Lotte

Jól esik a tea, főleg így, hogy alapból jó hangulatban vagyok. Mondjuk még jobban élvezném, ha most azonnal elindulhatnék hazafelé és két órán belül átölelhetném anyát, de ezzel még várnom kell egy kicsit.
Most az is tökéletesen megfelel, hogy iszogathatom a finom italt és nemsokára az egyik kedvenc helyemre, az erkélyre is kiérek.
Kisebb-nagyobb meglepetésemre valaki már álldogál a korlát mellett, de most nem igazán foglalkozok vele. Lehet, hogy egy másik napon, más hangulatban már odamentem volna hozzá, de nem ma. Most csak a magányra és a csendre vágyom. Azonban váratlanul megszólal a lány és bemutatkozik. Először csak elfintorodom, mert most pont ehhez nem volt kedvem, de aztán jobban megnézem az ismeretlent és valami megfog benne. Egyrészt nagyon csinos, másrészt van benne egy feltűnő határozottság, ami manapság elég ritka a korombeli lányoknál. Na meg az a mosoly... egyenesen felhívás keringőre. Ennek szerintem nincsen srác, aki ellen tudna állni. 
A megfigyeléseim után én is felöltök egy csábos mosolyt, majd egyelőre a korlátról felelek a szőkeségnek.
- Szia Lotte! Hívhatlak így? A Charlotte túl komolyan hangzik. - Az ilyen típusú lányoknál szerintem nem baj, ha egy kicsit közvetlenebbül kezdem az ismerkedést, mint általában. Szerintem ő nem fog ettől megriadni, sőt talán még veszi is a lapot és ő is rákontráz valamivel.
- Én meg Dávid. - Direkt nem teszem hozzá a vezetéknevem, mert mindig jó ha valamit nem tud rólunk a másik. Mivel még nem ismerjük egymást, ezért csak olyan dolgot hallgathatok el, amit ő már elárult magáról.
- Ejjha! Vagy nagyon jó emberismerő vagy, vagy láttál már a klubhelyiségben. És ha a második, akkor ebből kifolyólag szintén rellonos. Meg szerintem amúgy is. - 
Elsőre tényleg rellonosnak tűnik a lány, mert van benne valami... nem is tudom, hogy mondjam. Az ami bennem is van és az összes többi zöldben, viszont a többiekből észrevehetően hiányzik.
- Finomat. - felelek vigyorogva, majd kinyújtom rá a nyelvemet.
- Ha érdekel, akkor gyere ide és kóstold meg! -mondom neki még mindig széles vigyorral az arcomon.
Igazából mégse bánom, hogy megszólított, hátha lesz egy jó estém... vagy talán több is... meglátjuk.

Vécsey András

A szülőség ellen tiltakozom minden porcikámmal. Persze szeretem Tirstant, meg szeretek az anyukája lenni és a többi gyereket is szeretem, de egyszerűen azzal a ténnyel, hogy jelenleg mondhatni 4 gyerekes anya vagyok amennyire csak tudok szembe megyek. Az öltözékemmel cseppet sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy egy vénasszony vagyok, mert nem. Éppen hogy 24 éves lettem alig pár hete és igaz, hogy emellett feleség és anya is vagyok mégis maradnék inkább csak annak a sugallatánál, hogy 24 vagyok és igyekszem is úgy kinézni. Most éppen a gyűrű sincs rajtam. Ennek pedig az oka az, hogy Vincent már megint mindenhol van, csak éppen velem nem és én így nem érzem magam igazán házasnak, vagy talán éppen hogy túlságosan is.
A mai öltözékem is élettel teli, élénk piros ruha, hozzá a kiegészítők meg a krémszín különböző árnyalatait hordozzák magukban. Hajam lófarokban, csak a frufrum töri meg ezt az összképet. Enyhe smink, megszokottan magassarkú, ám most telitalpú, hangja tompa. Most nem a lépteim koppanásával keltem fel a figyelmet az iskola falai között, ahova Gergő miatt voltam kénytelen jönni, ugyanis mostanában egyre több vele a gond és a tanárok, mivel azon kevés szülők közé tartozom, akik itt vannak a faluban előszeretettel kérnek meg személyesen vagy esetleg bagolyban a fiam megnevelésére, ami az utóbbi időben egyre nehezebb feladatnak bizonyul, ugyanis Gergő hazudik és egyre kevesebbet jár haza. Szóval nem tudom még, hogy ezen elbeszélgetés után mégis mit is fogok tenni, de nem is aggasztom magam rajta, helyette a már jól ismert tanári ajtaján kopogok be. Már jártam itt, nem is egyszer és bizony tudna ez mesélni azért valamit, ha beszélne. De szerencsére nem beszél, én meg csak elmosolyodok, ha eszembe jut. Ám ez a mosoly csak addig tart, amíg ki nem nyílik az ajtó.
 - Jó napot Vécsey professzor úr! Janey Forerst vagyok, Lasch Gergő miatt jöttem. -
Nyújtom a kezem neki bemutatkozón, amelyből a Leroy név lehagyása tudatos-e, vagy csak a megszokás az az én titkom marad. Mindenesetre én mindig Forerst fogok maradni és Leroy igazán sosem leszek.
Ha beljebb invitál a professzor, akkor beljebb is tessékelem magam és túlzottan sokat nem tétovázva már a tárgyra is készülök térni, ám előtte még várok, hátha inkább ő kezdené el.

Vécsey András

Meg kell, hogy jegyezzem ebben az iskolában egyre több a helyes férfi. Lehet, hogy csak eddig nem tűnt fel, vagy a tanári gárda cserélődött, de az én időmben még csak olyanokkal volt tele a szoba, akikhez lehet, hogy még bottal se nyúlnék hozzá. De már nagyon eltértünk attól a nagyon fontos dologtól, ami miatt itt vagyok. Ez pedig nem más, mint Gergő fegyelmezetlensége.
A határozott kézrázás után rögtön jön a kérdés a bemutatkozás mellé. Örökbe fogadtam-e Gergőt... Természetesen igen. Remélem persze, hogy olyan idős koromra, mire korban is lehetnék már egy 14 éves fiú anyja is jól fogok még kinézni. De most még kikérem azért magamnak, hogy olyan idősnek nézzenek, hogy már ekkora gyerekem legyen. De most eltekintek az esetleges sértődöttségtől és válaszolok a kérdésre.
 - Igen, már egy ideje velem él, bár még hivatalosan nem olyan régóta a fiam. Én magam csak 10 évvel vagyok idősebb nála, szóval nem lehetséges, hogy más módon legyen a fiam. -
Ezzel meg is válaszoltam egy olyan kérdést, amely talán első pillanatra eszébe is juthatott, ha már nem volt bizonyos abban, hogy Gergő a saját gyerekem-e. És amíg ezt megteszem helyet is foglalok a fotelben. Bal kezemre támaszkodom, lábaimat keresztbe vetem. A táskát magam mellé csúsztatom rá pedig lerakom a kardigánt, amit csak szükség esetére hoztam, ha netán az idő rosszabbra fordulna amikor haza akarok menni.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem a tekintetem a férfira fordítom, és figyelmesen hallgatom végig a problémát. Nem lep meg. Vagy talán valahol egy kicsit mégis. Gergő nem ilyen volt, amikor hozzám került, az iskolában vált ilyenné. Lehet, hogy pusztán a kamaszodás, de lehet, hogy valami rossz társaság teszi ezt. Mindenesetre kezdek aggódni miatta.
 - Otthon rendesen viselkedik, nincs vele probléma, de nem sokat van otthon. Legtöbb idejét itt tölti az iskolában. Vagy legalábbis én így tudom. De kezd aggasztani az, hogy ennyire elszaladt vele a ló. Otthon szót fogadó szokott lenni, de már sajnos kellett azzal szembesülnöm, hogy hazudott nekem, vagy ferdített az igazságon. Ezzel pedig nehéz valamit is kezdeni. -
Magyarázom a helyzetet az én oldalamról. Gergő nekem többnyire még annak a kisfiúnak mutatja magát, aki akkor volt, amikor ide került, de volt, hogy a séta helyett inkább Ifenshez ment, vagy éppen nem is volt olyan jó fiú az iskolában, mint ő állította. Ezeken pedig nehéz rajtakapni.
 - Azt hiszem életemben először meg kell büntetnem, hogy ez ne fajuljon el még jobban. Bár tudja nem vagyok a büntetések híve. Saját tapasztalatból tudom, hogy nekem is csak nyűg volt a büntetés, nem pedig valami olyan dolog, amitől észbe kapok. -
Beszélek még mindig én. pedig nem vagyok általában egy nagy beszédes fajta. De mostanában valahogy mégis.
 - Egyébként ha megkérdezhetem, pontosan mi is volt a probléma? Mivel zavarta meg az órát? -
Érdeklődök kicsit mélyebben az ominózus esetről visszakanyarodva a problémához magához. Hátha ettől valami jó ötlet jut az eszembe arra, hogyan is lehetne Gergőt megzabolázni.

