[Olivér]

Olivér hangosan nevetni kezd, ami a kastélyfalakról visszapattanva olyan, mintha szikrázna valami. Furcsa érzés ezt hallgatni, de határozottan tetszik a lánynak, miközben sétál vele tovább, és azt fontolgatja: ezt a nevetést ő váltotta ki. Kihúzza magát, elvégre ez nagy dolog, egy ilyen nagy fiút megnevettetni, ráadásul szándékosan sikerült neki, szóval nagyon büszke magára.
A fecsegő dámák most is fecsegnek, ami kicsit zavarja, mert közben a lábait is gyorsan kell kapkodnia, és így nehezebb beszélgetni: loholva, ekkora hangszennyezésben. Azért figyel Olivérre, és próbálja összeadni-kivonni magában, hogy akkor most végül is kedveli-e a rellonos nagyfiút, vagy sem. Undok is, meg kedves is, és ez összezavaró ám, sokkal könnyebb lenne egy fekete-fehér világban élni, bár minden bizonnyal sokkal unalmasabb is. Felfelé nézve rá hallgatja a magyarázatot arra, hogy miért nem zavarja Olivért, hogy összeboronálják vele. Nagyot sóhajt értőn a végén -megsértődhetne, de minek? Nem tetszik neki a fiú, nem akar tőle semmit sem, és különben is... nem igazán az a fajta. Kipillant az egyik nagy ablakon a csillagos égboltra, miközben megfogalmazódik benne az az érzés, amiért már jó ideje próbálja elérni, hogy nagynak tekintsék (a Kornélos dolgok mellett, persze):
-Milyen jó érzés lehet, ha nem gúnyolnak ki lépten-nyomon! Úgy bemenni egy tanterembe, hogy nem dobálnak meg galacsinokkal, és úgy sétálni valakivel, hogy nem röhögnek ki.-
Először nem tűnik fel neki, hogy mindezt hangosan kiejtette a száján, aztán meg már nem bánja. Nem szokott ő nyavalyogni az élete miatt, nagyon szereti ugyanis, a családja tökéletes, szereti önmagát is, lehetne sokkal rosszabb helyzetben, na. Mégis azt gondolja, hogy a folytonos rémálmoknak nem lehet örülni, hogy a vizsgadrukk alatt leadott kilókkal szerzett vékonyság már-már beteges, és lehetne jobb. Mindig lehetne jobb, de annak is örül, ami van, jelen esetben a mellette lépdelő rellonosnak.
Megtorpan a rövid kis emelkedő folyosónál, ami a portrébejárathoz vezet, és szembe fordul Olivérrel.
-Köszönöm szépen, hogy elkísértél!-
Bátran előrelép, és lábujjhegyre pipiskedve, a vállát fogva egy puszit nyom a fiú arcára hálája jeléül, már ha el nem húzódik, amit azért titkon remél, hiszen nem akar ő rosszat, és az nagyon megalázó lenne.
-Jó éjszakát!-
Köszön még el, aztán megfordul, és felszalad a lépcsőkön, hogy a végén a jelszót elsuttogva beléphessen a főnixtorony védelmébe.

[Szív Király]

//Előzmények: Karácsonyi bál - Nagyterem//

Besétál szépen Kornéllal, miközben újra, és újra elmondja magában, amiket a fiú mondott neki, nehogy elfelejtse, elvégre válaszolnia kell még. Leteszi az asztalra a tálat, majd körülnéz - itt is nagyon szép a díszítés. Sokkal jobban érzi magát, most, hogy nincs körülötte akkora tömeg, és Kornél is az este eleje óta feszült volt, talán zavarta a nagy tömeg... akik jól megbámulták őket, ahogy kisétáltak a teremből. Néhányan, jól látta, még össze is súgtak, és megborzong a gondolatra, mit fog ezért még hallgatni.
Itt sem lehetnek teljesen magukban, hiszen rengeteg a portré, de talán kicsit könnyebb lesz a fiúnak, hogy ne legyen annyira ideges. Megvárja, hová ül le Kornél, és kivételesen egy távolabbi ülőalkalmatosságot választ magának, majd sóhajtva leül ő is megigazgatva a ruhát, keresztbe veti a lábait, és mielőtt még a tenyerébe temetné az arcát, a fiúra néz nagy komolyan.
-Kérek... két percet.-
Bólint is, hogy tudatosítsa, majd a tenyereibe temeti az arcát, vigyázva a sminkre meg a hajra meg mindenre, és behunyt szemei mögött gondolkozik kicsit, ahogy könyökei a térdén pihennek. Úgy érzi, egy egész éjszaka is kevés lenne a számára, hogy rendesen tudjon válaszolni a fiú szavaira, de ennyit igazán nem várathatja... miért nem érthet egy kicsit jobban ezekhez a dolgokhoz?! Ismét sóhajt egyet, gondterhelten pillant fel, eszébe sem jut, hogy nem kellene annyira akarnia felnőni, elvégre Kornél mellett - még ha nem is járnak együtt - egyre inkább ez történik vele, például, amikor a fiú ilyen bonyolult dolgokkal trenírozza.
-Azt mondtad, hogy vigyázol rám, és ha bajban vagyok, akkor kiáltsak neked, és megvédesz mindentől. Ez igazán szuper.-
Kezd bele, teljesen tényszerűen sorolva el a dolgokat, ahogy elveszi a kezeit az arca elől, és hátradőlve felnéz Kornélra... hihetetlen, hogy még így, ültében is magasabb nála ilyen sokkal.
-Nem tudom elképzelni, mennyire nehéz lehet neked a társaságomban lenni. Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, és hidd el nekem, ha mondom - én örülnék neki a legjobban, ha érettebb lennék, mert akkor...-
~Mert akkor nem kezelnél gyerekként, akkor nem lennél ilyen közel és mégis ilyen távol, akkor máshogy szerethetnél, akár mi is az a máshogy, akkor...~
-Szinte mindenki kisgyerekként kezel ebben a kastélyban, még inkább, mint amennyire vagyok, Anya miatt, és azért is, mert tényleg fiatalabb vagyok. Akár mennyit is tanulok, akár mennyi könyvet olvasok el, egyszerűen vannak dolgok, amikkel nem tudok lépést tartani, és ez...-
Felpattan, lerúgja a cipőket, és megkönnyebbülve, harisnyában indul el. Soha, soha nem volt még ennyire közvetlen, és nyílt Kornéllal, soha nem engedett még magának meg ennyi mindent a fiú társaságában, ennyit láttatni önmagából, mert mindig félt, hogy elveszíti, na de örökké nem foghatja vissza magát. Odasétál a kandallóhoz, a párkányról pedig leveszi az egyik rellonos sárkányos szobrot, és szórakozottan forgatni kezdi a kezei között, miközben próbálja megfogalmazni, mit is mondjon még, és próbál lehiggadni is.
-Sosem veszem üres fecsegésnek, amit mondasz. Néha megrémítesz, akkor is, amikor talán nem akarod... miért nem elég az, ha én jó vagyok?-
Kérdezi őszinte értetlenséggel, még mindig inkább a tüzet bámulva, de elhalkulva inkább, nem akar a fiúra nézni, nem akarja látni, ha még idegesebbé vált a szavaitól.
-Én csak annyit akartam mondani, hogy a barátom vagy. És a barátokra az ember mindig számíthat.-
Mondja ki végre azt, ahonnan az egész beszélgetésük indult. Szereti Kornélt, talán nem úgy, ahogy azt a fiú szeretné, de mindenkit, mindenkit megillet ez a feltétel nélküli szeretet, amire olyan kevesen képesek... nos, a nagykislány képes rá, és őt tiszteli meg ezzel.

