Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az erdőben ébredek, mégpedig arra, hogy Maurice tart a karjaiban és visz kifelé. Bágyadtan ellenkezni próbálok, de még nincs erőm ahhoz, hogy komolyabban kifejezésre juttassam a véleményemet. Mostanában nagyon rossz az egészségi állapotom, eleve ostobaság volt így bemenni az erdőbe, örülhetek, hogy csak kiesek és nem történt semmi igazán komoly. Már, ha a rosszullétet és az ájulást nem tekintjük annak.
Eléggé félelmetes belegondolni, de ezek után muszáj: lehet, hogy édesanyám örökletes betegségben halt meg és ennek a tünetei mutatkoznak most rajtam. Mondjuk, ez azért nem biztos, elvégre apám sem állhatna modellt az egészséges ember szobrához. Betegségektől terhelt család vagyunk, bár ha így folytatjuk nem sokáig.
Sosem gondoltam még bele, hogy milyen lenne meghalni, bár a közelmúltban a felejtést már kipróbáltam volna. Most valamiért a legrosszabb dolgok jutnak az eszembe, de persze nem alaptalanok ezek a félelmek. Valahol mélyen a tusát is fájlalom és aggódom a többiekért is, akik még ott vannak, de ezek mind csak tompa, távoli érzések.
Közben Maurice megérkezik velem a gyengélkedőre és velem is marad, amíg meg nem érkezik a suli gyógyítója. Eddig vele még semmi dolgom nem volt, szerencsére, így most fogom majd először alaposabban szemügyre venni. Kicsit félek, nem tőle, hanem attól, amit esetleg mondani fog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Mint már említettem még sosem láttam közelebbről a gyógyító bácsit, de ha tudtam volna, hogy így néz ki, nem is akartam volna vele találkozni. Mármint az, hogy vörös a bőre – konkrétan piros, mint egy alma – még egészen elfogadható számomra, de, hogy haj helyett a fején kígyók tekergőzzenek, az már nem igazán tetszik. Próbáltam nem a szemükbe nézni, hátha medúza a javasember, bár én még csak női medúzáról hallottam, de inkább tévedjek, minthogy meggondolatlanságból kőszoborként végezzem.
A furcsa férfi beszél is hozzám, és azt hiszem értem is mit mond, bár a koncentrálás most nem igazán megy. Abban azonban biztos vagyok, hogy angolul beszél. Ez persze nem lenne baj, hiszen beszélem az anyanyelvem, csak éppen ezt senki nem tudja rólam a kastélyban. Mindenkit abba a hitbe ringattam, hogy mivel Magyarországon, magyar édesapám nevelt fel, egyáltalán nem beszélem az angolt. Óvatosan körülnézek, hogy van-e még valaki a szobában, de a mozgó bútorokon és egy hatalmas rózsaszín elefánton kívül mást nem látok, így megnyugodva bólintok és elveszem a felém nyújtott bögrét.
A főzetnek nincs valami jó íze, bár nem is azért kaptam, hogy élvezzem. A mosdó gyors meglátogatása után, egy kicsit valóban jobban érzem magam, és már a gyógyítót is rendes alakjában láthatom. Így már nem is tűnik olyan félelmetesnek, hálásan rá is mosolygok, bár továbbra sem lehet valami jó színem, mert még mindig nem érzem magam teljesen jól. Kapok csokit, amit meg is köszönök, majd beleharapok a szélébe, aztán csak tartom a kezemben. A felszólításra helyet foglalok az egyik ágy szélén, szerencsére ehhez már nem kell segítség, bár azért még kicsit bizonytalanul állok a lábamon.