Janey Forerst

Lotte

- Na akkor ebben máris egyetértünk. - Felelek vigyorogva. Nem tudom, valamiért már az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus nekem a lány, de ezt nem szeretném rögtön az elején elárulni, mert még a végén azt hiszi, hogy valami pszichopata őrült vagyok, aki két perc után odavan valakiért. 
- Jó kérdés! Igazából, ahogy szeretnéd. Otthon sokat hívtak Dave-nek, de ha kitalálsz valamit, nekem az is jó, csak előtte azért avass be. És... igen, ez a Davci nem igazán illik rám. -
Szegény srác, nem is értem miért választotta vagy egyáltalán miért fogadta el ezt az elég furcsa és irritáló becenevet. Én általában szabad kezet adok az embereknek ilyen téren, de azért a nagyon extrém ötleteket inkább mindig elutasítottam. Persze lehet, hogy erre a bizonyos Davcira illik is a neve, de én el nem tudnám képzelni, hogy valaha is így szólítsanak.
- Hogy érted azt, hogy a véredben van? - Rögtön beindult a fantáziám a lány kijelentésére és érdekesebbnél érdekesebb képek jelentek meg előttem a szüleit illetően. Az első gondolatom például az volt, hogy az apja biztos egy titkosügynök vagy valami hasonló. Bár elég kis esélyét látom annak, hogy bármi valóság alapja lenne az elképzelésemnek, de azért vicces volt elgondolni.
Nagyot kortyolog a teámból, majd egy mosollyal reagálok a válaszára. Annyira éreztem, hogy ő is a zöldek közé tartozik. Érződik benne az a tipikus rellonos határozottság. Én se emlékszem, hogy láttam volna már őt a házban, de legalább ha jól alakul ez a találkozás, akkor később könnyebben megtalálhatjuk egymást. Márpedig én örülnék neki, ha jól sikerülne, mert tényleg kezdem megkedvelni Lotte-t. 
- Na most megleptél, de ha nem hát nem. Amúgy honnan tudná anyukád, hogy ittál a teámból? És... hogy találkoznál anyukáddal? Ha jól tudom mostanában nem nagyon lesz szünet, vagy tévedek? - Rengeteg kérdés merült fel bennem, ez az egyetlen mondat hallatán. Nem igazán értem, hogy mire céloz a lány, de remélem, hogy hamarosan elárulja, mert ez tényleg érdekel. Persze lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan és mégis közeledik a hazautazás ideje, - aminek mellesleg nagyon örülnék- de azért az meglepő lenne.

Lotte

Azt veszem észre magamon, hogy percről-percre egyre jobban kezdek feloldódni. Igaz, hogy ma tényleg semmi kedvem nem volt a társasághoz, de mostanra teljesen elfelejtettem azt az érzést és a helyét egy újabb, sokkal jobb vette át. Talán a kíváncsiság az, kíváncsi vagyok, hogy milyen is Lotte. Persze az első benyomás már megvan, de azért ennél még több kell ahhoz, hogy véleményt is mondjak róla.
- Rendben, az nekem is megfelel. -
Örömmel nyugtázom, hogy Lotte nem talált ki valami borzalmasan nyálas becenevet, hanem megelégszik azzal, amit én ajánlottam föl neki.
A következő pillanatban a lány elővesz egy szétrágott tollat és elkezd firkálni a kezére.
- Ő... te mit csinálsz? Csak azt ne mondd, hogy gond van a memóriáddal és muszáj fölírnod a nevem, különben elfelejted...- Nevetve nézek a lányra, de azért titkon remélem, hogy a válasza negatív lesz és nincs vele semmi gond. Mondjuk még azt is el tudnám fogadni, de azért biztosabb egy olyan kezdet, amelyben mind a két fél egészséges.
- Komolyan? Őt kedvelem, meg a tantárgyát is. - Őszintén mondom, de egy kicsit azért meglepett, hogy Lottenak a tanári karból van rokona. Ez egy csöppet aggaszt is, mert ha véletlenül megbántanám vagy összevesznénk, akkor engem azzal a lendülettel ásnának el a tanárok szemében és az igen előnytelen lenne, főleg hogy még egy jó pár évem van, mire végzek. Szóval igen, kicsit megszeppenek, de valahogy még ez se tud elrettenteni a vágytól, hogy megismerhessem a szőkeséget.
- Szerintem nem lenne pofátlanság, hiszen én ajánlottam föl, de ahogy gondolod.- Mondom kedvesen mosolyogva, majd leugrok a korlátról, hogy közelebb mehessek a lányhoz. Most már nem érzem úgy, hogy ő csak egy külső betolakodó, aki belerondít a csodás magányomba.
- Hogymii??? Az apukád is?- Tátott szájjal bámulok rá, amikor bejelenti, hogy szinte az egész családja a tanári kar tagja vagy volt tagja. Na ez már tényleg félelmetes egy kicsit, de tartanom kell magam és hűnek lenni a házamhoz, tehát még ezek hallatán is ugyanazon az állásponton maradok Lotteval kapcsolatban.
- Bocs-bocsi, csak hirtelen sokkolt az információ. Szóval... ha elhívnálak valahova, akkor elég rendesen meg van rá az esélyem, hogy apud egy fincsi kis mérgező főzettel várna az irodájában?- Kicsit burkoltan kérdeztem rá a dolgokra, de szerintem elég okos lány és úgyis rájön, hogy mit is akarok. Viszont most egy kicsit izgulok, hogy mit fog mondani, mert nem gyakran találkozok mostanság ilyen lányokkal.
- Hát ebben egyetértek veled. Soha nem árt ha a szülők odafigyelnek a gyerekre, mondjuk azért az se jó ha túlzásba viszik... De szerintem meg lehet velük beszélni a dolgot és keresni kell egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó.-

Vécsey András

Az apró sértettségemnek azért mégis jelet adok egészen finoman, amit észre is vesz és már elnézést is kér és magyarázkodni kezd. Persze nem túlzottan, ami azért jó. El nem tudom mondani, hogy mennyire fárasztanak a megalázkodó férfiak, akik kezüket lábukat törik a kegyeimért, hogyha esetleg valamivel megsértettek megpróbáljanak kiengesztelni. Szánalmas. De Vécsey esetében erről szó sincs. Szerencsére.
 - Nem történt semmi, jobb a tisztánlátás. -
Mosolyodok el. Végül is elég szépen kimagyarázta magát a vélavérrel, amelyben talán cseppnyi bók is megbújt, melyre most ügyet sem vetek. Most mint felelősségteljes anyuka képviselem magam, így hát a tárgynál maradok, ami Gergő rossz magaviselete. Pedig olyan ártatlan és tündéri kisfiú volt. Sajnos a hangsúly a volt szócskán van. Ám ez nem hiszem, hogy annak tudható be, hogy nem én vagyok az édesanyja, egyszerűen csak kamaszodik és lázad. Remélem.
 - A viselkedése nem is elnézhető a családi körülményei miatt. Én minden szükséges feltételt tudok biztosítani a számára, hiszen végtelenül szeretem Gergőt, még ha nem is én vagyok az édesanyja. Fontos a számomra, és számomra az a legfontosabb, hogy minden rendben legyen vele és egy érett jól nevelt felnőtt váljon majd belőle. Ehhez pedig igyekszem jó nevelést nyújtani neki. Ettől függetlenül egyáltalán nem állítom azt, hogy a legjobb nevelést kapja tőlem, tudja nekem csak egy nővérem van, így nincs előttem példa, amelyet követhetnék, a sötétben tapogatózok igazán. -
Hangom tárgyilagos többnyire, de azért az őszinte aggodalom kihallgató belőle. Az anyai szív megtagadhatatlan. Mindent összevetve pedig Gergőt fiamként szeretem, akárcsak Tristant, még ha nekem a szeretet kinyilvánítása nem is olyan jól megy, mint egyeseknek. Meg néha az érzése sem, de abba már inkább ne menjünk bele.
Az asztalhoz sétál egy pillanatig elmerengek az iméntieken, de tényleg csupán egy pillanatnyi időm van, hiszen már kapok is jó pár pergament a kezembe, amelyeket el is kezdek olvasni figyelmesen. Gergő kézírását azonnal felismerem, még ha nem mondaná is tudnám. Az elején olyan, mintha egy jó pajtásával levelezne, pedig egy tanáráról van szó, aki külön fel is hívja a figyelmét a hangnemre, melyre a válasz őszintén meglep: "a tűzzel játszik...".
    Vajon ezzel mire gondolhatott? Talán azt hiszi, hogy azzal, hogy ilyen befolyásos szülei vannak bármit megtehet? Ugyanis ez nincs így. Persze a nevével járó hatalom az övé, de ezt még nem használhatja. Ő még egyelőre csak egy gyerek, akinek nem teszi könnyebbé az életét anyuci és apuci, és az ő pénzük. Erről mindenképpen el kell beszélgetnem vele.
Amíg ezen gondolkozom el tovább olvasom persze a levelet és egy pillanatra egészen megfelejtkezem arról, hogy itt van velem mondhatni szemben Vécsey professzor úr is és talán illene rá is figyelnem. Szóval a levélből feltekintek, már csak egy van hátra, de mielőtt azt is elolvasnám figyelmesen a tanár úrra nézek és meghallgatom a megkezdett mondandóját.
 - Ne szabadkozzon, igaza van! Nehéz. Sosem könnyű egy megkezdett nevelést folytatni. Még ha nincs is gyereke, azért azt hiszem már elég tapasztalt lehet, főleg két testvérrel. -
Mosolygok rá, majd még azt az utolsó levelet is átfutom, majd visszanyújtom a pergamenköteget Andrásnak, hogy elrakhassa. Elég rendszeretőnek tűnik így első ránézésre. Az asztalán nem uralkodik kaotikus rendetlenség és a kinézete sem éppen azt sugallja, hogy szanaszét állnak a gondolatai.
 - Gergőnél az eddigi tapasztalatok alapján nem sokat használnak a szabályok. Többször is megszegte már a kimenői szabályt és 10 után házon kívül tartózkodott. Ezek pedig csak azok, amikről tudok... -
Kicsit elszomorít az, hogy Gergő ilyenné kezd válni. Ezt szerettem volna neki a legkevésbé. Kellene mellé valaki olyan, aki jó példát mutat neki, mert Vincent jelenleg erre alkalmatlannak látszik. Miért is fogadna nekem szót Gergő, ha a férjem is tesz rám magasról?
 - Igen, a tisztelet mindenképpen kölcsönös kell, hogy legyen. Ezt tanították meg nekem is elsőkként. Gergő is egy tisztelettudó ember volt eddig. Nem is értem, hogy mi lett vele. Azt hiszem jobb lesz, ha utána járok milyen társaságban mozog, mert valaki, vagy valakik nagyon rossz hatást gyakorolnak rá.  -
Sóhajtok egyet. Nem szeretnék pont utána nyomozgatni, de sajnos nem mesél nekem, vagy ha mégis, akkor is csak a történet felét. Kikényszeríteni pedig nem akarom belőle. Az nem az én asztalom. Én inkább a csendes munkát szeretem. Talán éppen ezért nem is vagyok én a legjobb szülői minta a számára, ha már itt tartunk.
 - Őszintén szólva nem mondhatnám, hogy van számára egy tökéletes apakép. Szóval mondhatni csak én nevelem. -
A válaszom némileg kitérő volt, hiszen nem jelentettem ki sem azt, hogy van-e apja sem azt, hogy nincs. Hiszen papíron Vincent az apja, de az utóbbi két hónapban, mióta hazajöttünk Tristannal a kórházból szinte soha nincs otthon és nem foglalkozik eleget a családjával, így én egy gondtalan nőből mostanra mondhatni négygyerekes anya lettem, hiszen Vincent ikerlányai is velünk élnek. Azt hiszem érthető is, hogy miért is nem akarom most hangoztatni azt, hogy feleség vagyok. Nem érzem magam annak, csak esetleg a szó pejoratív értelmében.
 - Egyébként a tisztelet megtartása mellett nem tegeződhetnénk inkább? Kényelmesebb lenne. Jobban szeretem, ha Janeynek hívnak inkább, viszont az annyira nem hivatalos. Remélem nem bánod. -
Mosolygok rá, legalább egy picit felszabadulok ezzel a gondolataim alól. Bár számomra a magázás sem kényelmetlen, azért a tegezés mégis egy szorosabb együtt dolgozást tud eredményezni, és elnézve Gergő viselkedését, azt hiszem szükséges lesz az összedolgozás a tanerőkkel.

