Kiscsapatom



Ruha

APU <3 Itt az egész.

~ Kemény a szívem? Igen. Miért? Mit kellett volna tennem? Volt mitől megkeményednie, bár szerettek, és én is viszont, nem is szenvedtem hiányt semmiben, de most érzem csak, hogy mégis mi az, ami járt volna nekem, de nem adatott meg. Miért vagyok más? Miért nem kellettem a saját szüleimnek? De legfőképpen, ha eddig elvoltam nélkülük, most miért kellett NEKI idejönnie? ~ Folytatódtak a kérdések és vádak, de már csak a könnyek görcsös patakja mögött, csendben, hallhatatlanul, mégis ott voltak minden könnycseppben, szavak nélkül, hangok nélkül, néma vádakként sorakoztak minden porcikámból. A szónoklatát is így hallgattam végig azt, amikor arról beszélt, hogy mi az, hogy apa. A levegővételnél azonban megjött a hangom, régi énem visszatért, a sírást újra a düh váltotta fel. A felém nyújtott zsebkendőjét, viszont elfogadtam, legalább valami tőle, hacsak egy darab rongy, akkor is. Viseli a teste melegét, az illatát, a keze érintését. A keze érintését, amit a fejemen is éreztem. Nem húzódtam el, de szavaim ellentétei voltak a test reakcióinak. Záporoztak újra a gúnyos szavak.
- Gratulálok! Ezt jól betanultad! Elméletből ötös. A gyakorlat meg nulla. Ne nevezd magad így apának, és engem sem a lányodnak! Nincs hozzá semmi jogod. Ha ott lettél volna, amikor lázasan feküdtem az ágyamban, vagy írtál volna egy képeslapot legalább a születésnapomra...Persze, értem én...nem tudtál rólam. Jó kis indok...így, hogy kérhetem rajtad számon az elmúlt 17 évet? Ne válaszolj! Nem érdekelnek a válaszaid, sem a magyarázkodásod. Megvagyok nélküled. - Láttam, vagy talán csak érzékeltem, hogy hangja ködösebbé vált, a szemébe is könnyek gyűltek, de nem érdekelt. Csak egy idegen volt. Még csak az, semmi több. Miközben a zsebkendőjével a saját könnyeimet törölgettem, mélyen az orromba szívtam illatát, amennyire bedugult szaglószervem ezt engedte. Automatikus cselekvés volt, valahol bent a mélyben repedezett a páncél, de ettől csak még jobban megijedtem. Nem akartam közel engedni magamhoz, megszeretni pedig semmiképpen nem. Egyszer már megéltem az elvesztése fájdalmát, egyszer már itt hagyott, még ha olyan kicsi is voltam, hogy nem emlékszem rá, de a zsigereimben megőrződtek az emlékek, azt is tudtam, persze nem tudatosan, hogy tényleg ő az. Most itt van, de ki garantálja, hogy nem megy el újra? Tekintetét az enyémbe fonta, és folytatta. ~ Mily megható, de nem inoghatok meg. ~ Ha ledől a barikád, amit magam köré építettem, védtelen maradok. Nem szabad. Gonosz húzás, és kegyetlen tőrdöfés, mikor e szavakkal nyújttam felé a zsebkendőjét.
- Tessék a könnyeim! Viheted - aztán magamban tettem hozzá: Apa. Nem sírtam már olyan keservesen, mint az előbb. Az érzelmek zápora elcsendesült, csak egy-egy cseppje gördült végig az arcomon vékony, tiszta csíkot mosva összemázolt ábrázatomra. Lábaim nem bírtak tartani, nem is erőltettem, leroskadtam a földre, szinte előtte térdelve.
- Nem tartóztatlak - mondták ajkaim, de közben belül valaki azt kiáltotta: Ne menj el!
- Majd értesítelek, ha kiérdemelted, hogy annak szólíthass. - mondták a szavak és odabent valaki hozzátette: Apa!
- Mégis, hogy akarod elkezdeni az apaságot? - kérdezték mindketten egyszerre.

Főnökasszony. remélhetőleg.

Úgy érzem, hogy mostanra ment el teljesen az eszem. Mármint nem szó szerint, sehová nem szökött, még mindig a kis buksimban van, csak éppen kikapcsolt állapotában vagy nem is tudom hogy mondjam. Tudom, most jön a kérdés, hogy de hát már mióta nem működik rendesen, miért pont most jöttem rá erre? Azért kedves mindenki, mert én marha, állást vállaltam! Na nem olyan igazi kétkezi munkát fogok végezni, remélhetőleg nem is kell majd nehéz cuccokkal cipekednem, de akkor is. Lehet egy cseppnyit túl sok dolgot vállalok magamra ezzel együtt. Elsősorban ugyebár prefektus volnék vagy mi a szösz, ez is kötelezettségekkel jár, mint például a járőrözés és a büntetés végrehajtatása. Másodsorban csapatkapitány vagyok, egy egész hordányi kölökért tartozom felelősséggel és még slussz poénként edzéseket is kell tartanom nekik, ha jól akarunk szerepelni a bajnokságon. Ami kisebb probléma, de azért jelentős, hogy diák vagyok, azért ezt nem szabad elfelejteni, tanulnom kell, ha végezni akarok végre-valahára, ráadásul az elemi mágiát is gyakorolnom kell, hogy jobban menjen. Ami kisebb dolog és nem is nevezném problémának, hogy elvállaltam, hogy mentorkodok Robi mellett a tusán, szóval mondhatjuk, hogy felelek a lelki biztonságáért és harmóniájáért. (Azért azt jegyezzük meg, hogy nem egy elveszett gyerek, nem hiszem, hogy túl sok szüksége lesz rám.)
Szóval szerintem érthető, ha az előbb felsoroltak miatt azt mondom, hogy biztosan nem vagyok észnél, hogy még munkát is akarok vállalni, még ha csak részmunkaidőset is. Mindegy, az elhatározás már megvan, egyszer így is - úgy is dolgoznom kell majd, nem baj, ha szerzek némi előtapasztalatot. Ötre beszéltük meg a találkozót a tulajjal (akinél idősebb vagyok, Holy Jesus) és nem áll szándékomban már a megbeszélésről elkésni. Időben elindulok a toronyból, nem akarok kapkodni, nem vagyok az a sietős fajta gyerek. Ráérősen sétálok a falu felé, közben élvezem, hogy süt rám a nap és nem akar zuhogni az eső, mint néhány napja. Azt nem szeretem annyira, egyébként is olyan helyről származom, ahol a csapadék nem igazán jellemző dolog.
Útközben kipanaszkodtam magamat magamnak - éljen az enyhe mértékű skizofrénia! - szóval viszonylag nyugton vagyok, mikor végre elérek a leendő munkahelyemre. A cukrászda, már voltam itt többször is,de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy jövök ide, mint állásvállaló. Benyitok az ajtón és belépek a helyiségbe, ahol már - vagy még - nincs olyan sok vendég. Körbetekintek, szememmel valami személyzetfélét keresnék, hogy mondják meg, merre van a főnök. Végül 2 embert látok rendeléseket kivinni, így odacsattogok a barna hajú lányhoz - Verához.
- Helló, a főnököt keresném, jöttem megbeszélésre. Nem tudod, merre van?

Kicsi lányom <3 Nagyon örülök

Manócska
Medál


Sietek, sietek, sietek. Már egy kicsit késésben vagyok, de elaludtam, nincs mit szépíteni. Kis zselé, egy fehér trikó, egy farmer, sport cipő és már szaladok is a tó felé. Ide beszéltük meg a találkát. Remek időnk van, jót fog tennie z a kis séta. Vagyis nem is a séta, hanem az, hogy láthatom az én Szerelmemet.
Mikor már a tavacska közelében járok, lépteim lelassítom és a terepet pásztázom, végül a szőkeséget egy padon ücsörögve pillantom meg. Megállok és mosolyogva gyönyörködök benne pár percig, aztán halkan a háta mögé lopózok és megijesztem. Széles vigyorral nézek rá, mikor tekintetét felém fordítja. Most kapok egyet, hogy itt ijesztgetem, de mit tehetek? Kihagyhatatlan volt.
-Szia Cica.
Nyomok egy csókot az arcára, és huppanok le végül mellé.
-Mi a helyzet, hogy vagy?
Nézek rá, és a padon átkarolom, aztán hirtelen felpattanok. El is felejtettem az ajándékát.
-Ezt azért kapod, Édesem, mert nagyon szeretlek.
Kacsintok rá, és előveszem a zsebemből a kis dobozkát, benne egy medállal.
Miután odaadtam neki a kis ajándékát, homlokon csókolom és visszacsüccsenek mellé.
-Ne haragudj, sokat vártál? kicsit elaludtam, későig dolgoztam tegnap.
Magyarázkodok a pár perces késésem miatt, végül szemeim a lány íriszeibe mélyesztem és mosolyogva gyönyörködök benne.

