Sofia

A behunyt szemmel történő csendben ücsörgés meghozza gyümölcsét. A fejfájásom lassan alább hagy. Azt nem szeretném tudni, hogy az indián vagy fene se tudja milyen származású hapsi, mit művelt velem. Gondolom kaptam egy jó kis gyomormosó valamit. Nem ismerem az ő módszereit, így inkább nem is szeretnék tovább tippelgetni. Szörnyen szomjasnak érzem magam, és minimum 3 liter vizet be tudnék most nyakalni, de még csak a közelben sem látok valami ihatót. Gyógyszerek és felismerhetetlen színű löttyök mindenfelé. A mellettem lévő kis asztalon is áll egy pohár, benne valami zöld színű trutyival. Nem tudom mi az, de nem visz rá a lélek, hogy megigyam. Még a szaga sem jó. Itt érzem az ágyban ülve.
A nyugodtságom nem tart sokáig, ugyanis egyszer csak kicsapódik az ajtó, majd beront rajta valaki. Megrázkódom kissé, amikor az ajtó hatalmas csattanással be is csukódik, majd Olivér hangos trappolással tart felém.
- Na már csak ez hiányzott... - suttogom magam elé, miközben törökülésbe helyezkedem. Kissé megigazítom az irtó szexi fehér hálóinget, majd egy hangos sóhaj tör fel belőlem. Meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg Olivér meg fog látogatni, így attól se féltem, hogy tőle is kapok fejmosást. Na de miért is kapnék? Nyilván a doktorbá' nem regélte el az iskola diákjainak, hogy Sofia Denaro mit művelt. Az várható, hogy az igazgató, Markovits és Lyra meg fogják tudni, de rajtuk kívül csak a szüleimnek mondhatják el. Na de Olivért nem kell félteni. Nem most jött le a falvédőről, valamint bármennyire is szeretném tagadni én is és ő is... túl jól ismerjük egymást.
Olivér megáll velem szemben az ágyam végében és csak szúrós szemmel méreget. Állom a tekintetét, és le sem veszem róla a szemem. Kérdése hallatán csak unottan megvonom a vállam.
- Hát látod...pontosan így. - válaszolom, majd ölembe fogom a kispárnát, és az kezdem el babrálni, de még mindig Oli szemeibe nézve.
- Nem értem mit vagy úgy oda. Ne most kezd el játszani az aggódó havert, vagy akármi is vagy nekem. - rosszallóan megcsóválom a fejem. A monológ folytatása szinte szorongatja a torkomat, de nem akarok megint műsort rendezni, mint múltkor. De tudom, hogy olasz temperamentumomból kiindulva, nem fogom tudni befogni a számat. Nem értem mit keres itt Olivér. Napok, sőt hetek óta nem hallottam róla semmit. Nem keresett, én pedig még mindig vagyok annyira csökönyös, hogy nem megyek utána. Nyilván oka van annak, hogy most itt áll velem szemben, és attól tartok nagyon jól tudom, mi az ok: Dávidék. Sajnálom ők voltak kéznél, így őket kellett használnom. Ingerülten kapom fel jobb kezembe a kispárnát és egy határozott mozdulattal küldöm meg Olivér felé. Minden mérgemet beleadtam, de sejtem, hogy félre fog hajolni becsapódás előtt.
- Fogalmad sincs, hogy miért csináltam mindezt, ugye?! De még mielőtt félreértenéd... nem miattad... - Nem állt szándékomban öngyilkos lenni. Ezt mindenképpen tisztáznom kellett vele, még mielőtt félre éri a dolgokat. Senki, még Olivér se ér annyit, hogy ilyesmit műveljek magammal. Mindez csak az én feledékenységem miatt történt, és azért, mert nem tudtam mit művelek.