Janey Forerst

András

Őszintén szóval nem érzem magam különlegesen jó anyának. Ha azt kérdeznék meg, hogy szépnek érzem-e magam, vagy éppen csábítónak, akkor gondolkozás nélkül azt mondanám, hogy igen. A boldogság kérdése azonban szintén gondolkozásra késztetne. Ám nem szoktam sokat gondolkozni rajta, így nem is sugárzik belőlem semmi bizonytalanság, csak az, hogy bizony tökéletesen tisztában vagyok magammal és magabiztos vagyok.
Mondjuk talán ez a magabiztosság most megtörni látszik. Gergő nevelésének kérdésében azért, már közel szem vagyok olyan magabiztos, mint szinte bármi másban. Ezért is esnek jól a tanár úr szavai, miszerint nálam jó kezekben van Gergő.
 - Köszönöm, hogy így gondolja. Csak éppen Gergő nem gondolja azt, hogy példát kéne vennie rólam... -
Húzom ez a számat kicsit és sóhajtok egyet. Nem feltétlenül az iskolában kell azt hiszem keresni a gondot, hiszen az van otthon is bőven. Vagy talán a kettő összejátszása hozta létre azt a Gergőt, amelyik a tanárával tiszteletlen, az anyának meg hazudozik. De ez a lényeg szempontjából mindegy. Geri rossz és ez ellen valamit tenni kell. Magamhoz képest drasztikus lépésekhez kell folyamodnom, azt hiszem. Ezt pedig elég nehéz szívvel fogom ezt megtenni.
Hangosan gondolkozom el közben a fiam bűnlajstromán, amire a válasz Vécsey professzor szájából elgondolkoztat. Talán Tristan megérkezése váltotta volna ezt ki belőle? Nem, az nem valószínű, hiszen a vele lévő viszonyom nem változott a házasság előtt óta, csak még szorosabb lett. A pici fiú egyik neve ráadásul az ő kérésére magyar lett. Teljesen az életünk és a családunk része, erre kifejezetten ügyeltem mindvégig. Ő volt az első, aki láthatta a picurit már teljesen tisztán a szülőszobán kívül. Minden fontos pillanatnak ő is a részese volt.
 - Hm... nem hinném, hogy ilyesmi lehet a dologban. Bár talán Biancának próbál imponálni azzal, hogy rossz fiút játszik. Ő a volt barátnője, akivel nem is olyan régen szakítottak. De erről már ön is biztosan tud, az Edictum szereti kivesézni az effajta szerelmi dolgokat. -
Jön a megvilágosodás miközben már belekezdek a mondatomba. Hát persze! Ha valaki szerelmes, akkor bizony a szíve hölgyéért bármire képes. Ez azonban még továbbra sem felmentő körülmény bűnei alól. Nem vagyok az a tipikus nagy romantikus nő, aki az ilyentől elolvad és esetleg még tovább ösztönzi a gyermekét az ilyesmikre. Szerintem ez nem megoldás és semmi jóra nem vezet az erőfitogtatás. Ha egyszer rákerül a lejtőre valaki, legyen az oka annak bármi, onnan csak nagyon nagy fájdalmak árán tud csak lekerülni.
 - Talán jó lenne, ha lenne egy tanár, akire felnéz. Bár a levelezést olvasva erre csekély az esély. Pedig öntől biztosan tudna tiszteletet tanulni. -
Állapítom meg a tapasztalt személyiség után, hogy bizony Vécseyt jó példának tekinteném a fiam számára. Egyenes és nyílt ember. Vincentben is ezt láttam. Most ezek az értékek kopni látszanak benne. Persze ettől függetlenül szeretem őt, de dühös vagyok rá és a düh elnyom nálam minden mást, amiből bizony szoktak nálam galibák születni. Persze nem szó szerint. Elég nekem Tristan, mint kisbaba.
 - Egy pohár narancslé jól esne, köszönöm. Ebben a hőségben hamar kiszárad az ember. Én pedig hiába lakom már 10 éve itt, még mindig az otthonom klímáját szeretem. A kellemesen hűvös, borult vagy éppen esős időt. -
Mosolyodok el otthonomra gondolva. Számomra az eső ilyenkor már felüdítő, semmint elszomorító időjárási tényező. Az egész tájnak olyankor olyan jó illata lesz. Angliára emlékeztet mindig a friss eső illata és annak halk koppanása az ablaküvegen. Ettől a gondolattól egy picit még a kedvem is jobb lett, így rögtön kapok is az alkalom és tegeződésre invitálom Andrást, aki el is fogadja azt. Szóval akkor most már tegeződve beszélgetünk.
 - Beszélek vele mindenképpen. Remélem innen már felfelé fog vezetni vele az út és nem lefelé. -
Mosolyodom el, aztán a kérdésen elgondolkozom egy pillanatig. Nehéz megmondani, hogy pontosan mi is volt az, ami miatt Gergőt a fiammá fogadtam.
 - Hm... hát ez egy jó kérdés. Azt hiszem olyan 2 éve jött ide Gergő és akkor megismertem és hamar megszerette velem magát. Aztán amikor a sors úgy hozta, akkor már számomra nem volt kérdéses, hogy szívesen gondoskodom Gergőről. Az anyagi körülmények nem gondolkoztattak el, hiszen az biztosított. A bolt inkább csak egy amolyan hobbi. Egyébként meg egy nőben mindig is erős az anyai ösztön. Ettől pedig nem érzem úgy, hogy megállt volna az életem. Még továbbra is lehetőségek tárháza van előttem. A bókot pedig köszönöm. -
Ismét elmosolyodom, egy éles valódi mosoly ül ki az arcomra. Gergő örökbefogadásával pedig tényleg nem érzem úgy, hogy az életem nehezebbé vált volna, csak több a felelősség, de az már a korral is jönne egyébként is.
 - Köszönöm! Egyébként neked hogy-hogy nincs gyermeked? Talán még a kapcsolatod nem alkalmas rá, vagy te nem érzed magad még ehhez alkalmasnak? Persze csak, ha nem vagyok túl indiszkrét. Egy ilyen fess férfi biztos jó apa lenne. -
Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy a tanárok tökéletes szülők, hiszen ők tanulják a gyereknevelést részben. Tudják, hogy mikor mit kell tenniük. Szóval minden szempontból tökéletes szülők.

