Szerenádozók

Rettentően gyorsan telik az idő. Már nagyon kevés idő volt a tusáig, úgyhogy Amira eléggé sietősen távozott mindenhonnan, és sietve érkezett is. A diákönkormányzatos feladatai mellett azonban prefektusi feladatait sem hanyagolta el, ráadásul éjjel jobban ment neki a gondolkodás is, és még a hiányzó elemeket beletudta biggyeszteni a vázlataiba egy-egy járőrözés közben.
Gergőt már sokadszorra kapta el valamiért, most pedig egy olyan feladatot adott neki, amihez szüksége volt pár asszisztensre akik a nagyteremben figyelik, hogy megvan-e a két órányi beszéd, amiben a Rellont, na meg őt a tesójával dicséri.
A reggeli készülődés két órányi alvás után kissé rossz hangulatban telt el, csoda, hogy pillantásaival nem robbantotta ki a tükröt a helyéről. Karikáit a smink szépen elfedte, a hajával a fésülésen kívül semmit nem kellett csinálnia, és a ruhákat is roppant egyszerűen -időszűke miatt- választotta ki.
A büntetés ellenőrzésére igyekezett, és ezt ugyebár mint mindig, a bejárati csarnokon keresztül tette. Bár ne tette volna.
Amikor odaért, gitár hangja hallatszott, és nem is akárhogy. Borzasztóan rosszul, mintha valami analfabéta kezébe adtak volna egy hangszert. Ahogy jobban szemügyre vette, Nikit látta meg magával szemben. Már ment volna tovább, amikor fülsüketítő hangon vinnyogni kezdte a hozzá tartozó szöveget. Nem sok idő telt el, míg Mira azon gondolkodott, hogy pálcát rántson-e, megérkezett Yarista is, és becsatlakozott hozzá. Nem tudta mire vélni a lány ezt az egészet, de a szöveggel nagyon felhúzták. Nagyot nyelve dugta vissza a helyére a félig előhúzott pálcát, majd a dal vége előtt elsuhant mellettük, fékezve az indulatait. A Nagyterembe ment, hogy megnézze, teljesíti-e a büntetését a navinés.
Még aznap fog nekik büntetést postázni, az egyszer biztos.

Lányka <3


* Nem is érti, hogy az ikrei hogy lettek ennyire különbözőek, mégis ennyire egyformák. De persze ezt nem csak külsőleg kell gondolni, hanem alapvetően bizonyos dolgokban ijesztően hasonlítanak, annak ellenére, hogy a személyiségük valami iszonyatmódon eltér egymástól. Egyáltalán azt is nehéz elképzelni, hogy hogyan tudnak ennyire jól kijönni egymással. Nyilván, ez annak köszönhető, hogy bár Lettinek erősek a kék vonásai, azért a sárga béketűrő természete még máig intenzíven él. Meg Vivien is olyan, hogy előbb kidühöngi magát, aztán megbánja az egészet, amit kimondott. Nagy szíve van a lánynak, csak valahogy szereti elrejteni a harsány viselkedésével és a beszólásaival. A 20 év alatt nem sikerült megtanítani neki, hogy előbb gondolkodjon, és csak azután beszéljen. Igazából nem is tudja, hogy miért nem menekült el eddig a lengyelektől, mert hát szigorúbb egy nép, mint a miénk, ráadásul a jegyei sem olyan kimagaslóak. Az anyanyelvén csak könnyebb lenne tanulnia, ráadásul akkor együtt lehetne a testvéreivel is.* - Ja, hogy úgy… * Feleli legyintve egyet. Ha Vivient a lengyel fegyelem nem nevelte meg, akkor már valami katonai iskolába kellene küldenie, vagy az angolok közé, ahogy az apja akarta. A nemesi származás megvan, de ott kilógna rendesen a sorból, s bizony az a nép nem a testvérünk, mint a Jagellóké. Anno neki is meg kellett küzdenie a sznob teázók elismeréséért, ez a szőkeséggel sem lenne másként.* - Hát igen, vannak köztük balhésabbak, meg hallani ezt-azt vissza. *Válaszolja csevegve, különösebben nem tudja jelenleg érdekelni ez a téma. Végre itt a lánya, ez a legfontosabb. Most, hogy újra látja a kastély falai között lépkedni Lettit, eltökélte, hogy addig nem nyugszik, amíg az ikrét is haza nem csábítja valahogy. * - Egyébként majd élőben is meglátod, rengeteg dologgal kibővítették a kastélyt, például van uszodánk is. * Ha nem csalnak az emlékei, akkor még nem volt 3 évvel ezelőtt ilyen létesítmény az épületben, de a biztos, hogy számtalan lehetőség áll a diáksereg rendelkezésére. Programok is vannak dögivel, csoda, hogy egyáltalán tanulni van idejük az idejáróknak. * - Tyű, jó kérdés, szerintem maradtak. Serennek tuti, hogy igen, Alexának nem tudom. * A két rellonos még csak a szárnyait bontogatta tanárként, amikor ő idekerült 8 éve, azóta már mind a ketten gyakorlott tanárként dolgoznak, Alexánál a gyerekek száma is jócskán felszaporodott.* - Egyébként most ők vezetik a Rellont, hogy Richárd elment. * Folytatja némileg lemondóan. Nagyon megkedvelte a férfit, korábban a rezervátumban is dolgoztak együtt. Amikor Viviennel és a fával megesett az a kis intermezzo, akkor is mellettük állt. A Mágiatörténet a lány életének fontos része, előtte nemigen lelte az útját, ám szerencsére Lengyelországban tanították ezt a tárgyat. Sajnos a Bagolykőben évek óta nem tudnak tanárt fogni hozzá, pedig igencsak sokakat érdekelne. * - Nyugi, szerintem meg tudjuk oldani óraadóval, vagy valami. A tanár szakon egész sok újdonság választható. * Nem biztos benne, hogy a leányzó szeretne-e a nyomdokaiba lépni, mint pedagógus, mindenesetre az jó választás lehet a számára, hogy tanár szakra megy, mert akkor mindenképpen megoldható lesz a Mágiatörténet. Ha mást választ, akkor az már bajosabb, de óraadót akkor is szerez az intézmény, biztos nem csak Lettit érdekli a múlt.* - Elfelejtettem beszélni az igazgatóval erről, de egyébként is vannak Mágiatörténelmes szakok, csak nem abban a formában, ahogy lengyelben volt. * Folytatja megnyugtató hangon, ha már sikerült előre felkavarni Letti érzéseit. Ez bizony hiba volt, mindent próbált elszervezni a hazaérkezése örömére, hogy az egyik legfontosabbat elfelejtette megérdeklődni. Anyaságból troll.. * - Ott fel, aztán a második oldalfolyosón jobbra! * Mondja a pálcájával irányítva a lány kofferját. Mindjárt meglesz a nagy találkozó, alig várja a kis tökmag arcát, amikor meglátja a nővérét.*

