Aileen Aurora

*Az utóbbi időben tényleg csak a munkámnak élek, ki sem dugom a fejem a gyengélkedőn kívülre. A Matildával töltött este után, úgy érzem, jobb, ha nem erőltetem túlzottam a közösségi éltetemet. A könyvtárban sem jártam azóta, inkább kerülöm a fiatal nőt, mert még mindig ég a pofámon a bőr, ha visszagondolok mennyire kivetkőztem magamból. Annyival intéztem el a dolgot, hogy másnap írtam neki egy bocsánatkérő levelet és eljuttattam hozzá, anélkül, hogy találkoznunk kelljen. Részemről pedig ezzel is van zárva az egész. Éppenséggel főzhetnék valami emléktörlő bájitalt mindkettőnk számára, és meg nem történtté tenném a dolgot, de reálisan nézve, nem éri meg. Csak a büszkeségemen esett csorba, amit valahogy majdcsak túlélek. A munkaterápia egyelőre nagyon jól működik. Igaz, mostanában nem volt túl sok betegem, de azért mindig van mit csinálnom.
Ma pedig elég valószínű, hogy szükség lesz a tudományomra, hiszen ahogy hallottam a Mágustusa első próbája nem lesz fáklyásmenet a versenyzőknek. Csak azért, hogy képben legyek az eseményekkel én is leballagtam a nagyterembe, hogy a kivetítőn keresztül kísérjem figyelemmel a történéseket. Nem különösebben hat meg a verseny,  őszintén szólva el nem tudom képzelni, mi értelme van az egésznek. A diákok "veszélyes" próbáknak teszik ki magukat, és ettől ők lesznek a népszerűen és az "ászok"?  Holott valódi veszély nem leselkedik rájuk, hiszen bármi van, a tusaszervező-mentor bájgúnár azonnal ugrik és én is itt vagyok. Az egészet csak cirkusznak tartom.
Hamarosan alakulnak is az események, az erdőben mindenki találkozik valami megpróbáltatással. Kivéve egy lány, aki ki tudja milyen megfontolásból elkezd enni egy bokorról. Fájdalmas kifejezés suhan át az arcomon, mert elég volt egy pillantást vetnem az ominózus bogyókra, hogy tudjam, a lányt perceken belül ki kell menteni. Ha nem is feltétlenül saját maga miatt, de azért, hogy ne érezze magát fenyegetve egy fától, vagy a társaitól és ne átkozódjon összevissza. Mert egyébként az, hogy a bogyóktól kicsit betép, még nem vezet azonnali ájuláshoz. Mikor Maurice elindul érte, én a gyengélkedő irányába megyek, hogy előkészítsem a terepet.
Nem is kell sokat várnom, a férfi elég gyors volt, és percek alatt meg is érkezik karjában a szőke lánnyal. Már magához tért, de látszik rajta, hogy a bogyók még dolgoznak benne, hiszen csak egy szűk tíz perc telt, mióta elájult. Maurice a gondjaimra bízza Aileent, és már megy is, hogy felügyelje a tusa további részét. *
- Először is ki kell üríteni a szervezetedből a hallucinogén anyagokat. * kezdek bele a magyarázásba lassan, angolul, és nagyon remélem, hogy érti a szavaimat. Egy bögrét nyújtok felé, amiben barnás színű, kissé kellemetlen illatú folyadék van. Nem a legkellemesebb eljárás, de gyors és hatásos. *
- Idd meg, meggyorsítja az anyagcserét, és azonnal kiürül a szervezetedből a drog * beszélek tovább, és az "azonnal"-t, úgy értem, hogy "azonnal". Ha a lány felhajtja az italt, gyorsan ki is kísérem a mellékhelyiségbe. Amikor onnan kijön, már remélhetőleg jobban fog kinézni, és nem is lát valótlan dolgokat.*
- Tessék. * nyújtok a lány felé egy fél tábla étcsokit, hogy visszatérjen a szín az arcába. *
- Gyere, ülj le valamelyik ágyra * mutatok az üres fekhelyek felé, és ha kell odatámogatom Aileent. Ezután leülök a vele szemben lévő ágyra.*
- Hajlamos vagy egyébként az ájulásra? Voltak mostanában valamilyen tüneteid? Szeretnélek jobban is megvizsgálni, mert a bogyók nem okoznak azonnali ájulást, és érzem, hogy többről van szó.

Chaske Tsosie (Ruu <3)

Aileen Aurora

Sharlotte

- Ne aggódj, nem teszek semmi olyat, ami zavarna téged.
Nincs semmi baja. Legalábbis velem. Csodálkoznék is, ha lenne velem valami baja, hisz nem is ismerem. Talán egyszer kétszer láttam az iskola területén, de többször nem. Akkor meg miért engem szemelt ki áldozatául, akin kitöltheti haragját, vagy idegességét? Van itt sok más diák, és mégis engem szemelt ki. Próbálok nem figyelni rá, és folytatni, amit abbahagytam, de ez nem igazán sikerül. Percenként felpillantok, és a lányt nézem, akinek pillantása szinte mindig akkor talál meg, mikor én is ránézek. Remegésem is próbálom elfojtani kisebb nagyobb sikerrel, de az idegesség egyre jobban átveszi az uralmat felettem. Kicsit megkönnyebbülök, mikor figyelme egy magazinra terelődik a sok közül. Remélem ez az állapot addig tart, míg én nem végzek. Most már kicsit nyugodtabban folytatom a munkámat, de időnként azért felpillantok a lányra, hogy elkönyveljem magamnak, még mindig a magazinnal van elfoglalva. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig, mert igen hamar megunja, és szemét újból rám szegezi. Nem folytonosan engem néz, de sokszor rám pillant, és ez nagyon frusztráló érzés tud lenni. Legalábbis számomra az. Nem tudom mások hogyan reagálnának erre, de én egy idő után elvesztem a türelmem, és tőlem nem megszokott módon, a szokásosnál is hangosabban szólalok meg.
- Elárulnád, mégis miért nézel így? Ha tényleg bajod van valakivel, akkor ne rajtam töltsd ezt ki, mert én nem akarok a te céltáblád lenni! - mondom, de hamar meg is bánom, és térdem közé temetem fejem, így várom a lány reakcióját. Nem is értem, hogy törhettem ki így, ez egyáltalán nem én vagyok.


Ossz meg az OFF csevegőben minimum két Húsvéti képet.
2 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

másik Kornél

Az egyik lábát felhúzva, talpát a falnak vetni, próbál találni egy kellemesebb pozíciót, mivel ez a beszélgetés hosszú lesz. Le is ülhetne, de egyelőre nem érzi szükségét a dolognak. Van ereje bőven, na meg, elég sokat állt ahhoz egy helyben az utóbbi időben, hogy megszokja a dolgot, így nem feszélyezi különösebben a dolog. Hallgatja a haverját, vigyorral a képén. Hát persze, megszokhatta volna már, hogy itt még a falnak is füle van és mindenki tud mindenről abban a pillanatban, ahogy az megtörténik. Mit lehet akkor itt titokban csinálni? Nyilván semmit, de azért mégis csak jobb lenne egy kis magánszféra, ez az ő élete és nem a kukkolóké.
-Ugyan már, ha másban nem is, ebben profi vagyok.
Mesteri szinten műveli a dolgot. Ha akarja, akkor lebukik, ha nem, akkor nem. A hazugságoknak is vannak árnyalatai, meglátása szerint, ahogy súlyuk is. Ő ezeket soha nem érezte mérvadónak, mindig tisztában volt azzal, mekkorát hazudik, de nem érdekelték ennek a következményei. Volt, hogy nem megfelelően jött a hazugság, többször is, ilyenkor gyorsabban lebukik, azonban máig vannak olyan dolgok, amikről mindenki azt hiszi, igazság, pedig nem.
-Három napja vagyok itt, de abban a pillanatban, ahogy megérkeztem, egy csaj nekemjött görkorcsolyával a bejárati csarnokban. Tuti, hogy Navines volt, vagy Eridonos. Normálatlan banda, unatkozik, hát eltöri a kezét lábát, csakúgy szórakozásból, mert az jobb lesz.
Bár nagy baja nem esett a kalandtól, azért mégiscsak érdekes, pont egy olyan kastélyban próbálkozni ezzel a sporttal ami tele van lépcsőkkel és bukkanókkal. Nem a legjobb pálya, de vannak olyan csököttek, akik nem tudnak mit kezdeni a nyomorult kis életükkel. A lány nevének említésére elvigyorodik, megrázza a fejét és a cipőjét kezdi fixírozni.
-Kicsi Kathy még mindig a legjobb csaj a suliban, bármit mondasz haver. Dögös, okos és nem olyan mint a többi, aki csak úgy megadja magát azért mert megvillantod a bicepszedet.
Igen, célzás volt, Olivérre. Kettőjük közül ő a nagyobb csajozógép. Kornél szereti inkább fű alatt intézni az ilyen dolgait, ellentétben a párkányon ülővel. Rápillant, hátha magától is megered a nyelve és mesél ő is valamit. Kornél nem annyira tájékozott az ilyen dolgokkal kapcsolatban, nem szokott hallgatni a pletykákra.

