Botond


Végre, egy ember, ráadásul egy diák! Dottienak nem is lehetne nagyobb szerencséje, mert ha Dottiet egy tanárral hozta volna össze manósora, most még jobban sírna. De így Dottie megnyugodhat, hiszen a diákok előtt nem olyan nagy szégyen az, hogy nem tud elvégezni egy feladatot, mint a tanárok előtt. Ahogy a fiú hozzászól, hangos, sikító, szirénára emlékeztető vijjogásban tör ki a manólány, idegesen szorongatva tovább a dobozt meséli, hogy mi is történt vele, de csak artikulálatlan zokogásra futja, miközben a dobozt emelgeti a fiú felé. Talán arra akar utalni, hogy átadná neki, hogy ő kézbesítse helyette, mert szegény azt is elfelejtette, kinek szól a csomag.

Mesélő ~ Dottie

---

Még mindig érdeklődve, és kíváncsian figyelte a kissé összeroppant idegekkel küszködő manót, de nem szólt többet. Esze ágában nem volt újabb kérdéshalmot zúdítani rá, nehogy ezzel nagyobb lavinát zúdítson lefele, mint amekkora már most zuhan a föld felé. Türelmesen, nyugodt, békés arckifejezéssel szemléli tovább, a portrék kérdésözönével mit sem törődve, hisz ők is legalább annyira kíváncsiak, mint Botond maga. Csak legyint egy aprót feléjük, jelezve, hogy kicsit lehetnének csendesebbek is, mivel a manó ajkai megnyíltak, vagy csak épp levegőért kapkodott két sírásroham között, nem tudja. Kezét leeresztve próbálja inkább kizárni a külvilágot, mivel úgy néz ki, nemigen hallgat rá egy vászonlakó sem, és arra koncentrál, mi jelenleg előtte foglal helyet. Ahogy a manó figyelmét rá szegezi, ajkaiból pedig éles, rikoltozó hangok törnek elő, melyet homlokráncolva, kissé befogott füllel tud csak elviselni, rájön, hogy nem vár egy harmadik félre. Valószínűleg ő az első, aki erre tévedt, és ez a sipítás, amely már kicsit kínozza dobhártyáját, az öröm jele – lehet. Vagy legalább is reméli, hogy nem azért reagált így rá a manó, hogy elzavarja onnan. Ahogy a sikítása alább hagy, úgy hunyorog, értetlenkedik, hisz látja, hogy próbálkozik, hogy valamit mond, mondani akar, de hozzá nem jut el semmiféle hang sem, nem hallja a szavakat, amelyeket lehet, hogy ki se mondott, csak akar. Lejjebb hajol hát, hisz a másik igencsak alacsonyan van, de továbbra sem hall semmit, nemigen ért a zokogáson, a könnyek hadán kívül semmit sem, értetlenül mered továbbra is. Kérdő tekintete akkor bújik elő igazán, mikor a nemrégiben kiszúrt doboz felé irányul. Teljesen úgy néz ki, külső szemlélőként figyelve, mintha a manó meg akarná ajándékozni a fiút, mintha épp karácsony, vagy bármely más nap lenne, melynek alkalmával történhetne az eset. De nem, csak nyújtja felé, kitartóan, nem engedve másnak, és már nem is látja rajta – vagy csak ő nem figyel már eléggé, hogy próbálkozna akármilyen magyarázattal. Kissé lassan, kissé bátortalanul nyújtja ki a kezét végül, a csomag felé, és óvatosan illeszti tenyerét a dobozra, de egyelőre nem veszi el tőle, inkább úgymond segített neki megtartani azt.
- Kié ez a csomag? Elhagyta a gazdája? – próbálkozott így az információszerzéssel, hátha így okosabb lesz, vagy legalább annyit ki bír ejteni, hogy miért is olyan fontos ez a dobozka, mi vele a célja.

Botond


A manó visítása kezdi elérni az üvegrepesztő hangtartományt, és ebben a pillanatban vére, Dottie végre megmenekül. A fiú megérinti a dobozt, amit a manó annak jeléül fogad el, hogy innentől akkor az ő felelőssége kézbesíteni, és azzal a lendülettel eltűnik, hogy felbukkanjon a konyhában. De a manó eltűnését kísérő hanggal egyetemben a doboz fedele is egy hangos zörgéssel repül a levegőbe, hogy azután a világ legabszurdabb látványa táruljon Botond szemei elé: egy keksztestű, macskafejű, szivárvány-kondenzcsíkot húzó plüsslény repül ki a dobozból, egyenesen megcélozva Botond arcát, még fülsüketítőbb hangot hallatva, mint amilyen a manó hangja volt. Undorítóan édes, vagy rémes?!

