Ophelia

 Nem kérdezte amúgy, miért is akar betörni, mit akar a tanáriból ennyire, hogy ilyenre vetemedik. Ő annak idején csak szórakozásból tette, nem keresett amúgy semmi különöset. Ki tudja, talán a lány is csak ennyit akar. Nem az ő dolga, nem törődik mások dolgaival még mindig, ez nem változott, ahogy a dolgok nagy részei sem. Maradt olyan, amilyen eddig volt, szemernyivel sem lett lágyabb szívű, kedves. A pozitívum itt is az volt, hogy háztársa kérte ilyesmire, nem valaki mezei valaki. Annak talán valóban úgy mondott volna nemet, hogy meg sem hallgatja, vagy rosszabb. Tényleg jó pillanatban lett eltalálva az, hogy megkeresték őt. Elég jó pillanatban.
Továbbra is a falnak támaszkodva ácsorgott a lány előtt, mozdulatlanul, lefele tekintve rá. Csak figyelte, mit művelt a lány, elszórakozott rajta, főleg akkor szélesedett ki jobban vigyora, mikor az elégedetlen arc nézett vissza rá. Szavain csak halkan nevetett fel, hiszen még így is elég mókásan hangzott, hogy őt elkapná bárki is. Eddig sem sikerült, most még a vicc kedvéért is érdekes lenne.
- Nem épp fogoly szeretek lenni. Hát, nem tudom, ki hinné el, hogy megtörtént-e valóban, de azért aranyos próbálkozás volt, elismerem. – paskolta meg a vállát, hiszen jelen helyzetben azt volt a legkönnyebb elérnie. Visszatámaszkodva végül, gondolkodó arccal meredt a falra, hogy mit is akar valójában. Sok dolog megfordult a fejében, de inkább elvetette őket, mivel.. hagyjuk is, mik voltak azok. Nem egy tiszta erkölcsű ember, az már ismert, ilyet feltételezni rég nem is lehetett róla.
- Hmm, mit ajánlasz? – tekintett vissza rá, csibész vigyorral a képén. Valójában a saját válaszát még megfontolja, legvésőbb esetben pedig majd, ha valami nyűgje van, lesz ok, hogy őt cipelje majd magával. Mindennek eljön majd az ideje, ez tény, maga sem vetette még számba, miket fog vagy miket akar elkövetni. Mostanság tervei nem épp a legjobbak, hiszen ahonnan visszajött, nem épp kiscicákat simogattak. Nem tervez előre, már nem és nem is akar. Rájött, hogy totál felesleges, a legnagyobb bulik abból lesznek, amiket öt perc alatt, vagy annál hamarabb születnek meg. Tapasztalat. A lány egoizmusára csak vigyorog, hiszen saját magában is van elég belőle, tudja jól, milyen érzés, milyen. Tetszik neki ez a stílus, legalább már ismer olyan arcot, aki hasonló hozzá. Csak letekintett, mikor a lány keze a derekán pihent és hozzá hasonlóan, hátrafelé nézett, hogy mit szemlélhet a lány. A kapaszkodás nem zavarta, nem mozdult semmit sem, egy biztos támaszkodásnak tökéletesen megfelelt jelenleg. Nem látott viszont semmit, így, Ophelia arcára tekintett, hogy mit kereshet igazán vagy mitől tart.
- Ó, Lyrát már ismerem, amúgy is rég láttam. Prefektus lett? Ez új. Kár volt egy évet kihagyni. De van trükköm a prefik ellen. – terült szét arcán a vigyor, hiszen képességével igencsak szeret játszadozni, a Navine házába is egészen más arcával lógott be. Most is képes lesz majd rá, amint eljön az alkalom, de addig még bőven van idő.
- Már miért ne büntetnének? Nem vagyok képben a dolgokkal. – vonta fel a szemöldökét, jeléül, hogy nemigen tudja, mire céloz. Képben lenne, ha akart volna, de, mint már az kiderült, még mindig nem törődik másokkal. Megörült, amikor végre indulhatott volna, ellökte magát a faltól, már lépett volna, amikor ismét elrántotta. Volt benne erő, az tény, meg hát engedte is magát, lépett volna a tettek mezejére. A szobor mögé kerülve húzódott közel a lányhoz, dőlt úgymond neki, és csak meglepett képpel tekintett elsőre rá, majd, apró vigyorrá formálta a meglepetést.
- Ahogy gondolod. Egész kényelmes így.. – suttogott maga is, miközben végigtekintett magukon, a helyzeten. Fülelt azért, hogy az a valaki erre jár-e vagy sem, de különösebben nem érdekelte a dolog. Jöjjön, ha jönni akar.

Gergő

- Miért szeretném, ha egy idegen fogja a kezem? - kérdeztem vissza, a saját véleményem szerint teljesen logikusan, miközben zsebre vágott kézzel mentem a fiú mellett. Kicsit zavart, hogy közelebb húzódott, de azért el lehetett viselni, ha nagyon akartam. Ha meg mégis megunom, hogy kérdezget, még mindig visszaküldhetem őt a navinébe.
Arra a kijelentésre, hogy kedves vagyok, csak hümmögtem egyet. Nem tartottam lényegesnek, hogy elkezdjem bizonygatni, hogy nem, nem igazán vagyok az, és ezt még én is tudom, nem hogy mások, de ha már a gyereknek ennyire nem volt rendben az életösztöne, akkor kár lett volna nekem is rontanom a túlélési esélyeit.
Aztán mire felértünk, valahogy elment a kedvem a járőrözéstől. Fáradtnak éreztem magam, és szinte biztos voltam, hogy azért, mert múlik Kahlil bájitalának a hatása, és már vártam az émelygést is, de szerencsére mindeddig még sikerült megúsznom. Leültünk hát az erkélyen, bár itt is hideg volt, de legalább nem a kövön kuporogva kellett fagyoskodni, a hűvös levegő pedig kijózanított, felébresztve.
- Ne hidd, hogy direkt viselkedek úgy ahogy - válaszoltam aztán a srácnak, miközben a birtokot lestem. - Ilyen vagyok. Ennyi az egész. És a rellonosok többsége is így van ezzel. Egyébként is, én eddig levitás voltam, ugyanilyen viselkedéssel, szóval nem lehet rám fogni, hogy csak magamra szedtem a rellonos stílust - vált a végére kissé morgóssá a hangom.
Igen, éltek bizonyos sztereotípiák, amik alapján a négy házban élőket beskatulyázták, de vajon mennyire kellett ezt komolyan venni? Oké, én sem voltam boldog, ha egy navinéssel hozott össze a sors, de nem azért, mert navinés volt, hanem mert nem tűrtem jól a személyiségüket. Ellenpélda volt erre Oph, aki ott lakott ugyan, de másképp viselkedett, és lám, barátok lettünk. Ez a srác meg... Ez csak simán olyan valahol, mint egy kisgyerek.