Sofia

Olivér olyan szinten közömbös, hogy az már szinte fáj. Lehet nem is a közömbös a legjobb kifejezés rá, hanem inkább a bunkó. Igen, ez a legjobb. Kissé rosszul érint, hogy ennyire hidegen hagyja, ami történt. De akkor mégis miért van itt? Nálam ez a kettő nem fér össze. Azt mondja, hogy nem érdeklem, nem foglalkoztatja, hogy mit művelek, mikor művelem, és kivel művelem. De ennek ellenére itt áll az ágyam végébe, és lekezelő, bunkó módon viselkedik. Hát ezért nem kellett volna idetolnia a pici popsiját. Mindenre szükségem van most, csak erre nem.
- Ha ennyire lesz**od, hogy mi van velem, akkor mégis mit keresel itt? - teszem fel a nagy kérdést, amire kíváncsi vagyok milyen választ vagy éppen kifogást fog kitalálni.  Újabb kérdés merül fel bennem, amikor azt állítja, hogy nem érdekli, hogy miért csináltam. Remélem a kis Drága nem gondolja azt, hogy direkt akartam alulról szagolni az ibolyát. Tiszta vizet kellene öntenem a pohárba minél hamarabb, még mielőtt híre megy ennek az egésznek, és én leszek az iskola öngyilkosjelöltje. Na az végképp nem hiányozna.
- Olivér. Azért tisztázzuk, hogy nem direkt műveltem ezt. Elnéztem az adagot és ennyi. - próbálom menteni a menthetőt, de látom már esélytelen. Hallgatom, amit Olivér mondd, de már fel se fogom. Azon gondolkodom, hogy mit is kellene most kezdenem ezzel az egész kialakult helyzettel. De ekkor Olivér hátat fordít, és távozóra fogja. Na ezt nem hagyhatom. Lerúgom a takarót magamról, és mezítláb sietek utána. A fehér undorító hálóing lebeg utánam, és legszívesebben letépném, mert úgy idegesít. Miért nem egy sima fehér pólót adtak?! Azzal ki is lennék békülve. Amúgy is olyanba alszok a saját szobámba.
- Most azonnal állj meg! Ki ne merj menni azon az ajtón! - parancsolok rá Olira. Vannak szituációk, amikor bírja ezt, de lehetséges, hogy most nem olyanok a körülmények. De nem érdekel!
Amint utolérem megragadom a karjánál fogva, és a tőlem telhető legnagyobb erővel próbálom megállítani. Újra rám tör a szédülés és a fejem is sajogni kezd. De nem érek rá ezzel foglalkozni. Most sokkal komolyabb dolgom van, mégpedig megállítani Olivért. Ha sikerült megállítanom, akkor elkezdem húzni a karjánál fogva, hogy felém forduljon. Ha ez is sikerül, akkor jobb kezemet a nyaka köré fonom, lábujjhegyre állok és ha tetszik neki, ha nem, megcsókolom. Viszont most mindenféle szenvedély mellőzök, inkább a gyengédség és érzékiség uralja a terepet. Nem akarom elveszíteni, még úgy sem, hogy tudom, nem az enyém. De valahogy üres lenne az életem nélküle. Nem lenne ki miatt idegeskednem, hisztiznem. Bár sokkal nyugisabb volt, amikor még nem éreztem iránta semmit. Vagy, hogy elnyomtam az érzelmeimet. Mostanában is ez a cél, és ezért folyamodtam ahhoz, ami ide sodort.
Másik karomat a mellkasára teszem és finoman tolni kezdem hátrafelé, hogy minél messzebbre kerüljön az ajtótól. Nagyon remélem, hogy hátrálni is fog, ha nem, akkor valami mást kell kitalálnom.  

Sofia

Hamar kiderül, hogy mi is a látogatásának az oka. Egy szemforgatással jelzem, hogy leesett végre a tantusz. A kezemet a homlokomra csapom, és kicsit ott hagyom.
- Már értem! - rosszallóan megcsóválom a fejem, és a takarómat kémlelem. Megköszörülöm a torkom, karomat összefonom a mellkasom előtt.
- Annyira, de annyira egy szemétláda vagy! Most is csak MAGADRA gondolsz! Ugorj már le az edógról az IQ-dra! Nagy öngyilkosság lenne! -
Annyira felhúzott, hogy azt elmondani nem tudom. Hogy lehettem ekkora naiv, buta lány? Hogy hihettem azt, hogy miattam van itt? Természetesen ismét csak magát félti, csak magam miatt van itt. Mindig csak ő, ő, és a változatosság kedvéért csak Ő!
- Semmi közöd hozzá, hogy én kivel és mit művelek! Attól vásárolok akitől csak akarok! Nőj már fel, és zárd le a saját dolgodat! Ami pedig az enyémet illeti, ahhoz neked ku***ra nincs közöd! -
Dühöngök, és a tőlem telhető leggúnyosabb stílusommal beszélek vele. Elegem van belőle! Elegem van ebből az egészből, ami köztünk folyik. Tisztába vagyok vele, hogy csak kihasznál. Én pedig voltam akkora idióta, hogy ezt hagytam is neki.
- Ha ennyire a terhedre vagyok, akkor inkább örülnöd kéne neki, hogy itt kötöttem ki. Sőőőt! Lehet neked az lett volna a legjobb, ha...! - Lehet ez már kicsit átlépett egy bizonyos határt, de annyira kikívánkozott. Tudom, hogy Olivért ez mind hidegen fogja hagyni, de a fejéhez kellett vágnom. Muszáj volt kimondanom amit érzek és gondolok. Hangom eközben elérte a legnagyobb decibelt. Kiabálok. Nem úgy nőiesen, hanem úgy olaszosan. Néha még egy-egy káromkodást is elmormolok, miközben szép nagy mozdulatokkal "mutogatok".
Felpattanok az ágyból és utána viharzok, miközben ráparancsolok, hogy álljon meg. Erre ő ismét csak lekezelő, pökhendi módon reagál rá. Szemeim szikrákat szórnak, miközben megragadom a karját és felém fordítom. Még most se akarom elveszíteni, és megpróbálom visszatartani, miközben az eszem ordít velem, hogy ne műveljem ezt. Viszont ha másra nem is volt jó ez a csók, de legalább egy "szép" búcsúnak. Olivér leszedi magáról a kezemet, én pedig hátrálok két lépést.
- Sz**ságra? - kérdem, de immár nem kiabálva. Szomorúnak érzem magam, mert ennyire nem érdeklem. Ennyire nem foglalkozik velem és az érzéseimmel, pedig szerintem teljes mértékben tisztába van velük. Nem mutatom ki, hogy mennyire fáj ez az egész műsorszám, amit mi most itt produkálunk.
- Hát akkor takarodj innen Séllei Olivér! - hangom nyugodt, kissé talán halk, de közben határozott - Ez a sz*r... már nem kíváncsi rád! -
Arcom közömbös és még a szememből se tud egy érzelmet se kiolvasni. Olivér mostantól megszűnt létezni számomra. Elindulok az ágyam, felé de hirtelen megtorpanok és még visszafordulok pár pillanatra.
- Egy nevet lehúzhatsz a listádról. - mondom teljesen komoly, rezzenéstelen arccal, majd egy nem éppen baráti pillantást vetek még rá. Egy fintorral az arcomon végigmérem, majd visszasétálok az ágyhoz. Ő pedig csinál amit akar.