Mesélő ~

---

A várt hatás, amelyet el akart érni, amit szeretett volna, nem következett be. Választ nem kapott, nem jött ki szó a manó ajkain, de a visítás sem hagyott alább. Sőt, elért egy olyan szintet, amit már nemigen volt képes elviselni, arcán ki is ütközött a nemtetszés, és az mellett, hogy bal füle sípolni kezdett, a feje is belefájdult. Nemigen tudja, a tűrőképessége még mennyit visel el, mi az, amit még csendben bír ki, mindenféle közbeszólás nélkül állja meg. Valahogy viszont, látta a manó arcán a megkönnyebbülést, azt mintha hosszú rabszolgasor alól szabadult volna fel. Magyarázat híján, egy szempillantás alatt történt az egész, mire kérdezhetett volna bármit, a visítás elnémult, melynek hallójárata külön köszönetet nyilvánított, és felszusszant. Azonban nem sokáig pihenhetett, hisz a csomag, amelynek kézbesítésében segíteni akart, és most a nyakán maradt, megmozdult. Vagy csak ő képzelte be magának? Felvont szemöldökkel szemlélte a dobozkát, melyet ha akarna se tudna a tulajának vinni, hiszen nem lát rajta címzést, nevet, vagy bármi egyebet, amely segítené őt abban, hogy igazándiból ezt ki küldte, és kinek. Ellenben, a tető, melyet egész eddig bámult, a levegőbe repült, melynek meglepetésszerű történése kiváltott egy apró kiáltást a fiúból, és kissé hátrébb szegte a fejét, eltartotta, majd el is engedte a dobozt. Halk puffanással ért földet, ha törékeny holmit tartalmazott volna, már darabokban is lenne, de mire a talajhoz érkezett, már üres volt, lakója pedig kiszabadult. Arcára a lehető legnagyobb mértékben ült ki a meglepettség, szemei nagyra tágultak, akarva-akaratlanul lépett hátra, amikor meglátta azt a valamit, és köpni-nyelni nemigen tudott.
- Mi a..? – mormogta maga elé, de nemigen tudott mást, hiszen ő sem egy csöndes lény volt, már kezdett is bele a maga kis dalocskájába, melyhez foghatót nemigen hallott manapság, meglehet, ő van lemaradva, és egyenesen felé közelített. Száguldott, inkább. Léptei ismét hátrafele indultak, igyekezett távolabb kerülni, kivédeni az esetleges támadást, melyet felé intéztek, és nyakát behúzva lépkedett vakon, nemigen törődve azzal, mi van mögötte, csak a távot igyekezett növelni, hisz fogalma nem volt arról, mi fog ezek után történni. Ha most is lenne a manó, akkor biztos rázúdítaná a kérdéseit, azt, hogy mégis ki küldene akárkinek is ilyet, de egyedül van, csak magában tudna társalogni, de szerencsére az elméje még teljesen egészséges. Ámbár, a repülő akármi nemigen tudna nagy kárt tenni benne. Vagy mégis..?

Botond


Nyannyan nyannyan nyannyannyannyannyan, közli a keksztestű szivárványhúzó macska a levegőben repülve, aminek kapcsán több kérdés is felmerülhet, és nem az a legabszurdabb, hogy hogyan repül szárnyak nélkül. A macska igazán cukinak képzeli magát, és elképzelni sem tudná, hogy valaki menekülni akarjon tőle, így a fiú hátrálását csak betudja annyinak, hogy talán... mutatni akar neki valamit? Mondjuk sok másik embert, akiket körbeszivárványozhat jól? Természetesen el is indul szivárványvágtában a fiú felé, közel repül hozzá, és közelebb, és közelebb, célozza az arcát, hogy megnyalhassa szivárvány-nyelvével.

Mesélő ~

---

Szerencséjére nincs tömeg a folyosón, amelybe ütközhetne, falak és festmények viszont igen, ámbár, mikor vállával koccan egynek, nemigen törődik vele. Mondhatni, hogy amolyan menekülés-féle az, amit művel, persze riadt tekintet, és sikítozás nélkül. Már csak az hiányozna.. De nem, nem tesz semmi ilyet, arca továbbra is meglepett a látványon, egy bizonyos idő még biztosan kell neki, míg a fura teremtményhez hozzászoktatja a szemét, addig is, próbálja kitalálni, hogy milyen elme szülhette amúgy magát a lényt, mert nem egy egyszerű plüssmacska repked felé, az biztos. Még a pirítósra, vagy épp kekszre hajazó test hagyján lenne, de a szivárványt már totálisan nem érti, nem tudja hova tenni. De mindegy is az, ha ennek a „macskának” így kényelmes, a kissé fura nyelvezete, a monoton szavacskája pedig a fülsértő mellett kissé idegesítő hullámba csap át. Na de nem kiabálhat vele, hogy maradjon csendben, mert hamar híre menne, hogy elméje kissé megbomlott, és már mindennek leáll társalogni.
Azt ugyan nem érti, miért az arcét vette célba – persze nem hiszi, hogy szét akarná karmolni, hisz azoknak a fegyvereknek a jelét nemigen látja, de a nyakba borulás, valahogy nemigen fér bele a képzelőerejébe. Megtorpan, miután válla ismét a falnak ütközik, és kissé bizalmatlanul néz a közeledőre, kezét kinyújtva maga elé, mintha így akarna védekezni.
- Kezd fura lenni.. – motyogja maga elé, hiszen már-már tényleg abszurd a helyzet, és latolgatja, hogy hátat fordít, és itt hagyja, visszatér a körletébe, és szusszan egy nagyot. Ezzel persze pár pillanatot még vár, szemléli, kutatja azt, mi készülődik, majd óvatosan, szemét levéve kezdi meg az irányba fordulást, persze ügyelve arra, hogy hátba ne tudja támadni az a valami. Kissé paranoiás pillanat.

