Megint felriadtam. Az ünnepek közeledtével hozzám is visszatérnek a jól ismert rémálmok. Újra és újra látom magam az idegent, ahogy anyámra szegezi a kését, még most is érzem az ötéves énem tehetetlenségét, de könyörgöm, mit tudtam volna akkor tenni? Mégis apám és Gregory szerint is az én hibám, hogy meghalt, azt viszont sose tudták megmondani, miért. És néha már én magam is elhiszem, persze utána egyből letromfol a reális énem, hogy gondolkozzak már el egy kicsit, semmiről nem tehettem azon kívül, hogy végignéztem. Igen, talán ez tette be nálam a kaput, talán annak köszönhetően lettem ilyen, amilyen. Én akkor is Gregoryra fogok mindent, hisz ő is jócskán segített a mostani jellemem kialakulásába.
Sóhajtva kászálódik ki az ágyamból, és veszem a konyha felé azt irányt. Visszaaludni már úgyse tudnék, a gyomrom még mindig egy görcs, és a remegésem sem akar alább hagyni. A folyosókon felerősödik bennem a paranoia, és nem a prefektusok miatt, tojok rá, ha belebotlok egybe, egyszerűen most még kevésbé érzem biztonságosnak ezt a helyet, ezért is tekintek vissza minden saroknál, amíg le nem érek a konyháig. Kávé kell, meg egy Xanax sem ártana, de nem hiszem, hogy itt azt zökkenőmentesen be tudnám szerezni, így marad a másik eshetőség, miszerint, leülök, és várom, hogy elmúljanak ezek a kellemetlen reakciók.
Nem hatnak rám újdonságként, mostanában minden este átélem ezt, ezért is vagyok a kelleténél harapósabb nap közben, és le merném fogadni, az alvás hiány se tesz jót.
Életemben nem éreztem még, hogy mennyire jó lenne, ha az ilyen alkalmakkor lenne mellettem valaki, sok hasznát nem venném, mivel hazudni fárasztó, és én csak úgy magamtól semmi pénzért nem tálalnék ki senkinek. Az én nyomorom, másnak mi köze van hozzá? Aláírom, hogy nyugodtan lehet nevezni fúriának, hisztisnek, vagy épp öntelt libának, mind igaz rám, feltéve, ha épp azt az énem nyújtom. Igen, az évek során már volt alkalmam megtanulni, kit, milyen módon űzzek el a közelemből, és büszkén kijelenthetem eddig még egész jól megy.
Szerencse, hogy a manók többsége még ébren van, de mikor nagy lazán benyitok, ők is elképednek mondhatni. Először nem tudom, mire vélni a dolgot, így csak vállat rántok, és leadom a rendelésem.
Leülök az egyik asztalhoz, szerencsére nincs más egyén, aki most tervezi, hogy szabályt szeg, így nyugiban vagyok, egyedül, és esküszöm ez hiányzott már.

Csordameg Anyu *-* és Noel

A könyvtárban üldögélek. Oké, semmi komoly, csak hirtelen sok szabadidőm lett. Mivel eldöntöttem, nem feltétlenül szükséges a jelenlétem az Üvegházban - mióta összekaptunk Noellel lelkesen kerülöm a helyet, és csinálok mindent, csak szabadidőm ne legyen-, elérkezettnek láttam az időt, hogy kezdjek is magammal valamit, így jobb ötlet híján, nekiálltam magolni, evidens mivel már elkezdődött a hajrá, és ha már másodikos vagyok, nem áll szándékomban ezen az évfolyamon gyökeret ereszteni, plusz még jókor is jött. Ki hitte volna, hogy a Jóslástan ilyen érdekes tud lenni, főleg, ha csak arra figyel az ember, azaz görcsösen ügyel arra, ne terelődjön el másfelé a gondolata.
De éjfél tájékán megengedek magamnak egy kis szüntet, és lemegyek a konyhába kávéért, kell valami, ami ébren is tart különben már a sarokban aludnék. Igen, mert nekem az nem buli, hogy egy széken ülve olvassak, mint azt a normális emberek teszik, nem mellesleg, így nehezebben találnak meg. A takarodó, mint tény, nem nagyon izgat, és ahogy látom, másokat se, mert még mindig szaladgálnak páran a folyosón. Nagyon helyes, legalább egy idő után a tanárok is belátják, ez tök felesleges, és még a gólyák is el tudják dönteni, mikor akarnak aludni. Ennyi önállóság kell, hogy legyen bennük.
Azért, van annak egy marha nagy hátránya, hogy nem hagyhatom el a kastélyt, amikor kedvem szottyan, mert jelenleg azért kifutnék a világból, hiába nem akarom bevallani még magamnak se.
A bögrémmel együtt szlalomoznék vissza a könyvtárba, ha.... ha nem esne útba a csarnok. Oké, tulajdonképp nem is esik útba, csak... csak hallom, hogy sokan vannak egy helyen. Jó, rólam még a legnagyobb jóindulattal sem lehet elmondani, hogy a megtestesült társasági lány vagyok, de két számomra ismerős hangot is meghallok, így ott a helyem.
Persze, mikor meglátom Noelt erős késztetés tör rám aziránt, hogy hagyjam az egészet, és vágjak egy stílusos hátraarcot, mondván, azt csinálnak, amit akarnak, engem nem érdekel. Viszont van egy kíváncsi természetem.
- Na mi az? Elvették valaki nyalókáját?- köszönök a társaságnak, majd megállva Lyra mellett, amolyan " ezt te sem gondoltad komolyan" tekintettel meredek a tanárra, aki.... aki vélhetőleg még csak nem is hallott az ex-Levitásról.
- Nocsak, milyen jó nevelési eszközei vannak a tanárnőnek- húzódik gúnyos vigyorra a szám, ahogy a kezébe lévő pálcát fixírozom, miközben a bögrém nemes egyszerűséggel Lyra felé nyújtom, hátha megszomjazott.

