Felagund professzor
előzmény

Tekintve, hogy a denevérekkel vagyok elfoglalva, váratlanul ér a testem köré tekeredő béklyó, bár maga a tény, hogy Felgund "leterített", már kevésbé meglepő. Fájdalmas nyögés és puffanás vágódok el kőpadlón. Elég korlátozott a mozgásterem, de azért igyekszem úgy esni, hogy ne az arcomat, hanem inkább csak a vállamat zúzzam szét.
A hisztérikus kacagásom gyorsan elhal és átfordul néma, könnyek nélküli zokogásba. Bár még én sem tudom rendesen definiálni, hogy mit is akar jelenteni a rázkódás, amit produkálok. Már nem tudok mit reagálni a történekre. Elképzelem, milyen szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújthatok gúsba kötve fekve a padlón, piszkosan, csatakosan, a tüskés növénytől meg a denevérektől szerzett karcolásokkal és egyéb apró sebekkel borítva. Mindennek a tetejében pedig a karjaim már teljesen elzsibbadtak, kérdéses, hogy egyáltalán meg tudnám-e még őket mozdítani, ha nem lennék megkötve. A tehetetlenség és tudatlanság nagyobb félelemmel tölt el, mint az, hogy nincs tovább: szembe kell néznem a prefesszorrnal és a büntetéssel.
Igyekszem erőt venni magamon és amennyire lehet megnyugodni. Csak most jövök rá, hogy egészen kimelegedtem a hajszában, és a levegőt is hangosan sípolva veszem. Nincsenek ábrándjaim afelől, hogy Felagund mennyire értékelné, ha hagynám elhatalmasodni a kezdődő hisztériás rohamot. Megpróbálok minél kevesebb zajt csapni, hogy érzékeimmel könnyebben koncentráljak a tanárra. A férfi hangja nyugodtan cseng, de azért egy pillanatra sem hiszem, hogy teljesen elült a vihar. Feszülten várom, hogy jöjjön már ide, essünk túl az egészen. Alig, hogy ezt végig gondolom, már meg is hallom a léptei meg a botja kopogását, aztán egy reccsenés és még egy.
- Neeeeeee! A pálcám! - kiáltok fel dühösen, belevágva az öreg szavába. Hagyom, hogy a bennem szunnyadó melodimágia felszínre törjön és a hangomba vegyüljön, ahogy éles, magas frekvencián hosszan kitartva a hangot fejezem ki ellenkezésemet a pálcámat ért támadással szemben. Egy pillanatra elfelejtem, hogy a meccsnek már vége és "hol a helyem". Elönt a pulykaméreg, nem is gondolom végig, hogy mit csinálok - ma éjszaka már sokadjára -, utólag pedig már nem tudom visszaszívni a hangomat. Megint rémült kifejezés költözik az arcomra, ahogy tudatosul bennem, hogy mit csináltam. Nem akartam, nem volt szándékos... de a hirtelen harag meg a melodimágia nem valami nyerő párosítás. Félve sandítok Felára, hogy megállapítsam mennyire sikerült erősre a gemitus. Most már azt sem mondhatom, hogy nem támadtam meg a professzort, mert a mágikus hanghullám minimum egy enyhe fejfájást vagy rosszullétet okoz a tanerőnek. Bár ha szerencsém van, azt hiheti, hogy mindez csak a korával jár...~Most már a Rocharddal való legközelebbi találkozásom miatt is aggódhatok..~ Gondolom keserűen, még ha Fela bá most nem is vesz elő a melodimágia miatt, Rochard tutira érzékelte, hogy varázsoltam - még ha komoly kárt nem is okoztam senkiben.
- Én... Ön... - nem tudom, mit kellene mondanom, csak zavartan hebegek-habogok.
A saját szerencsétlenségem egy rövid időre szinte feledteti, hogy egyébként meg vagyok kötözve és minden kis karcolásom fájdalmasan lüktet - csak arra térek vissza a valóságba, hogy eltűnnek a béklyók. A hirtelen fény miatt hunyorgok egy sort, de ahogy hozzászokik a szemem, elképedve bámulom a karomat. Mi tagadás, nem valami szép látvány. Nem merek felnézni Felgundra, miközben az szitkozódni kezd, amivel csak még egy lapáttal tesz a nyomorúságomra. Igazságtalannak érzem a szavait. Még ha egyáltalán lenne gyógynövénytan és tanulnám is, miközben a sötétben próbálok elkerülni egy átkot, nem valószínű, hogy előbb nekiállnék beazonosítani minden növényt. Azt nem tudom meg, hogy konkrétan hogy is sikerült így elbánnom magammal, vagy hogy mire számíthatok, de jobbnak látom megtartani magamnak a kérdéseimet. Miközben Fela néhány percre egyedül hagy, hasizomból ülő helyzetbe tornázom magam. Megpróbálok felállni is, de az nem sikerül, így csak ülve várakozok.
Nem tudom, Felagund mit dörzsöl a homlokomhoz, de mintha enyhülve a viszkető fájdalom. Örülök, hogy nem is kell a járással próbálkoznom, hanem a professzor azonnal a lebegtetést választja.