Kőszegi bácsi elfoglalt volt, így megkért arra, hogy felügyeljek le egy büntetést. Konkrétumot nem mondott, csak annyit, hogy a Bejárati csarnokba kell mennem. Ott úgy is meg fogom tudni, hogy kik, és milyen büntetést kaptak. Jobb dolgom híján nem utasítottam el. Legalább lesz némi képem arról, hogyan is kell lezajlania egy büntetésnek. Felhúztam a cipőmet, feltettem a szemüvegem, és már szaladtam is, hogy időben odaérjek. Nem lenne szerencsés, ha lekésném, mert akkor még nekem lesz kellemetlen, hogy nem tudok elszámolni a dolgokkal. Szedtem a lábaimat, de óvatosan, mert még kicsit fájt a bokám.
Azt hittem, hogy tényleg elkéstem, mert a távolban már hallottam valami éneklést, és gitározást. Ez eléggé szokatlan volt a számomra, így biztosan tudom, hogy ő vagy ők lesznek az elszenvedő alanyok. Megérkeztem a csarnokba, és amint megpillantottam, hogy Niki és a sárkányos srác énekel, hát elhúztam a számat. Picit hamiskás volt, és eléggé borzalmas is, de a dal szövege meg vicces, így a kettő kiüti egymást. Már csak azt kell megtudnom, hogy kinek is énekelne, de erre is fény derült. Amira az a személy, akinek énekelnek, de ahogyan ránézek a lányra, nem igazán tetszik neki. Eléggé feszült, vagy hogyan mondjam. A dal vége előtt már elviharzik, én még megvárom a végét, és csak utána eredek Amira után. Majd jelentem Kőszegi bácsinak, hogy teljesítették a feladatot, de most muszáj beszélnem a lánnyal, mert megígért nekem valamit, ami csak a kettőnk dolga. Hamar le kell rendezni, mert ha sikerül bejutnom a Tusára, akkor kizárt dolog, hogy egyhamar kivitelezni tudjuk. Nekem pedig látnom kell a kistesómat, mielőtt nagyobb lesz.

Akimoto Hisashi

 Alig kezdődött el a bál, de a vöröske úgy érezte, menten megfullad annyi ember közt, így sietve kitrappolt a nagyteremből, az előcsarnokba érkezve. Fájt már a lába, mert csomót kereste Amirát, persze sikertelenül, és az arca is alaposan kipirosodott a melegtől. Tétovázva állt meg a lépcsők tetején, majd kicsit lejebb ment, és levetette magát az egyik márvány lépcsőfoknak. Nem érezte túl jól magát, talán a tömegtől. Nekidöntötte arcát a hideg korlátnak, és levette magassarkúját, mivel eléggé erősen feltörte a lábát. Utálta, sőt, gyűlölte az ilyen szerencsétlen "női" cipőket, és a ruháját is legszívesebben azonnal le tépte volna magáról, hisz alig tudott benne levegőt venni. Valahogy még az sem jutott el a tudatáig, hogy tényleg résztvevő lesz a mágustusán. Próbálta bíztatni magát, hogy talán még sem fog kiesni a leges leg elsőnek, hisz parányi tudással azért ő is rendelkezik. Izgult, de még nem fogta fel teljesen a helyzetet. Csak Mirát akarta megtalálni, több okból is. Először is kíváncsi volt a nagyobb lány véleményére a versenyről, el akart beszélgetni vele, hogy mi hogy lesz, és szinte azonnal eldöntötte, hogy meg szeretné kérni, hogy a mentora legyen. Abban reménykedett, hogy senki sem csapott még le rá előtte, mert ha még is, fogalma sem volt, kihez szegődhetne.

Tiffany Elswood

Meg egy kis ideig még elténfergek a klubhelyiségben, aztán kezdem magam unni, mert szinte mindenki elment erre a bálra vagy mire. De ezt az időt hasznosan fogom eltölteni: körülnézek a kastélyban, egyedül. Eltévedni nem fogok, ha meg mégis, akkor majd csak visszatalálok. Különösképpen nem izgatnak a festmények, sem az egyéb dolgok, csak fel akarom fedezni azt a helyet, ami a következő években lakhelyemül fog szolgálni. Szerencsére nem találkozom senkivel,  sakk néhány portré beszél hozzám, de nem foglalkozom velük, mintha itt sem lennének. A bejárati csarnokhoz érve kicsit megtorpanok, mert meglátok egy lányt, aki a lépcsőn ül. Ruhája alapján ő is a bálra jött, viszont nem értem, akkor miért ül itt kint? Talán nem nagyon bírja az ilyen dolgokat, és csak muszájból jött el. Odamegyek hozzá, majd megállok mellette, olyan távolságban, ami még nem zavaró.
- Szia! - köszönök neki. - Milyen a bál? - érdeklődöm, majd egy félmosolyt eresztek el. Valójában nem érdekel mi van odabent, csak próbálok kedves lenni, hisz egy jópár évig velük kell egy légtérben lennem, szóval nem lenne a legjobb, ha már az első napomon ellenségeket szereznék.
- Abból ítélve, hogy kijöttél nem lehet olyan jó odabent.

Akimoto Hisashi

 Gondolatai összevisszaságából egy hang rántotta vissza a valóságba. Felemelte fejét, és az előtte álló fiúra nézett. Kifésült egy kósza tincset az arcából, és végig mérte a srácot. Elsősnek nézte, nagyjából egykorúnak tűnt.
-Nem, a bál nagyon jó. -mondta az igazat, de meg sem próbált jó kedvet mímelni. Rég nem érezte magát ilyen pocsékul, és most aztán ígazán nem volt kedve műmosolyt festeni a fáradt arcára.
-Te hogyhogy nem vagy bent? -tesztte fel a kérdést egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy csevegésbe kezdjen, hanem csak mert a csend zavaró kezdett lenni. Háttérben  kiszűrődtek a bál fényei is hangjai, a zene, a beszélgetés foszlányok, a nevetések. Kicsit kinyújtózott, ujjaival hátra fésülte a haját, és kicsit rendbe hozta magát, hogy még se nézzen ki annyira szörnyen. El tudta képzelni, hogy valószínűleg nem fest valami jó színbe, így vett pár mély levegőt, remélve, hogy attól talán kicsit jobban lesz. Nem lett volna alkalmas, hogy a bál napján megtöltse az előcsarnokot gyomra félig megemésztett tartalmával. Kiegyenesítette hátát, és továbbra is kifejezéstelen arcal, de mostmár az ismeretlen szemébe nézett.

