Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Szőkém

Királylány hozzáér a rellonos arcához, amire hirtelen összerándul, és első gondolata, hogy pálcát húzzon, de a szőke elmosolyodik, és fejét csóválva butának nevezi őt.
- Hé, vigyázz magadra - vigyorodik el ő maga is, majd magához vonja a levitást, egészen közel engedve őt saját magához.
Forróság indul el nyaka azon pontjából, amit Lyra szuszogása ér. Ez a bizsergető érzés aztán utat talál magának teste további részei felé is, hogy másodpercek alatt végigáramoljon bőre alatt, és eljusson az összes idegvégződéséhez. Végigsimít a karjaiba elbúvó lány hátán, és kissé meg is szorongatja hozzásimuló testét, hagy érezze azt a biztonságérzetet. A pillanat, amit az ölelkezés nyújt neki, fenséges, ezidáig soha át nem élt, és most szembehunyásra késztető. Elsöprő, ami hamar véget ér, és Noelnek ismét ki kell nyitnia szemeit.
Egyszerre engedik el egymást, mintha még nem mernének hosszabb ideig így lenni egymással, és inkább indulnak. A kastély felé csak pár gondolat hangzik fel, sem a lány, sem a fiú nem érzi szükségét a beszélgetésnek, ami valahol érthető is, hiszen egy ilyen este, egy ilyen első randevú után van mit végiggondolnia az embernek. Nem egyszerű vele, ezt már édesanyja is a szeme közé vágta régebben, és ezen az emléken most jót mosolyog. Megszorítja Lyra törékeny kezét, és arcát is felé fordítja, hátha láthatja még egy kicsit annak kék tükreit. Izgalmasnak találja ezt a kialakult helyzetet, és gyorsan biztossá válik, hogy még sokáig így is akarja érezni.
- Nem fázol? - kérdezi Lyrától, amely után felbukkannak a kastély tornyai, és ezzel együtt egy félmosoly is a rellonos arcán. Szelíden engedi el a levitás átfagyott kezét, és annak vállait ölelve még közelebb húzza magához. - Nincs sok hátra, hamar ott leszünk.
Nyugodt hangja biztatóan hathat, és a beesteledett táj ezt a békés hangulatot támasztja alá. Sötét van már, és csend, amiben csak lépteik halovány hangja ad némi támpontot hollétük felől. Noel mosolya mintha odafagyott volna arcára, nem változik, és nem tűnik el.
A kastélyba érkezvén kifújja magát a rellonos, és egy pillanatra elengedi a szőkét, hogy apró kezeit sajátjaiba vegye, és megdörzsölve azokat, kissé felmelegítse őket.
- Máskor, ha megyünk valahova hozz kesztyűt magaddal, mert itt hagylak - mondja kacéran, és talán nem is viccel. Jó a kinti móka, de úgy a legizgalmasabb, ha másnap az ember nem arcüreggyulladással, felfázással és vesefájdalommal ébred. Nem jellemző rá ez a fajta odafigyelés, a másikkal való törődés, és a róla való gondoskodás, az ösztönösség ellenben annál inkább, és ez most az. Nem tűnik fel neki, hogy olyat tesz, amit eddig nem, belemosolyog a meleg szempárba, majd egy apró csókot cuppant el a finom ajkakon.
A levita felé veszik az irányt, így hát nem kerülhetik el a már messze bűzölgő festményekkel teli folyosót, ahol egy józan alakot sem lehetne találni. Undorító az összes. Hangosan kurjongatnak a pár beléptére, amitől Noel azonnal megmerevedik, nem bírja elviselni a szutykos keretlakókat, viszont arra sem vágyik, hogy miután éppen rendezték Lyrával a viszonyukat, a lány most kiábránduljon belőle egy esetleges vászonhasítás látványától. Igyekszik nem figyelni a hangos szavakra, csak maga elé, és az előttük fekvő hideg kövekre bámul, miközben az estét eleveníti fel, a csókot, a szavakat, a cukrászda hol izgató, hol feszült hangulatát. Aztán eljut tudatáig az egyik trágár kérdés, amire azonnal megáll, és Lyra kezét szabadon eresztve odafordul a részeg úrhoz, aki nyomdafestéket nem tűrő kijelentéseket tesz a fiatalokra.
Közel lép az aranykeretes festményhez, és előkapott pálcáját a férfi torkának szegezi.
- Diffindo - mormogja, mire a vászon pálcája nyomán szakadni kezd. Csillogó szemekkel nézi a megrongált alakot, aki ijedten bámul le a fiatal rellonosra. - Ha még egyszer ilyen szavakkal illeted ezt a lányt, vagy engem, nem szakadni fogsz, hanem égni.
Nem viccel, és attól sem tart, hogy egy prefektus erre jár, és büntetőmunkát lógat a nyakába, mi több, egyenesen az igazgatóhoz viszi, mert nem érdekli. Az otthoni leégett házrész, és az érte járó atyai verés sem szegte kedvét egy-egy mocskosabb festmény megbüntetésétől.
Vigyorogva lép egyet hátrébb, de a lányhoz fordulva lehervad előző jókedve. Nem tudja hány emberhez jutott már el a hír, hogy van egy diák, aki előszeretettel játszadozik el a folyosó tintapacáival, de abban biztos, hogy nem szeretné, ha a látottak alapján elítélné őt a szőke.
- Összeragasszam? - kérdezi halkan, pálcáját kabátja belsőzsebébe, kezeit pedig zsebe mélyére csúsztatva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Szőkém

Szelíden mosolyodik el a szőke felvetésére, hogy amikor kesztyű híján itt akarná hagyni őt, akkor nyugodtan maradjon vele ő maga is. Megcsóválja fejét erre az ötletre, majd végigsimít a lány hófehér, tökéletes arcélén, és úgy szólal meg.
- Az itt hagyás lényege pontosan abban rejlik, hogy te nem jössz velem, én pedig nem maradok veled.
Halk szavai végén mosolya széles vigyorrá fejlődik, és a huncut szemekbe pillantva játékosan kezd csücsöríteni ajkaival.
- Nem hiszed, hogy itt hagynálak, pedig... - mondja közelebb hajolva a szőkéhez, ujjaival a fényes, puha hajtincsekben veszve el. - ...elhiheted, hogy megtenném.