Igazgató úr

Igen, tisztában vagyok azzal, hogy mostanában milyen bunkón viselkedem. Janey-vel úgy beszélek, mintha egy rongy lenne, az órákon levelezek társaimmal és az edictumba olyan cikket írtam Vécsey professzorról, amilyet nem lett volna szabad. Legalábbis az utolsó mondatot nem kellett volna odakaparnom. Úgy viselkedem, akár egy rellonos, a nevelőanyámnak hazudok, adom a nagyfiút, pedig nem is vagyok az. Ez is egy álarc a sok közül, csak az a gond velük, hogy sosem tudom magamon tartani őket. Általában leveszem magamról és meglátják a törékeny fiút, aki szánalmas és mindenki csak sajnálja őt, mert a szülei és a nagyszülei nem élnek a nevelőanyja pedig öngyilkos lett. De én többé nem akarok ilyen lenni, nincs szükségem senki sajnálatára. Ám a dolgok addig fajultak, hogy maga az iskola igazgatója, Gróf Wickler György felhívatott magához. Teljesen lefagytam mikor megkaptam tőle az üzenetet. Vele normálisan és tisztelettudóan kell beszélnem, különben repülök innen, vagy ki tudja... Bár kit érdekel, van ennél jobb suli is. A francba, ez azért érdekel.
Magamra húzom a fekete csőnadrágom és a fehér hosszú ujjú pólóm. Előkeresem a talárom és azt is gyorsan magamra öltöm. Bemegyek a fürdőszobába végig nézek a felszerelésemen. Veszek egy nagy levegőt és kifújom. Jó lesz ez, nem lesz semmi baj, Gergő. Bár kételkedem abban, hogy normális hangnemben tudnék beszélni az igazgatóval. Pedig neki olyan rangja van, amilyen ebben az iskolában másnak nincs. A férfi nem csak egy egyszerű tanár, szóval kontrollálnom kell magamat, különben repülök, az biztos. Viszont az idős férfi előtt nem törhetek meg, nem szabad elmondanom, hogy miért is csinálom ezt. Bár már sok mindenki hallotta, csak az összes ismerősöm nem veszi észre. Puszilom a fejüket. Még egyszer végig nézek magamon, majd elindulok. Hajrá én!
Egész lassan megyek, hogy végig tudjam gondolni, majd mit mondok a "főnöknek." Nem lesz egyszerű, nagyon nem. A szívem már a torkomban dobog, de kívül azt mutatom, hogy laza vagyok. Hajaj. Végül megérkezem. Ó, túl kicsi ez a kastély. Istenem, most segíts!
Az ajtó elé lépek és kopogtatok.

ruha

A Rellonos prefi
Időpont: takarodó után

---

Unatkozok, kell egy kis nyugalom. Annyi minden összejött a napokban, hogy csodának számít, hogy még egyben van a fejem. Szerintem, másnak már régen felrobbant volna, de én valahogy még bírom, de nem tudom meddig. Megszületett a tesóm, itt van a keresztanyum is, kiderült pár családi titok, ráadásul sok a lecke, meg a tanulnivaló is.
Kezd későre járni, de még bőven benne vagyok az időben. Nem fog elveszni az időérzékem, és még időben visszamegyek a Levita toronyba. Hogy merre visz a lábam, azzal nem igazán foglalkozom, csak megyek előre, ameddig nem ütközök akadályba. Valahova a Déli torony környékére, azon belül is az erkélyre tévedtem. Még soha nem jártam itt, de nagyon is tetszik, ahogyan megpillantom a kilátást. Már sötét van, de a kivilágított falu, valami csodásan mutat így. Leültem az egyik ülőalkalmatosságra, és úgy csodáltam tovább a tájat. Ez arra emlékeztet, mikor még Veszprémben voltam az egyik csapattársamnál. Valami magas épület legfelső emeletén laktak, és onnan is nagyon klassz volt a kilátás, de itt sokkal szebb. Teljesen elmerültem a látványban, és unalmamban elkezdtem számolni az épületekből kiáramló fényforrások számát. Egész sokat sikerült megszámolnom, de még nem jutottam a végére, és egészen el is álmosodtam. Az időt sem tudom, hogy mennyi, de biztosan túlléptem már a kijárási időt. A visszaosonás meg nem az erősségem, így muszáj lesz itt maradnom. Talán ha sikerül olyan helyre befészkelni magamat, ahol feltűnés nélkül ellehetek reggelig, akkor minden rendben lesz. Csak kezd hideg is lenni, meg fázok egy kicsit. Kellett nekem kijönnöm. Nagy rumlit nem csinálhatok, mert az feltűnő lenne, szóval a legjobb az lesz, ha fogok két széket, összetolom, és annak hátulja mögé elbújok. A biztonság kedvéért, egy asztalt is odahúzok, hogy rejtsen, majd leülök a földre, nekidöntöm a hátam az ideiglenes rejtekhelyemnek, és nézem tovább a tájat, ameddig el nem alszok.

Domusz - a bukta

A napokban túl sok dolog miatt kellett idegeskednie a feketeségnek. Daniel láza, Maximilian meg a betegsége ellenére iszik, Kristófot meg felhúzzák... Egy kis pihenésre vágyott a lány. Szeretett volna meglépni egy-két napra csak úgy magában, cél nélkül. Nem megoldás az elutazás, főleg mivel a tusával még nagyon sok a teendő, de robbanni fog, ez biztos. Ha nem most, akkor kicsit később. És az senkinek sem jó.
Tudta viszont, hogy most nem mehet el. Annál fontosabb szerepe van, hogy megtehesse az egyik pillanatról a másikra való felszívódást. Azonban egy éjszakai kis séta még nem eltűnés, mostanában meg amúgy is keveset császkált takarodó után jóval kint.
A lányok épp, hogy feltűntek a szobában, mikor ő kilépett a fürdőből. Zöld szemei szinte világítottak a sötétben, a fekete szemfestéke meg csak kiemelte még inkább. Haját laza kontyba fogta, a zöld törölközőt pedig lassan csinos ruhára cserélte. Harisnyával és blézerrel biztosította, hogy ne fázzon meg még akkor se, ha kimegy a kastélyból. Hűvös az idő, főleg az éjszakák, és ki tudja, mit hoz az este.
Magassarkújának koppanásai visszhangzottak az üres folyosókon. Pálcája a kezében volt, nem volt hova raknia. Egyedül volt, Ecset és Leo sem tartottak vele, inkább választották a meleg fekhelyüket.
Telt az idő, ami alatt a lány bejárt pár folyosót. Lassan sétálgatott, szépen ürítve ki elméjét. Maga sem tudta hogyan, de az erkélyen kötött ki. Csodás rálátás a falura, nyugalom. Mi kell még?
-Bombarda! -intette pálcájával az ajtótól nem messze összetolt bútorokra. A legnagyobb meglepetésére amint a bútorok darabokra estek, egy kisfiú alakját pillantotta meg.
-Mi a...? Hé, minden oké? -kellemetlen lett volna, ha a rongáláson kívül még bántalmaz is egy kiskölyköt, szóval odament hozzá, és leguggolt elé. Pálcájával az arcába világított, figyelte, hogy nincs-e valami vágás az arcán a robbanás maradványaként.

Ruha

A robbantgató Amira

Elbóbiskoltam, de a fény miatt nem tudtam teljesen elaludni, így aztán mindig fel-felébredtem. A tájat nézve próbáltam mindig visszaaludni, de nem sikerült. Amire azonban nem számítottam, az a társaság. Már lehetett hallani, hogy kopog valami a kövön, ezért összehúztam magamat a rejtekem mögött, és próbáltam nem túl hangosan venni a levegőt, hogy ne bukjak le. Ez azonban nem jött be, mert egy idősebb lány hangját hallom, amint kimond egy bűbájt. Ajjaj, most vajon mi fog felrobbanni!? Hamar megkaptam rá a választ, mert a bunkernak mondható kis tákolmányom, volt-nincs játékot játszok. Elég sok törmelék keletkezett, egy pár végig is karcolta az arcomat, meg a kezeimet, mikor védtem magam... mindhiába. A portól kicsit köhécseltem, de mikor magam elé néztem, egy pálca fénye égette a retináimat. Egy gyengéd, nem túl tolakodó mozdulattal, picit arrébb toltam a pálcát, remélve, hogy a jóval idősebb lány, nem fogja leharapni érte a fejemet.
– Bocsi, csak kiégeti a szememet a fény. –kértem tőle elnézést, hogy ezzel is nyomatékosítsam az előző tettemet, és hogy tényleg elhiggye, nem bántásból toltam el a pálcát. Viszont nem ismerem a lányt, szóval vigyáznom kell vele, mert lehet, hogy egy prefektussal állok –illetve én ülök, ő meg guggol– szemben, és biztosan meg fog büntetni. Ha nem ezért, akkor meg azért, meg tilosan járok. De ameddig nem tudom, hogy valóban az-e, így egyelőre megpróbálok kedves lenni vele, és egy ártalmatlan kérdést teszek fel neki. – Te sem tudsz aludni? –még a válaszát várom, leveszem a szemüvegem, és megtörlöm a lencséit, majd a vércsíkot is letörlöm az arcomról. Ezután ha hagyja, felkelek, és nekidőlök a korlátnak. Így jobban megnézve, szép kis törmelékeket varázsolt ide. – Ezeket meg lehet javítani a Reparoval? –kérdezem tőle, mert ha igen, akkor megpróbálom. Nem vagyok én jártas annyira, hogy tudjam meg lehet-e javítani, de egy próbát megér, vagy nem?