Nagyon hosszúnak tűnik az út az üvegházból a nyugati szárny második emeletére, amit ráadásul - számomra - kínos csendben teszünk meg. A gyengélkedőre érve a professzor egy ágyra irányít, ekkora a méreg még jobban szétterjedt a testemben. A megérezésünkre a gyógyító is felbukkan, kissé nyúzottan, de élénk szemekkel jön megkérdezni, hogy mi történt. Felagund közli vele, hogy nincs szükség a segítségére, ennél már csak azon lepődök meg jobban, hogy a gyógyító ezt további kérdezősködés nélkül tudomásul veszi, rám alig vet két pillantást és magunkra is hagy minket. Nem tűnik valami nagyon elkötelezettnek a munkája iránt, pedig ha minden igaz, mestertanoncként lesznek vele gyakorlati óráim. Bár, ilyen GYNT tudással talán tényleg nem ártana átgondolnom a terveimet...
- Professzor úr... akkor, ez most... milyen méreg és mennyire súlyos? - kérdezem kissé félénken, az ernyedt végtagjaim felé pillantva. Lehet, hogy jobban kéne tartanom attól, hogy milyen büntetés vár rám, de jelenleg mégis jobban izgat a testi épségem.

Nem maga a tény, hogy darabjaira hullott a pálcám, idegesített fel ennyire. Majd veszek egy újat Bogolyfalván. Azért durrant el az agyam, mert nem értem, mi szükség volt erre. Oké, hogy ő a tanár, de akkor sincs joga tönkretenni a pálcámat, vagy akármilyen tulajdonomat. A másik, ami nagyon felvitte bennem a pumpát a gúnyos megjegyzés volt. Ettől függetlenül tudom, hogy nem kellett volna melodimágiát használnom, és hogy egyáltalán nem vagyok olyan helyzetben, hogy még nekem álljon feljebb, de nem tudtam visszafogni magam. Igazság szerint be kell vallanom, hogy némileg elégtétellel töltött el, ahogy Felagund orra alatt megjelent az első kövér vércsepp. De nem volt időm, sem lehetőségem kiélvezni ezt a picinyke revánsot, Felagund szavai elvették tőle a kedvem. Mivel nem szerettem volna a továbbiakban eszméletlen résztvevője lenni az eseményeknek, így befogtam a számat.