Körbenézve megállapíthatom, hogy a bútorok immár nem mozognak és egy fia rózsaszín elefánt sincs a helyiségben. Aprót bólintok, nyugtázva, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell, majd a cipőim bámulásába kezdek. A férfi leül velem szemben, majd kérdezősködni kezd. Egy pillanatig tétovázom, hogy válaszoljak-e neki, de hát ez a munkája, meg nem is ártana kideríteni, hogy mi a bajom. Nagy levegőt veszek és felnézek a bácsi arcára, egy pillanatra tétovázik a tekintetem a szeme alatt, majd felveszem a szemkontaktust és úgy válaszolok.
- Általában nem vagyok ájulós, eddig talán csak egyszer történt meg velem ezen kívül, még öt éves koromban – mondom készségesen és próbálok visszaemlékezni minden olyan dologra, ami fontos lehet a gyógyítónak a diagnózis felállításához – Öhm… Mostanában gyakran érzem úgy, mintha összeszorulna a tüdőm, ilyenkor nehezen kapok levegőt. Gyakran fáj a fejem és gyomrom és ilyen esetekben hányingerem is szokott lenni. Ezen kívül fáradékony vagyok, és nehezen koncentrálok.
A bogyós dologra csak bólintok, nem tudom, hogy mi ütött belém ott az erdőben. Általában nem vagyok ennyire meggondolatlan, valószínűleg az utóbbi napok rosszullétei jobban kikészítettek, mint gondoltam. Várom a bácsi válaszát, de előtte még el kell mondanom neki valamit, ami szerintem fontos lehet:
- Édesanyám – kezdek bele halkan – egy betegségben halt meg. Sajnos azt nem tudom, hogy mifélében, de most aggódom, hogy esetleg örökletes lehetett ez a dolog. Előfordulhat? – kissé kétségbeesett lehet a tekintetem, de most ez zavar a legkevésbé. Nagyon szeretném, ha a férfi nemet mondana, de valószínűleg ahhoz, hogy ezt megállapítsa, ismernie kéne anyám betegségét, amiről azonban semmit sem tudok.
Félelmek között, tekintetemmel az övébe kapaszkodva várom, hogy megszólaljon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A férfi nem áll neki nyugtatgatni és simogatni a buksim, miközben azt dünnyügi, hogy „nincs semmi baj” és „minden rendben lesz”. Ez természetes is egy idegen felnőtt embertől,  na meg persze már idős is vagyok hozzá, hogy úgy viselkedjenek velem, mint egy óvodással. Ennek ellenére most jól esne egy kis vigasztalás. Még tőle is, aki egy számomra teljesen ismeretlen fickó, akiről semmit sem tudok. Persze jobban esne, ha egy barátom, vagy apám itt lenne mellettem, de azért belegondolva lehet, hogy jobb, ha nem látnak most. Ha netán olyan diagnózist mond, ami miatt magamba zuhanok – ennek nem muszáj anyám betegségének lenni, jelenleg nem fogadnék szívesen más súlyos betegséget sem – jobb, ha nem látnak azok, akik közel állnak hozzám. Ha egy idegen ember előtt járatom le magam, az számomra nem olyan zavaró, mintha azok látnának kétségeesve, akikkel minden nap találkozom.
Diplomatikus, semmit sem mondó válaszára csak bólintok. Teljesen logikus amit mond, erre lehetett számítani, persze én most nem tudok gondolkodni, a félelem már rátelepedett a szívemre és az agyamra is. Furcsa, rossz érzésem van, amit hiába próbálok, nem tudok elhessegetni. Hogy ne kelljen aggasztó gondolataimra figyelnem, a férfire koncentrálok, nem akarom elszalasztani egyetlen szavát sem, hátha pont az lenne az, ami elhozná a megkönnyebbülést.
Kérdései szintén logikusak, de nem tudok teljes bizonysággal felelni rájuk. Nagyon kicsi voltam, amikor anyám meghalt, és apám nem igazán beszélt a betegségéről, inkább a pozitív tulajdonságairól, boldog emlékekről mesélt, ha anyám szóba került. Valószínűleg neki is volt rossz tulajdonságai, de én ezekről semmit nem tudok, számomra ő egy elérhetetlen, tökéletes lény volt mindigis.