Tiffany

- Hát ez nem volt túl meggyőző - felelem egy halk kacaj kíséretében. Látszik rajta, hogy valami baja van, de ebbe nem akarok belemenni, mert a végén meg órákig itt tartana.
- Óh engem nem igazán érdekelnek az ilyen puccos cuccok - válaszolok, majd lehuppanok a lány mellé. - Csak azért jöttem errefelé mert egy kicsit körül szeretnék nézni.
Azért ültem le mellé, mert jobban belegondolva, nem árt egy kis társaság, és ő megfelelőnek tűnt számomra. Végignézek a lányon, majd megszólalok:
- Amúgy a nevem Akimoto Hisashi - mutatkozok be. Valahogy ez a része mindig lemaradt, és csak a végén mutatkozom be, vagy ha a másik fél megkérdi a nevem. Persze csak ha nem rontom el már az elején a gorombaságommal. - Téged hogy hívnak? - kérdem, és egy mosolyt küldök felé.

Hisashi

 Csöndben hallgatja a fiút, egyszer-kétszer rábólint a mondandójára.
-Á, szóval új vagy -válaszolja egy halvány mosollyal az ajkán- Én Tiffany Elswood vagyok, elsős, mint te, és rellonos. -mutatkozik be a szokásosnál bőbeszádűbben.
-Amúgy a bál csak minimálisan puccos -von vállat- igazából minden egész jól megy, én valószínűleg csak az izgalomtól lettem rosszul -említi meg a zavaró érzést a gyomrában. Lassacskán, ahogy beszél egyre múlik a fájdalom, és annak ellenére, hogy még mindig sápadt, már sokkal jobban érzi magát. Nem gondolta volna, hogy ennyire izgulna a tusa miatt, és nem tudta megállapítani, hogy ijedség, örök, vagy mindkettő vegyült abba az érzésbe ami hatalmába kerítette. Kifésülte a kósza tincseket az arcából, és már is sokkal barátságosabban tekintett a fiúra. Úgy döntött, annak ünneplésére, hogy bejutott a versenyzők közé, ma megpróbál minnél kedvesebb lenni mindenkivel. Pillanatnyilag lemondott Mira megkereséséről, hisz ráér későbre is, csak nem fogja mindenki a feketeséget felkérni mentornak. Kinyújtja lábait a lépcsőn, lábjefe kibukkanva a ruhája alól, és leteszi a talpait a hideg márványkőre. Hűsítő hatást kelt ki az érintés, ő meg lassan ki be hajlítja a lábfejét, annak érdekében, hogy elmuljon a magassarkú okozta fájdalom.

Josheph Beck

Most hogy elmentek a tusa résztvevői, olyan üresnek érzem a levitát. Jó, igaaz, hogy még itt van Ruu, meg a többiek, de már most hiányzik nekem Alex, Vani és a többi levitás tusás. Egy ideig benn ülök a klubhelyiségben, és olvasgatom egy kicsit, e aztán megunom az egyedül létet, és elindulok valamerre. Nem is tudom, hogy hova menjek, csak valakivel tudjak beszelni. Egy kis ideig a vigadófreskó folyosóján  állok. Szeretek ott lenni, mert mindig mosolyt csalnak az arcomra, de aztán onnan is elmegyek. Elkalandoznak a gondolataim, sok minden az eszembe jut, bár legtöbbje tiszta hülyeség. Nem is figyelek arra, hogy merre megyek, csak sétálok. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egészen a nyugati szárnyig jöttem el. Itt megállok, és leülök a márványlépcsőre. A könyvem - vagyis a mangám - egész végig a kezemben volt, így itt folytatom az olvasását. Hamar befejezem, mert már nincs sok belőle, majd hátradőlök a lépcsőn, és a mennyezetet nézem. Sokszor megállok itt, hogy az ott lévő freskókat nézegessem.

Noel
valamikor jún. első hetében

Nagy levegő, majd már lépem is át a suli kapuját, azt persze nem tudom megmondani, pontosan hányadszor. A bezártságérzet megint elkap, de most korántsem annyira súlyosan, mint általában. Tudom, ha megint úgy érzem, megint lelécelhetek, legalább is egy kicsit.
Azért vicces, hogy nyáron még a kötött sapim  kell igazgatnom, de már csomószor kiakadtam az időre, még egyszer nem fogok. Lassan lépkedek a rét mellett, és csüggedten sóhajtok, mikor nem látok egy elejtett diákot se. Tehát Noelnek se híre, se hamva, még mindig. Nem tudom, mikor tűnt el csak úgy, már akkor sem volt itt, mikor én csak fontolgattam a kitérőt. Felmorranok, kellett is ez nekem, mint hátamra a púp. Bár... nem sokat vesztetettem, maximum pár napot az életemből, és elmondhatom, hogy igen... megpróbáltam. Az már más tészta, hogy apámat még most se sikerült fellelnem, de úgy döntöttem, majd ha leküzdhetetlen hiányérzetet érez, megtalál ő. És nem, nem estem letargiába, pedig a nyálas tinifilmekben mindig ez történik. Lehet... az agyam már ráállt a mindenre tojok életnézetemre, ami jó, mert kevesebb erőfeszítésembe kerül ezt megvalósítani. A lépteim is hanyagok, és pofátlanul röhög a srácon, aki épp most nyelt be egy tarantallegrát. Na, legalább a háztársak se unatkoztak, hurrá.
Utolsó kortyokat iszom ki a papírpohárban lévő kávémból, áldom a Mekit, még ha a sor irdatlan hosszú is tud lenni.
A csarnokba érve, viszont megtorpanok. Na, nem a hely szépsége nyűgöz le újfent, arra teszek magasról, inkább a srác, aki nekem háttal áll... és bőrönd, vagy micsoda van nála.
Tehát visszajött. Ami azt jelenti, valamikor lelécelt ő is. Egyetlen szó nélkül. Nem tudom, miért lepődök meg ezen, mikor utoljára beszéltünk, sőt ha jobban belegondolok többször is mondta, hogy nem tartozik semmivel, és én se neki, én meg szerintem tök jól teljesítettem a dolog rám eső részét. Aaaaj be kell szereznem, egy "hogyan legyek barát?" könyvet, mert... mert nekem ez nem megy.
Számomra csak pár pillanatig tűnt, míg a sokkhatás eluralkodott rajtam, aztán vállat vonva közelítem meg az illetőt.
- Höh, már megint szeptember 1. van?- oké, ennél gyatrább "isten hozott" megnyilvánulásom még sose volt, azért egy mosolyhoz hasonló valami csak összejön. A poharam kidobom a kukába, majd a bőröndömmel megállok mellette, és az arcát vizslatom. Már nem okoz gondot ignorálni a heget, eleinte se zavart, bár akkor nem tudtam róla levenni a szemem, mostanra teljesen hozzászoktam. Inkább azért fürkészem, hogy lássam, mi van vele, ugyanis kérdezni... na azt aztán nem. Ennyit a magabiztos, független nőről, akit elképzeltem, mint példakép.