A gyengélkedőn már jobban biztonságban érzem magam, mint odakint az üvegházban Felagunddal kettesben. Csak nagyokat pislogok hallgatva, ahogy az öreg professzor elküldi Uff bácsit. Némileg bántotta a piciny lelkemet, ahogy Felgund mind ezidáig  beszélt velem, de nem gondoltam volna, hogy ugyanilyen stílusban szól a "kollégáihoz" is. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak azért van-e, mert nekem már előzetesen sikerült jól az ideire mennem, vagy alapjáraton is ilyen. Eddig biztos voltam benne, hogy velem is csak azért lekezelő és undok, mert mérges, de már nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, hogy sokkal szimpatikusabb ember volt, amíg a bájitaltan órákon a diákság hozzá nem értését taglalta, és nem konkrétan velem beszélt úgy, ahogy. Van még mit fejlődjön az emberismeretem.
Csak félve merek kérdezni, és látom a professzoron, hogy nem is szívesen válaszol. De válaszol, és ez a lényeg, legalább, hogy mi van velem. Rémültem, félelemtől tág pupillákkal pislogok Felagundra, aki totál szenvtelenül közli, hogy mindjárt elzáródnak a légútjaim és megfulladok. Csak nyelek egy nagyot, de nem merem feltenni a kérdést, hogy "most akkor mi lesz?", csak várom a folytatást, mert kell lennie folytatásnak. Egyrészt megkönnyebbülök, amikor közli, hogy van ellenszer, de ugyanakkor egy sötét arckifejezés is átsuhan a képemen. Kezd nagyon idegesíteni Felgund stílusa. Mintha nem lennék már így is elég nyomorultul. Ó, és persze ahelyett, hogy elindulna azért a bizonyos ellenszerért, még szívózik velem egy sort. Észreveszi a jelvényemet. Az önelégült mosolya nem sok jót ígért, érzem, hogy mi fog következni, és nem is kell csalódnom, Fela bá színpadiasan elkobozza tőlem a plecsnit. Szégyenkezve elfordítom a pillantásom a férfiről, de egyébként nem adom jelét, hogy mellbe vágott volna a dolog. Igaz, hogy jószerével prefektus vagyok, mióta idekerültem, teljesen hozzá vagyok szokva a tisztséghez tartozó kötelességekhez és privilégiumokhoz, de nem élem meg drasztikus változásnak, hogy Felgund ezt most elveszi tőlem. Sosem ragaszkodtam igazán a prefektussághoz, és jogosnak is érzem, hogy egy ilyen kirohanás után leváltsanak.  
Fela nagy kegyesen mégis elindul a szekrény felé, hogy idehozza az ellenszert. Ami ezután jön, meg már viccnek is rossz. Yarista ront be a gyengélkedőre sápítozva, aggódva, és egyenesen belerohanva Felagundba. Hitetlenkedve pislogok a fiúra - időközben odáig jutott a méreg, hogy a szemhéjaimon meg a számon kívül semmimet sem tudom mozgatni. Nem értem, hogy az fenébe keveredett ide, meg ha a folyosókon kószált is, hogy jutott eszébe, hogy megnézze mi történik. Most ő is ugyanúgy büntetőmunkát fog kapni, mint én. Na, jó, ő talán valamivel könnyebben megússza, bár Felagundnál sosem lehet tudni. Már épp válaszolni készülök a kérdésére - bevallva, hogy mekkora barrom vagyok, és közben jól leteremtve őt, amiért idejött -, amikor én is meghallom, ahogy a fiola szilánkokra törik. Kell vagy fél perc, amíg eljut a tudatomig, hogy Yar éppen az ellenszert tette tönkre. Ebben a fél percben csak üres tekintettel bámulok magam elé, átengedve Felangundnak a lehetőséget, hogy közölje Yarral mekkora idióta.
Aztán eljut a tudatomig a tény, hogy meg fogok halni. Legszívesebben megütném Yart, vagy legalább a párnámat darabokra cincálnám, de minthogy egyikre sem vagyok képes felüvöltök. Nem érdekel, hogy Fela az előbb emiatt kábító átokkal fenyegetett. Kábítson el, mit bánom én. Jobb is meghalni, ha nem vagyok a tudatomnál. Nagy levegőt veszek és velőtrázó, fájdalmas, egy sebzett vad artikulálatlan ordítása szakad fel a torkomból. Elöntenek az érzelmek, félelem, düh. Tudnom kéne kordában tartani az erőmet, hiszen itt van Yar és a medál, amit tőle kaptam, a kabalám. De hogyan tudna pont a vele eltöltött hétvége, a barátságunk gondolata megnyugtatni, amikor miatt fogok meghalni. Egyenesen Yart célzom meg a hullámokkal, bár túlzás azt állítani, hogy képes vagyok rendesen célozni. Beérem bármivel, amiben sikerül kárt tennem, amit sikerül darabokra cincálnom. Valahogy muszáj levezetnem a feszültséget. Túlságosan megrémít a halál gondolata ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is józanul gondolkodjak. Volt ellenszer, nincs ellenszer. Számomra csak ennyi az egész.
A kiáltásom elcsendesedik, könnyek gyűlnek a szemembe, majd patakként csorognak végig az arcomon. Yart keresem a tekintetemmel. Nem akartam igazán bántani...én csak... ~ Ez életem legelcseszettebb estéje!~
- Meg fogok halni...? - Felagund felé pislogok, a hangomban még ott csendül a remény, és a professzortól várom, hogy eldöntse a sorsomat. Az nem lehet, hogy tényleg csak ennyi, hogy kész, vége, megfulladok. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nehezebben veszem a levegőt, vagy már csak beképzelem a dolgot.

