Vadász Csenger Richárd

Az apró lánggal játszva figyelem a srácot. Teljesen átlagosnak tűnik, de valamiért mégis kilóg. Engem pedig egyre jobban érdekel az, hogy mi zavar benne. Az kis hőforrásomon nem lepődik meg, de mért is lepődne meg? Ez egy nagyon egyszerű dolog... Úgy látszik csak megviselte az idegeim az előbbi eset.
Felhagyok egyelőre a merengéssel és vissza mosolygok a fiúra. Közben pedig mérlegelem az ajánlatát. Kellemes társaság, de valami még mindig zavar benne...
Végül egy ajánlat kíséretében belemegyek abba, hogy haza kísérjen. Erre meglepő módon elkerekedik egy pillanatra a szeme, utána mintha mi sem történt volna újra mosolyog. Komoly arccal nézek rá néhány másodpercig, aztán megfordulok és tovább sétálok. Ezután válaszol a kérdésemre. Megállok háttal neki és elgondolkozva válaszolok.
-Félvámpír, félvéla, negyedvéla, vérfarkas, esetleg sellő.
Vissza fordulok az "angyalhoz". Most már egyel talán nem mosolygok. Az a kicsi megdöbbenés túlságosan zavar. Ha nem az éjszaka közepén mentett volna meg, majd akarna haza kísérni valószínűleg átsiklok felette, de a mostani körülmények mellett nem tudok.
A következő kérdését halva meg áll a jobb kezemben az apró láng, a másikkal pedig a zsebembe nyúlok. Közben rá mosolygok a srácra.
-Remélem nincs harag.
Aztán eltűnik a vigyorom és rá is bökök.
-Everte Static!

gwen

Értetlen dolgokról hadovált, először vámpírnak mondott, azután áttért a vérfarkasra, végül rátapintott igazi valómra, de az a többi mellett teljesen eltörpült. Talán ha még egy keveset vártam volna a végére az összes varázslényt elsorolta volna itt nekem, de ahelyett, hogy mindezt megvártam volna, inkább megnyugtattam arról, hogy varázsló vagyok. Még a házat is tudtam, azóta fejemben égett a Levita neve, mióta Gwennél jártam. Talán életem végére sem fog kifutni onnan. De amaz nem kérdezett többet. Nem kérdezte, hogy hányadikos vagyok, melyik házba járok, milyen a vérem és a származásom. Mivel hallgatott, hamar magam vettem kezembe a gyeplőt és kérdeztem rá. Ám nemleges válaszra nem igazán számítottam, lábaim már maguktól is elindultak felé, lassan, de lépkedtek, minden egyes lépés hangos visszhanggal töltötte el az amúgy kihalt, sötétségbe öltöztetett utcát.
A lány végre megfordult, bár nem mosolygott már olyan szépen mint azelőtt. A fény pedig hirtelen kialudt kezei közepette, de ennek néhány pillanatig nem is tulajdonítottam nagy problémát, arra gondoltam túl gyenge ahhoz, hogy egyszerre több dologra is koncentráljon. Vagy arról faggat, hogy ki vagyok, vagy melengeti tenyereiben a tűzgyermeket.
Végre ismét kaptam tőle egy mosolyt, azonban az nem olyan volt mint az előbbiek. Megtorpantam és meglepetten szökött fel szemöldököm, először alig, majd a következő mondatot hallva annál magasabbra. Fel sem fogtam, a varázsigék szavai csak késleltetve jutottak el hozzám, és akkor már a fényeket is láttam.
Talán annyi időm még maradt, hogy jobb kezem arcom elé tartsam, aztán valami láthatatlan dolog a magasba emelt és megpörgetve a levegőben, az aszfalthoz vágott. Felnyögtem és ajkaim összeszorítottam a fájdalomtól. Emberi testem nem volt olyan strapabíró, a varázslat képtelen volt erősre generálni egy légből kapott bábút. Semmi sem volt képes tökéletesen lemásolni a természetet, még a legerősebb mágia is csak egy gyengébb utánzata volt annak.
- Mi a... - egy cifra káromkodás, majd döbbenten néztem fel a lányra és hitetlenkedve. Feleslegesnek tartottam az erőszakot, nevetségesen feleslegesnek. - egy határozottabb nem is megtette volna. - jelentettem ki, gyermeki sértődöttséggel hangomban. Fájt mindenem, és mikor lábra álltam, ez még intenzívebbé és tűrhetetlenebbé vált.