Életem

Ágoston

Ha Ágoston csendes visszafogottságot keres, menjen templomba. Leonie mellett ez szinte teljesen lehetetlen, mivel a lány ezer fokon süti a kenyeret kettőszáz helyett. Annak kell örvendezni, hogy nem fejen állva pörög az egyik asztal tetején, pedig amilyen remek a kedve manapság, ez sem lenne túl meglepő tőle.
-Akkor legyen rántott sajt – bólint rá kegyesen saját ötletére, miközben az evőeszközökkel bénázik. Hangosabb nem is lehetne, főleg miután a tálcája is a földön landol egy nagyobb csattanás kíséretében. Nem vette észre, hogy újdonsült ismerőse olyan közel áll hozzá, így belefordult. Mázli, hogy még nem kért ki semmit.
-Hoppá, hoppá! – kommentálja az eseményeket, miközben vigyorogva lehajol, hogy összeszedje a cuccát. Nagy nehezen rendbe hozza magát, és végre eljut addig, hogy kikérje a saját adagját.
-Szeretnék rántott sajtot és hozzá tripla adag sült krumplit.  Meg sok ketchupot hozzá! – El is feledkezne az innivalóról, ha Ágoston nem hozná szóba. Mamája biztosan leszidná, hogy megint elfelejt eleget inni, pedig most még a hőség is nagy odakint.
-Ó, igen! Körtelevet is szeretnék kérni, ha van – Teszi hozzá, és miközben pakolják ki elé a kívánt ebédet, körbepillog az asztalokon. Nyilván kicsit sem mindegy, hogy hova ülnek; milyen fény esik a rántott sajtjukra, mennyire látják, ha valaki leejt pár érmét az utcán és hasonlók. Ezért miután nagyokat köszöngetve kifizeti a kaját, elindul egy tökéletesnek hitt üres asztal felé.
-Ez jó lesz? – kérdi a fiúcskától nagy derűsen, de még mielőtt az megszólalhatna, megválaszolja saját kérdését, és megrázza a fejét. Itt nem látják be elég jól a pultban dolgozókat.
-Menjünk inkább oda – int a fejével egy másik asztal felé, ahol aztán ugyanezt eljátssza. Nagyjából öt asztalnál zajlik le a jelenet, és szerencsétlen Ágostont akkor is végigrángatja az egész helyiségen, ha az már a második asztalnál leült volna szíve szerint. Persze, ha nagy drámai jelenetet akar végignézni, akkor akár ellent is mondhat Leonie-nak, de már kezdésre úgy tűnt, próbálja kerülni a feltűnést. Márpedig az, hogy bejárják az egész éttermet, a kisebbik rossz jelen esetben.
-Óóó, nah, ez remek lesz! – telepedik le végre az egyik székre, és rögtön beletöm a szájába egy szem krumplit.
-Versenyzünk? - Hajol a sráchoz, hogy egészen közelről bele tudjon bámulni az arcába.
-A bátyám mindig le szokott győzni, de te kisebb vagy nála, beléd tuti kevesebb kaja fér - Amilyen lelkesen végigméri Ágoston, látszik, ő halálosan komolyan gondolja az evőversenyt. Itt és most.

Apu imádlak  

Egy nyugodtabb pillanatomban rájönnék arra, hogy tulajdonképpen mennyire önző is vagyok, és olyat várok el tőle, és olyanért vádolom, amit nem tehetett meg eddig, hiszen nem tudott rólam semmit. Már azért is hálás lehetnék, hogy vette a fáradtságot, hogy eljött ide, megkeresett, elém állt, és bevallotta, hogy ki ő. Nagy bátorság kellett ehhez, mert hagyhatta volna annyiban az egészet. Sokan így tettek volna a helyében. Minek bonyolítani az életet, önmagában is tele van nem kevés nehézséggel, de ő még tetézte a gondjait velem. Az sem lehetett kellemes, mikor megtudta, hogy van egy nem is olyan kicsi lánya, akit nem látott felnőni, nem látta az első esetlen lépéseit, lemaradt az legelső kimondott szaváról, ami talán az volt, hogy "apa". Nem fogta soha a kezét, nem simogathatta, nem ültethette az ölébe, ezek már elmúltak, soha vissza nem hozhatók. És felmerülhetne bennem az is, hogy igen, ő itt van, de az anyám? Még mindig sehol. Ő nem volt képes megkeresni, pedig éveken keresztül tudhatta, hogy hol vagyok. Persze vele szemben sem lehetek hálátlan, hiszen megszült, nélküle nem lennék, de ez édes kevés, azt gondolom. Szóval gondolhatnám ezeket is, és talán majd nem sokára el is jutok idáig, de túl nagy még a sokkhatás, ami ért, ahhoz, hogy az önsajnálat, és az önzés helyét átvegye az empátia, de valahol mélyen már készülődött a megváltás, mindkettőnk megváltása. Jól esett a közelsége, de ezt magamnak sem vallottam volna be, és az is, hogy mellém ült. Akartam volna, hogy megérintsen, hiszen annyi mindent kihagytunk, sok a pótolnivaló, de makacsságom nem engedte meg, hogy közeledjek. Tegye meg ő az első lépést. És aztán a másodikat, meg a harmadikat, aztán lehet, hogy egyszer majd busásan fogom viszonozni a fáradtságát, az áldozatát, amiről még nem is tudtam, hogy mekkora.
- Vedd, ahogy akarod! - vontam meg a vállaim, de már éreztem belül azt a fájdalmat, amit ő is érezhetett a szavaim hallatán. Ráemeltem a tekintetemet, és az arcát fürkésztem. Nem láttam mást, csak fájdalmat, és szeretetet. Nem sírtam már, a harag is elszállt, meg akartam őt érteni, és igen, ismerni is. Meghaltam volna, ha most felállt volna, és elmegy, pedig ezt joggal gondolhatta volna a viselkedésemből.
- Rendben. - nyugtáztam a közeledését, ezzel zöld utat adva úgy, hogy közben ne érezze túl biztosnak a helyzetét. Még nem történt semmi, ennyi egy idegennek is kijár, és bevallom, amennyit eddig láttam belőle, kíváncsivá tett. Sót, egyre inkább azt éreztem, hogy van közöm hozzá, és fordítva, és nem akartam véget vetni a még ki sem alakult kapcsolatunknak.
- Megérdemelsz egy esélyt, beszélgethetünk...apu. - Ebben az utolsó szóban nem volt sem gúny, sem cinikus felhang, csak egy próba, hogy milyen ezt kimondanom neki. Izgatott az érzés, ami ezzel járt, és persze az is, hogy hogyan fogadja majd. Ettől függött, hogy hogyan tovább, és talán még egy ölelést is engedek neki, ha akarja. Ha ennyire kedves, és megértő, nem lehetek én sem sokáig tapló, nekem is van szívem, nem sokáig bírom már tartani az álarcot, amiről azt gondoltam, hogy megvéd, de mitől is?
- Negyedikes vagyok, hírhedten híresek a csínyjeim, és a szemtelenségem. Rám férne a nevelés, mert nevelőapám, elég szabadon hagyott. Meg is látszik. Nem akarok nagy terheket rakni a vállaidra, hiszen hirtelen szakadtam a nyakadba...apa. - Elmondtam a rosszakat magamról, szembesüljön előbb azzal, a többi már könnyebb lesz.
- Örülök, hogy itt laksz. Te? Mivel töltöd a napjaidat? -