Tekintete a kék lélektükrökön ringatózik, egyre csak belemélyülve azok mélyébe. A lány játéka nem áll meg, Noel hiába töltené mással vészesen fogyatkozó idejüket - hiszen a levita nincs már túl messze -, a lány csak búg és búg, játszik a szavakkal, a hangsúllyal, ezzel melengetve a fiú szívét.
- Igazán jó színész lennél - jegyzi meg, aztán lehunyja szemét arra a csöppnyi pillanatra, míg a kedves csókja ajkára ég. - Még, még, még...
Suttogja ellazulva, de nincs mese, a levitás már húzza is klubhelyisége felé, és neki lépnie, az iramot tartania kell. A részeges keretlakók folyosójára érve aztán bekövetkezik az, amitől eddig nem, de ettől a perctől fogva igazán tartott. Az agresszív viselkedés, és a kíméletlen módszerek nem biztos, hogy egy randevú szükséges kellékei, de még a hétköznapi életben is elfogadhatatlannak minősíti az általános társadalom. Leszegett fejjel halad a lány mellett, merengve az előzményeken, és folytonosan csitítva gerjedő, dühös gondolatait. Próbálkozása kudarcot vall, és bár ő elégedett a kihasított vászonnal, Lyrára pillantva szokatlan érzés keríti hatalmába. Tart attól, hogy csalódást okoz a levitásnak, de ott mocorog elméje hátsó részében az is, hogy hiába titkolná valóját, jellemét és mások szerint rossz tulajdonságait, egyszer akkor is fény derülne rájuk, és a később jobb, mint soha elmélet talán éppen abban a szent minutumban bukna meg.
Lyrára pillantva nem tudja eldönteni, hogy mégis mit lát. Csalódottságot? Ellenszenvet? Hosszasan fürkészi a bársonyos arcot, fél az esetleges választól, attól ami következhet. De nem következik semmi elutasító, kiábrándultságnak hangot adó, semmi megbotránkozás vagy sírva elrohanás. Nincs hiszti, nincs kiabálás. A rellonos elmosolyodik ahogy hajas babája az előzőleg szétszaggatott kerethez sétál, és onnan visszafordulva huncut válasszal szolgál. A festményt meggyógyító lány a falnak dőlve nézi Noelt, aki félrebillentett fejjel vigyorog. Ő a szemben álló falig hátrál, s annak nekidőlve hallgatja kedvesét.
- Túlságosan bízol bennük - csóválja meg fejét, és már folytatná is szavait, de elnémítja szavakat formáló száját a lány újabb meglepetése. Egyetlen mozdulattal, nem szakítva meg a szemkontaktust Noellel, könnyedén némítja el a káromkodó, büdös alakot, amire a fiú csak széles, fülig érő vigyorral tud felelni.
- Higgadt, és türelmes vagy - mondja a hozzálépő leányzónak, és annak derekát érintve húzza magához. - Emellett éppoly halálos, mint én.
Tekintetével csitítja szőkéjét, ha az mondani is szeretne valamit, most bizonyára elhallgat majd. Mint ahogy első csókjuknál, most ugyanúgy közeledik a szép archoz. Végre kettesben vannak, igaz, hogy ezernyi szem tapad rájuk, de az előző némító bűbáj hatására, most az összes festett élet csendben figyeli a jelenetet. Furcsának, sőt, lehetetlennek tűnik számára, hogy éppen ezen a folyosón élvezze ki a lány ajkait, mégis így történik. Türelmetlenül húzza-vonja a lány testét, hol magához szorítva, hol engedve láncain. Akarja évfolyamtársát, érezni ízét, illatát, tapintani bőre puhaságát. Nézni akarja miközben semmit sem csinál, vagy csak úgy, tanóra alatt, és a folyosón, és mindenhol. Ott akar lenni mindenhol.
- Abba ne hagyd - parancsolja Lyrának egy kisebb elszakadásuk alkalmával, hogy aztán újult erővel vesse bele magát az érzésekbe. Csókjaik közben ide-oda lép, hol az ő háta, hol a lányé érinti a kőfalat. Aztán véget ér a forróság, mint ahogy minden odavész, és Noel átölelve kedvesét sokáig néma marad.
- Kiskoromban az egyik hatalmas képtől rettegtem otthon, Fehérváron - suttogja a szőke fülébe, hogy csak ő hallja. - És amikor elég éretté cseperedtem a bűbájok használatához, felégettem azt, aminek nyomán leégett a házunk hátsórésze. Ez nem tudom, hogy igazi oka lehet-e annak, hogy gyűlölöm az összeset, vagy csak egy eset a sok közül. Rosszul viselem a jelenlétüket, otthon már egy sincs. Itt viszont nem marad más, csak a pálcám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Szőkém

A két fiatal közötti néma mosolyok, és az apró, szellemi jelenlétüknek is hangot adó szavak gyorsan illannak el, csak úgy, mint az idő egymás teljesebb megismerése, és a kezdetleges fizikai gyönyörök átélése felett. Késő este, már akkor is sötétben érkeztek a kastély falai közé, amely mostanra éjjeli kóborlásba csap át, és bár ez nem zavarja a rellonost, jobbnak látja végigjárni ezt a folyosót, és eljuttatni Lyrát a Levita célállomásáig. Túl sokat árult el ma este magáról, és ez kezdi feszültté tenni önmagával kialakított viszonyát. Senki, és semmi nem nyithatja meg bensőjének ezt a részét, így a levitás lány sem, és ebből nem hajlandó engedni. Élvezzék egymás társaságát, menjenek el ide, és oda, de hagyják meg az egymás közötti tisztes távolságot. Visszahúzó gondolatai alatt meg sem hallja a levitás hozzáintézett szavait. A falnak dőlve, lehajtott fejjel masszírozza jobbjával orrnyergét, ami talán nyugtató hatással lesz háborgó idegeire.
A csókok, az ajkak harca is véget ér, amit ölelkezés követ, ráadásul mindezt ő maga kezdeményezi, mint ahogy fehérvári gyermekkori festménygyújtogatásáról is szívesen beszél. Ahogy abbahagyja az emlék felidézését, és a szőke halkan megjegyzi, hogy már akkor sem hazudtolta meg saját magát, abban a szent minutumban merevedik meg testtartása, és távolodik el a szőke finom testétől, mézillatú hajától, hogy belebámuljon gyönyörű tengerszemeibe. Épp ez az. Akkor hű volt magához. Akkor nem beszélt viselt dolgairól; szavak helyett megcselekedte, amit megkövetelt akarata és szíve. Most viszont elgatyásodva, zöldjei előtt romantikus lepellel tekint a világra, és könnyedén megnyílik a lánynak. A szőke tovább beszél, amire még csak válaszolni sem szeretne a rellonos, hiszen nem tud azzal egyetérteni. Nem fog leszokni arról, amiben élvezethez juthat, még akkor sem, ha ezt éppen Lyra javasolja.
