Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Mindent fehér, kristálytiszta hó takar. Olyan éteri csend van, hogy a szívem dobbanásait is hallom. Nem nyugszik itt senkim, mégis itt vagyok. Mindig amikor úgy érzem tovább kell állnom valahonnan és meg kell válnom addigi énemtől kimegyek a helyi temetőbe és lélekben búcsút veszek tőle. Egy részemet engedem el, ami ott fog pihenni a hantok között én pedig, akár a főnix megszületek majd megint. Más külsővel és névvel, de ugyanazzal a félelemmel, hogy Károly végül mégis rám talál. Lassan sétálok, egy-egy sírkő előtt meg-megállok és elolvasom a rájuk vésett sorokat. Annyi szép szó, annyi szeretet sugárzik róluk és annyi fájdalom is egyben. Elérek három kis halomhoz. Nagyon kicsik és egy angyal áll mögöttük szárnyait óvón föléjük borítva, mintha az édesanyjuk volna. A kőarcon szomorúság és szeretet vonásai. Lehajolok, hogy elolvashassam a feliratokat. Három testvér nyughelye az ami előtt vagyok, akik a dátumokból ítélve egymást követően, világrajövetelük napján lettek angyalkákká. Beleborzongok a gondolatba és nem tudom megállni, hogy könnyek szökjenek a szemembe. Egy pad áll mögöttem. Úgy döntök leülök, ám mielőtt ezt megtenném vállalva a kockázatot új pálcámmal egy-egy fehér liliomszálat varázsolok a három kis halomra. A nap csupán világít, meleget nem ad és a levegő is csípős az északi széltől. Elgondolkozom a sorsom itteni alakulásán. Szkillaként kicsit újra önmagam lehettem. Régi, egykor otthonomként szeretett iskolám árnyékában lenni nagyon jól esett. Bárcsak újra Éjféli Veréna Vespera lehetnék. Bárcsak ne kellene többé bujkálnom. Talán hagynom kellene, hogy Károly rám találjon és végre szembe kellene néznem vele. Elég erős vagyok már, hogy legyőzzem? El tudom-e hagyni? Képes leszek elválni tőle, hogy visszakapjam a szabadságomat? Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok és a félelemek. Mintha bármelyik pillanatban itt teremhetne, hogy magával vigyen. Rettegek, mégis várom azt a percet, amikor a szemébe mondhatom ELÉGVOLT!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nem tudhatom, hogy egy találkozás után mi váltotta ki a lányból ezeket az érzéseket, mert az alapvető vonzalom, amit mindenki érez irántam, nem indokolja. Márpedig a mágiámat nem használtam, és ez biztos, mert azt csak észrevenném. Régen automatikusan működött a dolog, nem kellett gondolkodnom, hogy használom-e, egyszerűen jött magától, de ma már ennek a veszélye nem áll fenn. Elgondolkodtat, hogy valóban érez-e irántam valamit, azonban ennél mélyebben nem akarok és nem is fogok belemenni, mert felesleges. Megkeserítem a saját életemet vele, és sajnos ehhez, túl önző vagyok.
- Nem - rázom meg a fejemet értetlen. - Ez nem jól esniről szól, hanem arról, hogy az enyém lenni. Ennyi - vonom meg vállaimat amennyire testhelyzetünk engedi. Csendben hallgatom végig az okfejtését, amire egyetértően bólogatok. Ha nem mozdít meg bennem semmit, és egyelőre ez áll fenn, akkor baszhatjuk az egészet, és mint mondtam; nem fogom megkeseríteni a saját életemet. Egy bizonyos szintig hízelgő ez a vágytól fűtött tekintet, és az, amit kiváltok a lányból, de azért mindennek van ám határa. Soha nem éreztek irántam semmi mélyebbre menőt, mint amit a vélamágiám megengedett, így a helyzet is elég életidegen számomra. Azonban nyilvánvalóan nem siklok el a tény felett, hogy Dana mennyire hangoztatja a 50-50% esélyt a lehetőségeinkre, amik fennállnak. Vagy összejön, vagy nem, és ez valamilyen szinten dicséretreméltó. Nem ringatja magát tévhitekben, egyszerűen csak örülne, ha összejönne, de ha nem történik meg, nem vág eret. És bennem meg mi van? Nos... a testiségeken kívül nem sok minden, de valljuk be, eddig remekül tartom magam, már csak azért is, mert nem dobtam fel például az ablakpárkányra, azzal a feltett szándékkal, hogy akkor most az enyém lesz. Pedig eljátszottam a gondolattal. Nem is egyszer, de nem tettem meg. És mérhetetlenül büszke vagyok ez miatt magamra.
- Akkor rendben - bólintok egyet, tekintetemet el nem szakítva az égről. Nincs értelme ránéznem Danára, mert el tudom képzelni, hogy mi ülhet ki az arcára, mik lehetnek a gondolataiban. Csak ugye, azzal nem tudok sok mindent kezdeni, így egyszerűen meg kell várnom, amíg megszólal, és az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kell sokáig várnom, mert szeret beszélni. Ó, de még mennyire, hogy szeret, és ember, mindenről! Ami mondjuk az én szempontomból azért jó, mert így nem kell nekem dumálnom olyan témákról, amik nem érdekelnek.
- Helyes - villantok meg egy elbűvölő mosolyt, és eskü nincs benne mágia, amikor Dana felé fordulok. Nincs megbántódva, mondjuk tény, hogy oka sem lenne rá, mert eddig is tisztalapokkal játszottunk, szerintem ezután is tartani fogjuk ezt. Kikerekednek szemeim, ahogy meghallom a szót, lassan fordítom fejemet Dana felé. Egyik szemöldököm tökéletes ívvel emelkedik meg, ahogy óvatosan felülök, mindenképpen figyelve arra, hogy Dana feje, ne koppanjon a kemény fában. Fejemet kissé hátrafordítva nézek rá, majd megrázom a fejemet és halkan felnevetek.
- Hihetetlen lenni - mosolygok rá szemtelenül. Egy hirtelen rántással húzom fel a lányt magamhoz, aki végül az ölemben köt ki, és valamiért úgy érzem, nem sok ellenállással. Haját válla fölött hátrasimítva kezdem el csókolgatni nyakának ívét, nyakszirtjét, ruháit kissé arrébb tolva vállának azon részeit is, amit könnyedén elérek. Szóval az enyém. Innentől az enyém, ameddig én akarom. De vajon meddig akarom?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nehéz volt megfogalmaznom még saját magammal szemben is, hogy mi fogott meg ennyire a srácban, főleg, hogy idáig csupán egyszer találkoztunk. Időnként hallottam olyan dolgokról az életben, hogy vannak olyan élethelyzetek, amiket egyszerűen képtelenség megmagyarázni. Ez pedig az érzésekkel is így volt, avagy lehetetlen volt rájönni, hogy valakiből miért pont egy nem várt reakciót váltott ki a másik egyén, ezen felül pedig bizony megesett, hogy egyes emberek valamiféle különleges hatással bírtak másokra. Sosem voltam híve a szerelem első látásra dolognak, hiszen hogyan is táplálhatna bárki is egy ismeretlen egyén felé mély érzéseket? A logikus énem legalábbis ezt gondolta, de arra nem készített fel senki sem, hogy egyszer csak egy olyan szituációban találhatom magam, ahol az érzéseimet egyáltalán nem tudom befolyásolni. Adott volt egy határozott jellemű, jó kiállású srác, valamint egy még intenzívebb érzelmeket meg nem élt csinos lány, akik az idők során találkoztak, az egyetlen fontos kérdés az volt, hogy vajon mi sül ki ebből? Ezt pedig egyik fél sem tudta előre megmondani, csupán kettejükön állt az egész a lehetőségek végtelen tárházával, csakis rajtuk múlott, hogy mit tudnak majd kihozni ebből a rendhagyó helyzetből. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy Mihail nem ígért semmit, hiszen miért is ébresszen bennem csalfa reményeket, mikor ő maga sem tudta, hogy mi lesz ebből az egészből... én sem szerettem volna hiú ábrándokat kergetni az irányába, ezért is volt jó, hogy őszintén meg tudtuk beszélni egymással a dolgokat. Azzal is tisztában voltam, hogy ahhoz, hogy kialakuljon benne az irányomba bármi is, azt nem ez az egyetlen találkozás fogja eldönteni, hanem némi idő kell hozzá, és még jó pár személyes alkalom. Ezt a tudtára is adtam, ő pedig úgy tűnt megértette. Jó érzéssel töltött el, hogy ő is adott esélyt a dolognak, hiszen úgy voltam vele, hogy ebből még bármi kisülhet, talán rájön majd, hogy az érzéseim valódiak irányába, és talán akkor egy új szintre léphetünk a még nem létező kapcsolatunkban, de az is benne volt a pakliban, hogy az érzelmeim iránta egyoldalúak maradnak, ezt a kockázatot pedig büszkén vállaltam.
- Értem, mint ahogy megbeszéltük, meglátjuk, hova jutunk, mit hoz a jövő számunkra, aztán majd annak függvényében cselekszünk. Így van, míg veled vagyok, csakis a tiéd lenni - azt már nem ecseteltem neki, hogy nem fogok más felé nézelődni, míg vele vagyok, mivel ez nekem magától értetődő volt. Egyébként se rúghatott nálam labdába mellette senki sem, de ezt a kis titkot megőriztem magamnak. Hogy nála mi volt a szokás, főként véla révén, nem tudhattam, bár kötve hittem, hogy bármiféle fogadalmat tettek volna bármikor is a másik félnek. Náluk természetes volt, hogy ragadtak rájuk az ellenkező nem képviselői, ez pedig egyáltalán nem volt újdonság számomra, sőt, nagyon is jól tudtam, hogy nehéz fába vágtam a fejszét. Azzal is tisztában voltam, hogy ez a kapcsolat még sok fájdalmat fog okozni számomra, de az érzéseim sokkal erősebbek voltak nálam a másik fél irányába, így nem is tudtam teljesen tisztán gondolkodni. Azonban annyiban szerettem volna mindenképp kitűnni a sok-sok lány közül, hogy nem akartam egy lenni közülük. Bár szerintem ezzel Mihail is tisztában volt, hiszen már átrágtuk ezt a dolgot, és komolyabbra fordítottuk az egész témát azzal, hogy adott esélyt nekünk arra, hogy valamerre tovább haladjon a még nem létező kapcsolatunk, hiszen még nem tudtam bizonyítani neki semmit.
- Akkor ezt megbeszéltük - bólintottam rá újra a mondandóra, majd mivel a srác tovább bámulta a csillagos eget, én is rá emeltem a tekintetemet. Gyönyörű volt az éjszaka, teljesen tiszta volt az égből, melynek köszönhetően zavartalanul lehetett csodálni az összes látható csillagot.
- Őszinteség mindenekelőtt, ez a legfontosabb - néztem rá újra, mikor éreztem, hogy felém emelte a tekintetét egy elbűvölő mosoly kíséretében. Közben kimondtam a bűvös varázsszót, melyet oly annyira várt, és úgy látszott, ez megtette a hatását. Hirtelen felült magával rántva óvatosan, amelyet iszonyatosan díjaztam, mert sikerült megúsznom az akciót fejsérülés nélkül.
- Tudom - mosolyogtam rá sejtelmesen, párszor illettek már ezzel a jelzővel, ám nem mindig pozitív értelemben, de most úgy éreztem, hogy Mihail ezt annak szánta. Közben egy rántással magához húzott az ölébe, aminek fele sem volt tréfa, mert úgy éreztem, elég mély vizekre evezünk. A hajamat finoman hátrasimítva elkezdte csókolgatni a nyakamat teljes egészében, majd ruháim picit arrébb tolva ajkai a vállam érték. Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy ellenemre volt az egész, mert iszonyat jól esett, még sosem éltem át effajta mámorító érzést, még többet is kaptam tőle, mint amit eredetileg kívántam. Láng borította az egész testemet... kezemmel megcirógattam az arcát, majd magam felé irányítottam a tekintetét. Puha ajkára tapasztottam ajkam egy pillanat erejéig, kezemmel pedig az arcát simogattam, hogy elhiggyem ez a valóság, és nem csak egy álom. Eszméletlenül jól éreztem magam a társaságában, reméltem, hogy ez az érzés sosem múlik el, de tudtam, hogy nem tarthat örökké ez az éjszaka, és abban is biztos voltam, hogy ennek lesz még folytatása. Reméltem, hogy a partnerem is így gondolta, és tiszteletben tartotta, hogy nem csupán egy futó kaland szeretnék lenni számára, hiszen arra volt elég jelentkező, hanem valami különlegesebb. Egy újabb szenvedélyes csókot leheltem ajkaira, majd kezemet a mellkasára helyeztem, fejemet pedig a vállára, nézve közben a csodálatos csillagos eget.
