37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - összes RPG hozzászólása (38858 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 1248 ... 1256 1257 [1258] 1259 1260 ... 1268 ... 1295 1296 » Le
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 27. 19:58 Ugrás a poszthoz

Thomas

Balatonfüred, augusztus 18 |éjjel a szobánkban |o


Ugyan az első szó, ami eszembe jut ezekről az állatokról az, hogy furák, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lennének aranyosak. Kevés állat van, amitől viszolygok, amikre képtelen lennék ezt a szót alkalmazni. Bólogatva jelzem hát, hogy igen egyetértek ám, hiszen tényleg azok. Furák, aranyosak, aranyosan furák, furán aranyosak.
És ugyan nem nézem a tévét igazán, de mégis meglep a kérdése. Most akkor ezek szerint alszunk? Máris? Én azt hittem, hogy nézzük egy kicsit, majd lejjebb véve a hangerőt beszélgetünk még. De várjunk csak, attól, hogy a tv már nem megy, attól még beszélgethetünk. És végül is tényleg minek menjen, ha figyelemre se méltatjuk?  Szóval tudatom vele, hogy persze, majd megmutatom a megfelelő gombot. Hagyom, hogy ő nyomja meg, ha már egész eddig ő távirányított. Furcsa ez a hirtelen csend.
Amíg Thomas elvan a fürdőben addig szórakozottan birizgálom hajamat. Benito ásítás közben megereszt egy nyávogást, amire elmosolyodom. Aztán visszatér a barátom, én pedig minden egyes mozdulatát végigkísérem a tekintetemmel. Változatlanul mosolygok, de a vidámság mellett más is megjelenik a tekintetemben, ezt azonban hamarosan jótékonyan elfedi a homály. Nyelek egy aprót, és hirtelen borzasztóan zavarni kezd a saját szívverésem hangja. Te jó ég, ez eddig is ilyen hangos volt? Oké, és az ütemet eddig is ki-kihagyta, vagy csak most, hogy ebbe a hold- és csillagfény által megvilágított szobában befekszik mellém az ágyba a fiú? Ugye ő ezt nem hallja? Ugye nem? Benito mélyebb dorombolásba vált, majd halkan nyávog párat és már újra a megszokott hangját adja ki. Oké, igaza van, nyugi van. Részemről egyelőre maradok a hátamon fekve, csupán a fejemet fordítom oldalra, hogy lássam, hogyan helyezkedik. Egy pillanatra sem hagyom abba a hajam csavargatását a bal kezemmel, de észre sem veszem. Szokott ilyen pótcselekvésem lenni különféle helyzetekben. Főleg ha zavarban vagyok. A lábaimat végre kinyújtom, és csupán annyira hagyom abba a cica simogatását, hogy lejjebb húzzam a felsőmet. Fogalmam sincs, hogy most miért érzem nem helyénvalónak ha nem takar teljesen. Egyáltalán nem értem most magam, van aki ért? Akárki? Kérnék egy narrátort körülbelül … most azonnal.
Kékek fúródnak a barnákba, szerintem körülbelül akkorára lehet nyitva a szemünk, mint azoké az éjszakai makiké, pápaszemesnek hívják őket, azt hiszem. De most ez mégis kit érdekel? Hogy jutott ez eszembe? Ahogy jönnek ezek a gondolatok úgy is röppenek tova, ahogy az ujjaim találkoznak az övével. Minden egyes alkalommal mintha millió icipici áramütés érne, ott ahol hozzám ér. És bár nem mosolyodom el újra – valahogy feladta az agyam, hogy az arcvonásaimnak parancsokat osztogasson – a tekintetem viszont egyfajta lágyságot kap, réveteggé válik. Hogy aztán érzelmek sokasága száguldjon át rajta. Már nem is annyira arra figyelek, hogy a macskát simogassam, inkább azt várom, hogy mikor találkozunk össze megint rajta. Benito szinte észrevétlenül kúszik feljebb, legalábbis nekem nem tűnik fel a dolog, csak amikor már a vállamat csikizi néha-néha a bundájával. Majd azt látom, hogy Thomas megmozdul. Ha még volt is bármiféle gondolat a fejemben, hát most biztos, hogy azonnal eltűnt onnan minden. Szemeim még nagyobbra tágulnak, bal kezem pedig mindenféle átmenet nélkül ökölbe záródik. Mit csinál?
- Khm – köszörülöm meg a torkomat, ahogy értelmet nyer a mozdulata számomra. Mikor száradt ki a torkom annyira, hogy muszáj kicsit bejáratnom mielőtt megszólalok? – Azt hiszem holnap este megejtjük azt a cicaharcot .
Ó remek! Tényleg ezt kellett mondanom? Szép volt. Most majd azt hiszi, hogy bajom van azzal, hogy itt ajnározza a macskámat. Pedig dehogy is van. Elfordítom a fejemet és a plafont kezdem el bámulni. Hogy jutott ez eszembe? Ha szerencsém van, akkor nem emlékszik arra, hogy ez milyen kontextusban is hangzott el korábban köztünk.  Picit megint felé fordítom a fejemet és a szemem sarkából figyelem őt. Hű, de közel van! Egy mosoly jelenik meg arcomon, egyrészt azért mert már csak derülök a buta kijelentésemen, másrészt meg mert ez így most jó. Ez az egész.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 1002
Összes hsz: 4924
Írta: 2019. augusztus 27. 20:25 Ugrás a poszthoz

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒


Kényelmes tempóban kocog, ha valami jó ebben a faluban, az az, hogy kellemes a környezet és nem kell tartani, hogy valami vadbarom elüti menet közben. A kutyát se érdekli, hogy miért szalad – bár ez hazugság, néha hall egy-egy ebet hangosan tiltakozni az ellen, hogy ő épp arra jár -, de nem gátolja semmi sem abban, hogy most a sok feszültséges és minden vacakot ezzel ne adja ki. Kifárad, jól letusol és alszik holnap délig – ha jól számolja, szabadnapos lesz, de lehet jobb lenne elcsúsztatni, kényesebb időkre. Mindegy, most nem ezen jár az esze. Karjára csatolva pihen a kis zenelejátszó, a telefont félti és még amúgy is szervizben van, vagy hogyan nevezik azt, amikor ellátják valami olyannal, amitől itt is működőképes. Az első sokk bizony az volt, hogy minden megállt, amit csak szeretett és ismert, még az a tenyérnyi képernyő is, amely legalább összekapcsolta a világgal, kész katasztrófa volt és végleg úgy érezte, egyedül van a világ végén. Aztán persze útmutattak neki, mit tehet és mit tegyen, így amit csak lehetett, leadott, hogy javítsák meg, tegyenek csodát és újra szórakozhasson. Ezt a kis vacakot kapta vissza elsőre, így örülhet, hogy nem csendben kell mennie ide-oda. A füles ott fityeg hallójárataiban, nem a legjobb a tartása, a telefonhoz jobbat szerzett, de az is ott van. Néha kifittyen, igazít rajta és megy is tovább.
Egyszerű, bő atléta van rajta, a hegeit szellőzteti, alant a kényelmes nadrág, mert a passzos vacak futónadrágban börtönben érzi magát..., lábán a cipő, amit már megkoptatott rendesen. Tök átlagos és mégis, ezzel az egyszerűséggel tűnik ki talán a legjobban. Errefelé sok a furcsaság, a furcsa öltözet, látott süveges öregeket és aggasztó, mesebeli banyákat, a többiről inkább nem is szól, ezeket ennyi idő alatt egész jól megszokta. Talán tényleg ő a legnagyobb kakukktojás, megeshet. Viszi a víz, halad tovább.
Nedves hajtincsei a homlokára tapadnak, izzad, mint a ló, mert fülledt vacak nyári idő van még erre is, bár a fák közelében kellemes a hűvös, mégis, az árnyék sem tudja kitakarítani innen ezt a pusztulat időt. Lassítva áll meg végül, zihálva támaszkodik a térdére, bal füléből a vacak már rég kiszökött, most tompán hallani a külvilágba a gyors ütemű, tipik futós zenék egyikét. Hozhatott volna vizet, most mire visszaér, az árvánk könnyét is. Kicsit fújtat, a bagó mellett élvezet ez, de mindegy is. Ennyit kibír. Kibírt rosszabbat. Épp kiegyenesedik, amikor megüti a fülét a hangocska. Kikapja rögvest a másik fülest, és átlépdel a rekettyésen, amely mögött ott bújik meg a tavacska. Ó, ezt is kiinná, de moderálja magát. Inkább a kissrácra tekint, aki biztosan ide bújt el gyakorolni. Aranyos. Ő is szeretett elbújni. Óvatosan lépked, halkan, a tó széléhez, mögötte van. Leguggolva figyel, hallgatja, kezét a tóba mártva locsol aztán a nyakára, magára egy adag vizet. Nem tűnik annyira dzsuvásnak, más nem majd kenegeti magát egy ideig. Nem finnyás. De ezt már tuti hallotta a másik, hogy pacsál, így végül köhint.
- Folytasd csak.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 1002
Összes hsz: 4924
Írta: 2019. augusztus 27. 20:43 Ugrás a poszthoz

.munkanap, kettétört cigiszünet.
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤


Végtelenül türelmes, úgy néz ki. Mármint, ezt már a gyorsétteremben is megtapasztalta, pedig ott aztán akadtak olyanok, akiknek kapásból tálcát lehetett volna csapni az arcába, kétszer is, ő viszont ha kicsit vicsorogva is, de tűrte és hagyta őket. Persze, most már talán más lenne ott, a benne pihenő  feszültség bizonyára átnyúlna a pulton, hogy leosszon egy tockost, ezért talán jobb is, hogy azt a helyet nem kell felkeresnie. Mivel azonban végtelen mazoista, ide jött hát, egy pizzázóba és lényegében most sétálva teszi próbára a türelmét. Ez kifejezetten vicces olyankor, amikor a naptár máshol jár és mondjuk lejön egy rakás diák, akik csivitelnek, röhögnek és képtelenek elmondani, melyik pizza felét kérik az egyik és másik oldalra, mert közben ugyanúgy röhögnek, vihognak, mint a hiénák. Lehet fűvel etetik őket. Lehet csak mert tinik. Lehet ő lett már öreg.
A falnak dőlve szív egy nagyot a cigarettából, kezében egy pohárban némi kávé. Ennek felét már megitta, egy kis beálló szünetben kilépett eltölteni a szusszanásnyi idejét és bámulni a járókelőket, miközben iszik és fúj. Csak hát ilyenkor történik mindig az, hogy valaki jön, a többiek meg ugyanúgy kint vannak és érdekesnek vélik a földet bámulni vagy süketet játszani. Persze, majd az újonc mosogat, meg farag le az idejéből. De ő ugye türelmes.
Egy utolsó slukk, egy utolsó korty, a csikket a pohárba dobja és a földre teszi, majd később kidobja. Gyors kéztörlés és már be is libben, már oda is indul a kényelmesen majdhogynem fetrengő alakhoz. Így is lehet, végül is. Valahol irigyli, olyan lazának tűnik, hogy menten szétesik. Ezt még meg kell tanulnia.
- Ne haragudjon a várakoztatásért – áll meg végül, veszi elő a „nem tojtunk a fejedre, te vagy az első” arcát. - Mit hozhatok? Vagy még várjak ezzel? - fogalma sincs, vár-e valakit, így vacillál azon, mit is akar itt kezdeni. Neki meg ugye a türelem, nem siet semerre. Még bőven van hátra a munkaidőből.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Cameron Blanc
INAKTÍV


Your local deceptionist:3
RPG hsz: 43
Összes hsz: 146
Írta: 2019. augusztus 27. 21:15 Ugrás a poszthoz

