Evelin


A festett öregasszony nyammog egyet végigméri a magukat illegető Dámákat, majd sóhajt egyet a padon ülve. Ezen a népségen csak a Rellonosoknál lévő festett sárkány segíthet. Hm, nem is rossz ötlet, egyszer rávehetné valamelyik portét, hogy segítsen neki. Épp mikor gonosz bosszúja részleteit szövögeti sétál be a folyosóra egy kíváncsi lányka, akihez eddig még nem volt szerencséje. Pedig bizony a Banya mindenkit ismer, aki ide jár! Ráadásul még meg is szólítja! A festett alak a most freskókkal teli folyosón végigméri magát, tényleg túl feltűnő ebben az előkelő környezetben. A beszélgetés hallatára az öregasszony sokkal aktívabb lesz: megigazgatja gyorsan a kendőjét, nyelvével letisztítja az egyszem fogát és végigsimít parasztos rakott szoknyáján.
- Ó, kedveském! Hát hogyne! Hoztál nekem valami ínycsiklandozó pletykát valamelyik diáktársadról? Netán tanárodról? Jajj ne csigázz már, mond mit hoztál! - Villognak a Banya szemei mohón, a lányt figyelve. Ha a diákocska festmény lenne, akkor bizony hellyel kínálná a padon, amin ül a falon, de így... így most csak arra kíváncsi, hogy miféle új dolgot hallhat.

Evelin megörül és lelkesen beszélni kezd a festményhez.
-Új pletykát nem tudok mondani. Csak annyit, hogy maga ügye kedveli a kérdéseket?
Éppen erre jártam. Még új vagyok erre. Nem rég jöttem a bagolykőbe. Éppen a felfedezőkörutamon vagyok. Mindig elkeveredek valami izgalmas helyre.
- Maga milyáratban erre?
Evelin a mondandólya végén nagy levegőt vesz, mert ezt mind egy szuszra mondta el és folytatja.
- Ha nem akar ne válaszoljon. Magánál nem akarom kihúzni ezzel a gyufát.

Evelin

-Kérdéseket... - Legyint egyet az öregasszony, majd maga mellé köp.
- Kedveském, ha nincs számomra mondandód, akkor semmi hasznodat nem veszem. Jobban jársz, ha kitalálsz valamit. - Sandít rá a lányra, majd feltápászkodik lassan a padról. Nincs ideje most csak úgy beszélgetni, sürgősen be kell gyűjtenie még pár dolgot, mielőtt megjelenik holnap az Edictum.
- Járatban... - Sóhajt a Banya, mint ahogy az első megszólalásánál tette. A lányka kíváncsi szemeibe pillant. Kedves egy teremtés, nem akarhat ő rosszat. Hjaj, hát az ő szíve sincsen kőből, hogy elküldjön egy lelkes kis... Levitást, ha jól látja a taláron. Kicsit közelebb hajol hozzá, ami csak annyira látszik, hogy az arca nagyobb lesz a falon, a rövidülési szabályok miatt.
- Pletykákra vadászom. A szokásos. A minap például hallottam egy remek történetet egy itt végzett fiúról, aki a lányok helyett most már a széket szereti. Furcsa, nemde? De olyan izgalmas. - Jobbkedvűen összeborzolja magát, akár egy most fürdött galamb, majd ismét végigméri a lánykát.
- Biztos nem tudsz te valami hasonlóan jó sztorit? Esetleg nincs neked titko... vagyis khöhöm. Valami lelki bánatod, ami nyomja a szívedet? Reménytelen szerelem, valami illetlen, amit más csinált és te még láttad is?

Evelin ránéz a kedves anyókára. És gondolkodni kezd.
-Azt hiszem nincs. Evelin gondolkozni kezd.
- Mégis lenne valami. Az egyik tanárt a kérdéseimmel és az őszinteségemmel az őrületbe kergettem. Tanultam belőle egy dolgot. Nem mindenki szereti a kérdéseket. Csak ennyi amit tudok mondani. De ha lesz más is megigérem hozzád jövök.
Evelin megint egy szuszra elmondta a mondandóját.
- De most sajnálom megyek. Van még egy kis dolgom.
Elindultam szépen lassan, türelmesen. Végighaladva a folyosón.

Nem tudom pontosan, miért jöttem a nyugati szárny második emeletére. Azt viszont tudom, hogy valahol erre van az eridon. A pontos helyet sajnos nem sikerült kiderítenem és sem Ashleyt sem Gwent nem mertem megkérdezni, pedig mindkettőjüket én vittem be a Levitába... Azért is lehet kapni fogok, bár egyelőre nem hiszem, hogy bárki tudomást szerzett volna róla, ha meg mégis, akkor jól titkolja. Szóval szerintem teljesen fair lenne megkérdezni, de eddig nem tettem, és most nem is tudom. Jobb ötlet híján benyitok minden ajtón, mert nem emlékszem pontosan Ashleyvel hova menekültünk be, na meg nem is volt lehetőségem jobban szétnézni itt a környéken.
Egy nagyobb szobánál azonban elakadok. Izgalmas és hívogató tele portrékkal, kényelmesnek látszó bútorokkal. Belépek és nem foglalkozom semmivel sem, csak nézelődöm. Egy-egy festmény előtt megállok, ha az illetőnek olyan kedve van elbeszélgetek vele, aztán ahogy haladok a kandalló előtti szőnyegnél megtorpanok. Beharapom a számat, aztán széles mosolyra húzom. Nagyon tetszik ez a szőnyeg! Bár nincs tél, attól még hangulatos lehet rajta feküdni. Gyorsan össze is szedek néhány párnát, amit korábban láttam szanaszét, ledobálom őket a szőnyegre, aztán felemelem a bal lábam, lehúzom róla a tornacipőt, és eldobom valamerre, majd megismétlem ugyanezt a jobbal is, azonban ez a cipellő nem úgy koppan mint az előző. Sokkal inkább mintha nyekkenne, én meg meglepetten nézek körbe, hogy mióta ad ki ilyesmi hangot a cipőm. Csakhogy ahogy a dobás irányába lépkedek rájövök, hogy bizony, nem a cipőm nyekkent, hanem egy manó.
- Basszus! Jól vagy? Nagyon megütött a cipőm? Nem láttalak, én... - nem tudom mit szokás ilyenkor, de lehajolok, és vizsgálni kezdem a manót, viszont elég nehéz megállapítani, hogy mekkora kárt tettem benne, mert elég sok rajta a sérülés - Mi... mi történt veled?
Kérdezem aggódva, miközben leülök vele szemben. Még így is magasabb vagyok, de így biztos tudok neki segíteni.