Nem vagyok valami jó stressz helyzetek megoldásában.  Rendszerint képtelen vagyok higgadtan, tiszta fejjel gondolkodni ilyen esetekben.  És stressz alatt most nem a vizsgákra, vagy egy kínos beszélgetésre gondolok, hanem például arra, amikor egyszer megvadult a tükörterem és a fél világgal arrébb élő bátyán hívogatott a tükrön keresztül. Na, az elég rémisztő volt. De közel sem annyira, mint magatehetetlenül feküdni a gyengélkedőn annak tudatában, hogy ellenszer híján a bennem munkálkodó méreg hatására el fogok patkolni. Azért ilyesmi nem minden nap esik meg az emberrel.  Néhány pillanat pedig iszonyat kevés ahhoz, hogy feldogozzam a tényállást. Látom megsemmisülni az utolsó fiola ellenszert, és semmi egyéb életmentő alternatíva nem jut az eszembe, tehát igen, kétségbeesésemet üvöltés közepette juttatom a világ tudtára. Kár is erre racionális magyarázatot keresni.  Befejezem az üvöltést, mivel nem szeretnék maradandó sérüléseket okozni Yarnak . Egyelőre azonban még magammal vagyok elfoglalva és nem vele. Még Felagund szavai, és megvető pillantása sem hatnak meg. Lehet, hogy nem ordibálok tovább, de egy cseppet sem lettem nyugodtabb és félig-meddig szinte már önkívületben vagyok. Ez az egész este egy rossz vicc. Hüledezve meredek Felagundra, amikor a kérdésem hallatán csak felnevet. Nem tudom mire vélni a reakcióját és a sejtelmes válasza sem enyhíti a kínjaimat. Nem vagyok legilimentor, fogalmam sincs, mit forgat a fejében a professzor. De így külső szemlélődőként a higgadtságát és a megszólalásait leginkább az őrület első jeleiként tudom értelmezni. Más lehetőségem viszont nincs, mint erre az őrültre bízni magamat. Nem kerül sokba betartani a prof által mondottakat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogy akar meggyógyítani, és eléggé meglepődök, amikor előveszi a pálcáját. Sosem hallottam még olyan varázslatról, amivel ki lehetne vonni a mérget az ember testéből. Látva, hogy Felagund milyen szakértelemmel dolgozik, kezdek megnyugodni, hogy mégiscsak túlélem az éjszakát.  Kicsit félelmetes ugyan, ahogy az öreg szeme hirtelen felpattan és a szívem felett mozgatja a pálcáját, de miután kimondta a varázsigét, én is érzem, hogy sikeres volt a művelet. Persze, a méreg nem tűnik el csak úgy egyik pillanatról a másikra, hanem csak szép lassan visszafelé kezd el lejátszódni a bénulási folyamat, ahogy a méreg fokozatosan távozik a szervezetemből.
- Köszönöm, professzor úr - rebegem hálásan a szomszéd ágyon ülő férfi felé pislogva. A varázslat végrehajtása láthatóan eléggé megviselte az öreget, és én is kimerültnek érzem magam. Most, hogy nem kell már az életemért aggódnom, hirtelen hatalmas súllyal nehezednek rám az este történései. Fizikailag is el vagyok fáradva, a meggondolatlan melodimágia használat is energiaigényes dolog, ehhez jön az események lélektani vonulata meg az érzelmi hullámvasút, amin amúgy is egész nap ültem. Nincs más vágyam, mint aludni egyet és nem gondolni semmire, de tudom, hogy még odébb van, mire ezt megtehetem.
Yar is újra felbukkan az ágynál - csurom véresen. Azonnal elönt a szégyen és a bűntudat, hiszen miattam történt mindez. Magamhoz képest azonban elég önzőn viselkedek, mert a kérdésével nagyon könnyen kiszakít a kezdődő önmarcangolásból. Gyorsan túllendülök azon a témán, hogy akár el is vérezhetett volna, és hevesen nekiállok elmagyarázni, hogy mi történt.
- Ákos elhagyott. Érted, csak így. Vagy is nem, mert írt egy levelet, hogy el kell költözniük, úgyhogy ennyi. Arra nem volt képes, hogy elém álljon és szóban közölje. Ja, de közben meg olyanokat írt, hogy még mindig szeret. Meg sem magyarázta rendesen, hogy miért megy el. Meg egyébként is, az, hogy elköltöznek, még nem kéne, hogy azt jelentse, hogy szakít velem. Mindketten betöltöttük a tizenhetet, most fogok hoppanálási tanfolyamra járni, a szabad hétvégéken simán találkozhatnánk. De szerintem ő erre nem is gondolt. Amúgy is mindig ezt csinálta! Sosem beszéltük meg rendesen, ha valami baja volt, vagy nekem volt bajom. De akkor is szeretem, és... és nem tudom elviselni, hogy csak így egyik napról a másikra itt hagyott... - a végére már egészen lehalkul a hangom, majd halk szipogásba fulladnak a szavaim. Yarista valószínűleg nem ilyesmire számított, amikor feltette azt a bizonyos kérdést. De mentségemre szóljon nőből vagyok, számomra ez volt a fontosabb, és nem az, hogy bújócskáztam ezt sort Felával az üvegházban, közben beleborultam a velőbogyóba - egy életre megjegyeztem magamnak a növényt - aztán Fela lekapcsolt és elhozott ide. Ezekről a dolgokról inkább nem is akarok beszélni, csak elfelejteni szeretném őket.
- Te jól vagy? Úgy sajnálom. Nem akartam, csak... megijedtem és kiborultam és nem tudtam, mi lesz velem - váltok gyorsan témát, visszakanyarodva oda, hogy majdnem kicsináltam az ex-rellonost.