Várffy Sára

Őszintén nem gondoltam volna, hogy ilyen elfogadó lesz mindenki. Mármint az igazgatóiban történt beszélgetést nem beleszámítva. Az nem volt annyira smooth. De utána felkeresett az új házvezetőm - aki nevét elég hamar sikerült elfelejtenem, - hogy biztosítson róla, támogatnak és kapok magam mellé valakit aki segít felkészülni a közelgő vizsgákra. Ami, hát azért valljuk be, nem lenne túl rossz tekintve arra, hogy merőben eltér az itteni tanterv a franciától. Plusz itt van a mágiatöri tananyag, ami tele van csupa magyarok által érdekelt történelmi személyekkel, akikről soha életemben nem hallottam még. Mondjuk nem állítom, hogy ha mondanál egy egykori híres, francia mágust, akkor rögtön tudnám ki az, és mit érdemes tudni róla. Egy frászt, sosem érdekelt a történelem, a jelennek élek, helló. Soha nem akarnék többet egy elégségesnél, nem fogok hazudni.
Viszont ami az ősrégi magyar varázslókat illeti, belőlük még nem állok elégségesre az fix. Ezért van az, hogy jelenleg a kastély közös könyvtárában üldögélek vagy fél órája, fejben ismételve a sok, jelentéktelen évszámot és nevet, hátha egyszer csak megjegyzem azokat, meg talán össze is párosítom őket, de az már engem is meglepne, ha ilyen könnyen menne. Mindenesetre a mágiatöri könyv mellett van még egy legendás lények gondozása illetve egy átváltoztatástan könyv arra az esetre, ha hirtelen túl jó lennék és hamarabb végeznék eme rettentő unalmas tantárggyal. Utóbbi könyv amúgy csak azért van itt, hogy gyors átlapozzam valamikor, nem hinném, hogy huzamosabb időt kéne felette töltenem. Amióta iskolába járok rendkívül jó érzékem van az átváltoztatástanhoz, legalább is elég gyakran ismételgette ezt akkori tanárom, ahhoz, hogy el is higgyem. De azért előbb-utóbb át kell nézni, hátha van valami amit nem tudok az itteni tananyagból.
Elméletileg van erre a délutánra egy segítségem is. Valamilyen Sára. Vári, vagy Váfri, vagy valami ilyesmi, biztosan. Pont miközben a fejemben a vezetéknevén vacillálok, látom meg őt, ahogy belép a terembe. Viszonylag alacsony, helyes lány. Velem egy idős lehet kb, max egy évvel idősebb.
Ismerősnek tűnik az arca, már biztosan láttam őt az Eridon klubhelyiségében, az elmúlt szűk két napos ittlétem alatt. Keresem vele a szemkontaktust amíg közelebb lépdel, majd elmosolyodok, mikor köszön és igyekezvén jó benyomást tenni rá, mutatkozok be jómagam is.
- Szia, meghiszem igen - bólintok. - Cameron lennék, foglalj helyet - mutatok a velem szemben lévő székre. Egyáltalán nem csengett ismerősen a Norbi bá' név, de ha jól emlékszem a házvezetőm a vezetéknevén mutatkozott be, szóval ez betudható annak. Nyilván ugyanarról a személyről beszélünk.
- Igen, Norbi bá'... - hümmögöm. - Örülök, hogy megismerhetlek - mosolygok rá a lányra. Nem igazán tudom, hogy mivel folytassam, vagy miben kérjek először segítséget, aztán végül megemelem kissé a kezemben tartott mágiatöri könyvet, mutatva, hogy ezen pusztítom az agysejtjeim jelenleg.
- Nem tudod véletlen, hogy milyen fajta kérdések lesznek a mágiatöri vizsgán? - Reményeim szerint inkább egy ilyen pipálgatós kérdéssort kapunk, ami az évszámokra fókuszál. Nem szívlelem a tételes-kifejtős dolgokat. Ezt még csak-csak megtanulom valahogy, de, hogy egy két oldalas esszé formájában számoljak be valami olyan eseményről, ami akkor történt amikor még nem is éltem? Fixen megbuknék.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Francesco Nico Bianchi
INAKTÍV


Faljáró
RPG hsz: 154
Összes hsz: 227
Írta: 2019. augusztus 27. 22:10 Ugrás a poszthoz

Emily

Bár a lány megnyugtatónak szánja, Nico-nak azért vannak kétségei afelől, milyen is lesz pontosan ez a mai nap. Az egyetlen fénypont benne az, hogy legalább Emily-vel kell végigszenvednie és, ha már nyíltan nem udvarolhat neki, legalább bűnös élvezetként igyekszik minél több időt vele tölteni. Na nem mintha ráérne. Rengeteg vizsgát kell még kijavítania az egyetemen, Francesca is nyúzza, hogy vigye el strandolni és a szüleik is örülnének, ha újra láthatnák. A Sárközivel és Zlatannal tartott gyakorlatokról meg már ne is beszéljünk. Azok aztán végképp lefoglalják minden szabad percét, így a lány igenis kitüntetve érezheti magát!
Már a plázában sétálgatnak, Nico meg tök egykedvűen nézelődik - az ő tekintetét két dolog képes megragadni: kocsik és kaja, ami ezen kívül esik, jószerével nem kelti fel a figyelmét -, azonban Emily egyszeriben satuféket nyom. Ezzel alapvetően nem volna gond, meg hát ugye a lelkesedéssel sem, éppen csak mindennek tárgya egy fehérnemű bolt. A férfi szemei elkerekednek. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mert ő már akkor leizzadt, mikor az elsőt meglátta, mert természetesen azonnal a lányon képzelte el. Azonban tiltakozni esélye sincs, Fisher belé karol és szó szerint, mesébe illően beráncigálja az üzletbe. Úgy áll ott, mintha életében először látna ennyi fehérneműt, pedig higgyétek el, hogy nem. Szemei úgy járnak, mint a sublótfiók, mindenhová akar nézni és közben rém illetlennek is tartja, hogy egyáltalán kinyissa itt a szemét. Azt már meg sem említem, hogy az eladóktól kezdve az üzletben tartózkodó hölgyseregleten át mindenki megbámulja. Mintha legalábbis tiltott területre tévedt volna.
- Ezt talán nem velem... - azonban esélye sincs befejezni mondandóját, mivel egy csípőre vágott kezű domina áll épp vele szemben - álmaiban szerintem hagyná, hogy megkorbácsolja - és nagyon határozottan közli a mai programot. Tehát most huzamosabb ideig Emily-t kell elképzelnie különböző stílusú, anyagú és fazonú fehérneműkben és közben nem megerőszakolni mondjuk a kasszára felcsapva. Nos, challenge accepted.
- Hát ööö, jól állna - tekintete kissé riadt, fogalma sincs, mit csináljon, inkább körbefordul, de mindenhol bugyik. Megkockáztatom, hogy évekig fogják kísérteni rémálmok, ahol alsóneműk kergetik majd egy melltartókkal teletömött szobában, természetesen körbe-körbe, hogy soha ne érjen véget. - Esetleg ööö - bármit megtenne, csak hogy ne nézzen a lányra, mert tudja, hogy akkor vége. Ha ezt a másik nem érzi, akkor valószínűleg vak és süketnéma. Minimum! - Ott vannak kékek - próbál segíteni, próbál úgy tenni, mintha normális lenne, hogy együtt választanak fehérneműt, ami majd Adriannek fog tetszeni. Hát nem idilli? Nico, te szerencsétlen.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Faith Abigail Payne
INAKTÍV



RPG hsz: 23
Összes hsz: 76
Írta: 2019. augusztus 27. 22:11 Ugrás a poszthoz

Arie

Nem akartam olyan korán hazajönni, még most is úgy érzem, nem állok készen rá. A tekintetekre, a kérdésekre, aztán a megrovásra, vagy épp, hogy a fejemhez vágják, nem is vártak tőlem mást, hisz én magam is csak egy becsúszott gyerek vagyok, és főleg nem akarom ennek kitenni Zarát.
Jó, még csak pár hónapos, jószerével semmit nem fog fel a dolgokból körülötte, csak hát ez úgy belém kódolódott, hogy óvom mindentől.
Nem, most sem pályázom meg az év anyja díjat, valószínűleg sose leszek jó anya, de azt tudom, hogy az életben nem bocsátottam volna meg magamnak, ha átlépem a klinika küszöbét, mikor az volt a feltett szándékom.
Visszatáncoltam, nem tudom, hogy a többiek sejtik-e, hisz utána egyből le is léptem. Nem akartam senkivel megosztani, nem akartam tanácsokat, figyelő tekinteteket, saját magam mentem keresztül rajta, mint ahogy mindenen. És most visszajöttünk, én és Zara. Ketten. Furcsa volt, hogy Max is segített, hogy ő aztán végképp nem mondott még csak annyit se, mekkora ostobaság volt, hisz tudtam. És nem lábatlankodott, és főleg nem kürtölte világgá. Hogy képes leszek-e egyedül életben tartani a csöppséget? Most már merem azt mondani, hogy igen.
Azt se tudom, hogy miért veszem egyből a már zárt pizzéria felé az irányt, ez már amolyan beidegződés, hogy én Arieval osztom meg először a nagy momentumokat, így evidens, hogy Zara is rámosolyoghat először, már ha nem rúg ki minket páros lábbal.
Óvatosan nyitok be, holott általában rárontani szoktam, mert tudom, hogy ez nem lesz kellemes neki, Norina mesélt róla. Mégis nem megbántani szeretném, csak mutatni neki egy apró csodát.
- Zavarhatlak? Valaki meg szeretne ismerni - nem volt még akkora a hasam, mikor találkoztunk, hogy ilyesmire gondoljon, de ahogy kitárom az ajtót, és betolom rajta a lányom, hamar nyilvánvalóvá válik.
- Ezért tűntem el, és.... én hajlamos vagyok csak úgy felszívódni, mindenféle búcsú nélkül - vonom meg a vállam, bocsánatot mégse kérek, hisz nem vagyok én az a tagja a családnak, akinek az eltűnése akkora feltűnést keltene.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Thomas Middleton
KARANTÉN


cinnamon roll
RPG hsz: 800
Összes hsz: 3957
Írta: 2019. augusztus 27. 22:30 Ugrás a poszthoz

LAU
éjjel a szobánkban | a szünetben Balatonfüreden | x

Felpillantok a lányra kócom alól, valóban egészen közelről. Tekintetemen látszik, kutatok a fejemben azután, miről is van szó éppen, hiszen ez annyira ismerős. Benito meg közte való ütközetről beszéltünk így, ami a kegyeimért zajlott volna? Áhá, gondolom, amiatt mondja, hogy a macsek hasát puszilgatom és nem az öv... öm... na várjunk csak. Nem, ezt nem hiszem. Viszont akkor nem értem. Ez pedig szerintem látszik is rajtam.
- Ne, inkább ne - jutok végül erre kérlelőn, akármi is az oka annak, amit mond és mosolygó szavaimat megerősítendő, felváltva simítom meg Lau selymes kezét és Benito puha kis testét, így jelezve, hogy nem akarom, hogy összekapjanak és bárkinek baja essen. Nyilvánvalóan tudom, hogy ilyenre nem fog sor kerülni és hogy nem ilyen cicaharcot kell elképzelni. De akkor se.
Figyelem még kicsit barátnőmet, majd hátamra fordulok, elheverve megint, viszont ezúttal kissé keresztbe az ágyamon, hiszen nem távolodtam el tőle. Éppen ezért fejem teteje nekisimul meztelen vállának. Bal karomat visszahajlítva cirógatom tovább a sárkányleopárdot, a plafon felé pislogva. Szabad kezemmel hajamba túrok kicsit, hálótársamat is megsimítva ezzel a mozdulattal, majd tarkóm alá rakom jobbom, ha már úgyis itt van.
- Soha nem voltam még hotelban - osztom ezt meg Lauval elrévedő hangon. Rengeteg új élmény ér engem állandóan, amit mind módfelett élvezek. Közben pedig már sokkal jobban vagyok így, hogy ilyen közel lehetünk. Hogy ráadásul fejemmel nekisimulok. Körbeölel finom, epres illata és érzem rezdüléseit, fészkelődését. Mégis... vagy talán éppen ezért... problémás megállnom itt. Pedig próbálok nem figyelni erre. Erre a belső kényszerre, ami hajt engem felé és amit másoknál gondtalanul megengedek magamnak. Tudom, hogy ez nem ugyanaz. Tudom, hogy most nem lehet. De jó ez így most. Jó ez így. Közel vagyunk. Elég ez. Elég kell legyen.
Tovább terelendő mindazt, ami bennem motoszkál, meg egyébként is, mert eszembe jut, nevetősen elevenítem fel a nap egyik vicces pillanatát a strandról, elmerülve kicsit a részleteiben. Erről aztán meg beugrik, hogy tényleg mennyire féltem, hogy leesik a nyakláncom a vízben, pedig hülyeség, biztosan nem engedték volna a rajta lévő bűbájok. Egyik dologról evezünk hát a másikra, ahogy beindul a beszélgetés, én pedig persze nem bírom megállni ficergés nélkül, egy adott ponton felemelem a fejem, megfordulok és hasra fekszem, felkönyökölve barátnőm mellett. Szeretettel mosolyodom el, bájos arcát figyelve, ahogy itt fekszik velem. Megragadok ebben a pillanatban, az éjszaka varázsában kicsit.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 27. 22:31 Ugrás a poszthoz

Nico

- Szerintem erre te vagy a legjobb.
Mert egy kis szemét vagy Bianchi, azért. Bárcsak inkább meleg lennél, de nem! Nem hiszem el, hogy nem tudsz inkább meleg lenni! Annyira haragszom, hogy azt elmondani nem tudom, amiért rendesen cicázott velem, aztán meg mit kell látnom? Mit?! Hogy a saját tanársegédemmel hetyeg, mert ismerem Diát, ő nem áll meg egy csóknál. Ez a legrosszabb. Ránézek, és tudom, hogy lefeküdt vele, én pedig haragszom, mert az érzelmeim azóta pumpálják a vért az agyamba, de olyan szinten, hogy az már ijesztő. Komolyan. Akkor sem volt ennyire intenzív a dolog, amikor Adrian az angyalkájával mászkált. Pedig Nico nem is tartozik hozzám. Igazából azzal kavar, akivel csak akar, sőt, kavarhat mindenkivel, csak ezt tehette volna ennyire nyíltan azelőtt, hogy elkezdek érezni iránta. De nem, feltétlenül előbb éreznem kellett.
- Szóval nem az igazi.
Biggyesztem le az ajkaimat kicsit szomorkásan is vissza is teszem a helyére a darabot. Ez most az én bosszúm, és ő még csak nem is sejti szerintem, hogy miért történik ez vele. De hát akinek van ideje Diácskával az egyetemen hetyegni, az viselje egy féltékeny nő válaszreakcióját. A mosolyom gyorsan vigyorba csap át, ahogy irányba állít.
- Remek! Menjünk!
Elkapva a kezét, hogy érezze a törődést is, ujjaimat az ujjai közé csúsztatom, mintha egy pár lennénk, és így indulok el vele a kékek közé. A nők még mindig minket néznek, és szerintem ők már sajnálják azért, mert ilyen barátnővel áldotta meg a jóisten, de én még nem szórakoztam eleget, ó még nagyon nem.
- Oké, Nico. Mondom a haditervet. Inkább nőies, mint kislányos darabok kellenek, de ha találsz olyat, amiben rózsaszín masni van, az jöhet. Mélykék kell, hogy legyen, és D-s, de inkább DD-s kosara. Oké? Te indulj innen, én megyek a másik oldalról, és ha tíznél többet találsz, akkor szólj, mert akkor próbálnom kell.
Tudom, látott már bikiniben, de ez fehérnemű. A férfiak agyában pedig villog a vészvillogó, hogy ez nagyon más, pedig nem, csak ő nem elég nyitottak, és remélem, hogy Nico agyában már sipít a vészvillogó. De én lazán arrébb sétálok, és rá se nézve, megkezdem a válogatást.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Vajda Richárd
INAKTÍV


kisvajda||fontosabb, mint a globális felmelegedés
RPG hsz: 219
Összes hsz: 567
Írta: 2019. augusztus 27. 22:46 Ugrás a poszthoz