- Látod? Ott van a legfényesebb égitest, a Vénusz. Ott pedig egy hullócsillag, melynek fénye hamarosan kiég. Az utóbbiból számos megtalálható az égbolton, és gyorsan el is tűnnek onnan, ám az előzőből csupán egy létezik, mely beragyogja a sötét eget kitűnve a többi csillag közül. Remélem egyszer én leszek majd a te égboltodon is az Esthajnalcsillag, bár tudom, ez még nagyon képlékeny - szemléltettem a természet példájával, hogy mit szeretnék majd nála egyszer elérni, ha sikerül, bár ezzel már ő is tisztában volt. Egyelőre kiélveztem a jelenlegi helyzetet, rettentően jól esett, hogy Mihail karjaiban lehettem, vele ugyanis teljes biztonságban éreztem magam, amellett, hogy erős érzelmeket tápláltam iránta, és reméltem, hogy lépésről lépésre idővel egyre erősebben kialakul majd közöttünk valami kötelék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Fonnyadt Öreg Tyúkok Egyesülete. Egyszer te is odakerülsz majd, de ahhoz még kell pár év - szemtelenül legyint egyet, miközben ajka szeglete óvatos mosolyra húzódik. Mit mondhatna, egy úriember, mindenki szereti, mert olyan előzékeny, udvarias és lovagias, aki bókokkal halmozza el a nőket... Ja várjunk csak, azt hiszem, rossz karakterhez léptem be.
- Én nem tudom, te milyen csávókat szedtél össze eddig, de érdekes elképzelésed van rólunk - jó, alapvetően nem mond hülyeséget, nem elhanyagolható dolgok ezek sem. Például egy jó nokedlinél csirkepörivel nincs jobb kaja, ezt még a hülyék is tudják. Meg persze mennyire jó, mikor reggel ott a kivasalt ing a szekrényben és nem kell vele szarozni, meg sebtibe megcsinálni, elvégre van egy nő, aki gondoskodik rólad. No és a szex... Jó, ha van, de az körülbelül úgy hangzott, mintha erőszak lenne. Ez ellen fel kell szólalni. - Amiket felsoroltál optimumok. Aki nem értékel egy határozott nőt, az nem férfi. Kell a fasznak valami nyámnyila csaj, aki csak annyit tud mondani, hogy igen vagy nem és ugyanolyan málészájú emberek közé visz majd be, mint amilyen ő maga - megrázza a fejét. Sértő a gondolat, értitek, sértő! Nyilván egy olyan nővel a legegyszerűbb, aki befogja a száját, de őszintén, ki választja az egyszerűbb utat? Hol maradnak a veszekedések, amik fergeteges szexbe torkollanak? Mikor lesz majd az, hogy a nő hazaérve dominaként közli, hogy ez lesz és ledózerol? Aki, amikor megkérdezik tőle, mit akar, egyszerűen rávágja, hogy ezt? Kinek kell olyan társ, aki igazából egy szobanövény? Pfuj. - Amúgy meg a szex közös megegyezésen alapul. Mondd ki, ha nem akarod. Aki ezt nem érti meg, annak le is út, fel is út, mehet, amerre lát - na nehogy már pont Ophelia-nak kelljen ezt elmondani... Pont neki. Nevetséges. Na de sebaj, lesz ez még így se kicsi rigó.
- Nekem tetszik. Illik hozzád, Szöszi - tenyérbemászó vigyora egy pillanatig se lankad, szinte már várja, hogy a nő jól leteremtse. Egészen aranyos, amikor ideges, meg ugye nincs jobb sport annál, mint Carolina őrületbe kergetése. Noha épp csak megismerték egymást, Ilián ezt már magas szinten űzi - amire én nagyon büszke vagyok. Ez az én fijam.
- Pedig érdekelne az exférjed. Meg az is, minek mentél hozzá, ha nem szeretted - nem akarja azt feltételezni, hogy a pénz dominált egy ilyen döntés meghozatalában. Nem túlzás, ha azt mondom, csalódna a másikban. Persze álszentség volna, ha ítélkezne felette, elvégre ő is megfizeti a kurvák árát, hogy kedvére szórakozhasson velük, de egészen más egy kokainmámoros éjszakát néhány könnyű nőcskével eltölteni, meg hozzámenni valakihez a pénzéért. - Annak nem mondanálak. Igazából csak el kéne engedned ezt a kérdést egy időre. Hidd el, ha itt az ideje, jön majd a lovagod - hát illetve ugye, mi számít lovagnak? Manapság nem sok futkározik belőlük szabadon, azt a keveset meg, ami van, pillanatok alatt lestoppolják. Abban lehet bízni, hogy egy ilyen normális faszit valami hülye picsa kap el, akit elhagy, majd újra facér lesz. Máskülönben... Mission impossible.
- Nyugalom Szöszi, nem kell egyből golyóra menni. Lehet ezt finomabban is - felnevet azon, ahogy elképzeli Ophelia-t azonnal a pasik alá nyúlni. Mi tagadás, érdekes látvány lenne, de nem kérne tőle soha ilyesmire. És, ha van esze, nem is tenne hasonlót. - Azért elég jó szolgáltatás lennék. Ingyen. A bajbajutott hölgyek a specialitásaim - és igen kedveském, te most az vagy a mi Iliánunk szemében. Egy BJH. Na jó, nem fog rád mászni - maximum egy illedelmes határon belül -, meg semmi erőszakos dolgot csinálni, előbb vágná le a saját farkát, de... Lassuk be, jó bőr volnál, ha engednél neki és a csáberejének. Persze pont ettől vagy izgalmas, nem adod be a derekad elsőre, hagyod, hogy vadásszon és becserkésszen, fenntartod az érdeklődését. Noha nem ez a másik célja, mégis remek a technika.
- Szűk határidőt szabsz kiscsillag, de legyen. Holnap este hatkor légy a téren és elviszlek valahová. Csípd ki magad, fel a magassarkúval - mondjuk tulajdonképpen mindegy neki, hogy mit vesz fel, csak látni akarja kirittyentve. Mármint, úgy igazán. Vérvörös rúzzsal, egy olyan cipővel, amivel ölni lehet - minden szempontból - és egy testhez simuló, tökéletes ruhában. Igen, azt akarja, hogy Ophelia csillogjon, nőnek érezze magát és különlegesnek. Mert, ha így tesz majd, Ilián gondolkodik róla, hogy semmiképp se bánja meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Mi a garancia arra, hogy a következő kísérleted sikeres lesz? Semmi. Ez az, amit az emberek képtelenek megtanulni. Sosem mehetsz elég messzire, mert mindenhol van valaki, aki egy olyan csoport tagja, akik ellened vannak. Elmehetsz dolgozni az ország másik felére, a híred akkor is hazaér. Mindig van egy jóakaró, és mindig összeérnek a szálak.
Ha valaki igazán keres valamit, képes őrült módon tenni. Saját ítélőképességét latba vetve minden nyom után elindulni. Ők azok, akik lassan, de biztosan belebolondulnak a ténybe, hogy nem találják meg azt, amit keresnek. A sok minden között elveszik a részlet.
Én sosem dőltem be ezeknek, gyerekként is mindinkább arra törekedtem, hogy apám kérésének megfelelően a lényeget lássam, hogy észrevegyem a különbséget információ és információ között. Egy kedves emlék jut eszembe, a fa takarásában megdobbanó szívem mosolyra késztet. Legyek bármilyen rohadéknak is kikiáltva, létezik szívem, és léteznek érzéseim is, éppen ezért kutattam fel oly kitartóan a nőt, aki hozzám tartozik.
Hogy miért vagyunk itt? A szentimentalizmus oltárán áldozunk. Mert az emberek érzelmi alapon ostobák. Ha el akarsz rejtőzni, hát elrejtőzöl, nem visszamész egy helyre, amit szerettél. Ha elrejtőznél a tömegbe olvadsz nem kitűnsz. Ha elrejtőznél, akkor tedd azt tiszta szívvel, mintha bűnöd nem volna semmi, ne úgy, hogy egyetlen fán ülő varjú is halálba riasszon. Mert ez történt, nem igaz? Sötét sikátorokban osonó árnyékká akartál válni, mégis egy hivatalnok személyi titkáraként a rivaldafénybe kerültél. Hát nem tanultál tőlem semmit, édesem? Bárhogy kinézhetsz, de egy valami nem változik: A szemed. Az, ami a szemedben van. Amit úgy ismerek, mint senki ezen a világon.
Könnyen lépek mögéd, hiszen viseleted is felelőtlen, a kapucni látó és hallószerved kiválóságát is tompítja, én pedig, mert szerető férjed vagyok, megleplek, és a pad mögött állva, finom határozottsággal érintem meg vállaidat, és szögezlek oda, mielőtt még menekülni szeretnél. Ejnye Veréna, hát ennyire ostobának gondolsz? Még azt is tudtam, hogy melyik sírt választod majd ideérkeztedkor. Nem bántlak, miért is tenném? Épp csak kirándultál kicsit, nem igaz? Hűvös ujjaim nyakadra tévednek, és némán simogatni kezdem egyre lüktető ütőered. Boldog vagyok, hogy látlak, Kedvesem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Este van, este van, ki ki nyugalomban, én pedig arcomon levakarhatatlan vigyorral, táskámban ajándékkal sétálok az erdőben. A mai nap sikerült mindent elintéznem, többnyire a ház is rendben van, a hét elején pedig munkába is állok. Kell ennél több? Igen, a régi kapcsolataim felélesztése, mert azért mégsem szeretnék magányos lenni, és azt sem szeretném, hogy szembejönnek az utcán, én meg úgy csinálok, mintha teljesen természetes lenne, hogy itt vagyok. Nem az. Visszajöttem a gyakorlataim miatt, és egy másik dolog miatt is, amit most még fedjen a jótékony homály. Illetve a másik két dolgot, ha pontos akarok lenni, de az egyikre még csak gondolni se szeretnék.
Baktatok, és boldogságom határtalan, mert ez a mai egy olyan tényleg jó nap volt. Olyan igazán szeretni való és tökéletes, aminek végén elégedetten álltam a konyha közepén, és azt mondtam, hogy igen, ez az a nap, mit sokszor szeretnék megismételni.
Most pedig, habár rendesen kimerítettem magam napközben, és kellett egy kis magány, amíg újratöltődöm, itt állok egy régen látott ajtó előtt, és csak remélni merem, hogy a tulaj itthon van, és nem ügyel a kórházban. Szeretem, és gyerekként is nagyon sokat segített a jelenléte, és mondanám, hogy talán most már meg sem ismer, így rövid hajjal, magasabban, felnőttesebben, sminkben, de a szaglása mondhatni kiváló, és nyilván engem elég jól ki tud szagolni. Hiszen ismeri a szüleimet, mint a rossz pénzt, így hát hiába a távolság, az eltelt évek, mert bizony azok elteltek, hiába járok már a húszas éveim közepén, van, ami nem változik, az illatom, amit csak ő érez. A mosollyal az arcomon koppantok hát hármat az ajtón, és izgatottan várom, hogy kitáruljon előttem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Reszket az arcom. Oly sóvárogva nézem a parton álló, lassan hozzám közeledő lányt, hogy érzem, reszket az arcom. A szám, a kicserepesedett, véres-sebzett ronda szám, az itt-ott nyálfoltos fogaim, de még a nyelvem is didereg. Az adrenalin már-már túlcsordul csenevész testemben, sovány, csontos tagjaim beleborzongnak a látványba. Emlékszem, azt kívántam, bárcsak tudnám, mi a valóság, bárcsak!, hisz még azt sem tudtam eldönteni, kit látok magam előtt. Madárka hívogat vagy alakját képzelem csupán?
Madárka... kismadárkám, tudod? Tudod, hogy hangod akárhogy igyekszem, bárhogy erőlködöm is, úgyis csak haloványan felrémlő torz gondolat marad néhány fájó csont alatt? Hogy itt vagy mindig? Tudod? Mi-miért sú-súgod, ho-hogy ta-talán? Ne-nem, én ezt ne-nem, nem, ne-ne-nem é-é-értem. Igazad van, ta-talán. Rosszul hallak? Hangod küszködik vagy én távolodom túl gyorsan? Zuhanok vagy tényleg nem vagy itt? Mert seholsem vagy, és csak... édes Merlinem!
Erőset nyeltem, ajkaim lefelé görbültek. Szemeimet ahogy csak tudtam, összeszorítottam, hiszen sírni tudtam volna, mert annyira hiányzott. Az érzés megmarta a belsőmet, a sav végigfutott szerveimen, bekebelezte a lelkem, és fogságba ejtette minden gondolatomat. Hiányzott hajának illata és a szeme, amivel úgy nézett engem, mintha szerethető lennék, mintha jelentenék bármit is, mintha nem csak valami utolsó hitvány földönfutó lennék, akinek a világon egyedül annyi jutott, hogy híres, Rémi, Rémi, hogy hírhedt a családneve.
Ccccsss, nem baj, nincs semmi baj, ringatom a gondolatot, s vele együtt szerencsétlen önmagam, hát tudom én. Az sem baj, hogy senki nem tudja, hogy senki nem látja, hogy tudom. Értem, igen. Nem több ez, mint átok, egy lemoshatatlan, undok folt a családom történetében, ccccsss, semmi baj, simogatom az igazságot, hát tudom én. Tudok mindent, csak azt nem, hogy ott a parton, egyre közelebb merészkedve csónakomhoz, Madárka néz-e rám ily szerelmesen, vagy a képzeletem csap be megint?