Az életveszély elmúlik, ami azért nagyot dob a hangulatomon(befejezem az értelmetlen hisztériát), de összességében még mindig nem vagyok teljesen önmagam. Yar kérdése hallatán teljesen másra asszociálok, mint amit a helyzet sugallna, és sikerül is újra belelovalnom magam a szakítás témába. Yar nagyjából úgy reagál, ahogy elképzeltem, Felagund arcán viszont merő undor és megvetés tükröződik, ami meglepő módon nem hat meg. Igen, ebből is látszik mennyire kifordultam ma este magamból. Én, aki egyébként mindig hatalmas jelentőséget tulajdonítok neki, hogy vajon ki mit gondol rólam, a tetteimről, most egyszerűen nem foglalkozok Felgunddal. Általában kínosan ügyelek rá, hogy jó benyomást tegyek és az emberek ne nézzenek totál sötétnek, de épp elég elcseszett ez az estém, ahhoz, hogy ne érdekeljen az öreg véleménye. Sőt, igazából még nekem áll feljebb. A saját viselkedésemmel természetesen nem számolok, csak azt sérelmezem, hogy Fela milyen érzéketlen. Megfordul a fejemben, hogy ezt közlöm is vele, de nincs hozzá merszem, és a lelkem mélyén érzem, hogy nagyon megbánnám a dolgot, mert egész biztos, hogy holnap már nem így fogok gondolkodni.
A büntetésünk hallatán csak egy szemvillanással jelzem, hogy mennyire nincs igaza a professzornak abban, hogy nagy szabályszegők lennénk. Fura is belegondolni, hogy az itt töltött négy évem alatt eddig még soha nem is voltam büntetőmunkán. Maga az ötlet, hogy az egyik éjszakánkat(mert nyilván akkor kell gyűjteni a növényt, ha egyszer sikerült találkoznom Felával) az erőben bóklászva kell töltenünk, nincs a kedvemre. Mondjuk, pont ez a büntetőmunka lényege... Attól függetlenül - vagy pont azért - , hogy ha nem muszáj, inkább nem megyek az erdőbe, egyáltalán nem félek a helytől. A tusát is túléltem, akkor egy hétköznapi éjszaka sétagalopp lesz - az elképzeléseim szerint.
Fela végül elhúzza a csíkot, aminek rettentően örülök, és így kettesben maradok Yarral. De valójában a fiú társaságához sem sok kedvem van. Nem is értem, minek kellett ide jönnie, több kedvem van a saját nyomoromban dagonyázni, mint vele - vagy bárki mással - beszélgetni a mai estéről. Ugyanakkor tudom, hogy ez elég bunkó és önző gondolat, ezt magamban némiképp kompenzálva bocsánatot kérek a melodimágia miatt. Tényleg sajnálom, mert egyébként soha nem lennék képes ártani Yaristának. A vigyora biztosít afelől, hogy tényleg nem haragszik rám.
- Soha, de soha többet nem fog ilyen előfordulni - ezt még muszáj hozzátennem a témához. Komolyan is gondolom a szavaimat, egyszerűen nem szabad hagynom, hogy még egyszer így elveszítsem a fejem, mint most. Eddig is tudtam, hogy nem szabad, de mivel sosem történt meg korábban, bele sem gondoltam, mit tehetek a másikkal. Igazából még most sem akarok belegondolni, mit tehettem volna, ha Yar kevésbé jártas az öngyógyításban.
Yar visszatér az Ákos-témához, ami jelenleg elég zavaros terület számomra. De még erről is szívesen beszélek, csak hogy elodázzam azt, hogy el kelljen mesélnem, hogyan kerültem a gyengélkedőre.
- Nem teljesen szó nélkül, mert írt egy levelet. Annyi a magyarázat, hogy el kell költözniük és nem mondhatja meg hová, de egyébként még mindig szeret. Most komolyan ezzel mit kezdjek? - fakadok ki.
- De lehet hogy igazad van... ha nem megy el, lehet hogy előbb-utóbb én szakítottam volna vele... nem tudom, de mindegy is, mert itt hagyott - teszem hozzá rövid hallgatás után.
Bármennyire is próbálom húzni-halasztani Yar mégiscsak előhozakodik a nem kívánt témával. Elsötétül az arcom, minden porcikám azt sugallja, legszívesebben küldenék egy kábító átkot Yarra, csak hogy elhallgattassam, vagy ami még jobb és hosszú távon is kifizetődőbb lenne egy Exmemoriam-ot. Néhány percig küzdök magammal, hogy egyszerűen csak válasz nélkül hagyjam-e a kérdést, vagy még le is teremtsem Yart, amiért megszólalt... Végül azonban egy nagy, mélyről jövő sóhajtás kíséretében kegyesen úgy döntök, megmagyarázom a történteket. Már csak azért is, mert ebben a kastélyban a falak minden négyzetcentiméterének legalább három füle van, tehát jobb lesz, ha tőlem hallja a sztorit, nem valamelyik lepcses szájú festménytől.
- Szóval... - veszek egy nagy levegőt - alapvetően ki voltam akadva Ákos miatt, és aztán este eszembe jutott, hogy mi egyszer virágokat ültettünk az üvegházban,  és úgy döntöttem kimegyek oda... Érezted már úgy, hogy annyira tehetetlen és elkeseredett vagy, hogy egyszerűen muszáj törnöd-zúznod? Hááát, én fogtam magam és szétrobbantottam egy cserepet. Fela valószínűleg akkor jött a virágszedésből és meghallotta a zajt. Bejött és...őőő.. én közben beleestem a velőbogyóba - megforgatom a szemeimet és kifigurázom Fela stílusát - , aminek a termése éretlen állapotban elég erősen mérgező, nekem meg ugye lett pár nyílt sebem... szóval a méreg kezdeti stádiumban bénulás okoz, aztán fulladásos halált. A fiolában, amit eltörtél, az utolsó adag ellenszer volt... És oké, hogy Fela érti a dolgát, de azért rendesen megijedtem.  - ezzel be is fejezem a sztori felvázolását. Tudom, hogy elég hiányos a mesém, de képtelennek érzem magam rá, hogy elmondjam, ami az üvegházban történt. Ahhoz túlságosan is szégyellem.
- Figyu, iszonyat fáradt vagyok...Nagyon sok időnk lesz még ezt megbeszélni az erdőben, de most inkább aludnék - próbálom finoman közölni Yarral, hogy nem akarok többet mondani az estéről és hagyjon békén.