Megrázza fejét, és kifújja tüdeje elhasznált oxigénjét.
- Menjünk.
Bőbeszédűsége itt ér véget, ám hangszíne nem változik, a lánnyal mindentől függetlenül ezután is szépen fog beszélni, és jelenlétében úgy cselekedni, hogy az mindenkinek jó legyen.
- Azt mondják, nekem sem ártana néhány illemtan órára belátogatnom - feleli félmosollyal, aztán zsebébe csúsztatja kezeit, és elindul a folyosón a lány háza felé. Szeretné jó helyen tudni a szőkét, tudni, hogy hazaér, és a klubhelyiségen át bármerre is viszi az útja, otthon van, biztonságban és szeretetben.
- Gyere, késő van.
Hátraszól a lánynak, hogy jöjjön, ő maga pedig megacélosítva magát, tovább sétál, és a folyosón túljutva, hamarosan véget ér közös randevújuk utolsó perce is. Noel szembefordul a lánnyal, és udvariasan köszöni meg neki a mai estét.
- Tőlem ennyire telik, nem vagyok egy tipikus lovag, de még csak herceg sem, és ha úgy gondolod, hogy ennyi elég volt belőlem, azt tényleg megértem, nemcsak úgy mondom, hogy aztán a hátad mögött meg lehordjalak.
Nem siet mondandójával, mert szeretné biztosan tudni, hogy a szőke megérti az őszinte szavakat, és mert az este olyan kabaré volt, amiből egyelőre nem lehet tudni, hogy mi fog következni. A csók nélküli búcsú után elfordul, és visszasétál azon az úton, ahol előzőleg a Levita felé tartottak. Léptei némák, mint ahogy gondolatai is nyugodtak, ám az elnémított festmény előtt megáll, és újfent szétszaggatja.
Ezzel ismét önmaga, és tudja: soha többé nem kér bocsánatot azért, mert azt teszi, amit elméje megkíván. A festmény ijedt arcába belevigyorog még, aztán szája elé teszi mutatóujját, figyelmeztetőleg, hogy bár a keretlakó néma, mint a sír Lyrának köszönhetően, maradjon csak csendbe, és ugyan, ne szégyenkezzen a vászonhasítás miatt, így sokkal csinosabb.
Nem tér vissza a rellonba, helyette ismét Bogolyfalvára vezet útja, méghozzá az első éjszakai, egyedüli kirándulása kezdődik meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Kowai
Muzsika

A Rellon győztesért kiált, aki nem is lehet más, csak Kowai vagy ő. Hogy végül melyikük végez az első helyen, azt egyelőre nehéz volna megmondani, de most, a verseny első stádiumában még biztosan számíthatnak egymásra. Többször bizonyítottak már együtt, megmutatták, hogy valóban képesek a közös munkára. Pontosan ismerik a másik határait, tudását, reakcióit, ezeket pedig tökéletesen tudják kezelni.
Az álomba szendergő szobatársak között Noel csendesen készülődik saját szekrénye mellett, hiszen megadja módját az eseménynek, és bár egyébként is odafigyel küllemére, most csak az erre az alkalomra vásárolt öltönyébe bújik. Úgy tervezi, hogy többször fel sem veszi, éppen ettől lesz még különlegesebb. Élő emlékként fog a szekrényében állni, minduntalan a ma éjjelre emlékeztetve őt. A rellon zöld színét kölcsönzi ingének, amire fekete zakót ölt, lazára csomózott nyakkendőjén tüzet okádó sárkányok táncolnak. Lakkcipőjét szorosra köti, kellemes illatfelhőt fúj magára, majd pálcáját zakója belső zsebébe rejtve indul a klubhelyiségbe, hogy elmaradhatatlan partnernőjével belevághassanak a ma éjszakai mulatságukba. A rellon belenémult a sötétségbe, csak az az ismerős pince- és dohszag fogadja, amit már olyannyira megszokott az évek során, hogy fel sem tűnik neki. A kanapé hátának dőlve várja a pontban éjfélkor megérkező Kowait, és mint mindig, most is elégedett a lánnyal.
- Na, látom, a megbeszéltek szerint sikerült megint lánynak öltöznöd - csipkelődik széles vigyorával, majd ellöki magát a bútortól, és hátra sem nézve, határozott léptekkel hagyja el a klubhelyiséget.
A folyosók sötétségbe borulva várják a fiatal bajnokokat, akik először a földszintre lépcsőznek, majd a keleti szárny felé veszik az irányt. Aztán a fiú hirtelen megáll, társához fordul, felmutatja mutatóujját, és csevegőhangon megszólal.
- A térkép nálad van? - kérdezi, közben a korom sötétben nézelődve rövid ideig elmereng, majd, mint akinek nincs jobb ötlete, ócskán megvonja vállait. - Vedd elő, majd én gondoskodom a fényről.
Leereszti ujját, előrefordul, cipői sarkának egyenletes kopogásait ismét hallani lehet az öreg köveken. Lehunyt szemekkel sétál, szívében tűz gyullad, s ahogy mindig, most is elárasztja testét, minden apró erét a düh érzésével párosítható forróság. Minden sejtje égni kezd, már-már bőrén át érzi a mohó lángok haladásának útját. Kezeit maga előtt tartja, tenyereiben hamarosan megszületnek a vörös, megformált gömbök, szemei kipattannak, ő pedig gondolkodás nélkül a mellettük alvó festményre dobja azokat. Az kigyullad, mire a rellonos fiú nevetni kezd, és a következő festményhez lép. A hirtelen jött világosságra Kowai valószínűleg felvonja majd szemöldökeit, de azt nem mondhatja, hogy Noel nem a praktikusság híve. A folyosó falán csüngő festmények nagy része pár méter megtétele után már lángokban áll, és az egyébként is utált keretek, s azok lakói - hacsak a lány nem tesz semmit -, örökre elégnek. Noel eszeveszett félnótásként vigyorog, rettentően élvezi az általa kivilágosított folyosót, egyáltalán nem gondolva a lehetséges következményekre.