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
Gyűlöltem, hogy angyalkaként a felhőkön ülve épp ezt, hogy annyi közül épp a magam sorsát választottam; gyűlöltem, hogy nekem nem jutott több, mint az őrület, hogy még álmaimban sem szabadultam, hogy még akkor sem, mikor a meleg paplan ölelt s ringatott, hogy akkor sem lehettem más, én még éjjelente sem léphettem át saját körvonalamat. Gyűlöltem az elmém foglya lenni, gyűlöltem apácska szegény fiaként ébredni, gyűlöltem az egymást örökkön követő, elmélázott, lusta sorban álló napokat, a mindig ugyanolyan órákat, gyűlöltem a világot, a földet és az eget, gyűlöltem az állatokat, gyűlöltem az embereket, és gyűlöltem, hogy úgy igazán... hogy őszintén mégsem tudtam gyűlölni magamat. Hogy Rémi legnagyobb kincse Rémi volt, hogy ha véletlen (vagy máskor direkt) csak olyan esetlenül leültem a tükör elé, és révetegen elnézegettem azokat a szép kis barna szeplőket az arcomon, majd farkasszemet vívtam saját magammal, nevetnem kellett, mert bár egyszerre voltam vesztes is meg győztes is, és bár gyűlölnöm kellett volna, és bár talán úgy is volt, én... Rémi, Rémi, nagyon is szerettem azt, amit láttam. Mert amit láttam, tudtam, hogy félelmet kelt másokban, ...a gondolat közben, ott a sötét ég alatt belenevettem a csónak felázott, dohos szélébe. Fogaim nekikoccantak a keserű kéregnek, de észre sem vettem, csak nevettem hangosan, mintha nem hallanám a szárazföldön engem úgy hívogató szirént, és talán így is volt: nem hallottam, mert vékony, fiatal hangját elnyomta a fejemben lévő lárma, az a beteg, vaskos zsivaj, amitől nem volt szabadulásom. Nevettem, mert olyan vicces volt, hogy mikor belenéztem a tükörbe, lehettem otthon vagy a Rellon pincében, lehettem az egyetemen vagy bárki idegen házában vendégségben, tudtam: igazuk van, és nekem is félnem kellene. Jobb volna, biztonságosabb. Félnem kellene, mert bár a koponyámban zsarnok vadász lakott, a testem nem volt több egy törékeny, a nap minden órájában, az óra minden percében, a perc minden egyes másodpercében üldözött vad. Nevetésem ahelyett, hogy csitult volna lassan, egyre csak fokozódott, egészen addig, míg egyik pillanatról a másikra sírni nem kezdtem. Újra. A forró könny felégette lehunyt szemem, de kitartóan ráztam a fejem, nem, nem, én nem nyitom ki, nem nézek fel, nem ébredek meg, nem érdekel, hogy a parton Madárka vár-e vagy valaki más, most nem, nem, nem...
Vad vagy, Rémi, suttogta a hang, és engem kirázott leheletétől a hideg, miközben homlokomat olyan erősen nyomtam a tó vizén finoman ringatózó csónak oldalába, hogy már fájt. Ajkaim elnyíltak, és a rám váró hanggal együtt éppen egyszerre nyitottam szólásra kiszáradt, cserepes, elsárgult számat. Ugyanúgy formáltam a szavakat, mint a fejemben lakó csuklyás férfi, talán még hangunk is egyezett: - ...Aztán meg olykor vadász.
Elcsendesedtem. Éreztem, hogy tarkóm, a lapockám és a hátam izzadni kezd, és éreztem a homlokomat keresztező fájdalmat is, meg a felsértett bőröm alól kiserkenő vért. Az erő, amivel fejemet a csónak éles szélének nyomtam, megingatott, vállaimba íves görcs telepedett, az izmaim ellenem dolgozva forrtak odabent.
Mindent éreztem, az életet, az estét, de a fejemben, hiába, egyre csak az járt, hogy Rémi, hogy Rémi bizony egy győztes-vesztes fiúcska. És ez annyira fájt, de nem tudom, Madárka, miért, hogy miért volt ez olyan rossz nekem, hogy miért volt ennyire rossz ráeszmélni vagy egyszerűen csak beismerni... Rémi, Rémi, cccccs, nincs baj, óvtam reszkető-zizegő bensőm, összes gondolatom, hogy meg ne szökjenek tőlem, kisdedeim, kik mind-mind enyémek voltak. Annyira rossz volt, nehéz és fárasztó.
Csak engedj mostmár el, Madárka, ha kérhetek ily kegyetlent tőled, a legszentebbtől, és ha válaszod halk igen, hát ne várass tovább!, szabadítsd fel szánnivaló lelkemet. Kimondani sem merem, gondolni sem merek rá, csak kérlek, kérem szépen, ne várass tovább.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.

Végül, valamikor percekkel vagy talán órákkal később, egy váratlan pillanatban felemeltem a fejem, és kipillantottam a régi, lelakott csónakból. A vér vízszintesen futott végig homlokomon, hogy kicsivel arrébb, jobb szemem fölött egy vékony csíkban induljon el lefelé, szőke szemöldököm irányába. Mosolygó ajkaimon itt-ott száraz vérdarabkák ültek, és csak úgy, mint álmatag, homályos szemeim, várakozóan meredtek a szárazföldi szirénre.
- ...három - ejtettem ki én is a lelkemben a katarzis kapuját megnyitó utolsó számot katonás merevséggel. A rekedten visszhangzó hangok feszesen csattogtak fogaim alatt, és én szabadon eresztve elmémet, felöltöttem az egyenruhát, és abban a pillanatban, hogy sajgó szám megformálta az utolsó hangot, megugrottam. Vadász voltam.
Mögöttem a csónak métereket sodródott beljebb, hogy az addig nyugodt vízfelszín sűrűn fodrozódni kezdjen alatta. Jobb tenyeremet felsértette valami, az evező vagy egy él, nem tudom, akkor még csak érezni sem éreztem.
A talpam döngve ért talajt, és bár a testem elgémberedett, meg is nyögtem miatta egy kicsit, következőnek már én is nevettem, Madárkával együtt, aki kedvemért, vagy mert tán volt olyan jó, és meghallgatta imáim, felvette a vad gyermekded álarcát, és megértette: én nem szeretnék semmi mást, csak játszani. Játszani egy utolsót, mielőtt fejemből kiszökik mindegyik gondolat, és belőlem nem marad más, csak egy kietlen, szótlan, néma táj.
Rémi, Rémi.
Az ég alatt, az irdatlan ég alatt, egy férfi mered ki a földből, magányosan egy férfi. Meztelen, mint Jézus, nagy szeme lobbanékony. Harminchárom éves. Agyát öli a téboly, agyát öli a téboly. Vigyázzban áll, feszes vigyázzban. Lábához béklyózták a földet. Lépni nem tud, hallucinál csak: "Nosza, öleld meg!" "Rajta, öld meg!" Lábához béklyózták: a Földet.
- Gyorsabban, gyorsabban! - vihogtam bele az éjszakába, miközben felemás cipőimben a sáros, rossz talajon rohantam. Nem akartam túl gyors lenni, még nem akartam elkapni. Még nem tudtam, hogyan fogom csinálni, csak élveztem, hogy ismét együtt vagyunk. Élveztem, hogy úgy vagyunk együtt, ahogy mindig is kellett volna; saját meghittségünkben, saját valónkban. Te és én, kismadaram.
Hiénaként nyerítettem egyet, aztán meg kivehetetlen szavakat kurjantottam, amit lehet, hogy még én sem értettem, csak hát ezt diktálta bordáim alatt zúgolódó szívem minden remegő-dübörgő dobbanása. - Fuss, amíg lehet, fussfussfuss, mert elkaplak, elkaplakelkaplak, és szárnyad szegem, szegemszegem, Madárka... hahahahahaha...
Hahahahaha, nevettem hangosan újra meg újra, fuldokolva, sötéten, karcosan, és közben csak futottam, szúrós ágakon, bokron és bozóton át, fickándoztam, ügettem, én én voltam, Rémi, valami, amire mondhatnám, hogy egy árva, megveszett lélek, de nem volt sem árva, sem megveszett, sem lélek.
Rémi voltam, egyszerűen csak Rémi. Arcába csapódó meztelen ágakkal, sárosan, véresen, boldogan; Rémi. Rémi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Remélem jó pár év! - tettetek felháborodást, de szám szegletében ott bujkál a mosoly, ami egyértelműen elárul. Az évek múlásával az a legnagyobb baj, hogy így közel a harminchoz is, nyilvánvalóan, erőm teljében vagyok, és szerintem ez akkor sem fog változni, amikor betöltöm a hatvanat. Ez nem egoizmus, ezek tények. Túl pörgős életet élek ahhoz, hogy engem a korom alapján kispadra ültessenek. Megpróbálhatják, de felesleges erőfeszítés.
- Ne akard nekem beadni, hogy mellényúltam - forgatom meg szemeimet vidáman, könyökömmel megtámaszkodom térdemen, majd államat ökölbe szorított kezemre helyezem. A tó vize ugyanolyan nyugodt, mint amikor jöttem, és ez a nyugodtság valamiért frusztrál. Mint a vihar előtti csend, értitek nem? Az sosem jó, mert akkor valami hamarosan robbanni fog. Mondjuk az én életemben már mi nem robban? - A legtöbb férfi nem tud kezelni egy határozott nőt, így inkább meg sem próbálják, mert "úgyis elbuknának" vele - szabad kezemmel mutatok a levegőben macskakörmöket, hogy mindenkinek egyértelmű legyen. A mai férfiak tényleg legtöbbje szereti azt az utat választani, amin nincsenek kihívások, nem kell megküzdeni semmiért, egyszerűen az öledbe hullik - maradjunk a témánál - egy olyan nő, aki mindent megad neked kérés nélkül. Gondolom mindennemű kifejtés nélkül is egyértelmű, hogy bár szeretek a szeretteim kedvében járni, de nem fogom senkinek kinyalni a seggét. Probléma van? Oldd meg, ne kifogásokat és menekülőutat keress, vagy kreáld magadnak a megfelelő válaszokat. Oldd meg! - Te most tényleg kioktattál engem szexből? - ráncolom össze szemöldökeimet még mindig a tavat fürkészve, de amikor eljutnak a szavak jelentései tudatomig, lassan egyenesedem ki, és tekintek Iliánra. Most ez komoly? Hogyha nem akarom, akkor mondjak nemet? Mi a...? Pillogok a férfira pár másodpercig, lehet tovább is, mint illendő lenne egy másik embert bámulni, majd kitör belőlem a nevetés, és egyszerűen nem tudom visszafogni magam. Őszintén nevetek, mindkét kezem hasamra csúszik, mert már tényleg fáj. Mély levegőket véve próbálom magam moderálni, de nem tudom hány perc elteltével sikerül csak, még így is rázkódó vállakkal és széles vigyorral emelem pillantásom Iliánra. - Ez nagyon jó volt. Remek! Huh, köszönöm - lehunyom szemeimet, egy utolsó mélyet sóhajtok, majd lábaimat keresztbe vetem, kontyomból egy kikandikált tincset fülem mögé tűrök, végül hátradőlök a rozoga padon.
- Hatalmas kreativitásra utal ez a becenév, kedves Ilián, büszke lehetsz - éééés én itt lezártam a témát. Ha így szeretne hívni, akkor hívjon, előbb vagy utóbb - valószínűleg utóbb -, de hozzá fogok szokni. És a tenyérbemászó vigyor a képén csak még inkább megerősít abban, hogy nem szabad kiakadnom, mert azzal örömet szerzek neked. Moderáld magad, Ophelia! Gondolj valami totálisan másra.
- Neked megsúgom - sandítok oldalra egy tizedmásodperc erejéig. - Már akkor is kihasználtam az embereket; kellett a pénze - hogy mire? Azt nem kötöm a férfi orrára. Elég, ha ennyit tud, és ha mindezek alapján von le következtetéseket, nekem már az is megfelel, mert nem érdekel mit gondol, ahogy eddig sem érdekeltek mások gondolatai rólam, esetleg a véleményük. Ha rákérdez, elmondom neki, ha nem kérdez rá, akkor így járt, nekem nem lételemem kiadni a múltam darabkáit, főleg nem olyan embereknek, mint a mellettem ülő. A mindig mindent tudó Ilián sem tud mindent. Micsoda fordulatok. - Eddig sem kerestem őket, jöttek maguktól, ez innentől sem fog változni - vonom meg vállamat kicsit, ajkaim közül kiveszem a cigarettát. Soha nem kerestem az igaz szerelmet, a hős lovagot, aki egy bajba jutott helyzetben megment. Felesleges időpocsékolás, és nekem éppen időm nincs ilyenekre. Majd, ha eljön a megfelelő idő, én is megtalálom a saját Jack-emet, mint Kori, de egyelőre jók nekem a sárkányaim is.
- Nyilván nem csinálnám meg, ennyire én sem vagyok elvetemült - nevetek fel halkan, mert tény és való, hogy nagyon vicces látvány lehetnék kívülről egy ilyen helyzetben. Szegény pasik. - Elég jó? Nekem az sosem volt elég - mosolyodom el szemtelenül. - Szóval én egy bajbajutott hölgy vagyok? Jó tudni, ez fontos információ - csettintek egyet nyelvemmel, cigarettámból mélyet szívok, fejemet az ég felé emelem, a füst is arrafelé távozik. Túl nyugodalmas ez az éjszaka...