Drága tanárnő és Lyra... aztán Noel

Ahhoz képest, hogy amúgy semmi keresni valóm itt, elég könnyen beleszőttem magam abba az eseménybe, amiről tulajdonképp fogalmam sincs. A tekintetem megállapodik Botond arcán. Mikor megkértem, segítsen valamiben... nos, az én mércémmel mérve, mintha csak évekkel ezelőtt történt volna, ezért is vágok olyan merev képet, akár egy szobor, majd kimérten bólintok egyet.
- Jah, tudom, de ha nincs ellenedre, ezt majd Lyra fogja leverni rajtam, elvégre... ő házam egyik prefektusa- a szemeim még akkor se veszem le róla, mikor burkoltan kijelentem, már rellonos vagyok, persze a gyomrom bukfencezik egy sort, de van már tapasztalatom abban, hogy rejtsem el a kellemetlen tényezőket, újabban megint rákaptam. Talán, rosszul kéne éreznem magam, talán, nekem is ott kellene állnom Gergő mellett, ha nem történt volna annyi minden.... nem, még akkor se állnék oda, maximum a háttérben röhögnék, vagy egy divatmagazint lapozgatnék, de felesleges ilyesmin gondolkodnom, hisz most itt állok, a taláromban, main már rég nem a Navine címere virít.
Az eliszkolókkal nem törődök sokat, leszámítva persze Noelt, de ha a srác azt hiszi, hogy csak úgy elhúzhat előlem, nagyon is téved, csak még... nem fogom itt hagyni Lyrát, hiába tudom, semmi szüksége rám.
- Tudja, azért cseppet kellemetlen lehet, hogy ennek a kis fruskának is több köze van a kialakult eseményekhez, mint magának. Mit hitt? Idejön, eljátssza Teréz anyát, és hirtelen mindenki magába fordul, majd megtér?- a hangom ugyan nyugodtabb már nem is lehetne, de a gúnyt nem spórolom ki belőle.
- Jobb lesz, ha felébred, vagy pályát vált, engem amúgy nem érdekel, mit fog itt összeszenvedni, sőt még rellonosnak se mondhatom magam régóta, viszont annyit tudok, hogy igazán összetartó társaság, főleg, ha valakinek szívből jövő hálájukat akarják kifejezni- hagyok neki némi időt, hogy feldolgozza információt. Nem, nem fenyegetőzöm, csupán egy olyan tényt közlök, amit bármelyik festménytől megtudhat, hisz én is így vagyok vele tisztában.
-  Én a helyében kerülném az alagsort- intek egyet búcsúzóul, majd Lyrával együtt lépdelek. Nos, Noel még nem volt annyira gyors, vagy épp mi rendeztük le gyorsan a dolgokat, így hirtelen fordulok a prefektus felé.
- Igen, tudom, és vezeklek is érte ígérem, csak előbb...- be se fejezem a mondatom, gyorsabbra veszem a tempót, hogy beérjem a háztársam.
- Noel várj- ha ez sem segít, mihelyst kellő távolságba kerülök, megragadom a karját, hogy ezzel is megállásra késztessem szegényt.
- Figyelj, sajnálom. Egy paraszt voltam, tényleg, de igazad volt. Az, hogy hülyén kezeltem a helyzetet, az én hibám, de már rajta vagyok, ahogy azon is, hogy ne legyek olyan... viszont... egyedül nem fog menni... nekem szükségem van rád- a végét már csak motyogom, de kitartóan fürkészem. Ahhoz képest, hogy mennyire rágörcsöltem arra, hogy majd, ha lesz egy ilyen alkalom... nem is volt olyan nehéz.

Nem féltem Lyrát, biztos elboldogul egyedül, és ha esetleg terráriumot takaríttat velem amiatt, hogy csak úgy ott hagytam, hát ámen. Mellesleg normális esetben soha nem hagynám csak úgy faképnél, de ez egyáltalán nem normális eset. Jó, igazából soha nem vetemednék ilyesmire, és már megint ott tartok, fogalmam sincs, mi ütött belém. Na mindegy.
Noel megáll, aminek igazából nem tudom, hogy örülnöm kéne-e, mert... eszméletlen gyakorlatlan vagyok a bocsánat kérésben. Mármint gond nélkül kinyögök egy "bocs" szócskát, azzal nincs gond, leszámítva azt, hogy általában nem gondolom komolyan. Aztán mégis könnyen jönnek a szavak a számra, és bár a gyomrom felfordul, és egyáltalán nem akarom elhinni, hogy mindez az én hangomon hallatszik - sose voltam az a veszettül romantikus alkat, sőt...- azért csak sikerül valamit összehoznom, még ha ezzel megint csak szánalmasnak könyvelnek el. A festmények tuti, de ez most igazából nem érdekel.
- Jah, most hogy mondod azt elfelejtettem hozni, meg csokrot is- forgatom meg a szemem, de mosolygok. Ha Noel nem feszegeti a dolgot - lehet, jobban is teszi- én se fogom, ráadásul a ciki helyzetek elpoénkodása már aránylag jól is megy. Közben hátrapillantva látom, hogy az új HV-m a gyűlés színhelyére tart, és elhúzom a szám. Majd ki kell faggatnom Lyrát, mi lett. Nem mintha annyira érdekelne, mit tettek a tanárral, aki mazochista hajlamainak köszönhetően pont rajtunk akarta fitogtatni tanári mivoltát. Azért, büszke vagyok, mert ha belegondolok, hogy a Navinések fülüket-farkukat behúzva kullogtak volna vissza a klubhelyiségükbe, oké, fenemód büszke tudok lenni, de ez nem számít újdonságnak, sőt, volt, hogy ez volt az életem mozgatórugója.
- Ááá, szóval macskát se kapok?- csüggedve biggyesztem le a szám, majd komoly tekintettel meredek rá.
- Oké, kértem én, hogy vegyél feleségül, esetleg szöktess meg, és éljünk együtt egy lakatlan szigeten?- mert, ha ez tényleg kicsúszott volna az én számból, kijelenthetem, öntudatlan állapotban mondhattam, bár nem hiszem, még akkor se. Attól, hogy van valaki, akivel nem akarok rosszban lenni, és valami fura mód, érdekel is, még nem változott se a véleményem, se az elhatározásom, miszerint egy pasi ágyába csak akkor bújok, ha azt álmában akarom megfojtani, így talán evidens, hogy ez nem egy komplett szerelmi vallomásnak készült.
- Viszont, ha már úgyis megbüntetnek.... csináljunk valamit, széttanultam az agyam, és már igazán nem akaródzok visszamenni a könyvtárba- a cuccaimat nem féltem, mivel egy, kinek kellenének, kettő, elég félreeső helyre sikerült költöznöm.