Kornél

másik Kornél

Soha nem szeretett úgy gondolni magára, mint potenciális hazudozóra. A gondolat viszont, hogy bármikor, bárkinek úgy tud hazudni, mint a vízfolyás, örömmel töltötte, mintha valami fegyver lenne a kezében, amit senki nem tud elvenni tőle, hiszen a pálcájától bármikor megfoszthatják. De nem mindig tekintett ajándékként rá, megverte a balsors rendesen, hiszen elég elbaltázott gyerek lett, ezzel ő maga is tisztában volt, legalábbis akkor, amikor magánál volt. Olivér kijelentésére csak megvonja a vállát, elereszt egy gyöngének sem éppen mondható nevetést, de nem reagál, talán pontosan azért, ami az előbb az eszébe jutott.
-Mond meg nekem, ki a jó ég hoz ide egyáltalán görkorcsolyát. Soha nem fogom tudni megérteni ezt a gondolatmenetet.
Összevonja a szemöldökét a cipője orrát kezdi bámulni. Soha nem volt korcsolyája, nem is tartott rá igényt. Ő az ilyen közönséges dolgokból kimaradt. A fél gyerekkora azzal ment el, hogy apja gyepálta, nem volt ideje és ereje olyan dolgokkal foglalkozni, mint játszani és gyereknek lenni. Legszívesebben mindig az anyja szoknyája mellett lett volna, egészen addig amíg rá nem ébredt arra, hogy az sem segít raja. Furcsa, hogy pont egy ilyen helyzetben gondolkodik el ezen. Hogy jutott el ide a görkorcsolyától?
-Mindig van egy-két ilyen példányt. Csak rávigyorogsz és már villant is, elég szánalmas.
Gazdag arcmimikája legjavát kívánná megmutatni, de csak egy gyors fintorra futja neki, talán azért mert tudat alatt biztos benne, hogy ez a téma nem érdemel többet. Mindenhol vannak könnyen kapható lányok, ami ugyan praktikus, de nem sok izgalom van benne. Legtöbbször elkerüli az ilyen teremtéseket, neki az ilyenek túl könnyűvérűek, ő pedig szeret válogatni, nem is akárhogy.
-A baj csak az vele, hogy nem éri meg a fáradtságot ami belefektetek, imád drámázni, nekem meg bőven elég az én bajom.
Mielőtt még rákérdezne, ki az a valaki, kifejt egy gyors véleményt a dologról, hogy később ne kapjon kérdéseket a nyakába. Hiába a szép arc, ha mögötte minden olyan furcsa és bonyolult.
-Kitalálom. Szőke, hangos és szívesen tapos az idegeiden.
Szinte biztos volt benne, hogy egy rugóra jár agyuk. Olivér számára már senki nem jelentett kihívást és ha neki valaki fejfájást okozott, az csak egy valaki lehetett.

Kornél

Chaske Tsosie

Aileen

Chaske Tsosie - zárás

Angelina & Chaske

Nem, határozottan nem kellett volna packáznia egy alvó bagollyal. Azzal is hibát követett el, hogy szobatársára bízta a sebei gyógyítását holott még ő sem volt olyan járatos a mágiában másodikos lévén. A dolog úgy állt, hogy Isobel karjai köré egy-egy lepedőt tekertek, amin fokozatosan ütött át a vér. Nem tudta mozgatni leharcolt végtagjait, még csak el sem tartotta a testétől, hogy az ütközés ne fájjon annyira. Mindenben a legrosszabb, hogy nem tudta felvenni kedvenc tértágítóval kezelt édességes dobozát pedig annyi emberrel találkoztak már a gyengélkedő felé trappolva, akit megkínálhatott volna. Ja, igen... Felsőbb éves levitások egy csoportja tanakodott, ki kísérje el a leányzót a javasemberhez. A vizsgaidőszak közeledtével senki sem mert 10 percnél tovább távol maradni a tankönyvektől. Egyrészt a harapós példányok csúnyán megfizették az unalmas perceket, másrészt nem volt mindegy milyen minősítést kapnak majd a vizsgalapjukra. Szigorú szülők, súlyos elvárások...
Őszintén szólva a lánynak fel sem tűnt, ki kísérte el a hosszú úton. A szokásos 5-10 perc helyett fél órába is beletelhetett, mire a majdnem öntudatlan Isobellel az összes lépcsőt megjárták. Eközben ő vígan cseverészett kísérőjével és olykor fájdalmasan felnyögött sután meglapogatva a sebesüléseit. Kedvenc édességeinek nevét sorolta és milyen jól is esne neki egy hideg üdítő, aminek a felét egy pillanat alatt meginná, a maradékkal felváltva hűsítené a kezeit, mármint a palackkal.
Próbálta elképzelni, miként fogja kimagyarázni magát a helyzetből. A sebei a rossz bűbájnak hatására időről-időre szélesednek, vagy egyszerűen nem engedik a gyógyulás folyamatát. Ha majd letekerik a lepedőket, egy biztos. Isobel összeszorítja majd a fogait és az ajkait egyaránt. A karja nem is rajzolódik ki igazán a hosszúkás hegektől, ó és a piros alkotórész sem akarja abbahagyni a kiserkenést.
Eközben észre sem vette, hogy beléptek a gyengélkedőbe...

Felagund professzor
előzmény

Tekintve, hogy a denevérekkel vagyok elfoglalva, váratlanul ér a testem köré tekeredő béklyó, bár maga a tény, hogy Felgund "leterített", már kevésbé meglepő. Fájdalmas nyögés és puffanás vágódok el kőpadlón. Elég korlátozott a mozgásterem, de azért igyekszem úgy esni, hogy ne az arcomat, hanem inkább csak a vállamat zúzzam szét.
A hisztérikus kacagásom gyorsan elhal és átfordul néma, könnyek nélküli zokogásba. Bár még én sem tudom rendesen definiálni, hogy mit is akar jelenteni a rázkódás, amit produkálok. Már nem tudok mit reagálni a történekre. Elképzelem, milyen szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújthatok gúsba kötve fekve a padlón, piszkosan, csatakosan, a tüskés növénytől meg a denevérektől szerzett karcolásokkal és egyéb apró sebekkel borítva. Mindennek a tetejében pedig a karjaim már teljesen elzsibbadtak, kérdéses, hogy egyáltalán meg tudnám-e még őket mozdítani, ha nem lennék megkötve. A tehetetlenség és tudatlanság nagyobb félelemmel tölt el, mint az, hogy nincs tovább: szembe kell néznem a prefesszorrnal és a büntetéssel.
Igyekszem erőt venni magamon és amennyire lehet megnyugodni. Csak most jövök rá, hogy egészen kimelegedtem a hajszában, és a levegőt is hangosan sípolva veszem. Nincsenek ábrándjaim afelől, hogy Felagund mennyire értékelné, ha hagynám elhatalmasodni a kezdődő hisztériás rohamot. Megpróbálok minél kevesebb zajt csapni, hogy érzékeimmel könnyebben koncentráljak a tanárra. A férfi hangja nyugodtan cseng, de azért egy pillanatra sem hiszem, hogy teljesen elült a vihar. Feszülten várom, hogy jöjjön már ide, essünk túl az egészen. Alig, hogy ezt végig gondolom, már meg is hallom a léptei meg a botja kopogását, aztán egy reccsenés és még egy.
- Neeeeeee! A pálcám! - kiáltok fel dühösen, belevágva az öreg szavába. Hagyom, hogy a bennem szunnyadó melodimágia felszínre törjön és a hangomba vegyüljön, ahogy éles, magas frekvencián hosszan kitartva a hangot fejezem ki ellenkezésemet a pálcámat ért támadással szemben. Egy pillanatra elfelejtem, hogy a meccsnek már vége és "hol a helyem". Elönt a pulykaméreg, nem is gondolom végig, hogy mit csinálok - ma éjszaka már sokadjára -, utólag pedig már nem tudom visszaszívni a hangomat. Megint rémült kifejezés költözik az arcomra, ahogy tudatosul bennem, hogy mit csináltam. Nem akartam, nem volt szándékos... de a hirtelen harag meg a melodimágia nem valami nyerő párosítás. Félve sandítok Felára, hogy megállapítsam mennyire sikerült erősre a gemitus. Most már azt sem mondhatom, hogy nem támadtam meg a professzort, mert a mágikus hanghullám minimum egy enyhe fejfájást vagy rosszullétet okoz a tanerőnek. Bár ha szerencsém van, azt hiheti, hogy mindez csak a korával jár...~Most már a Rocharddal való legközelebbi találkozásom miatt is aggódhatok..~ Gondolom keserűen, még ha Fela bá most nem is vesz elő a melodimágia miatt, Rochard tutira érzékelte, hogy varázsoltam - még ha komoly kárt nem is okoztam senkiben.
- Én... Ön... - nem tudom, mit kellene mondanom, csak zavartan hebegek-habogok.
A saját szerencsétlenségem egy rövid időre szinte feledteti, hogy egyébként meg vagyok kötözve és minden kis karcolásom fájdalmasan lüktet - csak arra térek vissza a valóságba, hogy eltűnnek a béklyók. A hirtelen fény miatt hunyorgok egy sort, de ahogy hozzászokik a szemem, elképedve bámulom a karomat. Mi tagadás, nem valami szép látvány. Nem merek felnézni Felgundra, miközben az szitkozódni kezd, amivel csak még egy lapáttal tesz a nyomorúságomra. Igazságtalannak érzem a szavait. Még ha egyáltalán lenne gyógynövénytan és tanulnám is, miközben a sötétben próbálok elkerülni egy átkot, nem valószínű, hogy előbb nekiállnék beazonosítani minden növényt. Azt nem tudom meg, hogy konkrétan hogy is sikerült így elbánnom magammal, vagy hogy mire számíthatok, de jobbnak látom megtartani magamnak a kérdéseimet. Miközben Fela néhány percre egyedül hagy, hasizomból ülő helyzetbe tornázom magam. Megpróbálok felállni is, de az nem sikerül, így csak ülve várakozok.
Nem tudom, Felagund mit dörzsöl a homlokomhoz, de mintha enyhülve a viszkető fájdalom. Örülök, hogy nem is kell a járással próbálkoznom, hanem a professzor azonnal a lebegtetést választja.