Keiko

Ki találta ki, a fülbevalókat? És vajon mennyit kaszált vele? És miért nem kasznizták be a „mellékhatások” miatt?
Ha Amanda ismerte volna a fülbevaló feltalálóját, akkor az most biztos nem számíthatna semmi jóra. De legalább valaki (valaki valaki: Amanda) jól megmondaná neki ami biztos nem csak egy lányban fogalmazódott meg az évek folyamán. Hogy inkább maradt volna csöndben, ahelyett, hogy két ugyanolyan apró bigyót alkot, amiket olyan könnyű elveszíteni.
 - Ne haragudj! – ismétli Amanda bűnbánóan az ismeretlen lány arckifejezése láttán. A szemei felnyársalásra készen villannak Amanda arcába, hogy majd kiszúrják a szemét. De most nem fog ezen keseregni, és azért lássuk be: nem akkora tragédia, hogy vége a zenedélutánnak, ezt a gitározgatást akármikor lehet folytatni, de egy fülbevalót a földön akármelyik pillanatban berúghatnak az út menti bokorba, úgyhogy ok nélkül húzza fel magát a primadonna.
Szerencsére mégsem olyan kiállhatatlan, amilyennek az előbb tekintete mutatta, hamar észbe kap, és benyomja a gitárt a helyére, felpattan és segítőkészen álldogál. Ahogy figyeli, amint Amanda hogy kutatja a füvet, ahol az imént még ő zenélgetett, felajánlja segítségét.
 - Tényleg? – Amanda meglepett arccal egyenesedik ki. – Azt mondtad, hogy segítenél? – a vonásai kezdenek átrendeződni hálássá. Ez újabb adag kitartással tölti el, és valljuk be, nem sok kellett, hogy kifogyjon belőle. ~ Nocsak, pedig az előbb még meg akart volna ölni a szemeivel! Micsoda pálfordulás. ~ Pár másodpercig némán fürkészi a lány arcát, hátha csak blöfföl, de meglehetősen őszintének tűnik. Amanda úgy áll, mint aki a nevét is elfelejtette hirtelenjében. Bizony, az ő agyából egy-egy váratlan fordulat mindent ki tud törölni. Nem kellene azonban sokat kételkedni, még a végén megsértődik a művésznő, és nem segít. ~Pedig arra nagy szükség lenne.~
 - Na jó, hát akkor ilyen picike, szóval nem lógós fülbevaló, fémszínű, és egy lovacskát ábrázol. – félig becsukott szemmel mutatóujja és hüvelykujja közötti egy centiméteres távolságot mutat a lánynak. – Kábé ekkora. – hadarja el, majd ismét lebukik a fűtengerbe.
 - Tudod, nagyon szeretem ezt a fülbevalót, nagyon szomorú lennék, ha tényleg nem lenne meg. – dünnyögi a füveknek halkan.

Kicsi lányom <3 ezt is megértem \o/

Apu!  


Lassan olvad  jég, ami csak bennem létezett, őbenne az elejétől fogva csak az őszinte kíváncsiság volt, hogy ki is lehet az ő kicsi lánya? Mennyire hasonlít rá, és mennyire ütött az anyjára? Biztosan van bennem belőle is, de egyelőre ezt a részem inkább titkolnám, bár hozzám tartozik, mint fához az árnyéka, és nem ítélhetem el, hiszen róla sem tudok semmit. Váratlan a várt ölelés, számítani nem számítottam rá, pedig mindennél jobban vágytam. Teljesen felengedtem a karjaiban, megszűnt létezni minden más, karom lassan csúszott a dereka köré, és egy mély sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Ezzel együtt dőlt le talán az összes gát, ami még volt bennem vele szemben. Örültem neki, hogy itt lehetek. Megdobbant a szívem, amikor rádöbbentem, hogy mennyire hasonlítunk. Ezt Hegyi apuval nem éreztem, hiszen nem húsa és vére voltam. Hiányzott a közösség érzése, hogy a szereteten túl más is összekapcsol minket, valami óriási kozmikus erő, amibe ha belegondoltam, már megborzongtam. Mindig is vonzott a világ misztikuma, ami egyben a teremtés misztikumát is magában foglalta.
Jó volt a karjában, nem akartam idő előtt kibontakozni belőle, de aztán nagy nehezen elengedtem. Ha minden igaz, és tényleg a faluba költözött, sokat láthatom. Igen, talán naiv vagyok, és idealista, könnyen hittem neki, ki is használhatná ezt a tulajdonságomat, de most nem gondolkoztam ezen. Akartam vele lenni, addig amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, mármint, hogy nem bízhatom meg benne. Hallgatom, ahogy mesél magáról, és a kviddics említésekor, kétféle érzés kúszik a gyomromba. Az első, hogy mindig is éreztem, hogy apámnak köze lehetett ehhez a sportághoz, bár ez nem örökölhető, de mégis. Máskülönben megmagyarázhatatlan volt, a bennem támadt rajongás. A másik pedig a kellemetlen élmény, mely még most is kíséri a mindennapjaimat, ahányszor csak reptan órám van Markovits tanár úrral, és tudtam, hogy apa nem lesz ezért büszke rám. Ezért sem.
- Te is kviddicseztél?! Akkor ebben is hasonlítunk, mert én is. - mosolyodtam halványan el. Úgy látszik ez a nagy felfedezések napja lesz, és a többi azonosság is ki fog derülni, ami még közelebb visz minket majd egymáshoz.
- De már abbahagytam.- toldottam meg a mondatot. Örültem volna, ha nem kérdez rá az okára, nem akartam még vele beszélni erről.
- Egyre több a közös bennünk, remélem, hogy nem bánod?! - Mind jobban felszabadultabban mosolyogtam, amikor eszembe villant az öltözékem, magyarázattal tartoztam neki.
- Ja! És ne hidd, hogy így szoktam öltözködni, csak miattad volt minden, neked akartam tetszeni. Remélem sikerem volt nálad. - nevettem, aztán folytattam - Van szebb ruhám is, legközelebb abban látsz majd, jó lesz, apa? - Ezzel az ártatlan kérdéssel egyben a jövőt is felvázoltam, hogy lesz még folytatás, fogunk még találkozni, ha ő is úgy akarja, és reméltem, hogy így akarja. Nem bírtam volna ki egy újabb csalódást, hogy elmegy, és megint nem látom.
- Csak mentor vagyok a tusán, nem jelentkeztem, tudod, olyan vagyok, mint a hangyaboly, nyüzsgök, ha kell, ha nem. Nem kell mindenhol ott lennem.  Azt mondtad a faluba költöztél. Hol? Merre és mióta? Milyen a házad? Megnézhetem majd egyszer? - záporoztak belőlem a kérdések.Míg válaszolt, ha válaszolt, egy ötlettől vezérelve papírt halásztam elő a zsebemből, és ceruza is volt nálam, hála Istennek! A következő irományt kanyarítottam a lapra:

Értesítés!
Kedves Merkovszky Ádám, a mai nappal engedélyezem, hogy az ön mellett ülő tüneményes barnaságot, lányának szólíthatja. Az engedély visszavonásig szól.


Aztán a mai dátum, és az aláírásom. Majd átadtam NEKI, és izgatottan vártam, hogy mit szól majd hozzá.

Vera, a Főnök
Kiva, a kolléga
Leonie, az őrült kolléga

Munka, munka munka! Juhéj!
Keith-nek az a halovány érzése támadt, hogy az emberek többsége máshogy fogja fel a munkát, mint ahogy ő. Már akkor is elárasztotta a határtalan boldogság, mikor a szokásos délutáni tortájánál meglátta, ahogy Vera kiplakátolja a munkalehetőséget, az ingyen sütitől és a fizetéstől pedig olyannyira fellelkesült, hogy azon nyomban rendelt egy újabb csokitortát, majd beadta a saját, kissé talán csokis jelentkezését (a maszat ellensúlyozására rajzold egy gyönyörű virágot a lánynak). Ekkor még el se gondolkozott azon, hogy mindez esetleg lefoglalja majd néhány délutánját és estéjét, amit különben Leonie-vel tölthetne (esetleg, mondjuk) mert lelki szemeivel csak új festékeket, új ecseteket látott, amik a lehető legfinomabb, táncoló sütiket festik, meg embereket, sok sok embert, akikkel majd megismerkedhet a felszolgálások során.
A nagybátyjától mostanában, határtalan depressziójának a kellős közepén maximum siránkozó leveleket kap, és úgy néz ki, még a válaszul küldött sütemények, biztató szavak se elégítik ki a férfi különleges szintre fejlesztett önsajnálatát. A 42. levele például ma reggel érkezett, amiben Keith megtudta, hogy hajnalban még a locsolókanna is ordítozott Nathaniellel, ám nem derült ki, hogy miért, mert betoppant Leonie, Nathaniel levele pedig hirtelen olyan elhagyatott és magányos lett, mint a férfi maga.
Csekély egy órás készülődés után reppentek ki az Eridonból, színesen, bohémen, újra betöltve a kastélyt a nevetésükkel és a feltűnő táncikálásukkal. Keith nyakában ugyanaz a hosszú sárga boa van, mint a tónál, csak most éppen egy világos, mozgó mintákkal díszített nadrágot vett mellé, meg azt a kigombolva hordott pulzáló-hatású selyeminget, amit a beköltözésnél viselt. És pecsétgyűrűk, pecsétgyűrűk, pecsétgyűrűk - jó hír, hogy ezek a cuccai még megmaradtak, Leonie ugyanis napi rendszerességgel mászik bele a szekrényébe, és ami a kezébe kerül, azt már gyakrabban látni a leányon, mint a tulajdonképpeni gazdáján. Keith cserébe gyakran kiveszi Leonie kezéből a sminkkészletet, hogy egyedi arc, illetve testfestést alkosson neki, hasonlóképpen, mint most.

