Mesélő

Kicsit későn kapcsol, így a gyermeknek van alkalma elkapnia a kezét - védekezni ellen pedig nemigen lehet. Engedelmeskedve a kényszernek, átlépi a küszöböt, az arcán passzív riadalommal. Miért kellett volna a dolgoknak egyszerűnek lennie?
 - Nem, thanks.
Böki ki egyszerűen,, dehogy kér még inni is, menekül a tiltott helyről, amilyen gyorsan csak lehetősége lesz rá. Sandán körbenéz a szobában, mintha arra számítana, itt lapul valahol a nő és majd jól fenéken billentve kizavarja innen. Az nem lenne rossz jelenleg.
 - Az vagyok... most kezdtem.
Ha így van, hát vár. Nem ül le, az végképp azt jelezné, sokáig tervez maradni. Ez persze nincs így.

Dr. Mácsai Zója és Mira

Végül megadva magát a felsőbb akaratnak, akit egy nyolc éves képvisel, helyet foglal. Belátja, hamarabb úgysem menekül, minthogy a kislány édesanyja visszaérjen.
Feszélyezve méregeti a gyermeket. Néha, szentimentálisabb pillanataiban, amikor eszébe jutott a lánya - alkalomadtán, pár évente -, valahogy úgy képzelte el, ha egyszer égi csoda folytán találkoznia kell vele, az egész valahogy más lesz. Az anyja mindig azt mondta neki, éreznie kell majd valamit, valami szokatlant vele kapcsolatban. Sosem vallotta volna be, de valahol mélyen hitt ebben, hogy általánosan, a normális emberek ráéreznek erre.
Most azonban, ahogy itt ül, kutya módjára billegtetve a fejét jobbra-balra, mégsem történik semmi ilyesmi.
A gyerek egyszerű idegen maradt.
Az ajtó nyikorgásának hangjára arra fordítja a fejét, a nő arcára kiülő, jeges döbbenetre nem reagál. Jogos. A legutóbbi elutasító magatartása óta nem telt el sok idő. Az elhatározásában pedig cseppet sem változott.
 - A baglyom egy barom. Hisztériás rohama lett, amint meglátta a papírt.
Fintorog egy aprót. Már rég meg kellett volna sütnie azt a madarat nyárson, akkor is sokkal több haszna lenne.
 - Talán.

Zója

Dr. Mácsai Zója

 - Just shut up.
A válasz jóval durvábbra sikerült, mint azt eredetileg eltervezte. Sosem tudott igazán uralkodni magán, gyerekkorában nem volt kötelező, manapság pedig a munkája nyomán megeshet, hogy cseppet... lobbanékonyabb a kelleténél.
Utálja ezt. Ezt az... okoskodást. Úgy beszél vele ez a nő, mintha a tanárnénije lenne, ő pedig egy hisztis gyerek (pedig nem az, de nem ám).
 - Totál normálisan kommunikálok, nem? - felkel, nem verbálisan is kifejezve a tényt, mennyire feszélyezve érzi magát a bőrében - És nem is... utálok senkit.
Sértődötten, mint egy gyerek, fonja össze a karjait. Nem megy neki ez az önkifejezés sem, talán több időt kellene a pszichológusi szobában töltenie anélkül, hogy kiborulna. Bár ez nem nevezhető kiborulásnak, hiszen még nem vágott semmit a földhöz. Azt teszi, ha végképp tehetetlen.
 - De ne nevezd a gyerekemnek, mert nekem nincs olyanom. Nem volt, nem lesz. Ennyi. Csináld meg a papírokat.

Zója

András

A vacsorát - mint mindig - egyedül töltöttem. Jó, ültek mellettem, de szinte észre sem vett senki. Én sem szóltam hozzájuk, ezért ők sem hozzám. Ez most már nagyon aggasztó. Rossz, hogy nincs legalább egyetlenegy barátom. A reggelit és az ebédet is csendben, magányosan szoktam elfogyasztani. Miután végzek az evéssel rendszerint visszatérek a Gólyalakba és olvasok. Bizony. Már öt éve járok ide és még a Gólyalakban lakom. Mivel nem kértem még meg senkit, hogy hadd költözzek már be mellé, nincsen rendes szobám. De néha ők is felkereshetnének engem, nem? Miért mindig kell hozzájuk igazodnom? Ah, mindegy... Be kell látnom, hogy én magányosan fogok meghalni.
Mivel már nem is a könyvemre figyelek,(bizony, könyvet olvastam, már megint) felkelek az ágyikómból és azon kezdek gondolkodni, hogy mit is csináljak. Mindjárt takarodó, de nem vagyok álmos. Nincs kedvem itt lenni, de ha elkapnak... á, nem kapnak el. Tízre visszaérek. Gyorsan felhúzom a lábamra a cipőm és már el is indulok. Még nem tudom, hogy merre menjek, mert egy csomó hely van, ahol még nem jártam. De... talán az erkély jó lesz. Szerencsére a kék színű meleg pulcsi van rajtam, amiben egyáltalán nem fázom. A hajamat kicsit megigazítom az ujjaimmal, mert lehet, hogy találkozni fogok valakivel és akkor nem szeretnék rosszul festeni. Báár... ha bárkivel is találkozok az vagy le fog pottyantani, vagy egy prefi lesz, aki visszaküld a hálóba. Esetleg tényleg találkozok egy olyan egyénnel, aki szívesen csevegne velem. Á, ez kizárt.
Ekkor meg is érkezem az erkélyhez. Kinyitom az ajtót és a huzat miatt a szél a hajamba kap. Gyorsan becsukom, mert nem akarok nagy hangzavart kelteni. Odasétálok a korláthoz és Bogolyfalvát kezdem kémlelni.