Nagyon hosszúnak tűnik az út az üvegházból a nyugati szárny második emeletére, amit ráadásul - számomra - kínos csendben teszünk meg. A gyengélkedőre érve a professzor egy ágyra irányít, ekkora a méreg még jobban szétterjedt a testemben. A megérezésünkre a gyógyító is felbukkan, kissé nyúzottan, de élénk szemekkel jön megkérdezni, hogy mi történt. Felagund közli vele, hogy nincs szükség a segítségére, ennél már csak azon lepődök meg jobban, hogy a gyógyító ezt további kérdezősködés nélkül tudomásul veszi, rám alig vet két pillantást és magunkra is hagy minket. Nem tűnik valami nagyon elkötelezettnek a munkája iránt, pedig ha minden igaz, mestertanoncként lesznek vele gyakorlati óráim. Bár, ilyen GYNT tudással talán tényleg nem ártana átgondolnom a terveimet...
- Professzor úr... akkor, ez most... milyen méreg és mennyire súlyos? - kérdezem kissé félénken, az ernyedt végtagjaim felé pillantva. Lehet, hogy jobban kéne tartanom attól, hogy milyen büntetés vár rám, de jelenleg mégis jobban izgat a testi épségem.

/Turnman Katalin/

Felagundot egyetlen másodpercig sem érdekelte a lány pálcája, teljesen jogosan tette, amit tett. Egyáltalán nem szerette volna, ha nekiáll esetleg még hadonászni vele, házvezetőkhöz járkálni pedig még ennyi kedve se lett volna. Jó helyen van ott az üvegház padlóján, majd ha másnap jön rendbe tenni a dolgokat, szépen kidobja a kukába, elégeti, felrobbantja… vagy valamit csinál vele. Katkót azonban kicsit jobban megviseli a fadarab elvesztése, s valami irtózatosan magas visítást hallat. Ettől megint annyira felmegy benne a pumpa, hogy legszívesebben visszakézből lekeverne egy pofont neki, de akkor minden bizonnyal együtt repülnének az iskolából. Fejfájásra való jeleket nem tapasztal, s először nem is igen érez semmit, csak egy pillanat múlva vesz észre valami nedveset az orra alatt. Méghozzá az orra vérét, ami ettől a hülye nyivákolástól eredt el.
- Jobb lenne, ha befogná a száját! Mégis mit képzel, he?! A következő ilyen baromságnál kap egy kábító átkot, aztán nem lesz gondom magával holnapig!
Sebastian nem igazán ismeri az Eridon házvezető tanárát, nem sok közös programban vettek részt ezidáig. Nem is tud róla sokat, csak hogy valami énekléssel összefüggő, lári-fári tudományt oktat. Amúgy sem vette ő sohasem komolyan a varázslással szorosan összefüggő tárgyakat, azt, amiben meg még kornyikálni is kell, még annyira sem. A lány biztosan az egyik tanítványa lehet, az is a rosszabbik fajtából. Talárja ujjával letörli a vért az orra alól, nem igazán törődve azzal sem. Van belőle jó pár neki, majd az asszony kimossa szépen otthon, és minden rendben lesz.
Igazán nem érti ő ezeket a mai fiatalokat. Az rendben van, hogy bejön ide randalírozni, de, hogy nekiessen a tanárának egy pálca miatt? Lemegy a faluba és körülbelül öt perc alatt vehet másikat… persze, ha az anyagi kerete megvan rá. Azt meg nem igen hinné, hogy aki ide jár iskolába egzisztenciális problémákkal küszködne. Jó, vannak azért olyanok is, de azokat meg valamennyire a tanoda is kisegíti ilyen esetekben. Ahelyett, hogy örülne annak, hogy Sebastian megpróbál rendes lenni vele és segíteni, még a történtek után is, inkább hisztizik. Rohadtul elege van már ezekből a diákokból.

Az út az üvegházból a nyugati szárnyig valóban csendben telik. Felagund nem igen akar ezek után beszélgetni a lánnyal, s magában fortyog inkább. Közben azon is elgondolkozik, vajon miféle szankciókkal illethetné őt, s a legkülönfélébb büntetőmunkák jutnak az eszébe. Az esszéíratás érdekes módon azonban, meg sem fordul a fejében. Régen pedig nagyon bevett szokása volt, de az egy másik generáció volt. Azok még komolyan vették ezeket a feladatokat, s nem röhögtek azon, ha azt mondta mínusz húsz pont, ha nem készül el a munka. A legnagyobb szégyen volt, ha valakitől pontot vontak, nem ám még húszat! Most mi van? Valaki ír öt sort egy általa kitalált lényről az LLG tanárnak, aztán már be is nyelheti azt a húsz pontot. Nevetséges. Ahogyan nevetségesnek tartja az idei pontverseny alakulását is. Elképedve nézte, ahogy egyik nap még a Levita vezet 1000 ponttal, másik nap a Navine húz el 800-cal. Fontos-fontos dolog a pontverseny, de azért kollegái is lehetnének csak egy árnyalatnyival szigorúbbak, hogy ne kelljen már minden szir-szarra pontokat osztogatni. Vonni mindenesetre már nem fog semmit Katkótól, úgysem oszt vagy szoroz. Plusz még a nevét sem kérdezte meg, pálcájának sötétjében pedig nem működik valami jól a beépített arcfelismerője.
Ami megnehezíti még az utat, az a sötétség. Lévén pálcájával éppen a lányt szállítja, az övét pedig eltörte, kénytelenek a sötétben bebotorkálni. Nem mintha a professzor nem ismerné tökéletesen az utat, saját szobája is a gyengélkedő közvetlen közelében található. Sajnos. Amennyi diák ott megfordul az ügyes-bajos dolgaival… hihetetlen. És idegesítő. Pontosan ezért esik jól számára kimenni néhanap az erdőbe, ahol a létező legnagyobb csend várja a Mágustanoda környékén. Ott nincsenek ordítozó diákok - vagy épp tanárok -, és nem kell hallgatnia a festmények állandó susmogását sem. Maximum egy-egy madár énekét, vagy a természet egyéb zajait, amihez teljesen hozzá van szokva.
Végre valahára elérik azonban a gyengélkedőt, ahol rögtön meg is jelenik az a kimondhatatlan nevű sarlatán. Mikor Felagund meglátta a hirdetőtáblán először ezt a nevet, nem is akart hinni a szemének. Tény, hogy a Bagolykő sosem volt túlzottan szerencsés javasasszonyok terén, hiszen egyik sem bírta itt tovább egy évnél, de hogy ennyire elkeseredettek legyenek azt nem gondolta volna. Természetesen egyből meglátogatta az igazgató urat és panaszt emelt, hogy miféle embereket nevez ki erre a pozícióra, de süket fülekre talált. Azóta sem igen ápol jó viszonyt az illetővel, így hangos szavakkal azonnal el is küldi.
- Takarodjon innen, majd én ellátom! Nem ért maga úgysem semmihez, csak a kuruzsláshoz!
Tsosie nem is szól egy szót sem, csak bólint egyet és otthagyja őket. Megszokhatta már az öreg stílusát, s, hogy valószínűleg sosem fogja elismerni a munkásságát. Még csak az kéne. Sebastiannak mindig is bejárása volt a gyengélkedőre, hiszen tudása bármelyik javasasszonyéval vetekedhetne. Ettől függetlenül sosem érzett magában szemernyi elhivatottságot sem egy efféle szakma iránt, nem az ő tisztje, hogy más hülyeségét helyre hozza. Csinálják csak azok, akik tényleg kedvüket lelik benne.
Katkó végre elfekszik az ágyon, s a megvilágítás is olyan, hogy végigmérheti teljes egészében kivel van dolga. Kérdését legszívesebben elengedné a füle mellett, de végtére is joga van tudni mi történik vele.
- Velő bogyónak hívják a növényt, amelynek az éretlen termésébe sikeresen belefetrengett. Kezdeti fázisban bénulást okoz, ahogyan azt maga is észrevehette, majd szépen lassan elkezdi elzárni a légutakat, belülről fojtva meg ezzel áldozatát.
Hangja megint teljesen nyugodtnak hangzik, az sem hatja meg, hogy a diák lehetséges haláláról beszél. De nem véletlenül ilyen higgadt… tudja jól, hogy melyik szekrényben, s pontosan melyik polcon található a méreg ellenszere. Habár, ha éppen nincs készleten belőle, az jelenthetne némi problémát.
- Ó, azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy van ellenszere! Megint ez a fránya feledékenység…
Jegyzi meg egy kevés kárörvendéssel hangjában. Remek élmény volt néznie a lány elképedt arcát, amikor a fulladásról beszélt úgy, hogy ő maga közben a füle botját sem billegette, s az ágy mellett állva a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy bármit is tehetne, ami a javulására szolgálna. Pontosan tudja mennyi ideje van, mielőtt a méreg elkezdi kifejteni utóbb említett hatását, s szeretné ennek minden apró percét felhasználni, hadd érezze át egy kicsit tetteinek következményét a prefekta.
Ekkor tűnik fel neki ugyanis egy csillogó jelvény a lány mellkasán, melyet meglátva egy picit elmosolyodik. Végre ráakadt egy darab tökéletes büntetésre. Oda is nyúl érte, és leveszi azt róla.
- Azt hiszem erre nem lesz már többet szüksége. A házvezetőjével majd tudatom, hogy keressen egy alkalmasabb személyt, egy ilyen felelősségteljes pozícióra.
A prefektusi jelvényt talárja zsebébe helyezi, kulcscsomója mellé. Ő maga sohasem látta el ezt a feladatkört diákként, de házvezető-helyettesi majd házvezetői rangjában elég sok embert fosztott meg, illetve ruházott fel vele. Ügyet sem vet arra, hogy ez mennyire fogja esetlegesen rosszul érinteni a lányt, előbb kellett volna gondolkodnia.
Sóhajt egyet, s nagy erőt véve magán megindul az egyik, fiolákkal tömött szekrény irányába. Elforgatja a zárban a kulcsot, és ki is veszi a lilás löttyöt tartalmazó üvegcsét. Nagy szerencséje volt, hiszen éppen az utolsó darab a polcon, elkészítése pedig sokkal több időt venne igénybe, mint amennyi ideje Katkónak hátra van, a fulladásos tünetek produkálásáig. Lazán becsapja a szekrény ajtaját, s kezében a fiolával visszaindul az ágy felé...