Eric

- Az igazgató megbízásából kell az olyanokat elkapni, mint te, szóval ne próbálj ijesztgetni, mert felesleges - vetettem oda a kölyöknek, miközben felírtam a nevét és a házát.
Aztán a pofátlan kérdésre kérdőn néztem vissza rá, azt latolgatva, hogy vajon ezt most komolyan gondolja-e, de nagyon úgy tűnt, hogy igen. Hát ez nem semmi, milyen pofátlan emberek vannak a világon! Ezek a mai elsősök tényleg nem tudják, mikor kell befogni a szájuk.
- Capitulatus! - mondtam fáradtan, majd mikor már a kezemben volt a gyerek pálcája, akkor odavetettem neki. - Most folytasd, ha tudod - aztán elraktam a pálcát.
Pár pillanatig töprengtem, hogy milyen büntetést adjak neki, aztán végül eszembe is jutott valami jó.
- Rongálásért és pofátlan viselkedésért kapsz büntetést. A feladatod, hogy pálca nélkül takarítsd le az összes portrét az emeleten. Miután végeztél, jössz és szólsz nekem, én ellenőrzöm, és visszakaphatod a pálcád. Máskor pedig gondold meg, hogy hogyan viselkedsz a nagyobbakkal - vetettem rá még egy unott pillantást.
Megfordultam, hogy ott hagyjam a srácot, de még eszembe jutott, hogy egy ilyen marék-lepke eszű kölyök talán nem tudja, hol keresse a prefektusokat.
- Castle-t keresd a rellonban - vetettem hátra még, mielőtt eltűntem volna egy sarok mögött, hogy folytassam a járőrözést.

Alex

Nagyon felduzzadtak a teendők egy pár napja, legalábbis néhány embernek biztosan. Köztük van a fiatal tanerő is, aki már egy teljes napja görnyed az asztala felett. Most se óra, se gyakorlat nincs, így megteheti. Sőt nem is csak megteheti, de muszáj neki. Szerencsére számos szorgalmit kap, és mind nagyon jók, így van, amelyiket nem csak egy alkalommal olvassa el. Pedig sietnie kéne, ha még mást is akar csinálni a hétvégén, mint az írásokat javítani, és értékelni.
Fel sem figyel, amikor kopognak, arra meg pláne nem, hogy valaki ki is nyitja, azonban arra már igen, hogy őt keresik.
Kissé meghökkenten áll fel az asztaltól, és sétál oda, azon gondolkodva, hogy ki, és mit szeretne. Amikor odalép az ajtóhoz, és átveszi kollégája helyét, csak meglepődöttség tükröződik az arcán, keverve egy kis érdeklődéssel is.
- Nocsak. Alex. Mi járatban erre? Gyere fáradj be! Az asztalom megtalálod. Az egyedüli tiszta kupi a mostani állapotban.
Invitálja beljebb a fiút, majd becsukja utána az ajtót, és a helyére vonul, Alex nyomában. Aztán helyet foglal, lesöpör mindent a tölgy asztalról, és arra támaszkodik.
- Szóval, minek köszönhetem látogatásod?
Az addig még oké, hogy idén ő segít neki, de most el nem tudja képzelni, hogy mi járatban lehet. Reméljük, nemsokára kiderül.

Erdős Julianna

Lyra nénje

Ahogy igyekeztünk az első szintre, csakúgy megszokásból megfogtam Lyra kezét, ám ő elengedte az enyémet.
 - Igaz, de nem vagyunk annyira idegenek. - jegyzem meg. Ha már nem foghatom a kezét, közelebb húzódom hozzá. Lehet ennek sem örül, de ilyen vagyok. Amúgy félreértés ne essék, nem direkt csinálom. Ha egyszer sikerült elérnem, hogy egy rellonost megnevettessek, akkor nem rontom el.
Pár perc alatt felérünk az erkélyre, ugyanis ez az ajtó van a legközelebb. Miután besétálunk helyet foglalok az egyik széken és egy ideig az eget bámulom, aztán a tekintetem Lyrára szökken. Beszélni kezdek.
 - Hmm... Értem. - egyelőre ennyit mondok, mert ezzel a kijelentéssel nem tudok mit kezdeni. De biztos van valami oka, hogy ilyen lett. - Lyra - kezdem - biztos nem így születtél. Valaminek történnie kellett, hogy ilyen lettél. - mondom lesütött szemmel. Nem akarom látni, hogyan néz rám az előttem ülő. Biztos villámokat szór a szeme, hiszen ez nem rám tartozik. Lehet ez neki fájópont, vagy mit tudom én. Inkább felállok és ásítok egyet. Nem akarom, hogy rosszabbra forduljon a helyzet.
 - Khm.. azt hiszem én megyek aludni. Jó éjt! - mondom kedvesen, aztán puszit nyomok az arcára. Remélem nem lesz ettől mérges. Kisétálok az erkélyről és míg be nem lépek a navinébe, Lyrán jár az eszem. Amikor beérek a Kan kéglibe bevetem magam az ágyba és már nyomom is a szunyát-
Jó nap volt ez a mai.

