Dalmidalmi

Öcsikém

Felnevetett azon a vigyoron, amivel a fiú felvázolta a jövőre való terveit. Persze, Amira is így gondolta. Ő majd jókislány marad mindig. Ahhoz képest a fél iskola szívből gyűlöli, a másik fele meg vagy szereti, vagy nem is ismeri rendesen.
-Maradj is -csak ennyit fűzött hozzá, majd mosolyogva a falura pillantott.
Kicsit felkavarta amit kérdezett tőle. Vagyis inkább a válasza, hiszen már az aranyvérűségből eszébe jutott az, amit az anyjáék lehisztiztek mikor karácsonykor megtudták Kristóf származását.
Sok diák van az iskolában, aki félvér és nem csak a varázsképességeket illetően. Nem mondott rá semmit, csak bólintott, hogy érti, és elraktározta az informciókat. Nagyon kevés emberrel tesz így, általában teljesen hidegen hagyja mások származása, sőt, még a nevük is, arra meg nem tartja őket méltónak, hogy el is raktározza a fejében a haszontalan infókat.
-Persze, mindenki reménykedik benne -megvonta a vállát, mindenféle mosoly vagy érzelemkinyilvánítás nélkül. Még nem tudta pontosan, hogy mi legyen Đominic büntetése, de nem akart neki olyan gonoszat adni, mint amit már egy-kettőnek adott.
Félmosollyal bólogatott. Szereti meglátni a dolgok egyszerre hasznos és jó oldalát, a prefiség pedig pont ilyen. És nagyon élvezi, nem cserélné el semmiért.
-Komolyan? Hát ez eléggé kellemetlen -megértően pislogott felé, a száját elhúzta. Ő nem tudja, milyen lehet nem ott lenni a testvére felnövésénél. Csak két kisebb testvére van, de ők sem vér szerintiek, Maximilian pedig még idősebb mint ő, belőle eléggé elege volt már születésükkor is.
-Erre mondjuk ha szeretnéd, segítek kitalálni valami jó megoldást -kacsintott a fiúra. -Na de most gyere, ideje mennünk -fejével az ajtó felé bökött, mosolyogva felkelt a székből, és Domi vállára téve a kezét indult meg a Levita felé.