- Talán majd a közeljövőben számításba kéne vennünk az elindulást. - 16:35, a tóparton fetrengve, kissé még vizes ruhákkal.
- Meg kéne keresni a cipőmet. - 16:38, tópart, vizes haj.
- Úszunk még egyet? - 16:42, tópart, vizes haj, megtalált vizes cipő
- Mit gondolsz, elindulunk? - 16:48, tópart, vizes haj szárítása
- Megkívántam a limonádét. - 16:54, lakósor, egy limonádé áruló kislány mellett. vizesen.
- Jé, nézd, ott van Gilbert! - 16:56, főutcza széle, Gilbert megkínálása limonádéval. beszélgetés.
- Leonie, Leonie, úúúáooo, nézd! - 16:59, az Ajándékbolt új kirakata előtt. Törölköző és mágikus buborékfújó vásárlása. Új, piros öv.
- Valamit meg akarok mutatni. - 17:09, a Polgármester kertje, Leonie virágot kap a hajába és a ruhájába, Verának virágcsokor készül.
- Szép felhők. - 17:12, Flaviu tanárnőt formázó felhők bámulása, nagy, színes buborékok.

17:15, a bolt előtt, rongyos cipő felvétele - csak az elegancia végett- nagy vigyor, belépés, az ajtó csilingelve jelez.
Keith, mivel elég sok időt szán a cukrászda termékeinek az elpusztítására, már az ajtóban meglátja a hely tulajdonosát. Tulajdonképpen még soha nem beszélt vele, de múlt héten már biccentettek egymásnak a faluban, úgyhogy a lány viszonylag felkészültnek számít Keith és Leonie stílusával kapcsolatban.
A fiún mindenesetre kicsit se látszik, hogy tudatában lenne a késésnek, vagy, hogy bánná a dolgot, szégyenkezés helyett elbűvölően vigyorog, széles mozdulattal köszönti háza prefektusát, Kivát, majd Vera felé fordul.
- Hello, hogy vagy? Ő Leonie, én pedig Keith vagyok. A munkára jelentkeztünk. - Itt átnyújtja a liliomokkal és orchideákkal díszített kicsi virágcsokrot.
- Beugrottunk a polgármesterhez, és úgy gondoltuk, hozunk neked virágot, ha már elkésünk, csak azért, hogy ne haragudj nagyon.

Kicsi lányom <333

Leonie
június 7. éjszaka

Nagyon nehéz dolog belegondolni a döntéseink következményébe. Van úgy, hogy az ösztönök, vagy a vágyak vezérelnek, és ilyenkor nem létezik 'majd' nem létezik 'később,' ilyenkor csak most van, egy pillanat - és ezen az egyetlen, aprócska pillanaton áll, vagy bukik a helyzeted, ez dönti el, nyakig merülsz-e különböző állati ürülékekben, vagy megúszod szárazon.
Hát, ez az eset is pontosan erről szól. Paff, ploccs, bluggy.
Keith-nek még annyi lehetősége sincs, hogy olyan szépen repüljön bele a vízbe, ahogy Leonie tette - az ő esése jobban hasonlít ahhoz, mikor egy mesefigura függőleges helyzetből, arccal előre rázuhan a vízre, majd néhány másodperc múlva lassan alámerül. Csak ő kis híján megfullad a boájától, amit Leonie olyan különlegesen tehetséges mozdulattal szorított össze a nyakán, de érdekel ez egyáltalán valakit? Mindkét gyerek a vízben van.
- Plehh, plehh, kkhr. - Válaszolja, miután a nagy szőke hajkupaca felbukkan a víz felszínén. A nem várt fordulat annyira megijesztette, hogy akaratlanul levarázsolta magáról a boát, ami most lusta, szőrös kígyóként úszkál mellettük.
- Áh...- Leonie vérfagyasztó sikolyát követően végre sikerül elkaparni haját az arcából, kidörzsölni a vizet a szeméből, úgyhogy a látási viszonyok hirtelen ugrásszerűen javulni kezdenek - megkönnyebbülten sóhajt, mintha most, hogy végre az alig pár fokos vízben úszhatnak, helyreállt volna a világ rendje.
- Tényleg! - A lassan megbékélő vízfelszín csodálatos tükörként szolgál a csillagoknak, ennek a tündöklésnek a kellős közepén pedig ott van két lökött kölyök, akik gondolkozás nélkül választják az égi úszást annak ellenére, hogy végtagjaik példátlan gyorsasággal igyekeznek teljesen lehűlni és megmerevedni. Hátúszás, hátúszás, mellúszás, békeúszás, nyugis lebegés, vacogó fogak, remegő ajkak.
A mókának végül is az a fránya biológia vet véget, ami először Leonie hangján szól hozzájuk. Tényleg ideje elindulni.
- Talán megoldjuk valahogy. - Vacogja vissza a lánynak vigyorra fagyott arccal, majd megkeresi Leonie kezét a víz alatt, megkeresi a saját nyakát -meglepő, hogy ez ment nehezebben- aztán rápakolva a kisebb kézpárt, menetirányba fordulva a part felé veszik útjukat. Leonie közelsége rejtélyes okokból remek motiváció Keith végtagjainak, úgyhogy csak négyszer tart tovább kijutniuk, mint ahogy befelé haladtak.
- Visszamegyek a boámért. - Közli a lehetetlenül hangzó tervét, éppen mikor már -jócskán rájátszva- négykézláb kimásztak a partra. Erre már nem is vár reakciót, igazolva elmebetegségét rögtön visszagázol a jéghideg tóba. Szerencsére a boa hűen követve gazdáját alig két méterre úszkál a parttól, szóval még éppen sikerül élve visszajutnia Leonie mellé, akihez aztán úgy bújik oda, mint egy kisállat a testvéréhez. Az ölelésben némán rálehel párat a fülére, csak azért, mert az előbb Leonie azt mondta, nagyon hideg már.
Kicsi később, mikor a tónál maradt életereje végre megtalálja és visszabújik belé, elneveti magát.
- Talán jobb lett volna ha ezt nappal játszom el. - Mondja békésen mélázva, érdeklődve kitekintve Leonie felett a csillagfényes nagyvilágba, és hamar meg is találja, amit keresett; az alig néhány méterre tőlük, a diákok által összetákolt kezdetleges tűzrakóhely egészen biztos, hogy még soha senkinek nem volt ilyen gyönyörű.
- Nem mondom, hogy használtam már ezt a bűbájt, de láttam, ahogy a nagybátyám ezzel gyújtotta fel a képeit és a könyveit...- Arra se pazarolja az erejét, hogy felálljon, négykézláb mászik oda a tűzrakóhelyhez, ahol is némi keresés után előhúzza pulóvere alól a pálcáját. Úgy tűnik, Keith ma nem elégszik meg a vízzel, ami nem ölte meg őt, megkísérli hát felgyújtani az erdőt. Ha ezt is túléli, biztos, hogy földrengést csinál.
- Piroinitio! - Szól, mire egy meglepően erős lángcsóva robban ki a pálcájából, recsegve-ropogva rögtön meggyújtva a fahasábokat, meg egy kicsit a füvet is - nem baj, a boával gyorsan el lehet oltani ezt a néhány szikrát.
- Jééé...- Olyan meglepett vidámsággal pislog fel a tűzre -ülve, mert a varázslata sikeressége egyenesen ledöntötte a térdéről- mintha bizony a tűz egyszerűen csak kinőtt volna előtte a fűből.
- Képzeld, elázott a csokim. - Panaszolja nagyokat fintorogva, miközben a tűz mellé szépen sorban kipakolja a zsebében lévő holmikat; egy kevéske pénz, cukrok, az említett átázott csokoládé, egy kicsi, meggyötört notesz, mellé pedig egy tönkrement, magát töltő toll. Aztán cipő le, zokni le, pulóver le, póló le, még meztelen felsőtesttel is kevesebb az esélye a megfázásnak, mintha magán hagyná a pamutpulóvert, ami jócskán teleszívta magát vízzel. A nadrág már olyannyira hozzátapadt, hogy kár lenne ezzel szenvedni.
A tűz állati jólesik a bőrének, úgyhogy hamar átlendül egy újabb hangulati fázisba, énekelni kezd.