Auror párocska

  Scar érzi, hogy izzad a tenyere. Egyre idegesebb, ahogy a két vele szemben lévő folyamatosan egymásra pillantgat. Hirtelen kitörik belőle egy elég hosszú monológ, ami igazából belegondolva egyszerre volt ésszerű és hasztalan. De elég volt arra, hogy a két aurort egy pillanatra kizökkentse. Már majdnem ellépett mellőlük, amikor a férfi elé állt, és bemutatta az iratait. A lány szitkozódott magában, és megnézte a papírt. Közben azon gondolkodott, hogy mit is kéne csinálnia.
  - Nézze, nekem nagyon fontos, hogy elérjem azt a vonatot. Apám arra vár, hogy a végállomáson majd megtalál. Ha nem úgy lesz, akkor maguk lesznek a hibások. Nem tudok mutatni semmilyen igazolást, mert otthagytam a szobámban. - magyarázta, és szigorú tekintettel nézett a másik kettőre, ahogy az aranyvérűektől látta az iskolában. Valahogy ez náluk mindig bejött. De valahogy érezte, hogy már kezdi túl sokáig ragozni, és egyre kevésbé meggyőző és hiteles. Kipillantott a két ember válla felett, hogy még ott van-e a vonat, ami néhány perccel előbb ért be.Bizony ott füstölt ahol kellett is lennie. Aztán hátra is nézett. Egy épület magasodott nem olyan messze tőle. Talán el tudna odáig jutni, mielőtt egy átkot küldenének rá. Nézte a két auror arcát, és abban a pillanatban, hogy azt látta az egyik nem figyel, rögtön nekiiramodott. Olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta. Némely pillanatban attól félt, hogy talán elesik a saját lábában is. Egyre közelebb látta maga előtt a célt, amit a fal jelentett, pontosabban annak a másik oldala.

Asszony

Hirtelen szülte a péntek délutánom azt a helyzetet, hogy pár órával Helena távozása után felültem egy vonatra és elmentem Pestre. Egyrészt azért, mert nem akartam egész hétvégén itthon ülni, mint kutya az ajtó előtt, másrészt mert a csávótól beszedtem az albérletpénzt. Elmentem, vettem pár ruhát magamnak, ami kivételesen nem fekete volt, ez pedig tőlem elég szokatlan volt. Aztán kóricáltam a városban és majdnem lekéstem a vonatot, ami hazaért még Hellé előtt, de csak sikerült elkapnom.
Aztán a kis hátizsákomat az egyik padra letéve lecsücsültem és bámultam a síneket, számolva vissza míg megjön. Lehet, hogy úgy tűnt, hogy nekem ez az egész csak egy nyűg, de leginkább azért szoktam nyűgös lenni, mert hétvégente nem tudtam vele találkozni és nem tudtam, mi volt vele és aggódtam... azt hiszem legalábbis, valami ilyesmi érzés nyomasztott.
Egyre csak számoltam, aztán elértem a nulláig, aztán számoltam is tovább... és végre meghallottam a nyomorult vonatot és öntudatlanul is felálltam, pár lépést téve a peron felé. Tényleg kezdtem átmenni kutyába...
Kerestem a pillantásommal a csajszit, aztán végül megláttam, amint felém jött, a kapucnijával a fején. Már tártam is szét a karom, hogy aztán a nyakamba ugorhasson és megpördültem vele.
- Szép napot, asszony! - nevettem halkan, majd puszit nyomtam az arcára és megcirógattam a derekát. A kérdésére a szememet forgattam, mert abszolút nonszensz volt az egész feltevés, hogy esetleg nem.
- Mindig hiányzol, te is tudod... Hogy vagy? - kérdeztem átvéve a táskáját, már ha volt neki, mert ugyebár mégsem hagyhatom, hogy ő cipekedjen. Az eléggé nem lenne fair.
- Mi ez az Assassins Creed stílus? - böktem a fejemmel a kapucnija felé.