Zója

 Trilliant a kezei között szorongatva rohan végig a folyosón, keresve azt a bizonyos ajtót, ami mögött mindennek a kulcsa rejlik. Már rengetegszer akart látogatást tenni Zójánál, de valahogy mindig ezernyi jelentéktelen dolga akadt helyette. Most azonban nem tűr halasztást a dolog, mert csúnya érzelemlavina szabadult el benne…
Látta! A fene vigye el, hiszen azzal a két szemével látta, ami ott figyel az arca elülső részén! Egészen bizonyos, hogy nem téved és nem ért félre semmit. Ott volt Ő, aztán meg az a másik is! És akkor ők ketten együtt! Pedig annak a nősténynek nem is volt olyan szép, kettőhúszas módra összekuszálódott vörös lobonca, mint kedves törpénknek. Hogy lehet, hogy Herci© mégis inkább a másikra figyelt, és nem rá? Pedig még a ruháját is úgy rángatta, hogy majd letépte róla!
Életében először gondolta azt, hogy istenigazából pankrátorosra kéne venni a figurát, és egy szép lábnyomot hagyni az illetékes hölgyemény gyomortájékán. Akár még azzal is megelégedett volna, ha az ismeretlen leány legalább két fogát odaajándékozhatta volna a fogtündérnek, úgyis olyan régen volt az, mikor a kis szárnyas ajándékokat dugdosott a párnája alá. De nem! Te jó ég! Mielőtt még elronthatott volna mindent, inkább elmenekült egy szó nélkül, hogy a gyermeteg problémáit, amit nem tud egyedül megoldani, más nyakába varrja.
Egyből beront az iskola pszichológusának ajtaján, mellőzve mindenféle illemszabályt. De hát ennek a kislánynak itt most nagyobb gondjai is vannak, minthogy türelmesen várakozzon odakint, míg beinvitálják.
-Nagy… nagy baj van… velem! – Eddig talán a kedves olvasókban nem tudatosult, és a pláne, hogy hölgyünkben sem, de megállíthatatlanul patakzik arcán a könny. Ajajj, ha Leonie sírásra adja a fejét, akkor ott tényleg vége felé jár már a maja naptár.
-Óóóúú… - Saját igen szokatlan megnyilvánulásától még jobban megijed, mintha legalábbis gépzsír szivárogna a fejéből és nem átlátszó, erősen sós ízű, enyhén lúgos kémhatású folyadék. Erre vadul törölgetni kezdi az arcát. Méghozzá Trillian-nel. Ha zsepi nincs, jó a nyúl is alapon. Mindeközben pedig odacsörtet a kanapéhoz, hogy hatalmas lendülettel levágódjon rá. Mázli, hogy kicsit sincs zavarban.
-Én.. én… nem bőghetek! Most… mit… mit csináljak? Maga a…  pszich… psz… pszi… - Olyan keserves késztetést érez a zokogásra, hogy képtelen kimondani ezt a bonyolult szót. Helyette inkább benyögi:
-Állítsa el! – Eddig, ha egéritatásra adta a fejét, mindig tudta, mi baja van, így a szomorkodás forrását könnyű volt kezelni. A bátyja letépte a plüssalmafájának plüssgyümölcsét, vagy a nővére azt mondta a kedvenc fülbevalójára, hogy csúnya… de most! Egyszerűen nem tudja lekövetni saját magát, és hogy tulajdonképpen mi a búbánatért olyan búbánatos, mikor valójában semmi oka rá. Vagy mégis? Majd Zója megmondja, állítólag itt ő a szakértő.
-Azt... azt hiszem... valami elromlott bennem! - Kezdi kétségbeesetten. Semmi bemutatkozás, semmi köszönés, helyette szegény Trillt gyúrja eszeveszetten, de az állat láthatóan még jól bírja a kiképzést. Valószínűleg nem most van először kitéve ilyen traumának, és úgy hiszi, ha halottnak tetteti magát, előbb szabadul gazdájától.

Lexi

Nagyokat nézek csak a reakcióján, és tettetett hőbörgéssel "ripakodok" rá.
- Te mikor vagy jó fiú? Mindig csintalan, és aktív, izgága vagy. Mint én.
Vigyorodom el, és, hogy abszolút nem akarok változtatni rajta, meg hogy nem zavar, ajándék puszit nyomok az orcájára, amit, láthatóan jól fogad, és még a hajamba is belemászik. Ez minden pasi mániája? Nem baj, az csak jó. Vagy mégsem? Miért húzódik el? Mit csináltam rosszul, jaj.
Szememben cseppnyi félelem, meg izgatott csillogás, egészen addig, míg reflexből nem hunyom le a pici szemem. Óóó, ezt naplóba vezetem. Mármint ezt a napot. Milyen puhi, és édes az ajka. Vajon felfalhatom?
Hát ez eszméletlenül értelmetlen, és hülye kérdés, amit tudok én is, de itt az agyam is kikapcsol, és csak sodródom az ösztöneimmel, meg vele. Szorosabbra húzom a kezem, még, még, még közelebb, és a lélegzetem is visszafojtom, tök tudatlanul....
Az események is csak utána ugranak be, hogy mit csináltam, bár nem kell ám olyanra gondolni. Picit elhúzódva fut át az agyamon, hogy milyen gyengéden simítottam végig a kissé kiszárított szám az övén, aztán picit hajoltam el, mert nagyon cserepes volt, de csak azért, hogy ezt megszüntethessem, és újra visszatérjek hozzá.
Miután elhúzódik, én nem így teszek, csak szorosan fonom a karom a nyaka köré, még mindig, és inkább dőlök a mellkasára, remélem, nem vagyok túl nehéz, és innen gondolok vissza ezekre a pillanatokra, amin kuncognom kell. Ezt meg lehet, hogy ő is hallja. De, mielőtt megszólalna, inkább nem kockáztatom meg, hogy bugyutának nézzen, szóval csak egy színészi ásítás után megkérem, hogy menjünk fel a toronyba.
- Felviszel a toronyba? Fáradt vagyok. Éhes vagyok. Álmos vagyok.
Ezt a nyavajgást nem is nézném ki magamból, és pont ezért, ha azt mondja, nem, akkor a két lábamon fogok majd felmenni, de szerencsére csak egy halk nevetés, és már gurulunk is a klubhelyiség felé, hogy aztán vagy pihenni, és kajálni térjünk, vagy beszélgessünk, még nem tudjuk...