Sebesült bukta

Különös ez a csend. Pedig azt hitte, kapásból az első öt percben kihágóval fog szembetalálkozni. A büntetésosztogatásban már van tapasztalata, és naná, hogy szereti is. Ezért egy picikét csalódott volt, de azért kedvét nem szegte. Levegőre vágyva tévedt ki az erkélyre, az ajtó becsukódását egyből egy Mirás mozdulat, az ártalmatlan bútorok robbantása követte.
A darabokra törött asztal-, és székdarabok mögül egy köhécselő gyerek bukkant elő, a rellonosból pedig előbújt a begyakorolt anyai ösztön, legalábbis ezt jobb állítani mint az igazságot, hogy gáz lenne bajba kerülnie olyan dologgal, ami semmissé fog válni a darabok helyreállítása után.
A kezét eltolta, persze meg is értette. De muszáj volt jobban odatartania, hogy láthassa a karcolásait. Szemöldökét ráncolva elhúzta száját, de lassan kisimult, mikor egy váratlan kérdést kapott.
-Öh, nem szeretek aludni -ingatta meg a fejét. Ezzel választ kapott arra a kérdésre, hogy vajon a fiú mit keresett ott. -Ha nem tudsz aludni, kijössz inkább ide, hogy megfagyj? -kérdezett vissza. Ajka szegletében mosoly bujkált, smaragdzöld szemei a bujkálót fürkészték.
-Próbáld meg -mosolyogva megvonta a vállát. Kíváncsi lett, mit tud, így szabad terepet adott neki. Felállt, átlépkedett a törött bútorokon, és egy, még ép székre leült, onnan nézte.
-Ó egyébként nevet, házat és évfolyamot. Takarodó után a szobádban kéne aludni -utóbbi mondatánál elfordította a fejét, a falut kezdte figyelni.

Amira – aki nem is olyan félelmetes

A lány nem vette fel, hogy eltoltam a pálcáját. Már arra is felkészültem, hogy kicsit magasabb hangnemben fog reagálni, de kellemesen csalódtam benne. Ezután felteszem neki a kérdést, amire olyan választ kapok, ami meglep. – Az meg hogyan lehet, hogy nem szeretsz aludni? Álmatlanok az éjszakáid? –kérdezek ismételten. Általában az olyan személyek nem szeretnek aludni, akiknek nincs álmuk, vagy mindig rémálmuk van. A lány is kérdez, amire elmosolyodom. – Nem fogok hazudni. Kicsit unalmasnak találtam már a hálókörletet, ezért kijöttem nézelődni, de elszaladt az idő. –vontam meg aprón a vállamat. Nem szoktam füllenteni, és nem most fogom elkezdeni. Ráadásul nem is szerencsés, ha a hazugság miatt ismerik meg a nevemet.
– Oké, de nem vagyok valami tehetséges. –figyelmeztettem előre a lányt, akinek a nevét még mindig nem tudom, de majd csak eljutunk addig, hogy megkérdezzem. Mivel megengedte, hogy próbálkozzak, így nem is habozok tovább. Előveszem a pálcámat, és a törmelékekre irányítóm. Szét kellene szednem, hogy melyik rész melyikhez tartozik, mert eddig csak tárgyanként tudtam összerakni a dolgokat. Nem baj, itt az ideje gyakorolnom, ha már az órán nem adódik rá lehetőségem. –Reparo! –mondtam ki halkan, de határozottan a bűbáj nevét, és a megfelelő pálcamozdulatot alkalmaztam. Lassan ugyan, de sikerült összeraknom a dolgokat, és a törmelékkupac helyén két szék, és egy asztal keletkezett. Boldogan néztem rá a lányra, de elhúztam a számat, mikor kérte a nevem, házam meg az évfolyamom. – Ohh... szóval prefi vagy? –kérdeztem rá, bár szinte feleslegesen, mert úgy sem kéri más ezeket az infókat. Legalábbis ilyen hivatalosnak mondható formában nem. – Nagy Bátor Dominic, Levita és első. Most viszel a Házvezetőmhöz, vagy valami büntetést kapok? –egyáltalán nem gúnyosan kérdeztem, hanem inkább kíváncsiság csengett a hangomban. Még soha nem kaptak el tilosban... illetve Botond, de akkor sem történt semmi sem. Nem is emlékszem már arra, hogy mi történt aznap. Ja de, leesett a szemüvegem. – Tudod, nem kaptak még el, csak ezért nem tudom, hogy ilyenkor mi is történik. –mondtam el őszintén, majd fogtam egy széket, és odahúztam elé. Leültem rá, és úgy vártam a szavait. Ha büntetést kapok, akkor meg már mindegy, hogy mikor megyek vissza a szobámba.

Janey Forerst

Ugye, hogy ugye? ^^

Mirának tényleg mosolyt csalt a fiúcska az arcára. Egyszerűen olyan kérdést tudott neki feltenni, amit még más sosem, és a válasz erre egyszerű.
-Néha a valóság jobb, mint az álom. Én szeretem ezt -vonta meg a vállát. Most este nem máson akarta levezetni a feszültséget, és úgy látszott, nem is kell, ugyanis nem lesz aki még rátesz a tűzre. Persze a kihágó az kihágó, viszont úgy tűnt, ő nem tudja, kivel van dolga.
-Legközelebb nézelődj inkább napközben -jegyezte meg válaszképpen, amolyan tanácsként. Végiggondolta, milyen lenne ha befogná a kis srácot Max mellé kitakarítani az egész csárdát... Mira biztos, hogy így vagy úgy de jól fog szórakozni ha eljön a pillanat.
Megrázta a fejét, a lányt nem igazán érdekelte, hogy mennyire ügyes vagy sem. Nem neki kell megcsinálni, meg megfigyeli, mit alkot a gyerek. Általában nem mutat nagy érdeklődést semelyik ember varázstudása irányába, csak a sajátja érdekli.
Végül a kis sebesült megoldotta, és ahhoz képest, hogy állítása szerint nem tehetséges, viszonylag hamar helyrerakta bunkerje darabjait. A feketeség látta rajta, hogy örül neki, szóval ugyan nem, de egy mosollyal biztosította róla, hogy bizony még ő is ügyesnek tartja. Csalódást kellett viszont okoznia a név-ház-évfolyam kérdéssel.
-Örülök Domi. Ugye hívhatlak így? Amira vagyok. Amira Loveguard -szokásosnál kedvesebb volt még a tekintete is, ahogy zöldjeit a kisfiúra szegezte. Halkan felnevetve megingatta fejét, és összehúzta magán a blézert. -Dehogy viszlek, így? -világító pálcájával az arca felé mutatott, és kérte, hogy üljön le.
-Valetudo -első sorban az arcán, majd a kezén keletkezett karcolásokat gyógyította be alig tíz másodperc alatt. -Na, mindjárt jobb, igaz? -még meg is simogatta a kezét. Most mondja valaki, hogy a rellonos olyan gonosz ember.

Ühhüm^^

Mosolya, az én arcomra is mosolyt csal. Most szörnyen kellene éreznem magam, amiért elkaptak szabályszegésért, de valahogy mégsem vagyok elkenődve.
– Ez igaz, de azért aludni is kell valamikor. –jegyeztem meg mosolyogva. Én szeretem mind a két világot, mert álmaimban olyan helyeken lehetek, ahova a valóságban soha nem juthatok el. Vagy lehet eljutok, de az még biztosan messze van.
– De úgy hogy lássam az éjjeli falut? –talán erre is van valami tanácsa, vagy most már tényleg meg fog büntetni. Így is számítok rá, mert azért csak megszegtem a szabályokat, és bár jól elbeszélgetünk itt, azért mégis csak egy prefektus. Viszonylag gyorsan összerakom a bútordarabokat, amire egy elismerő mosolyt kapok tőle. Magam sem hittem, hogy sikerül majd úgy megjavítanom őket, hogy az összes törmelék egy kupacban van. Mégis képes vagyok erre is, és ezzel a sikerrel, már volt értelme kijönni ide.
– Persze, nyugodtan. Örülök Amira. Szép neved van. –mosolyogva néztem rá, majd ismét a falura, mely gyönyörű fényben pompázott. Már voltam ott párszor, és egészen klassz hely, így este meg csak szebb. Jó, hogy innen tökéletesen lehet látni a tájat. Amira nevetni kezd a kérdésemre, amit elsőre nem értettem, de a fel nem tett kérdésemre, hamarosan meg is kaptam a választ. Meggyógyított, egy a számomra még ismeretlen varázslattal, és feltett egy kérdést is, amikor végzett. – Köszönöm, így sokkal jobb. –válaszoltam a kérdésére, és meglepődve tapasztaltam, hogy már egy darab karc sincs a kezemen, és így feltételezhetem azt, hogy az arcomon sincs. Mikor megsimogatta a kezemet, már húztam volna el, de elfogott az érzés, hogy hiányzik anyu. Picit megrázom a fejemet, hogy kiverjem belőle ezt a gondolatot, mert ilyenkor mindig könnyezni kezdek, és az most nem lenne célszerű.
– Nos, most mi fog következni? –teszek fel egy ártalmatlan kérdést, és várom a válaszát. Már meggyógyított, nincs semmi akadálya, hogy Rédey bácsi elé vigyen, ha úgy akarja.

