy a kislány megkérdezi, hogy meg akarom-e büntetni, mosolyognom kell, ezúttal már sokkal természetesebben, mint az előbb. Vicces, és valamilyen szinten aranyos látni a bátor mosolya előtt bujkáló félelmet, kissé kétségbeesés szaga van az egész dolognak. Nem szerepel a terveim között, hogy büntetőmunkára küldöm, először is azért, mert teljesen normális a hozzáállása, és hangneme, másrészt pedig én sem koplalnék egész éjszaka csak azért, mert véletlenül lekéstem a vacsorát. Már ha egyáltalán lenne étvágyam, és nem kerülgetne a hányinger minden egyes alkalommal, amikor ételt nyomok le a torkomon.
- Melyik házba jársz? - Szándékosan nem reagálok a kérdésére, aggódjon csak még egy kicsit, legalább máskor kétszer is meggondolja, hogy mikor téved erre. Ránézésre eridonosnak vagy navinésnek tippelem, hiába saját házam az utóbbi, nem túl vastag a határ a kettő között. Sosem ment jól a megkülönböztetés.
- Először is, ez magánügy. - A hangomban semmi bántó nincsen, teljesen normálisan jelzem felé, hogy nem szeretnék róla beszélni. Még Zoénak sem volt alkalmam elmesélni a gondjaimat, egyértelmű tehát, hogy nem egy elsőssel fogom megvitatni életem részleteit. - Másodszor... Mágustanodában vagyunk, itt nem tartanak holmi mugli szereket. - Nekem semmi ellenvetésem nincs az altatók ellen, mivel mugli születésű vagyok, találkoztam már a kis pirulákkal. Most, ahogy otthon töltöttem egy tanévet, még használtam is belőlük néhányat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem szoktam sokat mosolyogni, sőt, van, hogy még be is szólnak, hogy mennyire savanyú arcot vágok. Ebben elütök a többi navinéstől, én nem tudok még annak is örülni, hogy kék az ég, sokkal visszafogottabb vagyok annál. Lehet, hogy egyedül vagyok vele a házban - azaz nem, biztosra tudom, hogy legalább egy olyan ember van, mint én -, de nem okoz minden örömöt, és nem vagyok megszállottan kedves, mint a háztársaim nagy része. Persze, amikor tudom, hogy illedelmesen és aranyosan kell viselkedni, nagyon könnyen eljátszom, hogy én valóban olyan vagyok, de itt a hangsúly az eljátszomon van. Valójában ha tehetném, messziről elkerülném az embereket, túl sokat csalódtam már bennük ahhoz, hogy újabb esélyeket adjak.
Persze, nekem is megvan az a néhány ember, akivel jól érzem magamat, és teljesen őszinte, közvetlen, sőt, még felszabadult is vagyok a társaságukban, de őket mind évek óta ismerem, azt pedig akivel a legőszintébb, legközvetlenebb és legfelszabadultabban tudok viselkedni, egyenesen születésem óta. Bármin is megyek keresztül, és bármennyit is csalódok, Zoé mindig ki tudja hozni belőlem a legjobbat, vele az az ember vagyok, aki mindig is voltam, és bármilyen gyerekesen tudok viselkedni, ha éppen olyanom van. Mégiscsak a testvér a legfontosabb az életben, ő a lelki társ.
- Navinés vagyok, úgyhogy ne aggódj, nem foglak megbüntetni. - Halványan rámosolygok, és tovább kortyolom a bögre kávémat. Alapból nem viszem túlzásba a büntetést, háztársat meg még annyira sem fogok bármivel sújtani. Főleg mivel új, nyilvánvalóan, és még nem szokott bele az itteni életbe. A közlékenysége magamra emlékeztet, régen én is ilyen voltam. Amikor ide kerülnek, a diákok még mindannyian ennyire életvidámak, szerintem ez életkori sajátosság. Aztán megismerik az élet, és az iskola minden hátrányát, és ez a vidámság elmarad, legalábbis nem lesz ennyire intenzív, és igyekeznek majd minél kevesebbet elárulni magukról.
- Köszönöm, nem kérek - válaszolom udvariasan a lánynak. A gyomrom alapból nem tűrne meg magában semmi szilárdat, így egy bögre kávé után meg főleg nem. Plusz éjszaka van, ilyenkor nem szoktam már enni. Ránézek az órára, ami már igencsak éjfélt mutat, majd lassan felállok.
- Gyere, visszakísérlek a hálókörletbe. - Ez a legegyszerűbb út, elvégre nekem úgysincsen éppen semmi dolgom, és így egy kis szerencsével nem találkozunk senkivel. Valamint arra is kevés az esély, hogy ha velem van, bárki is megbüntesse.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Körülbelül egy hónapja nem mozdultam ki a kastélyból. Gyűlöltem a nyár végét, számomra az jelentette az elmúlást, valami jónak a végét. És mennyire találó volt a helyzetre, valóban véget ért valami, ami talán soha nem is létezett. A kelleténél többet emésztettem magamat a dolgon, rá is nyomta a bélyeget alaposan a hangulatomra, meg úgy a napjaimra is. Aztán eljött a szeptember, a dolog csak még inkább romlott. Az esős őszi napok, mint a mai képesek a földbe tiporni azt a parányi életkedvet is, aminek felépítéséért annyit szenvedtem. Szörnyű volt, utáltam. Nem volt időm semmire a vizsgaidőszak beköszöntésével, és a már megszokott járőrözésekkel együtt nem maradt időm semmire. Ami azt illeti, ezt egyáltalán nem sajnáltam, legalább nem kellett a zűrösebbnél zűrösebb gondolataimmal törődni. Prefektusként három ember munkáját viseltem, miután Ákos felszívódott, Katkó pedig távozott a gárdából, Beáról már ne is nagyon beszéljünk - bár mintha az utóbbi egy hétben életjeleket adott volna.
Bármit megtettem volna érte, hogy a nyár egyes eseményeit kitörölhessem az agyamból, még a vizsgázásra is rávettem magamat. Nem tanultam legalább az elmúlt két tanévben, akkor is sokkal fontosabb volt már a magánéletem, mint az iskola. Nehéz volt visszarázódni az egész mókuskerékbe, ahogy az is, hogy még járőrözés alatt is tanulnom kellett a hatalmas időhiánynak köszönhetően. Beolvadtam a rengeteg tanuló közé, akiket tavaly szánalommal néztem, én is tanultam, mint az őrültek, hogy letehessek elég vizsgát az évfolyamlépéshez. Mostanra végeztem velük, és sikerült végre rávennem magamat, hogy kimozduljak a kastély falai közül. Talán már szükségem volt a levegőváltozásra, lehet, hogy maga az iskolai légkör nyomta rá a bélyeget hangulatomra. Szörnyen éreztem magamat, Zoéval sem beszéltem már hetek óta, utoljára talán a klubhelyiségben, amikor nem éppen támogatóan viszonyult az ügyemhez. Azaz megkérdezte, hogy megint férjhez megyek-e. Annyira azért még én sem vagyok elvetemült, hogy húszéves koromra kétszeresen elvált legyek, köszönöm.
Talán jó is, hogy így alakult a dolog a HVH-val, nem történt semmi olyan, ami miatt bűntudatot kéne éreznem. Ő elhagyta az iskolát, nekem meg nyugtom van a rosszindulatú pletykáktól. Mégsem tudok teljesen felszabadult lenni, látom az emberek pillantásait, amikkel akármennyire is nem szeretnék foglalkozni, ezt teszem. Én ilyen vagyok...
Egy sötét nadrágot viselek egy fekete bakanccsal, felül egy kötött pulcsival és egy szintén fekete kabáttal. Fázós vagyok, nyáron hozzászoktam az állandó meleghez, így nekem már a 10 fokos kinti hőmérséklet is túlzottan hideg.
Nem tudom, hogy hogyan kötöttem ki éppen a stégnél, sosem jártam itt előtte. A faluba irányuló kirándulásaim többsége a pubra vagy a csárdára irányult, a külterületeket eddig kerültem. Most azonban magányra vágytam, hiába kaptam belőle eleget az elmúlt hónapban, nem voltam oda a társaságért. Egyre közeledve veszem csak észre, hogy a helyen már van valaki, talpam alatt nyikorog a fa szerkezet, így visszafordulni késő. Ellenállok a kísértésnek, hogy hátat fordítsak, és vissza menjek az iskolába, kell a másfajta légkör, hogy kitisztuljon a fejem. Kezeimet zsebre teszem, úgy sétálok a srác mögé, távolról nem ismerem fel, aztán közelebb érve már kezd rémleni, hogy ki is lehet, azonban nem vagyok biztos benne. Nem szólalok meg, nekidőlök a nem túl stabil fakorlátnak, és én is a vízre függesztem pillantásomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Szívem szerint csak állnék a sötétben, és egy szót sem szólnék, nekem elég lenne a tó bámulása is. Megjegyzem, határozottan jó ötlet volt ezt a stéget megépíteni, nem tudom, hogy hogy nem keveredtem el ide hamarabb. Meg van a maga kis hangulata a helynek, olyan békés, a végtelen tó előttünk pedig bennem szabadságérzetet kelt, amire nagyon is szükségem van így az iskolai bezártság után. A nyár az az évszak, ami egyet jelent nálam a szabadsággal, ahogy most véget ért, olyan, mintha börtönben lennék. Persze, minden rátett még egy lapáttal, meg még eggyel, de maga a meleg hiányzott. Itt kint, a falun és a házakon kívül talán csak még hidegebb volt, utáltam, hogy még kabát és vastag kötött pulcsi mellett is reszkettem a lengedező széltől. Mégis, a lelkemnek jót tett, hogy kijöttem ide, itt kint meg volt minden, ami nekem hiányzott a kastélyból.
Élveztem, ahogy a nyugalom hatalmába kerített, egészen addig, amíg néhány pillanattal az érkezésem után szó szerint le nem támadott a srác. Igazából időm sem volt reagálni, és máris éreztem, hogy nekem csapódik a másik test, megcsap az ismeretlen-ismerős illata, és már estem is lefelé. Nem törődtem vele, hogy esetleg szabaduljak, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, hogy az esést tompítsam, de erre semmi szükség nem volt. Éreztem, ahogy átkarolnak az erős karok, és magához szorít - ami teljesen ellentétes volt az első reakciójával jelenlétemre, de nem volt időm elemezgetni a témát -, majd végül megment tőle, hogy teljesen összetörjem magamat a stégen. Tőlem még az is kitelt volna, hogy a vízben landolok, feltételezem, hogy az így is remegő testem nem értékelte volna a jeges víz érintését. Szerintem helyben jégkockává fagytam volna, pedig még nem is lehet annyira hideg a tó, elvégre a hőmérséklet egész héten 10-20 fok között mozgott.