Sofia

Iria véletlenszerűen benyit egy nem túl jellegzetes ajtón, arra számít, egy hasonlóan jellegtelen termet talál majd mögötte. Meglepetésére egy kellemes hangulatú, fotelekkel teli helyiséget talál, nagy ablakokkal és meleg fényt adó kandallóval.
Kint már esik az eső, szürke az ég, a társalgó kék falai és a kandalló sárga színe mellett egy érdekes összhatást kelt Iria szemében. A lány mindig is kedvelte az érdekes színösszeállításokat, és főleg a szürkéket. Mert ugye van, akinek a szürke a kedvenc színe...
Egy alapos szemlélődés után kiválaszt egy ablakot, keres magának egy-két közepes-kék párnát, és az ablak köré rendez egy kisebb asztalt és fotelokat.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszalad a helyiségből, és nemsokára egy tálcán kancsóval és bögrével érkezik vissza. Feltérdel az egyik fotelra, és még egy kicsit nézelődik körbe, hátha talál még valami érdekeset.
A kancsó cikóriakávé illattal gőzölög.

Iria L. Ake

Remélem a társalgó üres lesz. Mindenűt emberek vannak, emiatt az esős idő miatt nem lehet semmit csinálni kint. Ezért most lehetetlen találni egy csöndes helyet. már vagy a negyedik helyiségbe nézzek be mire találok egy csendesebb szobát ahol csak egy lány van...egyenlőre. Meg köszörülöm a torkom majd belépek az ajtón, köszönök neki és bemegyek.
-Szia.
Választ nem várva be ülök az egyik fotelba és kinyitom a könyvem. Remélhetőleg most már nyugodtan olvashatók egy darabig.

Állia Szipenni

Iria a fotel ülésén térdel és a háttámla tetején kukucskál át az üres Társalgó felé, háttal az ablaknak. Bögréjéből néha kortyol egyet, majd tovább szorongatja a háttámla tetejére helyezve a bögre alját.
Egy lány lép be, láthatóan nem társaságkeresés céljából. Sőt, pont úgy néz ki a helyzet, mintha csendre és nyugalomra vágyna.
Pechje van, pont Iriába futott.
Iria lekászálódik a fotelről, és megpróbálja messziről kilesni, mit olvashat a lány. Elég jó látása van, a próbálkozás mégis kudarcba fullad. Iria pedig nem szereti a kudarcokat.
Gyors, ám halk lépésekkel a lány mellé szökken, és leguggol elé, hátha akkor ki tudja betűzni a könyv címét. Sajnos a lány lába mindent kitakar.

- Szia! Mit olvasol?
Iria nagyon barátságosan mosolyog, és egyenesen a lány szemébe néz.

Iria L. Ake

Talán egy percet sikerül olvasnom, mikor egy kérdéssel félbe szakítanak. Szúrós szemekkel nézek fel a könyvből. Egy elég fiatal lánnyal találom szembe magam aki egy perce ezelőtt, amikor bejöttem még az ablaknál ült. Nem igazán lep meg, hogy nem halottam, ez természetes ha olvasok. Azt viszont nem értem, hogy mért bámul így rám, de ezzel egyenlőre nem törődöm, most csak olvasni szeretnék amit nem hagy. Ezért nem valami kedvesen válaszolok.
-Nem zavar, hogy olvasnék!?
Arra, hogy mit kérdezett nem is figyeltem, de őszintén nem is érdekel. Hagyjon békén, én se fogom piszkálni, ha csöndben teszi azt amit tesz. Ezzel én le is zárom a beszélgetést és megint elkezdek olvasni, most már remélhetőleg megszakítás nélkül.  