Békésen pakolgatja a tűzifát a kandalló mellett mikor egy akkora ütés éri hátulról, hogy nyekkenve ráborul az előbb pakolt fákra és egyszerre lát csillagokat és madarakat, de hát nincs is tavasz, vagy karácsony. Vagy Merlinre, hol van most? A fejét dörzsölgetve egyenesedik fel és pottyan rögtön fenékre úgy megszédül. Hát sokat esett már le mindenhonnan, ment neki mindenfélének, de a derült égből ütéssel még nem volt dolga. Egyáltalán mi ütötte meg? Forgolódik kicsit és veszi észre a mellette heverő cipőt. Majd rögtön utána, ugyan még kissé homályosan a cipő tulajdonosát.
- Azt hiszem. - feleli bizonytalanul, megpróbál felállni, de szédülési rohammal újra a fenekén landol. Már egyre jobban látható, hogy egy hatalmas szilva nőtt a fejére, mind méretében, mind színében az említett gyümölcsre hajaz a duzzanat, ráadásul egyre jobban fáj ahogy tapogatja.
- Lehet kell egy kis pihenő. - nyögi ki és szusszan egyet, az alapból kismanó még kisebbnek tűnik így, hisz így jó ha van egy vonalzó nagyságú, de annak a nagyrészét is a hatalmas fülei teszik ki. Még nem teljesen jutott el a tudatáig a fiú kérdése így csak ingatja a fejét és kótyagosan nézegeti.
- Ó, semmi különös. Csak pakoltam a fát és a holnapi vacsorámon gondolkodtam és hogy vajon a pillangók maguktól döntik el, hogy milyen színűek lesznek vagy a család mondja meg, hogy már pedig te fiam piros leszel lila foltokkal. - mélázik tovább. Ajaj, nagy a baj, szegény manónk nem kicsit beszél mellé hanem nagyon. Hozzá réveteg mosoly játszik ajkán és egyre távolba révedőbb a tekintete.

Oké. Ezt elrontottam, de nagyon. Rögtön egyértelmű lesz, amikor manó nem tud felállni, mert visszazuttyan, meg a fejét is tapogatja, és ott bizony nő egy szép nagy dudor. Nagyot nyelek. Mennyi kell ahhoz, hogy az ember megöljön egy házimanót? A cipőm biztos kevés hozzá, de ki hinné el, hogy a többi nem én voltam, na meg egyébként is? Aztán végig gondolom rendesen, és rájövök, hogy a manóknak van varázsereje és meg tudják magukat gyógyítani, ha éppen úgy alakul. Bár a manó velem szemben nem úgy néz ki, mint aki ezzel foglalkozna.
Megfogom a kezét, és lehúzom a fejéről, hogy jobban lássam a púpot, amit okoztam. Így elég közel kerülök hozzá, és ha el akarna dőlni, akkor majd megtartom, egyelőre viszont hallgatom, mit fecseg. Nem tudom eldönteni, hogy miattam beszél ennyi zagyvaságot, vagy alapból dilis, így inkább beszélek hozzá és kérdezgetem.
- Ne haragudj, nem vettelek észre. Ha látlak nem dobálom el a cipőimet. Hogy hívnak? Meg tudod mondani milyen nap van? - próbálok a nagy golyó szemekbe nézni, és ha kell, még lejjebb hajolok, hogy egy magasságban legyünk, aztán mivel elég furcsán fest, még megkérdezem - hogy érzed magad?
Közben meg lázasan töröm a fejem, hogy vajon mennyire szabad elengednem magam varázslatok terén. Hiszen egy ideje tudom már, hogy gyógyítással akarok foglalkozni, olvastam is sokat a gyógyító bűbájokról, a púp eltüntetés-csillapítás viszont nem volt köztük. Valahogy nem ez volt az első, aminek utánanéztem, és most kezdem bánni. Az jut eszembe, hogy anya otthon ilyenkor kanállal vagy késsel nyomta meg a fejünket. Közelebb húzok egy párnát, és a manó mellé teszem, hogyha úgy érzi, le tudjon dőlni.
- Egy pillanat, tudom mit kell csinálni! - mondom neki, majd felpattanok, és a szekrényhez megyek, hogy abba keressek egy megfelelő evőeszközt. Viszonylag hamar találok egy kanalat azzal sietek vissza, aztán pislantok a manóra.
- Tudod ez mire való? - érdeklődöm megint, bár nem túl pontosan, mert engem az érdekelne ismeri-e az "orvoslásnak" ezt a módját. De igazából mindegy is mit mond, ha nem tiltakozik hevesen, akkor a púpra teszem a kanalat.
- Ez lehet picit fájni fog, de utána jobb lesz - mondom biztatóan, aztán picit hozzányomom a fejéhez a hideg evőeszközt, bízva a sikerben.

Most már nem csak csillagokat hanem azokat a pillangókat is látja, amikről beszélt. És álmélkodva figyeli a képzeletbeli pillangók repkedését elmélázva, így nehezen jut el a tudatáig, hogy kérdezgetik.
- Bíborkának vagy Bibinek hívnak a többiek, vagy te mihaszna kelekótya is voltam már, de az még régen, azóta ügyesebb lettem ám. És hogy milyen nap, hát másnap, húsvét vagy karácsony... - látszik, hogy gondolkodik a kérdésen elég erőteljesen, még a homlokát is ráncolja a nagy igyekezetben.
- .. vagy vajsör másnap. - jut a konklúzióra és nagyon viccesnek találja a kis sziporkáját így hangosan kuncog rajta, ami nem éppen jellemző rá. A feje helyett a hasát kezdi fogni nevettében és el is dől a nagy hahota közepette. A hogy létére vonatkozó kérdésre így már nem is tud felelni, csak a könnyeit törölgeti a szeméből. A fiú most biztos azt hiszi, hogy megbuggyant, pedig rendes manó ő és normális csak most tényleg nagyot kapott a kobakjára. Mikor meglátja a kanalat újabb röhögőgörcs kapja el és nagy csuklások közepette kinyögi.
- Én levest eszek vele, nem tudom az úrfi mire tudja még használni, de lehet én vagyok fantáziátlan hozzá. - és mit ide tiltakozás, az se tudja hol van, így bizony megy az a kanál a púpra, kis manónk pedig ugrik egyet helyből és rögtön kijózanodik a fájdalomra, amit a púp visszanyomása okoz.
- A manóba. - kiállt fel ijedten és szaporán pislog körbe, mint aki most tért magához egy mély kábulatból.
- Hol vagyok? - tekintget körbe majd újabb összerezzenés kíséretében veszi tudomásul, hogy nincs egyedül. És torkára forr a szó, halálra váltan néz a fiúra majd a kanálra majd ismét a fiúra és homlokát ráncolva próbálja kitalálni, hogy mégis minek térdelnek mellette egy kanállal. Mit művelt már megint?!