Erzsi
Szentendre, otthon


A nehéz, sötéten fénylő Durmstrang címerrel jelölt láda meg a rajta, szorosan egymáson gubbasztó bőröndök és kupák alig néhány centiméterrel a friss, bűbájtól még mindig zöldellő gyep felett haladnak. Én a pálcámat magam előtt tartva követem őket; az elmúlt évemet, a dobozokba és lakatok alá zárt életem, ami semmivel sem több, mint néhány kviddicsmementó, érmék meg aranyserlegek, két, a jövőmet megalapozni kívánó ajánlólevél a Bogolyfalvi hivatal részére, még címkés ruhák, a nagyrabecsült sakk-készletem, pár levélpapír és soha el nem küldött levelek, tankönyvek - mint az egyszer sem fellapozott jóslástan kötetem -, anya kedvenc regénye, a Ne bántsátok a feketerigót!, meg azok a családi fényképek, amik egész évben a láda mélyén porosodtak.
Elmerengő gondolataim közül a szemem sarkában feltűnő mérhetetlen, finoman szólva is túlzó rózsaszínáradat terel vissza a valóságba, a kisházat körülölelő kertbe, ahol apám műanyag flamingói között sétálva egyszerre elfog valami nyomasztó és zord. Bal szemöldököm legmagasabb pontja éppencsak, hogy mozdul, majd néhány gyors pislogást követően halkan kifújom a bentragadó levegőt, és enyhén megcsóválva a fejem továbbindulok a ház felé.
Tudom, hogy anya marcipánborítású répatortát rendelt mára, és tudom, hogy apa hamarosan felbontja azt a ki tudja már mióta és milyen félelemmel őrzött üveg whiskyt, amit mindig ígért, ha az iskola elvégzésére terelődött a téma. Eszternek is volt, és biztos vagyok benne, hogy lesz is még, mikor majd elvégzi az újabb sulit, vagy férjhez megy, és persze mikor gyereket szül. Mind tudjuk: apa már csak ilyen érzékeny lélek, szereti ünnepeltetni a Vajda nevet. Azt is tudom, hogy most végre ismét együtt lehet a család, hogy újra belakjuk a régen mindig olyan hangos házat, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz, ha meglátom őt, ha a tekintetünk újra találkozik. Nem tudom, megbocsájtott-e már azért, amiért elhagytam, amiért egyetlen kérdés nélkül Északra mentem, amiért nem írtam, vagy ha írtam, akkor távolságtartó és szűkszavú voltam, amiért ismét titkok szivárogtak közénk, pedig megígértük, hogy többé soha.
- Hey - dugom be végül a fejem Erzsi résnyire nyitott szobaajtaján, és ha rámpillant, reszkető, de széles mosolyra húzom a szám. Bal orcámon még felfedezhető anya élénkvörös rúzsnyoma, és azt is sejtem, hogy bár ő az emeleten maradt, tisztán hallotta apa kitörő gratulációit és az esti szigorúan zártkörű, családi ünneplés ígéretét is. - Megjöttem - mondom ki a nyilvánvalót, míg jobbom az ajtókilincset markolja, balomban pedig azokat a fotókat rejtegetem, amiket valaki nem is olyan régen az ágyamon hagyott. - Nincs kedved átmenni a kisházba? Mondjuk... - vonom össze szőke szemöldökeimet - ...maradhatunk is. Az a flamingóhadsereg elég hátborzongató odakint. Amikor írtad, hogy apa kezd megőrülni, meg hogy van néhány flamingója a kertben, nem hittem, hogy erről beszélsz. Durva az öreg.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Francesco Nico Bianchi
INAKTÍV


Faljáró
RPG hsz: 154
Összes hsz: 227
Írta: 2019. augusztus 27. 22:53 Ugrás a poszthoz

Emily

Hát az vitathatatlan tény, hogy az olasz divaton nevelkedett Nico-nál keresve sem talál jobb választást. Ez egészen addig van úgy, míg nem terelődik fehérneműre a szó és nem egy olyan nővel kell lebonyolítania a vásárlást, aki történetesen egy bombázó és akit el tudna képzelni párjaként, csak épp tiltott gyümölcs.
Épp megdicsérte a combfixes darabot, erre Emily elhúzza a száját. Most mi rosszat mondott?! Ha felvenné ezt, valószínűleg még a melegek is megtérnének és minimum biszexuálissá válnának, nemhogy Nico, aki egyébként cső hetero. Most kezdi érezni, hogy csak kellett volna az a csók a stégnél. Ha azzal a tudattal kéne állnia a feddő női tekinteteket, hogy tulajdonképpen magának választ, máris más lenne a leányzó fekvése (minden szempontból). Nem mintha a legoptimálisabb nem az lenne, hogy minden nélkül lássa a másikat, de hát ilyen opciót nem adtak meg, így elengedte.
Emily összekulcsolja ujjaikat, ő pedig teljesen lesápad. Most akkor még Adrian szerepét is magára kell öltenie? Mi ez, szerepjáték? Mindenesetre egy zokszó nélkül követi a lányt és próbálja feldolgozni a kapott feladatot. Szóval kék és D kosaras. D kosaras??? Mármint érezte ő, hogy van ott mit a tejbe aprítani, de D kosaras??? Na ha eddig nem lettek volna nagy mellei Fishernek a férfi képzeletében, akkor most egyenesen csöcsök csüngnek mindenütt. Persze mi, nők, tudjuk, hogy ez a D nem jelent olyan rettentő durva dolgot, de próbáljuk csak meg elmagyarázni ezt egy férfinak.
- Próbálni? Nekem meg is kell néznem téged? - na ha eddig riadt volt, akkor most pánikol. Miért csinálja ezt vele a lány? Szinte transzba esve fordul gépiesen a fehérneműkhöz és elhomályosul tekintete. Mi tévő legyen? Vásárolt már a húgának intim betétet, evett már ehető bugyit is, de az, hogy olyannak válasszon cuccokat, akinek barátja van... Ez még az ő ingerküszöbének is erősen magas. Arról nem beszélve, hogy szerinte természetesen mindegyik jól állna Emily-nek, mégis igyekszik a szexisebbeket kiválasztani. Mert jah, egyszer csak bele kell kezdeni. Az más kérdés, hogy tudja, minél több textilt érint, annál biztosabb az útja a pokolba, de nincs választása, hacsak nem akar elszaladni. A próbafülke egyébként pont itt van mellettük, szóval ahogy felmarkol vagy ötféle melltartót megáll a lány mellett. - Azt hiszem elkészültem - bátortalanul pislog le rá, amikor is háta mögül ismerős hang csendül. Mintha Francesca lenne az. Ahogy hátrapillant, mintha őt is látná, de biztos nem lehet benne. Annyira megijed, hogy itt találkoznak, hogy tétovázás nélkül ragadja meg Emily-t és ijedtében szó szerint átmennek a próbafülke ajtaján, hála a fáziseltolásnak. Szerencsére az eladók mit sem vesznek észre az egészből, ellenben a gondosan összeszedett fehérneműk körülöttük hevernek a földön - hiszen kiestek a kezükből -, Nico pedig a fülke oldalának nyomja teljes testtel Emily-t, de épp csak annyira, hogy ne legyen fájdalmas. Két keze a lány derekának két oldalán helyezkedik el, arcuk alig pár centire egymástól. Basszus. Nico, basszus!
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 27. 23:15 Ugrás a poszthoz

Nico

Baj, hogy én ezt élvezem? Gondolom igen, de hát így izzasztom meg, ha már más módon nem akarja. Gondolom őrült vagyok, és szerintem bárki más is ezt mondaná rám. Csak azért, mert nem csókolt meg? Csak azért, mert valamiért nem lettem egy a listáján? Hálásnak kéne lennem, hogy nem ott kötöttem ki, hogy volt valami, ami visszatartotta. Legyek hálás? Persze, de nyilván, amióta lányos lány vagyok, azóta az egóm az egekben, ahogy a hirtelen feltörő sértettségem is. Sértett vagyok, amiért nem akart velem lefeküdni. Azt hiszem, már értem, hogy a nők miért is olyan bonyolultak. A végén pedig, vagy így vagy úgy, de megsértődtem volna rá. Most azért, mert nem kellettem neki, ha meg igen, akkor meg azért, mert megdöntött, és továbblépett. Pedig semmi elköteleződés nem volt, semmi jel arra, hogy akkor családi ház, házasság, kutya, macska, gyerek. Szóval a lényeg, hogy mindenképpen megsértődtem volna. Olyan jó dolog nőnek lenni, nem? Nem.
- Persze, érdekel a véleményed.
Csodálkozó arccal pillantok rá, mint aki nem érti, hogy hol van ebben a probléma, de ahogy elkezd válogatni, arcomra kúszik a gonoszkodós mosoly, amit nem tudok, és talán nem is akarok véka alá rejteni. Még a végén keresek valami szépet Diának is, és ellövök egy apró megjegyzést. Nagyon szeretem Diát, nem tudhatta, hogy Nico olyan vágyakat ébreszt bennem, melyeket talán Adrian sem volt képes. Mégis, kicsi a világ. Túl kicsi. Most nagyon szűknek érzem. Okok, amiért kiléptem a varázsvilágból: Ne érjenek ilyen helyzetek. Visszajöttem, és már ez a második, ami vagy így vagy úgy, de kellemetlen.
- Nekem még kell kee...
... ttő. Fejezném be, de nem tudom, mert Nico elkap, és gyakorlatilag mire felfognám, hogy mi történik, addigra már a próbafülke falának nyomva tart, a vékony anyagon át érzem a kezeit, és a hirtelen jött közelség és helyváltoztatás miatt, hevesen dobogó szívvel, pihegve nézek fel rá. Nem éreztem semmit, és fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk be ide. Komolyan, annyira hirtelen jött, hogy nem tudom összekapcsolni, miért nem hallottam csapódást, miért csak a próbafülke ajtaját éreztem először. Talán az ijedtség, de mégsem. Valami más. A pihegéssel a gyomrom felkavarodását nyugtatom. Először csak azt hiszem, hogy a pillangók harcolnak egymással, azonban most már mást érzek, egy pillanatnyi rosszullétet, és vége. Miért voltam rosszul? Nem értem, de nem most fogok ezen elmélkedni. Barna szemeimmel először a szemeit, majd az ajkait, majd újra a szemeit találom meg. Ujjaim a vállain pihennek, de lassan a tarkóján fonom össze őket. ezt már nevezem Nico, ez férfias volt. Nem bírtad túl sokáig.
- Segítesz levenni a ruhámat?
Kérdezem csendesen, pillogva, mint egy ártatlan ember. De akit próbafülkébe visznek, az nem ártatlan. Kicsit sem.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2019. augusztus 28. 13:43
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. augusztus 27. 23:39 Ugrás a poszthoz