//Köszönöm a játékot^^//

Mr. Krise *-*

Hát... sarokba szorítottak. Persze, ez nem olyan eset, hogy kedvem támadna kifutni a világból, még csak meg sem fogalmazódik bennem ez, bár nem tudom mire vélni. Sose bírtam elviselni, ha a közelembe vannak, de ez érthető, a nagybátyám örömmel tett erről. Most mégsem jut semmi ilyesmi az eszembe, talán ez mindkettőnk szerencséje.
- Ha nem fogoly, akkor mi?- döntöm oldalra a fejem, mert lassú a felfogásom, mármint... halvány lila gőzöm sincs, mire gondol.
- Tudod, van egy marha nagy előnye annak, ha nem szoktál kamuzni... olyankor is elhiszik, hogy igazat mondasz, mikor kamuzol- vigyorgok rá öntelten, mert ha ezen múlik, én még mindig elhitetem a néppel, hogy elkaptam. Hmmm, talán egy fokkal menőbb is lennék. Chh, mintha ez lenne minden vágyam.
- Nemár, én is rellonos vagyok, kerüljük az aranyos szót, okés?- forgatom a szemem jó sárkányhoz méltón. Azt elhallgatom inkább, hogy a pályafutásom a Navinében kezdődött, azt hiszem, mindenkinek jobb lesz így, főleg nekem. Azt viszont aláírom, hogy jobb napjaimon ezt meg nem mondják rólam, viszont mikor nyugodt vagyok, olykor rá kell játszanom, ami szintén nem esik nehezemre.
Kis híján nyelvet nyújtok, mikor vállon paskol, de ezt leküzdve összefonom a karom a mellkasom előtt, és kérdő tekintettel meredek rá. Aztán a kérdést hallva én kezdek el töprengni.
Mint amikor a mesékben felkapcsolódik a villanykörte, úgy jut eszembe, hogy tudok én adni cserébe valamit. Előkotrom a zsebemből a nyalókát, majd szinte kiszúrom vele a szemét. Oké, azt azért mégse.
- Fájó szívvel bár, de most megválok tőle... érezd a súlyát, ez a kedvencem- még el is szontyolodok, mert tényleg fáj megválnom tőle. Aztán magamban vállat vonok, majd veszek egyet.
- Vaaaaagy, fel tudom még ajánlani, hogy életem végéig a rabszolgád leszek- vigyorodok el poén csinálva a helyzetből. Azaz, nem hiszem, hogy olyasmire vetemedne, hogy velem akarja leélni egész hátralévő életem, senki nem olyan mazochista, hogy ezt bevállalja.
Igazából, nem rossz arc ez a Benji, bár az ilyesmit még korai lenne kijelenteni, elvégre az ismertségünk nagyon rövid, de hát még mindig egyben vagyok, és a pálcák se kerültek elő, tehát.... ez elismerésre méltó... azt hiszem.
Kitekintve mögüle keresek illetéktelen személyeket, de nem találok, aminek kivételesen örülök. Valamiért nincs kedvem megvárni, míg valamelyik háztársam rajtakap. Persze azt azért tudom, hogy talán cseppet könnyebben megúsznám a dolgot, mint mások, de a büntitől még esetemben sem tekintenek el. Pech, hogy mindkettő annyira szereti osztogatni.
- Jah, és rellonos is- vigyorgok rá, mert az az egy év, mégis csak egy év, Lyra meg nemrég vált csak zölddé, ahogy én is. Aztán mit számít alapon, újra a srácra vigyorgok.
- Én meg Navinésként kezdtem... neöljmeg- hadarom gyorsan a végét, mert ha mér egyszer becsületesen bevallom, akkor igazán nem lenne jó, ha emiatt a fejem vennék. Gyanítom, ha benyögném, hogy azóta volt egy tárgyalásom, mert főtörvényt szegtem, ellensúlyoznám a bakim, de az ilyet, főleg ezt nem verem nagy dobra.
- Hát, mert együtt lakok Lyvel meg Noelel.... az Üvegházban. Odaköltöztünk- nevetem el magam, hisz ez még mindig vicces, vagyis... a tekintetek, amik rám szegeződnek, mikor ezt kinyögöm.
Aztán már elindulnék én is, de rövid úton egy szobor mögött kötünk ki, mivel hallom, jönnek erre valakik. Kész akció feelingje van az egésznek, de ez nagyon tetszik, végül is, milyen uncsi lenne márt csak úgy besétálni, meg kisétálni.
- Igen az.... csak ne akard összeroppantani a bordáim oké?- suttogom reflexből vissza, mert nem egy tollpihe a srác, én meg annál inkább, oké, nem vagyok egy Bruce-Lee, ezt bárki megmondhatja első látásra.
- Hogy te milyen perverz vagy- vágom óvatosan hasba, hogy ne fájjon neki, miután rájövök, hogy talán direkt mondott ilyen két értelműt. De aztán rávigyorgok, hogy elvegyem a helyzet élét.
- Na, elmentek?- kérdem tőle, mert így nem igazán látom, na nem mintha ez akkora baj lenne, legalább tüzetesebben megfigyelhetem a társam arcát.

Alex

Izgatottan várja, mi is lesz a kérdés, vagy nem kérdés, kérés, de azért nem csacsog közbe. Sejthető, hogy valami az anyagokkal kapcsolatban nem stimmel, de aztán megkönnyebbül, mert látja, hogy egyáltalán nem így van. A szakkör. Hát persze, ami tavaly volt, de idén már nincs. Kezeit feltámasztja az asztalra, és az állát ráteszi. Pihentető, és a kezeknek sem fárasztó.
Kis mérlegelés után pedig válaszol is.
- Hát idén nem lesz szakkör, ezért nem láttad sehol sem a felhívást. Mivel nem volt olyan az érdeklődés, mint amilyenre számítottam, ezért úgy gondoltam, hogy akit érdekel, annak idén egyedül tartok "órát".
Az utolsó szó a tipikus zárójeles, idézőjeles hangsúlyban van, mert nem is igazán óra, inkább egy tök más valami, ami se nem szakkör, sem nem óra. Talán szabadidő eltöltésnek lehetne hívni, amiben tanul is az ember.
- Leo már jelentkezett, hogy szeretne részt venni, ha gondolod, jöhetsz vele is, ha gondolod, jöhetsz egyedül is. De nagyszabású előre meghirdetett szakkör nem lesz, valószínűleg jövőre sem.
Egészíti még ki a monológot, mert így teljes a dolog, és utána csak vár egy ideig. Ha nem kap kérdést, sem megjegyzést, akkor viszont ismételten ő kérdez.
- Szerettél volna még mást is kérdezni? Ha nem, akkor megbeszélhetjük most a részleteket az órával kapcsolatban, feltéve, ha már teljesen megfogalmazódott benned a dolog, és vannak elképzeléseid.
Mosolyog rá megint, hiszen nyitott ő mindenre, ha pedig valaki tanulni szeretne, miért zárná el tőle? Ő bármikor kész átadni a tudását, ellentétben másokkal, akiknek jegyzet, meg minden más is kell hozzá. Ő az emberekért, és fordítva. Ez az alapelve.