Meccs után
Axel

Egy picit elgondolkodtam a dolgon, mintha olyan hatalmas nagy dolog lenne, amit át kell gondolnom, többször is, de végül megrázom csak a fejem, lágyan, és visszapillantok rá.
- Áááá, nem. Vagyis olyan szempontból kiválasztott, hogy felhúzza az agyam, de nagyon. Rég volt ilyen hála, nem is akarok sokat. – na ja, nemigen a kedvencem az ökölhasználat, inkább csak oda-, meg beszólni szeretek. Nem mintha félnék, csak én nem a verekedő őrült típusa vagyok. Ez van. A lábam említése már nem olyan fájdalmas, mint eddig, örülök, hogy nem gyűlik könny a szemembe, pusztán a létezéstől is. A vigyorra magam is azzal válaszolok, nem bírom megállni, sosem tudtam, mindig is egy vadalma típus voltam, ha jól éreztem magam. Most pedig, a fájdalom ellenére sikerült. Meg persze, ha nem arra figyelek, akkor máris sokkal jobb minden.
- Oda se neki. Lesz majd még alkalmad rá, bőőőven. Nem ez volt az utolsó meccsünk ebben az életben. Akkor majd megkapják a cuki kis ajándékot. – bátorító vigyort küldök felé, hogy egy percig se búslakodjon ezen, hisz az a csel bármikor jó lesz még, nagyon is. Kicsit fészkelődő, ismét, de igyekszem az ehhez társuló fájdalmaknak jelét sem mutatni, egész sikeresen, hiszen inkább Axel szavaira irányul a figyelmem, amely egészen jó módszernek bizonyul. No majd többször bevetem. A felvetéseire csak bólogatni tudok, hisz tény, nem egy cukorborsók vagyunk, ha belelendülünk, sőőt. Így ezt a fajta antiszeretetet nagyon is ismerem már. De na, nem fogjuk meghazudtolni magunkat, mi ilyenek vagyunk, és kész. Ezt kell szeretni. Viszont nem hiszem, hogy ez miatt valamelyik csapat, vagy ház embere ilyet merényelne ellenünk, aztán meg ki tudja, kinek milyen ördögi tervei akadnak néhanapján.
- Nem hát, mert akkor te lennél mocsok embernek elkönyvelve, hogy hogy van merszed ilyesmit feltételezni bárkiről is. Nem hiszem, hogy valaha megtudjuk ki is volt, hacsak nem lesz belőle nagy balhé. Én, ha megtudnám, tuti szétcsapnám a lábát, csak, hogy érezze, milyen kellemes. – apró fintorral masszírozom meg kicsit a combom, mivel lentebbi területekre nemigen akaródzok nyúlni. Nem izgat valóban annyira a kiléte, de viszonozni viszonoznám. Lehet, csak Ármin fogja tudni, ha megtudja, és embervédelmi szempontból nem mondaná el nekünk, hisz biztos sejti ő is, hogy egy ilyen alakra mi várna a zöldektől. Semmi jó.
Kicsit fura, ahogyan végignézett rajtam, de lehet még mindig csak én látok többet a dolgokba. Sejtéseim vannak bizonyos dolgokról, de hát a pletykarovatnak hinni sosem szoktam, rólam is hozott már olyan hírt, amelynek még a kötőszavai sem voltak igazak, nemhogy a tartalma. De nem mutattam végül jelét, hogy zavarna a dolog, ültem tovább, mintha amúgy bármi mást tudtam volna tenni, és vártam. Nemigen akadt új témám, kicsit a szer, ami enyhítette a fájdalmam, az kicsit az agyam is eltompította. Nem, nem voltam álmos, se kába, inkább csak nehezebben forogtak azok a bizonyos kerekek, amik ilyenkor szoktak, viszont ahhoz képest igencsak jól, amit egy erősebb fájdalomcsillapítótól várni lehet. A megjegyzésére egy jót vigyorogtam, mert hát na, viccesnek vicces volt, hisz az igazi félelem ilyen esetben már rég járt át, az erdőben. Na az se egy kellemes mese.
- Ki tudja, mennyire talál finom falatnak! – ami merőben nagy szó, végiggondolva a méreteket, amellyel egy mini bármit is tudna kezdeni. Talán a kislábujjam kell féltenem.
- Amúgy meg, attól függ, milyen bestia. Sajnos volt szerencsém olyanhoz, akit akármennyire is akartam, de sose tudtam volna megenni.. – húztam el kicsit a szám, de hamar el is tűnt, hiszen a téma folyt tovább, a minisárkány felé.
- De jópofa neve van. Óóó, akkor az tényleg nagyon pici, aranyos, már így hallásra is.  - képzeltem el a hatalmas vadat, és körülbelül úgy hatott nekem belülről, mint ahogy a lányok reagálnak, ha kiscicát látnak. Persze kívülről ez csak mosolyban nyilvánult meg, hisz hogy nézne ki, ha pattognék – ezzel a lábbal nem is menne  -, meg gügyögnék, mint a vadmarha. De a cukiskodás elvetve figyeltem tovább, komolyabban, jobban összpontosítva, hogy a számomra kicsit több, és más értelmű mondatokban megleljem az igazi mondanivalót. Vagyis, igazából már sejtettem, csak bizonyosságot akartam.
- Oké, megnézem. Majd addig kérek mankót, vagy valami, hogy eljussak odáig. – azt hiszem értettem én, hogy mit akar igazából, talán kissé ki is pirulhattam, de nem érdekelt. Most már tudni akarom, amit ott fogok átélni.
- Biztos vagyok benne, hogy vannak jobb ötleteid. Na de akkor majd megyek, és megnézem én azt. – mosolyodtam ismét el, bólintva, és gyors átbeszéltük a haditervet. Ahogy Axel távozott, hogy visszaszerezze a minisárkányt, hátradőltem, pihentem, és agyaltam csak. Fura volt ez a dolog, de egyben tetszett is, és kíváncsi voltam. De még pár óra, és megtudom…

Állia Szipenni

Iria még mindig guggol, és úgy látja, a lány valamiért ideges lehet. De fogalma sincs, miért.

- Mit olvasol? – kérdezi újra ártatlan szemeket meresztve, hátha a lány csak nem hallotta az előző kérdését.
- Nehéz olvasmány? Nehéz dolgok vannak benne? Nem leszel rosszkedvű, ha ezzel kell foglalkoznod?