Öcsike

Ha Mira nem alszik, akkor az látszik a szemén és a viselkedésén is. Mostanság az alvásideje normális, a szokásos. Télen jobban szeret aludni, de mivel az éjszaka a kedvenc napszaka, leginkább későn fekszik le és korán kel. Mármint ahhoz képest, hogy mikor kerül ágyba.
-Hm...hát amikor én annyi idős voltam mint te, nem innen néztem, hanem lementem -mosolyogva gondol vissza azokra az időkre, amikor még csak próbálgatta szárnyait. Az első kocsmázására is emlékszik. Nagyon kinézték onnan, és leült Annához. Akkor még borzalmasnak tartotta az alkoholt, és szerencsétlenkedett is egy sort. Akkoriban tényleg durván ügyetlenkedett, nem egyszer kötött ki a padlón vagy a földön.
Most meg már prefektus nem is kis ideje, és örömmel kihasználja a rangját. Ezzel jár, hogy bármikor úgy sétafikálhat a kastélyban, hogy nincs veszélyben, és még büntetést is osztogathat. Szegény fiú is kifogta, bár rajta még látszott amit mondott, hogy nem volt szerencséje büntihez.
-Köszi, tudom -bólintott rá. Még szép, hogy szép neve van. Mélyen beszívta a hűvöskés, de már tavaszi levegőt. Imád itt lenni, minden olyan tiszta, nem mint otthon. Hiába a közeli erdő, ott más minden.
Csak a simogatással jelezte, hogy természetes, nem kell megköszönni. Ő okozta, tehát neki kell helyrehozni. Ez pedig egy elég egyszerű, mégis nagyszerű varázslat volt, garancia arra, hogy ami történt, eltusolható.
-Most vissza kellene kísérnem téged a körletedhez -jelentette ki lassan a fiú felé fordítva a fejét. Belülről az ajkába harapott, gondolkozott, hogy mit csináljon. Nem volt kedve megmozdulni, Domi meg egészen kellemes társaságnak bizonyult. -De az még ráér, igaz?

Tesó <3

– Kicsapatni még nem szeretném magamat, inkább maradok itt, és innen figyelem a falut. Legalábbis esténként, mert hétvégén sokszor lemegyek, meg akkor is, amikor kifogyok valamiből. –azért, annyira még nem vagyok szabályszegő, hogy éjszaka leszökjek a faluba. Lehet, hogy Amira sem úgy értette, de ameddig nem magyarázza meg pontosan, hogy miként is értsem a szavait, addig így fogom értelmezni. Majd, ha Keresztanyuék beköltöznek, akkor este is ki fogok menni a faluba, főleg hétvégén, és mindig velük.
– A nevedből ítélve, angol lehetsz. Aranyvérű vagy? –kérdeztem rá kedvesen mosolyogva. Foglalkoztat a kérdés, hogy ő vajon elítéli-e az olyan varázslókat, mint én. Mert, ha igen, akkor könnyedén a célpontjává válhatok, és én azt nem igazán szeretném. Jó nekem a csendes kis nyugalom, nem kell nekem az, hogy mindennap rettegjek, mert kergetnek.
– Elvileg te vagy a prefektus, neked kell tudnod, hogy ilyenkor mit kell tenni. A büntetést úgy sem úszom meg, akkor meg miért ne beszélgethetnénk? Úgy sem tudunk aludni. –vontam meg aprón a vállamat. Kedves tőle, hogy még nem cibál vissza a Levitához, hanem maradhatok vele. Visszaaludni, valószínűleg már nem fogok tudni, így csak forgolódnék az ágyban, azzal meg felkelteném a többieket. Akkor már inkább beszélgetek Amirával, és nem kapok érte morgolódó szavakat. Maximum akkor, ha valami olyan témára tapintok, mire nem kellett volna, de azt úgy is meg fogom tudni időben.
– Hogyan és miért lettél prefektus? –kérdezem meg váratlanul. Igazán foglalkoztat a kérdés, hogy valaki miért is szeret prefektus lenni. Jó, mászkálhat éjszaka, meg büntetéseket osztogathat, de nem hiszem, hogy mindenki ez miatt lett prefi. Én, ha az lennék, nem tudom, hogy mennyire hallgatnának rám. Az elsősök, meg a másodikosok még talán, de a felsőbb évfolyamosokban nem vagyok olyan biztos. Végül is, én csak tenném a dolgomat, kiadnám a büntetéseket, és ha nem végzik el, akkor szólok a HV-jának. Onnan meg már nem az én dolgom, hogy behajtja-e az illetőn, vagy sem. Még Amira válaszára várok, ismét kinézek a falura, hisz annak fényei, olyan csodásak.

Alex

Ójaj, igenis főnök? Mire ez a nagy változás. Én csak annyit mondtam, hogy nem vagyok tulajdon. De hát jajj, ezzel most valamit elrontottam, és ez az arcomon is meglátszik ám. Lekonyul a szám széle is egy picit, és már nem mosolygok annyira, csak hallgatunk, mindketten, aztán nagy nehezen, lassan megint beindul a csacsogóparti. Visszatérünk lassan az eredeti kerékvágásba, és elkezdünk beszélgetni az itteni trófeákról, a serlegekről, és, hogy mit akarunk, akarok elérni még itt. A saját ambíciónál csak vállat vonok, és megyünk tovább, mert még én sem tudom, mit is akarok ám. Anyánál viszont csak felkacagok.
- Nem, anyuéké nincs itt. Ők nem itt tanultak.
Rázom meg a fejem, és nevetgélek tovább, de nem szánom lenézőnek, vagy hasonlónak, csak szimplán kacagtató, az indok pedig a következő.
- Tekintve, hogy a suli azóta nem is áll fenn, mióta anyáék végeztek, na szóval hogy később lett alapítva, így esélytelen, hogy ide járhattak volna. Pedig én örültem volna neki. Akkor itt lehetnék rájuk büszke.
Húzom ki magam, de nem sokáig, mert szokásos testtartásom a kicsi összegörnyedt, vállat beejtett helyzet.
- Anya egyébként az osztrákokhoz járt suliba, apa meg valahol itt az országban egy magyar nyelvű intézményben, de hogy hol, nem tudom. Sosem meséltek nekem erről, csak hogy hova jártak, mert ugye ez nem a legkellemesebb része a történetüknek. Nekem az utána lévő is mindig jobban tetszett, és vidámabb is, szóval erre sosem kérdeztem rá igazán. Csak annyit tudok, hogy apa valahol az Alöldön tanult, anya meg a svájci határnál. Ennyi.
Vonok megint vállat, és elkezd érdekelni, hogy mi is volt akkor. Ezt majd meg kell tőlük kérdeznem, hiszen ahhoz, hogy megérthessem a dolgokat, szerintem már vagyok elég idős így, lassan 18 évesen. És szerintem a koromat tekintve jóval érettebb is vagyok, mint mások. Na de hagyjuk ezt, mert a végén még egész délután ezen fog forogni az agyam, az pedig nem lenne jó. Helyette inkább vissza a terembe, Lexike mellé.
- Hát tudod, nem igazán vonz egyelőre a dolog, és szerintem az, hogy ki a prefektus, nem nekünk kell kiválasztani. Lévén ez egy jutalom, majd döntenek a fejünk felett. Nem tudom, hogy elvállalnám-e, bár az időm lassan kezd picit felszabadulni, hiszen kezdem megszokni az itteni dolgokat, meg minden. És te? Régebben itt vagy, és sokkal több lehetőséged is nyílt volna már rá. És azt ne mondd, hogy akadályoztatva vagy, mert nemiiis!
Fordulok közben felé, megállunk, és mint egy hisztis, de aranyosan hisztis gyerek, szinte kipirult arcocskával próbálom meg rávenni, hogy ő is ambicionálhatna erre az irányba. Na hát ez nem teljesen az a fogalmazás, mint ami elvárható lenne, de értitek, nem? Na szóval hogy neki is kéne jelentkezni, főleg, hogy ő az egyik legközösségibb emberke. De nemsokára megtudom, hogy miért is nem az ő asztala a dolog. A Pro Levis díj is a terhére van, amire lehorgasztom az orrocskám, és a közben továbbhaladás után megállunk a legtöbbet bukott serlegnél, ami nekem csak most esett le, hogy az itt van.
- Szerintem tök jó lennél prefinek. Hmm...
Gondolkodom el egy kicsit a mostani serlegen, és előbb lecsüccsenek a térdére, mert azon kényelmesen el is tudok helyezkedni, meg stabilan is, mindennek ellenére.
- Viszont erre én nagyon nem lennék büszke. Ezt tuti nem akarom összeszedni.
Mutatok arra a bukós serlegre, és kiráz a hideg tőle. Egyáltalán akkor is már, ha egyszer buknék, nemhogy kétszer, meg sokszor. Ahogy nézem, ezen viszont az illető neve mellett nyolc alkalom van. Jézusom, ennyi ideje kb. nem is létezik a suli!
Hőkölnék hátra, meg meg is teszem, közben meg az egyik karom valahogy Alex háta mögé kerül, a másik meg megkeresi előbbi kézfejét. Na szóval, hogy a kézfejeim összekulcsolódnak a nyakacskája körül. De ezt meg észre se veszem, aztán közben már gurulunk tovább a hányós címekhez, meg kiszúrok egy olyat, hogy a legtöbb csínyt elkövetett diák, az egy tanév alatt legtöbb pontot vesztő diák, meg hasonlók. Ezt most tényleg díjazni kell? Ezek szerint igen.
Előjön a szó ám azért róla is, meg a rokonairól is, és Szilvinél nevetnem kell. Max. a hímneműek gyűjtésében jeleskedett.
- És nem jön az unokaöcséd? Vagy unokahugid?
Na jó, ez gonosz volt, ami rögtön le is esik, és kicsit elpirult arccal, nem igen mosolyogva szólalok meg.
-Ne haragudj, ez gonosz volt.
Próbálok meg valami mosolyfélét csalni az arcomra, és adok egy hatalmas puszit az arcára. Meg a tekintetem megakad a helyen is.
- Te! Miért vagyunk egy zsákutcában, ahol sok a serleg, de nem látni semmit, és senkit.
Elvigyorodom, bennem van azért az a rosszaság s ám....
- Te mit akarsz művelni?
Marad még mindig az arckifejezésem, és tudom, hogy úgyse mond olyat, ami olyan lenne, mert ő mindig megmarad "jó"-nak, és úriembernek. Mert  Alex, és mert bízom benne, és azt hiszem, ennyire ismerhetem már. Meg különben is, maximum kiszállok a öléből, és elindulok lassan kifelé.
De a mostani helyzet meg jó is, mert már egy ideje nem volt ilyenre lehetőség, legutoljára amikor kártyás, evős, ivós ismerkedőset játszottunk a szobájában. Azóta meg nem. És ez az én hibám főként. Hmm... Ezért is jövök neki majd még, ha nem hozza fel magától.