Ahogy a srác biztosan tart, kell néhány perc, hogy feldolgozzam az esetet, jelenleg az agyam tele van a már szükségtelen tananyaggal, és kell egy kis idő, mire visszarázódik a normális kerékvágásba. Csak akkor pillantok fel rá, mikor a nevemen szólít, a sötétben koncentrálnom kell, hogy ki tudjam venni az arcát a majdnem koromsötétben. Mikor felismerem a srácot, lazítok addig merev testtartásomon, de nem mozdulok, annál nagyobb még a sokk hatása.
- Szia David. - A hangom teljesen nyugodt, bár pánikolós vagyok, most nem azt az időt élem, amikor ennyitől megijedek. - Nyugalom, semmi bajom. - mosolygok rá, bár nem tudom, hogy ő ebből mennyit lát. Régen láttam őt, pedig egykor egészen sok időt töltöttünk együtt. Gondolom neki is megvoltak a dolgai, na meg nekem is ott volt a tengernyi feladatom a vizsgákkal együtt.
- Ez aztán az üdvözlés. - Eszemben sincs megmozdulni a karjai között, bár szinte a hideg kiráz tőle, ha ránézek az egy szál pólójában, mégis felfogja a szelet, és így az nem engem ér. Annyira nem fázok, mint mondjuk télen, de kellemetlen az egész időjárás a néhány héttel ezelőttihez viszonyítva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A puszi őszintén meglep, ismerjük egymást a sráccal, de nem ennyire közelről. Azaz de, voltak pillanataink, de nem ilyen jellegűek, inkább olyanok, mint amiket az ember a gyerekeinek mesél öregkorában. "Amikor én fiatal voltam..."- kezdetű történetek, amik arról szólnak, mennyire elvetemült lehet két bagolyköves, még akkor is, ha nem egy házba tartoznak. Hiába vagyok navinés, nem jellemző rám, hogy túlságosan nyíltan állnék másokhoz, időre van szükségem hozzá, hogy megszokjam az embereket, és még akkor is tudok társaságban kínosan viselkedni. Gyakran előfordul velem, hogy nem érzem magamat odavalónak, és nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Ugyanez egy-egy emberrel szemben is előjön nálam, például mikor látom, hogy a lányok csak úgy a fiú ismerőseik nyakába ugranak, és ott ölelgetik őket. Tőlem az ilyen szintű közvetlenség távol áll, nem merek, és nem is akarok így viselkedni. Kell a személyes tér, és nekem kell hozzá az idő is, hogy valakit beengedjek. Részben mindig is ilyen voltam, a múltam, a rossz tapasztalatok pedig csak még egy lapáttal rátettek.
Bármilyen kényelmetlenül is érint, nem reagálom le, hagyom, hogy lefektessen a stégre, ami mivel fa, annyira még nem vette át a hideget. Így a földszinthez közel nem fázok, nem ér a levegő, így egy laza mozdulattal gombolom ki kabátomat. Ahogy David lefekszik mellém, egy kicsit arrébb csúszok, az ellenkező irányba, csak hogy így eltávolodva felnézhessek az arcára. Rég találkoztunk már, talán túl rég. Ebben a fél évben semmire és senkire sem volt időm, nem csak Zoét hanyagoltam, hanem vele együtt a barátaimat is. Emmával is keveset találkoztam, hogy a húgomról meg az öcsémről ne is beszéljünk. És mégis, úgy eltelt ez a hat hónap, hogy észre sem vettem. Elrepült a prefektuskodással, a kapcsolati drámával, a belemenjek, vagy ne kezdetű kérdésekkel, na meg az álmatlansággal, ami már a vizsgaidőszakban fel sem tűnt, olyannyira részévé vált a napjaimnak. Pluszban most még előnyt is tudtam kovácsolni belőle, a plusz időt tanulásra és a többiek helyetti járőrözésre fordítottam.
- Úgy látom, hogy jól megy a dolog - mosolygok vissza rá. Kissé kicsavarodott testhelyzetben nézek rá, és ráébredek, hogy tényleg, szinte alig láttam a nyár folyamán. Néhányszor elsétáltunk egymás mellett a folyosón, váltottunk egy pár szót, de jót beszélgetnünk nem sikerült. Gondolom neki is megvoltak a saját elfoglaltságai, ahogyan őt ismerem, biztos nem volt unalmas számára ez az elmúlt fél év.
- Persze, hogy emlékszek. - Felnevetek a kérdésére, rengeteg dologban vettünk részt együtt régebben. Ebben persze szerepe volt annak, hogy évfolyamtársak vagyunk, de kellett hozzá az is, hogy jól kijöjjünk egymással, ami szerencsésen megvan. Ha belegondolok, majdhogynem ő az egyetlen zöld, akivel közelebbi kapcsolatban állok.
- Miért? - A kérdése meglep, nem tudok helyesen reagálni. Nem szoktam meg ezt a fajta közvetlenséget és szókimondást a részéről, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább olyan, mint én, nem a szószátyár típus. Érdekel, hogy miért érdekli, van-e valakim, ha jól tudtam, neki menyasszonya volt. Vagy valami olyasmi, ebben az iskolában annyi ilyenről hallani manapság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az egyetlen ember, akinek az életemben engedélyezve voltak a hirtelen és közeli mozdulatok, Zoé volt. Mármint persze, nem volt semmi bajom, ha a körülöttem lévők hirtelen reagáltak valamire, egészen addig, amíg engem nem vontak be, és békén hagytak. A nővérem azonban bármit tehetett, a nyakamba ugorhatott, ha akart, sőt, még a hátamra is, csak félő volt, hogy a padlón kötünk ki mindketten. De ez sosem zavart, együtt csináltunk mindent, nekünk szabad volt bármi. Ő az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, mindig támogatott egész életemben, még akkor is, ha éppen nem értett egyet a döntésemmel. Hiába voltak kisebb-nagyobb vitáink, hiába volt, hogy inkább hetekig kerültük a másikat, mint hogy bevalljunk valamit, amit nem kellett volna megtennünk, de mégis megtettük, a lényeg ugyanaz volt, én bármit megtettem volna érte, és ő is értem, számíthattunk egymásra.
Kikérem magamnak, én nem lopakodtam sehova, egyszerűen csak nem vagyok híve a hangos közeledésnek. Lehet, hogyha kiabálva lepem meg itt Davidet, vagy akár hangosan énekelek, ahogy érkezek, nem kötöttünk volna ki a padlón, vagy stégen, vagy mi ez, és nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, ennyire közel egymáshoz. Kezdetben feszélyez a szituáció, nem szívesen engedem be a személyes terembe az embereket, ismerjem őket bármire, de néhány perc eltelik, és megszokom a srác közelségét. Elvégre nem vagyunk idegenek egymás számára, sőt, túl vagyunk már együtt néhány emlékezetes pillanaton. Nem kell mindenkit ellenségként kezelni.
- Látod, meg van az eredménye. - Felnevetek, tényleg jól megy neki. Az biztos, hogy ilyen gyorsan még nem döntöttek le a lábamról, úgy egész életem alatt. Tényleg nem rázott meg nagyon az eset, nem szokásom hevesen reagálni a hirtelen és váratlanul kialakult mozzanatokra. Oké, azt hitte, hogy meg fogják támadni, ezért inkább lépett. Legjobb védekezés a támadás, látom ez a szabály még mindig érvényben van, főleg David életében. A lényeg számomra, hogy nem hajított be az alattunk elterülő tóba, sőt, még a földre zuhanni sem hagyott, inkább megtartott, és bármilyen furcsa is, de lefektetett.
Számomra sosem volt fontos tudni mások életének minden aprócska részletét, főként, mert én sem szerettem mesélni a sajátomról. Bár a gyerekkorom közel sem volt olyan tragikus, mint a Rellon lakóinak nagy részének, fiatalkoromról már annál inkább tudnék mesélni, ha közlékeny lennék. Főként az a bizonyos időszak formált ilyenné, amilyen most is vagyok, és az utána következő új emberek, új kapcsolatok és új élmények sem segítettek rajta, hogy túl lépjek. Nem faggatóztam David életéről sem, majd ha egyszer úgy gondolja, elmeséli, hogy honnan jött. Bár elnézve őt, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is mesedélutánt fog tartani nekem, lehet, hogy jobban is járok vele. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudok.
- Most, hogy mondod, fogalmam sincs. - Felnevetek a válaszom után, tényleg egy csomó emlék megmaradt a sráccal és a közös élményeinkkel kapcsolatban, de az pont nem, hogy hogyan is kerültünk közel egymáshoz, hogy hogyan barátkoztunk össze. Minden esetre megtörtént, és hálás vagyok érte. Nem vagyok az a barátkozós típus, kevés ember van az iskolában, akiben megbízok - legalábbis annyira, hogy az éjszaka közepén a falu szélén fekvő stégen fekszek velük, miután a szó szoros értelmében letámadtak.
- Nem, nincs senkim. - Rázom meg a fejemet néhány pillanatnyi hallgatás után. El kellett rajta gondolkoznom, hogy egyáltalán mióta visszajöttem az iskolában volt-e valakim, akire tényleg rámondhatom, hogy valaki, vagy sem. A választ nem tudom, annak ellenére, hogy próbáltam elkerülni a szélsőségeket, zűrös volt a tanév számomra.
- De úgy hallottam, hogy neked igen - jegyzem meg halkan, nem akarok túlzottan belefolyni. Ha neki szabad személyes kérdéseket kérdezni, nekem is, ez jár. 1-1. Hallottam valamit, mintha Davidet és az eljegyzést egy mondatban emlegették volna, de egyrészt nem akartam hinni a fülemnek, másrészt annyira nem figyeltem oda, hogy bármilyen konkrétumot hallhassak. Majd most kiderül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Felesleges fennakadni az olyan apró dolgokon, mint hogy ledöntött a lábamról, amint megérkeztem. Nem kell túlgondolni, vagy túltárgyalni a dolgokat, ő azt hitte, hogy támadni akarok, nekem pedig egy kissé előretekintőbb kellett volna lennem, és valami zajt kellett volna csapnom. Ha tudom, hogy ő az, minden bizonnyal meg is tettem volna, ellenben tapasztalatom szerint idegeneket ijesztgetni nem feltétlenül a legjövedelmezőbb dolog a világon. Minden esetre tanultam az esetből, most már tudom, hogyha nem akarom a stég fadeszkáin végezni, nem tanácsos lopakodnom, vagyis halkan mászkálnom lent a faluban.
Felnevetek, tény, hogy ha a srácról hallok a kastélyban, biztos, hogy ott szerepel a történetben az is, hogy mekkora egoista, és, hogy milyen bunkó tud lenni. Szerencsémre - vagy éppen az övére - velem még nem viselkedett így, sőt, meglehetősen normális a kapcsolatunk. Emberként kezeljük egymást, és mondhatni már barátok is vagyunk. Hiába nem ismerjük a másik életének minden egyes apró kis részletét, számíthatunk a másikra.