- Haladunk ezekkel a becenevekkel. Mindenkit megtisztelsz velük, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? - mármint hogy csípjem ki magam? Ember, én mindig ki vagyok csípve! Még a hálóruhám is Olaszországból van, hát nem úgy van az, hogy engem mindenki láthat mackónadrágban és lejárt szélű papucsban! Ez hallatlan, baszki! - Tudod mit? Kicsípem magam, csak hogy örülhess valaminek a megkeseredett életedben, és láss valami szépet is egyszer legalább - szívok egy utolsó slukkot, majd a földön nyomom el a csikket. Ne felejtsem el kidobni. Visszaegyenesedve fordítom kicsit jobban testemet Ilián felé. - Akkor holnap hatkor a téren - a férfi lábán megtámaszkodva állok fel, nyújtózkodom egyet, lehajolok a csikkért, majd kezemet zsebeim mélyére süllyesztve indulok el a legközelebb kuka felé, ami mellől még visszatekintek a férfira, miután a csikk benne végezte. - Ne késs! - halvány mosoly játszik ajkaimon, amit már meg sem próbálok palástolni, mert tudom, hogy én fogok késni. Ahogy mindig mindenhonnan. Hátat fordítva Iliánnak emelem még fel kezemet, amolyan "akkor holnap" jelzéssel, és indulok el komótosan vissza, a falu felé. Holnap hat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Élek.
Élek?
Élhetek?
Mondd, élet ez?
Abban teljességgel biztos vagyok, hogy nem vagyok normális. Hiszen, ahogy elhangzik a három, tekintetem tekintetébe fura, vizslatom rezdüléseit a sötétben. Ez az én szuper képességem. Ha olyan sokáig vagy elzárva a világtól, mint én voltam, egyszerre maradsz szörnyen gyermeki, sőt szinte ostoba az emberi érzelmek és interakciók terén, és válsz kiváló megfigyelővé, felismersz olyan rejtett mozzanatokat is, melyeket az arc tulajdonosa sem ismer. Pontosan tudom, hogy melyik az a pillanat, amikor mozdulnom kell, amikor ő elindul, és én nem állhatok ott, hiszen akkor vége, akkor a móka nem móka, csupán csak egy feladott élet. Önző volna, nem igaz? Rengeteg ember munkálkodik azon, hogy éljek, úgy is, hogy meg sem kérdezték, akarok-e élni, és meg sem hallják a fel nem tett kérdésükre a választ: Nem. Mégis, álljak csak némán, és ne küzdjek? Ne akarjam kihívás elé állítani a Halált? Hisz itt vagyok, tizenhét éve folyton táncolunk, és te, még most is incselkedsz velem, ahogy tekintetedben őrület és vágy csillan, mi jogon gondolom hát, hogy nem vágysz még egy táncra? Érezni a szédülést, a mámort és a kínt. Csak te és én, itt és most. Hát megvívok, értetek, kik kéretlen küzdötök értem. Legyen így.
Sikítva nevetek, ahogy szaladni kezdek, elsőre nem gyorsan még, de úgy, mint hogy az iskolaköröket szokás futni. Az első kört lendülettel, hogy imponáljon a tanárnak az elszántság, aztán, mint ahogy mindig lenni szokott, idővel csökken a lelkesedés, homályba vész az akarat. Nálam, valószínűleg megáll a szív, és elragad az örök nyughatatlan mámor. Hallom az elmém, érzem visongó tiltakozását, kérlelését, hogy álljak meg, hogy ne hajszoljam magam, hogy ne akarjam ezt, de akarom. Végre az történik, amire igazán vágyom. Végre azt érzem, hogy élek. Ez az élet. Végre az történik, amire mindig is vágytam, itt van ő, megérinthetem, itt vagyok én, dönthetek. Mondhatok nemet, mondhatok igent, mintha sorsom ma a kezemben lenne.
Ott volna? Valóságos ez? Igaz minden mit teszek? Mondd, hogy nem álom, mert ha csupán csak tévképzet, hát nem kérem. Űzzön távolra tőlem, ha nem vagy valóság, mert én akarlak téged.
Hallom és érzem a szívem, és bár sokan hiszik, hogy ez egy, szó sincs róla. Félre ver, miközben irgalmatlan tempót diktálok, hisz erre kér. És én sem akarom még, hogy ez a játék ily könnyedén véget érjen. Akarom őt, azt, hogy boldog legyen, hogy mi szívének kívánsága, eredményességgel lelkem tápláléka legyen. Hogy ő és én együtt dobbanjunk, mintha két szív forrna egybe. Milyen szörnyű, beteges kívánalom ez, nászra lépni a Halállal, gyönyörű arcával, szemei csillanásával.
Hallom a szívem, ahogy kívánja őt, ahogy másra se vágyik, mint csak boldoggá tenni, akaratának fejet hajtani, és őt szolgálni. Vele élni túl az életen, vele létezek, mióta csak élek. Ő a legmélyebb kötelékem, ki néha felbukkan életemben, de arcát sosem láttam, csak hívó szavát, ahogy csábított. Sosem mentem, ellenkeztem, hiszen még élnem kellett. Éltem, cselekedtem, megköveteltem, mi járt nekem. Mi tart hát most már itt? A választ magam sem tudom. Ez nem önzőség, de tudom jól, hogy teher vagyok. Hogy nem kapocs, hanem akadály vagyok, hogy miattam sokszor lábujjhegyen járnak a szerettem a saját otthonukban.
Érzem a szívem, ahogy fájdalmasan facsarodik össze, mert kínzom őt, mert űzetek, mert hagyom, hogy veszélyes vizekre evezzek. Érzem, hogy mind hevesebben dobog, holott nyugalmi állapotban kéne tartanom, mégsem teszem, mégsem tisztelem az élőket, mert ők élőnek kívánnak engem, miközben én holtomra vágyok, de mikor ezt kimondom, csupán csak süket füleket találok. "Csak fáradt", mondják. "Csak motiválatlan" tippelik, de megérteni nem tudják, hogy miért nem kívánok a Földön tovább létezni. Elvágyódom, hozzá, és most, hogy eljött, úgy érzem, meghallgattatott minden vágyam.
Nevetek, miközben érzem, hogy közeledik, és tudom, hogy még van egy kis erő bennem, hogy a megfelelő irányba fordulva előnyre tegyek szert vele szemben, és közben tudom, hogy sírok, hogy a hideg a nevetésen túl könnyeket ragaszt arcomra, hogy bár nevetek, könnyeim is ugyanúgy felszínre törnek, ám nem zavar, hisz ez az életem. Élvezem és Szenvedek. Sírok és Nevetek. Boldog vagyok és Szomorú. Élnék és Halnék. Állandó kettősséggel küzdve vagyok vad és vadász, ahogy éppen a szerepem megkívánja.
A lépcsőket szinte átrepülöm, ahogy a csónakház erkélyes részére érkezek, és a korlátba kapaszkodva, sípolva kapkodom a levegőt, ajkaimon széles mosollyal, örömtől és bánattól csillogó szemekkel pillantok le rá, figyelem az arcát, hiszen fölé kerekedtem. Vajon megbüntet ezért?
- Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak.
Érzem, hogy túl sok volt, hogy nem szoktattam magam a megerőltetéshez, hanem az első pillanatban erőltettem. Erősen kapaszkodom, a korlátba, tudom, hogy ujjaim vége fehér már, de nem engedhetem el, mert amíg érzem a tenyerembe mélyedő szálkákat, míg a fájdalom az elmémet elemében tartja, tudom, hogy élek, hogy nem ájultam el. Ha ez a vég, ha itt és most be kell fejeznem földi létem, meg akarom élni a búcsút. Érezni akarom ajkait ajkaimon, megérteni a világot, megérteni a miérteket. Még élek, még lélegzem. Ha nem is jól, ha nem is eléggé, de itt vagyok.
- Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Vigyázz mit kívánsz! Mondhatnám magamnak megint, mint már annyiszor eddigi életem során. Nem voltam elég éber, nem voltam elég figyelmes és most itt ebben a békés és csendes temetőben utolért a végzetem. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba és érzéseimbe, hogy elfelejtettem körülnézni. Sőt még a fülemet sem sikerült készenlétben tartanom. Eszembe sem jutott figyelni, hogy hallok-e bármiféle neszt magam körül. Felelőtlen voltam, hibáztam és most megfizetek érte. A szorítást ismerem, odaszögez a padhoz, hogy moccanni sem tudok. Aztán a keze a nyakamhoz ér finoman. Áspis kígyó csúszik így áldozata köré. Undor fog el és legszívesebben elhúzódnék, de nem teszem. Szembe akartam nézni vele, a démonommal aki egy személyben a férjem és életem megkeserítője. Hát tessék! Itt a nagyszerű alkalom! Szívem kalapál, a gyomrom egy merő görcs. Nem tudom mi tévő legyek. Ha hadakozom azzal csak még hamarabb felhergelem. Ha megpróbálnék elrohanni azzal is csak felébreszteném benne az állatot és esélyem sem volna ellene. Gyorsabb és erősebb is mint én vagyok. Várjunk csak! Mégis csak van valamim, ami neki nincsen. Varázspálcám! Egy apró remény egyetlen hajszálnyi előny. Ennyi kell csupán. Kezem már reagál is a felmerülő gondolatra és zsebemben rászorítom ujjaimat a sima fára. Olyan váratlanul mozdulok, hogy magam is megriadok. Kiáltásom is egészen idegenül visszhangzik a térben. A pálca felfénylik és szikrákat lövell magából ahogy a kábító átok villámként cikázva röppen ki belőle és egyenesen Károly mellkasa fél tart. Nagyon közel voltunk egymáshoz, így biztosan nem tévesztett célt, s ha mégis csak súrolta, az igézet hatása arra elég kell, hogy legyen, hogy távolabb, jobb támadó helyzetbe kerülhessek. - Ne merj még egyszer hozzám érni! Megértetted? - kiáltom immár szembe kerülve vele - Ha azért jöttél, hogy magaddal vigyél, felejtsd el! Nem megyek sehová! - férjemre szegezem pálcámat készen arra, hogy kimondjam az összes ártó igét, ha kell, hogy szavaimnak nyomatékot adjak - El akarok válni tőled! Érted! El Akarok Válni! ELÉG VOLT! - üvöltöm torkom szakadtából, bízva abban, hátha jár erre valaki, bár ennek sajnos kicsi a valószínűsége. Leheletem látszik a hidegben. Gyors egymásutánban válik felhőgomolyagokká, ahogy félig rémülten, félig eltökélten kapkodom a levegőt. Add, hogy ne kelljen bántanom! De istenemre mondom megteszem, ha nem hagy más választást! Még egyszer nem emel kezet rám erre megesküszöm és inkább meghalok, mint, hogy visszamenjek hozzá!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

- Helyes - mosolyodom el elégedetten. Volt már szó a monogámiáról? Nemigen emlékszem, de ha megbeszéljük még egyszer, talán nem ártunk vele. Szóval a monogámia egy nagyon szép dolog, de nem mindenkinek tartható. Ezért is van az, hogy, ami az enyém, az az enyém, és ha valaki ezt nem fogadja el, akkor be lesz verve a képe, vagy egyszerűen elérem, hogy ő is az enyém akarjon lenni. Így megy ez. Viszont ugye, kettőn áll a vásár, ott van a másik vége is a helyzetnek; én. Amióta az eszemet tudom és megértem szexuálisan - viszonylag hamar, de ebbe ne menjünk bele - soha nem voltam kapcsolatban, mindig is többen voltak az életemben. Igen, férfiak és nők egyaránt, de azt jobbnak látom leszögezni, hogy intimebb viszonyt csak nőkkel folytattam, mielőtt még elterjedne itt a pletyka, hogy a fattyú igazából meleg és bizonyosan azért van ilyen jóban Machay-val. Nos... nem. Tehát mindig is többen voltak az életemben, és túlságosan élveztem ahhoz, hogy erről lemondjak. Most már leszanálódtak, nyilvánvalóan, mert sem otthon nem vagyok, sem az RJ-ben, vagy annak környékén, így szerintem ez érthető. A kastélyban pedig nem vagyok elég régóta ahhoz, hogy ez kialakuljon. Igen, tudom, egyetlen egy mosoly és mindenki a lábam előtt heverne, de abban nincs semmi szórakoztató, ahogy a többi helyen sem így értem el azt, amit akartam. Legalábbis egy idő után nem, de ehhez évek kellettek. Mielőtt nagyon elkanyarodnánk visszatérek inkább, mert ügyes vagyok; nem tudom mennyire leszek képes megfelelni Dana azon vágyálmának, amit elképzelt magában. Azért, mert ő így érez, én még tartom a semlegességemet, azt, hogy ne bízzon ebben annyira, mert megütheti a bokáját. Neki fáj, én pedig vállat vonva tovább megyek, mert ér már nagyobb szarság is, mint egy "összetört szív".