Dalm <3

Alex

Van-e másik mágus suli? Én szerintem nem mondtam ilyet, szóval gyors szemöldökhúzás, és máris válaszolok.
- Nincs. Magántanuló volt apa, és mellette mugli suliba is járt. A nekünk úgymond VAV-ot, azt a románoknál tette le, vagy ukránoknál, nem tudom, de ugye ott is ugyanazok az igék, meg minden, a másik írásbelijeit meg lefordították neki, de mindegy, ez bonyolult így.
Legyintek, aztán áttérünk a prefektusi pozíciókhoz. Kihúzom magam a dicséretet hallva, aztán amikor meg nem arra megy a dolog, csak egy "Héééjj!" Felkiáltással kicsit, szinte alig érezhetően vállba tenyerelem, mert ez nem volt szép dolog.
- Ez nem volt fair! Én se ismertem a szabályokat teljesen, és különben is. Annak nem volt tétje. Jóóó?
Vigyorodom aztán el, és csüccsenek én is le, hogy gurulhassunk tovább, és nem is kell kétszer mondani. A rosszaságok polcainál be kell látni, hogy igen, ilyet nem akar az, aki épeszű, csak az, akiket Alex is felsorol, így csak hevesen bólogatok, de nem szólok semmit, ahogy Szilvi továbbjaira sem, elvégre semmi közöm hozzá, vagy mi a szösz. Jogom sem volt belebeszélni.
Az viszont mondjuk, hogy dicséretnek hat, mikor lebosziz, így csak vigyorogva válaszolok rá vissza.
- Naná, különben nem lennék itt.
A vigyor nem olvad le rólam, megmarad ez a hangulat. Akkor veszem csak észre, hogy nem tudunk továbbmenni. Ennél fogva pedig megállunk, és pici beszélgetés alakul ki, immáron hasonló hangulattal, mint ahogy ide beléptünk. Vidám, meghitt, és tiszta romi.
- Te? Visszafogott, és mindig jó fiú? Ez aranyos.
Vigyorodom el, és hagyom a cirógatást, és csak vigyorgok, mert nem igen tudom, hogy mit is csináljak. Jó, persze, néztem én is annak idején a nagyanyámmal szappanoperákat, de fúj, azoktól mindig hányingerem volt, mert undinak tűntek. De most olyan furi, és nem vagyok én olyan bátorka, mint ahogy kívülről tűnik, csak néha fordítom felé picit az arcom, ölelem még szorosabban, és adok pár puszit az arcára, miközben mély levegőket veszek, és halkan nevetgélek, ami valószínűleg hallható is, a szuszogásommal együtt. Csak gagyogok összevissza, mint egy kisgyerek, és a lábacskáimat is keresztbe teszem, aztán meg csak várok, vagy nem is tudom, csinálom, amit eddig, de újítani nem akarok, de ami a nagyobb baj, és valódi indok, nem tudom, hogyan...

Öcsike

-Jól teszed. Ha nem muszáj, ne kerülj bajba -igazából Mira csak örül, ha még egy párszor nyakon csípi a fiút, hisz a bünti az bünti, teljesen mindegy, ki kapja. A szerencsésebbek mondjuk tudnak úgy csatangolni akár a faluban is, hogy bárki is észrevenné őket. Ilyen volt a lány is. Talán egyszer, vagy maximum kétszer kapták el amíg nem volt jelvénye, és most már nem növeli a lógósok számát, inkább járőrözik mások pechjére. A bátrabbaknak már a faluban sincs nyugtuk mióta amolyan lakófélévé vált, hisz ha ott sétál, vagy csak kinéz a ház ablakán, egyszerűen kinézi magának a szabályszegőket.
-Igen és igen. Bár szerintem az aranyvér vagy nem aranyvér nem fontos. Csak a családom szerint -pillantása a mondat közepétől eléggé sötétre változott. Ugyanis a szülei...nem utálják a mugli származásúakat, viszont egyik gyerekük mellé sem engedik az olyan párt. És ez eléggé megnehezíti Mira kapcsolatát Kristóffal, mert már tényleg szeretné otthon bemutatni, de a legutóbbi nagy balhé után nem meri. Meg azóta hazajárni sem szeret annyira. -Te mi vagy? -pillantott rá immár újra mosolyogva.
-Hát azt biztos is, hogy nem úszod meg. És igazad van, szóval még egy kicsit maradhatunk -bólintott rá a maradásra. -Nem fázol? -na nem mintha tudott volna vele sok mindent kezdeni, de azért megkérdezte ahogy jobban szemügyre vette. Napközben lehet, hogy meleg van, az éjszaka viszont elég hűvös tud lenni.
-Ez egy nagyon jó kérdés... -muszáj volt kicsit elgondolkoznia a válaszon. Nem tudná megfogalmazni, hogy pontosan mi késztette arra, hogy prefektus legyen. A falut pásztázta, ezután sem nézett vissza. -Kellemest a hasznossal. Terveim közt szerepelt ezzel, hogy úgymond megváltoztasson. Elég más voltam régebben, nem jó értelemben. Engem nem zavart, de másokat igen. Meg hát éjszakai bagolyként mi lehetne jobb az engedélyezett sétáknál? -hófehér fogait kivillantva mosolyodott el. Talán van még oka, de most csak ennyi jutott eszébe.
-Szeretsz itt lenni? Nem hiányzik az otthon? -oldalra döntötte a fejét, így nézett a társaságára újra.

Tesó <3

– Ebben a tanévben nem is nagyon szeretnék. Majd talán akkor, ha idősebb leszek, de még akkor is inkább maradok jó kisfiú. –vigyorogva néztem a lány szemeibe, majd kicsit fel is kacagtam. Még fiatal vagyok, jó kisfiú maradok, ha idősebb leszek akkor is jó leszek, csak már nem kicsi. Rákérdeztem, hogy aranyvérű-e, de a válasza közepénél, mikor megváltozott a tekintete, kicsit megijedtem. Azért az megnyugtató, hogy neki nem fontos a vér, de nem értem, hogy miért sötétült el a tekintete. Talán nem szereti a családját, és most egy érzékeny pontra tapintottam, ami ezt váltotta ki belőle!? Mielőtt bocsánatot kérhettem volna, rákérdezett az én származásomra. Hát, most jön a hideg zuhany.
– Én apai ágról magyar, anyai ágról meg lengyel vagyok, és mugliszületésű. A mamánál aludt ki a mágia, nálam pedig újraéledt. –vontam meg a vállamat, és igazából már nem is olyan vészes ezt kimondani. Így meg főleg nem, hogy tudom, hogy melyik felmenőmtől nincs mágia. Arról meg nem én tehetek, hogy pont nálam éledt újra, és így lettem mugliszületésű varázsló.
– Pedig reménykedtem benne. –vigyorogtam halványan, de ezzel nem azt akartam elérni, hogy ne adjon büntit, csak egész furcsának tartom ezt az egész szitut. Elkaptak, mégis nem olyan gonosz velem a prefektus, és még beszélgetünk is. Botond után, ő a második jó fej prefi... mivel többel nem is találkoztam még, és nem is szeretnék. – Kicsit, de nem vészes. –válaszoltam feltett kérdésére, miközben felhúztam a lábaimat, és a székre tettem, hogy térdeimet át tudjam karolni, ezzel is melegítve magamat egy kicsit.
Kérdésemre, melyben megkérdeztem, hogy miért és hogyan lett prefektus, nem kaptam azonnal választ. Talán már nem is emlékszik rá pontosan, vagy éppen azért gondolkodik ennyit, mert nem szeretne nekem hazudni. Jól esik a társasága, ezért is megérte már kijönni. A válaszán, viszont elmosolyodtam. – Cseles. Ezért tényleg megéri prefinek lenni. Bármikor sétálgathatsz, és még nem is kerülsz érte bajba. –oldalra döntött fejjel néztem rá, majd a falura. Kérdésére kicsit felsóhajtottam, váratlanul ért, mert nem emlékszem, hogy kérdezte-e ezt már valaki. Talán Rora az első napomon.
– Szeretek itt lenni. Eleinte szokatlan volt, meg minden, de tök jó hely. De, hiányzik a családom, a csapatom, meg a barátaim. A legjobban, viszont a soha nem látott húgom hiányzik. Anya még terhes volt, mikor eljöttem ide, és nem rég szült. Majd csak tanév végén láthatom a kistesóm... –kicsit elszomorodtam a mondat végén, de próbáltam elrejteni az arcomat a lány elől, kisebb-nagyobb sikerrel. Mire vége lesz az évnek, húgi már nagy lesz, és így nem láthatom piciként, csak képeken. Az meg nem ugyanaz, de mindegy is. Ez van, ezt kell elfogadnom.