- Tényleg úgy tűnik. - Alapjáraton okosnak tartom magamat, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen alap dologra nem emlékszek. Van, hogy a kapcsolatok csak úgy kialakulnak, senki sem tudja, hogy hol és mikor, vagy hogyan kezdődtek, és két embert összehoznak. Lehet ilyenkor kérdéseket feltenni, hogy miért? vagy hogyan?, de választ az esetek többségében nem kapunk, lehet, hogy felesleges is keresni őket. Én egyelőre élvezem David társaságát, régen akadt már alkalmunk beszélgetni, és jól esik ez a légkör. Kellett már a lelkemnek a változatosság, és ő éppen megfelelő volt. A sors mindig tudja, hogy éppen mire, vagy kire van szükségünk, és segít, ezzel magyaráznám azt is, hogy a mai estén egymásba botlottunk.
- Sajnálom. Biztosan nem tudja, hogy mit veszít - bólintok, emlékszek a lányra, szépek voltak együtt. Persze, mellette hallottam néhányszor David "kalandjairól" is, vagy legalábbis olyasmikről, de abból, ahogy a lányról - Beth-ről - beszél, nagyon szerette őt. Átérzem a helyzetét, én is jártam már így. Bármilyen szörnyű is erre gondolni, lehet, hogy jobban jártak így, hogy még az eljegyzés előtt szakítottak. Elválni a lehető legkényesebb dolog, nekem aztán el lehet hinni, van tapasztalatom benne bőven. Bár ne lenne! A másik oldalról pedig David nem egy bányarém, nem gondolom, hogy nem problémái lennének a továbbiakban, sőt. Próbálok egy észrevehetetlen pillantással végignézni rajta, nem tudom, hogy ez mennyire sikerül a homályban. Régen nem láttam őt, meg kell állapítanom, hogy jól néz ki.
- Persze, menjünk. - Elfogadom a felém nyújtott kezet, és hagyom, hogy felhúzzon a stégről, lehet, hogy a mostani állapotomba rám fér egy ital. Ahogy elnézem a srácot, neki sem ártana egy. Az ajánlatára és mosolyára én magam is elmosolyodok, jól áll neki a vidám arckifejezés. Mivel a múltját nem ismerem, nem tudhatom, hogy miért ilyen gyakrabban. Minden esetre elindulok szorosan mellette a csárdához, hogy ott folytassuk a mai esténket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Nem tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, régen nem ilyen ember voltam. Sokkal kedvesebb, életvidámabb, közösségkedvelőbb, vagyis sokkal navinésebb, mint most, ezért is kerültem anno abba a házba. Nem kell félreérteni, imádtam a háztársaimat, nagyon is, közülük kerültek ki a barátaim, ott volt a nővérem, most a húgom is velünk van. Egyszerűen csak nem voltam olyan, mint például Emma, nem tudtam mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, valahogy számomra a negatív sokkal szembetűnőbb, és elfogadhatóbb volt. Szerettem egyedül lenni, a művészeteket, és volt egy bizonyos antiszociális hajlamom, amit sem én, sem a közvetlen környezetem nem tudott hova tenni. Megváltoztam, ezt kár lenne tagadni, és az ember, aki visszanéz rám a tükörből már régen nem egyezik meg a régi énemmel. Korábban, az elmúlt egy hónapban, amikor temérdek időm volt járőrözések alkalmával gondolkozni, átrágtam magamat az egészen, és valóban, alig ismertem már magamra, a gondolatok is idegenek voltak számomra, meg a hozzáállásom is mindenhez.
Minden esetre most valamilyen szinten talán sikerült kiszakadnom a gondolataim, saját magam örvényéből, tényleg szükségem volt erre a levegőváltozásra. A kastély csak a bezártság, a saját életem metaforájaként működött, nem tett jót az amúgy is gyászos hangulatomnak, de a falu éppen az ellenkezőjét jelentette. Itt volt élet, szabadság, nagy tér, és a késői időpont miatt kevés diák mászkált lent, ami egyet jelentett azzal, hogy szabadon tehettem bármit. Itt nem voltam prefektus, nem voltak elvárások felém, és kevesen tudták, hogy ki vagyok. Na meg persze itt volt az egoista David társasága.
- Annak tartod magad? - kérdezek vissza az arcát tanulmányozva, valóban érdekel, hogy mit gondol saját magáról. Egy szakítás után hajlamosak vagyunk magunkat okolni mindenért, és olyan dolgokat beleképzelni az egészbe, amik nincsenek ott. Velem is volt már így, szerintem mindenkivel. Sokkal egyszerűbb mást hibáztatni, mint saját magunkat, ugyanakkor valamiért mégis szinte mindig az utóbbi történik.
Én nem tartom Davidet vadállatnak, még ha a dolog egoista része tagadhatatlan is. Tudom, hogy van múltja; de hát kinek nincs? Mindenki tett olyat, amire ma már nem büszke, minden normális embernek voltak sötét pillanatai. Mivel rellonosról beszélünk, ez főként igaz. Nem látok rá okot, hogy miért is kéne távolabb húzódnom tőle, így nem teszem, mikor átkarol, a kezemet a derekára helyezem.
Néha nekem is jár, hogy jól érezzem magamat!

Meglehetősen jól elszórakozunk, amíg a csárdába érünk. Átrágjuk a témákat, amiket az elmúlt közel fél évben elhanyagoltunk, beszélek Zoéról, megtárgyaljuk, hogy mi is történt velünk a nyáron. Nem azért nem teszek fel kérdéseket, mert nincsenek, akadnának, csak éppen nem akarom elrontani a könnyed hangulatot, ami végre közöttünk uralkodik.
Megköszönöm, ahogy előre enged, és belépve az ajtón a pult felé indulok. Szétnézve az asztalok nagy része foglalt, nem akarok szűkösködni, és talán még a pultnál számíthatunk a legnagyobb privát szférára. Plusz előny, hogy nem kell az italokért szaladgálni. Amíg David rendel, én leveszem a kabátomat, és felakasztom a fogasra, ahol még csak egy-két hasonló ruhadarab lóg, minden esetre elégedettséggel tölt el, hogy nem csak én vagyok ennyire fázós.
- Kakaóval? - felvonom a szemöldökömet, ezzel a párosítással még nem találkoztam. Mi a vodkát általában narancslével ittuk, néha citrommal, kakaóval még sosem próbáltam. Valahogy a két ízvilág ellentétesnek tűnt a számomra, de bíztam Davidben. Remélem, nem fogom megbánni.
- Remélem nem mérgezel meg - nevetek, ahogy megkapjuk a két italt. Felülök az egyik bárszékre, és teljes testemmel a srác felé fordulok, várom, hogy ő is elhelyezkedjen, és folytathassuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Szerintem egy kapcsolat éppen az ilyen apró mozzanatoktól tud rendesen elmélyülni. Persze, szükséges hozzá az is, hogy megbízzunk a másikban, vagy, hogy néhány alap dologgal tisztában legyünk a személyről, de ezek az őszinteségi hullámok azok, amik meghatározzák egy kapcsolat mivoltát. Nem mondom, hogy kis dolog, hogy David megbízik benne annyira, hogy elmondja magáról a véleményét, tudom, hogy ő sem egy olyan egyszerűen kezelhető ember, aki könnyedén megnyílik mások előtt. Főleg így nem, hogy már vagy fél éve alig láttuk egymást. Mégis megteszi, és ezzel valamilyen szinten meglep, bár igyekszem nem kimutatni az érzéseimet. Abból mindig csak a baj van, ezt már réges-régen megtanultam. Aztán jön maga a vallomás. Tudtam, hogy van múltja, azt is, hogy nem éppen egyszarvúktól, és szivárványoktól hemzsegő, mégis letaglóz amit, és ahogyan mond. Könyörtelen őszinteséggel, amiért valahol belül hálás vagyok, nem kenyerem a köntörfalazás. Elmondja, hogy valójában mit is gondol saját magáról, és még néhány plusz információval is meglep a zűrös múltjából. Lehet, hogy minden épeszű ember hanyatt-homlok menekülne a közeléből egy ilyen monológ után, én mégsem teszem. Van benne valami, ami vonz, az egész... sötétség, ami benne él a múltja miatt. Néhány percig némán, nyitott szájjal nézek fel az arcába, emésztem a mondandóját, majd feltűnik, hogy reagálnom kéne rá valamit.
- Rendben. - Az ígéret, miszerint később még inkább beavat, nagyon is kecsegtető, még annyira sem akarom itt hagyni, mint az előbb. Tovább sétálunk, egy kis ideig csendben, majd elkezdünk beszélgetni az alap dolgokról, mintha nem éppen az előbb vallotta volna be nekem, hogy ölt már embert, és, hogy szörnyetegnek tartja magát. Magamat is meglepve nem zavar a dolog, azt hiszem, hogy elég meglepetéssel találkoztam már ahhoz az életben, hogy ne lepődjek meg az újabbtól. Azonban az, hogy ezt érzem, hogy még inkább a közelében szeretném magamat tudni, már annál inkább megrémiszt, nem tudom, hogy honnan jön a sötétség utáni vágyam. Régebben ez nagyon nem volt rám jellemző.
A csárdába beérve aztán még könnyedebb lesz a hangulat, a szó gyorsan a furcsa italkülönlegességre terelődik, és már csak az agyam hátsó zugaiban motoszkálnak gondolatok David múltjáról. Sosem ittam még ilyet, de hát minden újra nyitott vagyok, ki tudja, még akár finom is lehet, és megeshet, hogy új kedvencet avatok. A pultos természetességéből azt a a következtetést vonom le, hogy a srác nem először rendel itt ilyen furcsaságot. Kérésére ráfigyelek, az érintését most nem érzem annyira hirtelennek, vagy helytelennek, mint körülbelül egy órája a stégen tettem. Ennyi kellett, hozzászoktam a társaságához, és tudtam, hogy mit várjak
Kissé morbid ötletnek tűnik, hogy a feléig kiigyam a whiskey-s poharat, sosem voltam az a nagyivó. Nem vetettem meg az alkoholt, de nem is volt szokásom minden hétvégén kocsmázni járni. Régen jutottam már hozzá bármi nemű italhoz, ezért előre féltem tőle, hogy a kakaós vodka milyen hatással lesz rám. Minden esetre megvárom, hogy David háromig számoljon, majd igyekezek nem gondolkozni, és egy húzásra megiszom kicsit több, mint a felét. Meglepően nem olyan rossz, mint amire számítottam.
- Furcsa... de nem rossz - válaszolom vigyorogva a kérdésére. Bár valóban nem hétköznapi az ízösszeállítása az italkeveréknek, határozottan van valami sajátossága, és úgy összességében már az egészen finom határát súrolja. Elgondolkozok rajta, hogy milyen okosak a lengyelek, és mire felpillantok, már az első kakaós vodka sztoriját meséli.