Mégis úgy alakulnak az események, hogy az ölembe húzom a lányt, kinek a vállát, nyakát, nyakszirtjét, és minden szabad bőrfelületét lágy csókokkal hintek. Borzasztóan nagy a kísértés, hogy bevessem magam. Vagyis, nem, nem magam, hanem a vélamagam, akinek mindenki megtesz mindent. Pár másodpercig meg is állok a tetteimben, kicsit helyre kell ráznom az agyamat, mert azért csak nem kellene visszaélnem a helyzettel, hiába nem szexeltem még csónakban, nemrég volt szó a tisztalapról meg az őszinteségről, ember! Gondolkozz már! A cirógatásra akaratlan tekintek fel, és kis híján ugyan, de sikerül visszatartanom azt a kitörő mosolyt, ami mindent megváltoztatna köztünk. Mosolyogva fogadom a csókot, bátortalan, de engem ez bizony semmiben nem akadályoz meg, így hirtelen vándorolnak ujjaim Dana tincsei közé, hogy ne engedjem, amikor távolodni szeretne. Egy határozott, mégis gyengéd mozdulattal húzom vissza magamhoz, és mélyítem el a csókot. Nem követelőzően, nem erőszakosan, ahogy Danának kell, mert olyan ártatlan, az isten szerelmére! Hát csak nem én rontom meg. Talán. Egy utolsó csókot lehelek ajkaira, mielőtt elválnék tőle, így az ő puszija sem vész kárba. Aztán neki áll beszélni. Mint mindig, így türelmesen hallgatom végig, de szemöldökömet ráncolom, mire a végére ér, és egyszerűen nem értem. Mosolyogva rázom meg a fejem.
- Ne akarni én csillagom lenni - emelem fel fejemet az ég felé, ahol rögtön megtalálom az Esthajnalcsillagot. - Túl bonyolult lenni, ne is gondolni jövőre, egyszerűen élvezni pillanat. Élvezni jelen, Dana, annál semmi nem lenni fontosabb - ez így van. Ennél nagyobb igazság nincs a világon. A következő percek is múlandóak, pedig nem is igazán gondolunk bele. Soha nem elmélkedtem a jövőmön, mindig hagytam, hogy a dolgok a saját medrükben folyjanak. Eddig bejött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a bejáratnál | x


Megiszom az éjjeli betevő pohárka vért és csak ülök a kanapén, ez alkalommal hosszabban élvezve a bódulatot. Nem tervezek nagyon menni sehova, aztán majd kiderül. Úgyis mindig tartogatnak nekem valamit. Vagy megszáll az ihlet és kapom magam, elsuhanok valahova; vagy megneszelek valamit a környékről; vagy beállít valaki. Lehet az a szokásos banda, akik átjáróháznak használják az otthonom, vagy olyasvalaki is, aki ritkábban teszi tiszteletét.
Felnyitom a szemem, mikor közelednek az ajtómhoz. Hallgatom az illető vidám légzését, szívének izgatott kalapálását. Komótosan felkelek és mire bekopog, már sétálok az ajtóhoz mezítláb, fekete farmerban, csíkos köntösben. Sötét alakom megjelenik a homályos üvegen át és nyílik a bejárat. Letekintek az előttem álló lányra. Az ajtótárás lendülete rögtön töményen rám sodorja illatát, azonban nincs erre szükségem ahhoz, hogy felismerjem őt. Mina. Többszáz évem során számtalan embert láttam már felnőni. Egyik nap gyermekként szaladgálnak, a másik nap már fiatal felnőttként aggodalmaskodnak a holnapon. Nekem legalábbis ilyen szempillantásnak tűnik. Ettől még kétségtelenül érdekes megtapasztalni, miként mutat rajtuk az idő.
Pár vicces kis nyikkanás. Ilyen hangok közepette fut ki Athos, a vörös macskám, át a verandán, ki a kertbe. Lenézek a küszöb felé, mert közben Aramis, a fekete is megjött, csak éppen ő a lábamnak simítja magát éppen, miközben egy vernyogással köszönti a vendéget. Igen. Macskáim vannak. Nem hiszem, hogy Dwayne -akit változatlanul naponta itt esz a fene- ezt említette volna a lányának. Rühelli őket. Szerintem féltékeny.
- Szia - kapja a kis Warren az üdvözlések üdvözlését. Tudja, hogy nem vagyok egy hatalmas köszöngető, sem beszélő. Viszont jelezni akarom neki, hogy tudom ám, hogy most tért vissza és azt is észre vettem, hogy nem volt itt. Meg hogy neki ez nyilván több időnek tűnt, mint nekem. Ő jóval régebben látott engem, mint én őt. Legalábbis azt tekintve, ahogy érezzük. Az másik kérdés, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki egy szemernyit nem változott.
Jobban kitárom az ajtót és félreállok, hogy bejöhessen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Idáig még nem esett szó komolyabb dolgokról, bár Mihail-ból kinéztem azt, hogy simán letépi annak a fejét, aki komolyabb szándékkal közeledik irányomba vagy csupán játszadozni kíván kedve. Ez azért valamilyen szinten imponált is számomra, hiszen éreztette velem, hogy fontos vagyok számára, másrészt igazi pasi révén kiállt mellettem. Mindig is egy ilyen temperamentumos pasira vágytam, az pedig, hogy mellette még véla is volt, csupán egy plusz kihívásként szoltált számomra.
- Ha komolyan gondolod ezt a dolgot, csakis a tiéd vagyok, senki másé. Eszedbe se jusson, hogy bárki más számára felajánlanám magam. Csakis te érdekelsz - búgtam a kiválasztottam fülébe édesen. Reméltem, hogy megbízik bennem annyira, hogy elhiszi, amit mondtam neki, és nem fog kételkedni bennem. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy bárki más irányába is érdeklődést mutassak, hiszen csakis ő érdekelt igazán.
- Amúgy ez igazán imponál nekem, nyaú - mutattam viccesen cicus karmokat az ujjaimmal a fiú felé. Jól esett, hogy valaki ennyire foglalkozott velem, és az is, hogy valamilyen szinten féltékeny volt rám.
- Csakis a tiéd vagyok - suttogtam a fülébe, majd megharaptam azt játékosan, hogy értse, mi a stájsz.
Mindennél jobban kívántam őt, hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen helyes, jó kiállású férfinak? Iszonyatosan vissza kellett fogni magam, hogy ne vessem rá magam és normál, emberi módon legyek vele képes viselkedni. Mégis győzött nálam a józan ész, bár igazából pengeélen táncoltam végig, amivel tökéletesen tisztában voltam. A csókja valami eszméletlen jó volt, mikor elmélyítette, nyelvem őrült ritmusban szeretkezett az övével, átadva magam a jelen pillanatának. Még sosem éreztem ilyet, ez volt az első alkalom, mikor ajkunk ennyire összeforrt, és ez iszonyatosan jó érzés volt számomra. Legszívesebben így maradtam volna örökre vele...
- De, bizony az leszek, majd meglátod - feleltem neki elszántan rá nézve. Mindenképp csakis az ő csillaga akartam lenni, erről pedig senki sem tudott volna lebeszélni.
- Talán igazad van, van egy olyan érzésem. A mának kell élni, aztán majd lesz valahogy, igaz? - kérdeztem tőle kissé félénken igéző szemeibe nézve, egy újabb csókot lehelve arcára, majd beletúrtam szőke hajába, aztán közelebb húzódtam hozzá, majd apró csókokkal kezdtem elhalmozni gyönyörű nyakát.
- Hmm.. talán igazad van. Élvezi kell az adott pillanatot, talán ez a gyógyír mindenre - búgtam a fülébe Mihail-nek negédesen. Mi voltunk csak itt ezen az éjszakán a hajón és a csillagos ég...
- Tudod, most teljesen biztos vagyok benne, hogy csakis téged akarlak - csúszott ki a számból ez a gondolat, pedig eredetileg nem kívántam vele megosztani. Rögtön el is pirultam...
- Igazad van, a mának kell élni, ki tudja, mi történik holnap. De az is tény hogy valamilyen szinten szeretek előre tervezni. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy  a mi esetünkben legyen meg mindennek a saját menete. Ha most minden megtörténne, amit akarnál, ugyan érdekelnélek-e még? Vagy mennyire észveszejtő lenne még tovább húzni a dolgokat? - kérdeztem tőle egyre közelebb húzódva hozzá úgy, hogy már csak alig volt köztünk valami, ami elválasztott volna egymástól. Egyszerre éltem a helyzetet, és merültem volna mélyebbre benne, és egyszerre vártam volna ki, hogy a későbbiek során hogy alakulnak majd a dolgok... nem volt egy egyszerű szituáció, főleg, mivel ott volt a közelemben az, akit mindennél jobban akartam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Nagyot dobban a szívem, amikor az ajtó feltárul, nem vagyok türelmetlen, sem olyan, akinek ha azonnal nem nyitnak ajtót, elkezdi püfölni azt, vagy éppenséggel lelép. Sosem értettem azokat az embereket, akik így működnek. Ők biztos értik a miérteket, de ha elmagyarázzák se tudom megérteni vagy átérezni tetteik okát. Ezért nem lennék jó pszichológus, sok más miatt persze, de szeretem hinni, hogy ez a fő ok. Pedig el lehet hinni, hogy nem.
Az ajtó kitárul, a szívem dobban, a mosolyom pedig még szélesebbre húzódik, ahogy megpillantom a férfit, aki pont ugyanúgy néz ki, mint, ahogy emlékeimben él. Igazán boldog vagyok ettől, boldogsággal tölt el, hogy láthatom, hogy még itt van, hogy vannak dolgok, amik nem változnak az életben. Nem kérek és nem remélek nagy belépést, teátrális üdvözlést, hiszen sem ő, sem én nem abból a fajtából származunk, ki szeret nagy látványosságot okozni. Nekem bőven elég a tény, hogy szélesebbre nyitja az ajtót, és én beljebb léphetek, hogy otthonában üdvözöl.
- Apa nincs itt? Valahogy állandóan elkerülöm.
Hiába szeretnék meglepetés lenni, egyszerűen nem tudom meglepni, mert sosincs ott, ahol hiszem, hogy van, vagy, ahol lennie kéne. Vele szeretnék előbb találkozni, és csak aztán anyával, meg a testvéreimmel, mert a kettesben töltött idő nekem mindennél fontosabb, és ezt csak akkor élhetjük meg, ha más, vagyis anya még nem tudja, hogy itthon vagyok, főleg, hogy most nem csak látogatóba jöttem, hanem komolyabb időre terveztem.
- Hoztam egy kis ajándékot.
A táskámból óvatosan húzom elő lecsapolt véremet, mit elég ízlésesen még egy kék szalaggal is átkötöttem, sőt, masnit is tettem rá. Friss, szinte még meleg, vidáman nyújtom felé, remélve, hogy örömmel fogyasztja majd, és nem olyan rossz ízű, hogy csak szívességből kortyolgasson.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Hamiskásan elmosolyodik, hiszen ebben nagyon is különböznek. Míg a nő reméli, hogy odébb van az öregedés, addig ő már nem is nagyon tudna élni a bájitala nélkül, amit hosszú évek óta fogyaszt. Emberemlékezet óta nem látta a harminchat éves arcát, csak a negyvenest. Valószínűleg nem sok különbség van köztük, legalábbis ha egy egyszerű varázslóról beszélünk, azonban az ő külsejük megreked évtizedekre, csak utána indul be nagyon lassan az öregedés. Nagyjából huszonötnek nézne ki alapjáraton, életkora ide vagy oda, a bájital viszont jótékonyan elrejti ezt: egy nőcsábász, sármos, középkorú férfit farag belőle.
- Bármennyire is sért a feltételezés, hogy még te is elbaszhatsz dolgokat, ez mégis évek óta megtörténik. Egyébként pedig a kihívás a lényeg Bennetek. Mondom ezt úgy, hogy volt már dolgom pár vadmacskával - pimasz vigyorra ívelnek ajkai, ahogy szemérmetlenül végigméri Ophelia-t, még így ültében is. Ínyére való falat, az egyszer bizonyos, de be kell cserkésznie, mielőtt kiélvezi ennek gyümölcsét. Nem lesz könnyű, annyi bizonyos, főleg miután közölte, hogy kerülje el a seggfejeket, Ilián pedig kilométerekről is seggfej szagot áraszt. Ha nem tudnád, hogy az, mert nem nyitotta még ki a száját, már akkor is fognád a fejed. Mert egyszerűen rá van írva, hogy csak azt nem dugja meg, ami gyorsabb nála és minden nőnek teszi a szépet. Mintha egy harminchat éves férfi egy tizenhat éves fiú testében ragadt volna. Utoljára akkor volt divat a farkuk után menni.