Szerintem ez a nap bőven megér annyit, hogy pirosra színezzük, és nem... nem azért, mert nőbajokkal küzdök, hanem mert... ohh könyörgöm, mikor vetemedtem én arra, hogy belássam, valamit elcsesztem?
- Jó, tudom, még ezt is elcsesztem, de figyu, legközelebb a gyűrű, meg a csokor mellé szerenádot is adok- egyezkedek serényen, mert nehogy már emiatt "dobjon", akkor inkább nyilvánosan leégetem magam, bár a hangommal nincs semmi gond, a zuhanyrózsa is megmondta.
Mosolyogva biccentek, mert örülök, hogy ennyivel letudtuk a dolgot, konkrétan örülök, hogy nem kell horribilis mélységekbe mennem, mert fogalmam sincs, mit hoznék ki belőle. Na, jó, ha lenne "teremtsünk egészséges kapcsolatot embertársainkkal" óra, elhasalnék, mert nem hogy gyatrán megy, egész idáig meg se fordult a fejembe, hogy bárkivel is egészséges kapcsolatot teremtsek. Pár percig meredek rá, majd miután sikerül felfognom, mire is érti, vigyorogva bólintok.
- Ott már komoly bajok lennének, ha arra kellene vetemednem, hogy számítsak valakire. Sajnos, ezt nem osztogatják a piacon, meg valahogy az empátiát se, így nem hiszem, hogy fél áron hozzájuthatnék egy ilyen készséghez- tűnődök el egy kicsit. Amúgy, sokkal könnyebb lenne, ha tényleg tudnék magamnak érzéseket venni, legalább megspórolnám az energiát, mert ami nincs, azt cefet nehéz magamba erőltetni.
- Akkor... nem tudtad volna azelőtt mondani, mielőtt szemet hunyva a büszkeségem felett, ilyen merényletre vetemedtem?- bár, a helyében én se így kezdtem volna, hogy oké, fogalmam sincs, mit akarsz, de ne kérj bocsánatot, mert amúgy nem hat meg. Vélhetőleg... sokkalta hülyébben éreztem volna magam, mint most.
- Sok felesleges szabad időm volt, és hát... valahogy túl kell élni a másodikat. Jah, egyébként szoktam- vonok vállat, ugyanis tényleg nem áll messze tőlem ez a cselekedett, ha nem így lenne, Seren se engedett volna át, és még ő is megmondta, az elmélettel semmi gond, csak pálcát ne adjanak a kezembe. Jó, nem pontosan így, de a lényeg ez volt, és én is tudom.
- Uhh, menjünk barlangot mászni. Jó, tudom, hogy sötét van, de nem érdekel. Tök poén lesz, vagy nem, de akkor is, és még ott sose jártam- lelkesedek be egyből, mert már szándékomban állt meglesni azt a helyet is, csak na.... nem volt kedvem.

Noel
valamikor jún. első hetében

Nagy levegő, majd már lépem is át a suli kapuját, azt persze nem tudom megmondani, pontosan hányadszor. A bezártságérzet megint elkap, de most korántsem annyira súlyosan, mint általában. Tudom, ha megint úgy érzem, megint lelécelhetek, legalább is egy kicsit.
Azért vicces, hogy nyáron még a kötött sapim  kell igazgatnom, de már csomószor kiakadtam az időre, még egyszer nem fogok. Lassan lépkedek a rét mellett, és csüggedten sóhajtok, mikor nem látok egy elejtett diákot se. Tehát Noelnek se híre, se hamva, még mindig. Nem tudom, mikor tűnt el csak úgy, már akkor sem volt itt, mikor én csak fontolgattam a kitérőt. Felmorranok, kellett is ez nekem, mint hátamra a púp. Bár... nem sokat vesztetettem, maximum pár napot az életemből, és elmondhatom, hogy igen... megpróbáltam. Az már más tészta, hogy apámat még most se sikerült fellelnem, de úgy döntöttem, majd ha leküzdhetetlen hiányérzetet érez, megtalál ő. És nem, nem estem letargiába, pedig a nyálas tinifilmekben mindig ez történik. Lehet... az agyam már ráállt a mindenre tojok életnézetemre, ami jó, mert kevesebb erőfeszítésembe kerül ezt megvalósítani. A lépteim is hanyagok, és pofátlanul röhög a srácon, aki épp most nyelt be egy tarantallegrát. Na, legalább a háztársak se unatkoztak, hurrá.
Utolsó kortyokat iszom ki a papírpohárban lévő kávémból, áldom a Mekit, még ha a sor irdatlan hosszú is tud lenni.
A csarnokba érve, viszont megtorpanok. Na, nem a hely szépsége nyűgöz le újfent, arra teszek magasról, inkább a srác, aki nekem háttal áll... és bőrönd, vagy micsoda van nála.
Tehát visszajött. Ami azt jelenti, valamikor lelécelt ő is. Egyetlen szó nélkül. Nem tudom, miért lepődök meg ezen, mikor utoljára beszéltünk, sőt ha jobban belegondolok többször is mondta, hogy nem tartozik semmivel, és én se neki, én meg szerintem tök jól teljesítettem a dolog rám eső részét. Aaaaj be kell szereznem, egy "hogyan legyek barát?" könyvet, mert... mert nekem ez nem megy.
Számomra csak pár pillanatig tűnt, míg a sokkhatás eluralkodott rajtam, aztán vállat vonva közelítem meg az illetőt.
- Höh, már megint szeptember 1. van?- oké, ennél gyatrább "isten hozott" megnyilvánulásom még sose volt, azért egy mosolyhoz hasonló valami csak összejön. A poharam kidobom a kukába, majd a bőröndömmel megállok mellette, és az arcát vizslatom. Már nem okoz gondot ignorálni a heget, eleinte se zavart, bár akkor nem tudtam róla levenni a szemem, mostanra teljesen hozzászoktam. Inkább azért fürkészem, hogy lássam, mi van vele, ugyanis kérdezni... na azt aztán nem. Ennyit a magabiztos, független nőről, akit elképzeltem, mint példakép.

Nem hiszem el, nekem miért kell folyton számomra teljesen abszurd, hülye és főleg idegen helyzetekbe keverednem? Így kicsit se csodálom, hogy sokan csak a rakás szerencsétlenséget látják bennem. Persze, ha több élettapasztalattal rendelkeznék, mint amennyivel jelenleg, feltehetően nem kéne annyira küzdenem egy másoknak teljesen normális szituációval.
Nem volt időm agyalni azon, hogy mi lesz, ha Noelel megint összefutok. Bocsánatot kértem, tisztáztuk a dolgokat, így részemről többet már nem tehetek, de mégis... annyira idegen, mármint... lehet valaki egyre idegenebb, minél többet találkozunk? Mert hogy eleinte marha közvetlen volt... és én is. Na mindegy.
- Jah, marha szép őszünk van így nyáron- morranok fel elégedetlenül, majd igazítok a sapimon, ami sokkal jobban tetszene, ha nem csúszna mindig a szememre.
- Ááááá, szerintem a stréberek ki se dugják a fejüket a toronyból- húzom el a szám, mert szerintem, csak mi rellonosok nem bírunk huzamosabb ideig meglenni a felségterületünkön, ami amúgy érthető, egy idő után frusztráló az itt-ott felbukkanó vérfoltokat stírölni, viszont hamar meg lehet tanulni ignorálni őket.
Azért... vártam valamit, mondjuk egy fellógatott Navinést, vagy valami, de elkeserítő, hogy a hely mit sem változott mióta eltűntem.
Én sem vagyok a toppon, fáradtabb már nehezen lehetnék, de én nem törődök azzal, ki látja és ki nem a bágyatag arcom. Rájöttem, senki nem ér annyit, hogy miattuk én fáradozzak azon, hogy legalább valami hasonló képet lássanak, mint amire várnak. Egyszerűen... belefáradtam. Már nincs mit rejtegetnem, oké az a csúnya folt mindig is ott lesz a múltamban, de lezártam. Vége.
- Az apámat kerestem- halvány mosollyal vállat vonok, és tényleg ennyivel letudom a dolgot.
- Vagyis... próbáltam, de nem lett meg...- tényleg tök közönyösen ejtem ki a szavakat. Igazából, kicsit még örülök is neki, nem tudom, mihez kezdtem volna, ha rábukkanok. Nem érdekel, mi vezérelte, mikor csak úgy lepasszolt, sőt az sem, miért nem keresett soha. Szerintem lazán a fejéhez vágtam volna, mekkora egy szemét, aztán mentem volna, mint aki jól végezte dolgát.
Persze... ennél tömörebben nem tudom kifejezni magam, most is úgy érzem, azt gondolja, próbálom ráaggatni a bajaim, de nincs így, mint látszik, az utóbbi időben is megvoltam nélküle.
- Viszont ezt én is kérdezhetném.... eltűnt a rettegő tekintet a gólyák szeméből- vigyorogva utalok arra, hogy azért a suli népe is megsínylette a prefi hiányát.