- A képszakadást azért szívesen kihagynám. - Mosolygok, ahogy mesél. Nehezemre esik elhinni, hogy ez a srác ugyanaz a sötét, és rejtélyes múltú, aki az előbb még kint az utcán véleményezte önmagát nem éppen pozitívan, pedig így van. Mikor feleszmélek, már előttünk is van a következő kör ital, ezúttal egy kicsit könnyebb, de attól még alkohol.
- Csak nem le akarsz itatni? - Nézek rá fel nevetve, de úgy őszintén nem csodálkoznék rajta. Mégsem bánom, hogy itt vagyok vele, és belevetjük magunkat az ivászatba, kell most ez nekem, és abból, amit látok, abból, amit mondott, neki is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Nem vagyok olyan, mint a többi ember, soha nem is akartam hasonlítani rájuk. Lehet, hogy éppen azért, mert szaladgál kint a világban még egy személy, aki ugyanolyan, mint én, és így nem vágytam a hasonlóságra másokkal. Imádtam, hogy Zoéval teljesen egyformák voltunk, a világ minden pénzéért sem váltam volna meg ettől, ahhoz túl sok minden köt hozzá. Régebben is imádtunk egyformaságunkkal az embereket őrületbe kergetni, ez mostanáig kitart, már ha éppen akad időnk egymásra. A gondolatra, hogy ez mostanában eléggé ritka esemény, egy kissé mindig elszomorodtam, nem tudtam, hogy mi lehet az oka. Hiába voltam biztos benne, hogy ott van, jól van, és mellettem áll, kellett volna, hogy megerősítsen ebben a tényben, amire a havonta egy találka nem volt elég. Akkor megtárgyaltuk az életünk nagy dolgait, és mentünk mindketten utunkra, volt más teendőnk is bőven.
David története belül akármennyire is ledöbbent, nem érzek félelmet a srác iránt. Nem vagyok képben az egész történettel, nem tudom, hogy miért tette, amit tett, és nem szokásom az ítélkezés - sem a dolgok teljes ismeretében, sem nélkülük. Biztosan volt rá oka, ebben nem kételkedem, nem egy pszichopatának ismertem meg, aki csak úgy szórakozásból gyilkolássza a gyanútlan járókelőket. A mérhetetlen sötétség - és talán undor saját magától - az arcán szintén ebben erősít meg. Látom rajta, hogy nem tud ugyanúgy gondolni saját magára, hogy ő teljesen tisztában van vele, mit tett. Nem tudom, hogy mi oka volt rá, de hiszek benne, hogy volt. A gyilkosságokról sem tudtam többet, egész életemben igyekeztem elkerülni a szélsőséges helyzeteket - lehet, hogy éppen ezért tartottam itt -, lehet, hogy ideje lenne valamiféle izgalom után nézni, amire David társasága jelenleg úgy tűnik, hogy a tökéletes kezdet. Az biztos, hogy mellette nem lehet unatkozni.
Csak bólintok, mikor megköszöni, nem gondolom, hogy hálának tartozik nekem érte, hogy nem rohantam el, vagy nem kezdtem faggatózni. Lehet, hogy mások megtették volna, de ők nem én vagyok. Sosem szerettem, ha számomra idegen emberekhez hasonlítottak. Én én vagyok, ebből kell kiindulni, nem pedig abból, hogy mások hogyan reagálnának egy-egy helyzetben. Mindenki más, más a felfogásunk, máshogy cselekszünk, reagálunk a dolgokra. Hiába lepett meg az egész történet, eszembe sem volt elszaladni, inkább valami furcsa megnyugvást éreztem a közelében, legyen ez akármennyire is hihetetlen, vagy éppen egyesek szerint beteg.
A kocsmában ülve már nem lepődök meg a hirtelen érintésétől, ahogy a puszitól sem, csak rámosolygok válaszul. Az egyetlen egy dolog, ami talán egy kicsit furcsa nekem, hogy David ilyen múlttal tud ennyire felszabadult is lenni, szinte teljesen megváltozik, és - legalábbis látszólag - maga mögött hagyja a múltját. Ilyenkor olyan nekem, mint bármely normális korombeli, kívülről úgy tűnik, hogy semmi problémája nincs, élvezi az életet.
- Ne már - nevetek fel, ahogy befejezi a történetét. El tudom képzelni, hogy milyen lehet egy bevásárló központban felébredni egy kiesett éjszaka után, és ráadásul egy plüssmacival, amiről feltételezem, hogy fogalma sem volt, hogyan került hozzá.
- Persze, persze, én meg ma jöttem le a falvédőről - vágom rá. Ránézve Davidre, és igyekezve nem gondolni a múltjára, egy olyan fiút látok, aki amikor csak lehetősége van rá, lányokat itat le. Hiába mesélt Beth-ről, vannak dolgok, amik sosem változnak. Ezek a rossz szokások...
- El tudom énekelni svédül a János bácsi a csatábant - kontrázok rá, miután én is lehúzom a maradék vodkát. Hogy ezt a tudományt hol tanultam, részben magam sem tudom, de rémlik valami egy gyerekkori nyári táborról, amikor Zoé megismerkedett egy svéd fiúval, és nem volt jobb dolgunk, mint megtanulni tőle ezt a buta dalt - természetesen az anyanyelvén. Kezembe veszem a Baileys-es poharat, és David felé emelem, várva, hogy hozzákoccantsa a sajátját.
- Az esténkre! - Elvégre mi másra is ihatnánk, itt, a csárdában ülve?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Szó, ami szó, nem számítottam rá, hogy ilyen estém alakul, amikor elindultam a kastélyból kiszellőztetni a fejemet. Ez is csak egy példa rá, hogy ha nem megyek sehova, az életemben semmi sem fog történni. Bár nem ezt vártam, hanem egy csendes merengést, és önmarcangolást ettől az éjszakától, az, hogy összefutottunk a sráccal, megváltoztatta a tervemet, de nem panaszkodtam. Kellett a változás az életembe, kellett az izgalom, és ez határozottan egyet jelentett Daviddel. Nem éppen a sötét múltjára célzok - ami önmagában sem elhanyagolható dolog -, sokkal inkább arra, hogy ő nem hagyja, hogy magamat emésszem, sőt, még megfordulni sem engedi a gondolatot a fejemben, hiszen érkezésem pillanatában letámadt. És ezt nem is tehette volna jobban. Hogyha nem ilyen hirtelen eseménnyel kezdi meg a találkozásunkat, lehet, hogy nem kötöttünk volna ki itt, és egyszerűen csak beértük volna néhány szóval, mint azt az előző fél évben is tettük. Most látom csak, hogy mekkora hiba volt, érzem, hogy kell ő az életembe.
Aztán ott van a sokk is, amit a kis - közel sem kerek - története okozott, és amit most próbáltam eltemetni az agyam egyik rejtett zugába. Persze, hogy lettek volna kérdéseim, érdekelt, hogy mi vezényelte és kíváncsi voltam a körülményekre is. Meg természetesen arra, hogy mit érzett ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem ugrándozott az örömtől - legalábbis kívülről nem tűnt pszichopata gyilkosnak -, de az ő szájából is hallani szerettem volna, hogy ne csak a feltevéseimre hagyatkozzak. Rápillantva majdnem biztos voltam benne, hogy még folytatni fogja, fog mesélni róla, hogy mi történt és hogyan történt, valamint, hogy mi a következménye. Hiszen hosszú még az este, és egyikünk sem úgy néz ki, mint aki nagyon sietni akar vissza az iskolába. Nagyon nem.
Nem akartam nagyon belefolyni a dolog lelki vonatkoztatásaiba, mégsem tudtam teljesen megálljt parancsolni a gondolataimnak. Eddig is éreztem, hogy van valami Davidben, amiről nem tudok, pedig kellene, de fogalmam sem volt róla, hogy mi. Így viszont, hogy legalább egy részletével tisztában vagyok, új értelmet nyert minden, például az is, hogy mit jelentett neki, hogy nemet mondott a lány. Feltételezem, hogy Beth tudta, éppen ezért Davidet nagyon rosszul érinthette, hogy nem lett eljegyzés a dologból. Nem ismerem őt, az indokait sem, így nem tudom, hogy mi vezérelte erre a döntésre. Ugyanakkor azzal tisztában vagyok, hogy mit veszített Davidben, ismerem már a srácot annyira.
Mivel már régen nem kapott a szervezetem alkoholt, már ezt a keveset is érezni kezdtem, kissé mintha felbátorodtam volna, és valószínűleg ez is szerepet játszott benne, hogy a gesztusok nem érintettek érzékenyen, sőt. Tetszettek.
- Hát elhiszem. - Mosolygok, és a gondolataimat visszaterelem a mai esténkhez, elvégre nem a múltban kell élni, és nem feltevésekre kell hagyatkozni. Majd elmondja David, amit tudnom kell, követelőzni nem fogok. Nem hiszem, hogy bármilyen elvárásaim is lehetnének vele szemben, hiába ismerjük egymást. Sosem kedveltem a követelőző embereket, igyekeztem is elkerülni őket.
- Szóval eléjük rakod a poharat - mutatok rá megint vigyorogva. Felénk, hogyha egy férfi italt vesz egy nőnek, és elé rakja a poharat, az azt jelenti, hogy akar tőle valamit, ha mást nem, leitatni. Lehet tagadni, hogy nem ez a fő cél, de a végén úgyis ivás lesz a dologból, és hopp, a csaj már részeg is.
- Jól gondolod - bólintok, és elhatározom, hogy ha lesz beleszólásom a dologba, nem is leszek olyan részeg. Úgy érzem, hogy a mai este minden pillanatára emlékeznem kell, hiszen olyan dolgok hangzanak el, amiknek hatalmas súlyuk van. Persze, egy kis felszabadultság belefér, de azért a bevásárlóközpontban ébredésig ha lehet, nem szeretnék eljutni.
Lehúzom én is az émelyítően édes italt - sosem voltam oda érte, hiába vagyok nő -, majd felhúzott szemöldökkel figyelem, hogy mit tervez a srác. Amikor már a bútort kezdik el pakolni sejtem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Nem szerettem a szereplést soha, azt meg főleg nem, hogyha rám irányult minden figyelem, és ezen sokat még az elfogyasztott alkoholok sem segítenek. Mire feleszmélek, David már a kialakított körbe húz, és szorosan előttem áll. Ahogy közel hajol, megrezzenek egy kicsit, suttogásától végigfut a hátamon a hideg. Csak bólintok a kérdésére, ha valami, hát ez motiváció, hogy bírjam ki, hogy mindenki ránk figyel. Na meg a közelsége sem utolsó.