Botond


Ha a szürreális macskeksz értené, amit a fiú motyog, és tudna mást is mondani azon kívül, hogy nyannyan, akkor most nyilván megbotránkozna azon, hogy csak most mondja azt, kezd fura lenni. Nem ehhez a bánásmódhoz szokott, hanem ahhoz, hogy első pillanatra rásütik a fura jelzőt, aztán csak még rosszabb és rosszabb lesz a helyzet.
Kitartóan követi a fiút, az arca felé száguld, és ezt észre is veszi a levitás, próbál elfordulni, de elkésik. Ez a macskeksz nem kezdő a pályán, és elég erős lehet az a varázslat is, amivel megbűvölték, tekintve, hogy pontosan tudja, közel kell kerülnie, és meg kell nyalnia a bőrét ahhoz, hogy a szállaszercsi beteljesüljön, így még gyorsabb repülésre vált, amivel együtt a nyandallam is felgyorsul, majd bevág a fiú arca elé, és visszafordulva jól képen nyalja szivárványszínű nyelvével.
Botond, ha megáll egy pillanatra elgondolkozni, nagyon furcsa érzésnek lehet tanúja. Mintha valamilyen megmagyarázhatatlan helyen a testének belső részébe cukrot öntöttek volna, minden olyan édesnek tűnik, és a cukorsokktól (ami persze valójában nem az) kedve lenne magához ölelni a páncélokat, a portrélakókat is, mindenkit, de ami a legfontosabb: körbecsókolni az összes kastélylakót!

Mesélő ~

---

Úgy néz ki, hiába próbál távot tartani, ezzel az mutatni, nem kér ebből a hirtelen jött rohamból, csak békét szeretne, süket plüssfülekre talál. Mintha a kekszmacska programozása nem engedne más opciót, mint az, amire készül. Nem is nagyon foglalkozik ezzel, gondolatai az újra-meg újra koccanó vállával törődik, no meg reménykedik, hogy nem lök fel semmit és senkit. Kiútkeresése már-már végtelen hosszúra nyúlik, úgy érzi, hogyha a macsekon múlna, akkor év végéig kergetnék egymást, a kastélyban, a világban, biztosan követné, addig, míg nem talál jobb „áldozatot” magának, már ha akar, már ha képes bármiféle „gondolkodásra”.
Valahogy érezte, nem jó ötlet az, amire készül, de már mindegy volt, belekezdett. Teste egy része, mintha kicsavarta volna, úgy festett, a teljes fordulat nemigen ment végbe. A macs sem volt rest, ezt szeme sarkából láthatta, no meg hallhatta is, hogy a dallam, amit már isten tudja mióta hallgat, és lassan agytekervényeit kapirgálja, felgyorsult. Több se kellett neki, gyorsabb ütemben igyekezett elfordulni, de mire kettőt pislog, a plüsstest már ott is lebeg előtte, arcával egy szintben, támadásra készen. Sakk-matt.
- Á-áááácsi! – igyekezett leállítani az állatot, de mire az utolsó hang kijött a torkán, az már le is csapott rá, érezte, ahogy a fura színű és felületű nyelv az arcára tapad egy kis ideig, végigsiklik bőrén. Odakapva, kissé furcsa pislantásokkal tántorodott hátra, kezét végighúzva arcát, mintha nyálcsíkot akarna letörölni, de mire kezét leereszti, igen furcsa dolog fortyan benne, nem tudja beazonosítani, hova tenni. Egy pillanatig még ép esze igyekszik indokot keresni rá, majd egyhamar eltompul az is, érzi azt a megmagyarázhatatlan dolgot, amely átjárja minden porcikáját.
Cuki..
Ahogy ismét a macskára téved enyhén ellágyult tekintete, már nem is egy fura valamit, egy beazonosíthatatlan lényt lát. Hirtelen, a dallam, amely nemrég idegesítette, már kellemes nótának számított, egyhamar azon kapta magát, hogy dúdolja a macskával együtt, vidám arccal. Kihúzza magát, ahogy az agybaj eléri végül mindenét, és körbepillant, mintha most érkezett volna ebbe a világba.
- Hjaaaaaaaj! – kiáltott fel, megpördülve saját tengelye körül, keresve, merre indulhasson. Kell valaki. Valakit találnia kell, akit megölelhet, akinek elmondhatja, mennyire színes, vidám, és cuki minden. Ölelést, puszit, akármit. Azzal már rohanni is kezdett, a nyandallamot hangosan dúdolva, lelkesen kutatva valaki után.
Cuki.

Botond


Nyankeksz tudja, hogy a varázslat végbement, és a fiú megfertőződött cukisággal, még csak ellenőriznie sem kéne, így amint hátrarepülésben kikerült Botond arcából, már csak egy helyben lebeg. Örömmel tapasztalja, hogy a levitás láthatóan azonnal máshogyan viszonyul a világhoz, és dúdolni kezdi a dallamot. Ez olyannyira tetszik neki, hogy hangosabbra vált, és amikor a fiú elszalad, hogy továbbadja a kórt, ő sem rest elrepülni egy másik irányba, hogy újra, és újra körbenyaljon valakit, ezzel a cukinál is cukibbá téve.