[Anya, Ádám, Bálint]

Lassan kúszik be a külvilág a tudatába a fura illatával. Nem kviddicsillat van, hanem túltisztaság illat, ami azt jelenti, hogy bajban van, méghozzá nagy bajban. Még nem nyitja ki a szemét, gondolkozik... nyilvánvaló, hogy fekszik valahol, és nem a kviddicsfelszerelésben. A sípcsontja már nem fáj annyira, a csuklója sem, de a feje nagyon, ahogy próbál visszaemlékezni, de igazából nem tudja, hogy nyertek-e. Arra emlékszik, hogy felkiáltott, aztán... mi történt aztán? Miért ilyen nehéz mozogni? Összeráncolja a homlokát, így már tudja, hogy rá fognak jönni a körülötte lévő emberek, hogy magánál van. Anya itt van, és Ádám is, felismeri a mágiájukat, és ebből tudja is, hogy nagy bajban van. Nagyon nagy bajban, és ennek a szónak a hatására kezd derengeni egy emlékkép, ahol épp megnyitja maga körül a földet, és kisebb-nagyobb méretű köveket, kavicsokat, és sziklányi földdarabokat dobál maga körül, miközben tovább sikoltozik. Fél attól, akit az emlékképében lát, nagyon fél. Ki is nyitja azonnal a szemeit, és ezzel a riadt tekintettel néz Anyára, majd Ádámra.
-Mi történt?- kérdezi halkan, aminek örül, így annyira nem egyértelmű a pánik, ami benne tombol, bár mindegy, ha Anyát nézzük, őt nem lehet átverni. Bele is kezd a beszámolóba, és Ashley tudja, hogy sokat elhallgat a valóságból, de még így is szörnyűnek találja. Érezte, hogy valami nincs rendben, aztán Ashley felkiáltott, felgyorsultak az események, a meccsnek vége lett, ő leesett, vagy ugrott a seprűről, és tovább kiáltozott, de ekkorra már Anya is és Ádám is próbált a közelébe kerülni. Csapkodott a levegőben, aminek hatására a föld megnyílt, és a kövek is röpködtek, meg a nagy földdarabok, mindenkit betereltek, senki nem sérült meg. Ádám állította meg.

Legalább a nevét tudja, ez haladás. De a napok már problémásak. Igaz abban sem vagyok biztos, hogy a manók alapból tudják az ilyesmiket. Ettől függetlenül aggaszt a dolog. Még ha nevet is, az, hogy ennyi zagyvaságot hord össze nem jó jel. Elég alaposan eltalálhattam. Egyre nagyobb a bűntudatom miatta. Jobb ötlet híján keresem meg a kanalat, és térek vissza hozzá.
- Arra is kiváló, de én gyógyítani szoktam vele - nézek rá komolyan, és remélem nem veszi zokon a következő néhány másodpercet. Biztos nem kellemes, amit csinálok, meg is ugrik, viszont amikor újra megszólal, a hangja tisztábban csendül s a szemeiben sincs már nyoma annak a kótyagosságnak, amit korábban láttam bennünk. Sóhajtok egyet, és csókot nyomok a kanálra. Csodaszer! Megmentettem vele egy manót a kergeségtől. Persze aztán kapcsolok, hogy mennyire hülyén festhetek. A kanalat gyorsan a hátam mögé dugom, s kissé zavartan pislogok a manóra, ahogy válaszolok neki a feltett kérdésére.
- A nyugati szárny, második emeletén... azt nem tudom pontosan, hogy mi ennek a helyiségnek a neve, de nagyon kellemes - kezdek bele, aztán megköszörülöm a torkom - khm... izé... elnézést kérek. Az én hibám, hogy nem tudod. Azt hittem egyedül vagyok, és elhajítottam a cipőmet, ami téged talált el...
Bűnbánóan pislogok a tornacsukám felé, és beharapom a számat, aztán bár térdelek, megdöntöm magam - koreai szokás, az elmúlt években belém ivódott.
- Ne haragudj! - kérem, aztán épp csak megemelem a fejem, hogy lássam a reakciót. Ha elnézi nekem ezt a kis baklövést, akkor folytatom. - Bíborka a neved, ugye? Mi az utolsó emléked?
Érdeklődöm, mert tudni szeretném, mekkora kárt okoztam. Azért remélem nem vészes. Bár nem hiszem, hogy emiatt kirúgnának, de egész biztos nem fognak megdicsérni, ha kiderül, hogy az egyik manót munkaképtelenné tettem.

Ashley és Bálint


A két kis gyerkőc nagy zajt csap, amíg menekülni próbál a közeledő valaki elől, és addig-addig szaladnak egy emelettel feljebb, mígnem felérnek a Dámák folyosójára. Az úrihölgyek most éppen ékszerekről és a régi szép időről álmodoznak, így gyakorlatilag nem ébrednek fel Ashley és Bálint hangos szívverésére sem. A fiataloknak azonban nincs nyugtuk így se, a legközelebbi terem a Társalgó, ahova be akarnak nyitni. Az ajtó nincs bezárva, a kilincs lenyomása után könnyedén és barátságosan invitálja be a látogatókat, mint ahogy mindig. A terem sötét és üres, az egyetlen mozgást csak az a szellem okozza, aki ásítozva siklik át a nebulókon, ezzel felettébb kellemetlen élményt okozva nekik. De talán nem csak ez a szellem nem tudott aludni, mivel odabentről fontoskodó duruzsulás hallatszik. Ashley és Bálint ugyan nem láthatják az ajtó mögött rejtőző festményt a tudós doktorokkal, de világosan hallhatják a Macsulikról folytatott heves vitát, amit még üvegek csörömpölése is kísér. Ide talán nem ajánlatos bejönni, hiszen a festmények egy szempillantás alatt valamelyik tanár fülébe juttatják az ittlétüket, de ha nagyon akarnak, be is szállhatnak a nyomtafestéket nem tűrő ékesszólásokkal teli tanácskozásba.

[Ashley és a Titokzatos]

A zaj sosem jó jel, így természetes hogy futni kezdek. Találok is egy szimpatikus ajtót és Ashley is rábólint, hogy erre bizony mehetünk, így lenyomom a kilincset, hogy aztán majd bemenekülhessünk. Ekkor ér, életem eddigi legkellemetlenebb élménye: átsiklik rajtam egy szellem. A hideg érzés még hagyján lenne, de valami más is van a dologban, amitől egy pillanatra lemerevedek. Ijedten és sápadtan nézek Ashleyre, bár a sötétben ez nem biztos, hogy látszik. Aztán nagy nehezen összeszedem magam, és befelé indulnék, de a zajok, amik a helyiségből érkeznek megakasztanak.
Ashleyt is megállítom, nehogy tovább menjen. Inkább kiterelem a szobából, amilyen halkan csak tudom visszazárom az ajtót, aztán tovább indulok, remélve, hogy több akadályba már nem futunk bele. Hogy ezt elkerüljük egy nagyobb páncél mögé húzom be az eridonos lányt és óvatosan leteszem a takarót is, ami tele van pakolva, abban bízva, hogy a sötét folyosón nem leszünk feltűnőek. Le is guggolok, hogy még inkább elvesszek az árnyékban, és Ashleyt is lehúzom, aztán halkan kérdezem meg.
- Van valami ötleted, hogy most mi legyen? - igazság szerint, én abban sem vagyok biztos, hogy a kastélyon belül hol vagyok. Az még meg volt, hogy a nyugati szárny, de aztán futás közben nem figyeltem, csak arra, hogy minél távolabb legyünk a veszélytől.
Beszéd közben pedig a mellkasomat kezdem dörzsölni, azt hiszem, még mindig érzem az előbbi szellem nyomait magamban. Nem tudom mennyi ideig fog ez még tartani, de a jövőben egész biztos, hogy messzire kerülöm a szellemeket, mert ez nagyon-nagyon rossz volt.