Asszony  

Szóval mintha körülbelül vallásos néni lennék, aki a prófétát várja a hathuszas busszal, csak ültem a padon és vártam, aztán a kisasszony lelibbent a kocsiból, maga után vonszolva a nála súlyra háromszor nagyobb bőröndöt. Valami nem volt okés a csajjal, mármint attól eltekintve, hogy szokás szerint a nyakamba ugrott, amit már hiányolnék, ha leszokna róla. Kifejezetten hiányolnám.
- Pf, de sietős valakinek! Maradsz Asszony! Csak nem hívhatlak Mrs Weavernek, az annyira formális lenne - grimaszoltam kicsit, miután belegondoltam. Igen, el tudtam képzelni, hogy esetleg majd egyszer elveszem, de nem a közeljövőben, nem ebben az évben, meg nem is a következőben. Majd még eldől, ha el is venném, tényleg belé sulykolnám, hogy gondolja át jó alaposan, mielőtt válaszol. Persze a buta félreértette, hogy miért mondom, hogy hiányolom, mert elkomolyodva pillantott rám, én meg a kezét elkapva szorítottam a tenyerének az arcomat és halványan elmosolyodtam.
- Ugyan már. Kibírom, elvégre csak kb két és fél nap. Ennyire azért még ne nézz önállótlannak, kedvesem, jó? - nem vártam rá tényleges választ, csak érzékeltetni akartam, hogy nem kell ilyeneken gondolkoznia, mert ha tényleg táncolni akar, hát nem én leszek az, aki az útjába áll, sőt, maximálisan támogatom is benne, egészen addig, míg ettől boldog. Aztán utána megyek és felgyújtom az iskolát.
- Ezz nem hangzik túl biztatóan. Szerintem vegyél egy nagy fürdőt habbal meg mindennel, aztán feküdj le és aludd ki magadat. Jót tenne, eléggé fáradtnak tűnsz. - állapítottam meg, immár magam után vontatva a tizenévesek tankját. Vajon mit cipel ebben, aranyrudakat? A kérdést csak poénnak szántam, de a kérésére azonnal megtorpantam és a karjaimat a mellkasomon összefonva vártam. Na mi van, kavart valakivel és azt próbálja takargatni? Nagyon ajánlom, hogy ne így legyen... A beszámolója kezdetén már tényleg befeszültem, úgy voltam, hogy oké, rendben, én most léptem le... aztán megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt a hajára pillantva. Lehet, hogy ha nem így adja elő, tényleg kicsit kiakadtam volna, hogy mi ez a hirtelen változás, deeee így inkább örültem neki. Nem is akárhogy. A hátizsákomat a bőröndjére téve közelebb léptem hozzá és az ujjam köré csavartam egy hajtincsét és szórakozottan elmosolyodtam, majd az álla alá nyúltam és kicsit megemeltem az állát.
A szemébe nézve elvigyorodtam, farkasmosollyal, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Rohadtul dögös vagy, nem értem mit ijedezel. Nem foglak felfalni... talán. - súgtam a fülébe, majd halkan felnevetve elléptem tőle és a táskám felkapva húztam magam után a bőröndjét. Majd utolér, ha akar.

Asszony  

Persze a kijelentésemre egyből felragyogott a pillantása, mint a csillagszóró,  de hogy a viharba ne tette volna? Elvégre most jelentettem ki, hogy egyszer el akarom venni, ez pedig így utólag még nekem is kicsit furán hangzik... mármint... fhu. Ilyesmin még egyszer sem gondolkoztam el komolyabban, legalábbis egész eddig nem. Az ajkamba harapva elmerengtem pár pillanatra, majd rápillantottam halványan elmosolyodva és vállat vontam.
- Végül is miért ne? Elvégre szeretlek, vagy mi a szösz... Ilyesmi pedig 23 év alatt még egyszer sem fordult elő velem, szóval... Akár. - mosolyodtam el a végére már én is... Igen, igazából elvetem volna, de az még bizony várat magára, elvégre... még csak most kezdte a sulit, meg a szülei úgyis le fogják tépni a fejemet, ha beállítok a barna hajú lányukkal, én, a 23 éves pasija... Ez a helyzet egyre kétségbeejtőbb.
- A szüleid meg fognak ölni. - sóhajtottam, aztán inkább őt figyeltem, meg azon filóztam, hogy vajon beszélt-e rólam az ottaniaknak. Nem is értem, hogy ez engem miért foglalkoztatott, de valamiért mégis...
- Hé! Nem az volt a kérdés, hogy hogyan bírom ki, csak az, hogy kibírom-e. Most sem maradtam a suliban, egyszerűen megkattannék itt, inkább leléptem haza - legyintettem lazán. Néha elég nagy volt a kísértés, hogy vasárnap reggel már a Grosserlieb kapujában strázsáljak, mint valami kutya, aki várja vissza a gazdit, de ez eddig nem történt meg. Eddig.
Közölte, hogy mielőtt idekerült volna, mindig így nézett ki, én meg szórakozottan felvontam a szemöldökömet, mert a gondolataim éppen más vizeken evickéltek.
- Mármint hogyan? Bocs, néha nem teljesen vagyok itt fejben.
Lehet, hogy kicsit túlságosan is elborult a tekintetem, mert mintha egy pillanatra még meg is ijedt volna a drágám. Pf. Mintha neki tartani kéne tőlem... az életben nem bántanám.
Túlestünk a nagy és iszonyú titkán, ami nekem amúgy baromira bejött, szóval nem is értem mit majrézott, már éppen indultam volna el, de erre elkapta a kezemet és valami visszahúzás félét próbált megcselekedni, amit persze ha nem akarom, úgysem tudott volna kivitelezni. De én jófiú voltam és maradtam, mert hát na... Újabb sóhaj, mert nem értettem, mi ennyire fontos, hogy neki most itt játszania kell a királydrámát. Aztán előhalászta az exétől kapott nyakláncot, mire nekem olyan fintorba rándult az arcom, mintha legalábbis citromba haraptam volna és intettem, hogy rakja csak vissza.
- Ameddig nem lengeted az orrom előtt azt a sz*rt, nekem nem gond, csak ne reklámozd, mert meg találom reptetni a cikeszt. Eh... - túrtam a hajamba kicsit megremegve, majd kifújtam a levegőt és elmosolyodtam. - Higgadt vagyok. Most akkor megyünk, vagy sem?