Iria kétkedve vizsgálja a könyvet, ami vastagabbnak tűnik, mint amilyet ő szívesen kézbe venne. Sajnálja a lányt, amiért egy ilyen vastag könyvet kell olvasnia, ahelyett, hogy valami vidámdolgot csinálna.
Hirtelen egy szörnyű gondolat suhan át az agyán...

- Ugye nem tananyag?

Iria hátrébb húzódik az irtózatos könyvtől. Majd gondol egyet, felpattan, és már szalad is az asztalka felé, amire a cikóriakávét készítette elő magának. Egy kancsóval tér vissza.

- Kérsz? Felvidít! ... Vagyis, nem tudom, téged felvidít-e, de nekem segíteni szokott, ha rossz a kedvem.

Iriának feltűnik, hogy nincs mibe öntenie. Leteszi a kancsót a földre, elszalad végigkutatni a szekrényeket, és egy tisztának tűnő bögrével tér vissza. Önt a lánynak – természetesen nem várta meg a lány válaszát – és szélesen mosolyogva felé nyújtja a gőzölgő bögrét.

És addig nem is mozdul a lány mellől, amíg az át nem veszi az italt.

Iria L. Ake

A lány úgy látszik nem érti, hogy azt szeretném hogy békén hagyjon. Újra kérdez, most már értem, hogy mit. Amikor fel pillantok a könyvből kíváncsian néz rám. Olyan mint egy kíváncsi óvodás. A következő kérdésére meg jelenik egy kis mosoly az arcomon. A válaszomat nem várja meg egy kérdésre sem. A könyvet nézi, aztán hátrébb megy és ijedten kérdez. Amire most már egy icipicit jobban elmosolyodom. Vicces, hogy ennyire nem szereti a tankönyveket, de mire válaszolnék elmegy valamiért. Amikor úgy döntök, hogy meg ijed tankönyv gondolatától és itt hagyat, újra meg jelenik. Most már egy kancsó is van nála. Becsukom a könyvet, van egy  olyan gyanúm, hogy nem fog hagyni olvasni. Az ölembe teszem a könyvet, hogy lássa feladom. A kérdésére pedig bólintok.
-Kérek.
Szinte meg se hallja úgy rohan keresni egy bögrét. Most már elmosolyodom, ez a lány nagyon mókás. Amikor felém nyújtja a teli bögrét egy kicsit habozok, de aztán a lány  arcára pillantva látom, hogy nincs esélyem. Meg kell innom, akármi ez. Elveszem tőle és iszok egy kortyot, hogy meg nyugodjon. Egész finom, bár szerintem ilyet még nem ittam. Aztán csak úgy mellékesen megkérdem.
-Mi bajod van a tankönyvekkel?

Állia Szipenni

Iria átadja a bögrét, és gyanakodva lesi a könyv címét jelölő betűket.

- Neked nem nehéz elolvasni? Én mindig elalszom, akárhányszor elő kell vennem. De érdekes, hogy te már ilyen sokat haladtál vele. Már a felén is túlvagy? Nagyon kitartó lehetsz! Ízlik a kávé?

Iriának sosem jelentett gondot, hogy összefüggéstelen témák között ugráljon. Saját kérdéséről eszébe jut, hogy neki is van egy bögréje valahol, amit időközben elhagyott, felugrik, és már keresi is, hogy vajon merre tehette le. Azt a bögrét a konyháról hozta, nem szeretett volna bajba kerülni a manóknál, ha elhagyja.
Körbenézve hamar megtalálja a bögrét, az övé már sajnos nem gőzölög. Szomorúan tér vissza a lányhoz, térdelőülésbe helyezkedik a földön, és gyorsan kiissza a maradék kihűlt kávét, hogy újabb, még meleg adagot tölthessen magának. Ettől újra fel is vidul.

- Hanyadikos vagy? – Iria megint a lány szemét vizsgálja, és eszébe jut, hogy még a nevét sem tudja.
- És hogy hívnak? Milyen a Rellon? – ez utóbbira a lány talárján levő címerből következtetett.
- A Rellonban sokat kell olvasni?

Iria L. Ake

A kérdésemre nem felel. Még egy kicsit nézi a könyvem. Aztán elkezd újra kérdéseket feltenni, de most hagy egy kicsit időt válaszolni.
-Nem,....igen ízlik.
Kicsit nehéz követni, mivel elég gyorsan témát vált. Amíg én beszélek ő feláll és meg keresi a saját bögréjét. Kevésbé vidáman jön vissza, de amint újra tölti a bögréjét megint boldog. Aztán már egy kicsit ésszerűbb kérdéseket tesz fel.  Iszok még egy kicsit a teámból és válaszolok.
-Harmadikos.
Valamiért nagyon néz de aztán kiderül mért. Egy kicsit meg lepődöm, hogy nem zavarja, hogy Rellonos vagyok, de végül is nem baj.
-Álliának, szerintem egész jó.
A következő kérdés meglep, hát ez se kérdezték még. Viszont ebből rá jövök, hogy biztos, hogy elsős, ami különben is valószínű volt.
Kicsit furcsán nézve felelek.
-Nem, tudtommal nem.
Iszok még egy kicsit a bögrémből.
-Most te jössz. Azt tudom ,hogy elsős vagy és Navinés, de a nevedet neked kell meg mondanod.

Állia Szipenni

Iria kicsit meglepődik, hogy a nevét kérdezik, eddig eszébe sem jutott, hogy még nem mutatkozott be.