Belekezdünk hát a táncba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Tény és való, nem erre az estére számítottam, és még a vége közelében sem járunk. Úgy gondoltam, hogy majd kiszenvedhetem magamat, egyedül, valahol a faluban, csak, hogy a kellő környezetváltozás meglegyen, aztán visszamehetek a Navine-szárny biztonságos falai közé, vagy talán elindulhatok egy éjszakai járőrözésre. Hát határozottan nem így történt, aminek magamat is meglepve örülök. Nem gondoltam, hogy bárki ismerőssel össze fogok futni az este folyamán, azt meg főleg nem, hogy még beszélgetésbe is kezdek velük. Hogy akkor már a közös ivászatot, és életünk - azaz pontosabban az ő élete - legsötétebb dolgairól való hosszas csevegést nem is említsük. Az, hogy itt voltam, a sráccal, valami hihetetlenül pozitív hatással volt rám. Előtte csak néhány ember volt képes elérni nálam, hogy kiszakadjak a saját gondolataim közül, és azt tegyem, amit minden normális húszéves tenne. Davidnek mégis sikerült, nem vagyok benne biztos, hogy hogyan. Talán az, hogy a saját életéről, tetteiről mesélt annyira lekötött, hogy nem jutott már időm és energiám a saját szánalmas "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdéseimre. Ami egyáltalán nem baj, fogalma sem volt róla, hogy mennyire hálás voltam neki ezért. Nem éreztem magamat ennyire felszabadultnak már jó ideje - mióta pedig megkaptam a prefektusi jelvényt, főleg nem. Időm sem jutott magamra, és bármennyire szégyelltem, a barátaimra sem. Ez is közrejátszhatott abban, hogy már majd' fél éve nem beszéltünk hosszasabban.
Ebben az időszakban nem vágytam a társaságra, nagyon is elvoltam a saját kis világomban, ahova keveseket engedtem be, ha pedig mégis megtettem, ugyanolyan szörnyen végződött, mint az általában a dolgaimra jellemző volt. Így hát jobbnak láttam tartani magamat, a feladataimat elvégeztem, tettem, amit kellett, még néhanapján Zoéval is beszélgettem, de úgy különösebben nem vettem részt a közösség eseményeiben. Nem akartam emberek között lenni, és ebből az érzésből egy kicsi kérsz még mindig bennem van. Mégis, most látom, hogy mennyire kell a társaság. Ha valakivel vagyok, én is teljesen megváltozok, máshogy viselkedek, és még a gondolataim is az adott helyzettel együtt mások. Kellett ez, a változás, segített. Ezért akartam alapból kimozdulni végre a kastélyból, és meg is lett az egésznek az eredménye.
Régen volt már, hogy bárki is rávett a nyilvános szereplésre. Kiskoromban előfordult, hogy egy-két óvodai vagy iskolai fellépés alkalmával nekem is részt kellett vennem a dologban, de már akkor sem élveztem - sőt, ha jól emlékszem, még a hisztit is kivágtam majdnem minden egyes alkalomkor -, később pedig még inkább a hátteret kedveltem. Szerettem meghúzódni, és figyelni az embereket, eseményeket. Mégis, David rávett, hogy a csárda közepén, ahol minden egyes szempár ránk szegeződik, táncoljak vele. Na igen, a probléma egyedül az, hogy utoljára szerintem a drága ex-férjem vett rá erre az elvetemültségre. Még az iskola előtt táncoltam otthon, élveztem is a dolgot, aztán a kastélyban folytattam, de egy idő  után véget ért, és mára kiestem a rutinból. Igyekszem óvatosan lépkedni, egy kissé felbátorít, hogy látszólag a rellonos sem profi táncos, így nem kell félnem tőle, hogy elrontok valamit. Várom, hogy megtegye, amit ígért, és folytassa a mesét, majd mikor megteszi, igyekszek minden szóra odafigyelni. A koncentrálásban azonban nem segít, hogy a füleimnél van az ajka, és ilyen közel állunk - vagyis táncolunk - egymáshoz.
Hallgatom a meséje első részét, teljesen át tudom érezni, hogy mennyire szörnyű helyzetben volt akkor. Empatikus jellememnek hála, rögtön megcsap egy testvér esetleges elvesztésének fájdalma, nekem ők a mindeneim. Ráadásul David abban az időben még jóval fiatalabb volt, mint én vagyok most. El tudom képzelni a fájdalmát, a tehetetlenségét, és a választási kényszert; ölj, vagy téged ölnek. Ahogy az első szám véget ér, nem szólok egy szót sem. Mereven nézek egy pontot valahol a csárda falán, és összepréselem ajkaimat. Meg sem hallom a tapsot, ahogyan a következő számra sem kapom fel a fejemet. Nem tudom, hogy mire várok: a történet folytatására, vagy arra, hogy legyen vége, de ha már eljutottam idáig, hogy rávettem a mesélésre, hallani szeretném az egészet.
Mikor folytatja, szemeim akaratlanul az említett sebeire kúsznak, amik kilátszanak a pólóból. Ezúttal még a zene vége előtt befejezi a történetet, amiért hálás vagyok neki, nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még több szörnyűséget az életéről. Nem szántam Davidet, tudtam, hogy azzal semmit sem érnék el, egyszerűen csak mélyen együtt éreztem vele, kezdtem megérteni, hogy mit miért tett, hogy miért ilyen. Észre sem veszem, ahogy kicsordul egy könnycsepp a szememből, a homlokomat a rellonos vállának döntöm, amíg a szám véget ér. Eszemben sincs elfutni, nem vagyok a menekülés híve. Olyan információt tudtam meg, amire gondolni sem mertem, és tudom, hogy neki is nagy erő kellett hozzá, hogy mindezt elmesélje nekem.
- Azt hiszem, hogy kellene egy ital - szólalok meg halkan, és egy kissé elhúzódok. Rá bízom, hogy mit rendel, eddig is jól sikerültek az italválasztásai, én pedig - miután minden asztal visszakerül a helyére, egy félreeső box felé indulok el. Közel sem fejeztük még be a társalgást, de jelen idegállapotomban szükségem van valamire, ami ellazít - legalább annyira, hogy tudjak beszélni Daviddel mindarról, amit az imént elmesélt nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Sok ember alakította a múltamat, mint mindenki másnak, én mégsem tudnék kiemelni egyetlen egy személyt, és azt mondani, hogy igen, ő volt a legnagyobb hatással rá, hogy így alakult az életem. Persze, nem panaszkodok, elvégre úgy gondolom, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozok. Egyben van a családom, él anyám, apám, és van három csodálatos testvérem, köztük egy ikrem, aki nélkül létezni sem tudnék. Még a barátaimra is azt mondom, hogy igenis imádom őket. Mégis hiányzik valami, ami feldobná a hétköznapjaimat, és kirángatna a szürkeségből. Mindig is ott volt bennem ez a hiányérzet, és ennek a betöltésére kerestem az embereket, csak hát az én szerencsémmel mindig mellényúltam, nem is kicsit. Sokszor nagyon lelkes voltam, és mindenféle gondolkodás nélkül belevágtam dolgokba, amik aztán szörnyen végződtek. Tizenkilenc évesen férjhez menni nem tartozott a legbölcsebb döntéseim közé, elválni pedig még annyira sem. Most, visszanézve látom csak, hogy mennyire felelőtlen voltam. De a pillanatban magától értetődőnek tűnt a döntés, és akartam, nagyon is. Senki sem tudott lebeszélni róla, még Zoé sem, aki szinte végig a kapcsolatunk ellen volt, mégis mellettem állt, bármit tettem. Nélküle nem is tudtam volna végigcsinálni, és bár így is szörnyen éreztem magamat utána - még egy évet is ki kellett hagynom az iskolából -, majdnem még egyszer belesétáltam teljesen ugyanabba a hibába. Ebben is csak a nővérem józansága akadályozott meg, na meg még egy-két tényező.
A válás után próbáltam úgy hozzáállni mindenhez, még magához az élethez is, hogy még egyszer ennyire felelőtlen nem lehetek, és legalább ez a boldogító tényező hatásosnak tűnt. Tudtam, hogy még egyszer eszemben sem lesz egy rövid kapcsolat után férjhez menni, és beleegyezni bármibe is, amit előtte nem gondoltam át ezerszer. Egyszer éppen elég volt végigmenni az egész procedúrán, ami a válással jár, és ezzel együtt szenvedést okozni mindkettőnknek.
Bármennyire is próbáltam tagadni, az egész élmény gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugodni az elmúlt tanév alatt sem, holott próbáltam magamra vállalni olyan feladatokat, amelyek nem hagynak időt a töprengésre, és a 'Mi lett volna, ha...'-kezdetű mondatokra. Több-kevesebb sikerrel azt kell mondanom, hogy bevált a dolog, egészen addig, ameddig közel nem kerültem egy teljes mértékben hasonló esethez. Onnantól aztán a fejemben elszabadult a pokol, múlt-jelen-jövő együttesen voltak jelen.
Aztán éppen jókor jött a Daviddel való találkozás, kiszakított önsajnálatomból, a saját életemből, és adott egy lehetőséget rá, hogy végre ne csak a saját problémáimmal foglalkozzak. Ahogy elmesélte a történetét, felnyitotta a szemem előtt, hogy mennyivel nagyobb dolgok is történnek a világban az én szerelmi drámámnál, és, hogy mennyire felesleges a múlton tengődnöm, nem tudom megváltoztatni. Sokkal érdekesebb a jelen, vagy az esetleges jövő, kezdtem ráébredni, hogy mekkora jelentősége van az 'Élj a mának'-elvnek. Most pontosan ezt csináltam, a rellonosra koncentráltam, nem másra.
Ryan óta senki sem volt képes rávenni, hogy szerepeljek bármilyen kis mértékben is, most Davidnek mégis sikerült. Úgy húzott a csárda közepére, mint derült égből villámcsapás, és bár visszakozhattam volna, nem tettem. Kíváncsi voltam rá, hogy mi történt vele, amiért ennyire gyűlöli saját magát, és a választ megkaptam egy kis táncért cserében. Ennyiért simán megérte.
Miután meghallgatom, hogy mit miért tett, hogy mi történt vele, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a dolgot, ezért is igyekszek egy kis időt szerezni azzal, hogy megkérem, hozzon még valamilyen italt. Ameddig ő a pulthoz ér, én pillantásoktól kísérve igyekszek minél előbb az egyik boxhoz jutni, a szememből kicsorduló könnycseppet pedig egy türelmetlen mozdulattal törlöm ki szememből. Arcomat tenyerembe temetve könyöklök az asztalra, és csak a hangos csattanásra kapom fel a fejemet. Mire felfogom, hogy mit látok, a tagbaszakadt férfi már fel is húzza Davidet a földről, ahová minden bizonnyal ő küldte az előbb. Nem tudom, hogy mi történhetett, egy szót sem hallottam, hiszen éppen elég nagy távolságban volt az asztalunk a pulttól.
Ahogy a srác visszatér az italokkal, felfedezem, hogy az arcán egy csíkban folyik le a vér. Még mielőtt az alkoholhoz nyúlnék, kissé remegő kézzel fordítom magam felé az arcát, és törlöm le róla a vért egy zsebkendővel. A seb környéke is eléggé vörös, és meg van dagadva, ez arra enged következtetni, hogy a tag nem éppen gyengéden bánt vele.