- Szóval, merre kell mennünk? - kérdezi szemöldökét kacéran megrántva, és a lánnyal szemben állva, teljes nyugalmában ő is a térkép fölé hajol. - Keleti szárny. Ha szeretnéd, szívesen megvilágítom az egész kastélyt. Te pedig kiolthatod a fényt, hogy ismét elnyeljen minket a jóleső sötétség. Merkovszky boldog lenne, ha látná, milyen jó csapat vagyunk mi ketten! Na, mit szólsz? Mire vágysz?
Noel zöldjeiben olyasfajta csillapíthatatlan vágy rajzolódik ki, amit talán még Kowai sem ismer. A lány kedvéért porig égetné a kastélyt, még azt sem bánná, ha kicsapnák érte. Nincs miért maradnia, úgy hiszi, amit meg kellett tanulnia, azt már elsajátította,veszíteni valója tehát egyenlő a nullával. Így érdemes küzdeni a győzelemért, hogy már mindent megtennél érte, mert nem félsz attól, hogy amit teszel, szabályszegésnek minősül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Kowai, a rejtvény, meg a többiek

A nyakkendőt értő odafigyeléssel varratta meg a falu legtehetségesebb varrónőjével, ami hiába csicsás, és nem nyeri el mások tetszését, ő olyan biztos eleganciával viseli, hogy a táncoló sárkányokra tekintő szem képtelen nem öltönyéhez illőnek látni. Kowai persze fintorog, de ő egyébként is arcokat vág Noel minden ruhakölteményére, márkás cipőire, vagy drága parfümjeire, így a fiú csak egy elégedett szemöldökfelvonással nyugtázza a lány kifakadását. A folyosók némának tűnnek, a rellonos páros fiú tagja épp ellenkezőleg; hangosan beszél, tüzet gyújt, és őrültként viháncol, de az őt követő lánynak mint általában, úgy most is helyén van az esze. Eloltja a lángoló képeket, ennek ellenére Noel biztos abban, hogy a fanyar erotikát ő is meglátja a helyzetben, ugyanannyira, mint pyromágus társa. A fiúnak nem is tartogathatna vágyódóbb, romantikusabb pillanatot az élet, mint égni látni utált festményeit. Hogy nem kedveli a folyton suttogó festett alakokat, az nem kifejezés, minden alkalommal, amikor megszólítja őt egyikük, máris végigfut gerince mentén a hideg, majd, ha jobb napja van, csak elnémítja őket, de ha rosszabbat fog ki a rá leselkedő, nem rest másképp felelni. Kowaival nem beszélnek sokat, talán mert mindkettejükben dolgozik az izgalom, vagy mert Noel ezekben a pillanatokban nem teljesen beszámítható. A fiú útjuk során többször a semmibe nevet, képzeletben közben több képzet is lejátszódik, hogyan, s kit fog megviccelni, csak úgy, rellonos módjára. Van már kiválasztottja, akivel nagy sikere lehet, ha ügyes, s jól átgondoltan teljesíti a rájuk kiszabott feladatot, ám sajnos, ezen az éjjelen az átgondoltság nem fogja pártját. Többször hátranéz az utána szorgoskodó szövetségesére, aki nem rest eloltatni az általa okozott károkat, ezzel fekete füstöt idézve a folyosókon. Mesébe illő jelenet, ám nem biztos, hogy mindenki - a leskelődőket is beleértve - így gondolkodik erről. Noel hall némi szöszmötölést, mintha valamiféle apró állat neszelne, vagy talán éjszakai kóborlók suttogása ez, akik a közelben lehetnek, de bizonyára saját dolgukkal vannak elfoglalva. A másodéves egyik alapelve az, hogy ameddig vele nem kötözködnek, útját nem keresztezik, addig ő is nyugodni hagyja a másikat, ám, ha belekötnek, lehetőségeihez mérten bizony harcolni fog.
- Igen, ez lehet - biccent egyetértően, amikor megpillantják a hatalmas portrét, mely nem is lehetne más, csak a Levitások körletének bejárata, azaz számukra jelenleg a mennyek kapuja. A szfinx látványára szívverése felgyorsul, elméje egy pillanat alatt tisztul ki, s mikor Kowai fényt kér, felcsillanó tekintettel pillant le rá. Tenyerét égnek fordítja, ereiben zubogni kezd a tűz, majd fel is lobban bőrén át, hogy a lány heves tiltakozásba fogjon. Noel nem gyújtaná fel a portrét, hiszen előtte még beakar jutni rajta, és a kékek között is leledzenek olyasvalakik, akiket nem szeretne megégve látni, de tökéletes elégedettséggel tölti el a tudat, miszerint megteheti. Bármit megtehet, már könnyedén megvédheti magát azoktól, akiktől eddig nem tudta, beleértve édesapját is, akit a nyáron a tűz segítségével fog megfenyegetni. A crutiatus átok, melyet nemrégiben megtapasztalhatott az idősebb Ombozi jóvoltából, felnyitotta eddig vak szemét, és rá kellett ébrednie, hogy apját észérvekkel képtelen meggyőzni. Bántania kell, mint ahogy ő bántotta. Küzdenie vele, háborút indítania, majd minden megbánás nélkül győzedelmeskednie felette. Gondolataiból aztán a szfinx búgó, kellemes női hangja rázza fel, akiről innentől fogva le sem veszi zöldjeit. Hallgatja a találós játékot, és közben eszébe jut, milyen jó is neki, hogy nem a kék házat erősíti, mert valószínűleg több éjszakát töltene a folyosón, mint odabent, ha minden egyes alkalommal rejtvényeket kellene fejtenie, ha beengedést szeretne nyerni. Jobbjával az állán sercegő borostával játszik, közben lepillant Kowaira, akit ma éjjel különösen szépnek lát. Ragyog fekete özvegy ruhájában, és a hátrahagyott, omló füst árnyékában. Noel tekintete a lány keresztjén pihen, ami egyáltalán nem csúfítja el hibátlan bőrét, sokkal inkább pluszt ad annak, valami olyat, ami már jelenségéhez tartozik. Kedveli ezt az apró rellonost, aki ittléte első napjától kezdve parcellát bérel szívében. Elmosolyodik, majd visszafordul a szfinxhez, és pár pillanatnyi gondolkodás után megkéri, hogy még egyszer ismételje el nekik a feladványt.