- Még nem mondtam a nevem? Iria Ake. Van egy második nevem is, de azt nemszeretem. Anyukám csak azért adta, hogy érdekesebb legyen az aláírásom... arra számított, így majd híres író lesz belőlem. De nem jött neki össze.

Iria egy sötét pillantást vet a könyvre Állia ölében, és borzongva gondol rá, hogy szülei szerint ilyen borzadványokat kellene írnia. Bár nem feltétlenül az írással van baja, sőt, azt még kedveli is... de vannak a világon dolgok, amikkel nehéz kibékülni.

- Neked is szép neved van! És mi a vezetékneved? Varázsló családból származol?

Iria körbenéz, szerez egy párnát a legközelebbi fotelből, és visszaül vele a földre, most épp törökülésben.

Ádám - estefelé

Reménykedve kukkantott be a gyengélkedő ajtaján, amely immáron nagyjából az ezredik volt a sorban, amit az elmúlt húsz percben kinyitott.
Hogy a francba lehet elfelejteni, hogy hol van a társalgó? Éppen csak egy pici mentsége volt a dologra, az elmúlt fél évet Svájcban töltötte, cserediákként. Nagyon jól érezte magát és nyilvánvalóan megérte az út, de visszatérve rengeteg bosszúságot okozott neki az eltelt idő. Mivel túl szoros barátságokat nem alakított ki és kastélyt sem sikerült minden egyes kis részletében megjegyeznie, mostanában nagyon elveszettnek érezte magát. Nem volt kihez visszajönnie, ráadásul az ideje fele arra ment rá, hogy a különböző helységeket kereste a kastélyban, mert elfelejtette, hogy merre kellett menni.
- Legalább a nyomorult gyengélkedő megvan. -
Sziszegte halkan, a fogai között szűrve a szavakat. Egyrészt késő volt már, és senkit nem állt szándékában felébreszteni a lábadozó diákok közül, másrészt viszont nagyon dühítette a saját tehetetlensége, és hogy senki nem akadt, aki segítene neki. Pedig ő itt mindig mindenkihez nagyon kedves volt. Más kérdés, hogy alig pár hónapot töltött itt, így sajnos a kedvességgel nem sokra ment. Kellett volna egy kis rámenősség, egy kicsit jobban kellett volna tepernie mások társaságáért... Most már mondjuk mindegy.
Egyébként külföldön szembetűnően sokat változott. Az csak egy dolog, hogy időközben jóval magasabb lett, sokkal nőiesebb és egy adag bátorságot is szerzett, így a kisugárzása nagyon megváltozott, de belső tulajdonságai szempontjából is sokat fejlődött. Már nem volt annyira visszafogott, kevésbé volt aggódós és megtanulta egy fokkal jobban kimutatni az érzelmeit. Mondjuk, csak egy fokkal.
Viszont ami a legtöbbet változott a külföldi barátnők hatására, az az öltözködése volt. Korábban inkább elegáns, visszafogottabb darabokat viselt, most azonban ha valaki ránézett könnyedén észrevehette, hogy a dolog már nem igazán állt így. Pillanatnyilag is egy kiszaggatott csőfarmer volt rajta és egy fekete top, amelynek az anyaga a hátán mélyre lelógott, ezzel sokkal többet téve láthatóvá a lányból, mint amennyit itt bárki valaha látott belőle. A kéz- és lábkörmei vörösre voltak kifestve (a francia barátnők mellékhatása), a füleiben pedig két nagy karikafülbevaló lógott. És persze ami a legfurább: Ki volt sminkelve.
Összességében az is lehet, hogy azért nem közeledtek sokan újra a lány felé, mert meg sem ismerték. Na jó, ez igazából nem túl valószínű, azért az emberek sem teljesen hülyék. De biztos, hogy Bogi nagyon átalakult ez alatt a fél év alatt, főleg külsőre.
Még egyszer tanácstalanul körbenézett a gyengélkedőn, aztán a fejét csóválva betolta az ajtót és nekidőlt. Sóhajtott egy nagyot és a lábait kezdte bámulni, gondolkodva, hogyan tovább. Elege volt már, nem volt kedve semmihez, az ágyát akarta. Az ágyát.

Életem nője



Volt ám itt nagy entrópia,
Mikor fiú lett a haverom csaja.
Nagyot nézett a nyuszifiú,
Olyan ez, mint a zöld főnix, meaw.



A pirosaknál igazi elektródpotenciál,
Mikor Leonie egy gurkóval tarkón citál.
Mi vagyunk a hangadók háza,
Nem kell nekünk se elefántorr, se trombita máma.

A popzene nem főnixfül csemege,
Valami hangosabbat dobj most nekem te.
Nem vagyok én kukackölyök,
Csak mert az Eridontól bepörgök.



Kviddicsben az élre törülnk,
A gólvonalnál Várffyt győzünk.
Elviszi majd őt a Colorado
Mit telesírt a kvaff után, óóó


 
Sikíts mint egy mandragóra,
Főnixként ne légy léha,
Hisz egy a fontos te kis nyuszó:
Szupraindividuális organizáció!