Erdős Julianna

Ophelia

 Mókás helyzet lett abból, ahogyan bujkáltak a senki elől, de hát nem hatja őket a tatár, ráértek. Legalább is Benjamin igen, sosem sietett el semmit, és ő maga sem arról volt híres, hogy a legpontosabb figura lenne, szorgalommal. Akkor már más a helyzet, ha neki tetsző dologról van szó, olyankor igencsak megszorgalmazza magát, mintha kivetkőzne addigi mivoltából. A kérdésre ismét vigyorog, mintha csak vigyorogni tudna, holott sok más arccal is felruházhatja magár, mimikával pedig úgyszintén, most mégis, a helyzet ez illett.
- Hmm.. Inkább cinkostárs. Ennek jobban beillek, mint fogolynak. Hidd el. – fejtette ki a valóságot, mert fogoly nemigen válik belőle ebben az életben. Majd, egyszer, ha nagyon nem figyel. Viszont, eddig nagyon is résen volt.
- Hohóóó, ezt nem kell mondani. Nagyon jól tudom a kamu, nem kamu dolgot alkalmazni. Ez a törvény már jó régóta barátom. De hidd el, ezt nem fogják elhinni, hogy elkaptál. – nyomta meg a lány orra hegyét, mintha valami gomb lett volna, vagy azt akarná ellenőrizni, hogy mennyire puha. Kezét elhúzva vihogott fel halkan, amikor a lány kifejezte a nemtetszését a kifejezés ellen, és valóban, ő sem gondolta komolyan a szó valódi jelentését. De nem tudta kihagyni, ő már csak ilyen.
- Meggondolom. Lehet a végén, egész cuki lesz. – játszadozott kicsit a szavakkal, ha már így megtette nemrég, játékosan cukkolva ezzel a lányt. Amint keze is lekerül róla, a kérdő pillantásra maga is hasonlóképp reagál, hiszen nem tudja, mit akar kérdőre vonni rajta, de nem is gondolkodik a dolgon. Ha fontos, úgy is kiderül, ha nem, akkor nem. Addig is várt, hiszen kíváncsi volt a lány ajánlatára, arra, hogy mit kap a segítségéért cserébe. Kis híján ismét felröhög a dologra, de mókásnak tartja, így, elszedve a nyalókát, bontogatni kezdi azt, és egyhamar a szájában landol. Nyammogva ízlelgeti a nyalókát, mint valami gyerek, és letekintve rá, hümmög párat.
- Ez finom. Ha nem vagy finnyás, adhatok neked belőle. – húzta ki a szájából az édességet, odatartva felé, bár, valahogy sejti, hogy így már nem is kér belőle. A lányok már csak ilyenek, nem értette sosem. Nyál, nyál de nem savas, hogy mérgezést kapjanak tőle. Ő felajánlotta, még hogy nem tud kedves lenni.. ch.
- Hmm, ez túl kecsegtető. Mi lenne ha a rabszolgám is lennél, és megehetném a nyalókát. Ha? Nem dolgoztatlak halálra, de tök jó tudni, hogy van egy rabszolgám. – vigyorog ismét, bekapva a nyalókát, kicsit megrágcsálja a pálcáját. Túl maga labda volt ez tőle, hogy csak úgy veszni hagyja, muszáj volt feltennie tétnek, holott, különösebben szolgára nincs szüksége, a saját dolgait amúgy is egyedül szereti intézni. De tényleg mókás gondolat volt. Tetszett neki. Az olyan, ami tényleg pozitív számára, meg igen ritka. Válogatós, ha már megteheti.
A leskelődése nem járt sikerrel, mivel nem volt kit keresni, meglesni, a terep tiszta volt. Igazából őt már csak a pletykák egy része érdekelte, az, hogy akit még ismer is, merre tengődnek. Annáról hallana még szívesen, tekintve, hogy volt pár, igencsak izgalmas kalandjuk, de amióta visszatért, még nem hallott felőle. Majd informálódik. Lyra viszont még itt van és a tényre, amit közöl, felvonja a szemöldökét. Nem levitás volt? Vagy csak öregszik.
- Óóóó ez merőben új infó és meglep. Bár, sose gond. Jó zöldnek lenni, ezt mindenki tudja, csak nem meri kimondani. – viccelődött a dolgon, hiszen általában tartanak a rellontól, mintsem szeressék azt. Aztán persze ki tudja. A lány szavaira tekintett rá ismét, még mindig a nyalóka pálcikáját fogva, kissé meglepett arccal, ezt nem gondolta volna.
- Megleptél. Bár a húgom is ott van, beszöktem párszor hozzá, csak hogy idegesítsem. – nosztalgiázik kicsit, hogy miket művelt, mielőtt lelépett. Szép idők voltak, ideje lenne újítani, és nem csak ücsörögni. Lehet találna hozzá pajtást is, nem is nehezen. Viszont jobban érdekelte az, hogy mi az oka, hogy ilyenre vetemednek. Ez számára fura volt, amit mondott, nem is tudta mi jó abban, ha az ember ott lakik. De ezt ők biztosan jobban tudják.
- Kertészkedtek? Vagy ennyire szeretitek a gyógynövénytant? Annyi gaz között aludna a fene, vannak jobb dolgok is, ahova költözni is lehet. – gondol vissza a különféle helyekre, ahol bandázni lehet, de neki az üvegház lenne az utolsó hely. Nem egy gazrajongó, ez tény. Amint  a szobor mögé kerülnek, ismét vicces szituáció alakul ki, ahogyan bujkálnak, noha, neki nincs ellenére a dolog, miért is lenne.
- Na várj akkor.. – ragadja meg finoman a lány oldalát, és már fordul is vele, hátát a falnak vetve, most ő a támaszték, a lány pedig fellélegezhet, hogy nem préselődik össze, a perverz szóra vigyorodik csak el ismét, hiszen tény, neki nem csak tiszta gondolatai vannak.
- Nem tagadom.. – húzza be a hasát, mikor a lány megüti, de különösebben meg sem érzi, ez amolyan, kedves gesztusnak is elmehetne.
- Nem tudom, kukkants ki, közben fedezlek. – húzza elő a pálcáját és amint a lány kihajol, hajol ő is mögötte, hogy szemrevételezze a terepet. Mintha valaki közeledne, legalább is az árnyékokból ezt látja. Ideje jobban elbújni?

Alex

Igen, az a rellonos, és az a zöld. Bár válaszként nem mondja ki, de gondolatban nagyon egyetért vele. Az előtte lévő érdeklődő dologra, miszerint miért nincs meghirdetve a szakkör, és miért nincs rá érdeklődés, csak vállat von, mert maga sem tudja. Ő tavaly megtette azt, amit lehetett, a többi meg nem rajta múlt.
Csak hallgat, nem mond semmit sem, egészen addig, míg Alex "bele nem törődik" a helyzetbe, miszerint csoportosan nem, max. két- két fővel fog dolgozni. Úgy néz ki, hogy ez jobban klappol neki, így csak bólint rá, hogy oké, neki is rendben van a Leoval való együtt tanulás.
Mivel kérdés sincs egyelőre, így lassan elkezd felszállni a helyéről, hogy udvariasan kísérhesse ki Alexet, de még az utolsó pillanatban a fiúnak kérdése van. Tud- e harmadévesen, vagyis érdemes- e neki ennyi idősen tanulnia a nonverbális varázslást. Erre csak felkacag, még szerencse, hogy nincs bent sok ember, így nem látják, mennyire gyerekes is tud lenni.
- Nincs olyan, hogy nem érdemes, vagy nem lehet megtanulni. Bár nehezebb, és kicsit lassabb folyamat, érdemesnek mindig érdemes. Ha valaki tanulni szeretne, akkor meg kell próbálni, maximum rengeteg gyakorlás kell hozzá, ami nem rajtam múlik.
Válaszol készségesen a kérdésére, majd rövid úton befejezi a társalgást.
- Nos, ha több kérdés nincs, akkor gyere, menjünk vacsizni. Lekísérsz? Közben elmondom a tudnivalókat.
Áll fel a helyéről, és Alexnek kinyitva az ajtót, majd vele együtt haladva mondja el, hogy könyvekre nincs igazán szükség, csak egy pálcára, és kell akaraterőre, és érdeklődésre, kitartásra, és türelemre. Viszont ha nagyon szeretne könyvet kivenni, akkor bár szakirodalmat nem talál, egy igés könyvet nyugodtan beszerezhet.