Lassú léptekkel rója a folyosót, inkább lézeng, mint ténylegesen halad; nem mintha nem lenne mit csinálnia, most, hogy tisztelt prefektus úr hajlandó visszatolni a képét az iskolába, de nem sok kedve van bármi ilyesmivel foglalkozni - legfeljebb büntetni; ahhoz nem kell hangulat, valahogy jön magától -, így próbálja minél inkább odázni a pillanatot, hogy hozzá kelljen kezdenie a pótlásokhoz. Bár valószínűleg könnyebb lenne egy az egyben megszabadulni a jelvénytől, főleg így, hogy lényegében alig tartózkodik a kastélyban, tehát semmi hasznát nem veszi, csak a nyűg van vele. Annyira pedig nem mazochista, hogy a kiváltságok hiányával is csinálni akarjon bármi hasonlót.
Megigazítja a táska pántját, mert bár nincs sok cucca, elég fáradt ahhoz, hogy így is megérezze a vállára nehezedő súlyt, és mivel még csak az imént lépte át a kastély bejárati ajtaját, nem volt még lehetősége varázslattal könnyíteni a problémán.
Az ismerős hangra megfordul, tekintete néhány pillanatig az érkező lányon pihen, míg az mellé nem ér, majd egy nemtörődöm vállrándítással válaszol a szarkasztikus megjegyzésre.
 - Miért, nem? Esik az eső, minden tiszta takony, hideg van; szerintem simán elmegy ősznek - bizonygatja. - Kertészkedésre nem kiváló, de ültethetünk levitást, annak mindegy, ha megrohad egy kicsit a földben... - teszi még hozzá egy vigyorral.
Végtelenül fáradt, de ennek nem látni nyomát, sem hangján, sem mozdulatain, főleg most, hogy látja, figyelik. Nem zavarja a lány pillantása, viselkedése nem lesz tőle mesterkélt, hisz nem próbál titkolózni; az elmúlt pár hónapban nem sok minden változott az eddigiekhez képest, így ő sem lett más, csak ne lenne ez a fene ingázás, ez meríti ki ennyire. Soha ennyire még nem kívánta, hogy tudjon két helyen egyszerre lenni, de mivel ez igencsak megoldhatatlan, inkább utazik, folyton - egyedül, a húgát egyszer sem volt hajlandó még magával vinni, és nem is tervezi.
 - Nincs egy kicsit még korán a nyaraláshoz? - kérdezi, Oph bőröndjére pillantva, ajkain féloldalas mosollyal. Neki nem okoz gondot, hogy kifejezze az érdeklődését. Nem tudja, a lány mikor lépett le, se azt, hogy miért - az utóbbi időben a kastélylakók közül senkivel nem foglalkozott behatóan önmagán kívül, és ezen nem is kíván változtatni, esze ágában sincs vállára venni más baját is. Nos persze ez nem azt jelenti, hogy nem is érdekli - kevés olyan dolog van, ami nem köti le a figyelmét, és Oph nem tartozik bele a nem túl hízelgő kategóriába, úgyhogy kíváncsian várja, hogy a lány mit lép: elvicceli a megjegyzést, vagy közli, miféle kiruccanásban volt része.

Nem hiszem el, nekem miért kell folyton számomra teljesen abszurd, hülye és főleg idegen helyzetekbe keverednem? Így kicsit se csodálom, hogy sokan csak a rakás szerencsétlenséget látják bennem. Persze, ha több élettapasztalattal rendelkeznék, mint amennyivel jelenleg, feltehetően nem kéne annyira küzdenem egy másoknak teljesen normális szituációval.
Nem volt időm agyalni azon, hogy mi lesz, ha Noelel megint összefutok. Bocsánatot kértem, tisztáztuk a dolgokat, így részemről többet már nem tehetek, de mégis... annyira idegen, mármint... lehet valaki egyre idegenebb, minél többet találkozunk? Mert hogy eleinte marha közvetlen volt... és én is. Na mindegy.
- Jah, marha szép őszünk van így nyáron- morranok fel elégedetlenül, majd igazítok a sapimon, ami sokkal jobban tetszene, ha nem csúszna mindig a szememre.
- Ááááá, szerintem a stréberek ki se dugják a fejüket a toronyból- húzom el a szám, mert szerintem, csak mi rellonosok nem bírunk huzamosabb ideig meglenni a felségterületünkön, ami amúgy érthető, egy idő után frusztráló az itt-ott felbukkanó vérfoltokat stírölni, viszont hamar meg lehet tanulni ignorálni őket.
Azért... vártam valamit, mondjuk egy fellógatott Navinést, vagy valami, de elkeserítő, hogy a hely mit sem változott mióta eltűntem.
Én sem vagyok a toppon, fáradtabb már nehezen lehetnék, de én nem törődök azzal, ki látja és ki nem a bágyatag arcom. Rájöttem, senki nem ér annyit, hogy miattuk én fáradozzak azon, hogy legalább valami hasonló képet lássanak, mint amire várnak. Egyszerűen... belefáradtam. Már nincs mit rejtegetnem, oké az a csúnya folt mindig is ott lesz a múltamban, de lezártam. Vége.
- Az apámat kerestem- halvány mosollyal vállat vonok, és tényleg ennyivel letudom a dolgot.
- Vagyis... próbáltam, de nem lett meg...- tényleg tök közönyösen ejtem ki a szavakat. Igazából, kicsit még örülök is neki, nem tudom, mihez kezdtem volna, ha rábukkanok. Nem érdekel, mi vezérelte, mikor csak úgy lepasszolt, sőt az sem, miért nem keresett soha. Szerintem lazán a fejéhez vágtam volna, mekkora egy szemét, aztán mentem volna, mint aki jól végezte dolgát.
Persze... ennél tömörebben nem tudom kifejezni magam, most is úgy érzem, azt gondolja, próbálom ráaggatni a bajaim, de nincs így, mint látszik, az utóbbi időben is megvoltam nélküle.
- Viszont ezt én is kérdezhetném.... eltűnt a rettegő tekintet a gólyák szeméből- vigyorogva utalok arra, hogy azért a suli népe is megsínylette a prefi hiányát.