Ombozi.
Zene
Ruha

* A fürdőben igazgatja a haját és magán a ruháját. Sötét szemei a tükörképére merednek, s a mosdókagylóba eresztett vízre érkező csöpögést hallgatja. Egyre jobban kezdi megszokni, már nem kell kirohangálnia a dolgát végeznie erre a hangra. Gótikus beütésű szerelés, zöld színű fűzőszalaggal, csuklyával, amit úgy imád, hosszú kesztyűvel, órával (hogy tudják, merre is járnak az idővel), a nyakában az ezüst, kígyókat ábrázoló nyakláncával. No meg persze a speckó combfixével, ami most a pálcáját tartja. Készen kell állnia minden eshetőségre, úgyhogy egy kisebb fajta retikül is van nála, amiben a fékész térkép és az a könyv van nála, amit mindenhová magával cipel. A helyére tesz még egy tincset, kihúzza magát úrinősen, és kisiet a helyiségből, majd a szobájukból is, csak fel ne riassza a járkálásával a többieket. Az hiányzik még, hogy beköpjék egy prefektusnak. A zöld bársonnyal borított, meghitt fényű klubhelyiségbe érkezve veszi észre, hogy Ombozi ott vár rá - ki tudja mióta. Erős késztetést érez, hogy a megjegyzésre előkapja a pálcáját, de nem teszi, helyette megejt egy fintort és pár lépéssel közelebb merészkedik a fiúhoz, szemei megakadnak a nyakkendőjén. *
- Jaj, nemár. * Húzza el a száját cukkolásként, aztán már Noel után is megy, ki a pince biztonságából. Haladás közben a kereszt tetoválású lány szemei ide-oda járnak, ő inkább óvatos most, ha kikapnak egy éjjel portyázó tanárt, vagy prefektust, itt helyben búcsút mondhatnak a bajnoki címnek. De a fiú úgy néz ki elég magabiztos, nem fél a lebukástól, céltudatosan halad előre, antihősnőnk azért még gyanakodó, nesztelen léptekkel fedezi őt hátulról. A Keleti szárny felé haladnak, ezt még az enyhén pislákoló fáklyák fényéből is ki tudja venni, amik csak a fordulókban adnak némi támpontot. Aztán Ombozi egyszer csak megáll, felé fordul és beszédhangján kérdezi meg, nála van-e a félkész munkájuk. *
- Ja. * Morogja tömören, majd a lopózsákjához nyúl, amiből kiveszi a hajtogatott pergament, amire a lány-féle gyöngybetűkkel van ráírva: Bajkeverők Tájolója. Ez még ugyan korántsincs kész, jó sok dolgot és titkos átjárót nem tartalmaz, de legalább már a vallatásokból sikerült felkanyarítani rá a klubhelyiségek lehetséges bejáratait. Kihajtogatja a lapot, nemsokára úgy is világosság lesz, hiszen a srác felajánlotta, hogy csinál egy kis fényt. Persze az első gondolata Erisnek az, hogy majd meggyújtja a pálcáját, de a tűz jellegzetes, ropogós hangjára, no meg a nagy világosságra felkapja a fejét a térképkezdeményből. A lélegzete is eláll egy időre az égő festmények látványától. Persze tudja, hogy ez nagyon házirend ellenes dolog, de egyszerűen csodaszép. Na, de itt most neki kell a földhöz ragadottabb félnek lennie, így a csodálkozás után összehúzza a szemöldökeit. Az álmukból a festménylakók még nem ébredtek fel, ha meg fel fognak, akkor biztos riadót fújnak és akkor ennek itt vége, az igazgató megtudja, és nemhogy bajnokok nem lesznek, de az iskolából is kicsapják őket. Idegesen tenné fel kérdését, miben Ombozi szellemi hogyléte felől érdeklődne, de addigra a fiú már a térképük fölé hajol és megfejti belőle az útvonalat. Tettetett flegmasággal megvonja a vállát. *
- Csak haladjunk. * Persze azért jobban érdekli, hogy mi lesz ezekután, tényleg el kell oltania az égő kereteket a lakóikkal együtt. A tűz fényében megpillantja a fiú szemeiben azt a különleges fényt, amit eddig tényleg nem látott soha. Még akkor sem, mikor azt a sírt ásták ki, vagy mikor elárasztották puffskeinekkel a folyosót. Mitől buzdulhatott fel ennyire? Szóra nyitja a száját, de helyette inkább odanyúl Noel erős vállaihoz, és gyengéden, de határozottan forgat egyet rajtuk, hogy most a másik hátát lássa. Nyomatékos nonverbális kérés a további út megtételére. Engedi, hogy Ombozi előtte menjen, addig ő a térképét picit félretéve (előtte meg jól megnézve az útirányt) próbál koncentrálni arra, hogy némi vizet juttathasson az égő festményekre, de őszintén szólva, ez nem könnyű feladat. Különösen nem egy olyan lánynak, aki a gondolatait is alig tudja összeszedni, nemhogy egy dologra összpontosítani. Csapong a feje, mert fél is, hogy lebukhatnak, de nyerni is akar. Fogalma sincs, mi várhat rá a Levitásoknál, izgul, tud-e majd rendesen rögtönözni. Egy kicsit lemarad Noeltől, hogy odafigyelhessen arra, amit csinál, de egyszerűen nem tudja kivonni a levegőből a vizet. Aggódva, nehogy erre fény derüljön, előkapja a pálcáját és suttogva vizet fakaszt belőle. Ezt már könnyebb irányítani, úgymond kész termék. Egyik kezével fogja az ébenfát, a másikkal pedig irányítgatja ide-oda a belőle jövő hűsítő folyadékot. Ez némiképp egyszerűbb, de már ez is annyira kimeríti, hogy inkább hagyja magát Noelre bízni tájékozódás-ügyileg. Az elemi mágiát használó keze ugyanis teljesen elhidegült, páracseppek jelennek meg rajta, a feje is egyre üresedik, még sose használta ilyen sokáig ennyire aktívan a képességét. A két sárkány pedig így halad folyosóról folyosóra. Elől Ombozi, aki felgyújtja az alvó portrékat és tájképeket, nem kihagyva a csendéleteket sem. Mögötte pedig Kowai, aki szorgosan eloltja az okozott kárt, ezzel pedig maguk mögött ismét sötétséget hagynak - nomeg füstöt, amitől utuk csak még művészibb lesz. Megjárják az első emeletet, és mire a szfinxes festmény elé érnek, Eris már nagyon kimerültnek érzi magát. Az utolsó csudaságokat is eloltva gyorsan elteszi a pálcáját, nehogy feltűnjön szövetségesének a csalás. *
- Ez lenne az? * Vonja fel sápadt arcán a szemöldökét. *
- Veritas.... Sotentia... Kis fényt ide is. * Hunyorog a keretből kidomborodó szöveget nézve, majd megijedve saját szavaitól gyorsan javítani is akarja magát. *Jaj, eszedbe ne jusson! * Vonja fel mutatóujját Noel szemét majdnem kibökve, nehogy ezt is meg akarja itt pörkölni, mert akkor az életben nem jutnak be. *