Asszony  

Azt hiszem, nem számított rá, hogy komolyabban el fogok gondolkozni ezen az eshetőségen, pedig ismerhetne már annyira, hogy tuja, hogy legtöbbször azokat a dolgokat tartom szem előtt, amiket nem is kéne annyira komolyan venni. Nem tudom, személy szerint az a tapasztalatom magammal szemben, hogy én egy nagyon hullámzó jellem vagyok... Aztán lehet, hogy nem.
- Nem szabadulsz meg tőlem annyira könnyen. - közöltem szórakozottan, miközben az álla alá nyúltam, hogy felnézzen rám, majd egy puszit nyomtam az alsó ajkára és elvettem a kezemet.  
Enyhén lefagytam, mikor közölte, hogy beszélt a szüleivel telefonon, ami ugyebár velem nem igen fordult elő, vagyis csak nagyon ritka alkalmakkor. Oh, te szent ég, most aztán nyakig vagyok a cuccban... szép. Egy pillanatra elsötétült a pillantásom, összepréseltem az ajkaim, majd kicsit másfelé néztem.
- A helyedben nem lennék annyira biztos benne, hogy te épp azt akarod, ami a legjobb a számodra. - közöltem halkan, majd sétáltam pár lépést fel-alá, mert olyan dolgok jutottak eszembe... amik nem túl szerencsések az én esetemben. Nyugi Grant, nyugi, nyugi, nyugi.
- Meglátjuk. - néztem hátra rá a vállam felett, majd bámultam magam elé pár pillanatig. Nyugalom. A kezem zsebre vágva kezdtem piszkálgatni az ott lapuló öngyújtót. Pár pillanatnyi vízió után halvány mosollyal visszafordultam hozzá.
- Nem lóghatok folyton a nyakadon. Talán majd legközelebb. - közöltem viszonylag könnyed hangnemben. Mármint ahhoz képest, hogy pár pillanattal ezelőtt még fontolgattam, hogy felgyújtsak valamit.
- Lenne rá bármi okom, hogy ne legyek rendben? - kérdeztem, de csak költői kérdés volt. Ha tudott volna rá választ adni, na akkor kezdtem volna csak el aggódni.
Rövid eszmecsere során megtudtam, hogy a nyakában hordja az exétől nemrég kapott nyakláncot. Háááát ezzzz tényleg pompás. Nagyjából sikerült lehiggadnom és nem kiakadni komolyan, de azért neki is feltűnt, hogy sok minden vagyok, de nyugodt az nem, mert a kezemet lassan az oldalam mellé húzta, aztán megcsókolt, amit persze viszonoztam, kicsit lecsillapodva most már.
- Ha szeretnél, elmehetünk - vontam vállat halvány mosollyal, majd a bőröndjét magam után húzva indulás a cukrászda felé. Egy nagy adag cukor meg szénhidrát nem fog ártani.