Warren prof

Warren

Gyorsan befejezem a tollászkodást, ahogy bentről meghallom a férfi hangját, amit követően kattan is a zár.
- Jó napot... tanár úr - magabiztos lépek be a helyiségbe, a hangom is élettel teli, csak éppen a megszólításban bizonytalanodom el a egy pillanatra. A hatalma láda mellett álló, kissé csapzott hajú férfi tőrrel a kezében, valahogy nem illik az itteni tanári kar tablójára. Egyébként is úgy tudom, hogy nem is teljes állásban van az iskolában. Ettől függetlenül azért még udvariasan odabiggyesztem a címet.
A tekintetem megáll a kezében lévő pengén, majd akaratlanul is a láda felé pillantok, feltételezve, hogy oda való a fegyver. Egészen megbabonáz a tőr látványa, mert az iskolában nem találkoztam még "igai" fegyverekkel, az utóbbi években nagyon is hozzászoktam, hogy egyetlen fadarabbal meg pár szóval mindent meg lehet tenni, amit a mugli fegyverekkel is, sőt még többet is. Valamiért mégis a férfi kezében lévő pengét találom hirtelen veszélyesebbnek. Szinte kényszerítenem kell magamat, hogy végre felemeljem a pillantásom, mielőtt még a  bunkóság határát feszegetné a bámulás.
- Öhm...elnézést... Turnman Katalin vagyok, ötödikes diák, és az auror szakmáról szeretnék Önnel beszélni. Mert szeretném ezt a szakot választani, de kicsit bizonytalan vagyok, mert annyira nem tudom, hogy mire kell számítanom a képzésben. Vagy hogy milyen tulajdonságoknak kellene megfelelnem. - kicsit zavartam fogok bele a mondandómba, de ahogy odakerül sor, hogy miért is jöttem, már sokkal összeszedettebben és magabiztosabban cseng a hangom. Közben kis lépésekben beljebb araszolok a szoba közepe felé, legalább csak annyira, hogy jobban megnézhessem magamnak a ládát.

Warren

Nem tudom mire vélni a férfi reakcióját. Úgy reagál, mintha valami teljesen abszurd gondolatom támadt volna, amivel neki nagy fáradtság foglalkozni. Pedig egyáltalán nem elrugaszkodott az elképzelésem. De nem veszem magamra a dolgot, főleg, mert be kell látnom, hogy kívülről talán korántsem tűnök olyan rátermettnek, mint amilyennek hinni szeretném magam.
A láda tartalmára épp csak néhány pillantást vetni van lehetőségem, de így laikus szemmel nézve, akkor sem mondanának többet a fegyverek, ha egész álló nap gyönyörködhetnék bennük. Mert attól függetlenül, hogy mire valók, furcsamód mégis van bennük valami szép.
Kérdő, enyhén talán számon kérő is a tekintetem, miközben kényszeredett, meglepődést kifejező, és enyhén szégyenlős mosolyra húzódik a szám. Igen, ez így mind nagyjából egyszerre van jelen az arckifejezésemben. ~Most miért mond ilyet?~ Ez a megjegyzése lehetett volna tényleg poénos, de az ő szájából egyáltalán nem úgy hangzott. Valahogy azt érzem, nem fogok tőle egyenes válaszokat kapni a kérdéseimre, az legalábbis nyilvánvaló, hogy ez a beszélgetés nem olyan mederben fog folyni, ahogy én azt előre, képzeletben már egyszer lejátszottam idefelé jövet. Nem tudom erre mit mondhatnék, de nem is kell megszólalnom, mert a férfi fogja és felém hajítja a tőrét. Felém hajítja a tőrt. Még rendesen megijedni sincs időm. Egy furcsa pillanat erejéig egyszerre még fel sem fogom mi történik, de ugyanakkor mégis tisztában vagyok vele, hogy a felém repülő tárgy veszélyes. Reflexből húzódok jobbra, de nagy mozgásra a távolság miatt nincs időm, a tőr máris elsuhan a fülem mellett. Meglepetten pislogok a férfire, majd hátra az ajtóra, ahol a tőr megállt. Nem értem mire volt ez jó, mit akart ezzel bizonyítani. De viszonylag könnyen túlteszem magam a dolgon, elvégre nem történt semmi, és összességében nem teljesen ismeretlen számomra egy ilyen szituáció. Ha nem szól rám, hogy inkább ne piszkáljam, az ajtóhoz lépve egy határozott mozdulattal kirántom a fából a pengét. Végigfuttatom rajta a pillantásom így testközelből, megállapítom, hogy sosem lennék képes így elhajítani, majd a nyelével előre nyújtva visszaadom a férfinek.
- Miért kellenek a fegyverek? - bár nem fejtem ki, azért remélem érti, hogy nem teljesen együgyű vagyok, csak őszintén érdekel, mi többet ad egy kés a pálcánál. Ennyi erővel átkot is lőhetett volna rám. Az talán még kevésbé lepett volna meg.