Melegszendó

Ismét a takarodó idejéhez közeledve indult meg Amira kifelé. Mostanában sűrűn tartózkodik éjszaka kint, visszatért az éjjeli bagoly énje. Előre látta, hogy tesz majd egy prefektusi sétát is, ezért a készülődés során vastag pulcsijára kitűzte a jelvényét. Haja finom hullámokban omlott a vállára, a sminkje pedig teljes mértékben igazodott a ruhájához, azaz csak vékonyan kihúzta a szemét, és ajkára is világosabb árnyalatú rúzs került.
Ecset és Leo a szobában maradtak. Jó kisgyerekek módjára lefeküdtek aludni, hosszú napjuk volt. Jártak minden felé a gazdival, és sokat játszottak. Ennek egyébként a lány eléggé örült, ugyanis sűrűn rosszalkodnak ha nincsenek lefárasztva.
Mira célirányosan az Erkély felé sétált, normál tempóban. Csak elvétve futott össze pár diákkal, akik már a körletükbe igyekeztek. Egy rossz szava nem volt senkihez, eléggé el volt amúgy is gondolkodva. Nem ment haza ebben a szünetben, és átfutott az agyán, hogy talán mégis haza kéne látogatni egy kis időre. A tanév közben járt otthon, de akkor csak az anyjával töltötte az időt. A testvéreit is régen látta már, kivéve Maxie-t.
A nagy elmefuttatás közepette alig vette észre, hogy megérkezett az erkélyhez. Megállt az ajtó előtt, és fejcsóválva lépett ki a hűvösre. Egy srác teljes nyugodtságban támaszkodott a korlátnál. Körülbelül három perce lett volna rá, hogy visszafusson a hálójába, ha nem akar büntetést.
Egy szó nélkül támaszkodott mellé, és ugyanúgy a falut kémlelte, mint a srác.

Ruha

Talán vissza kéne menni a Gólyalakba, hiszen mindjárt takarodó és nem akarom, hogy elkapjanak. Az, az nem én lennék. Még soha sem szegtem meg szabályt és nem is akarok. Vagyis... de, igen! Én nem akarok örökre ilyen kis nyomi maradni, aki mindent betart, mindig engedelmeskedik. Meg akarok változni! De félek, hogy akkor egyáltalán nem fognak elfogadni az emberek, ha olyan lennék, mint egy rellonos. Lehet még a saját házam is kiutálna. Istenem, még most is milyen szerencsétlen vagyok! Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Ah, utálok itt lenni.
Ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, míg a falut bámulom. Március vége van, de még mindent hó borít. Így egész szép a falu. Már régen jártam ott, pedig a Pillangó-varázsban nagyon finom zöld-teát árulnak. Mmmm... imádom. Ekkor lépteket hallok és mire megfordulok, már be is lép egy egész csinos lány. Jut eszembe. Még sosem volt barátnőm és ez is olyan gáz. Még szerelmes sem voltam. Mégis milyen életem van nekem?! Ha?! Mivel érdemeltem ki ezt?! Visszafordulok és továbbra is a falut kémlelem. Hallom, hogy a leányzó egyre csak közeledik, ám ekkor mellém ér és ő is a falut kezdi vizslatni. Talán meg kéne szólítanom, de nem tudom, mit is mondhatnék.
 - Szi...szi...szia. - köszönök kicsit félénken. Ah, légy már férfi! Teljesen dedósnak fog nézni! - Yannicknak hívnak. Újvári. Te biztos Amira vagy. Már láttalak a folyosón. -
Ajaj, ő prefi, simán megbüntethet. De nem érdekel. Laza vagyok, nagyfiú vagyok, menő vagyok.
 - Rellonos vagy. Kérhetek tőled valamit? Őőő... - próbálom összeszedni a gondolataimat. - Segítenél nekem megváltozni? Szerintem azt sem tudod, hogy ki vagyok, pedig már öt éve idejárok és kiszeretnék tűnni. Nem akarok többé a kis magányos nyomi gyerek lenni.