Nem maga a tény, hogy darabjaira hullott a pálcám, idegesített fel ennyire. Majd veszek egy újat Bogolyfalván. Azért durrant el az agyam, mert nem értem, mi szükség volt erre. Oké, hogy ő a tanár, de akkor sincs joga tönkretenni a pálcámat, vagy akármilyen tulajdonomat. A másik, ami nagyon felvitte bennem a pumpát a gúnyos megjegyzés volt. Ettől függetlenül tudom, hogy nem kellett volna melodimágiát használnom, és hogy egyáltalán nem vagyok olyan helyzetben, hogy még nekem álljon feljebb, de nem tudtam visszafogni magam. Igazság szerint be kell vallanom, hogy némileg elégtétellel töltött el, ahogy Felagund orra alatt megjelent az első kövér vércsepp. De nem volt időm, sem lehetőségem kiélvezni ezt a picinyke revánsot, Felagund szavai elvették tőle a kedvem. Mivel nem szerettem volna a továbbiakban eszméletlen résztvevője lenni az eseményeknek, így befogtam a számat.


A gyengélkedőn már jobban biztonságban érzem magam, mint odakint az üvegházban Felagunddal kettesben. Csak nagyokat pislogok hallgatva, ahogy az öreg professzor elküldi Uff bácsit. Némileg bántotta a piciny lelkemet, ahogy Felgund mind ezidáig  beszélt velem, de nem gondoltam volna, hogy ugyanilyen stílusban szól a "kollégáihoz" is. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak azért van-e, mert nekem már előzetesen sikerült jól az ideire mennem, vagy alapjáraton is ilyen. Eddig biztos voltam benne, hogy velem is csak azért lekezelő és undok, mert mérges, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, hogy sokkal szimpatikusabb ember volt, amíg a bájitaltan órákon a diákság hozzá nem értését taglalta, és nem konkrétan velem beszélt úgy, ahogy. Van még mit fejlődjön az emberismeretem.
Csak félve merek kérdezni, és látom a professzoron, hogy nem is szívesen válaszol. De válaszol, és ez a lényeg, legalább, hogy mi van velem. Rémültem, félelemtől tág pupillákkal pislogok Felagundra, aki totál szenvtelenül közli, hogy mindjárt elzáródnak a légútjaim és megfulladok. Csak nyelek egy nagyot, de nem merem feltenni a kérdést, hogy "most akkor mi lesz?", csak várom a folytatást, mert kell lennie folytatásnak. Egyrészt megkönnyebbülök, amikor közli, hogy van ellenszer, de ugyanakkor egy sötét arckifejezés is átsuhan a képemen. Kezd nagyon idegesíteni Felgund stílusa. Mintha nem lennék már így is elég nyomorultul. Ó, és persze ahelyett, hogy elindulna azért a bizonyos ellenszerért, még szívózik velem egy sort. Észreveszi a jelvényemet. Az önelégült mosolya nem sok jót ígért, érzem, hogy mi fog következni, és nem is kell csalódnom, Fela bá színpadiasan elkobozza tőlem a plecsnit. Szégyenkezve elfordítom a pillantásom a férfiről, de egyébként nem adom jelét, hogy mellbe vágott volna a dolog. Igaz, hogy jószerével prefektus vagyok, mióta idekerültem, teljesen hozzá vagyok szokva a tisztséghez tartozó kötelességekhez és privilégiumokhoz, de nem élem meg drasztikus változásnak, hogy Felgund ezt most elveszi tőlem. Sosem ragaszkodtam igazán a prefektussághoz, és jogosnak is érzem, hogy egy ilyen kirohanás után leváltsanak.  
Fela nagy kegyesen mégis elindul a szekrény felé, hogy idehozza az ellenszert. Ami ezután jön, meg már viccnek is rossz. Yarista ront be a gyengélkedőre sápítozva, aggódva, és egyenesen belerohanva Felagundba. Hitetlenkedve pislogok a fiúra - időközben odáig jutott a méreg, hogy a szemhéjaimon meg a számon kívül semmimet sem tudom mozgatni. Nem értem, hogy az fenébe keveredett ide, meg ha a folyosókon kószált is, hogy jutott eszébe, hogy megnézze mi történik. Most ő is ugyanúgy büntetőmunkát fog kapni, mint én. Na, jó, ő talán valamivel könnyebben megússza, bár Felagundnál sosem lehet tudni. Már épp válaszolni készülök a kérdésére - bevallva, hogy mekkora barrom vagyok, és közben jól leteremtve őt, amiért idejött -, amikor én is meghallom, ahogy a fiola szilánkokra törik. Kell vagy fél perc, amíg eljut a tudatomig, hogy Yar éppen az ellenszert tette tönkre. Ebben a fél percben csak üres tekintettel bámulok magam elé, átengedve Felangundnak a lehetőséget, hogy közölje Yarral mekkora idióta.
Aztán eljut a tudatomig a tény, hogy meg fogok halni. Legszívesebben megütném Yart, vagy legalább a párnámat darabokra cincálnám, de minthogy egyikre sem vagyok képes felüvöltök. Nem érdekel, hogy Fela az előbb emiatt kábító átokkal fenyegetett. Kábítson el, mit bánom én. Jobb is meghalni, ha nem vagyok a tudatomnál. Nagy levegőt veszek és velőtrázó, fájdalmas, egy sebzett vad artikulálatlan ordítása szakad fel a torkomból. Elöntenek az érzelmek, félelem, düh. Tudnom kéne kordában tartani az erőmet, hiszen itt van Yar és a medál, amit tőle kaptam, a kabalám. De hogyan tudna pont a vele eltöltött hétvége, a barátságunk gondolata megnyugtatni, amikor miatt fogok meghalni. Egyenesen Yart célzom meg a hullámokkal, bár túlzás azt állítani, hogy képes vagyok rendesen célozni. Beérem bármivel, amiben sikerül kárt tennem, amit sikerül darabokra cincálnom. Valahogy muszáj levezetnem a feszültséget. Túlságosan megrémít a halál gondolata ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is józanul gondolkodjak. Volt ellenszer, nincs ellenszer. Számomra csak ennyi az egész.
A kiáltásom elcsendesedik, könnyek gyűlnek a szemembe, majd patakként csorognak végig az arcomon. Yart keresem a tekintetemmel. Nem akartam igazán bántani...én csak... ~ Ez életem legelcseszettebb estéje!~
- Meg fogok halni...? - Felagund felé pislogok, a hangomban még ott csendül a remény, és a professzortól várom, hogy eldöntse a sorsomat. Az nem lehet, hogy tényleg csak ennyi, hogy kész, vége, megfulladok. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nehezebben veszem a levegőt, vagy már csak beképzelem a dolgot.