Warren

Valami ülőalkalmatosság után kutatva pillantok körbe a szobában, remélve, hogy már egyszer Warren leül az asztalához, akkor meg is fog hallgatni, meg egyébként sem akarok itt kukán álldogálni, mert üldögélni sokkal jobb. De a kanapé messze van, úgyhogy jobb híján leülök a ládájára.
- De nem humánusabb a pálca...? És az mitől sportszerűbb, ha lelövi őket? - kérdezem óvatosan, kissé tétován ejtve a szavakat, mert egyáltalán nem akarok vitatkozni a férfivel, főleg nem egy olyan kérdésben, amihez igazából semmi közöm nincs. De azért nem tudom magamba fojtani a kérdéseimet a téma kapcsán.
Rezzenéstelen arccal veszem tudomásul, hogy gyakorlatilag ennyivel el akar küldeni. Egyáltalán nem újdonság, amit hallok, ugyanezek az aggodalmak megfordultak már az én fejemben is. De a másiktól hallani vissza a saját gondolataimat, felébreszt bennem valamit. Önérzet, dac, bizonyítási vágy? Nem is tudom, mi a rosszabb.
- Ennyi? Nem nőnek való, és kész? Azért jöttem ide, mert valami pozitív megerősítést vártam. De inkább azt szeretném hallani, hogy honnan tudnám eldönteni magamról, hogy alkalmas vagyok-e erre egyáltalán. Mert tudom, hogy egy csomóan jelentkeznek, aztán el sem végzik a képzést, és nem akarok csak azért belevágni ebbe, mert olyan jól hangzik, meg olyan szép elképzelés... Azt szeretném tudni, hogy mennyi mindent kell vállalnom ezért, és akkor el tudom dönteni, hogy akarom-e... - túl a kissé zavaros mondataimon nagyjából az a lényeg, hogy az elhatározásom megvan, csak mellette rendelkezem egy nagy adag önbizalomhiánnyal is, ami nagyjából az eddigi összes tervemtől eltántorított és ideje lenne már legyőznöm. És hogy ezzel miért nem pszichológushoz megyek? Gondolkozni önállóan is tudok, felismerem a problémáimat és azt is tudom, hogy attól nem szűnnek meg, ha csak beszélek róla.

Warren

Innentől nincs már több kérdésem ezzel a témával kapcsolatban, a férfi nyilván tudja miről beszél, én pedig nem is bánom nagyon, hogy nem tudom, mit ért a vadászat élvezetén.
Nem hagyom magam ennyivel elküldeni, és a kissé összeszedetlen magyarázkodásom eredményeképp végül kapok egy mappát. Érdeklődve lapozok bele, közben nem kerüli el a figyelmemet, hogy ez csak a hivatalos tájékoztató. Bár így is jóval több minden van benne, mint amit abban a katalógusban olvastam, amit az iskola mestertanonci szakjairól kaptam. Az azonban közös bennük, hogy nem hiányolják az üres, semmitmondó propaganda szöveget, amitől lassan már mindenféle tájékoztató láttán rosszul vagyok. Komolyan, néha már-már úgy állítják be ezt a szakmát(meg egy csomó másikat is mellesleg), mintha csak egy élvezetekkel teli nagy kaland lenne. De legalább azért leírják a gyakorlatok típusát, hogy mi mindent kell elsajátítani az embernek.Rövidke lapozgatás, néhány sor elolvasása után ismét felnézek Warren-re.
- Igen...Kíváncsian hallgatom - beharapom az ajkam és érdeklődve tekintek a férfire. Fészkelődök egy kicsit, remélem nem akar szándékosan elrettenteni, bár gyanítom a valóság is van elég kemény.