[Bálint és a félelmetes veszedelem]

Nézi, ahogy a fiú átlépi a harmadik fokot, és megnyugszik, amikor Mana átugorja. Kiengedi a benne rekedt levegőt, aztán tovább lopakodik felfelé. Gyakorlatilag akadálytalanul el is jutnak a második emeletre, ami -már épp azt gondolná, túl szép, hogy igaz legyen, amikor be is bizonyosodik, hogy igaza van. Éktelen lárma, és fellángoló fáklyák, ez nem lehet jó, ijedtében mozdulni sem tud, ám Bálint elkapja a kezét, amitől aztán észhez tér, és rájön, hogy futniuk kell.
A fülében ezerszeres hangmagassággal csöng a sok kacat, ami náluk van, pedig valójában annyira nem is hangos, mert a páncélcsörgésre hasonlító zaj elnyomja. Rohan a fiú kezét szorosan fogva, háta mögött Manával, majd hirtelen megtorpannak. Bálintra néz, bólint neki, és már lép is az ajtóhoz, hogy lenyomja a kilincset, és bejussanak a társalgóba - ha sikerül. Ha nem, akkor megrángatja párszor, hátha kinyílik az ajtó, de ha végképp nem adja magát, kész ismét felvenni a nyúlcipőt.

[Anya, Ádám, Bálint]

Lassan kúszik be a külvilág a tudatába a fura illatával. Nem kviddicsillat van, hanem túltisztaság illat, ami azt jelenti, hogy bajban van, méghozzá nagy bajban. Még nem nyitja ki a szemét, gondolkozik... nyilvánvaló, hogy fekszik valahol, és nem a kviddicsfelszerelésben. A sípcsontja már nem fáj annyira, a csuklója sem, de a feje nagyon, ahogy próbál visszaemlékezni, de igazából nem tudja, hogy nyertek-e. Arra emlékszik, hogy felkiáltott, aztán... mi történt aztán? Miért ilyen nehéz mozogni? Összeráncolja a homlokát, így már tudja, hogy rá fognak jönni a körülötte lévő emberek, hogy magánál van. Anya itt van, és Ádám is, felismeri a mágiájukat, és ebből tudja is, hogy nagy bajban van. Nagyon nagy bajban, és ennek a szónak a hatására kezd derengeni egy emlékkép, ahol épp megnyitja maga körül a földet, és kisebb-nagyobb méretű köveket, kavicsokat, és sziklányi földdarabokat dobál maga körül, miközben tovább sikoltozik. Fél attól, akit az emlékképében lát, nagyon fél. Ki is nyitja azonnal a szemeit, és ezzel a riadt tekintettel néz Anyára, majd Ádámra.
-Mi történt?- kérdezi halkan, aminek örül, így annyira nem egyértelmű a pánik, ami benne tombol, bár mindegy, ha Anyát nézzük, őt nem lehet átverni. Bele is kezd a beszámolóba, és Ashley tudja, hogy sokat elhallgat a valóságból, de még így is szörnyűnek találja. Érezte, hogy valami nincs rendben, aztán Ashley felkiáltott, felgyorsultak az események, a meccsnek vége lett, ő leesett, vagy ugrott a seprűről, és tovább kiáltozott, de ekkorra már Anya is és Ádám is próbált a közelébe kerülni. Csapkodott a levegőben, aminek hatására a föld megnyílt, és a kövek is röpködtek, meg a nagy földdarabok, mindenkit betereltek, senki nem sérült meg. Ádám állította meg.