- Látom, aktívan készülsz a nyárra - szegezi a pillantását a kötött sapkára. Oké, nincs meleg, de nem túlzás ez egy egész kicsit?
Nem kerüli el a figyelmét a lány fáradtsága, de nem tesz megjegyzést, minek? Arra számít, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni az okát, és nem is kell csalódnia.
 - És meglett? - teszi fel rögtön a kérdést, majd egy bólintással konstatálja a nemleges választ.  - És mi lett volna, ha megtalálod? - dönti kicsit oldalra a fejét, a rá oly jellemző mozdulattal, miközben tekintete a lány arcán pihen. Igaz, ő ismeri a saját apját, de már közel tíz éve nem látta, és nem is indított utána kutatóexpedíciót, bár fogalma sincs, él vagy hal az öreg, ahogy öccséről sem sok infóval rendelkezik, de őszintén nem is erőlteti a kapcsolatépítést. Noel nem az a típus, aki képes, vagy egyáltalán akar megbocsátani.  
 - Most mi lesz? Feladod? - vonja fel a szemöldökét. Ha a lányban már megfogalmazódott, hogy meg akarja találni a férfit, sőt, el is indult, hogy felkutassa, nyilván nem azért tette, mert nem akad jobb szórakozása. Valamiért fontos neki, még ha ez az érzés nem is feltétlenül pozitív - a sikertelenséggel pedig ez nem szűnik meg, legfeljebb elfojtani lehet.
Oph megjegyzését hallva megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés nélküli, passzív érdeklődést, elvégre ha a lány valamire kíváncsi, legyen már képes kérdéssel kifejezni - nem olyan nagy kunszt, tényleg -, de végül úgy dönt, Oph nevelgetése nem az ő reszortja, és egyébként is fáradt ahhoz, hogy az ilyen kis nüansznyi különbségeket figyelembe vegye.
- Ezt pótolni kell - válaszolja néhány bólintás kíséretében. - És én még azt mertem hinni, hogy tartják a frontot, amíg távol leszek...! - morzsolja el a képzelt könnycseppeket a szeme sarkában. Nem mintha egyébként ő volna a rellon réme, közel sincs ezen a pozíción, és soha nem is szeretné elérni, de ő is kiveszi a részét a gólyák életre nevelésében: elvégre nem ez a feladata prefektusként? Lehet, hogy a munkakör feltalálója nem arra gondolt, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt az elsősök - meg egyébként minden egyéb évfolyam szülöttei - likvidálásában, ezzel tanítgatva őket az önvédelemre, de egy kis kreativitás még nem bűn.
 - Csak kicsit hazaugrottam. Hiányzott a büdös városi levegő, meg a szmog, ezt a sok fát-hegyet nem bírja az ember tüdeje - vigyorog. Képtelen komoly lenni, még ezzel sem.

Tif - zárás

Hát igen, új vagyok. még csak ma érkeztem - felelem egy mosoly mellett. - De már most tetszik ez az iskola.
Nézem a lányt, és közben azon gondolkodom, hogy mi lenne a legjobb mondja annak, hogy megszabaduljak tőle. Na nem mintha nem kedvelném, mert éppenséggel nincs vele semmi bajom, de inkább egyedül lennék.
- Az nekem mindegy, nem vagyok oda a bálokért - felelem, majd felnézek a plafonra, s egy darabig azt bámulom.
- Hallottam valami tusáról, vagy miről. Te is részt veszel rajta, hogy ennyire izgulsz? - kérdőn tekintek a lányra.
Közben végig a lekoptatásán gondolkodom, s be kell valljam nem olyan könnyű mint eredetileg gondoltam. Az, hogy nem érzek semmi ellenszenvet a lány iránt, csak megnehezíti a dolgom, és ez nem túl jó. Másokat mindig könnyen le tudtam koptatni, de most kicsit több időbe telik. Végül rá jövök a megoldásra. Hát persze, a bál! A bál lesz a legjobb ürügy, hogy végre elmenjen.
- De ha tényleg részt veszel a tusán, akkor szerintem illő lenne visszamenned a bálra - Mondom közben rá nézek az órámra. - Hú, és nekem is mennem kéne, ha még éjfél előtt fel akarom fedezni a kastélyt - pótolom ki, majd felállok, leköszönök Tiffanytól, és elhúzom a csíkot.

Joseph Beck
Keiko SamaKinézet

Joseph Beck

Szeretek itt, a bejárati csarnokban lenni, mert itt nyugodtan tudok gondolkozni, még az itt elhaladó emberek sem zavarnak. Most is, miközben nézem a mennyezetet, gondolataim messze elkalandoznak. El egészen Japánig, ahol azon élnek, akiket mindennél jobban szeretek. Elgondolkodom azon, hogy vajon ők most mit csinálnak. Anya biztos a rendelőjében van, vagy épp Daisuke-vel. Alice meg, hát ő fogalmam sincs, mert nagyon kiismerhetetlen személy. Tudom, hogy a legjobb barátnője vagyok, és ismernem kéne, de szerintem őt még a saját szülei sem ismerik ki teljesen. Ezen gondolatoktól mosolyra húzódik a szám.
gondolataimból egy srác hangja húzott ki, aki eközben leült mellém.
- Szia - köszönök vissza neki, és barátságosan mosolygok rá. - Nem, nem zavarsz.
Nézem a srácot, akit még soha nem láttam ezelőtt, ezért talán új lehet. ezt az ötletet egyből el is vetettem, mert idősebb mint én, tehát akkor csak az az egy lehetőség maradt, hogy ő az egyik diák valamelyik külföldi suliból.
- Milyennek látod eddig ezt az iskolát? - kérdem pár perc némaság után, s közben végig mosolygok. - Vagyis a te iskoládhoz képest - utólag belegondolva, talán nem volt túl jó ötlet ezt megkérdezni, mert lehet egy kicsit tapintatlan ez a kérdés, de most már mindegy, ami történt, megtörtént.