LB-m *-*  

- Hát, szerintem nagyon is fogoly alkatod van- vigyorgok rá, miközben elkapom a csuklóját, jelezve, hogy már az én foglyom. Elkaptam, nincs mese, ezt már nem mossa le magáról.
- Akarsz fogadni?- nézek rá kihívón, aztán nevetve hátrahajtom  a fejem, mert ez az orrnyomós dolog nem jön be. Lassan tizenhét vagyok, szerintem már rég nem kéne ilyesmit csinálni, főleg mivel a kisgyerekek se szeretik, csak az idős nénik találták ki, hogy legyen mivel szadizni szegény, aranyos kiskölyköket. Igazából, nem tehetek arról, ha valami kattan bennem, és hirtelen hatévessé avanzsálok. Nálam az kimaradt, tudniillik, én hat évesen végignéztem, hogy megölik anyám, aztán már nem volt kedvem vidulni, sőt semmihez, és akkor még naiv mód azt hittem, ennél rosszabb nem történhet. Oké, a kis gyerekek tényleg naivak.
- Benjamin Krise, erős vagyok ám, ne feszegesd- sziszegek rá, persze mindenféle élt elkerülve. Ha valakit megfojtani készülök, azzal nem vagyok egy tünemény alapjáraton, már pedig most Csingiling is megirigyelhetne. Tényleg nem szoktam én ilyen lenni, de mostanában egyre gyakrabban teszek olyan dolgokat, amiket nem tudom mire vélni, ezért nem is feszegetem annyira. Megtanultam, hogy kell lesz*rni mindent, talán ezért is nem lettem a depresszió mintapéldánya.
Még a nyalókámtól is képes vagyok megválni, jelenleg ez a legnagyobb fájdalmam, főleg úgy, hogy látom, neki mennyire ízlik. Már bánom, hogy egyáltalán elővettem.
- Íííí, kösz azt azért nem. Nem vagyok finnyás, Lyvel folyton osztozunk a kávén, de neked viszont ki tudja, hol volt előtte a nyelved- nézek rá felvont szemöldökkel. Nem, semmi hátsó szándék.... ááá kit áltatok, épp megmutatom, hogy tudok én is kétértelműen beszélni.
- Á-á, vagy ez, vagy az, és mivel a nyalókát már ellőtted, hát... sajnálom- tárom szét a karom ezer wattos vigyorral az arcomon, és amilyen, erről lecsúsztál tekintettel meredek a másikra. Igen, talán sokakban megfogalmazódik, hogy mekkora pofátlan vagyok, így beszélni egy negyedikessel, de hát... ő is ilyen, ráadásul marhára nem úgy tűnik, ki akarna lógatni valahonnan.
Nem vagyok egy pletykás, azt mégse hallgathatom el előle, hogy Lyra is Rellonos lett, főleg mert még mindig annyira örülök neki. Persze Noelnek is, de ő már az volt.
- Én rühelltem ott, mindenki annyira.... más volt- húzom el a szám, és azt már tényleg nem teszem hozzá, hogy ezért is laktam inkább a padlástéren. Jó kis hely volt az. Bár... az Üvegház azért mindent visz.
- Hát.... nemáár, nagyon poén. Mellesleg, mikor beköltöztünk, Ly nem szeretett a Levitában, én szerettem a Navinében, Noel pedig rühellte a gólyalakot, és ez volt az ideális hely, mert legalább együtt lehettünk- legalább is szerintem, hogy a többiek erről mit gondolnak, fogalmam sincs, nem folytatunk mélybe nyúló lélektani beszélgetéseket, főleg mióta rájöttem, hogy az nekem nem is megy.
-  Hehe- kényelmesen nekidőlök, mikor helyet cserélünk, érezze csak a súlyát, vagyis... az én súlyom. Ha ezt előre tudom, gyorsan felszedek még pár kilót, de na... azért csak megérzi így is.
- És, ugye tudod, hogy egy másodikos előtt mutatod meg ezt az énes, ami pedofíliának számít?- nyújtom ki a nyelvem, mert ki nem hagynám. Szeretem szekálni Benjit, mert lehet, oké, Serent is, csak nem ennyire, végül is... ő mégis csak egy tanár, na meg Noellel is el lehet hülyülni, csak néha ijesztő tud lenni.
- Oké- azzal elő is bújok, aztán meglátom az árnyékokat, és felszisszenek. Ez ííígy nem jó, hirtelen fordulok Benji felé, persze igyekezve, hogy ne fejeljem le szegényt.
- Fogd be a szám- suttogom neki az egyszerű utasítást, majd mikor rájövök, hogy teljesen hülyének is nézhet akár, magyarázkodni kezdek.
- Nekem általában akkor van szómenésem, mikor nem szabadna megmukkanni, szóval, ha nem akarunk lebukni... fogdbeaszám- hadarom neki gyorsan, mert amúgy tök izgi az a helyzet.

András

Drágasszáág

 Végignézett magán, mustrálta, mennyire illik rá az a jelző, melyet a lány biggyesztett rá. Hümmögve emelte fel kezét, nézegette csuklóját, mintha azt méregetné, mennyire illene rá a bilincs, majd fejet rázva leeresztette.
- Á, dehogy. Elbírnál ráncigálni engem? Úgy, hogy még ellenkezem is? – pillantott le vigyorogva ujjaira, ahogyan csuklójára fonódtak, ezzel megfogva őt, mintha nem szabadulhatna többé. Na, azért ahhoz több kell.
- Hmm, mi a tét? – kérdezett vissza, mivel a fogadások igencsak érdekesek szoktak lenni, na meg mókásak. Nem az a félős fajta, aki az ilyenektől berezel, így, valószínűleg igent fog mondani, ha komoly a dolog. Attól függ már csak, mi az ajánlat. A lány kijelentésére viszont elmosolyodik, nem riad meg attól, ahogy rásziszeg, mosolya töretlenül ott virít a képén, mintha le sem lehetne mosni. nem akar erőfitogtatást tartani, hiszen felesleges, így, inkább mindent meghagy a másiknak, most nem az a cél.
- Én egy percig sem kételkedtem ebben, kisasszony. De én sem a gyengék közé tartozom. – jelentette ki kissé egoistán, de valahogy így is volt a dolog. Ami érdekli, abban a tökéletesre hajt, ami nem, azt veszni hagyja. Nem olyan egyszerű legyűrni őt, sőt. Túl szívós fajta. Viszont nem feszegette tovább, hagyta, hogy a lány vehessen egy mély levegőt, és eltüntethesse agresszívabb felét, ha egyáltalán akarja. Neki amúgy mindegy, hogy hogyan viselkedik vele, tud ő nagyon is kedves lenni, ha hozzá úgy viszonyulnak. Eddig még gond nem volt vele, talán nem is lesz. Kíváncsi rá.
Ahogy tartotta a nyalókát, úgy tartott a felajánlás is, de sejtése beigazolódott. Vállát megvonva hagyta a dolgot, kapta be újra a nyalókát és ízlelgette. A kijelentésére a szemét forgatta, hiszen maximum kajálni ha volt eddig, semmi több. A mocskos dolgok most elkerülték, de majd eljön mindennek az ideje, csak nem veri nagy dobra.
- Nekem a számban volt a nyelvem, egész végig. De e tudod, több marad nekem. Tényleg finom. – élvezte tovább az édességet, rég evett ilyesmit, nem volt rá ideje, sem alkalma, hogy csak úgy bekapjon egy csokit, vagy valamit. Elfoglalt volt, de most, hogy itt van, mindenre lesz ideje. Túl sok. A lány kijelentésére ugyan megjátszott, de bús arcot vágott, mintha valóban bántaná a dolog. Gondolta, hogy amúgy nem fog bejönni, de így mégiscsak mókásabb volt lereagálnia a dolgot. No mindegy, majd egyszer lesz egy rabszolgája.
- Káááár… ha ezt tudom.. De, még lemoshatom a nyalókát, visszaadom és.. minden megoldva. – vigyorgott ő maga is, a zseniális ötletét, megoldását a dologra, persze már csak a poén kedvéért. Az élet ilyen, fura, mókás és őrült. Főleg a közelükben. Viszont, hogy a szolgaságról lemondott, új dolgokat tudott meg. Róla is, Lyráról is, így, figyelmesen hallgatott és bólintott. Valahogy megértette, hogy miről beszél, hiszen nem egyszer tévedt a közösségbe és tapasztalta meg maga is, milyenek az ottani viszonyok.
- Ja, tudom. Furák. Vissza kellett fognom magam, hogy ne legyen igazi rellonos. Bár amúgy sem ismertek volna fel, jó volt az álcám. – emlékszik vissza Thomasra, aki az ál-navinés fele volt, ha épp arra járt. De ez is a múlt. Az Üvegházra koncentrálva idézi fel annak látképét, de csak elhúzta a száját. Neki nem jött be sosem, bár lehet, hogy a rossz feléről közelíti meg. Amit a lány mond, az egy jó érv mellette, hogy együtt lehettek, de akkor is. Ott van a menedék az erdőben, vagy akármi. Ő van olyan ökör, hogy a kísértetházban is elaludna.
- Tényleg poénnak hangzik, de nem akarom, hogy egy izé növény fojtogasson a csápjaival, vagy mi az. Ahh, mindegyikőtök szeretett ott lenni, ahol addig volt. Okos ötlet, csak nekem nem nyerő. Bár most jó a szobám, előzőleg volt elég rossz. – túlzsúfolt, unalmas, csendes. A mostani is tele van, de talán nem lesz olyan lapos, mint az eddigi. Aztán ki tudja, de majd tesz róla. A helycsere után a falnak dőlve pihengetett, mintha csak szemlélődni jött volna a szobor mögé, nem pedig bujkálni. A lány megjegyzésére vihogott egy sort, fejét megrázva mutatta, hogy azért nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt gondolja.
- Akkor lenne az, ha te tiltakoznál, kettő, mivel elmúltál 14, így már nem számít annak éééés, nincs 10 év sem közöttünk. Nincs itt semmi pedofília. – magyarázta meg a dolgokat, és maga is egy nyelvöltéssel válaszolt. A felszólításra vonta fel szemöldökét, hisz meglepte, hogy ilyet kér tőle, de vállat vont. Neki édes mindegy, ha ezt akarja, megkapja. Nyalókáját a szájába véve, pálcáját a lányra szegezve választotta a kedvesebb, és hozzá jobban illő megoldást.
- Silentio. – mormogta a varázsigét, és a némaság már meg is volt oldva. Ugyanilyen hamar meg is fogja majd szüntetni.
- Jelezz, ha már elmúlt. – vigyorgott egy sort, majd kilesett a szobor mögül, pálcával a kézben és figyelt. Talán mégsem erre tart az a valaki. Kár érte, jól szórakozott volna.
- Finite. – morogta ismét, feloldva a lány szájzárát, hiszen, úgy nézi, elmúlt a vész. De ha mégsem, akkor így jártak. - Elment, elvileg. – jelentette le végül, mintha a haditerv része lenne.