Helena

Azt mondta, ha szabadulni akart volna, akkor már rég nem lenne itt, mire halványan elmosolyodtam és nem mondhatnám, hogy ez volt a legmegnyugtatóbb vigyorom.
- Már ha hagytam volna. - nézelődtem körbe szórakozottan, mintha csak az időben gyönyörködnék. Valójában lehet, hogy így is volt, nem tudom, nem akartam Helenára nézni, hogy őszinte legyek. Legalábbis abban a pillanatban nem volt hozzá sok kedvem.
Annyira idegesítően magabiztos tudott lenni néha, pedig szinte semmit nem tudott rólam, mégis olyan nyomorultul biztos volt abban, hogy mit akar... Annyira értetlen, te jó ég! Lassan kifújva a levegőt pillantottam a kezére, majd az arcára, nagyjából felöltve egy pókerarcot.
- Igen, emlékszem, hogy mit mondtál, egyszerűen azt nem tudom megérteni, hogyan... mondhatsz ilyen elhamarkodott dolgokat, Hell... Én nem vagyok jó ember - közöltem enyhén szomorkás mosollyal, de aztán ismét egy maszkba rendeztem a vonásaimat, nem akartam, hogy faggatni kezdjen. Nem tudtam volna neki elmondani. Még nem. Enyhén hisztérikus volt a hangja, mint annak, aki pánikol, de nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most éppen miért is.
- Vagy elmész nélkülem. Még megbeszéljük. Nem ma - közöltem olyan hangnemben, hogy ne hasson durvának, de azért érezze, hogy ez most itt éppen nem alku tárgya. Nem volt kedvem ilyenekről beszélgetni vele, ma valahogy nem volt hozzá idegrendszerem és ez még nekem is feltűnt.
Aztán egyszer csak az arcomba vágta, hogy ijesztő vagyok. Na bumm, szépek vagyunk, Ward, tényleg, csak gratulálni tudok neked ehhez az egészhez. Taps taps. Tett pár lépést hátra, mire én elnéztem róla másfelé és bólintottam. Ha kell neki a távolság, maradjon távol, az ő dolga.
- A táskád a szobádban lesz. További kellemes estét, Helena. - mondtam a nevét igencsak jelentőségteljesen, hogy érezze, ez nem az az alkalom, mikor érdemes utánam jönnie. Még egy kicsit sem. Azzal elindultam fel a kastélyhoz a saját tempómban, a táskáját leraktam az ajtaja mellé, majd bevágtam a sajátomét magam mögött. Le kellett higgadnom egy kicsit.

// Köszöntem a játékot //

Scar és a kedves kolléga

Karina
Hawaii után szabadon

Travis.

Vadász Csenger Richárd

A kérdésére átgondolt választ adok, felsorolom az összes lehetőséget. A rövid reakciója pedig felkelti az érdeklődésem. Nincs több a témát feszegető kérdésem. Egy ideig csak csöndben gondolkozom, közben ő elkezd felém sétálni. Ez egy pillanatra meglep, aztán megfordulok és jól nevelt emberhez illően előre bocsánatot kérek. Ezután pedig támadok, egyelőre nem túl erős varázslattal. Nincs okom komoly sérülést okozni neki, csak a reakciója érdekel.
Lehet, hogy túl gyorsan cselekedtem. De szerintem jól tettem.
Meglepően könnyen emelkedik a levegő, majd vágódik az aszfaltnak. Meg sem próbál védekezni, csak az arca elé emeli a kezét. Halvány értetlenség jelenik az arcomon. Erre kicsit sem számítottam. Ezt persze pillanatok alatt eltűnik és újra póker arccal nézek a srácra. A színes káromkodás után feltápászkodik lassan. Ezután pedig gyerekes sértődöttséggel reagál. Enyhén megemelkedik a szemöldököm. Pár pillanat múlva, pedig már kedvesen mosolygok.
-Feleslegesen nyavalyogsz nem bántottalak.
Teszek egy lépést felé és összefonom a karom a mellkasom előtt.
-De az érdekelne, hogy mért nem védekeztél?
Azt nem tudnám megmondani milyen fajhoz tartozik. Viszont az biztos, hogy nem varázsló. Ezzel pedig a kis meséjét máris tönkre tettem.
Már csak az a kérdés, most mit talál ki? Még mindig barátságos mosollyal folytatom.
-A legtöbb varázsló ezt könnyedén kivédte volna vagy azonnal vissza támadott volna. Te viszont csak repültél, mint egy rongybaba. Majd káromkodva felálltál.
Teszek még egy lépést, így már csak két-három lépés választ el tőle. Nem félek tőle, bár nem biztos, hogy ezt jól teszem. Az esetleges veszéllyel nem törődve lágyan folytatom.
-Javíts ki, ha tévednék, de kicsit sem tűnik igaznak a varázsló mivoltod.