Nem igazán sikerül realizálni azonnal, hogy mégis hol lehet és hogy került ide így folyamatosan tekintget jobbra-balra mintha keresne valamit, pedig az első körbenézés után rájött, hogy hol van, az előtte térdelő fiú által meg is bizonyosodik róla, de azért még nem tiszta a kép, hogy került ide. Éppen a konyhában ténfergett feladat után, amikor elküldték, hogy rakja meg a kandallókat a tanári szobákban és a társalgókban, tényleg, hát így került ide. Még a fejére is csap, de rögtön feljajdul. Hogy lehet ilyen ostoba?!
- Semmi gond, buta egy manó vagyok, mint látható, nem kár értem. - mosolyodik el halványan, bele is halna a szégyenbe ha miatta hibáztatná bármiért magát egy diák.
- Egyébként társalgónak nevezik legtöbbször ezt a helyet, azért is vannak kényelmes fotelek és a többi. - segíti ki a diákot, legalább valami haszna legyen ha már ennyi bajt okozott. Vagyis talán, a fene se tudja, mert végülis a leírás alapján ő vétlen áldozat volt.
- Igen, úgy hívnak és a fákat rendezgettem illetve raktam a tűzre. Nagyon hideg tud lenni estére a kastélyban még nyáron is. - úgy tűnik még a fejsérülés hatása alatt van annyit fecseg, pedig nem jellemző rá. Sőt, nagy nyugodtan ücsörög tovább a földön és eszébe nem jut, hogy el kellene indulnia, pedig még dolga lenne. A tanári szobákban ezen az emeleten még nem is járt.

Indián megmentő bácsi meg látogató(k)
Griff - Luca 1:0
Navine-Levita meccs eredményeként...

Egészen hamar egyértelművé vált számára, hogy nem ez lesz élete mérkőzése. Illetve pozitív értelemben biztosan nem. Minden baja volt a reggel, és a nap korábbi szakaszában egyaránt. Késett, amit sosem tett még, sőt, ő szokott lenni az első, aki kiérkezik és az utolsó, aki elhagyja a pályát, valamint az öltözőt. Valami nagyon nem stimmelt. Lehet csak ráparázott az idényzáróra, vagy nem is igazán tudja. A mai meccs nagyon fontos, nem csak azért, mert a bajnoki cím múlhat rajta, hanem azért is mert Kristóf utoljára lép pályára velük. Eljött az a pillanat, amit nagyon nem várt, el kell válniuk egymástól. Nyálasan, túlérzelgősen hangzik, főleg, hogy se nem rokona, se nem közelebbi kapcsolata, csak egy barátja, bár felnéz rá és kicsit olyan pótbátyó számára. Nehéz megfogalmazni miket is érez most, de ideje nincs sok agyalni, hiszen ismét terelőként került a pályára, amibe bele is vetette magát, azonban a meccs egész korán olyan fordulatot vett, ami elhozta a legrosszabbat. Gyanús is volt, hogy Luca aránylag épen megúszott eddig minden mérkőzést. A legnagyobb baja egy csuklózúzódás volt, de azt is kikezelte az indián rövid idő alatt még a meccs közben. De most…
Az egyik pillanatban még az elütött gurkót figyelte, aztán már csak a sikoltások miatt fordult meg, mikor is frontális karambolba került a nagy repülő izével. Teljesen sokkba került, szinte csukott szemmel, próbálta az ütőjével elcsapni magától, sikertelenül, ráadásul csak feldühítette az állatot. Rossz döntést hozott. Semmit nem látott belőle, csak küzdőt, teljesen eredménytelenül. Az utolsó képkocka az, mikor valami embertelen erővel majdnem kiszakad a karja a helyéről, mivel elrántotta őt az állat. A kép teljesen elsötétült előtte. Nem érzett, nem látott és nem hallott semmit.
Fogalma sincs mennyi idő telhetett el, csak szemhéjain át kezdett némi fényt érzékelni. a kezét képtelen volt felemelni, minden apró mozdulattól egész testét végigjáró fájdalmat érzett. Kiszolgáltatottnak, reménytelennek és borzalmasnak érezte a helyzetet. Semmit nem érzékelt nem hallott apró neszeken kívül. Csak apró pislogások mellett próbálta kinyitni a szemeit, a kibírhatatlan fejfájással, zavaró fénnyel és fájdalommal küzdve.
a lehető legrosszabbakra gondolt most, lelkiekben már szinte készítette magát, hiszen hirtelen a képességével sem tudott összhangba kerülni, mai azért segített volna valamicskét. Nem ment. És… a meccs. Te jó isten, nélküle ott vannak, vagy voltak... jézus. Teljes káosz, ami a tekintetére is kiült, miközben tisztulni kezdett előtte a kép és a homályosból már körvonalakat is ki tudott venni.

Luca

.  

Még mindig bűntudatom van. Nem akartam szegény manót ilyen helyzetbe hozni, már pedig, látom rajta, ahogy a nézelődik, hogy még mindig nem tudja pontosan mi a helyzet. Épp ezért igyekszem gyorsan elmondani mi is történt.
- Dehogynem! - fakadok ki, ahogy azt mondja nem kár érte. Hogy mondhat ilyet? Rendben tudom, hogy ő egy házi manó, akit rabszolgaként tart a varázslótársadalom - megjegyzem ez elég szégyenletes - de ettől még biztosan nagyon értékes személyiség.
- Értem. Látod? Nem is vagy buta. Velem ellentétben, te tudtad mi ez a hely - próbálok érvelni, remélem hisz nekem, és nem fog több balgaságot összehordani. Aztán inkább kérdezek, és amit mond, az igaz lehet, tekintve, hogy most is a kandallóhoz közel állunk, van is itt fa, amit rá lehet rakni. Megnyugtató. Kifújom a levegőt, legalább az agya rendben van. Ezek szerint nem ütöttem meg annyira.
- Jó, akkor ezt én itt megcsinálom, bocsánat kérés gyanánt - jelentem ki, és el is kezdem pakolni a fát a tűzre, de azért figyelem a manót is, sőt, megkérdezem.
- Ne lássuk el a többi sebedet?
Mert bizony, nekem feltűnt, hogy tele van ragtapasszal és nem hiszem, hogy ez valami hóbortja lenne. Bár még nem tanulok gyógyítást, azért az egyszerűbb sebek nem fognak ki rajtam, s a ragtapaszok mérete alapján nem is lesz gond, egyikkel sem. Nem lehetnek túl nagy sérülések.
- Ennyi fa elég a tűzre? - érdeklődöm még, mivel mostanáig pakoltam, viszont korábban sosem csináltam ilyet, s a kastélyt felgyújtani sem lenne éppen célszerű.