Nem lepi meg, hogy a nő jól mulat, inkább csak elnézegeti, ahogy nevet. Szép a mosolya és csilingelő a nevetése, olyasmi, amit az összetört férfi szívek még nagyon sokáig visszhangoznak. Tekintetével követi az előrehulló tincseket, a tökéletesen manikűrözött körmöket, mintha csak hipnotizálná a látvány. Kétség sem férhet hozzá, hogy veszélyes a nő. - Nagyon szívesen. Rád fért - hogy most a tanácsra vagy a nevetésre céloz, az nagyon jó kérdés, de végső soron teljesen mindegy. Hiszen mindkettőre szüksége volt, még akkor is, ha ő ezt nem így látja. - Vagy inkább arra, hogy mindössze ennyi mondható el rólad. Attól függ, honnan nézzük - pimasz mód Ophelia szemeibe fúrja íriszeit. Hogy ez most egy csúnya csipkelődés lenne? Igen, tagadhatatlanul. De hát, ha már a kreativitását éri kritika, akkor jobb, ha tudja a szöszi, hogy azért, mert nem lehet másképp becézni, még nem feltétlenül Ilián a hibás. Ő amúgy is egy ma született bárány.
- Nem hittem volna, hogy tényleg hozzámennél valakihez a pénzéért. Legalább a jó ügy érdekében tetted? - meglepő módon hangjában sem gúny, sem irónia nem hallható. Normális és érdeklődő, ráadásul abszolút süt róla, hogy nem kíván erkölcs csőszködni, egyszerűen tényleg csak csodálkozik, hogy a nő ilyesmit megtett. Hogy miért? Ezernyi oka van. Okos nőnek tartja, akinek nincs szüksége a testének eladására ahhoz, hogy elérjen valamit, bár itt jön a második indok, hogy van annyira jó teste és szép arca, hogy olyan pénzes zsákot fogjon, akit szeret is. Legalábbis egészen eddig így gondolta, most meg... Hát most nem tudom, mit gondol. Talán az indoktól függ? Mert, ha ilyen könnyű, akkor a férfi is szívesen befizet rá egy körre. - Ők jöttek, te meg foglalkoztál velük és beengedted őket... minden szempontból. Ez itt a hiba. Vágysz egy társra, ahogy a legtöbben, csak szarul közelíted meg - megvonja vállát, de letett már arról, hogy meggyőzze Carolinát, az ő készülékében lesz a hiba. Mert bizony bármennyire akarja behálózni őt valami seggfej, ha ő megacélozza magát és pár szép mosoly meg bók után nem adja meg magát, akkor nincs miről beszélni. Hozzáteszem, Ilián legnagyobb fegyverei is szavaiban rejlenek. Mivel mágiáját nagyon ritkán használja, magának kell összeügyeskednie az ágymelegítőit, ami korántsem olyan nehéz, mint gondolnánk. A létező legokosabb és leggyönyörűbb nőknek is megvan az Achilles sarka, csak meg kell találni.
- Neked még túl jó is, kiscsillag - azok a szemtelen nevetőráncok a szeme sarkában kacéran gyűlnek. Noha szája nem rezdül, szemei és tekintete elárulják: szórakozik. Ha arra gondolt Ophelia, hogy így majd jól megmondja a férfinak, akkor nagyobbat tévedett, mint hitte volna. Nem hiszem, hogy létezik olyan érv, amely ki tudná billenteni Iliánt azon meggyőződéséből, hogy csodálatos. Nem szívem, még te sem. - A pizzázóban is az voltál és látod, akár egy lovag, rögtön a megmentésedre siettem - széttárja karjait, amolyan "semmiség" stílusban. Tényleg nem tesz semmit bogaram, bármikor megteszi, érted legalábbis. Ha továbbra is ilyen sűrűn fújja össze őket a szél, hát nem fog tiltakozni, legalábbis addig semmiképp, míg nem kap belőled egy falatot.
- Most épp te vagy a szerencsés - egy édes vigyort villant, ahogy továbbra is pimasz módon kekeckedik a szöszivel. Nem rejti véka alá, hogy csapongó típus. Talán gáz, hogy ennyi idősen nem nőtt még be a feje lágya, de én inkább úgy fogalmaznék, él a lehetőségeivel és élvezi is azokat. Soha nem kötelességből teljesít parancsot, mindig számításba veszi, hogy talán többé nem tér haza, mégis elindul. Hosszú a póráz, a nyakörvén lévő tüskék pedig kifelé állnak, úgyhogy óvatosan. - Miért, most nem azt látok? - le sem reagálja a megkeseredett életére megjegyzésként tett félmondatot. Elég, ha ő tudja, mennyire izgalmasak a napjai és mennyire érzi jól magát. Ellenben a nő most már némiképp elkeseredettnek tűnik, mintha belefáradna abba, hogy jó nő legyen. Pedig ez a legnagyobb hiba, amit elkövethet.
Ahogy keze érinti a férfi combját és húzná el, sajnos túl lassú. Ilián keze rögtön elkapja a vékony ujjakat, ezzel egy időben fel is egyenesedik, hogy egy ügyes, határozott, mégis finom mozdulattal közel férkőzzön a nőhöz. Ajka súrolja az arcélt, ahogy a füléhez hajol. Mély hangja és forró lehelete dallamként siklik végig a tagon, mikor megszólal. - Tényleg ne késs, ne kelljen megbüntetnem téged - amilyen gyorsan történnek az események, olyan gyorsan illannak is tova. Mire Brown egyáltalán reagálhatna, vagy tiltakozhatna, a férfi már távolodik is tőle. Megtorpan egy pillanatra és szemtelenül visszapillant. - Nem jössz? - s mindegy is, mit mondjon a nő, ő bevárja és egy darabon elkíséri. Bár nem az ő páncélja a legfényesebb, ez talán nem is olyan nagy baj...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Bár pálcám nincs, nem félek, és, hogy miért is nem? Mert nem kell pálca ahhoz, hogy a mágiája ellen védd magad, csupán csak befolyásos barátok, akik a megfelelő módon segítenek, és nekem rengeteg ilyen barátom van. Elég egy apró medál, aki véd, ha úgy érzi, veszélyben vagyok, vagy pár ember, aki véd, ha védeni kell. Hogy melyik az igazság? Ráérünk még arra. A lényeg, hogy a mosolyom szélesedik, és miközben ő átkoz és kiabál, én cigarettám után nyúlok, és teljes nyugalomban gyújtom meg azt.
- Úgy tűnik régen nem láttál.
Vajon dohányoztam már előtte is, vagy csak akkor szoktam rá, amikor elhagyott? Örök rejtély. Az utóbbi idők eseményei összefolytak, de, ahogy nézem az édes kis próbálkozásait, szívembe egy csepp hely se marad a bánatnak, vagy a csalódottságnak, hogy tulajdonképpen képes lenne megölni. Milyen bájos, amikor így harciasan felkiált, vágyait mindjobban beleordítva a, nos, a csendbe. Hát nem kínosan csöndes a mai este? Nem kellene legalább valamilyen hangnak lennie? De, szerintem is úgy kívánná meg  a helyzet, hogy legalább némiképp halljuk a természet zajait, mégis, mintha ma este mindenki illő távolba maradt volna. Így is van ez jól nem? Ciccegve fújom ki a füstöt, ahogy nézem őt, szép kedvesemet.
- Válni? Milyen... modern.
Ízlelgetem a szót, a válást, és csak ezzel az eggyel tudom azonosítani. Modern szemlélet, mely bár sokszor talál megértő fülekre, úgy esetünkben kivételt kell képezzen a megoldás. Válni, milyen roppant gyermeki.
- Úgy vélem, elég időt hagytam a te kis szórakozásodra. Ideje volna, ha hazafelé vennéd az utat, és eleget tennél asszonyi kötelezettségeidnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a konyhába menet | x


Csak megrázom a fejem a kérdésére, miközben várom, hogy belépjen, majd beteszem szépen mögötte az ajtót. Indulok tovább a folyosón. A konyhába akarom invitálni.
- Mindössze a nyomai - teszek még ennyit hozzá az apját illetően, eltekintve a romokban heverő nappali felé, ahogy elhaladunk előtte. Felborított kisasztal, pár szanaszét dobált hangszer, oldalán fekvő karosszék, levert lámpa és hasonló szépségek. Felkapta a vizet minap és átrendezte a helyiséget kicsit. Porthos, a szürke és D'Artagnan, a fehér macskám eközben a kanapén bunyózik, ránk sem hederítve.
- Hm - hümmögök kicsit, amikor a konyhába értünk után előáll az ajándékkal. Bár inkább morgásfélére hasonlít, amit hallatok. Sápadt arcom rezzenéstelen, ahogy vékony ujjaim közt forgatom a szépen felmasnizott tasakot, benne a lány sűrű vérével.
- Köszönöm... - fejezem ki hálámat, miközben tovább pislogok a meglepetésre és hangsúlyom is fennmarad a szavam végén. Rögtön volna mit mondanom vagy kérdeznem még, ám egyelőre úgy döntök, nem árasztom rá. Egyelőre fogadom az ajándékot, ahogy illik. Az ajándékot, amilyennel nyilvánvaló okokból még soha nem kedveskedett nekem és ami különben akármilyen bizarrnak tetszhet, valójában egy magamfajtának az egyik legszebb, amivel csak be lehet állítani hozzá. A tényleges legszebb nyilván egy felkínált nyak, csukló, comb.
- Mivel kínálhatlak? Tea? Kávé? Bor? - rakom le a konyhapultra a zacskót, miközben elkezdem nyitogatni a szekrényeket, utánajárva, mik vannak itthon. Amiket említettem, azok valószínűleg. Ha csak valaki fel nem élte az itt tanyázók közül. Különben részemről arról mit sem tudok, hogy nálam most a szülei előtt teszi tiszteletét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

- Ivott?
Mondjuk a fene se tudja, hogy miért kérdezek ilyet, hiszen mind a ketten tudjuk a választ. Ha nem anya játssza a zugivót, akkor apa iszik, valahogy az alkohol elég rendesen szerepet játszott a gyerekkoromban, de annyira sosem, hogy bármelyikük is megüssön, pusztán csak tényként könyveltem el, hogy isznak, amúgy sem voltunk soha mintacsalád, szóval nem hiszem, hogy bármi furcsaságot kellett volna tapasztalni ebben.
- Majd elmeséled milyen? Nagyon érdekel, hogy másabb-e, mint azoké, akik teljesen emberek.
Nekem ugye egy részem nem az, és bár én még olykor szenvedem ezt, ha valaha lesznek gyerekeim, ők már nem. Sem ezt, sem a bőrkarkötő mélyén megbúvó "kis affért" sem. Mi másnak nevezhetném? Egyik nap kétségbe esek tőle, másik nap meg nevetek rajta, furcsán nem tudom még megszokni a gondolatot, ezért van szépen állandó takarásba. Eljön majd mindennek az ideje, addig, hogy mi van a csuklómon nem közkincs. Hogy később megmutatom-e? Talán. Csak még egy kicsit őriznem kell a titkot. Egy kicsit. Nem vészes az, gyorsan eltelik.
- Kávét kérnék, köszönöm.
Mert hogy már az ereimben is kávé folyik, konkrétan csodálkoztam, hogy amikor a vérem a tasakba került, nem sűrű feketésbarna massza jött ki a sok cukornak köszönhetően. Simán elhiszem, hogy egy nap majd, amikor megvágom magam - semmi lelki trauma, csak a ficánkoló állatok okozzák -, akkor egy barna trutyi indul el a vörös helyett.
- Megnézhetem a cicákat?
Mondjuk ez meg tőlem udvariassági kérdés csak, mert ahogy megkérdezem, és ők megjelennek, úgy kötök ki a földön törökülésben - illem kislány, illem -, és hívom magamhoz őket, hogy aztán szó szerint elkezdjem megnézni őket, persze nem barátságtalanul, hanem odafigyeléssel, kedvességgel.
- Kicsi hosszú a körmük, nem vészes, de ha beleakadnak valamibe, akkor be is szakadhat nekik. Egy picit vágni kellene belőle. Megcsináljam?