Nannerl végre nálam volt.
Mióta Charlotte megérkezett, magával hozva az én kis drágámat, nem tudok másra gondolni, mint a hegedülésre. Nos, egy kicsit elragadtattam magam ma, és délután hattól egészen mostanáig, a régi darabok felidézésével töltöttem az időt, és mikor rájöttem, hogy mennyi az idő, gyorsan összepakoltam a hegedűn, majd bepakoltam a bársonyborítású tokba, és elindultam a klubhelyiség felé. Féltem, gumitalpú cipőm nyikorgása megint elárul engem, mint amikor Axellel találkoztam, de Fortuna kegyes volt hozzám, és inkább segített nekem. Ser Karom sem volt nálam, szóval csak magamra voltam utalva, ebben az életveszélyes helyzetben... na jó, kicsit eltúloztam, de nagyon is komoly volt. Nem kellett volna meginni azt a másfél liter Earl Grey teát, biztos pörögni fogok reggelig, holnap pedig tanítás lesz. A folyosó, ahol be lehet menni a Levita ház termeibe, tele volt lovagi páncélokkal, és festményekkel, bár eddig mégy egyiket sem néztem meg igazán. Sajons az egyik portré kiszúrt, de én  csak mutatóujjam számhoz emelésével jeleztem neki, örülnék, ha meg sem mukkanna. Lépéseket hallottam. Nem mondhatom, hogy természetfeletti, de éles hallásom van, hála a zenei környezetben való nevelkedésnek.
Kettő
Becsúsztam az egyik páncél mögé, és imádkoztam, hogy ne vegyenek észre. Vártam a prefektusokat, de valami teljesen mást kaptam. Egy srác, fekete, hosszú hajjal, elég veszélyesnek tűnt, biztos nem prefektus.
És egy lány... Fekete ruhában volt, ami arca nagy részét takarta, de az egész fekete volt, és ijesztő... betörők? Itt nem hinném, hogy vannak olyanok, hogy ők nem Levitások, az is biztos. A szemem lehet, hogy az álmosságtól, de fájni kezdett, és volt ez a furcsa szag is, mint amikor.
Füst.
Akkor meg mit keresnek itt? lehet, hogy ők gyújtották...
Gondolatmenetemet megszakította egy szőke villanás, egy idegen lány csúszott be mellém, garantálva a szívrohamot. A gerincemen végigfutott egy különös érzés, kirázott a hideg. Szerencsére nem értem hozzá a páncélhoz, még nem buktunk le. Úgy látszott, ő sem számított rám, de mikor visszaszerezte az önuralmát, halkan megkérdezte, mitévők legyünk. Inkább meg sem szólaltam, csak mutogattam. rámutattam, majd artikulálva elszótagoltam neki, hogy pre-fek-tus.  Úgy látszik, megértette, mert
elmosolyodott.

//Mivel egyedül maradtam, de nem akartam kitörölni, bátorkodtam átírni a dolgot. Elnézést kérek a mélyen tisztelt mesélőtől, és a Rellonosoktól a kavarásért.//