Thomas

Balatonfüred, augusztus 18 |éjjel a szobánkban |o

Dehogy gondoltam én arra, hogy az én hasamat kellene puszilgatnia! Mármint, oké most már gondolok, főleg hogy ilyen értetlenül néz rám. De nem, nem gondolok. Igazából én csupán arra gondoltam, hogy a kis bársonytalpú élvhajhász macskaúrfi addig tekereg, amíg mindkettőnkből ki nem csikarja magának a dédelgetést. És amúgy is, mióta hagyja ő, hogy a hasát puszilgassák? Mindazonáltal inkább nem megyek bele ebbe a témába.
Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, hiszen mintha nem tudná miről van szó. Az, hogy kér, hogy hanyagoljuk azt az ütközetet sem jelenti azt, hogy rájött volna.  Az viszont, hogy megsimít engem is és a macskát is, na ezt már nem tudom bemagyarázni magamnak. Rájött, tudja.
- Jól van. Mindenesetre az uraság profin eléri, hogy megkapja a szeretetgetés-adagját – bólintok is egy aprót mosolyogva. Mondjuk igazán mókás lenne egy olyan vízicsata. Nem is nevezném igazából csatának.  
Hamarosan már nem Benito bundája, hanem Thomas haja csikizi meg a bőrömet, ettől viszont fel is kuncogok. A fiú picit többet ficereg, mint a kis kedvencem, bele is túr a hajába, amitől egy nagy mosoly jelenik meg az arcomon. Szeretem ezt a mozdulatát, de meg nem tudnám mondani, hogy miért. Szerencsére nem is kell, mivel semmit sem lát a reakciómból.  Viszont így, hogy picit magasabbra kerül a feje, megkönnyíti a helyzetemet. Felemelem ugyanis a buksim és nyomok egy puszit az összevissza álló kócos kobakjára. Ha kicsit jobban elkezdenék ficeregni még a haját is elérném a balommal. Mondjuk elég kényelmetlen pozíció lenne részemről, szóval inkább lemondok róla.
- Én sem, de azt hiszem szeretek hotelszobában lenni -  hunyorgok vidáman a plafont szemlélve. Na nem mintha különösebben számítana az, hogy hol vagyunk együtt. A parkban is pontosan ugyanolyan jól érezném magam így. Bár, ott nem lennénk így, napközben biztos nem. Éjjel meg … mi ketten? Jó vicc. Mert mi olyan szabályszegőek vagyunk ugyebár.
Nekem igazából nagyon is kellemes így lenni, nem érzem úgy, hogy kevés lenne. Mert én, ellentétben vele ennél többet nem éltem át soha, fekve nem ölelkeztem még ugyebár. Szóval most fekszünk egymás mellett, hozzáérünk a másikhoz, ez már ismert. Még talán kézfogással, vagy simítással lehetne überelni a dolgot. Minden más az ismeretlen terep lenne ebben a helyzetben. Na, azt azért nem állítom, hogy nem motoszkál valamiféle gondolatfoszlány, egy aprócska ártatlan újításról. És nem, fogalmam sincs, hogy az mégis milyen, mint mondtam, ismeretlen terep.
Együtt nevetek a mókás anekdotákon, az agyamban képi elemekkel illusztrálva az elhangzottakat. Ó hát ez aztán remek. Persze, nekem ilyenkor kell felidéznem a víztől csöpögő, meztelen felsőtestű fiú látványát, ahogy időről időre ellenőrzi megvan-e még a keresztje a nyakában. Hát persze, mégis mikor máskor? Zavarodottan mocorogni kezdek hát, kiveszem a kezemet a fejem alól, a hasamra teszem, majd az oldalam mellé, majd megint vissza a hasamra, majd lejjebb csúsztatom és a topom alján lévő varrást kezdem el piszkálgatni. Talán az én ficánkolásom hatására, talán nem, de végül Thomas is helyváltoztatásba kezd. Gyorsan átmozgatom a jobb kezeim ujjait, ugyanis egy ideje teljesen mozdulatlanul hevertek csak a takarón. Nem akartam annyira sokat mocorogni, hogy nehogy neki kevésbé kellemes legyen. Egy kis zsibbadás még belefér, főleg hogy csak akkor tűnt fel, amikor megmozdult, szóval.
Ahogy figyelem őt egy tétova kis kérdés, mondhatni engedélykérés suhan át a tekintetemen. A topom alját otthagyják az ujjaim, hogy végigsimítsam az arcát, majd elhúzom a kezem ismét.  És hogy miért a tétovázás? Mert meghitt az egész helyzet, és mert amúgy sem szoktam gyakran így hozzáérni. Erősen gondolkozom azon, hogy most se hagyjam abba egyetlen mozdulat után, de félek, hogy sok lenne. A kezem mégis ösztönösen mozdul az irányába, elsimítva egy tincset ismét. Ahogy a helyére igazítom viszont óvatosan bele is túrok a hajába én is. Azta! Hirtelen kikerekedik a szemem és igyekszem méltóságteljes sebességgel visszakormányozni a kezemet a hasamra.
- Bocsi – villantok rá egy félős kis mosolyt. Ez a bátorodásos dolog úgy néz ki ragadós.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Csepreghy Péter
Bogolyfalvi lakos, Minisztériumi dolgozó, Végzett Diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 236
Összes hsz: 648
Írta: 2019. augusztus 28. 06:50 Ugrás a poszthoz

VII.

Nem egyszerű ez a dal. Amilyen egyszerűnek tűnik, éppen annyira technikás. Sok-sok hangot újra kell pakolnia egymás után. A magasabbaknál pedig egyenesen dühbe jövök egy pillanat erejéig – tovább nem is tudnék –, mert nem úgy akarnak kibújni, ahogyan én azt szeretném. Na, tessék! Róza mama megmondta; „Addig nótázz fiam, amíg el nem visz a legénykor.” Akkor még nem értettem. Most már egyre jobban kezdem. Ez a mutálás a tinédzserkorban valami meseszerűen gusztustalan. A legrosszabbkor kezdek Michael Jackson hangon vonyítani beszéd közben, máshol pedig elszalad egy másik irányba a búgás, és szinte Sean Connery magyarhangját idézem. Így most a kaviccsal a kezemben játszom a pöszécske karmestert, mert nagyon nem akar menni ez a lépcsőzetes hangsor.
- Honnan jössz nem érdekeeel – itt megállok egy újabb bosszús sóhajjal. Ismét olyan hamisra sikeredett az a hajlítás, hogy legszívesebben a közelben kopácsoló harkállyal együtt verném a fejemet a mögöttem magasodó nyárfa törzsébe. – Nem érdekeeel… B*szki! – vakarom meg a tarkómat, majd a második kavicsot is kacsázásra kényszerítem. – Honnan jössz nem érdekeeel – végre gyönyörűen kijönnek a lépcsőzetes hangok a torkomon. Hatalmas mosoly terül szét fogatlan kis arcomon. Ma hiányzik a felső fogsorom első hat foga. Reggel majdnem elkéstem a vizsgáról, és elfelejtettem betenni a műfogsort, szóval ma így festek. Így a beszédem még érdekesebb, mert azok a bizonyos hangok – mint „s”, „sz”, „z”, „zs” és társai – a beszédhibámnak köszönhetően újra feltűnővé válnak. Olimpiai bajnokhoz hasonlóan ugrok a levegőbe, miközben nem tizennégy éves kölyök módjára, boldogan káromkodok. Annyira happy minden, hogy meg sem hallom a közeledő lépteket, s még szinte a közeli csobogásra sem figyelek fel. Azonban a hirtelen jött emberi szavak megállásra kényszerítik pici szívemet egy pillanatra. Újabb ijedt káromkodás. Tudom, nem illik, nem szép. Sőt, egy velem korú gyerektől kifejezetten karakteridegen lehet.
- Azt a… - motyogom királykisasszony módjára szívemhez kapva. Vagyis, ahogy komikus jelenetemben mellkasomra nézek a jobb oldalon pihennek kövér ujjacskáim. Így azt egy bárgyú mosollyal megcserélem, hogy valóban szívem fölött legyen széles tenyerem. Mivel reggel óta nem öltöztem át, ezért ünneplő van rajtam, csak már jobban meglazítva. Fehér ing, ami kilóg fekete nadrágomból. Az eridonos nyakkendő is hanyagul pihen nyakam körül. Természetesen egy fekete tornacipő van most lábamon.
- Ó! Izé – újabb nagy szavak. Látom magam előtt a kódexet, amiben a Csepreghy Péter Medárd név alatt ezek a szavak szerepelnek. – Nem, nem. Folytasd te! – hogy mi? Azt sem tudom, mit beszélek. Ez nagyon intim pillanat volt. Érzem, hogy az arcom elvörösödik, és elönti a melegség a testemet. – Dehogy! Csak… tudod... szórakoztam – próbálom menteni magamat egy zavart legyintéssel és menőnek szánt vállvonással. Majd végig nézek a másikon, és látom, hogy ő bizony sportolt. Sőt, mi több. Ő futott. Ő egy hős. De úgy látom, hogy semmi nincsen nála, csak fülhallgató és a hozzá tartozó lejátszó szerűség. Odasétálok a táskámhoz, majd kiveszem a műanyag, bőrborítású ósdi kulacsomat. Bátortalanul mellé lépek.
- Víz? – kérdem, de nem merek ránézni. Anyám! De égő.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Csepreghy Péter
Bogolyfalvi lakos, Minisztériumi dolgozó, Végzett Diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 236
Összes hsz: 648
Írta: 2019. augusztus 28. 07:49 Ugrás a poszthoz

IV.

Állj, állj, állj! Most akkor mi egy olyan könyvben vagyunk, amivel mindig a szomszéd öregember ijesztgetett otthon. Mivel soha semmire nem figyeltem, amikor olvastam, ezért azt mondta, hogyha ennyire benne vagyok a könyvekben, akkor egyszer ott is fogok maradni. Lassan tekertem a bringámmal a kis utcában, miközben egy Stephen King könyvet bújtam. Végképp eretnekség, mert általában mugli szerzők lapjaiba voltam belemélyedve. És… hát átmentem a bácsi varangyán. Nem volt szép látvány. És szándékos sem. Utána azzal átkozott meg, hogy egyszer a könyvben ragadok, és ő lesz az, aki kiveszi a kezemből, hogy örökké belezárhasson. Hatalmasat nyelek, miközben kék szemeim a kinyúlt varangyra hajaznak. Tényleg megátkozhatott. De most férfinak kell lennem! Felrázom magam, hogy újra résztvevője lehessek a kis csoportosulásunknak. Éppen szólásra nyitnám ajkaimat, amikor egy pillanatra világos lesz egy közeli villámlástól, és tisztán látom társaim arcát. Ők is az enyémet sajnos, amire tanácstalanság ül ki pont arra a másodpercre, amíg láthatnak. Már ha egyáltalán valaki rám akar nézni.
- Ez közel volt – mondom egy erőltetett mosoly kíséretében, miközben Sárára emelem tekintetemet. Hallgatom, és hallgatom. Miközben számolok, és amikor eljutok magamban háromig már dörög is egyet az ég. – Baromi közel – motyogom már csak szinte magamnak, miközben tovább hallgatom a többieket. Kivételesen csöndben tudok maradni, mert rendesen összecsináltam a gatyámat az elmúlt pár perctől.
Közben az is kiderül, hogy mindenki jól van. Már csak el kéne indulni innen. A bokrokat és lombokat fújja a szél, ami egyre vészjóslóbban süvít a fejünk felett.
- Mindenesetre – kezdem komolyan. – Nem vagyunk biztonságban a fák alatt – nézek először Elire, Sárára majd Lilire. Indulni kell. Semmi hasznos nincsen nálam. Legalábbis azt hiszem, mert az a fontos észrevétel, hogy a táskám a könyvtárban, a mellettem lévő széken pihen. Pedig millió jó dolog lehetett volna benne, amivel most ki tudnák húzni magukat a csávából. Odasétálok az egyik bokor mellé, a többieket egy pillanatra magukra hagyva. Hadd beszélgessenek, én most teljesen használhatatlan vagyok. Illetve, nem szeretnék most mindenféle találgatásba belemenni, attól azért érdekes módon realistább vagyok. Tudom, fura. De ilyen, veszélyesebb helyzetekben szeretek a realitás talaján megmaradni, és csak arra fókuszálni, ami igazán fontos. Jelenesetben a találgatásnál fontosabb az, hogy minél hamarabb találjunk egy biztonságos helyet. A bokor mellől magamhoz veszek egy nagyobb ágat, és azzal megyek vissza a többiekhez. Éppen Sára utolsó mondatát kapom el. A szőke lány egy kevésbé sűrű növényzetű útszerűségre mutat.
- Nekem oké – mondom, és Gandalf módjára koppintok kettőt a félnedves erdőtalajon. Hát, most kell mindent feleleveníteni, amit az eddigi szerepjátékokból tanulhattam. Persze azokat, amik hasznosak. Például azt, hogy mindenhol vannak minden játékban és világban vannak úgynevezett Easter Eggek. Ha nagyon figyelünk a környezetünkre, akkor biztosan találunk hasznos holmikat.
- Gyertekindulok meg vezér módjára a többiek előtt. Remélem, hogy követnek, mert a bennem dúló rémületvihartól nem nagyon nézek hátra, hogy jönnek-e utánam vagy sem. Lábam elé figyelek, miközben egy-egy villám megvilágítja előttünk az utat. Földből kiálló gyökerek és kövek állhatják olykor az utunkat, így érdemes a lábunk elé figyelni. Közben néhány imát elmondok magamban, hogy nehogy veszélyes növények földjére lépjünk. Az nagyon kellemetlen lenne. Aztán hirtelen rossz érzésem támad; valaki figyel. Szinte hallom, hogy felmér minket, és a markába röhög minden alkalommal, amikor látja, hogy összerezzenek.
- Sára! – kiáltok hátra a lánynak. – Azt tudod, hogyan lehet kijutni? Mitől szakad meg a kapcsolat? Mármint… Azzal nem számolva, hogy valaki kiveszi a kezünkből a könyvet, és örökre itt maradunk – nyelek egy hatalmasat, miközben megfordulok, és Sárára emelem kék tekintetemet. Arcom most jóval gondterheltebbnek tűnik, mint általában. Persze, ezt csak az veheti észre, aki nem először találkozik velem. Szóval, Sára ebből kiesett.
- Ez nem hülyeség – mutatok Elire a külvilág felé jelzés gondolatára.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
RPG hsz: 675
Összes hsz: 3839
Írta: 2019. augusztus 28. 09:13 Ugrás a poszthoz