- Annak a szerencsétlen muglinak megállt az órája, ha? - állapítja meg kérdés formájában első gondolatát, aztán felröhög, hogy még itt is holmi egyszerű muglikról kell találós kérdéseket hallgatnia. Ha ezt megtudja, húga mindenhol lefogja tagadni őt. Megrázza fejét, majd közelebb lép szövetségeséhez, és tovább folytatja gondolatmenetét. - Nem tudta hány óra, hát elment a kedves barátjához, és ha már ott volt, mókáztak is egyet. A célja persze a pontos idő megtudakolása lehetett, de, mint tudjuk, az emberek céljaik köré szépen felépített cukormázat kennek... Kowai? Mit gondolsz, megosztod velünk a megfejtést?
Sejti, és talán bele is foglalta szavaiba azt, vagy annak egy részét, de a többit a lányra hagyja, hiszen kettejük közül ő a jobb ezekben a feladatokban. Ő karba fonja kezeit, s ahogy körbepillant, csak akkor veszi észre a kishölgy jelenlétét. Rámosolyog, aztán visszafordul, és egyre izgatottabban várja a bejutás pillanatát. Már tudja, mit fog tenni, csak mozduljon meg végre a szfinx, s engedje át őket az első akadályon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Gryllus Matilda
Round One

Ha mostantól egy hétig is kell a részeg festmények között élnie, és undorát-félelmét leküzdve takarítania a némileg megrongálódott kereteket, akkor is élete legjobb döntései közé sorolja a Rellon bajnoka első fordulóján felgyújtott portrékat. Gyönyörű szép, természetes megvilágításban állt akkor éjjel a sötét folyosó, ráadásul senkinek sem esett bántódása, hiszen ahogy közeledtek a Levita klubhelyiség felé, Kowai úgy oltotta el a Noel által lángba borított képeket. A minisztérium és a kékek házvezetőhelyettesének figyelő szeme elől elbújni azonban képtelenség, így a rellonos fiúnak akarva-akaratlanul is vállalnia kell a következményeket. Arról ugyan nincs információja, hogy Gál Boti látta vagy értesült-e már a szobájában okozott károkról, illetve, hogy kapott-e valaki enyhébb mérgezést a tudatlanul összeöntögetett bájitalok maró füstjétől, de az biztos, hogy a fiú szobájából elcsent értékeket Noel kulcsos ládájának mélye őrzi, és az égvilágon senki sem kereste még őket rajta.
A szobájában készülődik, egyszerű fekete pólójához mintás vászonnadrágot húz, és mire bőrdzsekijét is magán tudja, addigra körös-körül öleli testét egyik kedvenc illata. Nem öltözik túl, de nem is akar ízléstelenül összeválogatott ruhadarabokban megjelenni a számára még mindig a csinos könyvtáros pozíciójában tetszelgő kisasszony előtt. A megbeszélt időpontot öt perccel megelőzvén jelenik meg magas alakja a keretlakóktól hangos folyosó lépcsőfordulójában, de ahogy végignéz az egyenes részen, senkit sem lát. Nemhogy a fiatal nőt, vagy két óra között egymással fecsegő diákokat, de még csak arra járó kopogószellemet se, így csupán egy félhangos morgás hagyja el ajkait, ahogy elindul a festmények közé. Azok olyan ribillót csapnak, hogy a másodéves saját gondolatait sem hallja, és már most bánja, hogy becsületes tanulóként megjelent a rásózott büntetésen. Az első pirospozsgás arcú harsogó alak előtt aztán megáll, féloldalasan felnéz rá, és undorodó vonásait egy pillanatig sem titkolva szólítja meg.
- Nem szomjas már kend, he? - kiált rá, ugyanis biztos benne, hogy ebben a ricsajban nem hallaná meg a mámoros állapotában erőtlenül keretének dőlő férfi őt, és még az is könnyedén lehet, hogy egyáltalán, az idegen jelenléte sem tűnne fel neki, vagy a többi kiabálónak. - Na és aztán mit iszik?
Érdeklődése tettetett, hangyányit sem foglalkoztatja, hogy bármelyik megfestett részeg mitől érzi magát ködben. De elmenni sem akar, hiszen a végén úgyis ő húzná a rövidebbet, és ha az Igazgató úrnál kötne ki, csak feleslegesen magyarázkodhatna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Gryllus Matilda
Round One

Igazán kár, hogy nem hallja a magas pozícióba került könyvtáros kisasszony futólépteit, mert bizony jót nevetne rajta. Nincs tudomása más lányról, aki találkozójuk miatt megizzadt volna a hozzá igyekvő szaladásban, de olyannal sem hozta még össze az ég, aki a közös délután első percétől kezdve kipirosodott arccal volt jelen. Most viszont, ahogy megpillantja a magát szigorúnak mutató nőt, aki először csak megszólítja őt, majd a kezében tartott vödörre mutat pálcájával, addigra a fiú egész testével felé fordul, és vigyorra húzódó ajkakkal figyeli mit művel.
- Az úgy nem lesz... - figyelmeztetné a büntetésben bizonyára kezdő Gryllus Matildát, amikor annak karját azonnal lerántja a vízzel megtelő vödör. Az a régi kövön csattan, tartalma kifröcsög, Noel pedig hangos nevetéssel jutalmazza a látottakat. - ...a legjobb. Nos, ha gondolja, megoldom magamnak a vízproblémát, mert bár az Ön technikája roppant látványos, én ennél valamennyivel azért óvatosabb ember vagyok.
Igaz, nem épp a legjobb kifejezést használja, hiszen ha igazán óvatos lett volna a Levitába való bejutás éjszakáján, most nem kellene a hangoskodó portrék alatt várnia a vödör vízre, na meg a rongyra, hogy percekkel később már egyenként sikálhassa a megrongálódott, dohos szagú kereteket.
- Tessék?! - kiáltja el magát a másik két szint említésekor, meg sem hallva Matilda további szavait, és álomszerű reményeit, miszerint a következő órákat csendes nyugalomban fogja tölteni magával cipelt, vaskos könyve felett. Na, nem. A rellonos zöldjei hirtelen kerekednek ki, ajkai nyomban elválnak egymástól, és olyan tekintettel néz az előtte álló nőre, mint aki most tudta meg, hogy Nelli húga egy muglihoz készül feleségül menni. - Gryllus kisasszony, erről a folyosórészről volt szó, és annak ellenére még, hogy nem bújtam a legjobb öltönyömbe, még nem vagyok takarítónő, szóval ha csillogó kereteket akar látni a fölöttünk lévő két szinten is, tisztelettel ajánlom a kastélyban lakó manókat. Mert én nem csinálom meg, főleg, hogy csak ezen a szinten gyújtogattam.