Bentley
Stégről jöttünk

Az erdőben történt ütés játszódott le a lány fejében már sokadszorra. Aztán annak az idegennek az arca, aki a stégnél megfogta. Ha ő nincs ott, valószínűleg már a tóba esett volna, és talán bele is fulladt volna. Mintha álmodna, olyan volt minden, de érezte a valódi fájdalmat. Valami nem engedte, hogy felébredjen, csak lassan az ujjai mozgásával kezdett magához térni.
Szemei nagyon nehezen szokták meg a világosságot, ami a mellette álló éjjeliszekrényen helyezkedő lámpából jött. Kezét a fejéhez emelte, fájlalta, és ahogy kitapintotta a ráragasztott gézt, úgy szisszent is fel. Lenézett, egy ágyban feküdt. Pár másodpercbe telt, hogy rájöjjön, a gyengélkedőn van. Szépen lassan kezdett emlékezni azokra a dolgokra, amiken magánál volt. A srác fogta, és cipelte fel a kastélyba.
Oldalra mozdította a fejét, és halkan nyögve feljebb tornázta magát. Az egész feje úgy fájt, mintha lecsapta volna egy gurkó. Ott ült jobbján az idegen, akit így fénynél jobban végig tudott mérni.
- Ugye nem mondtad el? - suttogott, majd lassan körbenézett a helyiségben. A gyógyító egy sebes karral volt elfoglalva a terem másik végében. Nagyon, de nagyon nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen az erdős dolgairól, remélte, hogy Ő neki is volt annyi esze, hogy valami mást hazudjon.
- Ahm...köszönöm, hogy felhoztál - erőltetett mosolyt eresztett meg felé, majd az éjjeliszekrényen levő pohárért nyúlt. Nagyon szomjazott, és még fájdalomcsillapító bogyó is volt ott. Remek!

Annelie

Összeráncolt, kis undorral az arcomon néztem végig, ahogy az orvos leápolta az arcán tátongó sebet. Nem bírom a vért, Jace születésénél is én csuklottam össze, de hősiesen végignéztem… ahogy most is. Szegény lány ájultan tűrte végig, ahogy mindenféle büdös, alkoholos krémekkel tisztítják a csúnya sebet az arcán, de remélhetőleg nem is érzett belőle semmit. Miután az orvos elment, ketten voltunk csak a függönyökkel elkerített kis „fülkeszerűsében”, éreztem, hogy itt az ideje, hogy menjek. A felkarom és a combom összes izma görcsben volt a cipekedéstől. Fel akartam kapni a hátizsákom, de nem bírtam felemelni. Leültem az ágy melletti kis székre, gondoltam megpihenek pár percre, aztán elindulok a szobám felé. Időközben egy a szobát épp elhagyó gyógyult átkiabált a termen, mit sem törődve az alvó betegekkel.
- Mi okozta Annelie sebét? – kérdezte tőlem rosszallóan. Kicsit magamra vettem, úgy kérdezte, mintha én csaptam volna le egy bunkósbottal. Tudta a nevét, úgyhogy valószínűleg ismerte már.
- Nem tudom. Az erdőben hallottam, hogy… - kezdtem el a monológom, de aztán eszembe jutott, hogy az erdő tiltott terület. És bármit is csinált ott, bármi is okozta a sebesülést, tilosban járt. – Hallottuk a stégről, hogy az erdőből furcsa hangok jönnek. Ezért futni kezdtünk, és megbotlott egy kőben. – Füllentettem rezzenéstelen arccal az ismeretlennek, aki utána bólintott egyet, és elhagyta a szobát. A lány kezdett magához térni, én változatlanul ültem mellette.
Az első kérdése alapján, azt hiszem tökéletes választ adtam a kíváncsiskodó fiúnak.
- Nem, úgy tudja, hogy elestél egy kőben. – mondtam neki mosolyogva. A vízért, és a bogyóért nyúlt, amit készségesen a kezébe adtam, hogy ne kelljen forgolódnia, aztán felálltam, mint aki indulni készül.
- Szóra sem érdemes.

Bentley

Nem túl valószínű, hogy Annie bármikor is megfogja tudni, mi történt vele. A nagy dög aki megtámadta lehetett ember, vagy bestia, de a sötétben...nehéz egy másodperc töredéke alatt ezt megállapítani.
A gyenguszon átöltöztették, ezt érezte is magán. Addig viszont nem nagyon mozgott, míg a vízzel le nem öblítette a bogyót, ami máris hatni kezdett. A srác menni készült, Annie pedig megköszönte amit érte tett, aztán fájdalmas mosollyal biccentett aprót felé, és hagyta menni.
A takarót lehúzta magáról, és akkor látta meg, miért van átöltöztetve. A lába valami zöldes krémmel hosszú csíkban be volt kenve. Ujjával egy kicsit lekent, és orrához emelte. A krémnek orrot csípő, szemet könnybelábasztó szaga volt.
Annie lassan felült, és az ágy szélére csúszott. Gyorsan körbenézett az ágy körül, de nem látott mást, cssk a ruháit. Szíve kihagyott egy ütemet, kövé dermedt. Leugrott az ágyról, a srác még éppen az ajtó előtt volt.
- Állj meg! - kiáltott utána. Hangjában düh, fájdalom, ijedtség volt egyszerre, és ez a hirtelen ugrás és kiáltás kombináció nem volt jó a fejének. Az ágynak dőlve nyögött, remélve, hogy a fiú visszalép hozzá.
- Nálad van...nálad van az íjam? - szemeivel fürkészte a fiút, hangja nagyon halk volt. A sztoriba nem passzolt volna egy íj. Annie minden reménye a fiúban volt. Ha nem adja neki vissza, akkor azt nagyon megbánja...
Az íj nélkül üresnek érzi magát, nincs mi megvédje. Pálcás varázslatokat még nem tud sokat, nem hiába mászkál azzal, amit tud használni. Szereti biztonságban tudni.
- Ha nálad van, csúsztasd az ágy alá, kiviszem mikor már nem figyelnek. Kérlek.
A fejét fogva a lány visszamászott az ágyba, és a srácot nézte onnantól.