Karina

Travis.

Adrian I. Black

Elegem volt egy életre a sok szabályból, a fontoskodó prefektusokból és a kötelezően előírt napi rendszerek megtartásából. Szabadságra vágytam, vad tombolásra, hogy olyasmit tehessek, amit korábban nem, s ne azt kelljen figyelnem, hogy vajon most átlépek-e egy határt azzal, ha ezt vagy azt megteszem.
Csavarogni akartam, de nem egyedül. Kizárt, hogy egyedül szegjek szabályt, és ne rángassam bele valamely háztársamat.Éppen ezért rángattam magammal a faluba Adriant, hisz nála jobb társaságot keresve sem találhattam volna.
- Most, hogy megkóstoltuk azt a finom vajsört abban a lepukkant kocsmában, nem gondolod, hogy már vonulunk is haza? Ugye nem? - Széles vigyor kúszott ajkaimra, Ő még nem sejthette, mi jár az én fejemben.
A vasútállomás épülete egészen közel volt hozzánk, alig néhány száz méternyire, s tökéletes helyszín volt arra, hogy kitombolhassuk magunk úgy, ahogyan azt az iskola falai közt nem tehetnénk meg.
- Mond csak Adrian, gondoltál már arra, hogy bemutasd művészi tehetséged egy ország világ előtt? Hm? Csak mert...én készültem. - Azzal vigyorogva nyitottam fel az oldalamon fityegő táskát, és emeltem elő belőle a vörös színű festékszórót.
- Arra gondoltam, kicsit kidekorálhatnánk a vasútállomást. Úgyis olyan rém ronda, és unalmas, kell a változatosság. Na mit szólsz, benne vagy, vagy attól félsz, hogy elkapnak minket? - Kíváncsian fürkésztem íriszeit - már ami a sötétben látszott- s bíztam abban, hogy nem lesz nyuszi, és benne lesz a buliban.

Alfonz

Adrian   

- Tessék, használd csak – Nem is kellett igazán győzködnöm, könnyedén rávehető volt a gaztettre, bár nevezzük inkább kellemes időtöltésnek. Az elfogyasztott sör mennyisége is meghozta kellő hatását, széles vigyorral követtem nyomon a srác mozdulatait, amint kezébe fogta a szórófejes dobozt, és a levegőbe fújt a festékből.
- Héé, tartalékolj belőle a falakra is. – Jegyeztem meg nevetve, s még jobban nevettem, mikor felszegte állát. Naná, hogy nem sértegethettem ilyesmivel, mint hogy nyuszi, vagy gyáva, mert ezekre Adrian azonnal reagált. Nem csodáltam, én se tűrném, ha egy alsóbb éves kis „taknyos” próbálna szájalni nekem. Mindez részemről nem volt azonban más, mint baráti csipkelődés, buzdítás a hülyeségre, s egy kaland kezdetére.
- Ááá, dehogy is Mr. Majdösszerezzenek,hameglátokegykisegeret. – Nevetve cukkoltam tovább, igaz nem tudtam, hogy fél-e a rágcsálóktól, vagy sem, bár úgy gondoltam, hogy a srác könnyedén elbánna egy apró rágcsálóval.
- Van itt még más szín is. – Újra kitárva táskám száját, előkotortam belőle még fekete, kék, zöld és sárga színeket, meg persze ezüstöt, mert az a házunk elengedhetetlen színét képezte.
- Üzenhetnénk valamit az eridonnak, mit szólsz? Mondjuk fújd erre a falra az emblémájukat, aztán fess mellé egy koponyát, és fölé a mi házunk jelét. Mit szólsz? – Nevetve buzdítottam a gazságra, majd tovább agyaltam.
- De vááárj, az nem jó, akkor lebukunk. Csak az eridon jelét fújkáld fel, és akkor majd őket veszik elő, ha netán észrevennék ezeket a falakat. – Nevetve már előre dörgöltem a tenyereimet, és kíváncsian fürkésztem Adrian tekintetét.
- Persze, egy ördögfejet is rajzolhatsz szarvval és vasvillával. – Kacagva vállának dőltem, hogy vállammal lökjek rajta egyet, majd közelebb léptem a vasútállomás falához.
- Nos? Hogy döntöttél művész úr? -

Alfonz