/Turnman Katalin & Yarista Palarn/

Sebastian sosem törődött igazán azzal, hogy mennyien kedvelik őt, az iskola diákjai vagy épp tanárai közül. Hiszen egyáltalán nem ez a fontos. Tudja magáról, hogy jó abban, amit csinál, a világ is tudja róla ezt, így nem vágyik elismerő szavakra, ölelésekre és önfeledt mosolyokra senkitől. Teszi a dolgát, igyekszik minél nagyobb tudásanyagot átadni az ifjaknak, és ennyi. Nem kell, hogy szeressék, nem kell, hogy dicsérjék a módszereit, majd ha felnőnek úgyis rájönnek, hogy néha a szigor az egyetlen járható út, amivel sikereket lehet elérni. Felagundnak egyszerűen ilyen a jelleme… nem fog ő senki kedvéért sem máshogy beszélni, ugyanúgy leteremtené az iskola igazgatóját is, ahogy Katkót, ha úgy hinné neki van igaza. Sosem jópofizik senkinek, nem nyal, nem áll be a sorba, szimplán csak hidegen hagyja ki, mit gondol róla. Éppen emiatt nem fogja érdekelni az sem, ha a lány számára ezek után kevésbé lesz szimpatikus az öreg… na és, akkor mi van? Az órájára ugyanúgy járnia kell, a feladatokat ugyanúgy meg kell oldania és vizsgáznia is kell a tanév végén. Az, hogy ezt milyen szájízzel teszi nem sokat nyom a latba.
A prefektusi jelvényét sem jókedvéből kobozta el a professzor. Azok után amit Katkó megengedett magának ez még egy enyhe következmény. Természetesen a büntetőmunkáját is kitalálta már a lánynak, bár előbb célszerű lenne, ha túlélné a ma estét. Zsebéből előveszi az általa gyűjtött szakállas mendérke nevű növényt, s egyetlen mozdulattal a szemétbe hajítja. Az egész idióta incidens miatt nem ért rá időben, a megfelelő módon konzerválni azt, s így már nem ér semmit. Még egyszer viszont esze ágában sincs neki begyűjteni, majd megteszi helyette az ex-prefektus...
... talán nem is egyedül. Yarista robog be ugyanis a gyengélkedőre, a maga egyáltalán nem kedvelhető stílusát bevetve. Az öreg ügyet sem vet a köszöntésére, csak felhúzza egyik szemöldökét, ahogy ránéz. Észrevéve Katkót rögtön megindul felé, mit sem törődve azzal, ha ezen nemes cél érdekében át kell gázolnia Felagundon. Meg is lesz ennek a böjtje, ugyanis Sebastian a lökéstől kiejti kezéből az utolsó adag ellenmérget tartalmazó fiolát. Egy pillanatra az benne is megfagy a vér, semmi esetre sem öregbítené a hírnevét, ha az ő kezei között halna meg egy diákja.
- Aggodalomra semmi ok fiam, végül is csak az utolsó üvegcse volt.
Közli immár teljesen higgadtan Yaristával. Mindez azonban nem tart tovább pár másodpercnél, mivel a lány utolsó erejével úgy dönt, ordít még egy keveset. Az előbb sem sült ki sok jó a dologból, most azonban hála Istennek, nem ő a célpontja. Ettől függetlenül amilyen gyorsan csak tudja füleire tapasztja a kezét, s megpróbál a létező legmesszebb elhátrálni, a viharos gyorsasággal szétrobbanó üveges szekrények és fiolák éles szilánkjai elől. Ez az este valóban nem úgy alakult egyikük számára sem, ahogy eltervezték, az egyszer biztos. ~Már megint azt a rohadt melodimágia...~ Gondolja magában az öreg, s megfogadja, ha legközelebb összefut Kahlillal megmondja neki a magáét, hogy hogyan tartsa féken a diákjait, mert ez már nem állapot. Egyszerűen nem tartja normálisnak azt, amit a lány csinál, s csak őszintén remélni meri, hogy gyermekei közül egyikük sem vesz részt hasonló mágiák tanulásában. Nem biztos, hogy önfeledt lenne az öröme, ha esetleg egy otthoni veszekedés alkalmával ilyesfajta hangok törnének elő Biancából; Milant viszont egyenesen pofán röhögné, ha meghallaná tőle. Valahogy nem tudja elképzelni, hogy életerős férfiak akár magas, akár mély hangon ordibálva intézzék el ügyes-bajos problémáikat egymás között. Számára ez rendkívül idegen, s reméli, hogy még sokan vannak így ezzel, a jó ízlésű varázslók közül.
Egy pillanatra meg is kell kapaszkodnia az egyik ágy szélében, hiszen megszédült egy kicsit, de nagyobb baja nem esett szerencsére. Nem úgy, mint Yaristának, de hát ő megérdemelte... magának kereste a bajt. Érdekes egyébként, hogy akárhányszor összefut órán kívül a fiúval, valahogy mindig büntetőmunkával végződik a találkozás. Ma sem lesz ez másként, még ha csak egy „barátja” testi-lelki épségéért aggódva érkezett is ide.
- Az a bohóc, vagy sámán, vagy micsoda, minden bizonnyal hálás lesz magának ezért a rumliért, én viszont jobban örülnék, ha ez nem fordulna elő még egyszer.
Pillant megvetőn Katkóra. Nem emeli fel a hangját, nem látja értelmét. Nem neki kell majd összetakarítania, az az idióta meg csak hadd dolgozzon. Az ő készletei biztonságban vannak szobájában, illetve a szertárban, így semmiféle kárt nem szenvedett el. A gyengélkedőnek pedig amúgy sem nyújt sok segítséget, mióta ezt a pojácát alkalmazzák. Persze, ha az igazgató úr kéri, nem tagadhatja meg egy-egy bájital vagy kenőcs elkészítését, de nem szívesen, inkább csak kötelességből teszi. Másrészről viszont némi elégtétellel is eltöltik a hasonló szívességek, hiszen ebből tudja, hogy Tsosie már megint képtelen volt megfőzni valamit, s ezért volt szükség az ő szakértelmére. A lány halkan megszólal, s felteszi a nap talán legégetőbb, s legfontosabb kérdését. Felagundból akaratlanul is feltör egy aprócska nevetés, s közelebb sétál Katkó ágyához.
- Ó aranyom, talán azt gondolta hagyom meghalni itt? Korábban kell ahhoz bárkinek felkelnie, hogy túljárjon az én eszemen!
Pusztán azért volt képes a legutolsó percig higgadt maradni, mert tudta, hogy ha minden kötél szakad, akkor is támaszkodhat a pálcájára, s a saját maga által feltalált varázslatra. Egy jó évtizeddel ezelőtt alkotta meg a bűbájt, amikor rendkívüli módon elmerült a mérgek tanulmányozásában. Ez is vált aztán, az egyik szakterületévé. Tisztában van vele, hogy a velő bogyó mérge a duplahatású mérgek, röviden DHM, kategóriába tartozik, melynek kezdeti ciklusa akár két óránál tovább is eltarthat. Érdekes módon ezeknél a mérgeknél csak a kezdeti ciklus létezik, utána rögtön a végstádium következik, így a varázslat is csak az első szakaszban alkalmazható sikeresen. Letekeri botjának markolatát, hogy elővehesse ismét a pálcáját, és hozzákezdhessen a kicsit bonyolult varázslathoz.
- Ha élni szeretne, ne nagyon próbálkozzon ilyen sikításokkal újra, és maradjon egy helyben. Ja... ez nem is lesz olyan nehéz feladat.
Mosolyodik el újra, mikor rájön, hogy mekkora hülyeséget mondott, tekintve, hogy a lány jelenleg teljesen le van bénulva. Nem igazán tudna elszaladni, még ha szeretne sem. Lehunyja először is a szemét, melynek az utolsó mozdulatig csukva kell maradnia. Első körben egy nagy végtelen jelet rajzol úgy, hogy az lefedje a lány egész testét, a feje búbjától egészen a talpáig. Közben elképzeli Katkó érrendszerét, maga előtt látva a főbb vénákat és ereket, az abban folyó vért, s egyúttal a benne keringő mérget is. Ezt követi egy nyolcas rajzolása, melyet kifejezetten csak Katkó hasi részére vonatkoztat, csukott szemmel is megtalálva azt. A következő kép, melyet rajzolás közben maga elé képzel, már csak a vért és a mérget ábrázolja. Látja, ahogy a szervezet megpróbál tenni valamit az idegen anyag ellen, mindhiába. El kell azonban képzelnie, hogy a méreg valamiért mégis elkezd kiürülni a véráramból, hogy a lány felépülhessen. Amint végez ezzel a mozdulattal is, hirtelen tágra nyitja a szemét, pálcáját egyenesen a lány szívére irányítva leír egy kört, majd annak közepébe pöccint egyet, s kimondja a varázsigét.
- Venenum Excolio!
Fejében közben végig az elmúlt képsorok rajzolódnak ki, hiszen fontos, hogy a létező legerősebben koncentráljon erre. Érzi, hogy a varázslat sikeres volt, hiszen kezébe iszonyatos fájdalom szökik, olyannyira, hogy még a pálca is kiesik a kezéből. Hátratántorodik, s levegő után kapkodva huppan le a szomszédos ágyra. A varázslat egyike a legkimerítőbb és legtöbb koncentrációt igénylő bűbájoknak, amiket ismer. Nem véletlen, hogy eddig minden diák kérelmét elutasította, aki szerette volna megtanulni tőle. Csak a legrátermettebbekre, s a bájitalok világa iránt legelkötelezettebbekre hajlandó átruházni ezt a tudást. Ilyen diákkal pedig, még nem sokkal találkozott a Mágustanoda falai között.

Kati és Fela bá’