Annelie

Már épp készültem elhagyni a szobát, amikor a lány utánam szólt. Felhúzva a szemöldököm kissé kifejezéstelen arcot vágva megfordultam, és kérdően ránéztem. Fáradt és feszült voltam, semmi másra nem vágytam, csak egy kiadós alvásra, de ez a kis íjas boszi átszervezte a napom rendesen. Két lépést tettem az ágya felé, de még mindig nem mondott semmit. Most vette csak észre a lábszárán lévő hosszú és mély horzsolást, ami így a zöld trutyival a tetején még durvábbnak tűnt, mint a szakadt nadrágon keresztül. Megesett rajta a szívem, a megfáradt arckifejezést, egy barátságosabb mosoly vette át.
-    Igen? Annelie…? – tettem hozzá rögtön egy ördögi mosollyal legbelül, ugyanis tudtam, hogy meg fog lepődni, hogy honnan tudom a nevét. Olyan fiatalnak tűnt, kb. 14, max. 15 éves lehetett, és máris ilyen balhékba keveri magát. Kicsit rosszul érzem magam, hogy titokban tartottam, hogy az erdőben járt, de remélem nem fog vele visszaélni, és újra visszamenni. Végre kibökte, hogy az íját akarja. Hangosan felnevettem, és az ágya végéhez sétáltam, majd megfogtam a lábfejét a takarón keresztül.
-    Csak nem gondolod, hogy visszakapod? – nevettem. – Megtartom a kis titkod, de nem fogom a szívemen hordozni, hogy hagytam, hogy újra bajba kerülj.
Hazudtam neki. Szinte tapintható volt a levegőben a feszültség, hogy mennyire fontos neki az az íj. Nem vettem volna el tőle, de mindenképpen akartam, hogy érezze a súlyát, ezért becsúsztattam az ágy alá, míg aludt… kapóra is jött, hogy éppen ezt kérte tőlem. Egy ideig még úgysem fog tudni lehajolni érte, holnap pedig úgyis visszajövök megnézni, hogy hogy van. Elindultam az ajtó felé, majd megálltam és visszanéztem rá.
-    Jóéjt, Annelie. Vigyázz magadra.

Katniss

Elindulnak Katnissal a kastély felé kézen fogva, bár Isidor ezt most inkább segítség gyanánt teszi, hogy időben észrevegye, ha valami baj történne a lánnyal.
-Szívesen máskor is. Persze, jobban vagy... csak épp holtsápadt vagy és remegsz. De egyébként semmi bajod, persze. Gyere inkább fel a gyengélkedőre, addig úgysem foglak békén hagyni. Ez az egyik rossz (vagy jó?) tulajdonsága, hogy bajban sem bírja abbahagyni a szellemeskedést. Valaki szereti, valaki nem... Reméli, hogy Katniss veszi a lapot és nem sértésnek veszi, inkább csak figyelemelterelésnek, vígasztalásnak.
-Ó, ugyan. Nem kell meghálálni, nem azért teszem. Ha baj van, segítek, amiben tudok. Elég hála lesz, hogy ha fordított eset lesz, te segítesz nekem. És... igen, lehet, hogy az. Én nem hiszek ugyan az ilyesmikben, úgy igazából azt hiszem, hogy nem hiszek semmiben... De ha szerinted az volt, akkor biztos igazad van. Pár pillanatig megint elmélyed Katniss tekintetében, de gyorsan észbekap, hogy nagyon sürgősen a kastélyban kell lenniük, azon belül a gyengélkedőn, hisz a lány még mindig rosszul van, még ha tagadja is. Kicsit sietősebbre veszi a tempót, és felmennek ketten a kastély keleti szárnyának második emeletére, és pár percen belül felérnek a gyengélkedőre. Ott a gyógyító fogadja őket.
-Elnézést kérek, de Katniss rosszul van. Úgy néz ki, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Eddig szerencsére nem tette, a falutól sétáltunk idáig, de sosem lehet tudni. Talán jobb lenne, ha legalább egy éjszakát itt töltene az Ön felügyelete alatt. Magyarázza el a helyzetet, a gyógyító pedig fogadja őket.

Isidor

Kicsit kínos most már ez az egész. Rosszul vagyok igen, de attól még tudok járni. Mindenesetre tovább szorongatom Isidor kezét, mert tényleg szükség van rá.
-Hát köszi. Megint csak azt kell mondjam, hogy ritkán találni ilyen jófej embereket. Persze, ha te kerülnél ilyen helyzetbe csak sikíts, és ott termek.- váltok én is viccesbe. Sohasem bírtam, hogyha az emberek sápítoznak, ha valamilyen baj éri őket. El kell fogadni és tovább kell lépni.
Erre a gondolatomra aztán abbahagyom a nevetést. Egy ideig nem beszélek, csak a gondolataimba mélyedek. El is felejtkeztem a rosszullétem rosszabbik oldaláról, magának a rosszullétnek az okáról. Hiányzik London, az út, az az egy év. És hiányzik Aidan. Elkap a bűntudat, ezért elengedem Isidor erős kezét, de azonnal kiderül, hogy ez rossz ötlet volt. Megszédülök és szinte beesek a gyengélkedő lakkozott faajtaján. Isidor szerencsére ott van mellettem és elkapja a derekam.
Bágyadt mosolyt küldök felé is, na meg a gyógyító felé.
- Neeem! Csak fáradt vagyok! Nem maradhatok itt egész éjszakára. Csak ledőlök pár percre. Mondjuk... arra az ágy...- és ekkor újra elszédülök. Minden feketébe vált körülöttem és elmosódott kiáltásokat hallok...
Nem tudom, hogy mennyi ideig vagyok eszméletlen, de mikor kinyitom a szemem az ágyon fekszem, de a saját ruháimban. Ebből arra következtetek, hogy nem tartott sokáig a filmszakadás.
Isidor hajol fölém aggodalmasan, vagy egy gyógyító? Valaki átszalad az ágyam előtt. Gyógyszereket hoznak, ami teljesen fölösle...
Vagy lehet, hogy mégsem? Lehet, hogy komoly bajom van?
Szóra nyitom a számat:
- Azt hiszem, jobb ha most elmész, Isidor. Gondolom szeretnél már egy kicsit kevésbé ájuldozós helyen lenni.-csak suttogásra futja.- Talán tényleg itt töltöm az éjszakát, köszönöm, hogy behoztál és...
Közben csukódnak le a szemhéjaim, ólmos fáradság ül a pilláimon. Rettentő álmos vagyok és kimerült.
-...talán reggel benézhetnél még.- mondom utolsót pislogva, azzal elnyel a pihentető, ébenfekete álom.

