Mondanom sem kell, hogy mennyire vártam ezt a mérkőzést. Noha nem szurkoltam egyik csapatnak sem, mert a Rellonban ott az illető, akiért dobog a szívem, és igazságtalannak éreztem volna a szurkolást. A kviddics pedig mindig is vonzott, de inkább nem álltam be a csapatba. Izgatottan néztem az összecsapást, mindaddig, amíg Axel zuhanni nem kezdett. Gyomrom összeszorult, és azonnal megindultam lefelé, ám mire leértem, már vitték is, gondolom a Gyengélkedőre. Követtem őket, mert ott akartam lenni mellette, mikor felébred. Mikor odaértünk, egyelőre nem mentem be… le kellett nyugodnom, különben megtalálom ütni azt a terelőt. Nem igazán érdekel az, hogy most a háztársam vagy sem, Axel épsége fontosabb. Vettem pár mély levegőt, azután lassan bementem a Gyengélkedőre. A bent lévőknek, csak egy intéssel köszöntem, az utam pedig egyenesen Axel ágyához vezetett. Leültem annak szélére, és aggódva néztem, hogy mikor nyitja ki a szemeit.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor láttam, hogy ébredezik. Felfele nézett, valószínű, hogy nem is vett észre, ezért nem is szólaltam meg egy ideig. Megpróbált oldalra fordulni, de nem ment neki, így maradt hanyatt fekve. Ekkor döntöttem úgy, hogy megszólalok.
– Remélem az esés észhez térített Kamikaze. –mérgesen ugyan, de bujkáló vigyorral néztem rá. Éreztetni akartam vele, hogy nem volt egy jó ötlet, hogy belemenjen a terelőbe, és kiüsse magát emiatt, de ugyanakkor örültem, hogy már végre felébredt. Fontos személy az életemben, és fogalmam nincs, hogy mi lett volna, ha komolyabb baja történik. A térde így is megsínylette, de a gyógyító rendbe fogja hozni. A lábadozásban meg segítek majd neki, feltéve, ha addig nem megy az idegeimre.
– Hogy érzed magad? –kérdeztem halványan mosolyogva, és megenyhülve a kérdést. Közelebb ültem hozzá egy kicsit, aztán megtámasztottam a fejemet a kezeimen. Ha nem lenne itt a fél kviddicses gárda, mást is mondanék neki, de egyelőre magamban tartom.