Donovan, Atlantis - zene 1:54-től
Buffalo Sprongfield, For what its Worth
Emberek, Tábortűz

Elbééééém *-*

Nappal van kivételesen, így leküzdve a cseppnyi félelemet, a faluba veszem az irányt. Hiába követtek a múltkor, és hiába nem tudom, ki volt, és miért tette, ez még nem tántorít el attól, hogy szerezzek fagyit. Mert hogy most ez minden vágyam. Hála égnek a Rellonban ilyenkor kellemes a légkör, ennek köszönhető, hogy olyan alakokba botlok ott, akiket még nem is láttam. A bikinim már rajtam, ami fölé csak egy ruhát húztam. Még a hajam is kontyban van a fejem tetején, de cseppet sem zavar, annak ellenére, hogy kibontva hordom.
Meg se lepődök, hogy a faluban is többen vannak, de nem tetszik, hogy annyit kell várnom a fagyira.
Mihelyst hozzájutok, már veszem is az irányt a tó felé. Azt valahogy sikerült megjegyeznem, merre van. Nem zavar, hogy sokan még most is fürkésznek, pedig semmi rendhagyó nincs rajtam, sőt, ennyire normálisan már rég néztem ki, így nem is tudom mire vélni.
A tóhoz érve, le is kapom magamról a ruhát, előveszem a táskámból a naptejet, bekenem magam, és megyek is a part szélére. Igen, először felmérem a terepet.
- This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof

This time I'll be bulletproof
This time I'll be bulletproof

This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof- éneklem közben az első számot, ami eszembe jut. Ezt hallgattam utoljára, és amúgy is tetszik, így nem érdekel, hányan néznek hülyének emiatt. Persze a vízbe még nem megyek bele, előbb megnézem a lábammal, tényleg annyira jó-e, mint amennyire azt mondják.

Apu  

El sem hiszem, ilyen a mesében sincs, szinte a föld felett lebegek. Mi ez? Ekkora örömet még soha életemben nem éreztem, mintha az összes születés és -névnapom, na meg az összes karácsony is ma lenne. Az ajándék különleges, nem sokan kapnak egy apát a 17. születésnapjukra. A csomagolás is rendben van, ahogy végig néztem rajta feltűnés nélkül, jól néz ki. A blokkot is eldobom, nem fogom visszacserélni ünnepek után. Nagyon reméltem, hogy nem kell csalódnom benne. Éreztem, hogy örömet okozott neki az ölelésem, meg hogy hozzábújtam, ez az érzés bennem is ott volt. Nem tudtam, hogy mi ez az egész, és hogyan csinálta, de teljesen elvarázsolt a személyisége.  Ebben viszont nem hasonlítottunk. A kviddics közös pont volt, mindkettőnk életében szerepet játszott, bár az övében inkább, mint az enyémben
- Te is abbahagytad?! Biztosan jó játékos voltál. Miért hagytál fel vele? Nem kell ám válaszolnod, ha kellemetlen a kérdés. Én hajtó voltam, és az év újonca, már azt sem tudom, hogy melyik évben. - Örültem, hogy nem kérdezett rá, én miért nem játszom már, és nem akartam fájó emlékeket feszegetni esetleg. Észre sem vettem, és utálatom egy pillanat alatt fordult át, egy mély szeretetbe. Sokan különösnek gondolhatnák, sőt lehet, hogy tényleg az, de megkedveltem. Apa csak egy van, s bár nekem kettő, őt is közeledni éreztem a szívemhez. Együtt nevettünk az öltözékemen, pedig biztos furcsa lehetett neki az elején. Egy perc sem telt bele szinte, és a kezemben volt egy kulcs. A házának a kulcsa.
- Bármikor mehetek hozzád? - csillant fel a szemem a lehetőségre. - Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy nem is ismersz, és ahogy az elején beszéltem veled, így megbízol bennem, és ne haragudj a bántó szavakért! - Most rajtam volt a sor, hogy megöleljem. Megérdemelt egy kis extra bónuszt, olyan sok szitok után. Sőt még egy meglepetéssel is készültem, igaz hirtelen ötletként, de ez már csak így működik nálam. Átnyújtottam az engedélyt, hogy lányának tekinthet, amire teljesen elérzékenyült. Zavarba is jöttem. Nem akartam ennyire felzaklatni, de azért jólesett neki, és így nekem is.
- Nekem van mit köszönni apu! - mondtam, és ezúttal a kezét simogattam meg. Majd el akarván terelni kicsit a szót az érzelmek túláradásáról, újabb kérdéssel bombáztam.
- Itt végeztél te is a Bagolykőben? Mi volt a kedvenc tantárgyad? - Érdekelt minden, ami kapcsolatos volt vele, és izgalmas volt az is, hogy belegondoltam, talán ugyanazokat a folyosó köveket koptatta ő is, mint most én. Hallgattam, ahogy mesélt, és csak egyre több fontos kérdés motoszkált a fejemben.

Gerilla akció

Otthon mindig azt mondogatják neki, hogy sosem fog felnőni, hiába múlnak el feje felett az évek. Pedig ez nem is igaz, mert már egy csomó felnőttes dolgot csinál! Például magának vágja a körmét, ha nem talál lelkes manikűrös iskolatársat vagy Keith-t, a kakaóját is egymaga készíti – kivéve, mikor a manók vagy Keith – és most még dolgozni is fog, Keith-szel. Mármint abban az esetben, ha nem bőg le nagyon ezen a találkozáson, vagy nem rakják ki már az első leejtett süti vagy fél vödör eltűnt fagyi után. Ami nem lehetséges, hiszen már megírta a szüleinek, hogy van ez a cukrászda meg benne a sok sütemény. Már csak Veronikát kéne megkérnie, írjon egy igazolást is, hogy elhiggyék otthon, ő tényleg megpróbált valami hasznosat csinálni, nem csak káoszt hagyni maga után. Mint általában Keith ruhásszekrényében…
A mai nap is csak a szokásos módon telik az apró hölgyemény számára. Az események pontos, időbeli lezajlását - hála a jó égnek - már ismeri a kedves olvasó, térjünk át hamar arra a részre, hogy mindebből mi jutott el kedves kis törpénk tudatáig, merthogy nem túl sok, azt garantálhatom előre.

16:35 *vizes*
16:38 *vizes haj*
16:42 *vizes szőke haj*
16:48 *kócos szőke haj*
16:54 *kócos, vizes Herci*
16:56 *Herci*
16:59 *Herci buborékfújóval*
17:09 *virág Hercitől*
17:12 *virág*
17:15 *leszállás a Föld nevezetű bolygóra*

Ahhoz képest, hogy nagyjából pont ennyire tudott odafigyelni az egész eddigi napjában, szinte hihetetlen, de közben végig beszélt és ugrándozott és úgy tett, mintha teljesen képben volna mindennel. Eddig.
Miután betették a lábukat a cukrászdába, kénytelen kissé lejjebb tekerni a Keith-üzemmódot, és odafigyelni a többiekre. Jéé, nem is olyan rossz dolog ez, hiszen egyből megpillantja csapatkapitányát a placcon azzal a másik valakivel, aki sokszor itt szokott lenni.
-Szia Kiva! – ugrálja először őt körbe, meg lepacsizik vele, ahogy illik, ha akarja, ha nem. Aztán vigyorogva megrángatja Vera kezét is, miközben Keith van oly’ kedves, és bemutatja magukat, és a 'nehari-csokrot' is átadja nagy kedvesen.
-Elkéstünk? – fordul vissza szörnyülködve a sráchoz, mintha nem is lenne tisztában ezzel az egyértelmű ténnyel. Aztán felrémlik neki> tényleg szóba került idefelé jövet, hogy szedniük kéne a lábukat, mert nincsenek épp időben.
-Ja, persze, elkéstünk! Bocsánat! – közben derűsen igazgatja a hajába tűzött virágokat. Elvégre élete első munkahelye lenne ez, valahogy csak ki kell néznie, még akkor is, ha kissé vizes és kócos, és fordítva vette fel a pólóját (vagy valójában a szőke srác pólóját?).
-Én is kaptam virágot, és én sem haragszom – fűzi még hozzá, hogy Verának megmutassa, milyen hatásosak is ezek az illatos zöldségek.