-=Ébredés=-

Legnagyobb meglepetésemre a gurkó nem talált el. Ott lógtam fejjel lefelé, összeszorított farpofákkal, hogy ha az engem követő gurkó nem száguld el felettem, akkor kevésbé fájjon, amikor sejhajba billent. De ez nem történt meg. Föltornásztam magam a seprűm tetejére, és körülnéztem, mit sikerült véghezvinnem.
A passz tökéletes volt, Bran sikeresen elkapta. Eléggé lemaradtam tőlük, de azért próbáltam felzárkózni. Nedra viszont ott volt elöl, így a kvaff hozzá került, és ennek örömére dobott is egy gólt. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam, hogy lehiggadjak. Én voltam jelenleg leghátul, ezért feljebb szálltam, hogy átlássam a felállást. A Navinés őrző kidobta a bőrt, és az egyik hajtólány már száguldott is a mi térfelünk irányába. A többiek üldözőbe vették, én viszont még álldogáltam egy kicsit. Úgy terveztem, ha elég közel ér, akkor felülről -mint egy rakéta- letámadom, és kikapom a kezéből a lasztit. Felfelé úgyis kevesebbet figyel az ember, nem? A lány passzolt, és pedig készülődtem a támadásra, amikor...
Még életemben nem láttam ilyet. Egy madár-ló hibrid, vagy a fene tudja, micsoda szállt be a pályára, és egy navinés lányra támadt. Felülről jól láttam, ahogy beleharap, aztán a többit eltakarta a szárnyával. Ármin száguld, és köteleket lövell a pálcájából, azonban a lény a lányt magára hagyva próbált kitérni. A hatalmas kígyónak tűnő szálak tehetetlenül estek a földre, majd eltűntek.
Szememmel a sérült navinás terelőt kerestem. Akármennyire is ellenük voltunk, azon körülmények között ez nem számított. És akkor...
Későn vettem észre, hogy a "madár" felém próbál meg elmenekülni. Nem is vett célba. Nem akart igazán bántani. Csupán nagyobb sebességgel akart eltűnni, és az arcomat éppen jó elrugaszkodó felületnek ítélte. Az egész olyan volt, mintha egy puha párnába rejtett dinnyével nagy lendülettel fejbe csapnának. A világ sötéten lüktetett, és a füleim sípolásán kívül nem hallottam semmit. A sikítozó lelátó pantomim előadássá változott. Meleget éreztem a számon: eleredt az orrom vére. Úgy tűnik, ez minden meccsem velejárója lesz.
Elindultam lefelé, hogy a gyógyító megint elláthasson. A tenyeremet néztem, ahogy a kis vörös cseppecskék melegen koppannak rajta. El is felejtettem, milyen magasan voltam. Csak szálltam és szálltam lefelé, egyre intenzívebb lüktetéssel. Nem túl nagy a vérveszteség, de éppen elég ahhoz, hogy fokozza a taslival járó tüneteket. Már gyanúsan sok ideje nem értem el a földet, ezért levettem a markomban lévő, alvadni kezdő tavacskáról a tekintetem, és lepillantottam. Nos, ezt nem kellett volna. Ahogy a fejem oldalra billentettem, ahogy a talajtól elválasztó méterek látványa megszédített, ahogy a szemeim sötéten lüktettek...
Egyszerűen leszédültem a seprűről. Fejjel előre száguldottam az egykor megmenekülést jelentő talaj felé, mint egy rakéta. Mindössze három méter lehetett a távolság, de nekem harmincnak tűnt. Zuhanás közben Dashát szúrtam ki, láttam az arcán az iszonyatot. Ekkor olyat éreztem, mint amilyet egy buborék érezhet, mikor kipukkan. Nem hatalmas robbanás, nem kibírhatatlan fájdalom... Csupán kis hanghatás, aztán sötétség.
_______________________________________________________________________

Álmodtam. Nem emlékszem, hogy mit, de álmodtam. Kis, halvány töredékek, egy keserédes, felsőbbrendű kacaj és egy mondat maradt csak meg. Azonban ezek mélyen belevésődtek az agyamba. És az alak, aki, vagy ami kiadta ezeket...
Leginkább úgy tudnám leírni, mint a világ legmélyebb hangú harangja. De... Egyben fülsértő, mint két acéllemez között morzsolgatott homokszemcsék csikorgása. És nyugodt volt, de egyben játékos. A Halál hangja volt ez. És amit mondott... Számomra nem volt éppen pozitív.
_______________________________________________________________________
Lassan kinyitottam a szemem. Még nem volt világos, de sötét sem volt már; nem sok kellett a napfelkeltéhez. Ezek a fényviszonyok szerencsére nem bántották a retinámat, szóval körül tudtam nézni. Még sosem voltam a gyengélkedőn, de azért villámlogikámmal ki tudtam következtetni, hogy ez az lehet. Kerestem a lányt, aki talán még nálam is rosszabbul járt, de nem volt sehol. Ekkor merült fel bennem: mennyi ideje lehetek itt? Ha tényleg olyan súlyosan megsérült, ahogy azt gondolom, akkor egy-két napig legalább itt kellett lennie... De lehet, hogy a lányoknak külön részlegük van, hogy - bár van paraván - ne legyenek gondok az öltözködéssel, higiéniával. Sóhajtottam egy hatalmasat, felültem, és az álmomon próbáltam gondolkodni, hátha eszembe jut valami, hátha az a mondat mégsem jelent semmit, hátha...
Gondterhelten vakartam volna meg a fejem, ha nem lett volna rajtam turbán. Pár percig így ücsöröghettem, fél kézzel a fejemet fogva, amikor beugrott. Lezuhantam. Ebben a pillanatban meg is fájdult a fejem, mintha a kín csak vezényszóra várt volna. Nem volt vészes, így fel sem szisszentem, csak grimaszoltam. Nem tudom, hogy keletkezett-e seb a fejemen, és azért van bekötve, vagy ez valami ősi indián módszer, és tele van gyógyfüvekkel, vagy imákkal, vagy varázs cuccokkal, de nem is izgatott. Inkább a meccs kimenetele érdekelt. Ha megnyertük, akkor elsők lettünk. Ha vesztettünk, akkor nagyon valószínű, hogy utolsók. Azonban az is lehet, hogy az a bizonyos incidens miatt elnapolták a mérkőzés befejezését.
Meg sem próbáltam elhagyni a termet. Még csak fel sem keltem az ágyból. Nem voltam álmos, aludtam eleget, de nem akartam, hogy esetleg - ha mégsem gyógyultam még meg, és komolyabb a sérülésem - összeessek a folyosón, aztán a diákok találjanak rám. Visszafeküdtem, összekulcsoltam a kezem, és a fejem alá tettem. Még a turbánt sem vettem le. Csak feküdtem, és gondolkodtam az eredményeken, a másik lányon, és legfőképp az álmomon. A mondaton, ami egyben egy ígéret volt magától a Haláltól.