- Jól áll- mosolygok rá bágyadtan. Tulajdonképp, az ember azt hihetné, be vagyok lassulva, esetleg szívtam valamit, vagy mintha nem is ezen a bolygón lennék szellemileg, pedig... kimerült vagyok.
- Nem tudom, talán a szemébe mondanám, hogy mekkora egy görény, aztán elhúznék a francba- motyogom a földet bámulva. Az igazság az, hogy ezt előbb el tudom képzelni magamról, mint azt, hogy krokodilkönnyek közepette vetem magam a nyakába, és elsírom neki, mennyire nagyon szükségem volt rá, és a többi. Nem, nem szeretek hazudni, csak elhallgatok dolgokat, és... abszolút nem igaz ez az állítás.
- Nem tudom, egyenlőre... lehet, csak azért kerestem, hogy elmondhassam, én megpróbáltam, és igazából meg sem akartam találni. Végtére is, ez illik rám nem? Hogy örökösen taszítok magam mellől mindenkit, csak hogy megmutassam, nagy lány vagyok, és nincs szükségem semmire, és senkire- azért tőle kérdezem ezt, mert tudom, ő nem hazudna a képembe, csak hogy jobban érezzem magam. Lett volna rá alkalma, akkor se tette meg.
- Oké, igazából.... fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel-  mutatok körbe, a helyzetet illusztrálva. Tényleg nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom, mert idegennek nem mondhatom, se barátnak, és még csak nem is egy valaki, akivel azért beszélek, hogy elüssem valamivel az időt. De akkor ki?
- Aztán, lehet valaki igába szállt, amíg én kiruccantam- vonom meg a vállam, ugyanis azt nem tudhatom, mi volt itt. Csak tudnám, miért megy ez olyan nehezen? Azt hittem, ezen már túlléptem. Mármint, ott van Benji, Sofi, mind olyanok, akik valami csoda folytán többször is keresték a társaságom, még csak meg se kellett fenyegetnem őket.
- És visszajöttél. Amikor először leléptem, én nem akartam, és most se kimondottan- mélázok el, aztán észbe kapok, hogy itt végül is nem rólam van szó.
- Nincs kedved elugrani a konyhába? Palacsinta, kávé... közben elmesélhetnéd, milyen volt a szmogot szívni- mosolygok rá halványan, nem tudom, mennyire fogékony az én társaságomra. Nem tudok semmit.

- Télen ugyanolyan jól állna - mutat rá a vitathatatlan tényre. Ez a divattéma tőle nagyon messze áll, nem is igazán érti, hogy működik, mert soha nem is foglalkozott vele, ami valószínűleg a ruhatárában is tükröződött, lévén egy angol puritán lélekvezető is megirigyelné az egyszerűségét.
 - Jó indok - vigyorodik el, bár ő biztos nem állna neki valaki után kutatni egy random országban csak azért, hogy közölje vele, mekkora senkiházi. Az illető valószínűleg egyébként is tudja magáról, csak nem érdekli, vagy szimplán nem veszi észre magát, de úgy meg teljesen felesleges közölni vele.
 - Kíváncsi vagyok azért, meddig fogsz tudni így élni - jegyzi meg félvállról; ha a lány ezzel tisztában van, miért nem tesz ellene? Persze, könnyű ezt így kijelenteni, de nem érzékeli, hogy Oph minden erejét megfeszítve próbálkozna.
Az őszinte kijelentésre, miszerint a lány nem tud mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, egy vigyorral válaszol.
 - Nem kell semmit. Nem mindig kell kezdeni bármit is egy helyzettel, csak ússz az árral, aztán majd lesz valami. Nem muszáj skatulyázgatni - vonja meg a vállát újfent. Lehet nem túl érett életfilozófia, de ő nem szereti fogalmi keretekbe szorítani a dolgokat, és főleg az embereket; így könnyebb őket olyannak látni, amilyenek.
 - Nekem nem volt kedvem lelépni, kezdjük ott - jegyzi meg, némi fintorral az arcán. Ő alapvetően szívesen van itt, nincs sok kifogása a kastély ellen azon kívül, hogy messze van és sokat kell vonatoznia, és most, hogy húga is beiratkozott az elemibe, tényleg egyetlen személy miatt csinálja mindezt. És nem bánja, a legkevésbé sem; nem igazán jut el a tudatáig, holott tisztában van vele, hogy ez közel sem normális, de határozottan hiszi, hogy képes megcsinálni. Most egy darabig itt marad - a legsötétebb felhők pillanatnyilag elúsztak a fejük fölül -, keres munkát, és valamennyivel máris előrébb lesznek. Terve van, határozott célja, amit el is fog érni.
 - Minek jöttél vissza, ha nem akartál? - kérdezi. Persze, lehet kicsit erős kifejezéseket használ - túl fáradt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon, nem mintha egyébként jellemzően visszafogná magát -, de tényleg nem érti, hogy ha valakinek ennyire nyűg itt lennie, miért dekkol még mindig a kastély falai között.
 - Gondoltál már arra, hogy kávézás helyett esetleg aludnod kéne? - néz rá felvont szemöldökkel, vigyorogva. - Nem mintha bele akarnék szólni, de elég alapvető emberi szükséglet - teszi hozzá egy vállvonás kíséretében. Pillanatnyilag valószínűleg egyikőjüknek sem volt fontosabb dolga, mint elvonulni aktuális hálóhelyükre és bevágni a szunyát, de úgy tippelte, valahogy egyikőjüknek sem volt kedve ezt meg is tenni.

- De a csigazabálóknál 100 km/h-s szél fújt, és nem akartam elveszíteni a fejem, ha érted, mire célzok- büszkén vigyorodok el, mert ez poén volt, és nem is a leggyatrább. Báár, pont neki mondani ezt... na mindegy.
- Az is lehet, hogy csak elegem lett abból, hogy akárhányszor "hazamegyek" az Üvegházba, az kong, mivel a két lakótársam a dolgát végzi- igazából nem is lehet... hanem így van, és jól is esett ezt kimondani, de most meg rosszul érzem magam. Még sem ők tehetnek arról, hogy prefik, meg hát... akkor is rossz volt folyton egyedül.
- Hát max. kapok egy jó kis gumiszobát- vonok vállat halványan mosolyogva, aztán mégis csak elkomorulok.
- Nekem ez nehéz. Amíg nem jöttem ide, még nagyobb volt a bezártság. Gregory még azt is nehezen engedte, hogy Sibellevel beszélgessek, nem hogy mással. Azt mondta, az emberek csak telebeszélik a fejem mindenféle hülyeséggel, ígérgetnek, kedvesek, aztán beléd rúgnak. Akkor kicsi voltam, de egy idő után már kezdtem elhinni ezt, mikor ő is azt tette... Nem akarok közel engedni magamhoz senkit, mert nem akarom, hogy fájjon- motyogom halkan, de valamiért biztos vagyok benne, hogy hallja a szavaim.
- Persze... most már nem annyira vészes, mint mikor idejöttem- lesz nagyobb a mosolyom, hisz... mégis vannak lakótársaim, sose hittem volna.
- Egyszer úsztam az árral, aminek a vége tárgyalás lett, aztán még egyszer, aminek a vége az lett, hogy leléptél... szerintem... nem kéne ezt a perspektívát követnem- tárom szét a karom, jelezve, hogy az árral úszás dolgot inkább hanyagolnom kéne.
- Tudod... bár nem az együttérzésemről vagyok híres, viszont elvárom, hogy mások végighallgassák a siralmam, azért... jó hallgatóság vagyok, szóval, ha akarsz beszélni róla...- mert végtére is nem sok mindent tudok Noelről, és szeretnék ezen változtatni.
- Mert nincs hová mennem, és mert a diri elintézte, hogy ő legyen felelős értem, életképes rokon hiányában. Annyival tartozom neki, hogy nem keverem bajba, mikor ő épp kihúzott egyből- nos, igen, talán ezt nem is említettem, vagy nem tartottam fontosnak, vagy nem hittem, hogy őket ez érdekli.
- Hát... holnap full unalmas óráim lesznek, alszok azokon, viszont veled ki tudja, mióta nem beszéltem egy jót. Szóóóóóval... szegjünk takarodószabályt, jó, még meg is büntethetsz- vigyorogva kérlelem, bár nem hiszem, hogy annyira ellenkezne, aztán ki tudja.