Melegszendó

Unalmas a Sárkányfészek, Kristóf nélkül pedig pláne. Valószínűleg ezért jár gyakran kint a lány, ilyenkor pedig a rosszalkodók eléggé ráfaragnak. Már ha nem kerüli el Mira figyelmét, mint ahogy majdnem Dávid és Vanília.
Az erkélyre bizony nem csak azért érkezett, hogy friss levegőt szívjon. Egyszerűen pont megfelelő helynek gondolta ahhoz, hogy rossz példát mutasson, és elszívjon egy szál cigit. Bianca miatt a szobájukban kevesebbszer gyújt rá, ami az utóbbi időben szokatlan, hiszen kezd erre a csúnya dologra visszaszokni, és jobb esetben naponta gyújt rá.
Mivel nem volt egyedül, várt gy picit. A srác mellé dőlt, és bámult ki a fejéből. Pár másodpercig. Aztán végül is a valamit valamiért elven rájött, hogy ha nem bünteti meg az idegent, akkor ő sem fogja senkinek elmondani, hogy prefktus létére mit csinált. Előhúzta zsebéből a gyújtót és a cigit, már a harmadik slukknál tartott amikor a mellette álló megszólította.
-Ühüm -hümmögött csak válaszképpen. Na igen, azért a legtöbben ismerik, van elég sok hely, ahol összefuthattak a nevével, vagy akár már vele is. Igazándiból a Yannick gyerek pontosan hidegen hagyta, előre látta, hogy a nevét sem fogja megjegyezni. Csak szívta tovább a cigijét, nem foglalkozva azzal, hogy a srác biztos valami üdvrivalgást vár, amiért megismerték egymást.
Ahogy tovább magyarázott, már Mira nem bírta, és hangosan felnevetett. Ez a nevetés dolog annyira "jól" sikerült, hogy köhögni kezdett tőle és a cigitől, szóval a maradék a szálból le lett pöckölve az erkélyről.
-Nem vagyok a jótündér keresztanya a mugli mesékből -megcsóválta a fejét. Az előbbi nevetőgörcsből egy pillanat alatt váltott teljesen komoly arcra, és ezzel a lendülettel le is ült egy hozzá közeli székre. Köhögött még párat, majd a srácra emelte tekintetét.
-Egyáltalán mit vársz tőlem? Hogy menjünk el a hotelbe, hogy aztán tudj mesélni és "menő" legyél? -a menő szócskánál idézőjeleket mutatott a levegőben, és egyébként tényleg nem értette, hogy pontosan mit is vár el tőle a srác. Ebbe a verzióba biztos nem ment volna bele, habár az Edictum tuti lehozta volna a pletykarovatban, és hoppá, máris hírneve van.

Kezeimet a zsebembe mélyesztem, mert kezdek kicsit fázni. Ami nem meglepő, hiszen majdnem olyan hideg van, mint januárban, pedig hamarosan április, a második tavaszi hónap. Már nyílnia kéne a virágoknak, a madaraknak visszaköltözni, a napnak pedig sütni. De erre szerintem még egy jó ideig várhatok. Már elegem van a télből. Mindig is utáltam azt az évszakot. Olyan fehér és hideg. Akkor inkább a tavasz, ami kicsit ravasz, mert sosem lehet tudni, hogy eső fog esni, vagy hét ágra fog sütni a nap. Kiszámíthatatlan. Olyan mint... hát nem, nem olyan mint én. Bah, inkább ebbe nem megyek bele, mert megint felhergelném a magam, amit nem szeretnék. Szinte mindennap csak magamat ócsárolom, hogy milyen béna vagyok. Elég volt! Végre tennem kéne valamit, hogy ez elmúljon. Igen, tenni is fogok! Oké. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem így lesz. Ugyanúgy tanulni fogok és ugyanolyan csendes leszek. De hát ez vagyok én. Megtudnék változni, csak félek, hogy milyen lenne az ÚjYannick. De akkor biztos ismerné mindenki a nevem, mert akkor úgy viselkednék, mint egy rellonos. Akit csak a rossz dolgai miatt ismer az egész suli. Akitől mindenki fél. Akinek lenne egy-két haverja. Ez a Yannick soha nem fog eljönni, ebben biztos vagyok.
Ekkor nyílik az ajtó és belép rajta egy nagyon szép lány. Ismerősnek tűnik. Ahogy közelebb jön, észreveszem, hogy Amira Loveuarddal van dolgom, aki arról híres, hogy milyen sok pasija van/volt. Mindenki híres valamiről, csak én nem. Azt sem tudják, hogy létezem. Szóval ez a lány ugyanúgy nekitámaszkodik a korlátnak és rágyújt egy cigire. Cigaretta. Még soha sem próbáltam ki, mert károsítja a szervezetet. Rákot okozhat, amit én nem akarok. De egyszer ezt is ki kéne próbálnom.
Egy kis ideig azon gondolkodom, hogy leszólítsam-e a lányt, de végül az igen mellett döntök. Miután bemutatkozom, csak annyit mond: ühüm. Gondolhattam volna, hogy nem akar velem beszélgetni. Ki akarna velem dumálni? Megforgatom a szemeimet, majd folytatom. Miután befejezem a mondandómat, Amira nevetni kezd. Megvakarom a fejem és egy nagy levegőt veszek. Ne merj elérzékenyülni! Természetesen rosszul esik, hogy kinevet, de muszáj ezen (is) túl tennem magam. Ha azt akarom, hogy segítsen, azt is fogja csinálni. Muszáj lesz neki, mert az ÚjYannick akaratos lesz.
 - Talán. De itt is elmondom. Tudom, hogy nem fog érdekelni, miért is érdekelne? De senkivel sem tudom megosztani a gondolataimat, pedig muszáj, mert egyszer felrobbanok. - mondom csendesen. Helyet foglalok az előtte lévő széken és folytatom. - Te nem tudod milyen érzés, ha senki sem tudja, hogy ki vagy. Ha senki soha meg nem kérdezi, hogy "mi újság?" Ha átnéznek rajtad az emberek, mert sosem mersz megszólalni, ugyanis félsz, hogy kinevetnek. Ha sosem mondod ki azt, amit gondolsz. Ha semmibe vesznek és csak arra kellesz, hogy megcsináld a másiknak a házit. Nos, én ilyen vagyok és szeretnék erősebb lenni. Megváltozni, mert nem akarok örökre ilyen lenni. Más akarok lenni, egy igazi rellonos, aki kemény és minden hidegen hagyja, de beszól a másiknak, ha kell. - miután végzek ránézek a lányra, majd ennyit mondok: - Kérlek.