Wolgi
torta || gönc

Izaa

Halvány fogalmam sincs, meddig feküdtem, magam elé meredve. Arra eszméltem fel, hogy valaki mellettem ül. Ha sötét lett volna, akkor leugrottam volna az ágyról ijedtemben, de már felkelt a nap. Hogy elrepült az idő!
-Szia... - hunyorítottam, nem mintha nem láttam volna rendesen, csak így hatékonyabban tudtam rendezni az agyamban lévő kusza szálakat - Iza.
A hogylétem iránt érdeklődött. Tulajdonképpen ötletem sem volt, mennyire vagyok rendben, ezért óvatosan a kötés alá nyúltam.
-T... Tortát? - hatalmasra tágultak a szemeim, talán még a számat is nyitva felejtettem. Már az is ledöbbentett, hogy valaki ilyen korán - ha egyáltalán korán volt, a biológiai órám még nem működött rendesen - meglátogatott, hát még hogy hozott nekem tortát! Réhéhépatortáát!
Szinte extázisba kerültem a sütemény láttára, és csak akkor tértem vissza a való életbe, amikor Iza rákérdezett, hogy fáj-e a fejem. El is felejtettem, hogy a bal kezem még a kötés alatt van.
-Nem fáj. - Rámosolyogtam, aztán megtapogattam a fejem búbját. Kis heg maradt csak, a hajamnak nem esett bántódása, de amikor a sérülés helyéhez értem, azért még megsajdult. De ezt neki nem kell tudnia, nehogy akárki emiatt idegeskedjen. Pár nap, vagy talán annyi sem, és elmúlik ez is.
-Már semmi bajom. Köszi, hogy benéztél hozzám. Izé... Mióta vagyok itt? És mi lett a meccsel? És a lány, akit szintén megtámadott az a... És mi volt az, ami megtámadott minket? És... te sütötted? - tele voltam kérdésekkel, de egyenlőre ennyit zúdítottam csak rá, és még így is sok volt. Reméltem, hogy nem retten meg a kifakadásomért, de úgy éreztem magam, mint egy amnéziás.

Wolgi

Iza

Nem volt kedvem összemaszatolni magam, szóval megmondtam Izának, hogy mi az ábra.
-Figyelj, a sütit majd megesszük, amint az orvos visszajön. Nem biztos, hogy jó szemmel nézné, ha mindent összemorzsáznánk. Ráadásul szerintem elég jól vagyok ahhoz, hogy még ma leléphessek innen, szóval talán találhatunk ennél komfortosabb helyet is az evéshez.
Mosolyogva mondtam mindezt, és komolyan is gondoltam, de a gyomrom nem értett egyet az agyammal, és egy hangos mordulással jelezte, hogy jól esne neki végre valami étel.
-De... egy kis kóstoló nem árthat meg, ugye? - vigyorogtam, és lenyúltam egy szeletet. Megszagoltam, jó illata volt, de még nem haraptam bele.
A sok kérdésemre inkább nem válaszolt, biztos mert túl sokat kérdeztem egyszerre. Válasz helyett egy kérdést kaptam.
-Hát.. Elindult a meccs, csináltam a cselt, aztán felrepültem magasra. Ott várakoztam, amikor az az izé berepült a pályára, és megharapta a sárga csajt. Aztán Ármin megpróbálta elkapni a szörnyeteget, de elmenekült, éppen felém. Szerencsére nem támadó szándékkal közelített, szóval nem is karmolt meg, se semmi, csak arcon rúgott. Innentől homályos, de azt még tudom, hogy megpróbáltam leszállni, hogy a doki elláthasson, mert vérzett az orrom. Aztán... puff.
Itt szünetet tartottam. Nem tudtam, hogy beszélhetek-e neki az álmomról. Ha nem jelent semmit, és csak egy szimpla álom volt, akkor felesleges elmondanom. De ha nem csak álom volt... Ha tényleg a halállal találkoztam... Akkor pláne nem mondhatom el. Nem akarom, hogy emiatt akárki is idegeskedjen. Nem hiszek benne, hogy az álmok jelentenek valamit, de ez egy kivételes alkalom. Olyan valóságos volt. Ha álmodom, akkor a látvány marad meg az emlékezetemben, nem pedig az álmomban szereplő lények hangja. Ez alkalommal viszont nem emlékszem az alakra, csak a hangjára. Az a hang örökre belevésődött az agyam szürkeállományába.
-Aztán itt tértem magamhoz. Itt feküdtem, mindenfélén gondolkodva, amíg rám nem találtál. - Rámosolyogta, és haraptam a tortából. Egészen finom volt, de apáét meg sem közelítette. Mondhatni, életem harmadik legjobb répatortája, úgy, hogy a második hely ürese maradt. Ez egy pék fiától hatalmas dicséret!
A sütit, mint azt sikeresen kiderítettem, nem ő sütötte. Óh, minő csalódás!
-Mindenesetre köszönöm! A tortát, és hogy benéztél hozzám. - hálásan mosolyogtam, aztán leesett, hogy ez kicsit úgy hangzott, mintha el akarnám küldeni, hiszen az emberek búcsúzkodáskor köszöngetnek.
-Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kezdtem a kérdések lassabb adagolását. Talán így választ is kapok.

Wolgi

Iza

-Egy hétig?! - Tátott szájjal meredtem a lányra, nem tudtam elhinni, hogy ilyen sokáig nem voltam magamnál. Mi mindenről maradtam vajon le? Mikor is lesznek a vizsgák? A tananyagot is be kell pótolnom!
-Azt hiszem... Keresnem kell majd valakit, aki odaadja a füzeteit. - mondtam, amint képes voltam felhajtani az állkapcsomat a helyére.
Ekkor kijött a dokibá', és levette a kötést. Behúztam a nyakam, hogy kevésbé fájjon, de felesleges volt: olyan óvatosan csinálta, hogy meg sem éreztem. Vagy már talán meg is gyógyultam? Szerencsére a fel nem tett kérdésem nem maradt megválaszolatlan; az indián nem tette vissza a kötés, helyette a ruháimra mutatott, amit most vettem észre egy éjjeliszekrény tetején. Egy pillanatra megrémültem, hogy tök meztelenül fekszem itt, de aztán megnyugodtam, mert kaptam betegköténykét, vagy mit.
-Mit szólnál hozzá, ha a többit a klubhelyiségben ennénk meg? Talán a többiek is csatlakoznak. - Ezzel rejtve arra céloztam, hogy szeretnék átöltözni, és egy pöppet kényelmetlenül érzem magam, ha figyelnek közben. Ha felfogta, akkor elhúztam a paravánt, és elkezdtem belebújni a régi gönceimbe, ha nem, akkor néztem rá egy fél percig, aztán megköszörültem a torkom, és nyíltan kimondtam, hogy szeretnék átöltözni.
Miközben öltöztem, azon gondolkodtam, kitől is kérhetném el a tananyagot. Talán Lina, vagy Bran segít, vagy valamelyik évfolyamtársam... Ezzel a kómás húzással biztos szereztem magamnak egy röpke kis hírnevet, ami talán már most is éppen a feledésbe merülés útján van. Talán megismerkedhetnék új emberekkel! Eridonossal még nem beszélgettem, meccset leszámítva, onnan is biztosan jól jön pár barát, akik kihúznak esetleg a bajból, ha olyan adódik...
Amint elkészültem, visszahúztam a paravánt a helyére, és intettem a javasbácsinak, hogy köszönök mindent.

Wolgi
~ zárás