- Jól áll- mosolygok rá bágyadtan. Tulajdonképp, az ember azt hihetné, be vagyok lassulva, esetleg szívtam valamit, vagy mintha nem is ezen a bolygón lennék szellemileg, pedig... kimerült vagyok.
- Nem tudom, talán a szemébe mondanám, hogy mekkora egy görény, aztán elhúznék a francba- motyogom a földet bámulva. Az igazság az, hogy ezt előbb el tudom képzelni magamról, mint azt, hogy krokodilkönnyek közepette vetem magam a nyakába, és elsírom neki, mennyire nagyon szükségem volt rá, és a többi. Nem, nem szeretek hazudni, csak elhallgatok dolgokat, és... abszolút nem igaz ez az állítás.
- Nem tudom, egyenlőre... lehet, csak azért kerestem, hogy elmondhassam, én megpróbáltam, és igazából meg sem akartam találni. Végtére is, ez illik rám nem? Hogy örökösen taszítok magam mellől mindenkit, csak hogy megmutassam, nagy lány vagyok, és nincs szükségem semmire, és senkire- azért tőle kérdezem ezt, mert tudom, ő nem hazudna a képembe, csak hogy jobban érezzem magam. Lett volna rá alkalma, akkor se tette meg.
- Oké, igazából.... fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel-  mutatok körbe, a helyzetet illusztrálva. Tényleg nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom, mert idegennek nem mondhatom, se barátnak, és még csak nem is egy valaki, akivel azért beszélek, hogy elüssem valamivel az időt. De akkor ki?
- Aztán, lehet valaki igába szállt, amíg én kiruccantam- vonom meg a vállam, ugyanis azt nem tudhatom, mi volt itt. Csak tudnám, miért megy ez olyan nehezen? Azt hittem, ezen már túlléptem. Mármint, ott van Benji, Sofi, mind olyanok, akik valami csoda folytán többször is keresték a társaságom, még csak meg se kellett fenyegetnem őket.
- És visszajöttél. Amikor először leléptem, én nem akartam, és most se kimondottan- mélázok el, aztán észbe kapok, hogy itt végül is nem rólam van szó.
- Nincs kedved elugrani a konyhába? Palacsinta, kávé... közben elmesélhetnéd, milyen volt a szmogot szívni- mosolygok rá halványan, nem tudom, mennyire fogékony az én társaságomra. Nem tudok semmit.

- De a csigazabálóknál 100 km/h-s szél fújt, és nem akartam elveszíteni a fejem, ha érted, mire célzok- büszkén vigyorodok el, mert ez poén volt, és nem is a leggyatrább. Báár, pont neki mondani ezt... na mindegy.
- Az is lehet, hogy csak elegem lett abból, hogy akárhányszor "hazamegyek" az Üvegházba, az kong, mivel a két lakótársam a dolgát végzi- igazából nem is lehet... hanem így van, és jól is esett ezt kimondani, de most meg rosszul érzem magam. Még sem ők tehetnek arról, hogy prefik, meg hát... akkor is rossz volt folyton egyedül.
- Hát max. kapok egy jó kis gumiszobát- vonok vállat halványan mosolyogva, aztán mégis csak elkomorulok.
- Nekem ez nehéz. Amíg nem jöttem ide, még nagyobb volt a bezártság. Gregory még azt is nehezen engedte, hogy Sibellevel beszélgessek, nem hogy mással. Azt mondta, az emberek csak telebeszélik a fejem mindenféle hülyeséggel, ígérgetnek, kedvesek, aztán beléd rúgnak. Akkor kicsi voltam, de egy idő után már kezdtem elhinni ezt, mikor ő is azt tette... Nem akarok közel engedni magamhoz senkit, mert nem akarom, hogy fájjon- motyogom halkan, de valamiért biztos vagyok benne, hogy hallja a szavaim.
- Persze... most már nem annyira vészes, mint mikor idejöttem- lesz nagyobb a mosolyom, hisz... mégis vannak lakótársaim, sose hittem volna.
- Egyszer úsztam az árral, aminek a vége tárgyalás lett, aztán még egyszer, aminek a vége az lett, hogy leléptél... szerintem... nem kéne ezt a perspektívát követnem- tárom szét a karom, jelezve, hogy az árral úszás dolgot inkább hanyagolnom kéne.
- Tudod... bár nem az együttérzésemről vagyok híres, viszont elvárom, hogy mások végighallgassák a siralmam, azért... jó hallgatóság vagyok, szóval, ha akarsz beszélni róla...- mert végtére is nem sok mindent tudok Noelről, és szeretnék ezen változtatni.
- Mert nincs hová mennem, és mert a diri elintézte, hogy ő legyen felelős értem, életképes rokon hiányában. Annyival tartozom neki, hogy nem keverem bajba, mikor ő épp kihúzott egyből- nos, igen, talán ezt nem is említettem, vagy nem tartottam fontosnak, vagy nem hittem, hogy őket ez érdekli.
- Hát... holnap full unalmas óráim lesznek, alszok azokon, viszont veled ki tudja, mióta nem beszéltem egy jót. Szóóóóóval... szegjünk takarodószabályt, jó, még meg is büntethetsz- vigyorogva kérlelem, bár nem hiszem, hogy annyira ellenkezne, aztán ki tudja.