Helvey Belián Balázs - nem is hozzád jöttem - mindegy

Gyorsan ki kéne találnom valamit, mert be kell vallanom az az opció nem jutott eszembe, hogy Arie nincs itt. Hát bassza meg, az övé a hely, ahol még dolgozik is! Nem is csoda, hogy eszembe sem jutott, mert ő éppen tudja a tököm mit csinál. Itt kellene lennie, hogy tudjam szívatni és jobb legyen a lelkemnek, de nincs itt. És miért nincs? Remek kérdés kérem, amint kiderül el fogom mondani mindenkinek. Cigarettám lazán fityeg a számban, és kicsit úgy érzem magam, mintha egy western filmben lennék a főszereplő. Már csak egy cowboy kalap kéne, és valljuk be, kurva szexi cowboy lennék.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor megzavarnak. Fél szememet kinyitva sandítok a mellettem állóra, aki kedélyesen és akkora művigyorral kérdezi meg, hogy mit kérek, mint innen Bécs. Egyem meg a szívedet, te drága. Új itt, rendben, ezt már tudjuk, és a srácok, ahogy hallom szeretik ráhagyni a szar munkát. Megtisztelő, hogy én is az vagyok, ezek szerint még Frank pizzázójáig is eljutott a hírem.
- Egy kis heroin jól esne - helyezkedem vissza eredeti állapotomba, majd mosolyogva a plafont kezdem bámulni. - Kávé kellene, de inkább ülj le - nem kérem a srácot, nem is utasítom, valahogy meg van a kettő közti átmenet, ami remélem hatásos lesz. Egyelőre nincsenek sokan az étterembe, vagy már nincsenek sokan, így hadd dolgozzanak egy kicsit a többiek is, amíg én elszórakoztatom magamat, ha már Frank hoppon hagyott. A srác gondolatai elég egyértelműek, a fasza ki van a nappal, azzal, hogy a munkatársai mindent ráhagynak. Ha nem lenne túl egomán a dolog, akkor kimondanám, hogy nincs mit, amiért leültetem, de mivel az lenne, így megtartom magamnak, hogy elégedettségemet egy mosollyal jelezzem.
- Mi a neved? - döntöm fejemet hátra ismét, mélyet szívok cigarettámból. Igen, varázslat, hogy a füst nem megy sehova, hanem felettem gomolyog egy felhőcskében. Igen, felhőcske. Kurvára nem érdekel a neve, ha őszinte akarok lenni - már pedig mindig az vagyok. Legtöbbször. -, de ha szórakozni szeretnék, akkor talán illene tudnom.
Utoljára módosította:Denis A. Brightmore, 2019. augusztus 28. 09:13
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Denis A. Brightmore
Tanár, Mestertanonc Tanár, Elemi mágus, Legilimentor, Egyetemi hallgató, Okklumentor, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Fél-gyilkos | csattanó maszlag | házas
RPG hsz: 675
Összes hsz: 3839
Írta: 2019. augusztus 28. 10:43 Ugrás a poszthoz

Zayday Hudson

Félve jöttem ide a legutóbbi alkalom után, és csak remélhettem, hogy nem lesz itt a nagyon para rellonos srác, hogy megint fel akarjon szedni. Ma egyáltalán nem lettem volna hozzá hangulatban, nem mintha bármikor máskor abban lennék, de a mai egy különösen szar napnak van titulálva. Megígértem Lorinnak, hogy elmegyek vele... na, oda, de valami oknál fogva reggel a nagyobb adag gyógyszer nyert, én meg ki lettem ütve véletlenül. Meglepő ez, de nem baj, mert kurva jó volt a világomról sem tudni. Össze kellene szednem magam legalább délutánig, hogy megtartsam az ígéretem, és ne tűnjek úgy, mint aki teljesen szét van csúszva. Tehát a mai program, hogy kijózanodjak, mielőtt a húgom rájön, hogy valami rohadtul nem oké a bátyjával, hiába sejti már, mert tudni akkor sem tudja, és a sejtés egy olyan dolog, ami nem mindig nyer bizonyosságot.
Kapucnimat a fejembe húzva lépek ki a szobából, hogy se balra, se jobbra nem nézve induljak el a könyvtár felé. A legjobb módja annak, hogy összeszedjem magam és rendesen titkoljam a - valószínűleg - kialakulandó függőségemet az, ha megtornáztatom az agyamat. Dosztojevszkij kell a fejemnek, ebben biztos vagyok, így már hónaljam alá csapva a könyvet közeledek a kijelölt cél felé. A Karamazov testvérek kifog robbantani ebből az elbódult és nem e világi érzésből. És valamiért ez szent meggyőződésem. Belépek, nem köszönök, nem nézelődök, nem csinálok semmit, csak egyenest előre megyek, hogy a sorok végén jobbra forduljak, majd kedvenc ablakomban sátrazzak le, miután kitártam azt. A folyamat végeztével ülök fel a párkányra, és gondolkodás nélkül kinyitom a könyvet a közepénél. Simán jó.
Utoljára módosította:Denis A. Brightmore, 2019. augusztus 30. 21:42
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Adrian Black
INAKTÍV


cigarette daydream
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2019. augusztus 28. 11:29 Ugrás a poszthoz


xx

Erőtlen mosolyra húzódnak ajkaim a szavai közben, majd hamar el is tűnik arcomról. Nem szándékozom tovább húzni a témát, bár képes lennék folytatni és húzni anélkül, hogy bármit is észrevenne, ez most túl nagy megerőltetésnek tűnik, és szeretném, ha ő is tudná, hogy most kivételesen komoly vagyok. Jelen pillanatban nem érzem magam egy sziporkázó Humor Heroldnak.
Felmorranok, a homlokpuszi után lehunyom szemeim, s fejem a vállára támasztva hajtom arcom a nyakába. Persze tartom magam, nem várom el tőle, hogy kiálljon a karja, egyszerűen csak jól esik ezt tenni, szükségem van rá - mindig is szükségem volt rá, de most különösen jól jön.
- Attól még lehetek fáradt. - Valóban kimerített az elmúlt időszak. Már a rendelőben történtek is megtették a maguk hatását, utána Colton határozottan feltette az i-re a pontot. Szeretnék úgy tenni, mintha nem érdekelne, vagy, mintha nem vágtak volna mélyen belém a kettejük, egymást igazoló szavai, de képtelen vagyok úgy tenni, mintha tényleg nem történt volna semmi. Igenis jogom van hozzá, hogy bántson, hogy rosszul érezzem magam, hogy nyomot hagyjanak bennem. Ettől még nem válok kevésbé férfivá, nem azt jelenti, hogy nem bírom elviselni az ütéseket, de nekem is van lelkem bassza meg, nem egy árokparton heverő korhadt tuskó érzelmi intelligenciájának szintjén ragadtam meg, a kurva életbe. Mélyen felszusszanok a gondolatra, hagyom, hogy Emily parfümjének illata elnehezítse a tüdőm, hogy a vérem széthordja azt minden egyes sejtembe a másodperc töredéke alatt.
- Hát annak nem feltétlenül örülnék - ezt is csak a bőrébe motyogom. Ahogy ajkai az érzékeny felülethez érnek, végigfut a libabőr a gerincemen, felborzolódik a bőr a karomon, de a pillanat maga el is múlik, mielőtt más is történhetne.
- Szerintem is tündér vagy, Ems - egészen halványan mosolyodom el, szinte csak a szám szegletében felgyűrődő ráncokból lehetne észrevenni, ha lenne esélye látni - én viszont nem tervezek kibújni a nyakából. Ahogy elengedi kezem, lustán kezdek játszadozni egyik hajtincsével, mutatóujjam köré tekerem azt, majd elengedve hagyom, hogy fodrozódva terüljön szét kézfejemen.
- Ez nem olyan dolog, amit el lehet viccelni. - Most mégis kiegyenesedem, hátradőlve nézek rá, s elengedve derekát simítom a barna szálakat füle mögé, mindkét oldalon. Emily-nek fogalma sem lehet róla, hogy mennyire komolyan gondolom, hogy anno rengeteg problémám származott ebből, hogy azért kezdtem szigorú keretek között sportolni, hogy ne féktelenül, felindulásból verjek véresre embereket. Nem vagyok rá büszke, hogy ez vagyok, hogy valójában ilyen vagyok, senki épeszű ember nem lenne büszke arra, hogy egy agresszív állat feszül a bőre alatt. Nem is dicsekedtem soha vele.
- Szeretném, ha itt maradnánk amíg nem oldom ezt meg, jó? - soha nem lennék képes bántani őt, viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy rémesen régen vertem már véresre a kezem. Ami pedig egyszer felveri a kezét, bármikor megtörténhet újra - és nem akarom, hogy Ems ott legyen.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Zippzhar Mária Stella
Egyetemi hallgató, Animágus, Legilimentor, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos


minden lében villa
RPG hsz: 673
Összes hsz: 6318
Írta: 2019. augusztus 28. 17:14 Ugrás a poszthoz

Iza
Masa

Csinálnám én csendesen a csendes kukkolást, de ha túl jó a szívem, és nem pattintom le magamról a cserfes kis elsősöket? Azzal mit tehetnék? Hajjh, ez de nehéz kérdés. És még szebb, hogy sosem fogom elmondani, hogy igazából nem is én rontottam el a dolgot, mert nem akarom hogy a kislánynak bármi baja is legyen az egészből. Szóval... lehet, hogy legközelebb amikor ilyen akcióra vetemedek, csendesebb leszek, de mindenképpen magányosabb. Úgy nagyjából annyira, hogy csak. Én. Legyek. Ott. Van az úgy, hogy saját kárán tanul az ember...
Hálásan biccentek a felajánlásra, majd lesütött szemmel, ujjaimmal malmozva bólogatok lassan szavaira. Igen, én is valami ilyesmitől tartok, egész pontosan a kiütéstől. Hiszen ha valaki kiüt valakit, az esélyesen ő lesz, nem én, de még számomra legkedvezőbb esetben is maximum a bárányhimlő.
- Hát igen, valószínűleg valami ilyesmi. Mondjuk azért remélem nem első vérig megy - nevetek fel vérszegényen, megpróbálva elütni a helyzetet, de falfehér arcom nem valami meggyőző. Különböző pózokba csavarodva látom magam, ahogy a vaslabda átrendezi néhány szervemet, és megvallom őszintén, tényleg nem akaródzik már ez az egész. Most is, hogy beszélünk róla, csak egyre jobban berezelek, és ahogy egy hideg verejtékcsepp végigfolyik a hátamon, megborzongva pattanok fel.
- Körbenézek még egyszer - hadarom el, a mondat végén még megremeg a szám bal sarka, aztán eltűnök a kertészeti könyvek között. De most még ez sem tud zavarni. Elsétálok a sor végéig, találomra leveszek egy kötetet (Kecskére káposztát harmadik kiadás, írta Mekk Elek), majd miközben kinyitom, gyorsan letörlök egy kósza könnycseppet.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Csepreghy Péter
Bogolyfalvi lakos, Minisztériumi dolgozó, Végzett Diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 236
Összes hsz: 648
Írta: 2019. augusztus 28. 17:29 Ugrás a poszthoz

VIII.

Biztosan voltatok reménytelenül szerelmesek tizenéves korotok elején. Nem? Á, hazudsz. Tuti, hogy voltál. Csak nem úgy, ahogyan én. Te lehet, hogy a kiszemelt haját húzogattad vagy csak egyszerűen piszkáltad. Mert ilyenek a kisfiúk. De vannak olyan kisfiúk is, mint én; daliás [aligha], jóképű [aha] és romantikus [tyű]. Igen, mondhatsz bármit. Én tudom, hogy meg fogom szerezni életem nőjét. Ha nem is lesz a csajom, akkor is biztonságban akarom tudni. Kedvel engem. És ennél több nekem most nem is kell. Kamasz kisgyerek vagyok, mit akarok én? Kérdezed te. Tudod, az emberek pletykálnak. Dolgokat, amikhez semmi közük nincsen. De erre valók a mugli valóság showk is, nem? Az érzés, hogy mindenki milyen rosszéletű szutyok, te pedig mennyivel különb vagy, mint ők. Ismerős? Nem? Tagadod. Ismét hazudsz. Képmutatás az egész. Én bevallom; érdekel, hogy mi történik körülöttem. De csak a törvényes kereteken belül. Nem kezdek bele olyan nyomozásba, ami kifejezetten a magánszférát sértené. Ezért jött a kis tervem, miszerint elmegyek a felsőbb éves lányokhoz az Eridonban. Elvégre ők is odavannak/voltak az Illetőért. Vagy legalábbis megvan Róla a véleményünk. Valamelyik újságból, ami a választások alatt jelent meg a Párocskáról. Vagy csupán egy egyszerű szennylap az ellenzék részéről. Tehát, felsőbb éves lányok lefizetve az újságokért. Done.
Izgatott, mégis lassú léptekkel járom a folyosókat, miközben azon agyalok, hogy valóban jó ötlet-e ez az egész. De ez a gondolat gyorsan el is száll, mert felelőtlen hülye gyerek vagyok angyali tekintettel. Mi baj lehet? Hol is az a bicikli?