Jones

Vigasztalási kísérlete, ha nem is ért célt, legalább elindított valamit. A lány erőt véve magán szünetet tartott a zokogásban, helyette inkább egy zsebkendővel itatta fel arcát áztató könnyeit, hogy utána felálljon és belekezdjen a meséjébe.
Lyra szintúgy felállt, majd vele szembe helyezkedve hallgatott figyelmesen, nem akart közbeszólni most, hogy végre megindultak Gwen szavai.
A történet azonban... A megrökönyödés ült ki először az arcára, hogy aztán szépen lassan felváltsa azt a gyötrődés, ahogy tehetetlenül hallgatta a lány szavait. Tehetetlenül, elvégre az elmondottak már réges-régen végbementek, változtatni rajtuk már végképp nem tud.
Mikor aztán a főnix befejezte, ő továbbra is némaságba burkolózott. Fájt beismernie, de a lánynak igaza volt, ezen nem tudott segíteni. Igazán még felfogni sem tudta, hogy mit kellett kiállnia Gwennek, elvégre ő tökéletes békében, a családja körében nevelkedhetett, egyetlen sötétebb pontja a múltjának a nagymamája halála volt, azonban akkor is mellette álltak a szülei. El se tudta képzelni, milyen szenvedést kellett kiállnia a pirosnak az anyja és az apja nélkül, hogy milyen lehetett úgy élni napról-napra, hogy tudta, a szülei gyilkosa még életben van.
Tanácstalanságában így nem szólalt meg, helyette tekintetét mélyen a lányéba fúrta, majd közelebb lépett hozzá, hogy kezével elérhesse őt. Megfogta jobbjával a lány balját, majd megszorította. Ennél jobban nem tudta érzékeltetni vele, ami jelenleg a fejében dúlt. Egy egyszerű "sajnálom", vagy "részvétem" hiteltelen lett volna, a szavak végképp cserben hagyták.
A szorítást követően sem engedte el a másik kezét, helyette közelebb húzta azt magához, el a faltól. Ha a lány nem ellenkezett, csak akkor szólalt meg.
- Ha bármiben szükséged lenne rám... Akármiben. Keress meg, jó?
Szemeit továbbra is a másikra szegezte, úgy indult meg vele, továbbra is fogva a kezét, ha csak Gwen el nem húzódott a szorításából. Léptei céljának az Eridont tűzte ki, elhatározta, hogy visszakíséri újdonsült ismerősét. Ennél sokkal többet úgysem tehet...

Ashley és a Mesélő

A szerencse forgandó, szól a mondás, de egyelőre a mi oldalunkon áll, ezért is sürgetem Ashleyt. A portréra, ahogy horkant egyet vetek egy ijedt pillantást, de aztán békésen szuszog tovább, én meg kifújom a levegőt, ami egy másodpercre bent ragadt. Tovább haladunk, és a tanácsot megfogadva kérdés nélkül lépem át a harmadik lépcsőfokot, hiszen ráérek később is megtudni, pontosan mi is a baj azzal a bizonyossal, mondjuk holnap vagy holnap után, amikor éppen nem tilosban mászkálunk. Magamban persze jegyzetelem az utat, ha legközelebb szükségem van valamire, már könnyen eltalálok majd az Eridonhoz.
Felérve viszont, amikor már azt hinném minden rendben a sötétséget valami hangos csörömpölés töri meg, és ahogy szétnézek fel is villan néhány fáklya lángja velünk szemben.
Nyelek egy nagyot, aztán nem is gondolkozom, megragadom Ashley karját, Manának meg a fejemmel intek, hogy mi bizony, most az ellenkező irányba megyünk. Lehetőleg hangtalanul, amilyen gyorsan csak lehet. Ha már eddig nem buktam le, hogy dohányzom késő este a kastély falain kívül, nem most fogok, hogy épp visszajöttem, és Ashleyt tudnám elsőre biztonságban. Szóval a batyuval a hátamon, sietni kezdek, ami azért nem éppen halk, elvégre a benne lévő órák-gyertyák össze-összeütődnek, de nem számít ez sem, amíg nem kapnak el. Bár lehet jobb lenne, bevonulni valahova, csak éppenséggel a kastélynak ezen a felén nem vagyok ismerős. Magamban fohászkodok, hogy minden oké legyen. Néhány lépés után, egy ajtó előtt megállok, és Ashleyre pillantok, bár nem vagyok biztos benne, hogy lát, bízom benne, ő tudja mi ez a hely, elbújhatunk-e itt, vagy szaladjunk inkább tovább?



//Előzmény: Rentai Bálint - 2014.07.03. 01:18//

[Bálint és a félelmetes veszedelem]

Nézi, ahogy a fiú átlépi a harmadik fokot, és megnyugszik, amikor Mana átugorja. Kiengedi a benne rekedt levegőt, aztán tovább lopakodik felfelé. Gyakorlatilag akadálytalanul el is jutnak a második emeletre, ami -már épp azt gondolná, túl szép, hogy igaz legyen, amikor be is bizonyosodik, hogy igaza van. Éktelen lárma, és fellángoló fáklyák, ez nem lehet jó, ijedtében mozdulni sem tud, ám Bálint elkapja a kezét, amitől aztán észhez tér, és rájön, hogy futniuk kell.
A fülében ezerszeres hangmagassággal csöng a sok kacat, ami náluk van, pedig valójában annyira nem is hangos, mert a páncélcsörgésre hasonlító zaj elnyomja. Rohan a fiú kezét szorosan fogva, háta mögött Manával, majd hirtelen megtorpannak. Bálintra néz, bólint neki, és már lép is az ajtóhoz, hogy lenyomja a kilincset, és bejussanak a társalgóba - ha sikerül. Ha nem, akkor megrángatja párszor, hátha kinyílik az ajtó, de ha végképp nem adja magát, kész ismét felvenni a nyúlcipőt.