Lencsilányka

Zója

-De ettől… én nem nyugszom meg! – Hiába a sírás-rívás, inkább egyre nyomorultabbul érzi magát, mintsem megkönnyebbültebben. Az a tény pedig, hogy kell a hely az új könnyeknek, egy cseppet sem olyan információ, ami feldobná a buli hangulatát. Neki nem kellenek könnyek!  Nem akar többet sírni, mert ez az egész olyan szánalmasan tocsogós, mint egy kezdő szakács főztje. Legfőképpen Trillian számára, mert még mindig nem zsebkendőt használ, hanem egyfolytában a nyúl füle után nyúl, és azzal törölgeti arcát. Annyi öröm csak kijár neki eme ínséges időben, hogy kedvére dörgölőzzön puha nyuszi fülekhez, ha már egyszer van belőle kettő raktáron… vagyis Trill-en.
-Sosem sírok! – Biztosítja hüppögve az ügyeletes agyturkász nénit, aki igencsak fiatalkának néz ki. Most, hogy így jobban felméri (Péter), kénytelen megállapítani: sokkal, de sokkal fiatalabb, mint azt elképzelte. Viszont a dolgát értheti, mivel egyből kitalálja, hogy vöröskénk egy gonosz fiú miatt éli meg nagy világfájdalmát, és nem mondjuk azért, mert elhagyta a kedvenc piros zsírkrétáját. (mellesleg tényleg elvesztette, szóval, aki megtalálja, egy bagollyal vagy személyesen juttassa vissza – társadalmi célú hirdetésünket hallották)
-Na jó, egyszer sírtam, mert leütöttük Kristófot a pályán, pedig én nem is akartam bántani. – Valószínűleg ő az egyetlen terelő az iskolában, aki hatalmas lelki válságként éli meg, hogy egy játék keretében másoknak kénytelen fájdalmat okozni. Ettől függetlenül szeret kviddicsezni, és nem szívesen hagyná ott a csapatot. Ráadásul egy év alatt annyit fejlődött, hogy már simán megcsinál tizenöt fekvőtámaszt egymás után! Na, erre varrjunk meg arra!
-De az is gyorsan elmúlt, mivel ment a meccs tovább, és a csapattársaimmal kellett foglalkoznom, nehogy bajuk legyen. Nem mintha meg lehetne mindenkit menteni, kész mészárszék általában a pálya. Még jó, hogy nálam van ütő… – Amekkora nádszálkisasszony, majdhogynem elég volna egy mellette elhúzó gurkó szele, hogy eltörje valamijét. Tökéletes játékos alapanyag… Viszont, amíg kedvenc sportjáról magyaráz - bár senki nem kérdezte - láthatóan alábbhagy a kesergése Herci miatt. Persze neki nem akadály, hogy két téma között ugrándozzon, mellőzve mindenféle logikai kapcsolatot, úgyhogy a következő pillanatban ismét felzokog.
-Nem, nem. Neeem! Nem is fiú! – Isten ments, hogy Keith nemi hovatartozását kérdőjelezze meg, inkább az a baja, hogy nem képes belátni, tényleg a szőke srác a problémája.
-Én… gonosz lettem! – Egy fokkal jobb, mintha zombivá vált volna, és azzal töltené a szabadidejét, hogy a jóérzésű diákocskák lábait próbálja lerágni. De számára teljesen abnormális az, hogy nem csak békés és szeretetteljes gondolatok szambáznak a fejében.
-A múltkor bokán akartam rúgni egy lányt! – Gyónja meg töredelmesen bűneit, bár azt nem teszi hozzá, hogy nagyjából olyan kaliberű volt a történet, hogy Herci annak a hölgynek a haját húzta meg, nem a vörösét.
-És Runára is egy egész délutánon át haragudtam azon a rendezvényen! – Meséli kétségbeesetten, miközben vesz az asztalon lévő édességből, hogy aztán könnyei között elmajszolja azt. Tegyük hozzá, ez annyira nem is egyszerű művelet ám.
-Ma pedig… - Beiktat némi szipogást a borzalmas emlékre, majd szájába tömve a csoki maradékát, csupán megrázza a fejét. Ó, mily’ kegyetlenül elbánt a sors ezzel a kislánnyal!
-Még most is visszamennék szívem szerint, hogy a hajánál fogva rángassam el azt a lányt! Meg aztán Keith-t is! – Fel sem tűnik neki, hogy végül sikerült elárulnia saját magát. Helyette inkább Trillian-en illusztrálja, hogyan markolná meg annak a nőszemélynek a tökéletesen egyenes frizuráját. Oké, talán kedvencével egy fokkal finomabban bánik, elvégre őt szereti. Azt meg egyáltalán nem, hogyha Herci nem szentel kellő figyelmet a jelenlétének.