Zója – Köszönöm a játékot!

Gréta néni

Ma egészen kellemes, tavaszi időnk volt, ami nagy ritkaságnak számít az elmúlt hetek után, így elhatároztam, hogy ma mindenképpen kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Viszont a szokásos szombati teendőim olyannyira elhúzódtak, hogy csak este felé tudtam befejezni mindent, így már nem volt esély arra, hogy ha elindulok a parkba akkor vissza is érek. De ha már ennyire meleg az idő, és közeledik a naplemente, nem hagyhattam veszni az alkalmat, így a déli szárny felé vettem az irányt. Még visszaszaladtam a folyosóról a kabátomért, mert rájöttem, hogy amint lemegy a Nap le fog hűlni az idő, és akkor egy fehér kötött pulcsi nem lesz már elég. A szárnyon belül kicsit keresgélnem kellett, mire megtaláltam az erkélyt, ahová igyekeztem, mert még csak egyszer jártam ott, akkor is csak kinéztem pár percre, viszont most tökéletes kis helynek tűnt levegőzni. Amint kiléptem az ajtón megcsapott a tavasz illata, az a friss, igazi, hamisítatlan tavaszé. Kár lett volna kihagyni... az biztos.
Kerestem egy kényelmesnek tűnő fotelszerűséget, és elhelyezkedtem benne az ajtónak háttal. Lábaimat felhúztam, kezeimet összekulcsoltam a térdem felett és lehunyt szemekkel arcomat még a Nap utolsó sugarai felé fordítottam. Ez volt az a pillanat, amikor rá kellett jöjjek, hogy szeretek itt lenni. Amikor ide kerültem, céltalanul bolyongtam a kastélyban, próbáltam eligazodni a tantárgyak és a varázslatok között, de mostanra beleszoktam ebbe a világba. Nem mondom, hogy nem hiányoznak az otthoniak, de sikerült megtaláljam itt is a helyem. Például kiderült, hogy a mugli sárkányrepülő vezetéséhez nagyon hasonlít a seprű irányítása, így egész jó vagyok kviddicsben, és már be is kerültem az egyik csapatba. S ugyan a vizsgáim nem sikerültek valami fényesen, főleg, hogy kettőre be sem mentem, de legalább tudom mik a követelmények, és jövőre már biztosan évfolyamot léphetek. Gondolkoztam életem kisebb-nagyobb örömein, s közben igyekeztem minél több friss illatot belepréselni az emlékezetembe, hogyha visszatérne a télies időjárás, legyen mire emlékezni.

Ruci

Roccalkodás Biával

Az idő még a szokottnál is sikeresebben utánzott egy épp versenyző versenyautót, s ehhez méltón sebesen el is száguldott. Egyik percben teljesen legálisan tartózkodtak Biancával a körleteiken kívül, másikban már az új napot köszönthették. A szőke lány ennek ellenére nem zavartatta magát, s bár Mary még nem szokott hozzá, hogy éjjel kijárjon - nem mintha nem fordult volna már elő -, ment Bia után. Elvégre, most már amúgy is mindegy, nem? Nem direkt maradt kint, de ha már így alakult, miért is ne maradna? Majd legfeljebb elkommandóznak a közelben lévő prefik, tanárok, s többi nemkívánatos személy mellett. Azonban nincs szükségük a kommandózásra - legalábbis a mások elől elvalóra -, sikeresen eljutnak az átriumban található tanári szoba ajtajáig. Bianca pedig hajtűkkel próbálja kinyitni a zárat, hogy betörhessenek. Végül is, igaza van, nem mindig lesz ott a pálcájuk, és bármikor szükség lehet erre a tudásra. És vicces is. ~ Ezt nekem is meg kellene tanulni... ~
- Azért, mert jó vagy benne, vagy azért, mert szereted csinálni? Amúgy igen, nem megyek nélküle sehova sem. Különösen, mióta szerencsém volt bekukkantani a kísértetházba. - jegyzi meg, csak úgy mellesleg. Követi a Rellonost a tanárok közös rezidenciájára, majd a helyiséget kémlelve becsukja maga mögött az ajtót. Nem lenne jó, ha egy ilyen apróság miatt buknának le. Kicsit furcsán érzi magát, nem csinált még ilyet. Vegyes érzelmek vívódnak benne, mint az "Ez nem helyes!", meg "Ez de izgalmas!", na meg az összes ehhez hasonló. Ennek ellenére nem zavartatja magát, csak teszi amit eddig.
- Ez nem egy rossz ötlet. Csak tudni kéne, hol vannak. Na meg akkor már nem az összeset felhasználni, hogy véletlenül se gyanúsítsanak. Az üzenethagyás is egészen jól hangzik, bár nem tudom, mit írhatnánk... Talán valami olyat, ami személyes, illetve a tantárgyukhoz köthető... Valami vicces megfogalmazással tálalt tény, ami jogos és igaz, ugyan akkor negatív. de konkrétumot nem tudok hirtelen... - gondolkodik, mikor épp egy asztal fiókját húzza ki, azt se figyelve, kié  bútordarab.