Melegszendó

Különös, amikor valaki egy ismeretlen által okozott nevetőgörcs-cigifüst félretüdőzésébe akar belehalni. Még nem volt kész rá a prefektus, hogy ilyen módon -vagy másképp- elhagyja a kis világát, bár tutira visszatért volna szellemként.
Nem igazán értette, hogy mi a problémája a fiúnak, főleg azt nem, hogy miért kér segítséget ahhoz, hogy kitűnjön. És egyáltalán miért pont tőle? Tudhatná már, hogy ha nem a legjobb barátja, vagy a szerelme, akkor elmehet a fenébe. Meg is mondta a véleményét az egészről, de azért a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, és rákérdezett, hogy mit várna tőle.
Átfutott az agyán, hogy ha már Maryvel is kivételt tett, esetleg még Yannick is belefér... A lány igazából csak azért került Mira kezei közé, mert látta benne az ismerőset, és ezt nem akarta veszni hagyni. Főleg mivel tanoncka eggyel a csárdában ismerkedett meg ahol minden bizonnyal szétkapták volna a bicegő kislányt.
-Óh! A végén még elbőgöm magam -gúnyos hangneméhez ilyen arckifejezés is társult. Nem tudta eldönteni, hogy röhögje képen, vagy sajnálja amiért ilyen. Mivel mindenki magáért felelős, inkább az utóbbira jutott. Aztán tovább hallgatta a szövegelést.
-Oké. Befogtad? -szemöldökét felvonva pislogott pár másodpercig rá. Na mintha a kérlek annyira hatásos lenne. Mira nagyot sóhajtott mielőtt szólt volna. Egyébként nehezére esett kigondolni, hogy mit mondjon, ugyanis általában nem alacsonyodik le senkihez annyira, hogy hosszabban jártassa a száját.
-Most komolyan, nem elsős vagy, akinek nem volt még esélye rá, hogy megmutassa milyen is tud lenni. Nem én vagyok az egyetlen rellonos, és mellesleg...van jobb dolgom is, mint az ilyen elesetteket pesztrálni. Menj el a pszichológushoz, ő biztos tud veled kezdeni valamit -nemes egyszerűséggel megvonta a vállát, és az égre emelte a tekintetét.
Egyszer ő is ilyen volt. Vagyis nem egy nyuszi, de egy senki. Főleg amikor még nem jártak iskolába... Ahogy megszabadult a testvérétől akkoriban, úgy nőtt az önbizalma, és lett az, aki most. Percek teltek el így, hogy csendben hallgatott, és gondolkodott. Talán mindenkinek jár még egy esély.
-Tudod mit? Látom benned, hogy akarod. Érdekes, de beszéltél hozzám, szóval annyira mégsem lehetsz félénk. Benne vagyok, egy igazi főhőst faragok belőled -mondandója közepe felé járva nézett csak a vele szembe ülőre, pislogás nélkül állta a tekintetét.
-De baromi keményen megfoglak dolgoztatni -tovább nem akart ott maradni, fogta magát, és felkelt. Az ajtóhoz sétált, de mielőtt kilépett volna, még megtorpant.
-Ó és holnap keress meg a büntetésed ügyében -rákacsintott a fiúra, és tovább indult.

- Már rég nem az a célom, hogy felbosszantsalak.. - mondtam játszadozva, és a lehető legegyszerűbben. Azon a szinten egész hamar túllendültem, néhány másodpercembe telt, vagy legfeljebb két percbe, annál nem fájt többe. Minek is szánjak rá időt teljesen feleslegesen, ha ennyire már kiismertem ellenfelemet. A flaskás balhén túllépve esküszöm azt hittem ott hagy, de nem így tett. Csak megfordult, és rágyújtott. Mivel nem vagyok egy dohányzós típus, de nem is különösebben zavar a füst, így rezzenéstelenül álldogáltam tovább. Amikor feltette a kérdést, átlestem a vállam fölött, a kinti sötét terepre, majd vissza beszélgetőpartneremre.
- Amíg úgy nem döntök, hogy unom az itt létet. De hiszen még csak most kezd érdekes lenni.. - jelentettem ki egyszerűen, majd ellöktem magam a korláttól, odasétáltam elé, kivettem a kezéből a háromnegyedéig elszívott szálat, elnyomtam, és elpöcköltem. - Na szóval. Unatkozol. Én is kezdek. Mivel is lehetne feldobni a hangulatot? - tettem fel egy költői kérdést, ujjaimmal játszadozva mellkasán. Mosolyogva pillantottam fel rá, majd fordultam meg, és sétáltam az elhelyezett ülőalkalmatosságokhoz, ahol helyet is foglaltam. Nem tudom megítélni az eddigiekből, vajon mennyire lesz vevő a "kis játékomra". Mindenesetre egy próbát megér, ha már itt vagyok, tegyük érdekesebbé az ittlétem. Hiszen azt nem szeretném, ha meghalna a hangulat. Még véletlenül sem.