- Mi történt? - kérdezem, de nem engedem el az arcát, tenyeremet finoman rásimítom, és elgondolkozok az előbbi kérdésén. Hogy féltem-e? Igen. De nem tőle. Ennyi rémtörténettel sem tudta elérni, hogy féljek tőle, és bár igen, kiborított a történet, de közel sem az, amit David tett. Sokkal inkább, az, amit vele tettek. Szörnyű volt belegondolni is, hát még átélni.
- A tagtól jobban félek, mint tőled - válaszolom neki halkan, majd elengedem az arcát, és én is belekortyolok az alkoholosabb italba. Kell most, hogy egy kicsit ellazítson, hiszen a beszélgetésünknek még nincs vége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Mint azt már említettem, határozottan nem ilyen estére számítottam, inkább az ellenkezőjére. Ebből is látszik, hogy egy emberi tényező is mennyire meg tudja változtatni egy bizonyos esemény kimenetelét, az elvárásainkkal teljesen ellentétes dolgot alkot. És azt kell mondanom, hogy nem is baj. Kellenek ezek a pillanatok, amikor nem pontosan azt kapjuk, amit vártunk volna, hanem beköszönt az életünkbe valami vagy valaki más, aki akár csak rövid, de akár hosszú időre is megváltoztat minket, a dolgokhoz való hozzáállásunkat, a viselkedésünket és a felfogásunkat. Mindaddig, amíg a stégen Davidbe nem botlottam, nem gondoltam volna, hogy a mai estém még akár izgalmasan is végződhet - azt meg főleg nem, hogy főszerepet kapok majd a csárda esti programjában. Ez egy kis falu, ahol sosem történik semmi, így azt hiszem, a táncunk a vendégek előtt meglehetősen a nap eseményének mondható.
És azt mondom, hogy kellett. Legalábbis nekem biztosan szükségem volt erre a "más"-ra, a legalább egy estére szóló kimozdulásra az életemből. És az elmúlt néhány óra alatt kvázi több élményben volt részem, mint az elmúlt két-három hónapban összesen. Eddig sem unatkoztam, egyszerűen csak egyhangúak voltak a mindennapjaim, és nem történt semmi említésre méltó. Azt hiszem, hogy ezt most David a történetével, és a 'igyunk egyet a kocsmában' hozzáállásával alaposan megváltoztatta. És jól esett. Örültem, hogy végre mással foglalkozhatok, bármennyire is megrémisztett önmagában a rellonos kicsit sem unalmas élettörténete, egyazon időben vonzott is. Kíváncsi voltam rá, hogy a puszta tényeken kívül mit érezhetett. Persze, nagyon is át tudtam érezni az egészet - éljen az empátia! -, de meghallgattam volna az ő szemszögéből is mindent.
Ugyanakkor tudtam, hogy a történet személyes oldalának még várnia kell, nem ronthatok ajtóstul a házba. Hiába volt ma nagyon is közlékeny velem a srác - nem tudom, hogy miért, mivel adhattam okot a bizalomra -, kell egy kis idő, ameddig mindketten megbarátkozunk az egésszel. Én azzal, amit hallottam, ő pedig azzal, hogy elmondta, és én is tudom azt, amit oly kevesen.
Miután túl vagyunk a táncon, és kénytelen vagyok kiállni az emberek történetét, ahogy a félreeső asztal felé sétálok, igyekszem még egyszer átpörgetni agyamban az információhalmazt, amivel az imént megajándékozott. Nem táplálok hamis reményeket az iránt, hogy néhány perc alatt meg tudom emészteni az egészet, nem. Magamat ismerve még hónapok múlva is vissza-visszatérő gondolat lesz David múltja, és a szörnyűségek, amikről teljesen felkészületlenül hallottam.
Ahogy a csattanás és a felkászálódás után közeledik a srác az asztalhoz, felvonom a szemöldökömet, érdekel, hogy mi történhetett a pultnál csupán néhány perc alatt, amíg odament italokat rendelni. Nem ismerem az idegen kigyúrt csávót, akit Daviddel láttam, abból, ahogy kinézett a dolog, számára is idegen volt az alak. Véres arca láttán teszem fel a kérdést, azonban nem tűnik túl közlékenynek a történtekkel kapcsolatban.
- David! - Komolyan és egy kissé rosszalló pillantással nézek rá, miután letörlöm arcáról a csíkban lefelé folyó vért. Bár nem tudom, hogy miért kötött belé az alak, van egy sejtésem, hogy köze van az előbbi szereplésünkhöz. Ebben az esetben pedig szeretném tudni, hiszen én is részese voltam a dolognak. Nem kell újra feltennem a kérdést, válaszomat megkapom a srác következő kifakadásában.
Értem, hogy mire gondol, ugyanakkor ránézve még mindig nem az jut eszembe, hogy mekkora egy undorító gyilkos, inkább az ellenkezője. Így, a történet teljes ismeretében nem vagyok képes elítélni őt a tetteiért, az életben maradás nálunk embereknél a legnagyobb kényszer. Mondanám, hogy az ő helyében én is megtettem volna, de nem igaz. Nekem nem lett volna hozzá elég erőm... Embert ölni, és tovább élni a tudattal, na ez az, ami ritkaság számba ment. Hiába sejtettem, hogy David hogyan érez önmagával kapcsolatban, a lényeg, hogy itt volt, nem máshol, teljesen elevenen, és lelkileg még mindig elég erősen hozzá, hogy elmesélje nekem élete nagy történetét.
- Embert öltél... de nem vagy gyilkos. A gyilkosság előzetes szándékot feltételez, te pedig nem kedvtelésből ölted meg az embereket, hanem mert szükséged volt hozzá az életben maradáshoz. Ami egyenlő az önvédelemmel - fejtem ki neki a gondolataimat. Hangom halk, ugyanakkor határozott, szeretném, ha ezt ő is elfogadná, bár kételkedek benne, hogy el fogja. Ahhoz túl makacs. Miután kezét az enyémre simítja, és iszunk a jägerből, fel kell nevetnem.
- Nincs jogod velem beszélni?! Ugyan, mitől lenne több joga bárkinek is ebben a teremben? Egyáltalán miért olyan nagy dolog velem ülni egy poros csárda asztalánál, hogy ne legyen jogod hozzá? - kérdezem teljesen őszintén, tényleg szeretném megérteni. Nem gondolom, hogy bárkinek is több joga lenne vele beszélgetni, mint a srácnak... És ha választani kell, nekem is ezerszer egyértelműbb választás most ő, mint bárki más, és a dolgok teljes tudatában is.
- Mind emberek vagyunk... És az emberek hibáznak - teszem még hozzá halkan. Nem rosszabb ő senkinél itt, hiába gondolja úgy magáról. Közelebb csúszok hozzá, és a kezét el nem engedve fejemet a vállára hajtom, miután kortyolok egyet a boros kólából is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Rápillantva Davidre, látom az arcán azt a rengeteg undort és utálatot, amit tudok, hogy saját magára irányul. Nincs egyszerű helyzetben, talán egész életében sosem volt. Az alapján, amit elmesélt nekem, nem lehetett közel sem olyan nyugodt gyerekkora, mint nekünk volt, otthon. Nálunk mindig béke és nyugalom volt - egy szobrász és egy zenész családjában maximum az az árnyalatnyi művészetek iránti elfogultság lehetett a jellemző -, ami bevallom, számomra hosszú távon már unalmasnak is tűnt. Az én életemben sosem volt semmi izgalom, semmi komolyabb történés, míg David eddigi évei másból sem álltak, csak a küzdésből, a családjáért, szeretteiért, és olykor az életben maradásért. Bár még sosem voltam olyan helyzetben, mint ő, tökéletesen meg tudom érteni, hogy mit érez. Tudom, hogy a normális létfenntartási ösztön azt diktálná, tűnjek el messzire a közeléből, és a továbbiakban önként ne keressem a társaságát, de semmi ilyen nem érzek. Sokkal inkább szeretném viszont eltüntetni az agyából az önutálatára vonatkozó gondolatokat. Tudom, hogy ezek nem olyanok, amiket csak úgy elfelejt az ember, vagy egyik nap úgy dönt, hogy ezentúl majd nem veszi őket figyelembe... Nem, ezek sokkal mélyebb érzések, valódi okokkal, és mind a megpróbáltatásokból származnak, amiken a rellonosnak végig kellett mennie élete során.
Bármennyire is szeretném eltemetni a gondolatot agyam egy hátsó részébe, és átgondolni egy csendes magányos pillanatomban, nem megy. A helyzet megkívánja, hogy tisztában legyek mindennel. David embert ölt. Ez egy nyes tény, minden érzelem nélkül. Mégsem tudtam rá gyilkosként tekinteni. Ha nem öli meg élete megkeserítőit, valószínűleg ő, és a családja életben maradt tagjai végezték volna holtan. Bármennyire is erőszak ellenes voltam, úgy gondoltam, hogy erre szükség volt. Az életben vannak ilyen pillanatok, a srácnak pedig tömérdek jutott belőlük - sajnos. Ölj, vagy téged ölnek, nincs más választás. És bármennyire is nehéz volt a döntés, ő meghozta, és ezzel megmentette a húga életét... a sajátjával együtt. És én ezért nem tudtam gyűlölni őt, vagy félni tőle. Azok az emberek rászolgáltak.
Amit pedig egyenesen csodáltam Davidben, az az volt, hogy képes együtt élni a ténnyel. Ahogy elmondta, nem is egyszer oltotta ki más ember életét. Ahogy én elképzelem, már az első alkalom sem lehetett egyszerű - különösen a lelki terhekről beszélek most -, hát még a többi hat. Rápillantva látom az arcán, hogy mind rányomta a bélyeget valamilyen szinten. Nem a körülötte élők bélyegezték meg, és néztek rá gyilkosként - hiszen nem igazán tudtak semmiről -, hanem ő maga tette ezt. Ami talán még szörnyűbb volt. Az egy dolog, hogyha mások irtóznak tőlünk, elviselhető, együtt lehet élni vele. Azonban, hogyha önmagunkról vagyunk ezzel a véleménnyel, az egy bizonyos pont után már túl soknak hat.
- Elég erős voltál hozzá, hogy meghozz egy komoly döntést. Az emberek többsége inkább hagyta volna magát megölni. Te viszont itt vagy, és még képes is vagy együtt élni a tetteiddel úgy-ahogy. - Nem vonom kétségbe, hogy az emberölés súlyos tett, tényleg az. Ugyanakkor van, hogy az élet súlyos dolgokra kényszerít minket, amikor tenni kell valamit, ami nem feltétlenül jó, vagy súlytalan. Mégis szükség van rá, hogy a továbbiakban folytathassuk az életünket.