Alexa

Valójában nagyon elcsodálkoztam, mikor meghallottam, hogy az a szőke lány igazából Alexa gyermeke. Most, hogy így belegondoltam, valóban, hasonlítottak is egymásra, de igazán nem gondoltam volna... Ennek ellenére eszembe sem jutott, hogy elítéljem azért, mert olyan korán szült. Az ilyesmi megesik, és az alapján, amit elmondott, ő jó megoldást talált a dologra, sokkal jobbat, mint azt nagyon sokan tennék.
- Azt hiszem cseppet sem zavarja a tény, hogy a házvezetője egyben anyja is - somolyogtam a bögrém fölött, mert ahogy a gyerek viselkedett, az bizony azt mutatta, hogy nincs tekintettel semmilyen szabályra vagy józanész diktálta dologra, ami ebben a korban tulajdonképp még nem is akkora hiba. Ha pedig okos, akkor tudni fogja, hogyan kerülje el az igazán nagy bajokat.
Aztán a téma az újdonsült kapcsolatom felé terelődött, ami rendkívül zavarba is hozott engem. Mert hát oké, szép és jó, hogy mi együtt vagyunk Kahlillal, én igazán jól is érzem magam ebben a helyzetben, de valaki mással beszélni erről... Na az fura. És mikor már azt hittem volna, hogy letudtuk a témát, akkor Alexa újból kérdezett, méghozzá olyat, hogy újfent majdnem félrenyeltem.
- Hát... hogy milyen érzés? - kérdeztem vissza, próbálkozva az időhúzással, de hiába, a nő továbbra is a válaszra várt. - Öhm... jó érzés, tényleg - sütöttem le zavartan a szemeim. Még Kahlillal is nehéz volt beszélgetnem a kapcsolatunkról, nem hogy másokkal, bármennyire is kedveltem Alexát. Végül azért csak próbáltam magamon erőt venni, és pár szóval kiegészíteni a rövidke választ.
- Tudod, ő nagyon figyelmes, és kedves. És nagyon... magas - szaladt ráncba a szemöldököm egy pillanatra, mert még mindig nem tettem magam túl rajta egészen, hogy mellette állva éppen csak a mellkasáig érek. Ez önmagában nem is zavart volna, de jó pár egyszerű mozzanatatot is elég bonyolultá vagy kivitelezhetetlenné tett, noha ezt bőven ellensúlyozta a tény, hogy mennyire megnyugtató és kellemes érzés volt, mikor ez a hatalmas ember átölelt.

Joseph Beck
Keiko Sama

Josh

 A srác arcán némi meglepettséget veszek észre kérdésem hallatán, de azért válaszol. A magyart nagyon töri, nagyon nehezen megy neki. Én is nagyon nehezen tanultam meg, igaz, hogy apám magyar, de eleinte nem voltam túl jó kapcsolatban ezzel a nyelvvel. Így szerintem nem lenne túl tartós a beszélgetés, szóval a továbbiakban angolul folytatom, bár meg kell hagyni, az angol kiejtésem nem a legjobb, de azért remélem megérti.
- Meg kell hagyni, hogy itt tényleg barátságosak az emberek - mondom, már angolul, s közben végig mosolygok.
- Engem Keiko-nak hívnak - válaszolok kérdésére, majd nyújtom felé a kezem, mert bemutatkozásnál azt illik, legalábbis nekem úgy tanították.
- És ez a tusa milyen? Úgy értem milyen érzés részt venni rajta, és megnyerni? - kérdem kíváncsisággal az arcomon. - komolyabb bajuk nem lesz a résztvevőknek? - kérdezem ismét, s most egy kis aggodalom látszik az arcomon.
Kicsit aggódom a levitások miatt, mert bármikor lehet valami baleset vagy bármi, és ey kicsit - nagyon - féltem őket.  Igazság szerint, ha több bátorságom lenne, akkor én is jelentkeztem volna, de nem vagyok az, vagyis annyira bátor mint a többiek.

Sophie

Joseph Beck
Keiko Sama

Zora

Éppen egy fantasztikus könyvet olvasok, amikor rájövök, hogy korog a gyomrom.
 Vacsoráztam ma egyáltalán? - ráncolom a homlokom - Nem, ma nem vacsoráztam! De hogy miért... na mindegy, akkor lemegyek a konyhába.
 Miközben lefelé trappolok a lépcsőkön, azon gondolkozom, hogy még sosem jártam a konyhában. De a manók kedvesek, úgyhogy nem aggódom.
 Először kopogtatni akarok, de a manók nagy valószínűséggel most nem dolgoznak, úgyhogy inkább csak benyitok.
Hú, de nagy ez a terem! - nézek körül a nagy boltozatú helyiségben, de gyorsan besurranok inkább, nehogy egy tanár észrevegyen.
 Megtalálom a gyümölcsöstálat a pulton, kiveszek belőle egy almát. Megfogok egy kést, és elkezdem gerezdekre vágni. Közben nem tudom megállni, hogy ne egyem meg az egyik gerezdet. A zöldalma a világ egyik legjobb dolga! Keresek egy tálat, hogy ne a kezembe kelljen tartani az almát.
 Éppen megfordulok, hogy leüljek, amikor észreveszem, hogy egy nálam jóval nagyobb lány néz velem farkasszemet.
- Szia - köszönök neki, miközben azon gondolkozom, hogy mikor láttam őt. Azt hiszem navinés, és valamilyen Zora a neve.
.