Keith-enléti állapot

Az úszkáló sárga boa nagyon vicces látványt nyújt, és úgy tűnik, Leonie idővel jobban kezd azon mulatni, mint a lefagyott lábujjain. Pedig azok sem piskóták! Sőt, most jobban hasonlítanak a mélyhűtött halrudacskákra. Ezek a bolondok persze aligha foglalkoznak vele, mennyire egészségtelen tud lenni egy ilyen éjszakai fürdőzés. Hogyan is lehetne éppen ez a téma, mikor Keith éppen a nyaka köré csavarta a vöröske kezeit. Ohh! Miközben azzal van elfoglalva, hogy mókából úgy nyomja le Hercit a víz alá, hogy az a saját bénázásának tűnjön, és még csak meg se fojtsa őt közben, szíve mélyén a rettentő hideg ellenére valami olvadozni meg csöpögni kezd. Ja, nem. Az csak a haja, amiből a víz csöpög. S miután drága barátja kivonszolta a partra, kiterül, mint egy jegesmedveszőnyeg. Csak annyira képes, hogy kissé összehúzza magát, és hallgassa a madarak csicsergését. Fene! Hiszen ez a hang nem is a szárnyasoktól jön, hanem saját fogainak ritmikus összekoccanását hallja csupán.
-Ho..ho… - a nagy horgász. – Hova mész? – kérdezi értetlenkedve. Egy darabig azt hiszi, rosszul értette, de Keith pillanatokon belül újra csobban. Kínjában vagy sem, mindenesetre jól elneveti magát, a helyzethez cseppet sem illő módon, és várja tovább a felkelő napot, hogy az majd jól felmelegíti őket. De a nap csak nem jön, helyette Herci jelenik meg a sárga boájával, és bújik hozzá, amit hölgyünk – pechjére – alig érez lefagyott tagjaival. Így azért már kevésbé romantikus a szitu. Tulajdonképpen lassan az is megfordul a fejében, ha Keith nem csinál meleget, felvágja őt, mint Solo a tauntaunt, és belebújik.
-Csak gyújtsál fel valamit – vigyorodik el, bár kissé sajnálja, hogy a szőkeség arrébb mászik tőle, mert egészen belejött már az ölelgetésébe. Utána kúszik a tűzrakó hely mellé, egészen közel, és alig várja, hogy fellobbanjon az első lángocska. Míg az az első lángocska majdnem felgyújtja őt magát is. Ekkor úgy dönt, egy felet mégiscsak visszavonul.
-Tábortűűűz! – lelkesedik tapsikolva, egyből kevésbé sajnálja magukat, amiért szénné fagytak időközben. El is kezd magyarázni arról, hogy otthon hatalmas máglyákat szoktak rakni az udvaron, és az apukája mindig megengedi, hogy botokkal piszkálják a tüzet. Meg hogy egyszer leégett a bátyja szemöldöke, mert behajolt a parázs fölé. És mondja, mondja, mondja, amíg ki nem tudódik a csokik szomorú esete.
-Nekem meg a tiarám – sóhajt fel bánatosan, miközben megpróbálja kibogozni elázott hajából a csodálatos játékékszert, de pár perc leforgása alatt rájön, hogy ez tökéletesen lehetetlen feladat.
-Megolvaszthatnánk… a… csokit – dobja fel az ötletet, de beszéde kissé belassul, mikor Herci nekiáll vetkőzni. Óóó, szent krumplistészta! Nem egyszer látta már őt öltözködni, hiszen ha kell, ha nem, a nyakán lóg, de ilyen hatásvadász módon még sosem adta elő a figurát. Profibban kivitelezi, mint Hasselhoff a Baywatch-ban.
Hűűű, de meleg lett itt hirtelen! Ráadásul egy kisebbfajta nyálpatak ered meg hirtelen a kishölgy felől, s torkollik bele a tóba. Hogy elrejtse saját reakcióját, gyorsan a tűz felé fordul, és elkezdi melengetni a kezeit. (Persze közben „alig” feltűnő oldalpillantásokkal méregeti Keith-t.) Ő maga csak a zokniját veszi le idővel, hiszen már így is eléggé zavarban van.
Akkor kezd ismét felengedni, mikor meghallja az első dalt. Jesszus, hihetetlenül imádja, mikor a szöszi énekel! Ragyogó arccal tapsikol egyet-kettőt, és jó közel mászik hozzá, hogy premier plánban élvezhesse a csodálatos előadást. Annyira csodálatos, hogy szíve szerint belevetné magát Herci karjaiba, de nem, ilyet nem szabad. Vagy várjunk csak… hiszen már meg is tette! Vizes ruhájával jól rácuppan az úrra, majdhogynem fel is borítja. Hiába, sosem volt híres visszafogottságáról.
-Akarom a hangodat! – jelenti be, s szerencsétlen fiúban felmerülhet a gondolat: a törpe itt helyben ki fogja szedni a hangszálait, ha nem tesz ellene valamit.
-Énekelj még! - adja ki a parancsot, közben pedig nagy kegyesen végre felkászálódik róla, s beáll a kezdő pozícióba egy tűztánchoz. Nemsokára jön a tűzön átugrás meg a parázson sétálás... attól függ, mennyit akarnak maradni.

Főnix-gyülekezet meg persze a Főnök

Kicsi lányom <3

Zoé nénnye

Nem mondható meg pontosan, hogy egy bagolykői teljes állású tanár milyen gyakran téved le a faluba, pláne úgy, hogy semmilyen szál nem köti oda. Ha nagyon boncolgatnánk a témát és nagyító alá vennénk a családfát, nem is kellene sokáig vezetni ujjaink a papíros felett görnyedve, míg meg nem találnánk a legközelebbi rokont, akinek köze van a faluhoz, de ez most lényegtelen.
A kastélyban mindene megvolt, amire csak vágyhatott egy olyan alak, mint Gábor. Kapott egy tantermet, amin hála az égnek még osztozkodnia sem kellett, mert azt nem bírta volna elviselni. Egyszerűen nem... Nincs baja a kollégákkal, de meg kell húzni a határt. Aztán ott volt a lakrésze, mely tanterméből nyíló lépcsősorokon vezette fel az arra járót. És ezen magánrezidencia, már ha hívhatjuk így, egyáltalán nem volt kicsi. Nem tisztségéből adódóan kapott ekkora szállást, szerencsésnek és rafináltnak gondolta magát, hogy az átlagnál talán valamivel nagyobb otthont zsebelhetett be.
Mint mondtam, ritka látvány, de mégis megesik. Talán a sok diákból lesz elege az embernek, s ekkor kiereszti a fortyogó gőzt, lemerészkedik a faluba és szórakozik egy kicsit. Nem a csárdába vagy a pubba viszi útja, hiszen nem tartja túl vonzónak egy falu késdobálóját. Hanem az étterem... Az már egészen más tészta a szemében. Oda csak jó emlékek kötik. Furcsa és kalandos ügyek, amikből aztán nem lett semmi, mégis ficánkoló gondolatokat ébresztettek a tanár úr elméjében, melytől máris jobb kedvre derült. De az étellel, a kiszolgálással és a környezettel is maximálisan elégedett volt. Tíz pontból tizenegyre értékelte volna egy skálán, ha felmérést, közvélemény kutatást csináltak volna a faluban.
Társaság nélkül, elegáns öltözetben belépett. Halk, puha lépteivel igyekezett senkit sem felzavarni. Egy olyan asztalt szeretett volna találni, ami nincs szem előtt. A sarokra esett a választás, ott el lehet bújni. Van is mitől. A gondoktól... De pechjére, amit csak egy bosszús arckifejezéssel tárt a külvilág elé, az az asztal foglalt volt. Viszont szerencséjére, már-már mesebeli módon egy olyan arcot pillantott meg belefeledkezve a mindennapok szürke gondjaiba, akitől mosolyogni támadt kedve. Szemei felcsillantak, lépteit szaporábbra fogta és másra nem is koncentrálva megközelítette kiszemeltjét. Zorát.
- Hát te, hogyhogy itt? Azt hittem járőrözöl - közölte, ahogy rátámaszkodott a székre - Ugye leülhetek? Micsoda szerencse, hogy összefutottunk... - jegyezte meg elgondolkodva - Mesélj, mi újság? Minden rendben?