- A hősök sorsának végkimenetele általában tragikus, szóval ne is legyél a hős. A naplemente pedig... túlértékelt. - A "lány"-ra nem reagálok, feltételezem, hogy Beth-t érti alatta, hiszen őt nem kapta meg. Nehéz lehet neki... gondolom az a lány végig ott volt számára, és most őt is elveszítette.
- Nem vagy rossz ember - rázom a fejemet helytelenítően, majd folytatom: - Jó ember vagy, akivel rossz dolgok történtek. - Úgy gondolom, hogy nem mindegy, mi választjuk a tetteinket, vagy a sorsunk folyása egyszerűen nem hagy nekünk más utat, és nincsenek választható lehetőségeink. David számomra nyilvánvalóan az utóbbi kategóriába tartozik.
- Ó, nekem fele ilyen izgalmas életem sincs - felnevetek, érzem a gyomromban keveredő alkoholok bátorító hatását, így hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, mikor a vállára dőlök. - Mit szeretnél tudni? - teszem fel a kérdést, és kortyolok még egyet a vadászból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Nem vagyok hozzászokva, hogy már csak ennyi izgalom is legyen az életemben. Nem panaszkodok, mert jól esik, hogy végre történik valami, és nem csak a saját kis világomban tengődök a rajzaimmal, festményeimmel, tánccal és hangszerekkel. Már gyerekkorunkban egyértelmű volt mind a négyünk számára, hogy kötődni fogunk a művészetekhez, egyrészt, mert kell, másrészt, mert megvan a tehetségünk hozzá, és az sem elhanyagolható tény, hogy genetikailag belénk van kódolva az egész. A szobrász anyánk, zenész apánk nem éppen orvosi pályára szánt minket, hanem nagyjából úgy neveltek, hogy - bár nem kényszerből, de - az ő példájukat kövessük. És mi nagyon szívesen meg is tettük. Azzal viszont sem ők, sem mi nem számoltunk, hogy a társadalmi életünkre is kihatással lesz ez az egész felfogás. Én magam sokkal inkább szerettem magányosan, a háttérben meghúzódni, mint szerepelni, és bár Zoé közlékenyebb és társaságkedvelőbb volt, tudtam, hogy ő sincs oda a rivaldafényért. És ez egészen eddig nem zavarta egyikünket sem.
Ma viszont az egész találkozásunk Daviddel, és a történet, amit elmesélt, ráébresztett, hogy mennyi minden kimaradt eddig a mindennapjaimból. Persze, a család mindig is ott volt, valamint az a néhány közelebbi barátom is, de sosem vittem túlzásba, nem akartam tudni másokról. És csak a srác által elmondott rémtörténet ébresztett rá, hogy ez mekkora hiba volt részemről. Igenis kell, hogy lássam mások életét, megértsem őket, és bele tudjam képzelni magamat a helyükbe, hiszen ezzel is csak tágul a látóköröm, több mindent tudok meg, és még valamilyen fajta ihletet is szerzek a művészetek folytatására, amik akármennyire is nagy szerepet töltöttek be az életemben, mostanában - csakúgy, mint az emberek -, hanyagolásra kerültek.
Csak hümmögök a válaszára, úgy gondolom, hogy már kifejtettem, miért is nem tartom gyilkosnak. Bármennyire szörnyű is ezt kimondani, a helyzet megkívánta, és ő megtette, amit kell a létfenntartó ösztön jegyében. Még mindig ezerszer jobb, hogy emiatt, és nem a halálösztön által belőle kiváltott érzelmek miatt tette. Azok az embereke az igazi gyilkosok, nem pedig a mellettem ülő srác.
Mikor megértem, hogy mire is céloz David, lesütöm a pillantásomat, és tehetetlenül elpirulok.
- Miért akarnál engem? - Sosem tartoztam azok közé a lányok közé, akik a pasik kedvencei voltak. Részben, mert nem adtam könnyen magamat, nem voltam közvetlen, mint a többiek, én nálam egy-két kedves szóval nem lehetett elérni, hogy valaki karjaiba omoljak. Kellett a bizonyosság, nagyon nagy szükségem volt rá, hogy ismerjem az embert, és a fiúk, valamint férfiak nagy részének erre nem volt türelme. Visszanézve már azt mondom, hogy nem is baj.
- Hát... Balatonfüreden születtem, így magától értetődő volt, hogy itt fogok tanulni. Anyám szobrász, apám zenész, ami annyit tesz, hogy örököltem az összes elvont tulajdonságaimat. Igazából mindannyian örököltük. Az ikertestvérem, Zoé a legfontosabb ember számomra már születésem óta, de majdnem ugyanígy szeretem a húgomat, Lucát, valamint az öcsémet, Benjit. A legközelebbi barátom, természetesen Zoén kívül Emma McNeilly, szintén navinés. - Mielőtt folytatnám a 'pasik' témával, tartok egy kis szünetet, nem vagyok biztos benne, hogy hallott-e róla valamit, mikor megtörtént a dolog, vagy sem. - Voltam már férjnél - teszem hozzá végül halkan. Mielőtt azonban még mélyebben elgondolkoznék ismét a Ryan témáról, megfogja az államat, és erre szinte automatikusan fúrom pillantásomat az övébe. Nem hagy időt, hogy válaszoljak, talán nem is baj, és már meg is csókol.
Nem maga a csók ér meglepetésként, az igazat megvallva valahol mélyen sejtettem, hogy az este végére nem csak lelkileg, hanem testileg is közelebb kerülünk egymáshoz. Sokkal inkább maga az érintés. Nem gondoltam, hogy ennyire vonzani fog, és akarni fogom majd, hogy megcsókoljon, és ne engedjen el. De hát ezek mindig a legváratlanabb helyzetekben jönnek elő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Nem hittem, hogy ilyet fogok valaha mondani, de egészen élveztem a meccset. Eddig mindig megmaradtam külső szemlélőnek, és úgy nézni számomra nagyon is unalmas volt, azt vártam, hogy játékosként sem lesz különb. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, az egész szinte már csodálatos volt. Élveztem a légkört, és a néhány percnyi beszélgetés után Daviddel csökkent az idegességem is. Egészen jól tudtam koncentrálni a repülésre, és a kvaff dobálására is egyszerre, és mindent összevetve sikerült egyben túlélnem a meccset. Nem mondom, hogy a rellonosok túlságosan finoman bántak velünk - de tőlük nem is vártam, hogy azt teszik majd. Hozták a formájukat, de úgy gondolom, hogy mi is megtettünk minden tőlünk telhetőt, a kimeneteltől függetlenül én élveztem a játékot, sőt, még a repülést is, egészen, ameddig nem hűlt le nagyon az idő. Pillantásom, ha éppen nem a karikán, vagy a labdákon volt, Davidét kereste, és legtöbbször meg is találta. Kezdtem megnyugodni, hogy minden rendben lesz, bár biztos voltam benne, hogy nem állnak előttünk könnyű napok és hetek, ha valóban elhatározunk valamit - legyen az akármi. Ha a kettőnkhöz együtt van köze, azért, ha külön-külön, akkor pedig azért.
A mérkőzés végeztével mind fáradtan sétáltunk be az öltözőbe, de azért természetesen lelkesen. Mindenki élvezte az első alkalmat, amikor egy csapatként szerepelhettünk, és ahhoz képest, hogy még nem voltunk eléggé összeszokottak, jól teljesítettünk, főleg a Rellonnal szemben. Az öltözőben nagyjából a meccs előttihez hasonló hangzavar uralkodott, mindenki az élményeiről beszélt, én viszont inkább meghúztam magamat, és csendben maradtam. Kishúgom szervezett valamit a meccs utánra, de én nem akartam részt venni benne, fontosabb dolgom volt.
Hosszasan lezuhanyoztam, megmostam a hajamat, amit aztán egy bűbájjal meg is szárítottam, majd felvettem farmeromat, fekete motoros bakancsomat, felülre pedig halványszürke pólómat a fehér farmerdzsekimmel. A kabátomat egészen, ameddig ki nem érek az öltözőből nem veszem fel, a karomra terítve viszem, a többi holmimat pedig bent hagyom, ha jól gondolom, holnap úgyis megint edzeni fogunk rabszolgahajcsár kishúgom vezetésével.
A folyosóra kilépve egy mosollyal nyugtázom, hogy David már ott vár, mellé lépek, és nyomok egy puszit az arcára. Így, hogy túl vagyunk a mérkőzésen, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magamat, bár gyomromban még mindig ott van az apró görcs, már kevésbé vagyok ideges, mint eddig. A 30 perces út viszonylag gyorsan eltelik, David közeledése már nem érint váratlanul, éppen ezért nem is zavar, sőt, kifejezetten élvezem, hogy ott van mellettem. Az eső nem kezd el szakadni egészen, ameddig be nem lépünk a teaház ajtaján. Akkor, mintha varázsütésre nyílnának meg a felhők, mindezzel bezárva minket. Ez is csak azt mutatja, hogy végre meg kell beszélnünk.
A függönnyel elkerített rész választom, jobb, ha van egy kicsi privát szféránk. Kabátomat levéve magam mellé terítem az egyik párnára, ahogy a szőke cicától rendelek egy kanna almás-fahéjas teát. Bár a karácsony még messze van, ez a kedvenc ízem, mindig olyan megnyugtató hatással van rám.
- Szerintem ennél rosszabb már nem lehet - nevetek fel kissé ironikusan, a meccsen meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és arra jutottam, hogy nem teheti tönkre az életemet. Ennél jobban nem. Most nagyjából pont a nullán vagyok, a semlegesség tölti ki a mindennapjaimat, és kell a változás. David pedig az volt számomra. A következő kérdésre nem válaszolok azonnal, sóhajtok egy mélyet, és tartok egy kis gondolkodási szünetet. Megfontolom, hogy mit mondok, oda kell figyelnem rá, hogy hogyan fogalmazok.
- Jelenleg? Teát - válaszolom húzva az időt. Tudom, hogy nem erre kíváncsi, viszont sosem voltam jó az ilyen kérdések kezelésében. Számomra nem egyszerű kerek perec megmondani, hogy mit szeretnék, egyrészt, mert magam sem tudom teljesen, másrészt pedig, mert bennem van a kétség; Mi van, ha ő nem azt akarja?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bár tudtam, hogy késésben vagyok, nem zavartattam magamat, ráérősen sétáltam végig a kastély folyosóin egészen a nyugati szárnyig. Arcomon egy holvány mosoly ült, ahogy gondolataimba mélyedve hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre, és annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, Zoé már jó 10-15 perce várhat rám a megbeszélt helyen, meg sem fordult fejemben, hogy esetleg kapkodjam magamat egy kicsit.