Nem vagyok valami jó stressz helyzetek megoldásában.  Rendszerint képtelen vagyok higgadtan, tiszta fejjel gondolkodni ilyen esetekben.  És stressz alatt most nem a vizsgákra, vagy egy kínos beszélgetésre gondolok, hanem például arra, amikor egyszer megvadult a tükörterem és a fél világgal arrébb élő bátyán hívogatott a tükrön keresztül. Na, az elég rémisztő volt. De közel sem annyira, mint magatehetetlenül feküdni a gyengélkedőn annak tudatában, hogy ellenszer híján a bennem munkálkodó méreg hatására el fogok patkolni. Azért ilyesmi nem minden nap esik meg az emberrel.  Néhány pillanat pedig iszonyat kevés ahhoz, hogy feldogozzam a tényállást. Látom megsemmisülni az utolsó fiola ellenszert, és semmi egyéb életmentő alternatíva nem jut az eszembe, tehát igen, kétségbeesésemet üvöltés közepette juttatom a világ tudtára. Kár is erre racionális magyarázatot keresni.  Befejezem az üvöltést, mivel nem szeretnék maradandó sérüléseket okozni Yarnak . Egyelőre azonban még magammal vagyok elfoglalva és nem vele. Még Felagund szavai, és megvető pillantása sem hatnak meg. Lehet, hogy nem ordibálok tovább, de egy cseppet sem lettem nyugodtabb és félig-meddig szinte már önkívületben vagyok. Ez az egész este egy rossz vicc. Hüledezve meredek Felagundra, amikor a kérdésem hallatán csak felnevet. Nem tudom mire vélni a reakcióját és a sejtelmes válasza sem enyhíti a kínjaimat. Nem vagyok legilimentor, fogalmam sincs, mit forgat a fejében a professzor. De így külső szemlélődőként a higgadtságát és a megszólalásait leginkább az őrület első jeleiként tudom értelmezni. Más lehetőségem viszont nincs, mint erre az őrültre bízni magamat. Nem kerül sokba betartani a prof által mondottakat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogy akar meggyógyítani, és eléggé meglepődök, amikor előveszi a pálcáját. Sosem hallottam még olyan varázslatról, amivel ki lehetne vonni a mérget az ember testéből. Látva, hogy Felagund milyen szakértelemmel dolgozik, kezdek megnyugodni, hogy mégiscsak túlélem az éjszakát.  Kicsit félelmetes ugyan, ahogy az öreg szeme hirtelen felpattan és a szívem felett mozgatja a pálcáját, de miután kimondta a varázsigét, én is érzem, hogy sikeres volt a művelet. Persze, a méreg nem tűnik el csak úgy egyik pillanatról a másikra, hanem csak szép lassan visszafelé kezd el lejátszódni a bénulási folyamat, ahogy a méreg fokozatosan távozik a szervezetemből.
- Köszönöm, professzor úr - rebegem hálásan a szomszéd ágyon ülő férfi felé pislogva. A varázslat végrehajtása láthatóan eléggé megviselte az öreget, és én is kimerültnek érzem magam. Most, hogy nem kell már az életemért aggódnom, hirtelen hatalmas súllyal nehezednek rám az este történései. Fizikailag is el vagyok fáradva, a meggondolatlan melodimágia használat is energiaigényes dolog, ehhez jön az események lélektani vonulata meg az érzelmi hullámvasút, amin amúgy is egész nap ültem. Nincs más vágyam, mint aludni egyet és nem gondolni semmire, de tudom, hogy még odébb van, mire ezt megtehetem.
Yar is újra felbukkan az ágynál - csurom véresen. Azonnal elönt a szégyen és a bűntudat, hiszen miattam történt mindez. Magamhoz képest azonban elég önzőn viselkedek, mert a kérdésével nagyon könnyen kiszakít a kezdődő önmarcangolásból. Gyorsan túllendülök azon a témán, hogy akár el is vérezhetett volna, és hevesen nekiállok elmagyarázni, hogy mi történt.
- Ákos elhagyott. Érted, csak így. Vagy is nem, mert írt egy levelet, hogy el kell költözniük, úgyhogy ennyi. Arra nem volt képes, hogy elém álljon és szóban közölje. Ja, de közben meg olyanokat írt, hogy még mindig szeret. Meg sem magyarázta rendesen, hogy miért megy el. Meg egyébként is, az, hogy elköltöznek, még nem kéne, hogy azt jelentse, hogy szakít velem. Mindketten betöltöttük a tizenhetet, most fogok hoppanálási tanfolyamra járni, a szabad hétvégéken simán találkozhatnánk. De szerintem ő erre nem is gondolt. Amúgy is mindig ezt csinálta! Sosem beszéltük meg rendesen, ha valami baja volt, vagy nekem volt bajom. De akkor is szeretem, és... és nem tudom elviselni, hogy csak így egyik napról a másikra itt hagyott... - a végére már egészen lehalkul a hangom, majd halk szipogásba fulladnak a szavaim. Yarista valószínűleg nem ilyesmire számított, amikor feltette azt a bizonyos kérdést. De mentségemre szóljon nőből vagyok, számomra ez volt a fontosabb, és nem az, hogy bújócskáztam ezt sort Felával az üvegházban, közben beleborultam a velőbogyóba - egy életre megjegyeztem magamnak a növényt - aztán Fela lekapcsolt és elhozott ide. Ezekről a dolgokról inkább nem is akarok beszélni, csak elfelejteni szeretném őket.
- Te jól vagy? Úgy sajnálom. Nem akartam, csak... megijedtem és kiborultam és nem tudtam, mi lesz velem - váltok gyorsan témát, visszakanyarodva oda, hogy majdnem kicsináltam az ex-rellonost.

Emma

Vidáman sétáltam ki a Szirének hajléka nevezetű szobán. Ma volt másodjára rajtam az a nyaklánc, amit a bátyámtól kaptam. Igazából még mindig nem tudom, miért adta,  de aranyos dolog volt tőle, mert nagyon tetszik. Egy igazi arany láncon egy kis tündérlányka formájú medál díszeleg. Hát ez az én gyönyörűséges nyakláncom! Erősen megmarkoltam a tündérlányt aztán elindultam ki a szabadba. Engedtem, hogy fújja a hajamat a lágy szellő, hagytam, hogy fellibbenjen a rózsaszín szoknyácskám. Az ilyen időjárás nekem nagyon kedvező általában, és most is nagyon. Végig jártam a kastélyt. Egy ismerős arcra vártam, de senki fontos, közelebbi ismerősömmel nem találkoztam. A Nyugati szárny felé igyekeztem, a második emeleti társalgót kerestem. Mikor odaértem, lassan kinyitottam az ajtót és bekukkantottam, hátha itt van Amanda, vagy esetleg Lau, de egyikőjüket sem láttam. Leültem egy puffra és akkor elkezdtek a fejemben kavarogni a gondolatok. Annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy nem bírtam leállni.
~Vajon létezik olyan, hogy egy ember teljesen kiüríti az agyát, és nem gondol semmire?~
Szerintem ez lehetetlen! Próbáltam már párszor, hogy ne gondoljak semmire, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Vagy csak bennem van a hiba? Az is meglehet. Egyébként megkezdődtek a vizsgák, és holnap nekem is lesz egy. Lehet, hogy most a szobámban kéne magolnom, de ez tavaly sem jött be, szóval most tanultam és lazítok egy kicsit. Muszáj néha pihenni! Teljesen elbambultam, mert annyi mindenen gondolkoztam, hogy a szemem is megakadt egy fiú arcán, de igazából nem őt figyeltem, csak úgy néztem magam elé. Remélem, nem hiszik azt, hogy megőröltem!

Blanka

Már egy ideje a hálókörletemben ücsörögtem, és a sok könyvet olvasgattam. Már fájt a fejem a sok dologtól, ezért ki akartam enni egy kicsit levegőzni, de menet közben meggondoltam magam.
~ Lehet, hogy csak egy kis társalgás hiányzik!~ úgy gondoltam, ha beszélgettem egy kicsit valakivel, akkor majd utána tanulok. Magamhoz vettem néhány tankönyvet, és a mellkasomhoz szorítva léptem ki a szobából. Farmerben, és egy kék színű pólóban voltam, aminek az egyik ujja lecsúszott a karomra. A nyugati szárnyba vettem az irányt, mert ott mindig találtam ismerős arcokat, vagy éppen új, ismerkedni vágyó embereket. Gyorsan lépkedtem a lépcsőkön, így hamar betoppantam a hangulatos helyre. Nem voltak olyan sokan, mint amennyien szoktak, de azért voltak egy páran.

Emma

Persze nem bírtam abbahagyni a folytonos gondolkozást, bárhogyan próbáltam. Ekkor bejött egy lánya a társalgóba, aki annyira ismerősnek tűnt. Pontosan úgy nézett ki mint az unokatestvérem, Bianka, de nem az lehetetlen, hogy ő itt legyen.
~Most megkérdezzem, hogy ő az, vagy ne?~
Magamban tipródtam egy kis ideig aztán, minden mindegy alapon odamentem az éppen betoppanó lányhoz. A hangom hangos volt, de kicsit azért bizonytalan.
-Szia. Te vagy az Bianka? -kérdeztem vidáman. Csak remélni tudtam, hogy nem tévesztem össze senkivel, mert akkor elég furcsa lenne, hogy a saját unokatestvéremet nem ismerem meg rendesen.
~Csak legyen ő, csak legyen ő!!!~
Kíváncsian fürkésztem az ismerős arcot, de mikor jobban megnéztem, már nem is tűnt olyan ismerősnek.
~Biztos, hogy nem ő az!! Te jó és, szegény most biztosan zavarba jön tőlem... Szegénykém!~
Elsősnek tűnik. Tisztára úgy néz ki, mint én elsős koromban, csak persze nem olyan a bőrszínünk, meg a hajunk se, de az arckifejezésünk megegyezik.
~Ez vicces!~

Blanka


- Sajnálom, de nem én vagyok! - mondtam, és amikor megláttam a lány pillantását gyorsan hozzátettem.
- A nevem Emma! De a barátaimnak csak Em vagy Emmy! - mondtam, és ekkor rájöttem, hogy nem is hagyom szóhoz jutni szegényt, ezért csak kezet nyújtottam felé. De ekkor kihullottak a könyvek a kezemből, és mind a padlóra estek. Lehajoltam, hogy felkapkodjam őket a kezembe. Először az önismeret könyvemet, majd a bájitaltan. Nem volt ás a földön, de tudtam, hogy magammal hozta az elfelejtett varázslatok könyvet is. Körbe tekintettem, hogy merre lehet, és a lány kezében találtam meg.