Karba fonja mellkasa előtt kezeit, és morcosan néz az egyébként egészen kedves nőre. Az jobban tenné, ha inkább hálás lenne neki azért, hogy ilyen készségesen eljött bűnhődni, nem még itt teljesen kihasználja pillanatnyi szelídségét, aztán a végén meg azon kapja magát, hogy a könyvtárban tisztítja az ablaküvegeket. Némán morog, olykor megcsóválja a fejét, aztán sóhajt egy aprót, és ingerülten hátrakiált a jókedvű festményeknek.
- A francba veletek, hallgassatok már! - hangja átjárja a folyosórészt, de a megszólított alakok csupán egyetlen pillanatra hallgatnak el, mire ő türelmetlenül pálcát ragad, és találomra elhalkít pár harsogó keretlakót a 'silencio' bűbájjal. - Hát nem igaz már, letépem a nyelveteket!
Feszülten fordul vissza a könyvtár őréhez, közben keserűen csóválja a fejét, s úgy folytatja mondandóját, mintha mi sem történt volna.
- Kisasszony, remélem megért engem. Nem vagyok az a takarítófiú típus - mondja, miközben erősen szuggerálja a szeplős arc lélektükreit. - Ez a rész önmagában is nagyobb büntetés, mint az a másik kettő együttvéve. Maradjunk ennyiben, ha lehet.
Szavait követően leveszi magáról dzsekijét, a falhoz hajítja, majd lehajol a vödörhöz, pálcája segítségével ismét feltölti azt vízzel, s a rongyot belemártva munkához lát.
- Egyébként mi már találkoztunk - szólal meg ismét a fal felé fordulván, egy, az előbb leakasztott keretet takarítva. - Tudja, hogy hol?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Nem telik bele sok időbe, míg rájön, hogy ez a nő még fiatalkora ellenére sem fog vele együtt nevetni előző, apró botlásán. Bizonyára zavarban érzi magát a másodéves előtt, amiért elszámolta magát a vödörrel, és a vasszigor álcája azonnal a padlón végezte. A rellonos sejti, hogy ő az első diák, akit megbüntet a Levitások második anyja, és nyomban elhatározza, hogy ha a kisasszony ilyen nyers modorral viseltetik iránta, hát akkor ő sem fogja megkönnyíteni a dolgát. Semmitmondó tekintettel nézi őt, majd a felgyújtott festmények szóba hozásakor vitatkozón megcsóválja fejét.
- A vásznakat nagy odafigyeléssel öltöztettem lángruhába - mondja tettetett komolysággal, de szája szélén huncut mosoly bujkál. Nincs kedve rossz hangulatban eltölteni ezt a néhány órát, amíg végez az összes utálatos festett alak megtisztításával, és akkor is jól fogja magát érezni, ha a szeplősarcú könyvtáros fejre áll mérgében. Hidegen hagyja az egész hiszti, sőt, úgy gondolja, hogy a nő igazságtalanul feledkezik el arról, hogy ő becsületes diák módjára itt van, vállalja a rá kiszabott büntetést, nem pedig a pincében sunnyog, mint társai teszik, ha valaki büntetőmunkára ítéli őket. Sértődött gondolatai közben a fal felé fordul, és leemel róla egy közeli keretet, hogy az átnedvesített ronggyal végigtörölje széleit. Mozdulataira az évszázados por azonnal felszáll, ezzel prüszkölésre késztetve a rellonost. Ez igazán fantasztikus.
- Miért akar velem mostanában minden nő tisztázni ezt-azt? - kérdezi indulatosan Annelie-re célozva, közben meg sem hallva Matilda szavait. Egyik kezében a képet lóbálja, másikban a máris befeketedett ruhát szorongatja, úgy fordul vissza a büntetés-végrehajtóhoz. - Én értem amit mond, tényleg, de nem fogok csak azért plusz két emeletnyi festményt megtakarítani, hogy magának több ideje legyen olvasni.
Szemtelennek tűnhet, de szavai ösztönösen törnek felszínre, nem direkt módon, vagy bántó szándékkal. Igazságérzete arra sarkallja, hogy megvédje saját magát, ha kell, akkor akár az Igazgató úr előtt is. Felgyújtott pár iskolai értéket, igen, de fog még bűnhődni miatta eleget, nem kell azonnal a manók közé költöztetni, mint az év takarítójának járó díjjal kitüntetett személyt.
- Tessék - nyújtja át ellenkezés nélkül a szívéhez igazán közelálló szőlőfapálcát, majd a koszos ronggyal a háta mögötti, szabad kézzel elérhetetlen magasságba akasztott képekre mutat. - Ezek szerint azokat kihagyhatom, vagy lesz szíves segíteni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Gryllus Matilda
Round One

A levitások második anyukája nem tűnik a határozottság mintaképének, a szigornak még annyira sem. Döntéseiben ha biztos is, hamar engedékennyé válik, ez pedig nem jellemző kollégái nagy részére. Noel sok mindent gondol magában ezzel kapcsolatban, ám ügyel arra, hogy egyetlen foszlánya se üljön ki arcára, mert akkor még a végén napestig pucolhatja a szinteket. A szőke nő tűnődve figyeli a rellonos arcát, akinek tekintete érdeklődéssel vegyes indulatokról mesél. Nem titkolja, hogy nem érzi jól magát a takarító fiú szerepében, arról meg egyszerűen hallani sem akar, hogy még egy folyosót végignyálazzon foszlott rongyával. Ezeken felülemelkedve viszont üde társaságnak tartja Matildát, aki fiatalos arcával és vékony testalkatával akár egy idősebb diáktársának is elmehetne, ha pedig így volna, Noel minden bizonnyal szívesen járna vele közös legendás lények gondozására, de a kedvéért talán még bájitaltanra is beülne. A nő engedékeny szavaira nem felel, helyette csöndben, szorgalmasan takarítja az éppen kezében lévő keretet, éles váltásban mozgatva balra-jobbra azt, hogy a benne lakónak azért csak ne legyen olyan észveszejtően könnyű élete, himbálózzon csak. Ajkain elégedett mosoly ül, ahogy háttal áll a nőnek, és míg az csak beszél és beszél, ő igyekszik bűnbánónak tűnve törölgetni a régi festményeket. Amint végez eggyel, azt ügyesen a falnak támasztja, ügyelve arra, hogy sarkai nehogy koppanjanak, vagy túlságosan is nagyot zuhanjon lakója. Ki nem állhatja az odafestett alakokat, látványukra képes volna most azonnal kirobbantani magából a balhé óta benne gyülemlő tüzet, hogy az egész folyosót porrá égesse, és soha többé ne kelljen a víg alkotások mellett elmennie egy-egy órájára menet közben; ám minden gőgjét és ellenszenvét vissza kell fognia, az ereiben folyamatosan növekvő adrenalinszintet megállítania, és gondolatait hűtenie, ha nem akar újabb és újabb büntetéseknek eleget tenni. Mikor jelzi Gryllus kisasszony felé, hogy vannak festmények, melyeket pálca nélkül lehetetlenség elérni, a nő válaszul bocsánatot kér, és Noel látatlanul is biztos abban, hogy fakó orcáin piros foltok jelennek meg. Ez újabb mosolyt fakaszt a fiú ajkaira, de még mindig nem fordul meg, hűen játssza a sértett felet, akit egyelőre még nem békítettek ki. Hosszú, néma percek telnek el, majd a nő újfent megszólal. Hangja bizonytalan visszhangot ver a folyosón, akaratlanul is emlékképeket csalva elő a rellonos lelki szemei elé. Az elsős karácsonyi bálon látta először a nőt, akkor, amikor Kowait hívta partneréül Lyra helyett. Aznap este aztán szakított a levitással, és akkor tervezték meg szövetségesével bemutatkozó számukat a teljes nyilvánosság előtt.