Melanie

 Takarodó előtt gondoltam, sétálok még egyet. Mielőtt erre az elhatározásra jutottam volna, épp a zsonglőrködést gyakoroltam, szóval zsebre vágtam a labdákat, és úgy indultam neki. Ha akkor valaki megkérdezett volna, miért élvezem azt, hogy labdákat dobálok, vállat rándítottam volna, vagy hasonló. Ha belegondol az ember, tényleg nincs semmi értelme, de jó, és fejleszti a reflexeket. Amióta nem kviddicsezem, kétségtelen, hogy ellustultam, és kellett valami, amivel lekössem a figyelmemet, és fejlesszem a koncentrációmat. A zenéléshez persze épp elég koncentráció kell, de az megint más, kevesebb mozgással jár. Persze van, hogy állva zongorázom, vagy unalmamban lábbal, de ez a ritka események egyike. Eszembe jutott, hogy készíthetnék egy sportágat, amiben guggolás és fekvőtámaszozás közben kéne eljátszani a Holdfény szonátát.
 Ezen, és ilyesmiken filóztam, amikor elsétáltam az erkélyig. Talán nem a legideálisabb hely a zsonglőrködéshez, és meglehet, hogy leejtem a labdát, de legalább a szabadban van, és nem kell lekutyagolnom a kastélyból. Megkerestem a zsebemben a labdákat - valami bő tunika volt rajtam, aminek a zsebeiben komolyan keresni kellett három labda után -, és azokkal a kezemben csináltam pár kar- és csuklókörzést. Végigmértem a labdákat, amik feketén pompáztak. Még évközi szünetben megkértem a bátyámat, hogy bűvöljön rá kolibriket, amik most vidáman szállingóztak a labda anyagán. Eleinte kettővel kezdtem; az egyik kezemmel átadtam a másikba a labdát, míg a másik labda a levegőben szállt, hagyva, hogy megcsillanjon rajta a lemenő nap sugara, hogy aztán elkapjam a szabaddá vált kacsómmal. Egészen lefoglaltam magam, és igyekeztem fokozni a tempót.

Lagger

Tegnapelőtt másfél órás késéssel egy váratlan műszaki hiba miatt lerobbantunk. Igyekeztek azonnal kijavítani a hibát, mivel tudták, hogy a kabinok tömve vannak. Sokan hazautaztak egy-két napra és pont azt a napot fogtam ki, hogy szűkösen voltunk. Aki hamar megvette a vonatjegyet és helyet foglaltatott, annak szerencséje volt, kényelmesen utazhatott. Még a pótkabinokat is csatlakoztattak, de így is sokan még a földön is ültek. Míg várakoztunk, hogy helyrehozzák a hibát, és elinduljunk Bagolykőre mindenki igyekezet valahogy elfoglalni magát, már ahogy tudta. Egyesek sárkánykártyát játszottak, mások pedig alvással, olvasással vagy tanulással töltötték el az időt. Én pedig kedvenc szenvedélyemnek hódoltam be, rajzolással ütöttem el az időt. Mire megérkeztünk mindenki nyúzott és fáradt volt, igyekeztek azonnal mindenkit elszállásolni, hogy másnapra mindenki kipihenhesse magát. Mivel néhány új elsős diákok is érkeztek az iskolába, mint ahogy jó magam is, kaptuk egy-két szabad napot, hogy megismerkedjünk a környezettel, és beilleszkedjünk. Persze, aki akart, már ma megkezdhette első óráját, de én még ma úgy döntöttem, hogy csak a jövő héttől látok hozzá a tanulásnak. Vacsora után úgy döntöttem még korán van a lefekvéshez, jól esne egy kis friss levegőt szívni, és talán rajzolok is egy kicsit, az mindig formába hoz, így fogtam magam és a mappámat és elindultam az erkély felé, mivel reggeli után pillantottam meg véletlenszerűen azt a helyet. Szerelmeseknek ideális hely, hogy elbújjanak a kíváncsi szemek. Jelenleg én még ezt azt, érzést nem tapasztaltam meg. Mások elmondása szerint nagyon szép és mély érzések lehetnek. Míg ezen agyaltam azt vettem észre, hogy az erkély közelébe lépek hamarosan. Míg gondolkodik, töpreng az ember dolgokon hamarabb elmegy az idő. Egy hirtelen mozdulattal megtorpantam, mivel váratlan társaságra nem számítottam.  De gondolom, nem okozna neki gondot társaságom, így beköszöntem neki.
- Hello remélem nem zavarok?
Mivel nem nagyon zavarta különösképp a társaságom, közeli padra tettem le magam. Néhány percig el is üldögéltem magamnak, de mivel tudtam, és értesítve voltunk, hogy 22: 00 után takarodó, én is igyekszem betartani a szabályokat. Így felálltam és elköszöntem a lánytól remélve is bízva, abba hogy még összefutunk és találkozunk.

Dalmi

Alexi ^^

Most olyan követőset játszom. Követek. Csak mert meg akarok lepni. Olyan kis cuki leszek. Vagyis legalábbis ez a tervem, mivel mostanában tökre nem érek rá, és mert azért nekem is van szívem. És mivel van szívem, vannak érzelmeim. És mivel ezek vannak, így vannak gondolataim, és kötelezettségeim is másokkal szemben, persze nem azért, mert "kötelező", hanem mert én akarom így, mert én akarok jót másnak. Olyan kis nyájaslelkű vagyok. Legalábbis most.
Satöbbi, satöbbi, de a lelkivilágomba ne merüljünk bele, és a filozofálásomba, mert azt mindenki nagyon meg fogja járni. Még én is így járok néha...
Szóval követek, méghozzá a trófeateremig. Ott aztán csak egy picit várok az ajtóban, és picit megpróbálom leküzdeni a hevességemet, és a cseppet sem kipihent vidámságom, meg minden egyéb jó, és szép, amit el lehet mondani, aztán nagy levegő, és mint mindig, most is megpróbálok kiválóan teljesíteni, már ami a megjelenést, és a cselekedeteimet illeti.
- Szió! Mutasd, mikre vadászol még a sulis időszakban?
Próbálok könnyed lenni, és bár az érzésem nem biztos, hogy jó, én azt hiszem a drága azért van itt, hogy megnézhesse, mit is szeretne még a sok- sok díjból bezsebelni, míg idejár.
Közben persze odaérek mellé, és pici puszi reppen pici szájra, csak olyan leheletnyi, hiszen " Pszt! ", de mégiscsak egy nyilvános helyen vagyunk, és bennem meg van annyi tartás, meg szégyenlősség, hogy nem olyan vagyok, aki a másikat, a kedvest csak úgy össze nyalja- falja. Az olyan khm. Yaristás lenne. Én meg Dalmi vagyok.
Persze e mellé jár még egy nagy, olyan "Régen nem láttalak, hiányoztál" féle ölelés, meg egy mély levegő, sóhajjal befejezve, és remélem, hogy még picit maradhatok így, csak úgy nem figyelve az időre, csak a fini illatra, meg a meleg bőrére, meg ő rá magára.
- Hiányoztál ám, ugye tudod?
Szinte suttogom a hajfürtjeibe, miközben már megrészegülten, megpróbálok eltávolodni, de hát mint a mágnes, én elszakadni még nem tudok.