[10 minutes later]

Drift? Mi az nekem? Olyan szépen érkezek a cukrászda elé, mint eddig még soha. Nappal van és hétvége. Most nem mentem haza, mert semmi értelme. Vizsgaidőszak van. Azt kamuztam Anyunak, hogy tanulok. Pedig eszem ágában sincsen. Inkább bújom a bulvárt, hogy megtudjam, mi ez az egész felhajtás Lili körül. Őt nem merem megkérdezni, ahhoz azért igencsak be vagyok tojva. Nagyfiúnak képzelem magam, de egy ilyen kérdés túlságosan… vagy nem is tudom. Lili annyira tiszta lelkű és szívű, hogy talán még erre válaszolna nekem. Mondjuk, a jövő heti D&D közben. Azt mondta, hogy szívesen játszana. Meg is hívom. Ledobom a fűbe a bicajomat, majd akkurátus mozdulattal nyúlok a táskámba, és veszem elő a körülbelül tíz különböző médiát a Révay-Vajda párosról. Vagy csak a „kisvajdáról”. Végig nézek a címlapon, és rossz érzés fog el. Nem kéne, ez nem szép dolog. De megírták. Ez nem nyomozás, ugye? Visszadugom a táskába az újságokat, majd belépek a cukrászdába. Az ajtó feletti is csengő csilingel egyet-kettőt, mire az ismerős felszolgáló lány vigyorogva emeli rám a tekintetét. Vissza is intek neki, mire ő felém tátogja, hogy „A szokásosat?” Én még szélesebbre varázslom fogatlan mosolyomat, biccentek és leülök egy sarokba, ami elég messze van mindenkitől. Előveszem a magazinokat, és az asztalra teszem. Egy bűbájtan könyvet teszek mindez tetejére, hogy azt higgyék, hogy tanulok. Persze azért kilátszik közelről, hogy mi is van alatta. Azt viszont nem veszem észre, hogy az egyik eléggé pikáns címlap – ami már előzetesen ki lett téve az eredetiből – az egyik közeli szék alá száll, miközben én gyanútlanul esek neki az egyik újság oldalainak.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Harmat Betti
Egyetemi hallgató, Végzett Diák


Harmatcsepp
RPG hsz: 267
Összes hsz: 533
Írta: 2019. augusztus 28. 17:57 Ugrás a poszthoz

   Barna szemű Theon

Talán fájna neki rendes választ adni. Még a szemeit is forgatja! (Bár azok elég szépek.) Csak cinikusan odavet valamit nekem, majd a csuklómnál fogva beránt az ajtó túloldalára. A szemem sarkából még éppen meglátom a sarkon beforduló tanárnőnket, a fiú már be is csukja mögöttem az ajtót. Rögtön el is engedi a karomat, mintha valami fertőző beteg lennék. Mondjuk kinézetre inkább hasonlítok talán egy leprásra, mint egy olyan lányra, akivel az ember szívesen beszélget.
Most én is jobban szemügyre veszem a srácot. Hosszú tincsei barnák, akárcsak a szemei. Most, hogy így jobban megnézem, ismerős is. Talán évfolyamtársak vagyunk. A talárjából ítélve rellonos. Valószínüleg nem is utoljára látom. Nagyszerű első benyomást tehettem rá ezzel a külsővel, pláne, hogy még kíváncsiskodtam is. Szuper.
Látszólag, ő ad a külsőjére, és nem csak elvben, mint én. Bár az a viselkedés, amivel hozzám fordult, kicsit kiakasztott.
 - Miért is rángattál be ide? - kérdem tőle, hasonló flegmasággal, mint ahogy ő beszélt velem. A hatás kedvéért még össze is fonom magam előtt a karjaimat.
A trófeateremben csillognak a sokféle névvel ellátott díjak. Hogy így belegondolok, még nem is jártam itt. Tény, hogy most sem önszántamból léptem be ide, és még mindig nem tudom mit keresünk itt.
 - És egyébként ki is vagy te? - nem tudom, mennyire lehet kihozni a sodrából ezzel a stílussal. Lehet, hogy neki természetes ez a hangnem és semmi hatást nem érek el vele.
Egy biztos. Nagyon szeretném tudni már, hogy ki ő, miért rángatott be ide, és ki elől bújkál. Mert az kezd egyre biztosabb lenni, hogy rejtőzködik a trófeateremben.
Hirtelen beugrik az előbbi kép. Ahogy a tanárnő befordul a folyosóra, majd rögtön utána a fiú becsukja az ajtót.
 - Csak nem a tanárnő elől bújkálsz itt? - kérdezem hitetlenkedve.
Nem tudom mit követhetett el ez a látszólag oly szelíd fiú. Meg azt sem, hogy miért kellek én is a történetbe.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 1002
Összes hsz: 4924
Írta: 2019. augusztus 28. 18:09 Ugrás a poszthoz

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒


Amúgy nem vészes. Ennél a tónál bizonyára csak akkor járt, amikor nem épp szalonképes állapotban leledzett és valószínű, akkor boldogan ivott is belőle. Átok és áldás, hogy nincsenek emlékei, de egyszer, ha lesz mersze, tutibiztos megoldja valahogy, hogy valamit láthasson, már csak azért is, hogy legalább tudja, merre jár olyankor. Meg. Kíváncsi. Akármennyire is elítéli a másik részét, a foltok, vagy csak a homályos sejtések nem a képek egésze. Lehet, hogy a minisztérium okosabb, tudják mi merre és hogyan, de azokhoz nem vándorolhat be csak úgy, hogy mondják már meg, hogy a barna melyik árnyalatában pompázik a bundája, vagy mennyire sárgák a fogai. Bah. Megint hülyeségek, megint kalandozik elfele. Egyre többet gondolkodik azonban ezeken, mert megérzései attól még lehetnek valahol mélyen, és talán most jót jelentenek. Igazából még mindig arra vágyik, hogy elmúljon az egész. Mindegy. Most emberi két lába van, az is szőrös, de kevésbé.
A srác meg épp talán lenyomja a kocsisokat a káromkodás versenyében, legalábbis, tuti arra hajt. Kicsit ráncolódik a homloka, de ő tudja, hogy a magyar ember az iváson túl abban is nagyon jó, a legjobb, hogy percekig képes káromkodni, szóismétlés nélkül. Jó, nem egy gyerektől kellene ilyeneket hallani, mert amúgy az nem szép és mindenki rázza a fejét, azonban nem lesz ő most itt az erkölcsrendész, meg látott gyerekeket durvább helyzetben, beállva, bagózva, olyan ruhákban a lányokat, hogy azt a felnőtt kikent, kifent asszonyok is elszégyellenék. Végtére is, a világ fejlődik, ő a nagyobb városokban ritkábban jár, de épp eleget lát, akár vonaton, akár két lábon. Ez a gyerkőc itt még semmi, a szappanért kiáltó szájával, két etapban adja le a műsort, de gyanítja, utóbbi miatta (is) van. Felemeli a kezeit, nincs fegyvere, ujjai között csak a füles lóg, semmi több.
- Nyugi bajnok, nyugi. Szusszanj – nem akarja megölni, csak mert idelépkedett, de lehet, hogy hangosan kellett volna jönnie, csörtetnie, mint valami vaddisznó és köhintgetni, mint a torokbajos. Akkor feltűnőbb lett volna, kevésbé traumatikus. Mennyire borostás? Lassan már szakáll? Gyorsan megtapogatja az arcát, nem vészes. Akkor nem ez lehet a baj, nem néz ki hobónak.
- Éééén..? - ez úgy tör ki belőle, mintha rosszabbat követelne, ugorjon fejest vagy hasonlók. Aztán nevet. A srác zavarban, ő meg röhög. Igazán illedelmes, tényleg. - Jobb ha nem, akkor süket leszel – nem ő lesz sem a következő Pavarotti vagy épp Serj szintű rockermacsója, a hangja alapján egy kellemes kocsmabogárnak tűnne, semmi többnek. Nem mindenkinek osztogatnak tehetséget, ez tény.
- De ezer éve én is voltam énekkaros, mert tetszett egy csaj. Csak épp az énekkar az utolsó hely, ahol ez beválik – von vállat, csak azért mondja, hogy oldja a másik zavarát, meg ne tűnjön seggfejnek a nevetés miatt. Tekintetével kíváncsian követi, elsőnek azt hiszi, hogy menten elrohan mindenestől, de csak elővesz valamit. Dobozt? Ő továbbra is még guggol, így mikor odalép hozzá, felpillant rá és a láthatóan kulacsnak tűnő valamire. Ó! Pedig nem is liheg.
- Hát. Nem illik elvenni másét, azonban most nem tudok nem arra gondolni, hogy igyak. Szóval.. életmentő vagy, öcskös – legyen neki sikerélmény, ő naiv, még mindig, lehetne benne méreg is, utolsó amire gondol. Elvéve tekeri le a kupakot és nagyokat kortyol, de nem issza ki, megtörli az üveg száját ahogy végez és úgy zárja vissza. - Köszönöm – már nyújtja is neki, nyakán egy kövér csepp folyik le, olyannyira mohó volt.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 1002
Összes hsz: 4924
Írta: 2019. augusztus 28. 18:51 Ugrás a poszthoz

.munkanap, kettétört cigiszünet.
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤


Elkalandozott, egy pillanatra azt hiszi, el is aludt. Akkor talán pokrócot kellene keresni, sosem volt még dolga bealudt vendéggel. A régebbi helyén csak felpörögtek attól, amit ettek és valljuk be, nincs idegesítőbb a visító gyerektömeggel, akiket lelőni sem lehet, mert egy, illegális, kettő, az anyjukra sem hallgatnak, mit érdekli őket valaki a pult mögött. De nem alszik és nem is fog visítani, ő meg a toll kis akasztójával szórakozik, amit holnapra ilyen ütemben le fog törni és akkor lesz már három, amit így végzett ki. És reccsen is, amint a kérés elhangzik, csak mert annyira meglepi, mintha az asztalra köpne. Pár pillanatra lehunyja a szemeit, azért kedve lenne vigyorogni egy sort, de nem teszi, csak egy hosszú pislantásnak tűnik az egész. Közben meg, wáó.
- Azzal, minden tudásomat beleadva sem tudok szolgálni – hacsak nem ugrik ki a raktárból valami rozzant alak, aki csak erre várt, hogy elhangozzon, de amúgy nem komoly, ez a hely nem tűnik annak, amit most elméje gyors lefest. Ki nem szórakoztatja magát a választást várva, vagy csak mikor megpillant valakit. Ez már csak ilyen. Nem mintha ő olyannak tűnne, akinek a raktárban a helye, de olyannak sem, akinek festik a glóriát. Kicsit megint lehet irigy, meg minden, de sosem tudni, hogy a merész külső, vagy épp a varratok mit takarnak. Ő meg, mint akit kicibáltak egy sitcom-ból, a kis kötényével, megint saját akarattal rendeződő hajtincsekkel, hogy üvölt róla, hogy ez az egyetlen hely, ahol karriert építhet.
- Hozom is a kávét akkor. De nem lenne jó órabérem, ha ücsörögnék – nem azért utasítja el, mert fúj és minden, hanem mert úgy véli, ez nem a munkaköre. Aztán ki tudja. Itt van már egy ideje, egész tetszik neki, nem akarja elcseszni, főleg, mert Arie elé kipakolta a kártyáit, minden rosszal és mégis ideengedte, pedig legjobb tudása szerint sem kedvelik azt, ami ő. Vagy ki tudja, még mindig nem tud mindent.
- Balázs – bök a kis táblácskára, amit magára aggatott, a szíve tájékán. Aztán gyors elillan, hogy a kávét, amit csak fél szóval is akár, de megrendelt, kész is legyen. Egyszerű lesz, mivel nem volt különös kívánság, így a tálcára pakol mindent, amiről úgy tudja, ember a kávéjába öntheti. Még sót is hoz, ha extrém lenne. Végül lepakol az asztalra, a füsttel nincs gondja, de nem tudja nem azt nézni, míg pakol. Oké, az új dolgokon leakad, folyton. Aztán kapcsol és megrázza a fejét.
- Tessék. Azért még valamit? - még mindig áll, milyen kis illedelmes.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Theon Delacroix
INAKTÍV


"Az a fura rellonos srác"
RPG hsz: 311
Összes hsz: 869
Írta: 2019. augusztus 28. 19:10 Ugrás a poszthoz

Harmatos rózsakert

- Mondtam már, megkeresni Narniát – vágom rá rezzenéstelen arccal kérdésére válaszom. Szinte már félek attól a harci pukkancs tekintettől, ami kiül arcára, s ráadásul még meg is spékeli azzal, hogy kezeit flegmán keresztbe fonja. Komolyan, a gatyámba szarnék, ha lenne rajtam olyan. Nem veszem magamra cselekedeteit, majdhogynem el is engedem őket. Bizonyára keménykedni akar, megmutatni, hogy bizony ő is tud köcsög lenni a nagy és félelmetes rellonos ellen. Könyvmoly idióta.
- Egy random srác a suliból - fűzöm hozzá kérdésáradatának második részéhez. Az igazság az, hogy nem szeretem megosztani az emberekkel a személyazonosságom. A párizsi barátaim megtanítottak arra, hogy sosem szabad felfedned magad, mert ki tudja, lehetséges, hogy a jövőben pont az az ember fog téged a sittre juttatni, akinek elárultad a neved. Totálisan igazuk van, mi van, ha a közeljövőben ez a fruska is aurornak adja magát? Nem mintha oly’ törvényszegő életet élnék, bár igaz, ami igaz, szeretem feszegetni a határokat. Eddig egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, ahol sikerült is ezt a bizonyos vonalat átlépnem, mivel mindig ügyeltem arra, hogy megkeressem a legális kiskapukat, ha éppen valamire szükségem volt, ami épp nem tartozott a szabályzat egyik pontja alá sem. Kivéve JG esetét. Azt, hogy csak a semmiből lesmároltam egy tanárt, sajnos semmivel nem tudom kimagyarázni. Az egyetlen megoldás az lesz, hogy meglebegtetek néhány húszezrest az igazgató előtt, és a probléma várhatólag meg is fog oldódni.
Elmosolyodom gondolatsoromra, majd kezemmel végigsimítok a talárom zsebében bujkáló bankkártyán. Ha másban nem is, a pénzmosásban jó a drága öreg Mr. Delacroix. Még szép, hogy nem veszi észre, hogy az egyik kártyájának lába kélt, hisz, ahogy szokás mondani, a huszadik után már nem számolja az ember. Bár mondjuk arra még mindig nem jöttem rá, hogy hogy a csudába nem tiltotta még le azt a darabot, ami nálam van. Talán növesztett magának szívet apám, ki tudja.
- Gratulálok Shelock! – Azzal megpaskolom az imént zsebemben kutató kezemmel a leányka fejét. – Ezért kapsz egy cukorkát! Menj, hozd vissza! – Veszem elő, majd dobom el az édességet a zsúfolt terem egyik szegletébe. Ha meg is szándékozik keresni a kis levitás, valószínűleg akkor sem találná meg, mivel a helyiség a trófeákból álló hosszú soroknak köszönhetően olyan, akár egy labirintus. Nem is értem, miért mondják rólam azt a többiek, hogy köcsög vagyok. Szerintem kifejezetten nagylelkű személy vagyok, hisz a lánykát még cukorkával is megjutalmaztam. Az már más kérdés, hogy sosem fogja megkaparintani.
 