Milan Blaise Felagund

- Takarodó van- csendül fel a hangom, jegesebben a kelleténél, ahogy elérem a bagázst, akik még most is itt tanyáznak, holott elmúlt takarodó.
- Kaptok két percet, hogy összekaparjátok magatokat, és visszalejtsetek a házatokba, különben egyenként fogom felnyalatni veletek a padlót- momentán nem érdekel, hogy látszólag idősebbek nálam, nem mellesleg rellonos is van köztük, a hangom ellentmondást nem tűrő, a tekintetem is képes lenne megfagyasztani bennük a vért. Igen, határozottan nincs jó kedvem, viszont jelvényem van, amit az a srác is észrevesz, aki már szólásra nyitná a száját. Csupán felvont szemöldökkel meredek rá, kíváncsi vagyok, be mer-e szólni. Ha nem lennem rajtam ez, tuti sőt talán örülhetnék, ha pusztán szavakkal megúszom, na nem mintha könnyen adnám magam. Elégedetten mosolyodok el, ahogy látom, lenyelve a békát, hallgatnak az eszükre.
Jelenleg másra sem vágyom, csak az ágyamra, idejét se tudom, mikor aludtam ki magam rendesen, annyi minden lefoglal. Fáradt sóhaj közepette túrok a hajamba, hisz ez a kép igencsak plátóinak tűnik. Fogalmam sincs, mit szívhattam, mikor rábólintottam a prefiségre, az tuti, hogy nem a házam iránti feltétel nélküli hűség vezérelt, mert azon kívül, hogy otthonosabbnak érzem, és az ott lakókkal hamarabb közös nevezőre jutok, mint a pónilakban dekkolókkal, nem igazán foglalkoztat semmi, ami azt érintené.
Mindenesetre, panaszra nincs okom, kellően lefoglal ahhoz, hogy ne agyaljak, sőt, egyáltalán ne csináljak semmit, azon kívül, amit muszáj.
Jelenleg nem tudom, merre haladok. Még mindig lefelé a lejtőn, vagy megtaláltam az utat, amivel elkerülhetem azt, amivé soha nem szeretnék válni? Ezek így marha jó kérdések, csak pech, hogy nem tudom rájuk a választ. Azért gáz, ha Ophelia LaFonde-ból lenne vizsga, most kegyetlenül meghúznának.
Lassan lépkedek, gondosan ügyelve arra, ne hunyjak szemet a szabályszegők felett. Ez a része tetszik, most rajtam a sor, hogy terrorizáljam diáktársaim, és csak reménykedek abban, hogy tudom olyan jól csinálni, mint Lyra és Noel.
Nem kell engem félteni, ha tekintélyt akarok, el tudom érni, a Gregoryval közös jellemvonásaim még megvannak, csak érthető okok miatt, nem fogom kamatoztatni őket. Inkább nyelek be pár Crutiatust, minthogy olyanná váljak, amilyen ő.
- Hello, hát te?- csapódok egy srác mellé, akiről csak azért tudom, hogy háztársam, mert láttam párszor a klubhelyiségünkben. Mivel reményeim szerint, már mindenkit elküldtem, akinek nem kellene itt tartózkodni, nyugodtan lazíthatok kicsit... már ha képes vagyok egyáltalán olyasmire.

Nemis kemény

Igazából nem foglalkoztat annyira, miért kószál még ilyenkor is kint. Ja, meg kéne büntetnem, de azokat se büntettem meg, majd egy háztársat fogok, mi? Tudom, hogy a legtöbben cseppet elfogultak, így én miért ne engedhetném meg magamnak? Plusz semmi kedvem még felügyelni is, ahogy elvégzi. Látom  a könyvet, egyből eszembe jut a vizsga, és elnyomom a késztetést, hogy elhúzzam a szám. Már csak egy kell, mégse vagyok képes arra koncentrálni, sőt... szerintem a koncentráció már rég kiveszett belőlem.
Csodálom, hogy a festmények is abbahagyták duruzsolást, vagyis látszólag... azért látom, hogy némelyiknek mozog a szája, és esküszöm, nem fogok kiakadni ezen. Már második évem taposom itt, mégse vagyok képes feldolgozni ezeket az apróságokat, mint például a beszélő festmények, meg a manók a konyhában, vagy, hogy már azt se tudom, melyik együttes van most a slágerlisták élén. Utálom Serent, amiért nem hagyott modernizálódni, pedig lefogadom, nem került volna akkora nagy erőfeszítésébe megbuherálni a telóm.
Csodálom, hogy még látok, de büszke is vagyok magamra. Tényleg sok áldozatot kell hozni, ha az ember illúziómágia tanulásra adja a fejét, és mondhatni még sehol nem tartok. Viszont kitartásból jeles, mint mindig, mert abból az egy tulajdonságból sose szenvedtem hiányt.
- Nem kell fényezni, megúszod az ágytál takarítást- forgatom a szemem, majd a falnak dőlök, keresztbe fonva a karjaim a mellkasom előtt. Túl sok időt töltök Olivérrel - jelzem muszájból-, kezdem átvenni a tapló stílusát, bár nem mondhatni, hogy emiatt rosszul érzem magam.
- Csak a jelvény miatt, ha nem lett volna rajtam, tuti, én húztam volna a rövidebbet- vonom meg a vállam. Nem, akkor se húztam volna be a fülem farkam, sose tennék olyat, hisz még egy üres teremben sem mutatnám ki, ha félek, vagy pusztán gyenge vagyok.
- Oké, vágom én, hogy vizsgák, meg minden, de nem viszed túlzásba? Ilyenkor már csak a mazochisták tanulnak- biccentem oldalra a fejem, ahogy érdeklődve figyelem a srácot. Próbálok rájönni, ki lehet. Aztán a festményektől kapom meg a választ, mire megint rám jön a vigyoroghatnék.
- Nem mondod, hogy te vagy Felagund fia- kétkedve mérem végig... és leküzdöm  a kényszert, hogy elröhögjem magam. Na, nem a srácon, hanem a helyzeten.
- Hmm... lehet mégis megbüntetlek, az apád jól kicseszett velem- vágok töprengő képet, persze igyekszem tudtára adni, hogy csak húzom az agyát, nem áll szándékomban változtatni az elhatározásomon. Viszont tény, hogy nem én vagyok Humor Herold, így azon se lepődök meg, ha a háztársam nem vevő rá.