Dalmim <3
beletelt két órába, míg felmostam magam a padlóról a romi hsz-ed után, de már reagok is!:)

Lexi ^^

Nem is tudom, miért nem tök egyértelmű, hogy a begyűjtendő díjakra gondolok. Bár az én gondolatmenetem, mondhatni gondolatf*sásom enyhén szólva is bonyolult, néha még nekem is. Ezért vigyorgok, és kiegészítem.
- Van itt minden. Év prefije, meg iskolaelső, meg kviddicses címek, meg hát tudod, az ilyesmik. Netalántán év tanára, meg ezek.
Sorolom, hogy mikre pályázhatna még, bár utóbbi ugye csak az iskola befejezése után lenne lehetséges. Hát de az nem gond ám, van idő bőven.
Miután megrántom picit a vállam a gyors magyarázat után, méltóképp üdvözlöm is ám, mert azért nem vagyok olyan bunkó, meg illemtelen, pláne nem érzéketlen, hogy ezt ne tenném meg. A még etikus, nyilvánosság elé tárható gesztus után csak annyit veszek én észre, hogy a lábfejem valahol másfél méterrel a föld fölött van, én meg csak csücsülök, meg kis ijedtség, és meghökkenés után már vigyorgok, és nevetek, meg borulok vissza, valahova a nyaka tövébe, és azon filózok én, hogy én is hiányoztam. Hát nem tiszta tök tuti? Nekem nagyon tetszik a szitu. A következők viszont már kevésbé.
- Hééé! Nem vagyok én tárgy. Nem a tiéd vagyok, hanem veled vagyok.
Javítom ki gyorsan, vagyis nem is javítom, inkább picikét rápirítok, mert nem szerettem sohasem, amikor tárgyként kezeltek. Még akkor sem, ha ilyenről van most szó. Apámtól se viseltem el, meg a bátyámtól sem. Ezért inkább jegelem a dolgokat, a pici meghittség megtörésével, és szépen lassan kikászálódom Alex öléből. Inkább sétálni mennék most.
- Gyere! Nézzünk körül, kíváncsi vagyok, mit tudok én is még elérni, mi az, amire esélyem van még ez alatt a pár év alatt.
Mutatok a megfelelő irányra a fejemmel, és lenyújtom a kezem, mert attól, hogy most picit rosszul estek a dolgok, attól ám még nem változik semmi más. És úgyis gyorsan megenyhülök, már ahogy ismerem magam. Most rossz, de nemsokára jobb lesz. Közben pedig már nekiállok csacsogni a séta közben.
- Képzeld, anyu is egy csomó ilyen serleget, meg érmet kapott. Volt prefektus, és iskolaelső is, és olyan stréber volt, mint én. Szóval volt kitől tanulnom.
Viszont nem is tart már sokáig anya meséje, mert meglátok valami sokkal jobbat. Ujjal kezdek arrafelé mutogatni, és legszívesebben menni, de ha nem akar, akkor nem erőltetem.
- És nézd! Jujj! Az meg apára emlékeztet, meg még Viki nénire. Kviddicses évkönyv. Jajj de régen lehetett, és mennyire szerették. Állítólag, apu meséje szerint ott ismerték meg egymást, amikor összerepültek, és a gyengélkedőn kötöttek ki egy- egy hétre. És hát ott egymást is ápolgatták, nem csak ápolgatottak lettek.
Mintha csak átélném, úgy idézem fel ezeket, bár nem lehettem ott, és ez tök egyértelmű. Most meg el is kanyarodtak a gondolataim, aztán meg most vissza, mert megint megkérdezem, amit nem túl sok ideje, és még ki is egészítem.
- És te? Mit tervezel még ezek közül elérni? Mármint az itteni címek közül. Merthogy ugye a Pro kék díj már a tiéd, de ugye a többi még nem, vagy legalábbis én tudok róla. És elmeséled, nálad milyen a háttér? Mert édeskeveset tudok róluk, és szerintem fordítva is.
Mondom én! Kezdek feloldódni, mert a szám, az már jár, és csacsogásra kész, és nagyon nem akarok se levegőt venni, se nem vagyok szomjas, se éhes, úgyhogy semmi nem állíthat meg a dumálásban. Na jó, talán mégis van valami, meg valaki, aki leállíthat, de nem lesz könnyű dolga.

Ruci

Bianca Charlotte Shanes

Éééés igeeen!!! Nemrég kaptam egy levelet anyától, amiben megírta, hogy amikor hazamegyek teljesen új életet kezdünk és minden sokkal jobb lesz. El se hiszem, hogy tényleg ilyen erős volt és elment a bíróságra. Azt hittem, hogy csak akkor szabadulhatunk meg a szadista nevelőapámtól, ha én elvégzem az iskolát és elég befolyásom lesz ahhoz, hogy lecsukathassam egy életre. Persze lehet, hogy ez soha nem sikerült volna, de azt még álmaimban se mertem volna remélni, hogy anya összeszedi minden bátorságát és feljelenti Jacket. Azt írta, hogy a következő szünetben mindenképp haza kell utaznom, mert a rendőrök az én vallomásomat és meg akarják hallgatni és így már több esélyünk van megnyerni a pert. Bár szerintük már alapból nyert ügyünk van, mert anya összeszedte az összes bizonyítékot, amit az évek alatt gyűjtöttünk.
Igaz, a nagy öröm mellett egy kis aggodalmat is félek, mert mi van ha mégse jön össze a dolog. Akkor biztos, hogy nem ússzuk meg szárazon és a nevelőapám is bosszút akar majd állni. Még gondolni se merek rá, hogy mit művelne anyával. Az a legjobb ha bízok az igazságosságban és mindent elmondok, amire emlékszem.
Kicsit sokkoltak az események, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejemet és iszok egy finom teát. El is mentem a konyhába, ahol a manók nagyon kedvesen kiszolgáltak és a tea mellé még néhány szem kekszet is csempésztek a zsebembe, biztosan látták rajtam, hogy valahol nagyon messze járnak a gondolataim. Így a teámat iszogatva indultam el a kastély déli szárnya felé. Gyakran szoktam erre sétálgatni, mert szerintem ez az egyik legszebb része az épületnek. Most az Erkélyre szerettem volna kimenni, mert az esti levegő mindig jót tesz és még a kilátás is gyönyörű onnan. Ahogy kiléptem az ajtón, megláttam, hogy már valaki van itt rajtam kívül. Nem akartam őt megzavarni, úgyhogy elindultam a korlát széléhez, majd felültem rá és hátamat a falnak vetve néztem ki a fejemből.

Dalm

Dávid