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Zippzhar Mária Stella
Egyetemi hallgató, Animágus, Legilimentor, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos


minden lében villa
RPG hsz: 673
Összes hsz: 6318
Írta: 2019. augusztus 28. 19:52 Ugrás a poszthoz

Dimi bábácsi és az ELME játéka
*-* Kész vagyok, mehetünk!- 🎶

Kibírtam volna én azt a két három órát, de eszem ágában sincs ellenkezni, amikor Dimi bácsi felveti, hogy rövidítsünk. Mármint na. Kéét-háárom óóraa? Az azért durva, ennyire nincs itt mit csinálni, hogy ezzel foglalkoztatják magukat? Igazából elég rossz lehet... Bólintok tehát, amikor mindenki beleegyezik, és hátradőlve adom át a kezdés lehetőségét a mellettem ülőnek, még mindig próbálva megemészteni a szabályokat.
Egyre izgatottabb leszek, ahogy egymás után letudják a köreiket, ki gyorsabban, ki lassabban. Megpróbálok beletúrni a hajamba, elfelejtve, hogy épp ez előbb fonták össze, így felemelt kezemet végül céltalanul ejtem vissza az ölembe. összeszorul a gyomrom a pillanatban, amikor mindhárman rám emelik tekintetüket. Tétován közelítem ujjaimat a játéktérhez, majd találomra (és remélhetőleg szabályosan) cselekszem. Nem tudom nem észrevenni a szemben ülő lány arcán felbukkanó apró mosolyt, de nem szól rám senki, szóval gondolom nem rosszat, csak hülyeséget csináltam, az meg elfér.

- Itt is olyan rossz a kaja mint a mugli sulikban, meg ilyesmikben? - az utolsó pillanatban kikerülöm a kórház szót, pedig majdnem az ugrik a nyelvemre. Megtöröm a csendet, és a koncentrálást is (bocsi Dimi bácsi), de valahogy fura csendben ülni és köveket pakolászni. Nos, asszem a mahjong nem lesz a kedvenc játékom, de sebaj, egy új tapasztalat is sokat jelent. Újabb kör indul, és ugyanúgy feszült figyelemmel kísérem a többiek lépését, hátha ráérzek még időben a játék lényegére.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Vajda Richárd
INAKTÍV


kisvajda||fontosabb, mint a globális felmelegedés
RPG hsz: 219
Összes hsz: 567
Írta: 2019. augusztus 28. 20:58 Ugrás a poszthoz

Csepreghy petyagyerek Péter


Csak az ajánlóleveleimet jöttem beadni a hivatalba, és bár Wittner urat nem találtam odabent, galamblelkű titkárnője, Mancika - akinek nyolcvanas évekbeli szövetszoknyája messziről árasztotta magából a sűrű, orrfacsaró dohszagot, és amely szoknyáról könnyűszerrel megmondhatta volna bárki, hogy az minden kétséget kizáróan még hajnalok hajnalán egy molylakta szekrényből lett kirángatva - azonnal előttem termett, s idősödő kezeit felém nyújtva szívélyesen felajánlotta, hogy biztonságos helyre teszi a bőrmappám rejtekében lapuló - természetesen fényes - jövőm zálogát. Úgy, hogy Wittner úr mindenképpen megtalálja, amint helyet foglal az íróasztalánál.
Tekintetemet csupán a pillanat törtrészével felejtettem tovább a kifoszlott szoknyaszegélyen, mint ami egyébként illendő lett volna, majd ajkaimat lehengerlően udvarias mosolyra húzva belepillantottam a nő vizenyős szemeibe. Nem szükséges, visszajövök, feleltem neki csendes, ugyanakkor határozott hangon, abban a bizonyos több kérdésre köszönöm, de nem lesz szükség stílusban.
Aztán, hogy az időt elüssem, beültem a cukrászdába, rendeltem egy kávét, hozzá hideg üveg ásványvizet, és az egyik még így, kora este is napfényes ablak mellé telepedve felemeltem az asztalomra készített Reggeli Prófétát, bejáratott mozdulatokkal fellapoztam, s államat felszegve, számat csücsörítve merültem bele a jövő tavaszra tervezett áfakulcs-változásról szóló vaskos, sűrű cikkbe. Csak, mint otthon, élvezettel dőltem hátra, miközben balommal a kávéscsésze vékony füle után nyúltam.

fél órával később

A telefonom észveszejtő erővel kezd rezegni a farmerkabátom zsebében, és bár tudom, hogy ki keres - már a beállított rezgés üteméből tudom, éppen kinek hiányzom - meg sem mozdulok. Mielőtt bármit is tennék, még elolvasom az utolsó két sort az egész idáig jól teljesítő aranygalleon váratlan értékzuhanásáról, majd kipillantva az újságból, homlokráncolva nyúlok a készülékért. Ábel az, pont nyolcadjára hív.
Zöld gomb, felvillanó széles vigyor, nevetős-hangos beszéd, témában vagyunk azonnal. Míg hallgatom, pillantásom a helyet járja, két csaj a bal sarokban, nyomozó kissrác a jobb oldalon, egymásba gabalyodott párocska srégen előttem, a kiszolgáló személyzet fel- és alá sétálgat, tányért szed, kávét hoz, mosolyog.
- Várj - szólalok meg összehúzott szemöldökeim alatt, és Ábelt gondolkodás nélkül félbeszakítva engedem le a telefont a fülem mellől. Még hallom, hogy tovább magyaráz, mintha káromkodna is egyet, de a figyelmemet már valaki más köti le. Tekintetem visszatalál a cukrászda jobb sarkában ücsörgő fiúhoz, meg az asztal alá hulló, ezeréves címlaphoz. Mi a... A kezem reflexszerűen mozdul, a hangom értetlen, ideges-fagyott. - Visszahívlak.
Lili ugyan említett egy fiatal srácot az eridonból, akinek tetszik, de arról elfelejtett szólni, hogy az Illető creepy, és a hatlapos tortája fölött épp nincs jobb dolga, mint utánunk kutakodni.
Le sem veszem róla a pillantásom, míg oldalra billenő fejjel közeledem hozzá. Nem tudom, hihetek-e a szememnek, hiszen kétségtelen, ennél abszurdabbat talán még életemben nem láttam - pedig, nos, megesett már velem egy s más.
- Ha kérdésed van, itt a lehetőség - mondom neki, mikor nehézkes sóhajjal felveszem a földről az elsárgult címlapot, és előredőlve az orra alá csúsztatom azt. A vele szemközti széket lassú, megfontolt mozdulatokkal fordítom meg, és mikor leülök, alkarjaimat a fatámla tetejére támasztom. A hangom nyersen csendül fel, bal szemöldököm felfelé ível. - ...Péter.
Utoljára módosította:Vajda Richárd, 2019. augusztus 28. 21:02
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Szentmihályi L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2019. augusztus 28. 21:56 Ugrás a poszthoz

Masa
Frayec ~ zárás

Aggódva pillantok Masára a szemem sarkából, könyvemre hajolva és tettetve az olvasást. Bár egyáltalán nem rám tartozik és kicsit sem az én döntésem, nagyon nem szeretném, ha részt venne ezen a párbajon. Attól a pillanattól kezdve ezen a véleményen vagyok, mióta kiderült a partnere nem is egy diák lenne, hanem egy idős pasi. Nem gondolok mondjuk harmincöt fölé, de azért kétlem, hogy valami húszévessel kellene párbajoznia. Mindenesetre a terelőpárbaj már csak azért sem jó ötlet, mert az előző meccsünkön pont egy gurkó ütötte ki. Talán korai lenne egy újabb játék vele.
- Tudod mit? Nem ismerem Henriket, de biztos vagyok benne, hogy ha komolyabbra fordulna a helyzet, akkor azonnal befejeznétek. Plusz, én hiszek benned. Gyakorlással bármi sikerülhet – kedvesen mosolygok rá és amennyiben hagyja, bátorítóan megszorítom a hozzám közelebb eső kezét. Látom rajta a kétségbeesést és ebben a pillanatban bármit megtennék, hogy semmissé tegyem ezt a párbajt és a levitásnak ne kellene emiatt többet aggódnia. Bárcsak segíthetnék rajta valahogy.
Masa azonban a következő pillanatban egy kifogás kíséretében felpattan a székről és elviharzik a polcok irányába. Elkeseredetten dőlök hátra szemeim lehunyva pár pillanat erejéig. Eddig alvó állatom most lassan az ölembe kucorodik és halk morgással igyekszik megnyugtatni. Ujjaim maguktól találnak utat a bundájába és egy utolsó pillantást vetek Masa eltűnésének irányába, mielőtt egy sóhaj kíséretében ismét a könyvek fölé hajolok. Hosszú nap lesz ez is, az már biztos.  
Utoljára módosította:Szentmihályi L. Izabella, 2019. augusztus 28. 21:57
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2019. augusztus 28. 22:34 Ugrás a poszthoz