Kilt Zoltán, Zoli

A vasárnap reggel borúsan indult, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy a napot eltakarta a sok felhő, így borús volt az idő, a másik pedig az, hogy iszonyú fejfájással ébredtem. Miután megreggeliztem, és kimentem egy kicsit az udvarra elmúlt, eldöntöttem, hogy elmegyek ma a faluba valakivel. Siettem fel a klubhelyiségbe, hogy találjak valakit, de miközben igyekeztem a toronyba, elkezdett szakadni az eső. Még csak ez hiányzott! Nem örültem neki, mert nem szeretem az ilyen nyomasztó, hideg, esős napokat. Inkább a vidám, meleg, napos időjárást kedvelem, úgy mint a legtöbb ember. Az úticélomat megváltoztattam, elmenetem a társalgóba, hátha beszélgethetek egy jót. Mikor beléptem csalódnom kellett. A többiek nem úgy gondolkodtak, ahogy én. Mivelhogy én abban bíztam, hogy az esős napokon összegyűlnek a diákok, és egy jót beszélgetnek. De csak egy pár diák lézengett a helyiségben. Ahhoz képest, hogy nyár volt, szokatlanul hideg volt! A kandallóban lobogott a tűz, úgyhogy  odahúztam egy kényelmes, ámbár nagyon nehéz fotelt a tűz közelébe. Leültem, és néztem a lángokat, melyek sárgán, pirosan, narancssárgán égtek. Fejem lassan oldalra billent, elaludtam.
A tengerparton sétáltam, Gwen és Will társaságában. A nyaranta sok időt töltöttem barátaimmal Southend-on-sea-ben, Will szüleinek a nyaralójában. Éppen készültem nekik elmondani, hogy elutazom, és soha többé nem leszünk osztálytársak. Éppen az iskolakezdésről kezdtünk el beszélgetni.
- Figyeljetek... el szeretnék valamit mondani! Ez egy nagyon fontos dolog! - hirtelen elhallgattam, mert tudtam, hogy az igazságot nem mondhatom el nekik, de titkolózni, vagy hazudni sem szerettem volna, egyszerűen csak kimondtam - Nem leszünk az új tanévben osztálytársak! Más iskolában fogok tanulni! Más országban, külföldön.
Arcuk döbbent volt, meg sem tudtak szólalni.
- Ezt muszáj volt nektek elmondanom - hangom szomorú volt - Sajnos most mennem kell.
Otthagytam őket, a gondolataikkal.
Hirtelen felriadtam. Azóta lassan két év telt el, és csak telefonon, vagy interneten keresztül beszéltem velük. Hiába kérdeztek, hiába könyörögtek, hogy mondjam el nekik. Sosem fogják megtudni az igazat. Ennek így kell lennie! Nyugtattam magamat, hogy ez tényleg így helyes, ennek így kell lennie, de újra feltört bennem az az érzés, hogy ők mindig mindent megosztottak velem. El kell ezt felejtenem! Ők muglik, én meg varázsló! Sosem tudhatják meg az igazságot. Lassan megnyugodtam, megnyugtattam magam, hogy nem éri meg, ha bűntudatom van. Ez így helyes! Ezt mondogattam magamban.

~ Axel ~

~ Axel ~

Evelin


Bár csak egy emelet választja el a két folyosót egymástól, nagyon sok különbség van köztük. Többek között, hogy ezen a folyosórészen a Dámák egy előkelő népség, akik a csúf, öreg, ám tiszteletreméltó Banyát sem látják szívesen körükben. Időnként azonban mégiscsak látogatást kell tenni náluk, hátha szolgálnak valami friss információval, amivel segítheti majd az Edictumos gyerkőcök munkáját. Ilyenkor megtűrik őt, de kifejezetten a tudtára adják, hogy semmi keresnivalója köztük.
- Jajj, te! Hát láttál volna engem fiatalkoromban! - Morgolódik a Banya, ezt a folyosót kifejezetten nem szereti. Most is épp, hogy erre jött, máris beszólt neki egy kikent-kifent fehérnép. Friss információt nem szerzett ma se innen, úgy néz ki, a kastélylakók is messzire kerülik ezeket az elkényeztetett nőket. Az öregasszony az egyik közelben lévő festett padhoz botorkál, hogy leülve megpihentethesse rajta megfáradt, vén csontjait. Messze van még a szokásos napi körútja vége, kezd ő ebbe belefáradni már... áh, dehogy fárad bele, ha valakiről hall valami izgalmasat, attól egyből jobb kedvre derül, akkor már megérte a fáradozás. Derekát fájlalva méregeti - lehetőleg - messziről a freskókat, akiknek túl jó dolguk van. A fene vinné el őket.

Evelin éppen a nspi sétája közepén jár. A Levita folyosóját nemrég hagyta el. Egy számára mèg ismeretlen folyosóra tévedt. Nézelődik. Meglát egy idős asszonyt. Egyből fecsegni támad kedve.
-Segíthetek valamiben? Mi járatban erre?
Kérdezgette Evelin lelkesen.
-Remèlem ráér egy kis beszélgetésre.