Az éj sötétje néhol felvillan a két rosszcsont által felgyújtott festményektől, a kastély kihalt csendjét csak a kint fújdogáló széltől időnként becsapódó ablakok törik meg. Uraságunk élelemért szimatolva indult útnak a pincebéli rejtekéből, de nem a konyhát vette most célba; ezúttal az a helyiséget keresi, ahol az a tűzrakás van, és a diákok mindig esznek ott valami finomat, ami nem lelhető fel a manóknál. Négy pici macskával a folyosó szegélyénél halad, időnként meg-megállva szimatol a levegőbe, majd folytatja megkezdett útját. Hosszú farkincája úgy oson utána, akár a egy véreb, szájában szinte összefut a nyál az ínycsiklandozó pattogós kukorica gondolatára, ami megszökött egy ügyetlen kezdő zacskójából. De mi ez? Füstöt szimatol. Frisset, pörköltet, némi fa és vászon is keveredett közé. Aggódó pillantásokkal néz körbe, de nem lát tüzet. Úgy dönt, inkább tovább halad, az eleség fontosabb, mint az érzékei becsapása. Ahogy közeledik a négy kis diák felé, egyre erősödik a bűz, már az orrát is facsarja. Mozgást érzékel az egyik festmény mögött, fényt is lát, úgyhogy gyorsan bebújik az egyik páncél mögé - történetesen pont oda, ahol a két tettenérésre készülő Levitás terveiket osztják meg egymással. Patkányuraságunk lyukat talál a páncélon, s a belsejében egy-kettőre felmászik a sisakba, ami pont nyitva van, így onnan kukucskál ki és figyeli az eseményeket. Időnként még cincog is, úgy tűnik, ő nem vette észre a rejtőzködő fiatalokat - talán azok őt igen?

/Bocsi a kavarodásért, én veszem át Hanka helyét, remélem, nem zavartam meg nagyon a dolgokat. /

Sötétben suttogva settenkedők

Bizony az öröklétnek megvan az a sajátos velejárója, hogy aki szüntelen lebeg élet és halál között, elveszti olykor időérzékét, és hosszú idők telnek el anélkül, hogy bármi érdemlegeset is csinálna. Sőt, egyesek már egyáltalán nem is foglalkoznak az idő múlásával. Nappal vagy éjjel, éjjel és nappal, mindegy nekik, ahogy az is, hogy az a nemrég látott vörös hajú fiú nem ugyanaz, akivel hatvanöt éve leálltak beszélgetni.
Hanna azonban más. Ő ritkán lebeg át egyik szobáról a másikra mindenféle ok nélkül, rendszerint nyitva felejtett könyvek után kutat, hogy elolvashassa őket, de ha diákokba botlik, annak örül a leginkább. A Levita ház tagjainak pedig mind-mind tudja a nevét is, sőt, többségükről még titkokat is őriz. Szívesen áll tehát velük le csevegni, de persze az éjszaka közepén ebbéli vágya ritkán teljesül, így ezúttal érdeklődő tekintettel arcán kémlel szét, ahogy átsuhan a sötét klubhelyiségen a Levita toronyban. Sehol semmi érdekes.
Elmereng, vajon mikor lesz majd vizsgaidőszak, amikor majd a ház fele ébren virraszt, és tanul, mert akkor majd nem kell tovasuhannia, ahogy most. És vajon azok ketten akkor mit csinálnak ott a folyosón?
Megtorpan a falban, épp csak a feje kandikál ki belőle, és nagyokat pislogva fürkészi a két alakot a bejárati portré előtt. Valamit susmognak, Hanna pedig nyomban felemelkedik, és a plafonból csüngve közelíti meg őket, hogy ne vegyék észre. Füst gomolyog körülöttük, a padló pedig kisebb-nagyobb víztócsáktól fénylik.
A Kishölgy némán figyel, a sötétben más alakokat is lát mozogni, de tekintetét most a két sötét alak vonja magára a szfinx képe előtt. Csak nem be akarnak menni? Mert bizony nem levitás egyik sem, ezt jól tudja.
Váratlanul egy kellemesen búgó, női hang töri meg a csendet, és a sötétséget egyaránt:
 - Ahol a fény, ott a tudás. - Fellobbannak a folyosón a fáklyák, elvakítva egy pillanatra a diákokat. - Remélem ennyi fény elegendő lesz számotokra. Mondjátok csak, elvesztettétek az órátokat? Vagy talán megállt? Volt egy mugli, egy egyszerű fajta, aki szerette a régi kacatokat. Egy szem órája volt, az is egy felhúzós féle, ami rendkívül pontosan járt mindaddig, amíg nem felejtette el felhúzni időnként ugyebár. Egyszer úgy esett, hogy megfeledkezett róla, de nem zavartatta magát, elment a barátjához, együtt töltötték az estét, majd az egyszerű mugli fogta magát, hazament, és beállította a pontos időt az óráján. Vajon hogy csinálta, ha előtte nem tudhatta, mennyi idő a barátjához az út?
Hanna meghökkenve figyelte az eseményeket. A szfinx láthatóan nem tudta, hogy nem a Levita diákjaival van dolga, vagy ha mégis, jól titkolta, vagy egyszerűen nem számított neki. Aki elég okos megfejteni a rejtvényét, az beléphet.