Édes bátyám Love

Szeretem ezt a szót. Magunkat. Fontosnak és elengedhetetlennek tartom, hogy ez a szó jellemezzen minket. Fontos, hogy legyen kapocs közöttünk, hogy mi ketten örökök vagyunk egymásnak. Nem akarom elveszíteni Cole-t, soha. Ahogy nem akarom elveszíteni Adrian-t sem. Sokan talán ferde szemmel néznek rám ezért, de engem egyáltalán nem érdekel. Én túl tudok lépni a tényen, hogy Adrian és én többek voltunk egymásnak, mint csak barátok. Lényem egy része úgy néz rá, mint élete első szerelme, az akinek a szüzességét adta, egy másik része, mint barátot köszönt, kivel az évek folyamán egyre bizalmasabb kapcsolatot épített ki. Adrian a legjobb fiú barátom. Harmadrészben pedig Adrian a testvérem, akit védek és aki véd. Akivel olyan mély és szoros a kapcsolatunk, hogy azt senki és semmi nem befolyásolhatja. Nem tudom, hogy ő valaha szerelmes volt-e belém, szeretném hinni, hogy igen, és szeretném hinni, hogy a szerelmünk nem múlik el, csupán átalakul, mély szeretetté. Megerősíti a baráti és a testvéri szeretetet. Adrian nekem mindenben az első, és az is marad.
Cole és én harcosok vagyunk. A magunk eszközeivel, a magunk hitvallásával, de mind a ketten harcosként élünk. Küzdünk, és győzünk, és ha olykor el is bukunk, hát tanulunk belőle, újra nekiveselkedünk, akár százszor is, de nem maradunk a földön. Ez a kétszáz nap ékes bizonyítéka ennek. Most jön az én harcom, megküzdeni az új helyzettel, jól fogadni a tényt, ha Adriant mással látom. Jól fogadni, ha Adriant Cole-lal látom. Talán ez lenne a legnehezebb része, az agyam és a szívem mégis tudja, hogy statisztikailag erre megvan az esély. Látom a lehetőséget benne, hogy úgy alakuljon, hogy akár csak rövid időre, de lehet, hogy egy életre egymás mellett kössenek ki. Ha ez bekövetkezik, boldog leszek, hiszen mind a ketten fontosak nekem, mind a kettejüket szeretem, és tisztelem. Örülnék a boldogságuknak. Jó ne szaladjunk ennyire előre, csak a szakítás miatti bánat beszél belőlem, de azért örülök, hogy csak Adrian legilimentor, és ő most nincs itt.
- Az emberek hibáznak és csalódást okoznak. Ha nem így volna, akkor ne lenne miért küzdeni, miért reménykedni a felfelé ívelésben. Unalmas, egysíkú semmik lennénk.
Doktor Emily rendel. Ujjaimmal viszonozom a szorítását, és egy biztató mosolyt is küldök felé. Nem akarom, hogy más legyen. Jó, nyilván szeretném, ha ez a kétszáz nap kétezer nap lenne, és még annál is több, de nem akarom, hogy ne legyen önmaga. Fessen, élvezze az életet, legyen a testvérem. Nem kérek tőle mást, csak, hogy maradjon életben. Hogy ne kelljen nekem eltemetnem őt. Ne most, ne ennyire fiatalon, ne ennyire távol az időskortól. Azt kérem, hogy maradjon velem, ne csak a lelkemben, ne csak a szívemben, hanem úgy, hogy a nap bármely pillanatában átölelhessem, érezhessem bőre melegét, az illatát. Lássam a szemét, arcának minden rezdülését. A kérdésre, hogy mondhat-e valamit, bólintok.
Azt hiszem, jobb lett volna, ha inkább a fejemet rázom, mert ahogy felhozza az emléket, amikor elmondtam, hogy szerelmes vagyok, a képpel együtt az összes érzés is felszínre tör. Negatív, rossz emlékek. A testem megfeszül, figyel arra, amit mond. Nem akarok beszélni róla. Nem akarok válaszolni. Mindegy, hogy mi volt, az a lényeg, hogy most mi van. Azon, az akkori érzéseken nem tudunk változtatni, nem tudok rajta változtatni. Lehet ez másnak megy, de nekem nem. Ha szóba kerül, emlékszem mindenre. A gitárra az ölemben, a nevetésére, hogy ő omlott össze, holott az én lelkem volt terhes, nekem lett volna szükségem rá. Hiába mondjuk, hogy nem úgy volt, ha betörsz egy ablakot, az ablak be lesz törve. Foghatod a szélre, arra, hogy a világ összeszövetkezett ellened, de az ablak betörve marad. Szemeimet lehunyom, az arcomat nem láthatja, teljes nyugalomba próbálom helyezni magam. Nem fogok veszekedni, nem fogok feszülten vibrálni. Semmi ilyet nem teszek. Nem akarom ezt a témát, de mondja ki, ha szeretné. Nem úgy volt, rendben. Megértem, de nem vagyok képes elfogadni. Egyszerűen nem megy. Nekem az a pillanat életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. A nevetése miatt később sem közeledtem senkihez.
- Értem.
Felelem csendesen, és nem nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy folytatni fogja. Olyan, mint amikor kezdődik a migréned. Lehunyod a szemed, és reméled, hogy ez egy téves riasztás, csak kicsit zsong, csak nincs levegőd, csak fáradt vagy, és ezért érzel hányingert. Elkezd lassan bekúszni a fejembe a zsongás, de igyekszem tartani magam. Csak a végét várom. "El vagyok baszva." Itt nyitom ki a szemem, és engedelmesen ismétlem meg a korábbi szavamat:
- Értem.
Ez lesz a vége. Még egy pár mondat, és véget ér. Kimondta, az ő lelke megnyugszik, én pedig, szomorú tudom, de nem érzek semmit. Megfosztom magam attól, hogy bármit is érezzek, mert tudom, ha éreznék, veszekednénk, és az egyikünknek sem hiányzik. Nem mondom ki, hogy megértem őt, mert megértem, de elfogadni nem vagyok képes. Nem tudom elfogadni ami akkor és ott történt, széthullottunk mind a ketten, de ő nevetett. Az a nevetés a legrosszabb nekem. Arra emlékszem a leginkább. De mindjárt vége. Tudom, ismerem már. Ismerem Cole mondatainak felépítését, de amikor habog, felpillantok rá, és elmosolyodok arra a bizonyos szóra.
- Én is szeretlek. És tudom, hogy sajnálod.
Tényleg tudom, de ez már nem segít. Az a nap több, mint két éve volt. Két éven át egyszer sem hozta fel, egyszer sem mondta azt, hogy sajnálja. A lényem egy része bűntudatot érzett a mai napig Adrian miatt, és ezek szerint az egész felesleges volt, mert ő nem úgy gondolta. Haragszom rá. Mert sosem mondta. Hálásnak kellene lennem, hogy most mégis, de nem megy. Most nem. A mai napon nem. Egy nap majd talán.
- Csak maradj életben Cole, az elég sokat segít a dolgon.
Ezt szeretném, őszintén. Hogy éljen, hogy érinthessem, hogy a bátyám az élők sorában tudjam. Ő nekem a legfontosabb, és nem akarom elveszíteni semmi szín alatt sem. Majd enyhül a düh, amit most érzek. Majd elmúlik szépen lassan. Beszélt róla, és remélem, hogy többé nem szeretne.
- Köszönöm Cole, hogy elmondtad.
Tudom, hogy nem volt könnyű neki sem. Tarkóját simítom, oldalra fordítom a fejem és apró puszikat nyomok a hajába, hogy érezze, itt vagyok. Elmosolyodva vigasztalom.
- Élned kell Cole, mert kell majd valaki a gyerekeimnek, aki elrontja őket. Extra csokidara szórással és cukorkákkal.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Scheffer Riza Cirilla
INAKTÍV



RPG hsz: 65
Összes hsz: 296
Írta: 2019. augusztus 28. 22:35 Ugrás a poszthoz


Idegesen tekintek körbe az előttem elterülő hatalmas pályán a levitás páholyból. Az egyik fenti sorban ülök, lábam az izgalomtól gyorsan jár fel s le, ujjaim erősen szorítják az ülésem. Masát várom és közben megbánom az összes eddig meghozott döntésem, meg azt is igazából, hogy megszülettem. Már őszintén nem tudom minek jelentkeztem a csapatba, vagy mit keresek itt, mikor seprűn is alig ültem életemben. Teljesítettem azt amennyi a tanulmányaimhoz kötelezően kellett, aztán dobtam el magamtól a seprűt amilyen messzire csak lehetett. Bevallom különös érzés volt repülni és nem mondom, hogy nem tetszett, de hogy még kviddicsezzek is?! Őrültség. Visszamondani most már aligha tudom, így nincs más választásom, mint megvárni unokatestvérem, aki remélhetőleg az alapoktól kezdve bevezet majd a kviddics oly csodálatos világába. Vagy mi. Azért félek. Tudok a nagy, kilós vaslabdákról, amik úgy csapnak le embereket, mint a húgom szokta nyáron a szúnyogokat. Jobban belegondolva ehhez a játékhoz sok szerencse kell és ügyesség, ami nekem szerintem nincs, mert ember legyen a talpán – vagy seprűn -, akinek sikerül leráznia a vasakat. Elég ijesztő ez így, és hagynak tizenéves diákokat repkedni a pályán ilyenekkel a nyomukban. Merlinre, mire vállalkoztam…
Utoljára módosította:Scheffer Riza Cirilla, 2020. január 5. 20:41
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Zippzhar Mária Stella
Egyetemi hallgató, Animágus, Legilimentor, Világalkotó, Bogolyfalvi lakos


minden lében villa
RPG hsz: 673
Összes hsz: 6318
Írta: 2019. augusztus 28. 23:01 Ugrás a poszthoz

Rizibizi


Gyermek felnőtt kedve hóó édes élet Jariboo... az untig ismert rigmusokat dúdolászva szedem kettesével a fokokat, a szélben lenegedező vörös hajú lány felé. Mármint nem a lány lengedezik, hanem a haja, na.
- Szióka - huppanok le mellé, vállammal megbökve vállát, kezemmel megsimítva kezét. Nem is igazán távolodok el, bensőségesre hagyom a távolságot, miközben tekintetem már a pályát pásztázza. Nem ritka ez a közvetlenség nálam, de a mellettem ülő még ebben is különleges. Persze nagy kincs az az embernek, ha egy szinte ikertestvéreként jól ismert ember tér vissza a mindennapjaiba hosszú kihagyás után, nem is tagadhatnám le mennyire örülök, hogy újra itt van.
- Izgulsz? - pillantok le elfehéredni készülő ujjperceire, majd lenyúlva finoman leválasztom őket és tenyereim közé fogom. Bátorítólag simítok végig rajta többször egymás után, majd felállok, és lassan, de biztosan, őt is megpróbálom felhúzni.
- Nem lesz semmi baj, bízz bennem - mosolygok rá lágyan, megkímélve őt mindenféle vicctől, poéntól, pattogástól. Vele sosem viselkedtem teljesen úgy mint a többiekkel. Érzékeny, így én is óvatosabb vagyok, de nem kényszerből, hanem egyszerűen ezt váltja ki belőlem. Mellette megnyugszom kicsit, elengedem magam, merek szomorú, bánatos, lehangolt, vagy akár kétségbeesett is lenni. Most azonban ilyesmiről szó sincs, vidám vagyok, könnyed, lebegős vidám, és ez sugárzik is rólam, miközben magabiztosan várok, hogy eldöntse ad-e nekem, és ennek az egésznek egy esélyt, vagy sem.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Thomas Middleton
KARANTÉN


cinnamon roll
RPG hsz: 800
Összes hsz: 3957
Írta: 2019. augusztus 28. 23:04 Ugrás a poszthoz

LAU
éjjel a szobánkban | a szünetben Balatonfüreden | x

Meglep a puszi, szemöldököm felszökik és ezzel egy időben mosolyom is elszélesedik. Mámorosan pislogok a mennyezet felé. Nekem ez jobban tetszik itt, mint egy parkban. Bár este jó lehetne. A lényeg a meghittség, hogy tényleg egyedül legyünk. Persze, imádom magam különféle társaságokba is bevetni vele, viszont ha lehet választani, erre teszem a voksom itt.
Már felkönyökölve hasalok mellette, éppen nézegetve őt, amikor odanyúl arcomhoz. Egy hosszabb pillanatra lehunyom szemem kedveskedésére, átadva magam neki teljesen, tudván, hogy ez kivételes, hogy ezt el kell rakározzam és becsben őrizzem. Ám ahogy felnyitom a tekintetem sincs még vége. Eleinte csak lágyan érinti üdén szétálló kócom, aztán merészebben belesüllyeszti ujjait. Pilláim megint összezáródnak, arcomon puha, önfeledt mosollyal élvezem, ami történik. Bocsánatkérése ébreszt fel, s pattannak ki ismét kissé párássá lett szemeim.
- Ne, én... - lehelem ki kissé kétségbeesetten, aztán elcsuklik hangom, ahogy megálljt parancsolok a hirtelen kitört nyugtatásnak. - Nagyon szeretem, csináld csak, ha... akarod - adom tudtára végre kicsit összeszedettebben, hogy ezért aztán nem kell elnézést kérnie. Még véletlenül sem.
- Bármit, amit szeretnél - fokozom, ha már itt tartunk. Mert igenis úgy érzem, hogy itt az alkalom tisztázni ezt. Lepillantok a köztünk doromboló csodacicára, szórakozottan simogatva, hogy aztán visszanézzek barátnőm szemébe. - Ne félj tőle, hogy... - rázom kicsit a fejem, azonban némileg meg vagyok lőve, hogyan fejezzem ki magam. - Nem fogom azt hinni, hogy... - kezdek már megint bele valamibe, aztán picit bosszúsan ráncolom homlokom, amiért nem állnak össze a szavak. Komolyan, hogy mondjam ezt? Aprón megnyalom a szám és fújok egyet. Kezdem kínosnak érezni ezt a hatalmas szünetet, amit most tartok. Mintha csak rozsdás fogaskerekek próbálkoznának a fejemben nyikorogva. Nem tudom, hogyan fejezzem ki azt, ami bennem van. Bökjek már ki végre valahára valamit!
- Nem fogok semmit hinni - nézek rá jelentőségteljesen. Ez telik most tőlem, nem tudom megfogalmazni, azonban remélem, így is ért engem. Hogyan kéne elmagyarázni azt, hogy attól még, mert ő megérint, nem fogom magam feljogosítva érezni, hogy így tegyek én is? Nem merül ettől fel bennem, hogy vakmerővé válljak, hogy ne vigyázzak, ne figyeljek rá. Ugyanis azt sejtem, ő emiatt tart attól, hogy megérintsen. Mert nyilván magából indul ki és abból, hogy neki ez sok lenne. Hogy tolakodó. Meg mert fél attól, hogy viszonzom. Vagy nem? Nem ez a helyzet? Akármi is az, úgy gondolom, mindenképp jó, ha tudja, amit most mondtam neki és amit esetleg, talán, véletlenül meg is értett. Ha így történt, az nem az én érdemem, hisz nem tettem túl sokat érte. Persze, nem hiszem különben, hogy ettől majd varázsütésre állandóan a hajamban lesz a keze meg mindenfele rajtam, ahol épp kedve tartja, de ez az út hozzá. Gondolom. Az a fajta út, amin olyan lassan lépkedünk, amennyire jól esik neki és amin boldogan sétálok vele akkor is, ha soha nem érjük el a célunkat, ha csak olykor kapunk belőle kicsit, de addig is legalább vele vagyok.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Bagolykő Mágustanoda Fórum - összes RPG hozzászólása (38858 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 1248 ... 1256 1257 [1258] 1259 1260 ... 1268 ... 1295 1296 » Fel