Charles

Dávid



Isobelt korgó gyomra csábította ismeretlen vidékekre. Az ebédidőnek immáron hivatalosan is  vége, de a vacsora még oly messze volt. Általában sohasem kellett a konyhába igyekeznie, a közös étkezések alatt degeszre tömte magát. Ma ráadásul a kedvenc desszertje volt, amiből úgy gondolta, nem árt repetázni. Az idő sem engedte meg, hogy a szabadban járkáljon és a tervezett tanulást is a négy fal között kell majd megoldania. De ez még várhat, kiadós energiát kell előtte magához vennie, pontosabban felfalnia. Ha még nem ismered Isobelt és különösen az étkezési szokásait, készülj fel kérlek! Nem árulok el semmit, de jobb ha felkészülsz!
Ha nem is lopakodva, de fokozott elővigyázatossággal közelítette meg a konyhát. Elképzelése sem volt, mit talál majd odabent. Legjobban a manók reakciójától félt. Mi lesz ha kitessékelik, mert állandóan csak a hasára tud gondolni. Ám a felröppenő hírekből értesült az ellenkezőiről, de mégis jobb lett volna, ha nem egyedül kell jönnie.
Mi lesz, ha a manók megtámadnak?
Ugyan vajmi kevés esélyt látott arra, hogy az egyik manó valami olyan betegséget szedett össze, ami zavarodottá tette volna az elmeállapotát. Azért fő a békesség.  
Mennyország! Igen, talán ezt gondolhatta Isobel, amikor minden bátorságát összeszedve belépett a konyha ajtaján. A napközben láthatatlan manók egy kisebb csoportjától körülnézni sem volt ideje. A lány nagyon élvezte rögtönzött társaságát. Szélesebb mosoly terült el az arcán, mint bármikor pedig a beceneve lehetne az örökmosoly lány. Jellemét jól tükrözi, hogy azonmód kijelenti, hogy nem szeretné, ha kiszolgálnák, elboldogul egyedül is. A nemleges válasz után segítségét próbálja felajánlani vajmi kevés eredménnyel.
Isobel kénytelen lesz belenyugodni, hogy az evőeszközökön kívül mást nem tehet magával. Kábultan mered maga elé, az asztalra pakolt finomságok tucatjára, amikre nem is emlékszik mikor kerültek oda. A lényeg, hogy az az isteni puding ott van előtte és nem túl nőies kereteken belül kezd neki az elfogyasztásának. Arca csupa puding. Az orra hegye, a szája széle, talán még az állán is van valamennyi az édességből.

Isobel

Szörnyű hasfájással ébredtem és úgy éreztem, hogy mindjárt megszakadok. Igazán biztató kezdete volt ez a mai napomnak, de sajnos a továbbiakban is változatlan maradt az állapotom. A délelőtt folyamán összesen kétszer merészkedtem ki a szobámból, de mind a kettőt alapos gondolkodás és rákészülés után tettem.
Mire véget ért az ebédidő és még mindig ugyanolyan rosszul voltam, elhatároztam, hogy elmegyek a konyhába és kérek egy bögre teát a manóktól, hátha az segíteni fog. Minden esetre én az utolsókig küzdök, mert irtózom a gyengélkedőnek még a gondolatától is. Egész eddigi életemben féltem az orvosoktól és szerintem ez mostanra se változott, de ha mégis akkor is inkább szeretném megúszni, hogy bent ragadjak napokig egy fehér szobában, ahol semmit nem tudok magammal kezdeni az olvasáson és az alváson kívül.
A nagy elmélkedésben észre se vettem, hogy már elhaladtam a konyha bejárata mellett, ezért hirtelen megtorpanok, majd visszafordulok, hogy pár másodperc múlva beléphessek a jól ismert ajtón. A manók mosolyogva köszöntenek én pedig kedvesen visszaintegetek, majd leguggolok az egyikhez és a fülébe súgom, hogy mit is szeretnék, majd még hozzáteszem, hogy kezelje bizalmasan a dolgot, mert nem szeretném ha a tanárok fülébe jutna, hogy nem vagyok teljesen a topon.
Ahogy körbenézek a konyhában, valami szokatlant veszek észre. Ez pedig nem más, mint egy velem egykorú lány, aki nagy beleéléssel majszolgatja az elé kirakott pudingot. Elmosolyodom a látványon, hiszen az egész arcát ellepi a finomság, sőt mintha fülére is jutott volna az édességből.
Egy ideig még nézem őt, de néhány manó elkezd csúnyán vizslatni, ezért inkább összeszedem magam és elindulok felé.
- Szia! -köszönök rá széles vigyorral az arcomon, majd helyet foglalok mellette. - Ugye nem zavar ha ideülök? -

Hosszú volt a nap, Nath pedig igen csak fáradtan ballagott fölfelé a lépcsőkön, arra gondolva, hogy milyen jó is lesz majd, ha majd végre eldőlhet odafönt az ágyán, és még az sem érdekelte, hogy esetleg a testvére is a szobában tartózkodhat. Komolyan, nagyon sokat gyalogolt lent a faluban, mert szerette volna minden szögletét felfedezni, aztán persze már felfelé jövet a kastély környéke is ellátta őt bőven nézelődni valóval, úgyhogy jó pár órát talpon volt, mire végre belépett az ajtón.
Az első útja természetesen a konyha felé vezetett volna, ha csak nem kénytelen megállni, hogy megszemléljen egy elhagyott füzetet a földön. Felvette, nézegette, beleolvasott, de csak hamar rá kellett jönnie, hogy csak valami lány buta feljegyzései a kastélyban keringő mindenféle pletykákból, amik őt egyrészt nem érintették, másrészt még csak nem is érdekelték, hiszen nem ismerte ezeket az embereket.
Nem tartott sokáig, hogy ráunjon hát az olvasásra, és a föld helyett az egyik kiszögellésre tegye vissza az irkát, hátha jön megkeresni a gazdája is. Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt soha, hogy tolvaj lett volna, ez meg ráadásul még a fáradtságot sem érte volna meg. Félkézzel kicsit megrázta a haját, mert szörnyen utálta, ha az egész a hátán van egy csomóban, aztán lassan, nézelődve tovább sétált. Nem sietett sehova, csak a gyomra korgott, de az sem olyan nagyon, mert még lent megevett a gyorsétteremben egy pizzát (igen, egymaga egy egészet), és valami süteményt még visszafele útra is hozott magával, de azért az idő elszaladt annyira fölötte, hogy most már újra meg tudott volna vacsorázni.