Annelie
Összeráncolt, kis undorral az arcomon néztem végig, ahogy az orvos leápolta az arcán tátongó sebet. Nem bírom a vért, Jace születésénél is én csuklottam össze, de hősiesen végignéztem… ahogy most is. Szegény lány ájultan tűrte végig, ahogy mindenféle büdös, alkoholos krémekkel tisztítják a csúnya sebet az arcán, de remélhetőleg nem is érzett belőle semmit. Miután az orvos elment, ketten voltunk csak a függönyökkel elkerített kis „fülkeszerűsében”, éreztem, hogy itt az ideje, hogy menjek. A felkarom és a combom összes izma görcsben volt a cipekedéstől. Fel akartam kapni a hátizsákom, de nem bírtam felemelni. Leültem az ágy melletti kis székre, gondoltam megpihenek pár percre, aztán elindulok a szobám felé. Időközben egy a szobát épp elhagyó gyógyult átkiabált a termen, mit sem törődve az alvó betegekkel.
- Mi okozta Annelie sebét? – kérdezte tőlem rosszallóan. Kicsit magamra vettem, úgy kérdezte, mintha én csaptam volna le egy bunkósbottal. Tudta a nevét, úgyhogy valószínűleg ismerte már.
- Nem tudom. Az erdőben hallottam, hogy… - kezdtem el a monológom, de aztán eszembe jutott, hogy az erdő tiltott terület. És bármit is csinált ott, bármi is okozta a sebesülést, tilosban járt. – Hallottuk a stégről, hogy az erdőből furcsa hangok jönnek. Ezért futni kezdtünk, és megbotlott egy kőben. – Füllentettem rezzenéstelen arccal az ismeretlennek, aki utána bólintott egyet, és elhagyta a szobát. A lány kezdett magához térni, én változatlanul ültem mellette.
Az első kérdése alapján, azt hiszem tökéletes választ adtam a kíváncsiskodó fiúnak.
- Nem, úgy tudja, hogy elestél egy kőben. – mondtam neki mosolyogva. A vízért, és a bogyóért nyúlt, amit készségesen a kezébe adtam, hogy ne kelljen forgolódnia, aztán felálltam, mint aki indulni készül.
- Szóra sem érdemes.