Az elmúlt hetekben megváltozott körülöttem a világ, egyes dolgokkal kapcsolatban vele változott a felfogásom is. Sokkal kevesebbet aggódtam, mint korábban - kivétel a kviddicsezés előtt, akkor még mindig görcsbe szorult a gyomrom -, nem gondoltam úgy, hogy feltétlenül minden szabadidőmet a folyosókon való cirkálással kell eltöltenem, és talán még kiegyensúlyozottabbá is váltam. Tudtam, hogy minek, azaz inkább kinek volt betudható a pozitív változás, de én magam sem akartam elfogadni, hogy ennyi csalódás után is ilyen szintű változást hozhat az életembe egy másik ember. Pedig megtette. A megbeszéltek szerint lassan haladtunk előre, hiszen mindkettőnknek volt múltja, amit nem lehet csak egyik pillanatról a másikra elfelejteni, de hát ráértünk. Abszolút nem siettünk sehová. Eddig minden kapcsolatomat elkapkodtam, és meg is lett az eredményük. Most nem akartam megint úgy végezni, ahogyan neki sem hiányzott még egy csalódás.
Jelen pillanatban az egyetlen egy problémának életemben a Zoéval való kapcsolatunk számított. Nem tudom, hogy mikor kezdtük el egymást ennyire hanyagolni, de az elmúlt hetekben, hónapokban a futó találkozásoknál többre nem futotta közöttünk. Neki is meg volt az élete, ahogyan nekem is. Hiába gondoltuk úgy gyerekkorunkban, hogy mi mindig elválaszthatatlanok leszünk, felnőttünk, és már nem vagyunk teljesen összekötve. Elég nagy baj. Hiányzott a társasága, és, hogy kikérjem a tanácsait - volt jó néhány dolog, amivel kapcsolatban kíváncsi lettem volna a véleményére -, és úgy alapból, hiányzott. Nem tudtam róla szinte semmit; hogy mit csinál, kivel, mikor hol van. Abban biztos voltam, hogy nincs semmi nagy, életet megváltoztató gondja, de a kis dolgok hiányoztak. Hanyagoltuk egymást, és ez így nem volt jó.
Lassan érkezek el az ajtóhoz, nyomom le a kilincset könyökömmel, és lépek be a társasági helyiségbe. Két kezem foglalt, mindkettőben egy-egy teásbögre van, amiket a konyháról hozok magunknak. Egy világos farmert viselek egy kötött, hosszított pulcsival, lábamon pedig egy fekete bakanccsal. Pálcámat a szobában hagytam, ahogy minden más szükségtelen dolgot is. Hajam egy laza kontyban van a fejem tetején, arcomon pedig egy cseppnyi smink sem található meg. Gyorsan feltérképezem a helyet, és a kandalló előtti szőnyeg felé sétálok, majd nővéremnek nyújtom a még mindig gőzölgő italt. Az iskolában nincs túl meleg, a tea pedig pont hasznunkra válhat.
- Bocs a késésért - mosolygok rá, ahogy lekuporodok mellé a szőnyegre, hátamat pedig az egyik kanapénak döntöm. Van megbeszélnivalónk, tudom, arról viszont fogalmam sincs, hogy hol kezdhetnénk. Remélem, hogy neki van ötlete.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Alig foglalok helyet mellette a földön, máris érzem, ahogy a lelkem feltöltődik, és igyekszik kihasználni az elmúlt időszakban hanyagolt iker-időt. A mosolyom kiszélesedik, ahogy ránézek, nem is tudom, mikor volt utoljára alkalom, hogy csak így, kettesben egyáltalán leültünk. Mostanában mindketten rohantunk mindenhova, és nem volt elég az idő, amit egy légtérben töltöttünk ahhoz, hogy minőségi testvéri időtöltésnek nevezhessük. De most más, már abból érzem, ahogy rápillantok, és saját mosolyom pontos mását látom az arcán. Fel sem tűnt, hogy ennyire hiányzott - nem maga Zoé, hanem az egy helyiségben töltött idő. Nővéremmel nagyon is tisztában voltam, hogy hiányzik, bár igyekeztem nem mutatni, és hagyni, hogy élje az életét, ahogyan én is éltem a sajátomat.
Az egész kandalló előtti földön ülős történet gyerekkorunkra emlékeztet, amikor még Benji és Luca is kicsik voltak, mi pedig ültünk otthon a padlón, fésültük egymás haját, és közben hallgattuk anya intelmeit, hogy mennyire nem tesz jót, ha a földön ülünk, mi pedig igyekeztük megmagyarázni, hogy az a kandallóból kiáramló meleg miatt egyáltalán nem hideg - természetesen teljesen sikertelenül. Akkor még mind együtt voltunk, teljes volt az idill, és bár később, ahogyan mi elkezdtük az iskolát, egyre kevesebb lett az ilyen alkalom, még mindig tudunk egymásra számítani.
- Technikailag csak tea volt, de igaz - bólintok egy kissé talán szégyenlős mosollyal. Régen éreztem így valaki iránt, és ezt most tényleg akartam, hogy sikerüljön, és ne legyen olyan vége, mint az eddigi kapcsolataimnak. Nem tudom, hogy Zoé merre hallotta a dolgot, vagy, hogy tudja-e, hogy ki volt a vacsorapartnerem, de ebben az iskolában már semmin sem lepődök meg, mindenki tud mindenről.
- Ennyire rutintalannak nézel? Tanárral nem vacsoráznék nyilvános helyen - válaszolom egy vigyorral és egy fejcsóválással. Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy tanerővel nem a legjobb olyan helyen mutatkozni, ahol mások is láthatnak - legalábbis, ha nem akarjuk, hogy kiderüljön a dolog, márpedig biztos, hogy nem akarnám. Elég sikertelen kapcsolatom volt már a tanárokkal, nem szeretném gyarapítani a számot, főleg nem úgy, hogy a fél világ tudjon róla.
- Viszont úgy hallottam, hogy te a nyomdokaimba léptél - pillantok rá félig kérdőn. Nem hiszek általában a pletykáknak, de erre felfigyeltem. Először hallani sem akartam a fülemnek, hiszen rengetegszer hallottam Zoét, ahogy felhívja a figyelmemet a dolog buktatóira, és így hihetetlen volt kissé számomra, hogy most ő csinálná ugyanezt. Belegondolva örülnék neki, ha végre túltenné magát az öcsénkkel azonos nevű gyereken, de hát ott sem tudom, hogy pontosan mi történt, és nem akarom, hogy még egyszer megbántsák. Ha őt bántják, engem is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A meccs utáni lelkesedés mialatt leértünk a kastélyból a faluba, szinte teljes egészében fáradtságba ment át. Jó fáradtságba. Jól esett a séta lefelé, az eső előtti időszakot mindig is szerettem. Olyan furcsán békésnek tűnt, mint amikor várod, hogy robbanjon a bomba, de előtte még kiélvezed az egész szépségét. Az eső szerencsénkre nem szakadt ránk, a hidegben lehet, hogy nem töltött volna el annyira jó érzéssel, hogyha ruháim még inkább átáznak. A felszínes témák, amikkel elfoglaltuk magunkat, nem érintettek semmi konkrétat. Beszéltünk egy kicsit a meccsről, az időről, minden egyébről, aminek nincs köze hozzánk. Nem tudom megállapítani, hogy ez a kis bevezető jót tett-e a beszélgetésünknek, de az biztos, hogy a teaház ajtaján belépve - bár kis mértékben, de - visszatért közénk a feszült hangulat.
Az egész helynek volt egy meghitt hangulata, nem voltam biztos benne, hogy ez számunkra a megfelelő hely, de hát én választottam, ki is tartok a választásom mellett. Itt legalább biztosan nem zavarnak, mindkettőnk csapattagjai máshol ünnepelnek, valószínűleg olyan helyen, ahol bátran kiélhetik magukat, mint például a csárda. Szándékosan nem akartam odamenni, a hely csak felidézett volna bennem néhány emléket... pontosabban minden emléket. Már akkor is biztos voltam benne, hogy a bizonyos találkozást nem fogom tudni kiverni a fejemből, és ez így is lett. A szavainak súlya, tetteinknek a következményei, az érzelmek rengetege... mind oda kötődött. A teaház viszony ilyen szempontból jó volt, semleges helyszínnek számított, ahova nem kötődnek közös emlékeink, így meglehetősen alkalmas hely rá, hogy átbeszéljünk mindent. Rengeteg dolog volt, ami alapos átrágásra szorult, valamint előttünk állt egy döntés is, ami elől eddig én menekülni akartam.
Ezért kerültem őt ennyire, tele voltam kétségekkel, nem voltam biztos benne, hogy mit akar, vagy, hogy egyáltalán én mit akarok. Arcától nem tudtam szabadulni még éjszakánként sem, nem egyszer ébredtem fel, csakhogy újra elkezdjen járni rajta az agyam, hogy mi lenne, ha...? Ezeknek az álmatlan éjszakáknak köszönhettem a kialvatlanságomat is, ami még Zoénak is feltűnt, valamint az edzéseken nyújtott teljesítményemen is. Biztos vagyok benne, hogy a meccsen sem tudtam volna úgy játszani, ahogy, ha előtte nem ejtjük meg Daviddel azt a néhány szavas beszélgetést, amikor is megállapodtunk ebben a találkában. Én javasoltam, szükségem volt rá. Elég volt a bizonytalanságból, ami már hetek óta kísért, kellett valamilyen kimondott dolog. Szükségem volt rá, hogy tudjam, ő mit gondol, mit akar, mik a tervei.
Miután a szőke cica felveszi a rendelést, magunkra maradunk. Válaszommal nem az időt szeretném húzni, inkább csak fel akarok készülni rá, hogy mit mondjak, vagy, hogy hogyan. A lány visszatér az itallal egy, az előzőhöz hasonló mosollyal Davidre, amire igyekszek nem reagálni, de egy türelmetlen grimasz mégiscsak kikívánkozik belőlem. Nem akarok különösképp reagálni rá - egyébként sem vagyok féltékeny típus -, csak azt szeretném, hogy hagyjon minket kettesben. Miután ez megtörténik, a gőzölgő teáskannára függesztem a tekintetemet, ahogy David beszélni kezd. Csak meredek magam elé, ahogy a szavaira koncentrálok, nem várok semmi jót, már a mondat elejéből kiindulva sem. Nem nézek rá, még akkor sem, amikor feláll, és elkezdi összeszedni a cuccait. Akkor szólalok csak meg, mikor már körülbelül a függönynél járhat, de még mindig nem nézek rá. Az idegességem visszatért, az ujjperceimet babrálom, ahogy lepillantok az ölembe.
- Szerintem meg nem ez lenne a legjobb. - A hangom halk, és kissé talán bizonytalan, utóbbi nem David, hanem az egész helyzet miatt. Nem tudom megmondani, hogy mit akarok, de abban biztos vagyok, hogy nem ezt. Annyinál, hogy most feláll, és kisétál a teaházból, szerintem mindketten többet érdemlünk. Az pedig száz százalék, hogy nekem nem ez lenne a legjobb.
- Ülj vissza, David! - kérem halkan, ahogy felé fordulok. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, de biztos ott kezdődne, hogy nem hagy itt öt perc után.