- Csak azt tudom, hogy fiatal kora óta betegeskedett, de azt nem tudom, hogy milyen tünetei voltak – rázom meg a fejem, de a tekintetem egy pillanatra sem veszem le a gyógyítóról. Aggódom, mert nem igazán tudok válaszolni a kérdéseire, vagyis ezzel akadályozom a munkáját, márpedig én nem szeretek senkinek gondot okozni.
A vérvétel nem igazán aggaszt, sokkal rosszabb dolgok is vannak a testi fájdalomnál, ráadásul a vérvétel nem olyan vészes. Korábban már kellett mennem kivizsgálásra, bár akkor egy mugli kórházba  mentünk, mert apám azt akarta, hogy olyat is lássak. Mániája, hogy az ő lánya ne nézze le a varázstalan embereket, és tudjon mindent, amit csak lehet az életmódjukról.
- Rendben – kíváncsian várom, hogy láthassam, a varázsvilágbeli vérvétel miben különbözik a mugli módszertől. A férfi mosolya meglep, de viszonzom, bár tőlem csak egy vérszegény változat telik. Annyira azért nem vagyok jól, hogy egy valódi mosollyal ajándékozhassam meg. A továbbiakban várom, hogy megmondja, mit csináljak, próbálok mindenben együttműködni vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A vérvevő kütyüt nagyon érdekesnek tartom, bár most egy kicsit szédülök annak ellenére, hogy vérvételkor sosem szoktam. Közben csendben emésztem magam mindenféle borús gondolattal és elképzeléssel, amik persze már korábban is eszembe jutottak, de most már akadt is olyasmi, ami táplálta gyanakvásom és félelmeim.
A férfi jelzi, hogy most szüksége van egy kis időre az elemzéshez, viszont a csokievéses ücsörgés gondolata nem dob fel, elvégre akkor kezdenek igazán szárnyra kapni a fantáziálásaim, ha egyedül maradok. Gyorsan bekapom a csokit és a férfi után megyek, reménykedve, hogy nem küldd el.
Ez nem is történik meg, láthatóan nem zavarom a munkájában, engem pedig igencsak érdekel a ténykedése. Már rég elterveztem, hogy gyógyító szeretnék lenni, így hát fokozott kíváncsisággal figyelem, hogy mit csinál a javasember. De hiába bámulom az üvegcséket és nézem, amit ír, egy kukkot sem értek belőle. Meg is fordul a fejemben, hogy megkérem, magyarázza el, de inkább lemondok róla, nem akarok a terhére lenni.
Azonban ez a kósza gondolat ott marad az agytekervényeim között, és nem szabadulok tőle. Lehet, hogy hamarosan újra felkeresem a férfit és megkérem, hadd legyek a tanítványa, már, ha egyáltalán fogad maga mellé tanoncot. Meg, ha egyáltalán érdemes még nekem bármit is tanulnom. Lehet, hogy az álmaimat szép lassan el kéne engednem.
Mivel már jócskán beleringattam magam az én szegény haldokló kislány hangulatba, igencsak megdöbbenve fogadom a hírt miszerint nem is vagyok beteg. Illetve mégis, csak másmilyen, szóval egyelőre nem fogok megtudni róla semmit. Még azt sem lehet kizárni, hogy esetleg anyám betegsége lenne az.
Kapok egy beutalót, amit megköszönök a férfi segítségével és munkájával együtt, majd elköszönök és lassú, kissé óvatos léptekkel kisétálok a helyiségből. Nem aggódom, hogy így holnap délig sem jutok el a toronyig, mert, ha jól sejtem, akkor Ruu már biztos itt vár az ajtó előtt. Össze is szedem magam, hogy ne lássa, mennyire félek, majd megacélozott szívvel átlépem a küszöböt.