Kőszegi bácsi

Egyre lázasabban kutattam a számok után, újra és újra átszámoltam, mintha nem akartam volna hinni a saját a szememnek. De mindannyiszor ugyan az a szám jött ki. Nem csalás volt, még csak nem is ámítás, hanem egy valódi csoda. Egy kívülálló számára ez ugyan nem jelentett semmit, de nekem. A cukorkabolt profitot termelt, annyit, amiről csak álmodni mertünk volna Emmával. Mennyire odalesz, ha ezt megtudja. Elégedetten csaptam össze a kezeimet, összecsuktam a bőrkötéses jegyzetfüzetet és nagyot kortyoltam az italomból. Annyira lefoglalt a tulajdon boldogságom, hogy először észre sem vettem, hogy valaki felém közelít. Egészen biztos voltam benne, hogy a mai estét egyedül fogom tölteni, ráadásul nem akartam sokáig itt időzni, hiszen mára még komoly terveim voltak. Tulajdonképpen fel akartam verni a ház összes alvó lakóját és világgá kürtölni a sikerélményünket. De aztán egy hang kizökkentett a tervezgetésből. Egy hang, ami olyan ismerősen csengett, mégis egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem hallottam. Lassan néztem fel az idegenre, aki kedvesen mosolygott...rám. Úgy szólított meg, mintha már nagyon jól ismerne. Én, a magam részéről köpni-nyelni nem tudtam, pislogtam rá néhány másodpercig, mint hal a zacsiban. Vajon mit akarhat tőlem? Tudtam, hogy ő tanítja a Gemmológiát az iskolában és azt is hallottam, hogy elég jól néz ki - ebben nem tévedtek -, abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy személyesen még nem találkoztunk. Aztán, mint derült égből villámcsapás fél másodperc alatt minden helyrerázódik. Hát ezért járkál el Zora. Mostanában, ugyan gyakran hulla fáradt, de mégis mosolyog és jobb kedve is van, nem hiába, ettől nekem is jó kedvem lenne.
-  Járőrözök. Letesztelem az étel minőségét és utánanézek nem szökött-e le egy diák se a faluba.
Villantok egy mosolyt és igyekszem úgy tenni, mint aki repes az örömtől, hogy láthatja, jól játszom Zorát, valószínű, hogy foglalkozási ártalom. Tudom, gonosz dolog másnak kiadni magadat, de hát nem tehetek róla, annyira csábító a helyzet és ha már ő nem mesél, akkor kénytelen vagyok kideríteni a részleteket.
-  Persze, foglalj csak helyet nyugodtan.
Fogalmam sincs, hogy vajon tegezi, vagy magázza a tanerőt, de ha Kőszegi prof. ilyen lelkesedéssel áll hozzá az én drága húgomhoz, akkor biztos nem kőzetmintákat szoktak elemezgetni...
-  Igen, mostanában jobban alszom és volt időm egy kicsit rajzolni is. És te? Minden rendben veled?
Zavartan pislogok, kicsit személyesnek érzem a dolgot és elfog a bűntudat, de gyorsan elhessegetem a kis angyalt a vállamról, végül is, mi baj lehet?

Leonie
június 7. péntek, éjjel

A tűznél is jobb jel Leonie hangja, mert ez tényleg azt jelenti, hogy visszatértek a rendes kerékvágásba - az a másfél perc, amikor kénytelenek voltak küzdeni egy kicsit az életükért, borzasztó némaságban telt, és egyikük se táncolt közben. Most Keith megismétli azt a nevetést, aminek egy gyengébb változatát a parton már megengedte magának, de most csak azért is sokkal harsányabb és vidámabb hangon, mert szép az élet.
- Mi az? - Kérdi szórakozottan, mikor Leonie, tőle teljesen szokatlan módon lelassítja a beszédét, mi több, egy pillanatra talán el is hallgat. Felpillantva Keith legnagyobb meglepetésére Leonie elkapja a tekintetét, ami tudomása szerint még sosem fordult elő megismerkedésük óta, úgyhogy hirtelen zavarában neki is csak egy könnyed nyakvakarászásra futja, de lepillantva meztelen mellkasára rögtön rájön a megoldásra; hát persze, nincs miben megolvasztaniuk a vizes csokit, így nem tudják megenni se. Ez a probléma valóban zavarba ejtő.
Ám ha nincs csoki, legalább zene van, és ha zene van, Leonie újra beszélni kezd.
Keith már csak arra eszmél, hogy vörös hajszálakat köpdös, és megint csupa víz, holott az előbb már kezdett megszáradni.  
- Odaadom a hangomat, ha ideadod a hajad! - Válaszolja gondolkodás nélkül Leonie követelésére. Valójában nem is annyira bonyolult elképzelni őt derékig érő vörös hajjal, egy bizonyos szögből nagyon is csinos lenne vele. Ki tudja, egyszer talán tényleg kipróbálja.
- In the summer time when the weather is high, you can stretch right up and touch the sky... - Soha nem veszi nagyobb hasznát zenei tudásának, mint az ilyen éjszakákon, amikor a nevetéstől fuldokolva visítja a dalokat egymás után. És dob a térde, meg a kőrakás, Leonie és a saját hangszálai az összes többi, még nem érezték, hogy ennél több kéne.
- When the weather's fine, we go fishin' or go swimmin' in the sea, we're always happy, life's for livin' yeah, that's our philosophy - Se Keith, se a boa nem hagyja túl sokáig egyedül táncikálni Leonie-t, és a sámántánc is tökéletesen megfér a jive mellett - pörgések, forgások, jógázzunk, riszáljunk, ó a fene, meggyulladt a nadrágom, jó boa, ügyes boa, szellemek, jöjjetek. Ma már úsztak a csillagok között, hátha ezúttal sikerül lecsalogatni őket maguk közé.

Mungo Jerry - In the Summertime
Doors - Alabama Song
Doors - Gloria /csak a szöveg miatt, meg pont ez ment/
Bob Dylan - Mr. Tambourine Man
Bob Dylan - Tangled up un blue

Amanda

Ismerős érzés elveszíteni olyan tárgyat, amire szükséged lenne, vagy épp csak nagyon szereted. Én is hajlamos vagyok elhagyni kisebb tárgyakat, bár főleg a radírjaimat hagyom el. Egyik alkalommal az egész szobát feltúrtam, hogy megtaláljam, persze eredménytelenül. Aztán mikor már semmi szükségem nem volt rá, mert vettem egy másikat, akkor találom meg, olyan helyen, ahol többször is megnéztem, de nem szúrta ki a szemem. Szerencsére fülbevalót még nem vesztettem el, bár nincs is olyan sok fülbevalóm, és azok is mind lógósak. Így természetes, hogy felajánlom neki segítségemet, amin kicsit meglepődik, bár nem is csodálom, hisz az első benyomása rólam -vagyis az a csúnya nézés - nem bizonyult a legjobbnak.
- Igen, tényleg segíteni szeretnék - felelem. - Ha nem gond - teszem hozzá kicsit bátortalanul, mert ha nem akarja hogy segítsek akkor békén hagyom, és elmegyek.
Elmondja, hogy hogyan néz ki a fülbevaló, és én máris a földet kutatom, hátha rábukkanok.
- Amúgy ismerős érzés elveszteni egy kis tárgyat amit kedvelsz, vagy épp szükséged van rá. Én is hajlamos vagyok Elhagyni kis méretű tárgyakat - mondom a lánynak, miközben a padon térdelek, onnan nézek szét.
Megakad a szemem valamin a fűbe, talán az a fülbevaló. Persze nem hogy leszállnék a padról, áá dehogy, inkább onnan, a háttámláján keresztül hajolva próbálom elérni, ami természetesen nem sikerül, és így leesem a padról, egy sikítás kíséretében, majd a földön landolok.