FelaFia Blaise

A világért se vallanám be, hogy még egy hete se vagyok prefi, és vajmi keveset tudok a dolgomról. Láttam Lyráékat, mikor járőröztek, persze megbüntettek ám engem is, hisz egy rellonos semmilyen körülmények között nem kivételezne, ugye.  
A szemeim a srácra villannak, ha most gúnyolódni szeretne.... én azt neki nem ajánlom.
- Lehetsz is, de vigyázz, nehogy a végén meggondoljam magam- küldök felé egy bájos mosolyt. Oké, néha előjön a cseppnyi önbizalmam, és kimondottan hálás vagyok, hogy most is ez történt. Persze a bujkáló mosolyom jelzi, nem feltétlenül gondolom ezt komolyan, de a srác nem ismerhet annyira, hogy rájöjjön erre, bár ha van annyira jó emberismerő, mint Seren... na ne, azt inkább ne, utálom, mikor akaratomon kívül válok nyitott könyvvé.
Azt se hallgatom el, hogy csak a mütyür nem hagyta, hogy a falnak kenjenek, vagy hasonlók. Mondjuk, nem adtam volna könnyen magam, de egy idő után, tuti, saját magam fújtam volna visszavonulót. Az, hogy megőrizzem lényem azon részét, amivel ki is vagyok békülve, sokkal fontosabb annál, minthogy az erőm fitogtassam. Persze nőből vagyok, így dacból se szenvedek hiányt, ezért is szegem fel az állam.
- Ne gondold, hogy szükségem lett volna a segítségedre. Én nem várom a herceget  a lovával, és igencsak ki tudok akadni, ha valaki kényszert érez aziránt, hogy épp rajtam segítsen- a hangom komor, végtére is nem hazudok. Egy kezemen megtudom számolni, eddig hány embernek hagytam akárcsak azt, hogy hozzám érjen. Hát még, hogy segítsen. Nem szorulok én senkire, és inkább hagynám, hogy fellógassanak, mint azt, hogy valaki az én fenekem mentse.
- Az, hogy nem vesznek észre, nem feltétlenül rossz. Jobb lenne egy emberkoszorú kellős közepén mutogatni, mekkora menő vagy?- felvont szemöldökkel teszem fel a kérdést, mert a srác eddig nem tűnt hírnévhajhásznak, és erősen bízom benne, hogy ennyire senkit nem tudok félreismerni, mert akkor ott már komoly gondok lennének.
- Hmmm, okés, a krav magával itt úgyse érnék semmit, max. egy újabb tárgyalást varrnának a nyakamba, és tényleg pszichopatának könyvelnének el- húzom el a szám, nem szándékozom részletekbe bocsátkozni, ha a másikat érdekli, majd rákérdez, ha akar. A tanulás meg mára a védjegyemmé vált, bár a jegyeimen ez meg nem látszik. Naná, mert az illúziómágiáért se osztogatnak plusz pontokat, nem mintha annyira szeretnék az éltanulók közé kerülni.
- Végzős vagy? Na, az szívás... hát... csak sikerül, gondolom- vonom meg a vállam, én sose csinálok nagy ügyet a vizsgákból. Azzal is megvoltam elégedve, hogy Seren szinte úgy rugdosott át SVK-ból. Hála égnek, mára azért egy fokkal jobban megy a varázslás.
- És, mi leszel, ha nagy leszel?- kérdezek rá, csak úgy mellékesen. Tényleg érdekel, ilyenkor mivé szeretne válni valaki. Mondjuk Lyra egészen végzős koráig auror akart lenni, aztán számomra érthetetlen okok miatt, mégis tanár lett. Meg ereklye kutató.
- Hát, bocsi, de én azt a szintet még nem értem el... Sajnos nem vagy olyan rémisztő, hogy miattad rémálmaim legyenek- sóhajtok fel teátrálisan, mintha tényleg bánnám, hogy megint nem sikerült olyan hatást mutatnom, mint amit várnak tőlem. Én ezt már tökre megszoktam, kuriózum, mikor én úgy reagálok valamire, ahogy azt egy ember tenné, igen... selejtes vagyok, nem is kicsit, de hát ez van.
- Felvitt apacs dokihoz...- vonom meg a vállam. Oké, ezt talán még segítségnek is elmenne, a bökkenő csak az, hogy marhára figyelmen kívül hagyta az ellenkezésem, ezzel is megutáltatva magát velem. Azóta az óráján se voltam, és esküszöm, mihelyst lesz alkalmam le is adom.
- Nem bírom az orvosokat, azt meg még úgyse, ha olyasmire "kényszerítenek", amit nem akarok. Olyankor hajlamos elborulni az agyam, ami ellen naponta küzdök...- osztom meg vele, miért volt az nekem akkora trauma, bár félő, így se fogja érteni, de ez így is van jól.
- Hmmm Blaise. Azért... gondolom egy élmény velük élni- kuncogok halkan, el nem tudom képzelni, milyen Fela otthon, ha olyan csupa szív ember, mint akinek itt mutatja magát, komolyan elkezdem sajnálni szegény srácot.
- Ophelia, bocsi, csak egy nevem van, és a választási lehetőség abban merül ki, hogy hívsz-e így, vagy nem- tőlem szokatlan mód mosolygok rá. Na, nem az a szokatlan, hogy mosolygok, hanem az, hogy abban semmi gúny, még csak ahhoz hasonló vonás sem bújik meg. Na, ez számít ritkaságnak.
- De azért nem lehetnek olyan rossz szülők... gondolom. Fogalmam sincs milyen, ha valakinek családja van- vonom meg a vállam közömbösen. Pedig ködösen emlékszem, hogy nekem is volt... valamikor, de ezt az emléket elnyomja a lép, ahogy látom, anyámat megölik.