- Tavaly a karácsonyi bálon nekem ütközött - feleli, miközben lehajol egy újabb elkészült kerettel, s egy másikért nyúl. - Piros ruhát viselt, én meg azt hittem diáklány.
Észrevétlenül vonja meg vállait, mondandóját sem fűzi tovább, helyette ismét csendbe burkolózik. Huncut fejében több minden megfordul, ám jobb ezt titokban tartani, főként a pletykás festmények előtt, akiknek hamar eljár a szájuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Hiába kerestem, hiába ütögettem a dzsekim és nadrágom zsebeit, a napló nem volt nálam.
Mindig nálam volt, csak most nem. Hol lehet, hol hagytam? A fenébe is! Fanni!
A hatalmas robbanás hangja a faluban ért; éppen kávéval és egy összecsavart újsággal a kezemben várakoztam. Úgy volt, hogy a főtér nagy órája alatt találkozunk, de Fanni nem jött.
Szokott késni, nem aggódtam.
Aztán meghallottam a vészjósló hangot, és ahogy annak irányába, a kastély felé fordultam, egyszerre megállt az idő. A mutató nem mozdult többé, a világ süket lett. A mosoly leolvadt az arcomról, a bőröm megfakult, ajkaim elváltak, ahogy a Levita toronyra pillantottam. Az úgy rogyott össze, akár egy kártyavár. Fogalmam sincs, mi történt körülöttem. Egyedül a szívverésem visszhangzott a megnémult faluban.
Az ajkaim megreszkettek, a szívem a torkomban dobbant meg újra. Fanni, Fanni, Fanni...
Az újság - észre sem vettem - kiesett a kezemből, a kávét az első kukába hajítottam. Először csak gyorsítottam lépteimen, majd futni kezdtem, egyenesen a toronyhoz.
Rohantam, akár az életem múlt volna rajta. Talán, mert így is volt.
Az ő arcképét láttam magam előtt, és csak arra tudtam gondolni, hogy alig volt még időnk, nem veszíthetem el máris. Még nem...
Az a rohadt napló! Mindig nálam volt, mindig! Csak épp most nem...

Nem figyeltem, kit lökök arrébb, csak az egymást felváltó vállcsontokat éreztem görcsösen reszkető kezeim alatt, amint félretaszítottam őket, és valamit, egy nevet és érthetetlen kérdéseket ordítottam bele a folyosót ellepő füstbe.
Senki sem tudott semmit.
A szfix portréja üres volt. A látvány elzsibbasztott. Ha ő nincs itt, esélyem sincs bejutni.
Alig bírtam nyelni. Csak álltam ott a diákok között, és bámultam az üres keretet.
- Fanni! - mondtam egészen halkan, újra meg újra, míg a portréhoz közelebb lépve ököllel nem kezdtem azt ütni. Ordítottam. - Fanni! Fanni! Fanni!
Végül elcsendesedtem, lehunytam a szemem, és a homlokomat a hideg vászonnak támasztva figyelni kezdtem a légzésemre. Az lassult, mélyebbé és tisztábbá vált.
Gondolkodj, Noel, gondolkodj...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

...de nem tudtam gondolkodni. Hiába zártam ki őket, és figyeltem a légzésemre, a körülöttem mindinkább erősödő zaj, az ilyen-olyan hangok könnyedén átjutottak a láthatatlan védőbástyámon. Ahogy tisztult a kép, és egyre jobban visszataláltam a valóságba, hirtelen felelevenedtek az utánam kiáltott átkok is. A gondolataimat egyszerre ellepte az emberek száján apadhatatlanul folyó szitokszavak tömkelege.
- Férgek - suttogtam, amikor kinyitottam a szemem, és szembefordulva a többiekkel, lendületesen meglöktem az utamba kerülő első srácot. - Mit nézel? Van itt valakid? Nincs? NINCS?! Akkor meg mit állsz itt?!
A szavak méreggel teli indulattal fordultak ki a számon. Undorodtam tőlük. Rohadékok voltak. Mindannyian.
Aztán megláttam az Edictumos gyereket a fényképezőgépével. Végzetes pillanat volt. A szemeim elkerekedtek, a nyaki ütőerem duzzadni kezdett, és ahogy megindultam felé, az az aprócska ér egyre gyorsabb ütemet diktált.
- Menj innen! - morogtam egy megszeppent útban állónak, és az ajkamba harapva rontottam a fotósnak. - Te görény, te szerencsétlen bámészkodó! Még van pofád fényképezgetni?! IGEN? Addig fogsz képeket csinálni, míg szarrá nem verem az arcod!
Az ujjaim vörösen kapaszkodtak a pólójába, míg homlokkal belefejeltem az övébe, aztán szabad kezemmel kikaptam a kezéből a gépet.
- És most pedig, tegyél meg nekem egy szívességet - húzódtam egészen közel hozzá, hogy vérző homlokkal és szájjal suttogjam bele az arcába. - Húzz el a jó édes anyádba.