Pillantok fel érdeklődve, mint aki teljesen otthon van. Na, hát ezek után mondja bárki, hogy nem vagyok apám lánya. Jöttem, láttam, befészkeltem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A szél feltámad, hangja sikítva süvít át a fák göcsörtös, levéltelen ágai között. Fagyos leheletét nem érzem. A félelem felhevített, az adrenalin mely ereimben száguld fűti egész testemet. Remegek, minden sejtemben érezve a menekülésre késztető idegességet. Mégis állok vele szemben, támadón rászegezve pálcám és hallgatom, figyelem Károly minden vészt jósló szavát és mozdulatát. - Asszonyi kötelezettség?! - kiáltom felháborodottan - A bokszzsákodnak, a kapcarongyodnak lenni minden csak nem egy asszony dolga! - harsogom - Az enyém meg végképp nem! Takarodj innen és az életemből! Örökre! - emelem pálcám egy átok kivitelezéséhez készülve. - Ne akard, hogy megátkozzalak! - a vessző szavaim nyomatékosítására fényleni kezd. A bennem lévő erő és feszültség jeleként pedig szikrákat vet. Sosem volt más szavára adó ember. Ezért sem volt társa nyomozóként. Akkoriban amikor megismerkedtünk ott a kávézóban még egy rutinos vén róka mellett tanult. De az öreg Pista egy év múlva nyugdíjba ment. Így valójában nem is tudom mit várok a szavaimtól. Jobb belátást vagy a válást úgysem érem el velük. Talán meg kellene átkoznom? Talán bántanom, kínoznom kellene, hogy békén hagyjon? De akkor mennyivel lennék jobb nála? De mi mást tehetnék, ha azzal amit mondok semmit sem érek? Gondolataim cikáznak, akár a villámok. Szapora lélegzetem egyre nagyobb párafelhővé válik a mind csökkenő hőmérsékletű levegőben. Patt helyzetben vagyok. Futni őrültség, maradni esztelenség, vele menni maga az öngyilkosság. Mit tegyek?! Mit!? Sakkban tartom, míg ő nem lép. Bár az erőviszonyokat elnézve inkább a férjem dominál le ismét. A cigaretta füstjétől, a mozdulattól, ahogy letüdőzi a slukkot csak még félelmetesebb. Gyűlölöm őt teljes szívemből és magamat is amiért ennyire is képes uralkodni rajtam a külön töltött évek ellenére. Kaszinóbeli segítőmnek igaza lett...Pedig mennyit készültem erre a pillanatra...A valóság átírt minden elképzelést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Halvány mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elhagyja a száját az a mondat, ami a legfontosabb ebben a témában. Csak aprót biccentek mellé, mert ezt várom el tőle, mást egyelőre nemigen, de ez változni fog. És mélyen remélem, hogy ezt ő is tudja, hiszen beszéltünk arról már, hogy azért, mert ő nem lehet másé, én még ugyanúgy élni fogom az életemet. A bizonyosság, hogy talán én is olyan érzelmeket fogok táplálni Dana iránt, mint amiket ő irántam, egyelőre nincs meg. És félek attól, hogy nem is lesz meg, de azért csak-csak igazat kell adnom a lánynak. Ha meg sem próbáljuk, akkor ki tudja mi lesz belőle?
- Klassz lenni ezt hallani - mosolyodom el szélesebben. Bár nem egészen tiszta, hogy mégis mi imponál neki, de nem baj, az a lényeg, hogy valami nagyon. Nekem jelenleg az imponál a legjobban, hogy értem a szó jelentését és nem kell visszakérdeznem, mert valljuk be, eléggé odavágná a pillanat szépségét, ha értetlen visszakérdezgetnék. Eszembe jutott ám, hogy ez az a pontja az életemnek, ami áttörést jelenthet abban, hogy ne legyek mostantól magányos. Ábellel kezdődött a sor, akinek soha nem mondanám ki, de elég sokat segít már csak azzal is, hogy leül mellém, és betépve ontja magából a faszságait. Mert nekem mondja, egyáltalán a tény, hogy hajlandó leülni mellém, és nem úgy néz rám, mint egy véres rongyra, akit minél előbb el kell hajítani. Majd jött Dante, végül az egész Elite dolog, hogy eszükbe jutottam, sikeresen bekerültem és még mindig állom a sarat. Mert valahova tartozni a legjobb érzés ezen a kibaszott földön. Ha Danát beengedem ebbe az igen szűkös és talán kissé törékeny körbe, akkor megbánom vajon? Ő más. A srácokkal együtt tartozunk valahova, ahova Dana nem fér bele, de más körről még csak elképzelésem sincs. Lehetséges lenne, hogy az ember több helyre is tartozzon egyszerre és ne csak egyhez? Soha nem gondoltam volna, hogy valaha tartozhatok több helyre is, ahonnan nem néznek ki, mert vágyják a társaságom.
- Ennek igazán örülni - csúszik tarkójára kezem, hogy közelebb húzhassam magamhoz, majd homlokára nyomjak egy lágy csókot. - Csak nehogy megbánni - mosolyodom el sejtelmesen, még vállaimat is van erőm megvonni kicsit, miközben aprót rázok fejemen. Mindenki tudja mi lesz ennek a vége, de amíg Dana ilyen pozitívan és magabiztosan áll hozzá a dolgokhoz, addig nekem sincs okom átbillenni a ló túloldalára. Megmaradok magamnak, ebben a semleges "lesz, ami lesz" állapotban. Tekintetem ráemelem, ahogy egyre közelebb és közelebb húzódik hozzám, de nem lököm el - hogyne, nem vagyok hülye -, nem húzom közelebb, nem csinálok semmit addig, amíg ajkaink között nem csak pár milliméter van. Hirtelen húzom magamhoz közelebb tarkójára csúsztatott kezemmel, de csók helyett, csak fülében susmogó, mély és rekedtes hangomat hallhatja.
- Menni vissza - szinte érzem, ahogy leheletem csiklandozza a fülét. - Kezdeni hűvös lenni, nehogy megfázni - azzal a lendülettel teszem combjai alá a kezemet, hogy egy könnyed emeléssel visszaültessem a csónakba, majd vele szemben helyet foglalva kezdjek el evezni kifelé. Eseménydús este. Ráadásul ez a fasz Machay biztos körbehíresztelte már a dolgot, akinek csak lehetett. Nem baj, legalább amíg az én véremet szívják békén hagyják egymást Dantéval, ami már nem rossz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Csak úgy kavarognak fejemben a gondolatok, hogy vajon a másik mit fog idővel érezni az irányomba? Ha semmit, akkor veszett fejsze az egész, feleslegesen raboljuk egymás idejét, de hittem benne, hogy nem így lesz. Biztató volt, hogy ő is nyitott felém, és adott rá esélyt, hogy változzon a véleménye. Tisztában voltam vele, hogy nem egy tündérmesében élünk, ahol minden jó és szép, a herceg összejön a hercegnővel, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az igaz élet ennél sokkal kegyetlenebb volt tele megpróbáltatásokkal.
- Ennek örülök - feleltem neki mosolyogva. Reméltem, hogy beenged az életébe, de tudtam, hogy ehhez azért idő is kell neki, hiszen újdonságként szolgált ez az egész, ami most közöttünk történt számára. Tudtam, hogy mindenkinek idő kell ahhoz, hogy feldolgozza a váratlan dolgokat, ez alól pedig a fiú sem képezett kivételt. Szerettem volna hű társa lenni, de ehhez arra is szükség volt, hogy ő is befogadó legyen az irányomba, és ne zárkózzon el tőlem. Abba is belegondoltam, hogy vajon fogunk-e még találkozni, ha igen, ki fog kezdeményezni. Mivel most Mihail-t elhívtam, és elfogadta a találkánkat, ráadásul belement, hogy folytatódjon a dolog, úgy gondoltam, hogy következő alkalommal neki kéne lépnie irányomba, ha szeretne több időt velem tölteni, hogy jobban megismerjen. Tisztában voltam vele, hogy nem beszéltünk meg semmit, de reménykedtem benne, hogy erről ő is így vélekedett. Bármilyen rossz érzéssel is töltött el, tudtam, hogyha ezek után nem hív el sehova, akkor igazából nem is akarja, hogy bármi is kialakulhasson köztünk, ám bíztam benne, hogy valóban komolyan mondta, hogy ad esélyt kettőnknek, és idáig nagyon is komoly volt a beszélgetésünk.
- Örülök, hogy így gondolod - válaszoltam neki mosolyogva. Kicsit közben még mindig azon kattogott az agyam, hogy vajon beenged-e az életébe, de tudtam, hogy ez csupán rajta múlott, nagyon reméltem, hogy nem fog játszadozni velem, és komolyan veszi azt, amit megbeszéltünk. Közben egy lágy csókot nyomott homlokomra, én pedig csókot nyomtam az arcára.
- Én bízom benned, rajtad is múlik, meg fogom-e bánni. Mindenesetre bízom a legjobbakban - néztem rá jelentőségteljesen, hiszen mindig két emberen állt a vásár, ahogy mondják.
Teljesen beleborzongtam, ahogyan belesuttogott a fülembe, ám mondandójától egyszerre könnyebbültem meg és lettem gondterheltebb. Pár másodpercig néma csendben ültem új helyemen, vele szemben, ahová átemelt. Belegondoltam, hogy talán jobb is volt, hogy még nem történt semmi, de nagyon reméltem, hogy fogunk még találkozni. Talán még nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy egyesüljünk, hiszen még én sem voltam teljesen felkészülve rá, ő pedig nagyon udvariasan viselkedett velem, amit igencsak díjaztam.
- Köszönöm ezt a szép estét! - mondtam Mihail-nak, miután kiszálltunk a csónakból, majd lágy csókot leheltem arcára, és elindultam a hálókörletem felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

- Szerinted sikerülne?
Kérdezem elmélkedve, és, hogy mondandója melyik részére is reflektálok pontosan? Talán mindegyikre. Sőt, valószínűleg mindegyikre.
Hogyan is gondolhatja, hogy képes vagyok kilépni az életéből, hiszen olyan átkozottul sok munka és pénz volt, mire megtaláltam őt, és meg akartam találni, mert hozzám tartozik, az életem része, a lényem része, a lelke a lelkem része. Nem vált volna a feleségemmé, ha nem így volna. Az égiek rendezték úgy a sorsunk, hogy nekünk találkoznunk kell, szerelembe kell esnünk, és egymáshoz kell tartoznunk. Bármennyire is kívül akar tudni az életén ebben a pillanatban, a következőben már nem fog, mert szeret engem, mély szerelememmel, ahogy én szeretem és akarom őt. Ez pedig egy olyan dolog, amit nem lehet megszakítani. A házasság szent, a válás a szentség megsértése, mely rossz ómen és mely csak újabb gondokat szül az életben. Mi ketten sosem leszünk egymástól külön, hiszen mi összetartozunk. Ha nem így volna, sosem bukkantam volna a nyomára, és messzebb menekült volna, mint csak egy aprócska mágusfalu. Nem vállalt volna munkát olyan helyen, ahol előtérben van. Ez az egész nem volt más a részéről, csupán csak macska-egér játék. Felkért egy keringőre, én pedig ifjonti szívvel fogtam bele a játékba, melyet kitalált. Üdítő változatossága házasságunknak a tény, hogy képes még meglepni, képes még más arcot mutatni, mint amit ismerek. De fárad, látom rajta, hogy a játék már nem kecsegteti oly örömmel, mint amilyennel a kezdetén, ezért jöttem hát, hogy szóljak, elég a játékból, most játsszunk hát mást.
Ami a megátkozás részét illeti, halvány félmosoly húzódik ajkaimra, és nézem őt, nézem, ahogy azt hiszi, sikerülhet. Hogyan is sikerülhetne, ha eddig sem sikerült, és nézd, még csak varázserőm sincs. Hatalmam van, és élvezem a hatalmat, ami az enyém. Ő és a képesség arra, hogy az enyém is maradjon. Cigarettám lassan teljesen elég, így hát mielőtt ez megtörténne, még egy utolsót szívok belőle, hogy aztán a pad hátulján elnyomjam, és ahelyett, hogy csak a földre dobnám, három lépést teszek, és a kukába dobom. Nem a pad az én védelmem, a hely teljes területén védve vagyok.
- Beszélgessünk, szerelmem. A házasságunk hátralévő évtizedeiben mit szeretnél? Élhetünk itt is, ha neked ez a hely kedvedre való, jó iskolák, jó éttermek, vidéki báj. Nem tudtam, hogy erre vágysz, de a születendő gyermekeink így valóban a közelünkben lehetnek. A kollégiumi nevelést amúgy sem pártolom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a konyhában | x


Kérdésére összevonom szemödökömet, majd megrázom a fejem elgondolkozva. Csak sört ivott, viszont az szerintem Dwaynenek nem oszt, nem szoroz. Mintha víz lenne.
- Csak felhúzta magát valamin - vonok vállat, hanglejtésemmel legyintve az ügyre. Egyáltalán nem is érdekes, pontosan min akadt ki. Először felhergelte magát egy munkahelyi ostobaságon; aztán meg azon, hogy én erre már megint nem mondok semmit és csak a fensőbbséges kussolás megy nekem; ezután meg a bútordobáló vízözön. A szokásos menet.
Nem felelek kérésére, ami persze önmagában még nem sok mindent jelent. Nagyjából semmit. Ahogy megvan a kívánalma, már fordulok is vissza a konyhaszekrényhez kávét készíteni. Utána csak hátrapillantva bólogatok kicsit, lenézve a benyargaló dorombológépekre. Nemsokára már melegszik a kotyogó a tűzhelyen, rakok tálcára cukrot, tejet, kanalat, hogy majd ízesíthesse magának. Házias egy halhatatlan vagyok. Noha ennyiben nagyjából ki is merül az itthoni serte-pertélési teljesítményem, szerintem túlszárnyalok másokat. Főleg, hogy egy embert szolgálok ki vele. Meg hát bárkit, akit szívesen fogadok az otthonomban.
- Megköszönném - élek ezzel a kedves ajánlattal, hiszen én aztán nem ápolom a macskáimat. Kapnak tőlem enni, inni, fedelet a fejük felé, puha helyet a selymes kis hátsójuk alá, állatorvosi ellátást és ezzel vége. Még jó, hogy van nekem egy Annamarim meg akkor mostmár egy Minám, aki törődik egyéb szükségleteikkel is.