Dr. Mácsai Zója

 - Ez meg nem a te kényed-kedved szerint fog történni.
Megtartja a sértődött, már-már hisztérikus hangnemet, amiről tudatosan még csak elképzelése sincs. Nyilvánvaló, miért zavarja ennyire a téma és miért kerüli minden áron. Ezek azonban a lélek olyan rétegei, amibe hősünk nem akar, így nem is fog semmilyen belátást engedni.
Egyszerűen ingerült és kész. Paff.
 - Nincsenek nem tapasztalt érzéseim.
Vágja rá konokul, akár egy kisgyerek. Még hogy Ő. Ilyen témáról végképp nem szeretne vitát nyitni, de nem ám.
Reméli, hogy Zója nem rugózik tovább ezen. Egyáltalán, miért kellett szoba hoznia?
 - Semmit sem. Ezért jötten.
Vonja meg a vállát egyszerűen, részéről lezártnak tekintve mindent, de mindent.

Zója

Egy újabb hosszú nap után fáradtan dőltem le este az ágyamba. Egy ideig bámultam a plafont, aztán oldalra fordultam, de nem tudtam aludni. Forgolódtam még egy ideig, aztán idegesen ültem fel az ágyamban. Felvettem egy szabadidőnadrágot és a hozzátartozó melegítőfölsőt, aztán halkan kimentem a szobából. A többiek már aludtak, nem akartam felkelteni őket. A folyosó kihalt volt. Ahogy tovább mentem sem találkoztam senkivel, így sikerült megállapítanom, hogy már a takarodó után járhatunk. Nem zavart, mivel senki nem volt itt, nem volt rá esély, hogy valaki, aki pont prefektus erre járna, és megbüntethetne. Ahhoz eléggé szerencsétlennek kéne lennem.
Lassan sétáltam a folyosón, de lépteim hangosak voltak. Leginkább a földet néztem, csak párszor néztem fel, hogy tudjam, merre járok. Kábé tíz perccel később arra kaptam fel a fejem, hogy ketten vitatkoznak. Körbenéztem, de nem volt ott senki. A hang irányába sétáltam, végül egy kép mellett álltam meg. Furcsán néztem a festményre, aki éppen a mellette lévővel próbálta megértetni, hogy neki van igaza. Még érvelt is, csak hangosabban, mint azt ilyenkor nyugodtan tudná hallgatni az ember. Amíg ők vitatkoztak én egy kicsit arrébb sétáltam, hogy megnézzem a többi festményt. A két nő rikácsolása viszont egyre jobban zavart. A fejemet fogva néztem rájuk.
- Maradjatok már nyugton! -Halkan beszéltem, de a hangom parancsoló volt. Egy-egy gonosz pillantás után visszafordultam. Egy ideig magukban mérgelődtek a festmények, de hamar újra veszekedni kezdtek. Előkaptam a pálcám, és visszafordultam.
- Pofix! -Mondtam el a varázslatot, remélve, hogy így csendben maradnak. Aztán, hogy egy kicsit szórakozzak is, újra felemeltem a pálcám. - Tarantallegra! -Nekidőltem a szemben lévő falnak, és onnan figyeltem, ahogy az idős nő táncol. Hogy még élvezhetőbb legyen, még egyszer használtam a pálcám. -Turphellus! -Oldalra döntöttem a fejem, így figyeltem, ahogy a -most már- fiatal nő táncol.

Eric

Ma korábban indultam az ellenőrző körútra, és ráadásul teljesen egyedül, mert Noelnek másfelé akadt dolga, én viszont már képtelen voltam nyugton ülni. Nem volt még tíz óra, szóval egyelőre nem a kint mászkáló diákokat figyeltem, hanem azt, hogy mit is tesznek ezek a diákok. Persze nem gondoltam, hogy majd pont akkor fognak mindenfélét csinálni, mikor elhaladok mellettük, de hát ki tudja, éppen mit forgatnak ezek a fejükben. Hajlamos voltam eléggé gyanakvó lenni velük.
Nem szerettem a harsogó portrék folyosóját, éppen azért, amit a neve is sejtetett - vagyis a hangzavar miatt, ami ott fogadta az embert. Nem tűrtem jól, érzékeny volt a fülem, de a munka az munka, hát erre is elkanyarodtam, csak hogy felvont szemöldökkel rögtön meg is álljak a folyosó végén. Nocsak, egy jómadár.
- Mi a nyavalyát csinálsz te ott? - dörrentem rá a gyerekre. Nem ismertem őt, valószínűleg már az után érkezhetett, hogy elhagytam a kastélyt januárban, vagy eleve egy elsősről volt szó, de ez nem volt mentség a számára. Rongálni akkor sem lehet.
- Nevet, házat, évfolyamot! - léptem oda hozzá, megszemlélve a változtatásokat, amiket a festményen eszközölt, és miután vetettem a y srácra egy hideg pillantást, a pálcámmal a nőalak felé intettem. - Finite Incantatem!
Aztán újra a fiú felé fordultam, várva, hogy vajon engedelmeskedik-e a kérésnek, vagy valami keményebb módszerhez kell folyamodnom, hogy kiszedjem belőle a kellő információkat. Persze nem szabad áltatnia magát, ha akarom, akkor bármikor megtalálom, az után is, hogy esetleg elszelel, amit viszont amúgy sem hagynék.
Oké, hogy szerintem is utálatosak voltak ezek a portrék, de ami sok, az sok.