Blaise, aki lassan zavarba hoz

- Szövetséges?- vonom fel a szemöldököm, hisz erről eddig nem volt szó. Épp csak nem akarom megbüntetni, mert nincs kedvem az utána járó macerához. Persze ez nem feltétlenül az ő hibája, nehezen építek ki kapcsolatokat, az igazat megvallva, nem tudom, eddig hogy sikerült.
- Arra akadnak majdnem önként jelentkezők- kacsintok rá, elvégre, ha egyszer én feladatba adom, azt nekik meg kell tenni, ha nem akarnak sok pontot megvonni maguktól. Hmmm, jobb, ha rá is írom a képzeletbeli listámra, mai egyre csak nő. Én se szívesen takarítanék, és amilyen vagyok, gyanítom előbb átkoznám meg a prefektát, és behódolnék a pontlevonásnak, de hát.. egy félig-meddig rellonostól nem lehet mást várni, főleg, ha jócskán rendelkezik agresszív hajlamokkal.
- Hát így nem tudom, mit kezdhetnék veled... nyálas gének nélkül...- rázom meg a fejem, még csettintek is a nyelvemmel, aztán csak elmosolyodok. Még csak az hiányozna, hogy valaki ódákat írjon, meg mi egymás. Az ilyen pasikat meghagyom a Navinésekenek, azok úgyis napi huszonnégyben őket várják, én meg szívesen fogadom a normális pasikat, akik tényleg azok.
Kíváncsian fürkészem a másik arcát, hasonló felfogásunk, már ami a kapcsolatokat illeti, így nem tudom, merjek-e hinni neki. Nem lenne újdonság, ha kamuzna, a háztársak többsége megteszi, csak hogy imponáljon.
Én nem hogy a tartós kapcsolatnak, semmilyen kapcsolatnak nem vagyok híve, egyszerűen nekem nem megy, nem akarok bárkihez kötődni akár csak minimálisan is. Amit megtanultam az az, hogy csak magamra számíthatok, és ha valaki egy kicsit fontosabb is lesz, az tuti jól hátba fog szúrni, mint Lyra, aki elméletileg a barátnőm, mégse láttam már vagy hónapok óta. Vagy, mint Noel, aki mindig eltűnik, ilyen emberekhez nem akarok ragaszkodni, ha az elkerülhetetlen, akkor legalább egy biztos pont legyen, akire számíthatok, ha szükségem van rá, de úgy tűnik, túl sokat kérek.
- Ez esetben kösz... én se, bár általában az ilyeneket ott hagyom, nem érnek annyit, hogy bármennyit is foglalkozzak velük- vonok vállat, miközben a falnak dőlök, mert az úgy mégis csak kényelmesebb. Persze időnként körbenézek, mert mondjuk nem tenne jót a kezdetleges prefektusi pályámnak, ha rajta kapna, épp egy szabályszegővel cseverészek, de mivel ez a veszély jelenleg nem áll fent, így nagy ívben tojok rá.
- Ha nem akarsz észrevétlen lenni, tegyél róla, hidd el, még egy diák se halt bele abba, hogy odament valakihez- osztom meg vele a tényt. Roppant egyszerű, nem kéne a sült galambot várni, hanem igenis odamenni valakihez, ahogy én is ezt tettem, és nagy ritkán teszem is. Sajnos vagyok annyira szerencsétlen, hogy sokan viszont hozzám jönnek, és még csak nem is érdekli őket, mennyire nincs kedvem hozzájuk. Egyedül a háztársaim bírom elviselni, meg egy-két tanárt.
- Egy, de az se volt egy leányálom- mosolyodok el halványan. Senkinek nem kívánom, hogy abban a padban üljön, amelyikben én, mert.... az kész, mai a zárt ajtók mögött megy. Írhatnék róla egy cikket az Edictumba is akár, de jobb szeretném elfeledni, ahogy az azelőtti korszakot is, csakhogy... fene nehéz lezárni magamban.
- Nem tűnsz végzősnek- vonom fel a szemöldököm, ahogy alaposan végigmérem Blaiset. Tényleg nem egy tipikus végzős, legalább is, nem olyan, amilyet én láttam. Semmi engem imádjatok, vagy épp mindjárt elhúzok, csókoljátok meg a talpam, kisugárzás. Ha végzős is, akkor tuti, nem rellonos.
- Nemtom'. Így elsőre, minisztériumi aktakukac- vonok vállat, mert ez még kézenfekvő is lenne neki, nem valami megerőltető meló, viszont ritka unalmas.
Az ő ötletére felnevetek, tényleg, talán hangosabban is a kelleténél.
- Nem hiszem, hogy az a pálya megfelelő lenne, hacsak nem kaparsz össze némi taplóságot, vagy ridegséget- amit persze nem szeretnék, mert én azt hiszem kezdem bírni, így, ahogy most van. Persze tudom, elkerülhetetlen, hogy az emberek ne változzanak, pedig olykor annyira jó lenne, nekem se kéne tartanom attól, hogy olyan pszichopata leszek, mint a férfi, aki nevelt.
- Chaske igazából jó fej... csak fura. Az ember azt hinné, esténként csirkét áldoz rituálisan egy kelta Istennek, pedig csak olyan, mint a rellonosok többsége- vonok vállat, mióta találkoztam vele a sikátorban, az én véleményem is változott, és ennek őszintén örülök. Most már... fogalmazzunk úgy, hogy nem feltétlenül kell kényszeríteni, hogy a Gyengélkedőre menjek.
- Ohh igen, ismerős. A nagybátyám, aki nevelt, folyton ezt csinálta, én volta  a kedvenc unokahúga, aztán mikor csukódott az ajtó, nos...- tűröm fel a felsőm úját, ahol igaz már csak alig láthatóan, de nem egy heg virít. És ez csak a kezem.
- Életem legszebb évei voltak- a hangomból csak úgy csöpög a szarkazmus. Hogy miért mutattam én ezt meg egy idegennek, na az egy nagyon jó kérdés, talán, hogy Blaise is észrevegye, rejlik bennünk némi közös.
- Nekem a férfin kívül senkim nincs. na jó, ott van Vanda a szellemtan tanár, ő az unokanővérem, de érted.. az nem ugyanaz. Az anyámat öt éves koromban a szemem láttára ölték meg, az apám lepasszolt hozzá, most meg kb. Wickler az "apám". De már csak egy év, és végre szabad leszek- sóhajtok fel, megkönnyebbülten, ahogy elkezdek kibámulni az ablakon. Mióta az eszem tudom, csak erre vágyom, hogy saját magam rendelkezhessek a saját életem felett. Nem kell beszámolnom senkinek, nem kell engedélyekért kuncsorognom, hogy kimehessek a kastélyból... arany életem lesz.
- Köszi, bár nem tudom, a szüleimnek honnan jött, de én is szeretem- kezdem el a karkötőm birizgálni. Furcsa, hogy nem érzem hülyén magam, sőt még csak kifutni se akarok a világból. Oké, tuti, hogy a fáradtság teszi ezt velem.
- A buli jól hangzik, de nem hiszem, hogy kéne nekem egy család. Tudod, jobb egyedül... alig várom, hogy betöltsem a tizenhetet, és én dönthessem el, mi a jó nekem- azért megeresztek felé egy hálás mosolyt, mert ilyesmit nem sokan ajánlottak még fel, és ezt azért értékelem.
Megkordul a gyomrom, eszembe juttatva, hogy ma még nem is ettem, így némi hezitálás után, kihívóan mosolygok Blaisre.
- Mondd csak Fela fia, szegtél szabályt az elmúlt öt évben?- mert nekem feltett szándékom lerángatni a Falatozóba, minek kulcsa épp nálam van. Arvid amúgy is oltári főnök, nem rág be, ha épp ott szeretnék kajálni, esetleg társasággal.