- Édesapád nem tud az ajándékról, igaz? - teszem be a vérrel teli tasakot a hűtőbe, majd nézek le a cicázó Warren lányra. Fenekem a konyhapultnak döntöm és sápadt kezeimmel letámasztok oda magam mellé, a választ várva, miközben a kávé lassan kijön mellettem, ám egyelőre rá sem hederítek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Végül is, ez is egy megoldás, nem? Persze a gondolatoknak, amik ilyenkor a fejemben vannak, inkább nem adok hangot, mert a legtöbb nem túl kedves, sőt, egyáltalán nem azok, ami azt illeti. De olyan rég óta van bennem az, hogy inkább nem mondok ki semmit, hogy már egész jól megy. Talán kicsit bolond vagyok? Többet beszélgetek magammal, mint másokkal. Egyszerűen nem megy, a gubóból való kitörés, csak nem.
- Szívesen visszaállítom a rendet.
Ajánlom fel nyugodtan. Ebben mindig is jó voltam, évekig anya után takarítottam, most apa jön. Eljön az a pillanat, amikor szerepet cseréltek, és te gondoskodsz már a szüleidről, nem pedig fordítva. Csak valahogy nekem ez korábban jött. Hogy miért is lett végül Amerika? Részben ezért. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de igen. Ki akartam szabadulni innen, hogy egy kicsit csak magammal foglalkozzak, hogy a saját szennyemet takarítsam. Bevallom, könnyebb volt, egy pontig. Aztán persze minden nehezebb lett, és most itt vagyok, megint. Van az a pont, amikor inkább a mások után való takarítást választod, mint, hogy számot vess arról, milyen emberré is lettél.
Ahogy engedélyt ad rá, úgy édesgetem magamhoz a pamacsokat és a pálcám segítségével, finom mozdulatokkal igazítom meg kicsit a körmeiket, hogy nehogy beszakadjon nekik, mert az nagyon fájdalmas tud lenni. Előzzük meg a bajt. Nem hosszú, és nem is vészes művelet, nem éreznek semmit, de azért a végén megpuszilgatom a mancsaikat, hogy érezzék is, nincs baj, semmi olyan nem történt, ami miatt meg kellene ijedniük.
- Természetesen nem tud.
Nem hiszem, hogy nagyon repesne az ötletért, és nem akarom, hogy bármi olyat lássak az arcán, ami később megmérgezné a kapcsolatunkat. Hiába vagyok felnőtt nő, attól még vannak dolgok, amik rettegésben tartanak, ilyen az apám tekintete is.
- Adtam volna a nyakam is amúgy, de gondoltam, előbb nézd meg, hogy ízlik-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a konyhában | x


Csak rázok kicsit fejemen. Nem kell fáradnia a lánynak az apja utáni rendrakással. Majd, amikor megjön hozzá a kedvem, megcsinálom és azzal a lendülettel legalább kihajítok, elpakolok pár dolgot, meg átrendezem talán kicsit a nappalit. Mértékkel.
Élvezik a macsekok, hogy most egy kevésbé hűs kéz jár rajtuk. Bújnak is a meleg testhez, dorombolón. Amelyiket éppen nem szépítgetik, mind ott sündörög az is. Olykor mondanak is valamit a kis Warrennek cérnavékonyan nyekkenve. Bírom őket. Tetszik, hogy ilyesfajta életekkel is megoszthatom már lakomat. Néhány éve még lehetetlen lett volna ez. Rettegtek tőlem. A házam közelébe sem bírtak jönni az állatok. Érezték, ki... mi lakja. De ma már ők is idetartoznak. Fordulópontot jelez ez halhatatlan létemben. Kezdek Teremtőm nyomdokaiba lépni, azt hiszem.
- Gondoltam - lehelem csak unott hangon, mikor kiderül, Dwaynenek fogalma sincs róla, milyen ajándékkal kedveskedett most nekem Mina. Fordulok oda a kotyogóhoz, kiöntöm belőle a kávét egy bögrébe, aztán vonom a mosogatóhoz. Eközben folytatja a lány válaszát. Jobb kezem a műanyag részen tartja a főzőt, a bal most megfogja az izzó fémet. Tompa szisszenéssel pörkölődik bőröm. Arcom enyhe fájdalomba torzul. Ebből persze vendégem mit sem láthat, ahogy háttal ténykedem. A cicák viszont egyszerre néznek felém. Hallják különös, kínlódó szusszanásom és érzik rajtam, hogy valami változott. Inkább ki is szaladnak kicsit a folyosóra. Valahogy most nem érzik itt jól magukat. Fogaim előhúzódnak pár pillanatra, miközben már engedem is a hideg vizet a fémre és felszáll a gőz. Mire viszont megfordulok a kávéval, agyaraim már nem látszanak. Lerakom a feketét a tálcára látogatómnak, hogy jöjjön csak ízesíteni. Sajnálom, az asztal az ugyebár egy sakktábla és éppen döntő játékban vagyunk Kinseyvel, oda nem fogom rakni.
- Mina, az apád szíven döf a legelső fadarabbal, ami a keze ügyébe kerül, ha én iszom belőled - adom tudtára szokásosan higgadt, rekedtes tónusomban, megint a pultnak támasztva. A tenyeremen, melyre nehezedem, nyoma sincs már az imént magamnak okozott égési sebeknek.
Érdekes ez, mert különben meg vagyok győződve róla, hogy barátom jobban szeret engem, mint szinte bárkit a világon -még a családját is beleértve-, viszont ha a hülye elveiről meg begyöpösödött nézeteiről van szó, szemrebbenés nélkül oltaná ki az életem, hogy aztán a gyászba teljesen belerokkanjon, mindvégig tagadva még maga előtt is, hogy miattam vált ronccsá. Igen, ezt így tudom elképzelni.
- Ízlenél - fedem fel előtte, hogy nem kell nekem kóstolni semmit, hogy pontosan tudjam, kedvemre való lenne. Komoran fürkészem őt. Hülye Dwayne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Ha valami igazán megnyugtat, az az állatokkal eltöltött idő. Semmi szükségem arra, hogy egy emberrel osszam meg az életem, ahhoz elég nagyot csalódtam benne is, magamban is az utóbbi hetekben, így hát eldöntöttem, hogy független, állatbolond nő leszek. Persze, tudom a szívem mélyén, hogy ha egyszer egy leghőbb vágyat mutató tárgy a kezembe kerülne, akkor még mindig azt mutatná, hogy ő meg én együtt vagyunk, és talán még azt is, hogy a gyerekeink szaladgálnak körülöttünk, apró sárkányaik egymást kergetnék, és mindinkább magukra akarnák terelni az apjuk figyelmét. De nem lehet. Nem szabad ebben a kósza álomképben élnem, mert a szív leghőbb vágy sokszor nem lesz több, csak puszta ábránd. Én pedig nem akarok csak ülni és várni valamire, amit az eszem tud, hogy sosem lesz igazi.
Egy pillanatra teljesen elmerülök a gondoltban, ezért riadtan, és kissé tompán érzékelem csak, amikor a kismacsekok riadtan távoznak, és ha lett is volna rá lehetőségem, akkor sem érteném, hogy mégis mi történt. Csak pislogok kettőt, és betudom ezt az egészet olyan macska dolognak, mert én aztán tényleg semmit, de semmit nem érzékeltem abból, ami itt történt az előbb. Ha meg érzékeltem volna, akkor se hiszem, hogy bármi is változott volna attól, ahogy cselekszem, vagyis, hogy felállok, és amíg odasétálok Mr. Kenshez az elemi mágia segítségével átnedvesítem a kezeimet, hogy kicsit lemossam magamról a macskázást, és a mosogató fölé érve, lecsepegtetem magam, majd úgy tűnik el a víz és a nedvesség, mintha nem is lett volna. Még csak kis lépésekben merem tesztelgetni, hogy mire is vagyok képes, a nagyobb lépés még várat magára, ahogy az is, hogy a bőr karkötőt lepattintva, megmutassam a világnak a jelet, mi a bal csuklómba égett egy életre. Ennél feltűnőbb nehezen lehetne.
- Érdekes személyiség. Már, az apám. Sosem tudom eldönteni, hogy mik is vagyunk mi egymásnak. Barátok, családtagok? Néha úgy viselkedik, mintha egy haverja lennék, akivel együtt kocsmázik vagy szereli az autóját, máskor meg képes lenne egy hozzá közel álló embert megölni, mert a lányához ért.
Mosolyogva, kékjeim vidám csillogásával pillantok fel a mellettem állóra, miután beízesítettem a kávémat, amit leginkább gusztustalanul iszok, és ezen gyakran nevetek is. Anyai örökség. Eleve nem is akartam kávézni, aztán meg nem akartam úgy kávézni, ahogy ő, és most mi van? Tonnaszám vedelem az agyoncukrozott és tejezett valamit, amit a rossz nyelvek szerint már nem lehet emberi fogyasztásra alkalmasnak nevezni. Kiváló képességekkel rendelkezem.
- Nos, tény viszont, hogy huszonnégy éves vagyok. A legszigorúbb országban is felnőtt, aki képes önálló döntéseket hozni, és aki nem rohanna az apjához elújságolni, hogy milyen élmény, amikor kiszívják a vérét.
Vagyis, ez az én döntésem, és nem kell senkitől engedélyt kérnem, én pedig szeretném, ha élne a lehetőséggel, amikor úgy érzi, hogy szeretné. Attól még, hogy ez megtörténik, nem kell apának tudnia. Van egy ilyen pakk amúgy is az életemben, dolgok, amiket inkább nem mesélek el neki. Szóval oda még egy dolog már nem számít. Belekortyolok az italomba, elégedetten elmosolyodok és felpillantva rá, még szélesebbé válik az a mosoly.
- Ugyan már, Dwayne Warren nem az Isten maga, nem lát mindent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mina
este | a konyhában | x


Nem kerüli el figyelmem, hogy már eleve nedves kézzel érkezik meg és hogy törölköző vagy külön bűbáj nélkül szárítkozik. Elemi mágus? Akkor ezt éreztem. Egy ideje kezdem tudni beazonosítani ezt a fajta varázserőt. Más rezgései vannak, hiszen közvetlen kapcsolódnak ezek az emberek bizonyos környezeti tényezőkhöz. Szóba viszont nem hozom, hogy észleltem, és ahogy mást sem, ezt sem látni rajtam.
- Az. Érdekes - értek egyet, hangom még a szokásosnál is mélyebben szól, ahogy nyomatékkal ejtem a nem feltétlen kedveskedő jelzőt. Aztán lesütött szemmel bólogatok a továbbiakra, miközben egy sóhajszerű, mély levegőt veszek, arcom mellé hullott hajjal, a konyhapultot támasztva.
Az a helyzet, hogy még a bagolykövesek is en bloc tabu nekem. A mestertanoncok, mindenki. Ezt kötötte ki az apja. Szóval még az sem hatja meg egyáltalán, ha történetesen egy vadidegen felnőtt ember az, akiből szeretnék fogyasztani. Ha a tanodába jár, akkor tilos. Mert az az ő területe. Örülhetnek neki az iskola tanulói, hogy nem kutyamód jelöli meg a kastélyt és őket. Már azon sem csodálkoznék.
Elég az hozzá, fogalmam sincs, mi járt a fejemben, amikor rábólintottam az ostoba szabályaira. Talán úgy voltam vele, hogy ha neki ettől jobb, nekem aztán nem nagy erőfeszítés, nem áll semmiből. Van még hal bőven a tengerben. Viszont azóta egyfolytában fojtogat ez. A láncravertség érzése. És mindezt miért? Hogy aztán a nagy semmin is úgy felhúzza magát, hogy átrendezze az otthonomat. Vagy éppen engem. Csak ugyebár én túl gyorsan gyógyulok.
- Nem, nem az - nyugtázom semmilyen hangon, hogy az édesapja tényleg nem Isten. Körbepillantok a konyha terében, majd lenézek mellém a mosolygó Minára. Szavaim közönyösen olvadnak bele a jelenbe, holott mintegy megpecsételés volt ez a részemről: ebben a szent pillanatban döntöttem el végleg, hogy Dwayne bekaphatja. Feltétel nélkül fogadom el őt, úgy, ahogy van, minden baromságával, hisztijeivel, a borzalmas nézeteivel, a hangulatváltozásaival. Mindennel. Nem mondom meg neki, mit csináljon, még a saját otthonomban sem traktálom szabályokkal, hova teheti a lábát, mennyit ihat, kit szidhat, hova hamuzhat. Ő pedig határokat szab nekem még az alapvető szükségleteimben is. Úgyhogy bekaphatja. Nincs harag, ugyanúgy szívesen látom, ugyanúgy az életem szerves részének akarom, ugyanúgy érzek iránta, csak majd észre fogja venni, hogy átléptem az általa felállított határokon, ami jól fel fogja cseszni és nekem jön. Megverekszünk, ezúttal nem adok neki annyi előnyt, így ő jár majd rosszabbul persze és megyünk tovább. De ez ugyanúgy megtörténik akkor is, ha semmit nem csinálok. Jó, nyilván megeshet, hogy ez az egész új felállás annyira szíven üti, hogy előadja majd egy darabig, hogy kész, többet látni se akar, ám hamarosan újra a kanapémon fogom találni. Veszítenem nincs mit, viszont, amiből elég, abból elég.
Nem teszek hát egyebet, mint lepillantok az említett nyakra.