Lyra

Már egészen elmerültem a táncoló nőben, amikor valaki kiabálni kezdett. Már vettem elő a pálcámat, hogy őt is elhallgattassam, amikor észrevettem, hogy nem egy újabb festmény szállt be a vitába.
- Én? Éppen nézem, ahogy táncol az a nő ott! -Mutattam a képre. Nem hazudtam, de a lány tekintetéből elnézve lehet azt kellett volna. A "műsoromat" egy pillanat alatt megszakította, mire én is vetettem rá egy mérges tekintetet. Pedig annyit dolgoztam vele, hogy tökéletes legyen! Minimum fél perc erre ment el az életemből.
- Általában nem így szoktak bepróbálkozni nálam. -Feleltem az újabb kérdésére. Egyértelműen ismerkedési szándéknak gondoltam az előbbi megszólalását, bár kedvesebbnek szoktam elképzelni az első beszélgetést. -Eric vagyok, egyelőre legyen elég ennyi. -Válaszoltam egy kicsit később, remélve, hogy ennyivel megelégszik. -És te ki vagy? Ilyenkor már nem szoktak kijönni a lányok a szobájukból. -Féloldalas mosoly kerül az arcomra. -Nevet, házat, évfolyamot! -Ismétlem meg hasonló stílusban, mint ő. Akkor ismerkedjünk hideg pillantások közepette. Jó kapcsolatnak nézünk elébe.
A falnak dőlve fürkésztem a lányt, aztán a képre néztem. Ő mérgesen nézett rám, nem tűnt boldognak. Sőt, szinte sugárzott róla, hogy legszívesebben lejönne onnan, és megpróbálna bosszút állni. Mosolyomra csak elfordult. Azt hiszem nem ő lesz a kedvenc festményem. Figyelmemet újra a lánynak szenteltem, továbbra is mosolyogva figyeltem, és azon gondolkoztam, hogy vajon miért ilyen morcos. Lehet, hogy csak fáradt, de akkor nem itt lenne, hanem aludna. Majd ha jobb kedve lesz talán megkérdezem.

Eric

A fiú válaszára először is kedvem lett volna lefejelni a falat. Még hogy bepróbálkozni? Te jó ég, minden tinédzser fiú idióta?
Ennek ellenére rezzenéstelen arccal néztem vissza rá, olyan tekintettel, amitől még a szobrok is szívesen odébb mentek volna a helyükről.
- Prefektus vagyok, mestertanonc és rellonos. A nevemhez semmi közöd - mondtam neki hidegen, elengedve a fülem mellett a megjegyzését, amivel még csak nem is volt igaza. Én például mindig is kijártam ilyenkor, pedig lány vagyok.
Ezzel együtt is kezdtem ideges lenni, mert ha valaki gúnyolódik, azt kifejezetten rühellem, de mivel többre tartottam magam egy rongáló kölyöknél, még nem hagytam, hogy elszakadjon az a bizonyos cérna. Ahhoz ennél több kell.
- Tehát. Kezdjük elölről. Milyen Eric vagy, és melyik házba jársz? Ne hidd, hogy nem tudom meg, ha akarom, de szerintem te is jobban járnál, ha nem az igazgatóhoz rángatnálak be ilyenkor.
Ugyan azért, amit csinált, eredetileg nem akartam valami nagy büntetést adni, maximum egy kis festményporolást, de az, ahogy válaszolgatott, nagyon nem tetszett, és ha ez így marad, akkor többre számíthat ennél. Nem vagyok egy édes aranyos navinés csillámpóni, aki eltűri az ilyen stílust.
Így aztán merőn néztem a fiú szemébe, várva, hogy méltóztasson végre érdemi információkat adni magáról, mielőtt még egyéb módon kellene fellépnem ellene. Na meg azt se felejtsük el, hogy itt nincs senki, aki látna, úgyhogy akár szitává is átkozhatom, ha nagyon felhúz. Milyen szép is lenne!

Mr. Krise *-*

Lassú léptekkel hagyom el az Üvegházat, mint aki délutáni sétára indul... este kilenc tájékán, de ez mellékes. Le van beszélve a dolog, és nem kellene késnem, ha nem szeretném, hogy egy negyedikes fellógasson valahová. Igazából, fogalmam sincs, hová tűnt az eszem, mikor Benji elé álltam azzal az elhatározással, hogy ő segíteni fog nekem betörni a tanáriba. Oké, már akkor tudtam, hogy ez lesz, mikor meghallottam, hogy már sikerrel járt egyszer.  
Amúgy is, valahogy ápolni kéne a jó viszonyt a háztársakkal, és mi se lehetne ennél alkalmasabb, mint a betörés? Az igazán össze tudja kovácsolni az embereket, nem?
Szokásom átmasírozni mostanság a réten, hogy megnézzem, Noel nem hagyott-e ott valakit, de eddig csak a csajt találtam, ami bár számomra lehangoló, a lakótársam részéről igazán dicséretre méltó. Na, nem mintha félteném Noelt, tudom, hogy kreatív, ha arról van szó.
Óvatosan lépkedek már a falak között, semmi kedvem összefutni egy prefivel se. Aztán a tanári folyosójára érve, behúzódok az egyik sarokba, hogy engem ne lássanak meg könnyem, nekem viszont panoráma kilátásom legyen.
Várok...várok...várok... aztán lépteket hallok. Összébb húzom magam, bár meg nem mondom, miért. És ha meglátom Benjit, megvárom, míg ideér, aztán, ha nem jön közbe semmi, hirtelen rántom be magam mellé, mert ugye remélhetőleg nem vett észre.
- Bu- súgom neki, miközben ezer wattos vigyorom szegezem rá. Még csak az se hat meg különösebben, hogy lehet, közelebb van, mint amennyit én el bírok tűrni általában.
- Hát tényleg ennyire jó fej lennél?- már-már csillognak a szemeim, mert nem fenyegettem meg, így benne van a pakliban, hogy nem jön el.