Warren

Eléggé meglepődök, amikor a férfi azzal kezdi, hogy van egy lánya, de nem is csak azért, mert nem pont erre számítottam, ha már maga a tény is meglepő számomra. Valamiért ugyanis nem tudom elképzelni a férfit egy kisbabával a karján, vagy más egyéb idillikus pózban. Valahol, nagyon nagyon mélyen már érzem, hogy hová fog ezzel kilyukadni, de nem foglalkozom az agyam eldugott szegletében motozó gondolattal. Az sokkal kézzelfoghatóbb számomra, hogy igen, meg lehet sérülni, meg lehet halni, és a férfi minderről ugyanolyan tárgyilagosan beszél, ahogy a gyermekét is megemlítette.
A szememben valami tompa fény csillan, ahogy felismerem mit jelent, amit a férfi elmond. Még sosem közelítettem meg ilyen szempontból a témát. Miért is gondolnék tizenhét évesen a családalapításra? Igaz, errefelé nem ritkaság a terhes tini, de én azért inkább kimaradok ebből a táborból. De később, hát persze, hogy szeretnék gyerekeket! Nem tudom, mit mondhatnék erre. Gondolatban azonnal kibúvót, valami kompromisszumot keresek, elvégre egyáltalán nem biztos, hogy ilyen beosztást kapnék. Dolgozhatnék akár Bogolyfalván, vagy más istenhátamögötti helyen. Akkor teljesen megoldható lenne, sőt, meg tudnám védeni a családom, ha kell... De közben tisztában vagyok vele, hogy a férfinek igaza van, és nincs értelme félmegoldásokon törni a fejem. A család bizonyos helyzetekben pedig csak hátrány lenne, gyengeség, ezt nem nehéz belátnom.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta - töröm meg végül az egész hosszúra nyúlt csendet. Nagy levegőt veszek, már a nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem, nem lehet-e másképp, muszáj-e így lennie, de végül csak sóhajtok egyet és felállok. Most még több mindenen rágódhatok.
- És köszönöm, hogy időt szánt rám, és...hát át kell még ezt gondolnom. - az ajtó felé sasszézok, elköszönök a férfitól, és kilépek a folyosóra. Még néhány másodpercig álldogálok a folyosón az ajtó előtt, csak most tűnik fel, hogy egyáltalán a kezemben maradt a mappa, kavarognak a fejemben a gondolatok, talán mégis rá kellett volna kérdeznem még néhány dologra. Aprót sóhajtok, aztán elindulok vissza a hálókörletbe.

---

Köszönöm a játékot(:

Ophelia

Ophelia

Egy korty kávé, és újabb aktát húzok magam elé. Lassan, de biztosan változik "rendezésre váró" és a "kész" kupac aránya. Annyira azért nem merülök bele a munkába, hogy ne pillantsak fel az ajtónyitásra. Valamiért az a tudat van bennem, hogy ide Dwayne-en kívül már senki nem fog jönni, így aztán meglepetés és zavar egyvelege ül ki az arcomra, de igyekszem gyorsan rendezni a vonásaimat. Opheliával, nos elég felszínesen ismerjük egymást, elég gyorsan lelécelt a Navinéból, és prefektus is valamikor akkortájt lett, amikor én elvesztettem a jelvényemet, de mit tudok róla, az pont elég ahhoz, hogy ne akarjam előtte kimutatni, mennyire nem örülök neki, hogy így "rám tört". Pedig igazán számíthattam volna rá, hogy végül is akármilyen diák keresheti az aurort, és akkor felkészülhettem volna egy ilyen helyzetre.
- Virágot szedek - közlöm a lánnyal rezzenéstelen arccal, leheletnyi gúnnyal a hangomban. Egyrészt nem kell hozzá Sherlocknak lenni, hogy kitalálja, mivel foglalatoskodom éppen, másrészt egyébként sincs hozzá semmi köze, harmadrészt pedig cseppet sem esik jól, amilyen stílusban kérdőre von. Mégis milyen jogon? Erős a késztetés, hogy visszapasszoljam a labdát, hogy miért jár ide be ilyen lazán, kávéval és fánkkal, de végül lenyelem születőben lévő szavaimat.
- Nem tudom, nem mondta hová megy - válaszolok készségesen az igazságnak megfelelően. Épp csak egy szemöldökrándulással jelzem, hogy még mindig nem tudom hová tenni ezt a stílust. Ezzel el is fordítom a tekintetem a lányról, és fellapozom az előttem heverő aktát. Aztán mégis újra felnézek a lányra, azon morfondírozva, hogy talán felajánlhatnám neki, hogy segítek ha tudok, vagy csak átadom Dwayne-nek, hogy kereste. Nálam ez lenne a természetes, de az a megérzésem, hogy Oph nem lenne ilyesmire vevő, így néhány másodperc múlva ismét a papírokra fordítom a tekintetem. Ő meg majd eldönti mit akar, nekem lényegében semmi közöm hozzá.