Catherine Alexis Rawen

A mai napom körülbelül abból telt, hogy szorgalmikat firkáltam és azon gondolkoztam, hogy mi a fenével üssem én el itt az időt? Levitás vagyok, a tanulás boldogsággal kéne elöntsenek, de nem... nem vonz a dolog. Egy ideig érdekel, aztán beleunok, nincs mit tenni, ki kell mozdulni. Mivel nem sok ötletem támadt, egy ideig a klubhelyiségben tespedtem, a macskámmal a hasamon, aztán mivel Sebastian az ajtó felé indult, rohanhattam utána. Egyszerűen én ezt nem hiszem el, miért nem tud egyszer a fenekén maradni? Csak egyszer maradjon már ott, egyetlen egyszer ne miatta csináljak magamból hülyét... Ááá, reménytelen. Elkezdtem magamhoz hívogatni, amire az esetek kilencven százalékában hallgatni szokott, de most fütyült rám, úgy tett, mintha ő egy süket uralkodó lenne, aki az égbe emeli az állát és soha nem néz az alattvalóira. Én megálljt parancsoltam a kiskirálynak a lábam segítségével, de a kis bugyuta kikerülte azt és meg sem állt a keleti szárnyig. Bukdácsolva rohantam felfelé a lépcsőn, hogy elkaphassam az ostoba jószág prémjét, azonban mindig valahogyan kicsúszott a kezeim közül, így már az első emeleti folyosón rohantam, mikor egyszer csak levágta a földre a popsiját és dorombolva bámult fel a falra. Kérdőn követtem a pillantását és lassan nekem is eljutott a tudatomig, hogy pont olyan illatok terjengenek ezen a folyosón, mint valami jó gyakran látogatott pubban. Mi a fene, nem úgy volt, hogy itt tilos alkoholt fogyasztani? Ja, hogy itt éppen a festmények dáridóznak... érdekes. Nem voltam teljesen hozzászokva, hogy egy rakás festmény részegen ordibál, miközben az egyik boszorkány bort önt le a torkán, egyik pohárral a másik után. Egyre értetlenebbül néztem a festményt, aztán megkínáltak, hogy igyak én is meg a csinos cicám is, hátha attól kevésbé vágok fancsali képet. Azt is megkaptam, hogy a macskám legalább tudja, hogy kell élni. Erre nekem egy grimasz, Bastinak pedig egy fejhangon szóló vernyogás volt a válasza. Mint akit nyúznak, ha tovább csinálja, akkor egész biztos, hogy engem az igazgatóiba küldenek állatkínzásért. Aztán igazából akkor kaptam fel a fejem, mikor a nyávogásra válasz érkezett. Még egy alkoholista macska? A folyosó végén egy hasonlóan "aprócska" szörnyeteg állt, mint Basti, hosszú, piszkosszürke szőrrel és egészen rémisztő zöld szemekkel, miközben nyekergő nyávogást hallatott. Az én cicám végre befejezte a dorombolást és a borszagú freskótól elfordulva az újonnan érkező cicusra pillantott. Elmosolyodtam halványan, majd leguggoltam a saját kedvencem mellé és a szőrét cirógatva néztem a másik macskát.
- Hát a te gazdid merre van? - tettem fel a költői kérdést, de nem vártam választ... Miért is vártam volna? Úgysem lehetne hallani a részeges freskók hamis énekeitől.

Gryllus Matilda
Round One

Lotti

Fura egy lány ez az Iza... Nem akar válaszolni a kérdéseimre, aztán ha mégis válaszolt valamit, akkor elfut.
A fejem simogatva ballagtam a klubhelyiség felé. Fura, hogy mostantól életem végéig lesz egy hegecske a kobakomon, de lehetett volna sokkal rosszabb is. Nem is kellett volna sok hozzá. Eszembe jutott az álom, az az öblösen sercegő hang, ami megpecsételte a sorsom. De vajon mikor? És hogyan?
Elértem a folyosót, ahol a szfinx portréja volt. A meccsen kezdtem el gondolkodni. Csalódott voltam, mert egy hajszál választott el minket a kupától, viszont valahol örültem is, és áldottam az eget, amiért nem lettünk utolsók, pedig azt hittük, ha vesztünk, akkor biztosan negyedikekként végzünk. Így végül bronzérmesek lettünk. Jó, hát nem éppen felemelő hír, de ettől még nem kellett volna csak úgy otthagynia!
Megálltam a portré előtt. Egy hete nem jártam itt, és nem kötekedtem ezzel az istencsapásával, és Izát is elfelejtettem megkérdezni, hogy mi a válasz. De hátha valami egyszerű lesz most a feladvány, próba szerencse, vagy mi.
-Hát szervusz. Beengedsz? - Tudtam a választ, de mindig ezzel nyitok.
-Rajtam csak úgy jutsz át, ha megfejted a rejtvényemet! - mondta a sablonszöveget a festmény.
-Na halljuk, ma mit eszeltél ki? - vigyorogtam. Párszor már kifogott rajtam, még ritkábban kitaláltam a megoldást, de általában találtam valami egyéb jó megoldást, amit kénytelen volt elfogadni.
-Íme hát: Négy barát, Fehér, Fekete, Barna és Zöld úr a helyi sörözőben találkozik karácsonykor, hogy megajándékozza egymást. Mindegyikük színes inget ajándékoz valakinek, és mindegyikük inget kap ajándékba. A pultosnak amikor próbálja felidézni a történteket, csak a következő részletek jutnak az eszébe.
Egy - Egyik férfi sem adott vagy kapott ugyanolyan színű inget,mint a neve.
Kettő - Fehér úr fekete inget ajándékozott.
Három -  Zöld úr Fekete urat ajándékozta meg.
Négy -  Az ingek ugyanolyan színűek voltak, mint a négy barát neve.
Segíts a pultosnak visszaemlékezni: ki mit adott kinek?
Fél percig próbáltam felfogni, amit mondott, de valahogy nem jött össze. Lám, lám, még nem vagyok formában. Talán ha le lenne írva egy lapra, akkor világosan át tudnám látni a helyzetet, de most túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy ezt megfejthessem.
-Figyelj... Tudom, hogy nem igazán alakult jól a kapcsolatunk, meg hogy poénkodom veled, de egy teljes hétig eszméletlenül feküdtem, élet és halál között. Még nem vagyok teljesen oké, szóval csak most az egyszer...
-Nem! - vágott a szavamba. - A szabály az szabály! Nincs kivétel!
-Jól van, de nem mondanám el senkinek! Ha akarod, két napig cserébe itt alszom a folyosón, csak most szeretnék végre a többiekkel lenni, meg fürödni egyet, enni valamit, tudod!
Csak a fejét csóválta, szóval próbáltam pszichológiai hadviselés folytatni ellene.
-Ez esetben megmondom mindenkinek, hogy te egy csúnya, gonosz cica vagy! - miközben mondtam, már le is ültem a földre, hisz ez úgysem válik be soha. Egy esélyem maradt, ha valaki rám talál, és megszán.