/Turnman Katalin & Yarista Palarn/

Felagundon koránt sem az őrület, sokkal inkább a magabiztosság és a cinizmus jelei mutatkoznak. Végig teljesen biztos volt abban, hogy sikerül megúszniuk Katkóval ezt azt incidenst, maradandó következmények nélkül. Ha nem lett volna az, és idióta módjára neki áll pánikolni, akkor lehetett volna őrültnek nevezni. Mindez azonban egyáltalán nem jellemző az öregre, minden helyzetben igyekszik megőrizni a hidegvérét, s óvni magát a felesleges idegeskedéstől. Ilyen korban már a nem a legjobb, ha az ember azzal mérgezi a szívét, hogy folyton zabos valamiért. Ez is az egyik oka annak, hogy szabadidejét szereti egyedül tölteni, hiszen olyankor senki nem háborgatja, s azt teheti, amit igazán szeret. Számára ez jelenti a kikapcsolódást, nem az, ha romba döntheti az üvegházat. Persze, van, hogy ki kell élnie a sok elfojtott dühöt, erre jelentenek remek alkalmat diákjainak kihágásai. Ilyenkor is egy kicsit felszabadul, s igyekszik kihasználni minden egyes percet, amit fegyelmezésükkel tölthet. Katkóval ma ez sajnos másként alakult, de egyáltalán nem mondható, hogy a professzor hibájából. Nem is fontos, lévén hamarosan újra fognak találkozni, s az a találkozás reményei szerint kevesebb problémával jár majd. Nem mintha egy másodpercig is bízna abban, hogy a lány nem képes mindent tönkre tenni a viselkedésével, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. Ha viszont rosszul teljesít a büntetőmunkán, ott helyben kaphat másikat. A sor pedig ugyanúgy folytatódhat, egészen addig, míg kellő eredménnyel nem zárul.
Miután sikeresen kigyógyította a lányt a méreg okozta bénulásból, erős gyengeség lesz úrrá rajta. A varázslat valóban rendkívül megerőltetőnek bizonyult, így szüksége van pár percre, míg képes újra felállni. Közben meghallja Yarista hangját, aki számára idegen szavakat kántálva gyógyítja saját magát. Kimondottan érdekesnek véli a dolgot, s el is tervezi, hogy rákérdez a dologra.
- Miféle varázslatok voltak ezek fiam?
Veti oda neki, még mindig zihálva egy kicsit. Katkó köszönetéből egy percig sem kér, ránézve csak biccent egyet. Yarista közben egy kedves gesztus keretében átnyújtja neki a földről felszedett pálcáját, melyet Felagund ismételten egy bólintással nyugtáz. Nem nagyon szereti, ha mások taperolják a fadarabot, de nem ad hangot mindennek most. Sétabotja markolatát így már vissza tudja helyezni, sokkal kényelmesebb fogást és nagyobb biztonságérzetet nyújtva ezzel. Sokkal egyszerűbb így hordania a pálcáját, hiszen így mindig vele lehet, anélkül, hogy talárjában kellene turkálnia utána. Nem mintha olyan sokszor előkerülne az eszköz, jobban szereti saját szakterülete trükkjeit bevetni.
- Megmarad, miért ne maradna? Értek ahhoz, amit csinálok. Az estét ugyan itt kell töltenie megfigyelésre, majd szólok annak a féleszűnek. Plusz rá kellene nézni majd a vágásokra, horzsolásokra, egyéb kisebb sérüléseire is. Ilyenekre már nem pazarlom az erőmet.
Válaszol a fiú kérdésére. Most, hogy kicsit kipihente magát az ágyon ücsörögve, alkalmasnak látja az időt arra, hogy végre felálljon, közölje a büntetőmunka tényét a fiatalokkal és nyugovóra térjen. Arra, ami következik viszont végleg nem számított. Yarista nyugtázva a választ, melyet adott neki, rögtön Katkóhoz fordul, a lány pedig egy olyan mesébe fog bele, amit az öreg rohadtul nem akart hallani. Undorában visszahuppan az ágyra, nem is hiszi el, hogy ez vele történik. Ez az egyetlen oka, hogy nem lő kábítóátkot egyből a lányra, különben biztos megtenné. Egyszerűen nem létezik, hogy valaki az ő társaságában nekiálljon az idióta szerelmi drámáiról beszélni. Legszívesebben abban a percben elhányná magát, vagy inkább lehányná a két illetőt. Undora és mélységes megvetése az arcára is kiül, sokkal jobban és szembetűnőbben, mint ezelőtt. Mindazok után, amit ma látott, ez az, amitől a legjobban kiakad. Eltörpül a bénító méreg, az utolsó fiola eltörése, vagy akár az üvegház rongálása is emellett. Szimplán csak ezért a monológért, amit a lány előad, kellene, hogy agyon-vissza büntesse. „Elhagyott”, „szeret”, „betöltöttük a tizenhetet”, ismételgeti magában cinikusan az öreg ezeket a kifejezéseket, s legszívesebben hahotázni támadna kedve saját nyomorúságos helyzetén. Komolyan fontolgatja, hogy saját magát kábítja el inkább, s ebben az ágyban tölti az éjszakát, csak ne kelljen több ilyen idiotikus, gyermeki sóvárgást meghallania. Ha rajta múlna, az egész iskolában betiltana mindenféle párkapcsolatot, szerelmi románcot és bugyuta, nyálas viselkedést. Mi szükség van erre egy iskolában? Elvégre is ez egy tanintézmény. Az emberek azért küldik ide a gyerekeiket, hogy azok megtanuljanak valamilyen szinten főzeteket készíteni, a pálcájukkal bánni, megismerjék a történelmüket és hasonlók. Nem azért, hogy megtalálják életük párját, akivel később majd hetedhét országra szóló lakodalmat tartanak, pláne tizenhét évesen! Nem várja meg, míg Yarista akár levegőt tudna venni Katkó kérdésének megválaszolása előtt, s helyéről felpattanva odasétál az ágyhoz.
- Most, hogy befejezte ezt a horrorisztikusan vérfagyasztó történetet, szeretném elmondani a büntetőfeladatukat. Tekintettel arra, hogy maguk miatt tönkrement a növény, aminek a gyűjtésére a mai este indultam, Önök fogják azt beszerezni az erdő mélyéről helyettem. Bagolyban fogom értesíteni magukat, melyben leírom majd, mit hozzanak magukkal, illetve, hogy melyik nap, hol és hány órakor találkozunk. Természetesen csak maguk mennek be az erdőbe, én kint fogom várni Önöket. Amilyen szabályszegők maguk itt ketten, biztosra veszem, hogy remekül ismerik már az erdőt. Ellenvetést nem fogadok el, ne akarjanak nekem megint keresztbe tenni.
Ismerteti velük a feladatot, s figyelmezteti is őket egyben. Esze ágában sincs akár egyetlen percet is tovább eltölteni a két gyerek társaságában, így fogja magát, sarkon fordul és botjának hangos kopogásával hagyja el a gyengélkedőt. Szerencse, hogy nem lakik messze, hiszen akármennyire is próbálta palástolni kimerültségét, biztosan lehúz majd valami bájitalt, ha visszaér a szobájába. Egyrészt, hogy megszűnjön a kezében érzett lüktető fájdalom, másrészt, hogy nyugodtan tudjon aludni az éjjel. Szó sincs arról, hogy megrázta volna, ami történt, s fel sem merül benne, a „mi lett volna, ha...?” kezdetű kérdés, szimplán csak valóban megerőltető volt a varázslat, amit végrehajtott. Fejlesztgetnie is kell még a későbbiekben, az most már biztos. Talán több ilyen esetre volna szüksége, hogy még inkább gyakorolni tudjon, bár ezt nem valószínű, hogy túl etikusnak tartaná az iskola vezetősége. ~Bánom is én... ~  gondolja magában, mikor lenyitja szobájának kilincsét, s egy pillanat múlva már mögötte vágódik be erőteljes hanggal, az a bizonyos ébenfa ajtó.

//Köszönöm a játékot, maguk folytassák csak nyugodtan, ameddig akarják! Hamarosan találkozunk!//

Emma

Egy kicsit elkalandoztam, mert eszembe jutott, milyen volt kezdőnek lenni itt, a Bagolykőn. Annyira elvarázsolt ez az egész hely, most meg már megszokottan és lazán sétálgatok a folyosókon. Bár szerintem, igaz, hogy már két éve vagyok itt, de még nem voltam minden helyiségben, ez szinte biztos. A gondolataimból a lány ránt ki, akiről kiderül, hogy nem is az unokatesóm. Sőt, még a neve sem Bianka. Kicsit elkezdtem remegni. Szerencsére neki még nem mondtam el, hogy azt hittem, ő az unokatesóm, mert akkor biztos hülyének nézne, hogy nem bírom felismerni a saját rokonomat. Éppen mondtam volna erre valamit, mikor tovább folytatta és bemutatkozott.
- Bocsánat! Akkor Emma, értem. - szólaltam meg. A lány felém nyújtotta a kezét, gondolom, hogy kezet rázzunk, de abban a pillanatban kizuhantak a könyvek a kezéből. Rögtön utánuk vetette magát, én már csak egy könyvét tudtam megmenteni. Megnéztem a címét.
Elfelejtett varázslatok
Különös. A lány kereste ezt a könyvet, mert gondolom észre sem vette, hogy én már megfogtam. Végül meglátta a kezemben.
-Tessék! -nyújtottam át neki az Elfelejtett varázslatok -at. -Egyébként én Blanka Carson vagyok, de rengeteg becenevem van. Például Blanki, Blani, Blankicsek, Blankácska, és még sorolhatnám. Hívj nyugodtan úgy, ahogy  tetszik!- mutatkoztam be én is, de ezúttal nem próbálkoztunk a kézfogással, mert egyikőnk sem akarta, hogy megint kihulljanak a könyvek a kezéből. -Másodikos vagyok egyébként. Te elsős?- ezt még muszáj volt hozzátennem. Hihetetlen még számomra is, hogy másodikos vagyok. Milyen öreg vagyok már...
~Talán kicsit túl sokat fecsegek? Á, megszokhatták tőlem...~
-Eridonos vagyok. És te? Szeretsz olvasni? Nem rég érkeztél? Melyik szobában laksz? Ha még nincs szobád, költözhetnél hozzánk, a Szirének hajlékába!!- csacsogtam tovább. Közben még egyszer végig mértem a lányt.