Hogy tudatában voltam-e annak, ami történt? Valahol biztosan. Egy pontig. Azután... elveszett minden. Elveszett a jó modor, a felnőtt, nyugodt Noel. Üdv újra te kedves, már-már elfeledett régi jó barát, már majdnem idegen Ombozi mentalitás.
- Hé, te nagyon szőke - szóltam oda a beszólogatós Barbie-nak, amikor elengedtem az újságírópalántát. - Ha már úgyis feljelentesz... a jegyzőkönyvbe kérlek diktált bele ezt is.
Lepillantottam a kezemben tartott fényképezőgépre, majd zöldjeimet újra a szőkére emelve közénk emeltem a gépet, ami egy szempillantás múlva már narancssárga lángok között égett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Habár tökéletesen hallottam ahogy a nevemen szólított, úgy tűnt, a fiú hangja és a máskülönben magasztos szavak, amiket hozzám intézett, nem érték el az akkorra már eldurrant agyamat, vagy ha mégis, egész egyszerűen nem voltak elegendőek ahhoz, hogy lenyugodjak. Hiszen akkorra már túlhúztam a húrt, és a testemet feszítő energiáknak ki kellett törniük, éppen ezért valójában bármit mondhatott vagy tehetett volna, én akkor is úgy cselekszem, ahogy. Mindezt, a stílust és viselkedést, egy az egyben mindent, ami abban a helyzetben voltam, a Fanni iránt érzett tehetetlen aggodalmam táplálta. Megőrjített a tudat, hogy odabent rekedt, hogy fogalmam sincs arról, megsérült-e, hogy egyáltalán eszméleténél van-e, hogy él-e, és ha igen, ha jól van, akkor biztosan fél, egyedül érzi magát és nem tudja mitévő legyen. Őrjítő volt, és bár mostanra azt hittem, türelmes férfivá értem, egyetlenegy árva pillanat képes volt bebizonyítani az ellenkezőjét: ugyanaz voltam, mint tíz évvel ezelőtt. Semmi sem változott, az égvilágon semmi.
A kezemben ropogva égő fényképezőgép vizenyős képe visszacsillant a lángoktól azonnal ámulatba eső tekintetemben, de a fiú újból felcsendülő hangjára elhűltem, zöldjeimből azonnal kiveszett a megrögzött vágyakozás a tűz iránt. Először rá, majd a flörtvizsgájára készülő szőkére pillantottam. Fakó vonásokkal néztem vissza a srácra, de szavak helyett a tettek beszéltek. A gépet ölelő narancsszín lángnyelvek elhalványultak, és hosszú csápjaikat vesztve húzódtak vissza a bőröm alá. Nem kértem bocsánatot, nem volt szokásom, a büszkeségem bele is pusztult volna, de odamorogtam valamit Barbie-nak azzal kapcsolatban, hogy menjen arrébb, hadd férjek én is oda a gyerekhez, aztán a tömeg elől húzni kezdtük a folyosó egy üresebb, levegősebb része felé.
- Áruld már el nekem, hogy mégis mi a jó fenét keresel te itt? - néztem fel a lányra néhány pillanattal később, a hideg kőfal tövéből, kinyújtott lábaim mellett a szétroncsolódott fényképezőgéppel. A szemeimből értetlenség, düh és megvetés egyvelege köszönt vissza. - Ha a Levitában maradt a kedvenc rúzsod, annak nagy valószínűséggel már úgyis mindegy...  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Épp elkaptam azt a mesteri pillanatot, amikor Barbie akkorát dobbantott parányi lábacskájával, mint egy megellett csatakanca, így a szerencsétlen flótásnak, aki már percek óta közöttünk kapkodta a levegőt, és fejét attól függően ide-oda forgatta, hogy épp melyikünk beszélt, hol rajtam, hol pedig Miss Tökélyen legeltetve a szemét, másodszor úszta meg a mai nap során. Mitagadás, minden elismerésem az övé volt! Mert hát, akárhonnan is néztem, ha egy tűsarok szúrta volna át a kézfejét, az lehet rosszabbul esett volna neki, mint ami valójában történt: egy jól irányzott fejelés meg a főnök kamerájának máglyahalála. Van ilyen. Majd beszélek a főnökkel.
- Édes Merlinem... - kúszott ki ajkaim közül egy nevetésféle, majd meg-megcsóvált fejemet a hideg kőfalnak döntve pillantottam át a lányra, és rajta túl a tömeg felé. Még soha nem láttam ilyet. Főleg nem testközelből. Pedig láttam már pár dolgot. Baleseteket, és az azokkal járó hisztériát... de ez más volt.
Nyeltem egyet, és zöldjeimet visszavezetve a szőkére, kénytelen voltam egy újabbat nyelni, ráadásul az előzőnél jóval nagyobbat és hangosabbat. A tekintetem, bár nem akartam, a szőke melleire esett, amelyek így, némi alátámasztással most már egészen más formában pislogtak rám, egyenesen a szemembe, mint két... szentséges ég. A szívem ösztönszerűen gyorsult, az egész testem reagált, így jobb híján a közöttünk sokkos állapotban üldögélő srácot kezdtem nézni, és a halántékomat vakargatva, már hangosan röhögtem fel a szőke újabb Arany Merlin-díjas megszólalására.
- Okosabb? - kérdeztem vissza, miközben a szemben lévő koszos ablakot figyeltem. - Mégis miben? A csajos dolgok nem játszanak. Mondj egy értelmes tárgyat, aztán meglátjuk.
A megérzése viszont helyes volt. Csak épp a koromat nem találta el. Magam elé hümmentettem, még bólintottam is néhány aprót, aztán felhúztam a térdeimet, és az egyik karomat átnyújtottam rajtuk. Az ujjaim a levegőben motoztak.
- Miből gondolod, hogy Rellonos vagyok? - kérdeztem, azután hunyorogva-csücsörítve merültem el az ezzel kapcsolatban lábra kapó saját gondolataimban, egészen addig, amíg... - Na, végre valaki!
Amint megpillantottam a tanár urat, felpattantam, és mindenről, a földön heverő fényképezőgépről, az újságírópalántáról és a szőke lányról is azonnal megfeledkezve vágtam át magam az embertömegen, hogy a férfi távolodó alakját csillogó szemekkel kövessem. Tettre készen álltam meg tőle néhány méterre, pániktól zsongó fiatalok között.
- Seth! - kiáltottam neki hunyorgó, komoly szemekkel, magam sem értve, honnan véve a bátorságot arra, hogy nevén szólítsam. De így történt. - Segítek, amiben tudok.