Wolgi

Mint, mindig szokásoan 8:30 perckor csengett a Londonból való ébresztőórám. Nyújtózkodtam egy kicsit, majd kikeltem az ágyból és kivettem egy laza öltözetet a szekrényből, bementem a fürdőbe átöltözni. Megmosakodtam felvittem egy kis alapozót és szempillaspirált,majd kimentem. Elővettem az eper lekvárt és megkentem a kenyeret. Tizenöt perc alatt be is nyomtam. Elpakoltam és elmostam az tálcát majd kimentem Csikivel a folyosóra, gondolkodtam merre kéne indulni, de nem törődtem semmivel csak mentem. Nem is néztem a vissza utat, csak mentem balra jobbra és egyenesen. Láttam valakit ülni a padlón. Oda gurultam hozzá.
-Hát veled meg mi történt?-kérdeztem.
Azt hittem, hogy fáradt és csak leült pihenni, de akkor miért fogja a fejét?
- Szia, én Lotti vagyok, meg kérdezhetem hogy mi a bajod? Rosszul vagy kérsz egy kis vizet? De csokim is van ha kell!
Kérdeztem tőle de szerintem elég idiótának nézett. Leraktam a rollert és leültem mellé és néztem hátha válaszol.

Lotti

Már kezdtem gondolkodni, hogy melyik lenne a folyosó legkényelmesebb pontja egy kis táborozáshoz, amikor egy lányt vettem észre felém ténferegni. Ültem mozdulatlanul a falnál, tenyeremet a fejemen tartva: a gondolkodás teljesen lezsibbasztotta az agyam. Nem mintha sokat töprengtem volna a feladványon... Lehet, hogy csak sajnáltattam magam picit. A lányon látszott, hogy nem levitás, szóval meg sem kíséreltem vele megoldatni a rejtvényt, ezért hagytam volna, hogy továbbmenjen. Ő azonban odajött hozzám, és érdeklődve pillantott a kobakomra, aztán megkínált csokival.
-Hogy hogy mi? - igaz, hogy egy hete volt, de csak nem felejtették el az emberek ilyen hamar... - Nem hallottál a kviddicses griff incidensről? - A fejem tetejére mutattam - Ezt az művelte velem.
Sajnáltatom magam. Most tényleg sajnáltatom magam.
-De nem vészes, begyógyult. Azért egy csokit köszönöm, elfogadok, Lotti! - rávigyorogtam, aztán eszembe jutott, hogy nekem is illene bemutatkoznom.
-Én Wolgast Bellafonte vagyok, de hívj Wolginak, vagy csak Wolnak, vagy ahogy csak akarsz. - Ennél hülyébb nevem nem is lehetne. De miért is ez a nevem? Majd nyáron kiderítem. Remélem, addig nem.... De most koncentráljunk a jelenre. Amíg tart. Egész aranyosnak tűnik ez a lány, és eridonosokkal még nem is barátkoztam. Épp itt az ideje.
-És mi szél hozott erre, Lotti? - kérdeztem, majd haraptam egyet a csokoládéból. Miközben egy nagy darabot szopogattam, rájöttem, mi hiányzik most nekem, hogy mi tudná beindítani a fejemben a fogaskerekeket: egy friss, ropogós sárgarépa. Amint bejutok - ha bejutok - pucolok egyet magamnak.

Wolgi


Wolgi kedves srácnak tűnik, legalább van egy fiú ismerősöm. Az én drága jó szívem mindenki segít. Látom elfogadta a csokimat.
- Nem hallottam még róla. Ilyen is van? - Kicsit meglepődtem, hogy ilyen sebeket is lehet szerezni.
- Örülök a találkozának! Nem zavarok? - kérdeztem,bár egy kicsit féltem a választól.
- Egy kicsit megismerhetnénk egymást.
Majd leraktam a rollerom és leültem mellé a földre.
- Hogy miért vagyok itt? Azért,mert még új vagyok itt és meg körbe sem mentem mindenen, gondoltam körülnézek. S rád bukkantam. - hallgattam el. Kínos volt a csend, ha már Wolgi nem tőri meg majd én!
- És te miért itt ülsz? - kérdeztem,majd ittam egy kicsit. Belenyultam  a táskámba és találtam még egy csokit. Azt én kezdtem el enni. Haraptam egyet és azon gondolkoztam lesz-e ebből barátság.
 

Miza - Ünnepeljünk!

Ruha és paróka, Plusz a híres cukorkák Mizának

---