Ophelia

 Hatalmas szívvel áldhatta meg a jó Isten, vagy, legalább is benne van a mókázásban. Nem hitte volna, hogy visszatérte után bárki megleli újdonsült szobája ablakában lógva, miközben levegőzik. Viszont nem is akárki találta meg. Prédikátor vagy bármi más helyett egy leányzó állt elé, elég furcsa kéréssel. Betörni a tanáriba. Nem elsőre tesz ilyet, annak idején már bemerészkedett az oroszlánok barlangjába, és, mivel még mindig él, sikeresen ki is jutott. Nem nagy kunszt, a betörés szó sem illik rá, inkább csak annyi, hogy illetéktelen behatolás. Úgy bizony.
Beleegyezve váltak el, ment a maga dolgára, hiszen volt még pár neki, amit el kellett intéznie, de ezek után már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnia. Csak pálcáját dugta zsebre, mikor elindul a körletből kifelé, egy gyufaszálat rágcsálva jobb híján. Lassan haladt, nem sietett, a késés sem érdekelte, ő nemigen tart fejbe semmiféle időpontot sem, nem az ő műfaja. Csak halad előre, a jól ismert utat követve igyekszik a tanári felé, vagyis inkább a folyosóra, ahol a megbeszélt találkozó helyszíne volt. Ásított egyet, kihúzva a szájából a gyufát, melyet csak a művelet végeztével tette csak vissza és körbetekintett. Kihalt volt minden, csendes, de hát mit várt, a pizsi fel van lőve, nem mernek kibújni a vackukból a kisegerek. Pedig, csak most kezdődik az élet. Odaérve lassan, már keresi tekintetével a lányt, de nemigen leli. Felvont szemöldökkel tekint végig a folyosón, hogy talán el sem jött, mert berezelt, amikor is érezte a fogást a karján. Hagyta magát, hogy elrántsák, nagy lendülettel érkezett a lány elé, és a falnak támasztva a kezeit, valahol a lány feje mellett, leparkol, széles vigyorral az arcán.
- Bu. - köszönt vissza, ha már ilyen sajátosan tette maga a lány is, és a kérdésre csak gondolkodó arcot vágott. Megingatta végül a fejét, hogy azért mindent nem tesz meg, csak olyat, ami kedvére való.
- Meg nem fixáltuk az árakat.. - kezd bele végül, mintha valóban kért is volna fizetséget, majd ismét vigyorogva tekint rá. - Amúgy nem, csak ma jó napom van. Meg, elég jó volt az ötlet. - bökte ki végül, majd ismét körbetekintett, hogy nem-e tévedt erre valaki, no meg, mire várnak még.
- Most akarod? - nézett le rá végül, várva, hogy mikor léphet az ajtó felé.

Mr. Krise *-*

Persze, mert amúgy marha természetes, hogy a kisebbek, csak úgy rárontanak az idősebbekre, hogy segítsenek már nekik, az meg még természetesebb, hogy az idősebbek ezt meg is teszik. Mindent összevetve, marha nagy mázlista vagyok. Tulajdonképp, abban sem vagyok biztos, hogy bárki oda mer állni Krise elé, hisz nem olyan bizalomgerjesztő a kinézete, én mindenesetre megtettem, tessék szépen hőssé avatni. Ja, és még élek, de ez mellékes.
Arról viszont gőzöm sincs, hogy a srácot mi késztette arra, hogy ahelyett, hogy szemközt röhögött volna, belement abba, hogy velem tartson, de minek is törődjek ezzel, ha a lényeg fix. Megszerzem azt az órarendet. Igen, ez az ultra gázos akciónk célja, egy hülye órarend. Oké, nekem ez sokat számít, tényleg nem szeretnék arra kelni, hogy valakik mandragórát ültetnek a fejem felett, vagy hasonlók, bár sejtem, hogy a tanár nem hagyna annyi ideig aludni.
Ahogy az akcióm sikeres lesz, még nagyobb vigyorra húzom ajkaim, bár egy cseppet csalódott vagyok, hogy azért meg nem sikerült ijesztenem, de majd legközelebb. Elnézek oldalra, és miután alaposan megnéztem magamnak a kezét, elégedetlenül tekintek rá.
- Heh, neked kéne az én foglyomnak lenned, és nem fordítva. Így most hogy fogom elhíresztelni, hogy elkaptam egy negyedikest?- játékosan elhúzom a szám, de aztán már mosolygok is. Mostanában egyre gyakrabban előfordul az ilyesmi, az ember azt hinné, hogy szívok valamit, vagy ilyesmi, pedig nem. Tiszta vagyok, mint a lepedő mosás után.
- Ohh tényleg.... a legfontosabb kimaradt... mit kérsz érte?- én ezt halál komoly fejjel teszem fel, mert még csak meg sem fogalmazódik bennem, hogy egy rellonos önzetlen lenne, ugyan már... az rontana a ház imidzsén.
- Hát igen- dobom hátra a hajam, önelégült vigyorral, mert hogy az ötlet tőlem származik, és azért van bennem némi egoizmus. Na, ezzel nem arra célzok, hogy elvárom, istenítsenek, meg emeljenek oltárt, esetleg áldozzanak tyúkot.
Mivel Benji elég magas, már hozzám képest, ezért kénytelen vagyok a derekába kapaszkodni, hogy hasra esés nélkül ki tudjak tekinteni mögüle.
- Aha, csak vigyázzunk Lyráékkal, azt hiszem, erre fele járőröznek ma- na igen, van egy hatalmas előnye annak, ha az ember lánya prefektusokkal lakik együtt.
- Igen, engem is megbüntetnek- szögezem le szem forgatva, mert nem egyszer hallottam már, hogy velem kivételeznek, csak mert jóban vagyunk, nincs így. Azért inkább kivételezhetnének, mert a szellemtan tanár az unokanővérem, de ezt nem verem nagy dobra.
- Na, gyerünk- kezembe véve az irányítást, már indulnék is el, de aztán hallom a lépteket, így most egy szobor mögé rántom magammal szegényt.
- Vagy... várjuk meg míg ezek elmennek- súgom neki a fenomenális ötletem, és megeresztek egy angyali mosolyt.