Blaise, az édes  

- Hmm ebben van valami- bár én még mindig jobb szeretem, ha semmilyen kapcsolatom nincs. Ezt persze már csak magamban teszem hozzá, mert attól függetlenül, hogy kerülöm az ilyen alkalmakat, még nem riadok vissza tőlük. Épp ezért se szeretném, ha Blaise nemes egyszerűséggel lelépne.
- Inkább megyek, és panaszkodok apádnak, hisz annyira megértő tud lenni- forgatom a szemem mosolyogva. Oké, tény, ha lenne "Utáljuk együtt Felát" klub, annak vélhetőleg oszlopos tagja lennék. Pedig általában jól kijövök a tanárokkal... általában.
Vigyorogva nézem a virágesőt, amit nekem produkáltak. Jó, poén, de még senki nem csinált nekem ilyet.
- Ohh, mennyire nagylelkű, kedves és önfeláldozó vagy- még teátrálisan a nyakába is borulok. Aztán csak elnevetem magam, hisz már látom magam előtt a következő cikket.
- És csak mert nő vagyok, muszáj rajonganom a virágokért, ékszerekért és a többi? Jobban szokta értékelni, ha megírják a leckéim- vigyorgok rá, megmutatva, én nem vagyok hasonló a nagy átlaghoz. Főleg mióta nem hagyom, hogy ékszerekkel vegyenek meg... egy időben lehetett, most már nem.
- Engem nem érdekel... nem szoktam foglalkozni azzal, mit mondanak rólam a hátam mögött, ha az hülye el kezdené terjeszteni, hogy márpedig ő nagyon elbánt velem, hát tegye, akik véleményére adok, azok úgyis tudják, az nem olyan egyszerű- vonok vállat mosolyogva. Sose adtam az idegenek véleményére, bennem nincs meg a késztetés, hogy elfogadtassam magam a néppel, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. Ha annyira unalmas az életük, hogy csak a pletykák generálása villanyozza fel őket, hát érezzék jól magukat.
- Nekem mindenképp, nem szoktam csak úgy odasétálni másokhoz. Lehet, hogy most a fáradtság teszi ezt, vagy az, hogy feltett szándékom volt kitakaríttatni veled a bagolyházat, de ez akkor is egy kivételes eset- mosolygok rá halványan. Én még csak meg se várom, vagyis sokszor, hogy valaki odajöjjön hozzám. Mihelyst meglátom, erre készül, lelépek. Nem tudom kezelni az embereket, a rellonosokat még csak-csak, ők elviselhetőek, de más házak... elég visszagondolnom a Navinében töltött időre... azóta se vagyok ugyanaz az ember.
- Én általában felvágok vele- jelentem ki fapofával, aztán mégis megeresztek egy mosolyt, hogy lássa, csak poénkodok. Mondjuk nem is szoktam mostanság ezen agyalni, megtörtént, ez van. Hülye voltam, viszont Wickler kihúzott a csávából, így nincs min rágódni, na meg... történtek utána rosszabb dolgok is.
- Ahogy mondod, na meg szerény- nevetek a szemem forgatva. Annak ellenére, hogy lenne épp sok más dolgom, mégse akaródzok magára hagyni Blaiset, jó társaság, meg vicces, így egyszerűen nem is értem, miért választja inkább a "remete" életet.
- Csak így elsőre jött le. Belőlem se nézik ki, hogy auror leszek, pedig az leszek, és nem mellesleg, így is tetszel, na akarj már változtatni magadon semmit- hazudnék, ha azt mondanám, fel is fogom a szavakat, amik elhagyják a szám, mert akkor vélhetőleg nem hagynák el. Úgy van, nem szokásom dicsérgetni, se bájos mosolyokat megereszteni... asszem' tényleg vissza kéne néznem Chaskehoz, mert komoly problémák vannak velem.
- Én aranyos és tündéri- forgatom a szemem vigyorogva, mert annyira igaz rám ez, mint Blaisere a felsoroltak, de mit lehet tenni? Vagyis, én semmit nem akarok tenni ez ellen, és érzem, ez lesz a vesztem.
- A röhejes táncot kihagytad, pedig az a lényeg- nevetem el magam, mert nem egyszer látszódott már a jelenet a fejemben, és tényleg poén volt. Szegény doki, pedig ő igazán nem tehet róla, hogy ezt hozza ki az emberből, vagyis pardon diákból.
- Ugyan... már vége, bár ki kellett löknöm a csukott ablakon - amiért mellesleg a tárgyalásom is volt, mert mugli területen varázsoltam-, de megérte... azóta nem láttam. És hidd el, vannak ennél rosszabb dolgok is- én már csak tudom, bár akkoriban én se hittem volna, aztán mégis elég volt egy nyaklánc ahhoz, hogy bebizonyítsa, amit Gregory tett semmi ahhoz képest, mait egy eltökélt varázsló tud. A kezem meg is rándul, húznám is el egyből, ahogy hozzáér, aztán csak leküzdöm a kényszert.
- Bocsi, berögződés, nehezen viselem, ha hozzámérnek- mosolyodok el félszegen, mert szeretném, ha tudná, nem ellene irányul, ez csak az egyik defektem, amiből még van jó pár.
- Inkább egy shoppingmániás nagyi- szállok be én is, aztán gyorsan körbenézek, nehogy megjelenjen Vanda, mert ezért kapnék egy taslit. Oké, nem... mi kölcsönösen szoktuk húzni egymás agyát, talán pont emiatt szeretem.
- Nem, de őszintén, nem is izgat. Egyszer akartam megtalálni, hogy a fejéhez vágjam, mekkora szemét, de aztán... nem találtam, és hagytam az egészet. És ez így van jól, nincs szükségem senkire- vonok vállat kifejezéstelenül. Nem tudom, miért hajtogatják mások kényszeresen, mennyire rossz egyedül. Nem, nem az, én imádom, hogy nem figyelik minden egyes lépésem, hogy nem kérnek számon, hogy nem lógnak a nyakamban...
- Pedig melózni nem gáz, én is szoktam, lent a Falatozóban, és annak ellenére, hogy eleinte levert a víz, tök buli, pedig nekem sincs arra szükségem, hogy dolgozzak- újságolom neki tök lelkesen, hogy nem gáz a meló, legalább is az enyém nem, plusz jobb a kaja, mint itt fent, a hülye manók nekem mindig elsózzák, tuti, szándékosan, pedig naiv mód azt hittem, sikerült békét kötnünk.
- Ez nem is rossz ötlet, bejárhatnánk a világot. Megkedvelni meg nem lesz nehéz-   kacsintok rá jó kedvűen, mert felvillanyoz a gondolat, hogy egyszer le tudok lépni innen, eddig ebbe nem mertem belegondolni, Blaise-el meg tuti buli lesz az egész.
- Pontosan, húzzunk le a faluba kajálni. Itt nem szeretnek a manók, és mindig elcseszik valamivel, a Falatozó kulcsa meg épp nálam, na?- kérdezek rá, őszintén reménykedve abba, hogy belemegy, és végre elmondhatom, megrontottam egy ötödévest.
- Szóval imponál a mosolyom?- szegezem rá az ezer wattos vigyorom, nem szoktak ilyet csak úgy kijelenteni.