Blanka

A kérdések közepette kezdtem eltévedni.
- Őőő...én igen, elsős vagyok, és nincs hálótermem! Még csak most érkeztem! - mondtam, és elmélyülten gondolkodtam, hogy vajon még mit kérdezhetett. Nem jutott eszembe a többi kérdés, ezért elégedetten mosolyogtam, mert azt hittem mindent megválaszoltam. De a lány pillantásából ítélve még közel sem jártam a kérdések végének. Ekkor ugrott be egy másik mondata.
- Ja igen, én is Eridonos diák vagyok! - az órára pillantottam, és rá kellett jönnöm, hogy már tizenöt percet vesztettem. Elakartam menni a lány mellett, hogy leüljek tanulni, de nem volt hozzá szívem. Elég magányosnak tűnt. Meg azért nem árt egy kis pihenés még! Holnap csak Bájitaltan vizsgám lesz! Azt pedig már úgy is tudom.
- Nem ülünk le valahová? - kérdeztem, mikor észrevettem a beálló csöndet a beszélgetésünkben.
- És te mit szeretsz csinálni? Ez a kedvenc helyed a suliban?

Emma

Azt hiszem kicsit sokat kérdeztem egyszerre Emmától, mert teljesen elvesztette a fonalat. Nem is csodálom. Tényleg ilyen sokat kérdezek? Te jó és, ezen változtatnom kéne. Lehet, hogy azért nem bírnak engem általában az emberek, mert túl sokat fecsegek? Hogy lehetek ilyen és, hogyhogy ezt nem vettem észre eddig és miért nem szólt erről nekem senki??
-Jöhetnél a mi szobánkba!- ajánlom fel, bár lehet, hogy ezek után semmi kedve nem lenne velem egy szobába költözni. -A Szirének hajlékában lakok!-magyarázok. Aztán eszembe jut, hogy vissza kell fognom magam mostantól, tehát inkább befogom a számat és megvárom, mit fele az imént feltett kérdésáradatomra. A lány az órájára nézett és egy pillanatra azt hittem, biztosan megzavartam, és most feltartom, de aztán megkérdezte, leülünk-e valahová és így már nem tűntem olyan rossznak.
~Biztosan csak ellenőrizte, meg van-e még az órája...~
Hát persze, tuti ez történt... Blanka, ne légy naiv! Leültem a közeli kanapéra, Emma meg leült velem szemben.
-Az időm háromnegyedét beszéléssel, negyedét pedig olvasással töltöm, általában! - válaszoltam egyik feltett kérdésére. -A legeslegkedvencebb helyem a szobánk meg a könyvtár! -mondom nevetve. -A szobánk azért, mert ott azt csinálok amit akarok, és nagyon szépen be van rendezve, meg, mert jó fejek a szobatársaim. A könyvtár pedig azért, mert nagyon szeretem a könyveket, és nagyon szeretek olvasni is, szóval ott minden héten beugrok minimum háromszor!- fecsegek. Most legalább nem kérdeztem, hanem beszéltem. -Vannak már itt barátaid? Egyébként, hogy tetszik ez az iskola?-teszem fel az újabb kérdéseket. Most direkt csak kettőt, hogy tudjon is válaszolni mindre. Közben leveszem a szandálomat és felteszem a lábaimat a kanapéra. Törökülésbe helyezkedek, majd kényelmesen hátradőlök, míg hallgatom Emmát.
~Ki hitte volna, hogy ilyen jól elleszek ma délután?~

Blanka

- Hát...van már egy-két barátom, de még nem sok! Nem rég jöttem, szóval nem is számította, hogy ennyi lesz! A régi sulimban sem volt sok barátom! - ekkor jöttem rá, hogy olyan dologról beszélek, amit nem igazán akartam megosztani mással. A múltamat. Hogy lehet rá ilyen hatással ez a lány? Egyszerre feldob, és nem érzem, hogy nem vagyok idevalósi. Energizál a jelenléte! Rámosolyogtam, hogy tudja inden rendben van, aztán válaszoltam a másik kérdésére.
- Az iskola pedig nagyon fura! Nem is tudom...Szép, de attól még nem érzem igazán, hogy idevalósi lennék. Az én szülei emberek...vagyis muglik! - ekkor esett, hogy már megint túl sokat mondtam, de egyszerűen olyan jó volt valakinek elmondani. Ezért még megbüntetem magam! Már így is ellógok a szobából, ahelyett, hogy tanulnék a holnapi és az azutáni vizsgámra.
- Te nem tanulsz? Csak mert úgy látom mindenki teljes erejével erre koncentrál! - vizslattam körbe a pillantásomat. Mindenki kezében könyvek tornyosultak. Volt aki a földön ült, és körülötte szétszórva helyezkedtek el a könyvek. Előtte pedig egy papírnak látszó valami amit nem ismertem, amire sietősen jegyzetelt. Biztosan az anyagot. Legalábbis a megjegyezni való dolgokat. Annyira furának tartottam, hogy itt az emberek nem használnak golyóstollat, hanem az igazi tollal írnak. Mint a régi időkben. Szerettem elnézni a sok embert, akik mind óriási ruhákban járták az estélyekre. Annyira jók azok a filmek, és azok a könyvek is! Mint a Büszkeség és balítélet! Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy a lány már válaszolt, és most az arcomat fürkészi! Biztosan szánalmasan néztem ki.
- Bocsi, de elmerültem a gondolataimban! Mit is mondtál?

Emma  

Emma egészen megnyílík előttem. Mármint, látom rajta, hogy mikor kimondja a mondatot, kicsit meglepődik saját magán. Lehet, hogy ő nem olyan közvetlen, mint amilyen én vagyok! Egy kicsit zavarba jövök, mert azt gondolom, rosszat kérdeztem vagy a kérdésemmel kihoztam belőle valamit, amit nem kellett volna. Emma mosolyog.
~Minden oké!~
Érdekes amit mond. Nekem is furcsa volt a hely először, de mivel az egyik bátyám is ide járt, meg különben is, varázsló családból származom, így nem volt nehéz megszokni.
-Ó, de tanulok ám, csak gondoltam lazítok egy kicsit, meg rápihenek a holnapi Bájitaltan vizsgámra. Úgy érzem rendesen megtanultam! Még lefekvés előtt átolvasom a jegyzeteimet, meg még talán reggeli közben átfutom a sorokat, de tanulni már nem fogok. -magyarázom Emmának. Igazából ez nem volt így megtervezve, csak közben találtam ki, de szerintem ezt fogom alkalmazni, ha más nem jut az eszembe. -Tudod ez úgy van, hogy van akinek ez az első vizsgája, mint például neked és ők sokat tanulnak, aztán másodikra majd megtapasztalják, hogy hogyanis kell ezt csinálni. Persze van olyan aki csak évek múlva lesz rutinos ebben. Nálam például úgy van, hogy tavaly nagyon izgultam és nem bírtam rendesen a tanulásra koncentrálni, mert annyira izgultam! Most mindig lenyugtatom magamat tanulás előtt és így mindjárt könnyebb az egész. Meg én nem azt csinálom, hogy egész hajnalban tanulok, aztán reggel csoda ha felébredek, hanem legkésőbb este tízkor befejezem a tanulást és jól kipihenten folytatom más nap!- beszéltem folyamatosan. Megnéztem a lány arcát, hogy hogyan fogadja ezt a sok információt és rájöttem, hogy nyilván kicsit elkalandozott, mert egészen érdekes arcot vágott, majd megkért mondjam el újból. Kicsit bosszankodtam magamban aztán elismételtem egy kicsit tömörebben a gondolataimat.
-És te, hogy állsz a tanulással egyébként? -kérdeztem a végén, hogy ő is szóhoz juthasson.

Blanka

- Én egészen jól állok, bár azért nem tudok mindent, és nagyon nehéz bepótolni az egész éves anyagot! Gondoltam már arra is, hogy évet ismételek, és akkor kicsit jobban megismerem a sulit, de a tanárok nyaggatnak, hogy ne ezt tegyem. - mondta, és elégedett voltam a válaszommal, mert most semmi olyat nem mondtam amit nem szerettem volna megosztani.
- Akkor te csak így vagy itt, vagy vársz is valakit? - kérdeztem, mert felmerült bennem, hogy netán nem is akar velem lenni, csak lefoglalom, és már alig várja, hogy elmehessen a barátaival találkozni. Bár magamban reménykedtem benne, hogy nem akar elmenni. De azt is tudtam, hogy ha át akarok menni a vizsgákon, akkor bele kell húznom a tanulásba. Sohasem éreztem ezt a kettős érzést, mert nem voltak igazi barátaim. Úgy érzem ez a suli a nekem való, bár még mindig nem barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy varázsló vagyok. A lány még nem is tudott válaszolni, amikor nagy nyájasan Áfonya a talpig fekete cicám, és felugrott az ölembe.
 - Ő itt Áfonya! - mutattam be a lánynak. - A legkedvesebb barátom az utóbbi években! Tudod, én nem vagyok nagy barátkozó... - már megint túl sokat mondtam.