Lyra nénje ^^

Nos, ez a nap egész jól ment. Ugyanis sikerült MOSOLYT csalnom egy RELLONOS arcára, méghozzá LYRA CASTLE-éra. Ügyes vagyok, szerintem. Miután megbeszéltük, hogy hogyan szeretném elveszíteni az életem, aztán elmagyarázta nekem szépen, hogy jó lenne, ha most rögtön elmondanám a nevem, - amit meg is tettem, pedig át akartam vágni - aztán pedig elhívtam sétálni. Mikor megfogtam a kezét kicsit mérges lett és kikapta a karmaim közül. Sőt, még a zsebébe is eldugta, nehogy újra megtaláljam.
 - Hát jó... de miért nem szereted, ha valaki megfogja a kezed? - kérdezem érdeklődve. - Különben meg kedves vagy te. - rámosolygok, aztán ha már nem kaparinthatom meg a kezét, kicsit közelebb húzódok hozzá. Így baktatunk fel egészen az erkélyig. Mikor megérkezünk kinyitom Lyra előtt az ajtót és megvárom, míg befárad és csak utána foglalok helyet az egyik széken. Egymással szemben ülünk, majd felteszek egy kérdést, amiért lehet el fog küldeni:
 - Te... khm... Miért viselkedsz így? Miért vagy ilyen hideg? Sosem értettem, hogy a rellonosok miért ilyenek. Szerintem az a legjobb, ha az ember mindenkivel jóban van és szent a béke. - mondom el a véleményem. - Látod, most is tök kedves voltál velem. Mondjuk a többieket se értem hogy miért bánnak úgy veletek, ahogy. Tök normálisan is eltudunk egymással beszélgetni, nem? - talán az idegeire megy ez a sok duma, de legalább nem neki kell beszélnie.
Mellesleg ez a helyszín sem volt jobb választás, hisz itt kb. ugyanolyan hideg van, mint a fénylő lelkekben. Sőt... talán itt még hidegebb, mert magasabban vagyunk. De teljesen mindegy. Szeretek itt ücsörögni és bámulni az eget. Jó ez a hely.

Erdős Julianna

Lyra

A válaszom gondolom nem tetszett neki, mert elég keményen nézett vissza. Kedvem lett volna egy lépést hátrálni, de mögöttem volt a fal.
Kérdésemre hamar kaptam választ is, bár jobban jártam volna, ha nem teszem fel. Szóval prefektus. Már értem miért van itt. Ráadásul rellonos, ami még rosszabb. Újra megkaptam az előző kérdéseket egy kis kiegészítéssel.
- Te se járnál jól, ha felkeltenéd az igazgatót. -Jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Oké, hogy velem van a baj, de a lány helyébe én inkább megvárnám, hogy reggel legyen. -Csak hogy örülj, levitás vagyok. Eric Chabot. Megfelel? -Még mindig féloldalas mosollyal néztem rá. Megfordult a fejemben, hogy valaki más nevét mondom, de nem ismerek másik Ericet, csak Weavert, de őt mindenki ismeri. Ráadásul a házvezető helyettesük is, szóval ezzel nem lett volna esélyem.
- Na, akkor most, hogy ezt megbeszéltük, folytathatnom végre az eddigi elfoglaltságom? -Fáradtan néztem rá, remélve, hogy most már békén hagy. Nem értettem, hogy miért volt ilyen szigorú, amikor csak a festménnyel szórakoztam, de azt egy mozdulattal vissza tudom csinálni, és senki sem tudta volna meg. Nem értem, minek ez a nagy felhajtás. Lehet, hogy csak rellonos, és szeret büntetni, de ennyiért?
A pálcámat szorongattam, valami új varázslaton gondolkoztam, közben a képet fürkésztem. Nem akartam újra megtáncoltatni, inkább valami mást, valami viccesebbet akartam. Olyat ami még talán a lánynak is tetszhet. Kinéztem egy másik képet, mert az előzőn lévő nőn nagyon az látszott, hogy mindjárt megkér valakit, hogy átkozzon meg engem. Ahhoz meg annyira nem volt kedvem. Kép van itt bőven, lesz miből válogatnom.