András

Kamasz koromban én azt csináltam, mint minden gazdag lány. De ezt persze nem mondom el neki hangosan. Talán megváltozna hamar az a kialakult vélemény. 14 éves ugyan még egy igazi angyal voltam, 15 évesen már kezdődtek a gondok, de 16 éves koromra már teljesen elkanászodtam. Bár otthon semmi rosszat nem tettem. Helyette mindenhol máshol a világban. Körbeutaztam a fél világot, ha éppen találtam egy olyan varázslót, aki már tudott hoppanálni, ha nem, akkor meg elmutattam a barátaimmal, a valami előkelő bárban, vagy egy jachton. Aranyélet volt az az időszak. De persze anyáék nem így látták. Sokat főtt a fejük a cikkek miatt, amik megjelentek rólam. Valljuk be őszintén nem volt minden anya álma és egy angyalka sem. De hihetetlenül jó éveim voltak azok, és ha újrakezdhetném, nos, akkor sem csinálnék semmit sem másképp, még akkor is, ha éppen nem vagyok büszke minden pillanatára. A hibákat el kellett követnem ahhoz, hogy most olyan legyek, amilyen. De én nem csúsztam le a lejtőn. A suliban néhány büntinél többet nem kaptam és a tanáraimmal is tisztelettudó voltam. A prefikkel már kevésbé. Erről Les mesélhetne talán a legtöbbet, amikor kicsit illuminált állapotunkban talált ránk az erdő szélén Nicollal. Arra sem emlékszem, csak később más mesélte el. Sok homály folt van persze a múltamban. Éjszakák, hétvégék. Az életem pezsgés és szórakozás volt, de ennek is megvolt a hátulütője persze. Szóval mindent összevetve egy cinkos mosollyal az arcomon válaszolok neki.
 - Ilyen idős koromban még semmi rosszat. -
Ez pedig igaz is. Persze a hangsúly azon van, hogy 14-15 éves koromban. A többit meg megtartom magamnak. Sokkal jobban jár úgy mindenki, azt hiszem. Szóval Gergő kamaszodik, kicsit túl hamar. Nekem pedig rá kell lépnem a nyakára, na nem szó szerint. Kezdetnek jó lesz a szobafogság, aztán majd még Vincenttel kiagyalunk valamit, már ha éppen nem megint dolgozni lesz. Már, ha egyáltalán dolgozni jár el annyit külföldre. De most nem idegesítem magam ilyesmin. Inkább arra a férfire koncentrálok, aki az utóbbi időben először a nőt látja meg bennem.
 - Köszönöm a biztatást. Sokat jelent. -
Vallom meg őszintén egy őszinte mosolyt is küldve mellé. Valójában minden nőnek jól esik a biztatás, a dicsérő szavak, még akkor is, ha ezt éppen nem mutatja ki valaki. Az elismerésre mindenkinek szüksége van.
A jó szülőnek pedig felismerésre van szüksége. Arra, hogy időben meglássa a problémát és lehetőleg még csírájában el is fojtsa azt. Ez a felismerés már meg is történt. Legalábbis remélem. Bár a kimondott dolgok mellett más eseményeket is potenciális felelősnek tartok a kialakult helyzetért, nem csak a Biancával való szakítását.
 - Gergő elég ragaszkodó, szóval azt hiszem az ő részéről elég mély volt a kapcsolat. Kevés szerette van neki, így ahhoz a kevéshez nagyon kötődik. –
Az már más kérdés, hogy Bianca részéről mi a helyzet. Nem igazán ismerem a szőke kislányt. Persze fontosabb dolgokat tudok róla, és persze próbáltam őt valamennyire megismerni, de nem szerettem volna belemászni a fiam kapcsolatába. Megbíztam benne. De ezt a bizalmat szépen lassan kezdi eljátszani, ami nem vezet jóra. Ugyanis az én bizalmamat nehéz visszaszerezni.
Ha pedig már bizalomról van szó, azzal együtt, hogy a professzor urat kedvelem a bizalmamat is megszavaztam neki. Ezért engedek meg egy kis dicsértet a férfi felé, ami tagadhatatlanul jól esik neki. A széles és őszinte mosolya pedig rám van tagadhatatlan hatással. Mégpedig egészen pontosan picit elmosolyodom, mint aki zavarban van. Zavarban, mert tudom, hogy ezt nem szabad. Férjnél vagyok. De mégis olyan jól esik az, hogy nőnek látnak.
 - A behízelgés szerintem sem helyes út. Az már nem valódi. Gergő pedig szerintem most senkitől sem hajlandó semmit sem tanulni. De azért remélem ez az állapot nem tart sokáig nála. –
Vécsey jelleme épp olyan, mint a kinézete, nagyon is vonzó. Ilyen pillanatokban felmerül bennem a kétely az iránt, hogy a házasság valóban jó döntés volt-e. Vajon tényleg szeretem én Vincentet? Egyáltalán szerettem valaha is egy férfit is? Ezek a kérdések elég gyakran zakatolnak az agyamban, de válaszolni sosem akarok rájuk. Azt hiszem jobb abba a hitbe ringatnom magam, hogy szerelmes voltam a párjaimba és vagyok a férjembe. Ez így egyszerűbb mindenkinek.
 - Úgy, hogy gyakran haza hoppanálok, vagy más hűs vidékre igen. De egy egész nyarat biztosan nem bírnék itt elviselni. –
Válaszolok egy korty legörgetése után. Jól esik egy kis innivaló, mert én is kiszáradtam. Túl sokat beszéltem most is, meg úgy egyébként mostanában beszédesebb vagyok. Sokat változtam az utóbbi időben, ez biztos. Külsőre is és belsőre is. Azt hiszem egy javított verzióm az, amit most megismerhetett és akár a későbbiekben még jobban megismerhet a professzor úr. Jó, ha legalább egy tanerővel néha leülök beszélgetni, hogy tudjam, milyen mederben folynak a fiam ügyei. Hiszen ide én nem látok és Brigitte sem értesülhet mindenről. Ő amúgy is olyan kis csendes és visszahúzódó.
 - Én örülök, hogy nem okoztam csalódást. –
Egy őszinte és széles mosoly, amibe bele van csempészve az, hogy tényleg örülök annak, hogy szimpatikusnak talál. Mostanság elkezdtem egy kicsit adni az emberek véleményére. Persze nem akárkiére. Megválogatom azért az ilyesmit, ahogy az ismerőseimet és a barátaimat is. A sznob énemet nem sikerült magam mögött hagynom. Ezt szerintem sosem fogom tudni.
Ha pedig már emberi kapcsolatok, akkor kicsit rákérdezek a helyes tanár úr kapcsolataira is, ami talán kicsit indiszkrét és hirtelen jött kérdés, de ha nem akar úgysem fog válaszolni. Legalábbis eddigi ismeretségünkből ezt szűrtem le. A válaszából pedig bókolás alakult ki, ami hihetetlenül megmelengette az egyébként többnyire fagyos szívemet. Jól esnek a dicsérő szavak és az, hogy kívánatosnak lát. Legalább valaki, ha már az nem, akinek kéne. Szóval el is mosolyodom hát és kicsit zavarba jövök. A válasza elejét pedig el is felejtve, illetve a valódi kérdést is, válaszolok a szavaira.
 - Köszönöm. Nem is szeretnék még elsősorban anyának tűnni. Megvallva az őszintén élvezem az olyan tekinteteket, amilyen most neked is van. Ami pedig az apaságot illeti… Biztosan jó apa lennél, mert odafigyelsz a diákokra. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg engem sem hívtál volna ide. –
Picit én is zavarba hozom őt talán, de épp ez a szándékom. Az agyamban pedig sok gondolattal eljátszadozom, de férjezett vagyok, így ezeket a gondolatokat nem valósíthatom meg.  Legalábbis nem itt és most, ahol túl kockázatos lenne. Szóval felállok. Jobb lesz, ha megyek. Túlzottan felcsigázott ahhoz, hogy túl sokáig legyek még vele egy légtérben megmaradva a helyesnél. Jelenleg egy időzített bomba vagyok, amihez elég egy apró szikra ahhoz, hogy robbanjon, de még a robbanás előtt elmenekülök.
 - Azt hiszem most jobb lenne, ha mennék. Örvendtem a találkozásnak. Máskor is szívesen leülnék még veled beszélgetni, igazán jó társaság vagy. –
Lépek elé. Elég közel hozzá, de végül csak a kezem nyújtom egy kézfogásra. A táskámat felkapom a kardigánom meg ott marad. Véletlenül, vagy szándékosan, az az én titkom. Mindenesetre az ajtóhoz sétálok, amit vagy ő, vagy én kinyit.
 - A viszont látásra András! –
Köszönök el, majd egészen finom léptekkel hagyom el a helyiséget.