Apu drága  

"Apu" Sokszor kimondtam már ezt a szót, de most mégis más, sokkal közelibb, még akkor is az, ha akinek mondom, semmit nem tud rólam, és én még annyit sem róla. Az idő mindent megold, és egyelőre csak a felületi témákat feszegetjük, lassú, de izgalmas feladat egymás megismerése. Hálás vagyok neki a szeretetéért, amiért még semmit nem adtam cserébe, a figyelméért, hogy eljött ide, még ha nem is csak miattam. Érdekelt, hogy ki lehet az, akit meg kell ismernem, de nem sok kedvem volt hozzá, most Őt akartam megismerni, elég feladat volt ez most nekem, és gondolom, hogy neki is én.
- Az én tehetségem a kviddicsben, nem is nevezhető annak. Csak játszottam, semmi extra. Jó akartam lenni, de nem ment. Rajongók? Akkor híres lehetsz, és én meg semmit sem hallottam rólad. - Elszomorított, hogy volt olyan, aki sokkalta többet tudott róla, mint én, pedig az én apám, és már nem adom senkinek, még a rajongóknak sem. Sportolói múltjáról, jelenéről, ha ilyen híres, csak van valami a könyvtárban, majd felkészülök belőle a következő órára.
- Új tantárgyat veszek fel - kacsintottam apára - az a neve, hogy "Apa, mint sztár". Hamarosan ebből is lesz egy K-m, mint általában, ha valami érdekel. Azt a sok rajongódat pedig most felcserélted egyre? Nem szeretném, ha csalódnál benne. Szorgalmas diákod leszek, apu.- bújtam hozzá kicsit. Élveztem a közelségét, ki akartam használni minden percet, amit vele tölthetek. Lehet, lesz majd olyan időszak is, amikor a hátam közepére nem kívánom, ha előveszi az apai szigort, nem tudom, hogy hogy fogok reagálni rá.
A faluba nem nagyon szoktam lejárni, de most új dimenziók nyíltak meg a lehetőséggel, hogy ott is lesz egy otthonom, ahová mehetek, és ami többet jelenthet nekem sok minden másnál, nevezetesen, az Ő háza, amire nagyon kíváncsi voltam már.
- Komolyan bármikor? És esetleg lesz ott külön szobám is, hogy néha ott alhassak? Nem leszek a terhedre, csak a közeledben szeretnék lenni. Hallani a szöszölésed, veled reggelizni, vagy csak ott lenni veled. És ne gondold, hogy szégyellnélek, nagyon büszke vagyok rád, mert te vagy a Világ legtökéletesebb apája. Kicsit késtél, de majd behozod. - nevettem el magam, éreztetve vele a dolog froclizós oldalát is. Bizalmat szavaztam neki, mint ahogy ő is nekem, és innentől már csak az van hátra, hogy mindketten megdolgozzunk érte. Erre elsőnek szép gesztus, otthonának a kulcsa, amit kicsit meghatódottan, de határtalan örömmel vettem át tőle, és süllyesztettem a legmélyebb zsebembe, hogy nehogy elhagyjam. Apa szemében is látom csillogni a könnycseppeket, de bennem valahol már motoszkál egy kellemetlen kérdés, amit fel kell tennem, de nincs még itt az ideje, ezért a múltra terelem a szót. Meg voltam róla győződve, hogy ő is idejárt, ebbe a suliba, ahova én is, de tévedtem.
- Roxfort?! Pedig az nagyon jó suli, a szüleid helyében, én is azt választottam volna, ha legalább olyan rossz kisfiú voltál, mint én, kislány. Te is tudod akkor, hogy unalmas jónak lenni, és megértéssel fogadod majd, ha hetente más-más tanár rendel be, hogy a viselt dolgaimról értesítsen. - eresztettem meg e legbájosabb mosolyomat. Igen, ebbe még nemigen gondoltam bele, hogy egy apa közelsége nem csak habos torta. Ajaj!
- A tanár kitüntető figyelmét is a rosszaságodnak köszönhetted? Ááá, és animágus is vagy?! egyre inkább büszke vagyok rád. Nincs másnak ilyen remek apukája. - tekintettem fel rá, csillogó szemekkel. - Na, és mesélj! Milyen érzés az átalakulás, és mi az állatalakod? - Ez az új téma, feledtette velem egy időre a kényes kérdéseket, de biztosan sor kerül azokra is.

Emberek...

Seren

Gondoltam, ha már Arvid éttermet nyitott, akkor megnézem én is végre, hogy milyen a srác főztje, és nem kellett benne csalódnom. Elég sokáig lent voltam, pár szót még váltottam is vele, pedig nem voltunk egyébként valami sűrű beszélőviszonyban, de gondoltam, már csak illik mondanom valamit, elvégre olykor hozzájuk is beállítok... És milyen mázli, hogy engem még semmivel sem akart megetetni a drága kuzinom! Sőt, jó házigazda módjára meg is szokott kínálni azzal, ami épp van otthon.
Miután jól teleettem magam pizzával hétvége lévén, és mivel a vacsorát szeretem ha bőséges, elindultam vissza a kastélyba. Elég késő volt már akkor is, mikor lejöttem, de ilyen melegben nem akartam hamarabb kijönni a hűsítő kőfalak közül. Már fél tíz táján járhatott hát, mikor egyszer csak egy ismerős alakot láttam meg magam előtt az úton. Nem is voltam rest, gyorsan utána kiabáltam.
- Sereeeen! - Igen, néha nagyon hangos tudok lenni. Vártam, hogy megforduljon, vagy esetleg belerohanjak, mert mintha kicsit túl nagy lendületet vettem volna, de aztán sikerült megállnom. - Mi járatban? - érdeklődtem rávigyorogva, miközben kifújtam magam. Szörnyű, fogadok ez a habajkaság is a vámpírméreg eredménye, vagy csak a fáradtságé? Esetleg hőgutát kaptam. De mindenesetre nagyon jó kedvem volt.
- Megyünk fel együtt a kastélyba? - kérdeztem aztán, mert láttam, hogy arrafelé vette ő is az irányt. - Megnézném Nahart, ha nem baj.
Mostanában macskahegyek voltak mindenfelé a közelemben, még a gyorsétteremben is ott ücsörgött Arvid Sahtija és Jackje, Kahlilnál meg hat kismacska várt plusz az anyjuk, szóval éppen csodás volt a világ.

Janey

Lyra

A nevét kiabálták, de nem ismerte fel a hangot rögtön, úgyhogy hátrafordult, hogy megnézze, ki szólt utána - és igencsak meglepődött, amikor meglátta Lyrát. És arra is rájött, miért nem esett le neki rögtön: talán még nem is nagyon hallott ennyi vidámságot a lány hangjában,  sőt, rohanva jött felé. Oké, melyikük kergült meg, de úgy istenesen? Nem mintha nem örült volna neki, hogy Lyra boldog - megérdemelte, de komolyan -, viszont annyira furcsa kontrasztot alkotottott az általa megszokott tendenciával, hogy hirtelen nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Talán Kahlil vidámsága ragadt rá, de még ha nincs is így, azt mindenképpen leszögezte, hogy úgy vette észre, jót tesz Lyrának a férfi jelenléte. Valahogy nyitottabbnak tűnt. Gondtalanabbnak.
A lány lefékezett előtte, mielőtt belerohant volna - Seren pedig végignézte volna az eseményt, mozdulni alig volt kedve, nemhogy félrepattanni az útjából, de végül nem is vált szükségessé az óvintézkedés.
 - Heló - köszöntötte lelkes prefektusát. - Csak sétáltam - vonta meg a vállát.
A menekülés jobb szó lett volna - azon volt minden erővel, hogy a lehető legkevesebb emberrel fusson össze, és mivel a legtöbben ilyenkor már bőven a kastélyban voltak, értelmesebbnek tűnt errefelé próbálkozni, mint a birtokon. Nos persze Lyra valahogy a legtöbb dolog alól kivételt képezett.
 - Te hogyhogy itt? - kérdezett vissza, már csak azért is, hogy ne vele foglalkozzanak. Szeretett volna kilépni egy kicsit a saját gondolatai közül, és ezt többnyire csak két ember tudta elősegíteni nála, ők ketten viszont mostanában inkább egymással voltak elfoglalva, érthető okokból, ez pedig nem vádaskodás, még Seren részéről sem, egyszerű tény.
 - Mehetünk - egyezett bele, és valóban a kastély felé vette az irányt. Eiri most Alexával volt, úgyhogy valószínűleg a macskát is arrafelé kellett keresni - Seren ki nem állhatta a kuncsorgó kis dögöt, úgyhogy nem kifejezetten bánta, hogy most unokatestvére kanapéját szőrőzi össze, és nem az övét, bár annak igazából már mindegy volt.