Leonie

Gergő

Zója

A visszakérdezésre hevesen megrázza a fejét. Valóban nem szokása sírni, hiszen az arra jó, hogy a felgyülemlett feszültséget kiadjuk magunkból. Látta már valaki Leonie-t feszültnek? Na, ugye! A mostani csak egy roppant speciális eset… és természetesen az egész Keith hibája. Ha nem ő volna a két lábon járó original Szőke Herceg, valószínűleg a kis törpe sem lenne ennyire oda meg vissza tőle. Már a szimpla létezésével megrengette a hölgyemény külön mesevilágát. Ez a teljesítmény azért csak megérdemel pár meghatódott könnycseppet, nem igaz?
-Háztársak voltak? Pedig Ön sokkal fiatalabbnak néz ki, mint őőő… - hogy is hívják a játékvezetőt? Mindig is bajban volt a nevekkel, vagy bármi mással, amit meg kellett jegyezni. Apropó, nevek! Hiszen be sem mutatkozott még, minő udvariatlanság ez részéről!
-Jajj, amúgy Leonie vagyok! – mosolyog át saját könnyfüggönyén, és még a kezét is kinyújtja, de csak egy pillanatra, majd inkább visszarántja, és beletörli Trillbe, hiszen a zsebkendő még mindig ismeretlen fogalom a számára. Egy darabig nézegeti az elázott nyulat, majd a ruhája ujjával elkezdi dörzsölgetni.
-Szegény, kicsit taknyos lett – motyogja szipogva maga elé, és amíg a tisztogatással foglalatoskodik, legalább addig is emésztgetheti Zója képtelen ötletét. Hogy ő féltékeny volna? Az márpedig nem úgy van! Nem, dehogyis!
-Én nem vagyok féltékeny! –repteti meg vörös loboncát, míg a fejét rázza tagadóan. A néninek valamit félretaníthattak a dilidoki iskolában, mert nem jól diagnosztizálja a helyzetet. Olyan szinten megdöbbenti a feltételezés, hogy ismét alábbhagy a sírdogálása. Mamuszos lábát maga alá húzza, állatkáján is fogást vált, aztán csak homlokráncolva bámul a vele szemben ülőre, míg az folytatja a beszédet.
-De… azt hiszem… félreérti a helyzetet. Nekem nincsenek gyengéd érzelmeim vele szemben. Keith a kedvenc barátom – megvonogatja a vállát. Tulajdonképpen azt sem tudja teljesen értelmezni, mit takarnak a gyengéd érzések. De kicsit olyan, mintha azzal, hogy Zóját meggyőzi, bebizonyíthatná magának is, hogy Herci nem több számára szimpla pajtásnál.
-És mint a barátomnak, az a dolga, hogy velem foglalkozzon, nem? De! – válaszolja meg feldúltan saját kérdését a pszichológus hölgy helyett. – És ő nem is figyelt rám, amíg az a lány befejezte a mondatát! Pedig az előző két óránk nem is együtt volt, szóval már egy csomó ideje nem láttuk egymást! – ismét belelovalja magát nagy bánatába, és elkezdenek potyogni a könnyei. Viszont legalább már az is kiderült, hogy csupán azért van megsértve, mert Keith udvariasan megvárta, míg a másik végigmond egy fél mondatot még. A lányra csak azért fújt, mert Hercire lehetetlenség volna.
-Nem értem – beletöm a szájába egy adag csokis édességet, és azon nyammogva, néha-néha szipogva hozzá egyet folytatja.
-Akkor mi az? Rosszat akartam valakinek. Ez gonoszság – tulajdonképpen nagy ívben tenne rá, ki hogyan néz a szőke úrra, meg ki mennyire hajt rá, ha bizonyosan tudhatná, hogy amaz nem akar majd sosem jobb játszópajtást a törpillánál.
-Valami módszer biztosan van rá, hogy meggyógyítson! Valami terápia… - márpedig ő a fejébe vette, hogy a rendellenes érzéseket ki kell irtania magából. A létezőket és a nem létezőket egyaránt.
-Hogy mi? – megáll a mozdulat közepén, ahogy épp Trilli fülével törli meg arcát. Ha ivott volna, most hétszentség, hogy kiköpte volna az egészet. De mindjárt bele is iszik a pohárba, hogy eljátszhassa ezt, jelezve vele, mennyire nagyon ledöbbentette, amit hallott.
-De csak tizenöt évesek vagyunk - bár nála ez elég megdöbbentő információ lehet viselkedéséből, de még kinézetőből fakadóan is. Tulajdonképpen abban sem lehetünk biztosak, hisz-e még a gólyában, erre itt apajelöltekkel dobálózunk?
-Akkor Keith-t nagyon sokan akarhatják apukának! – állapítja meg mindenféle gúny nélkül. – Mert rá mindenki mosolyog. Még a fiúk is. De nekem eszembe sem jutott, hogy ha egyszer gyerekem lesz… - kissé elvörösödik. – Én mindenkire mosolygok, és mindenkivel kedves vagyok. Ezek szerint az én ösztöneim nem válogatnak? – reménytelen a kislány.

Bia, a másik Rocc

- Ezzel mélységesen egyet értek. Én, majd ha megérem, valami művészi ágon szeretnék továbbtanulni. Például freskórestaurátornak! Vagy ilyesmi... - tűnődik. Ezen nem gondolkodott sokat, de valahányszor szóba jött, mindig ez volt az első reakciója. Mármint, nem a freskórestaurátor, csak a művészi ág. De persze, ha kitanulta ezt, szeretné megtanulni az aranyművesség, ötvösség minden csinnyát-binnyát. Ki tudja, mikor kell majd?
- Tölgyfa, főnixtoll maggal. És a tiéd? - kérdez vissza, közben nézelődik egy sort. Kicsit meglepi, hogy pont olyan a hely, mint egy mugli suliban szokott. ~ Mondjuk, tanár tanár, diák diák, suli suli, tanári szoba meg tanári szoba. Nem értem, mit vártam. ~ húzta el a száját.
- Hmmm... Nem is tudom... - merül el gondolataiban. Akárhogy erőlködik, semmit sem tud kitalálni. Ami azért kellemetlen, hisz nincs sok idejük. Ki tudja, mikor jelenik meg egy tanár, vagy prefi.
- Ez jóóóó! - csillan fel a szeme. - Csak ne mindenkinek pont ilyet, az elég feltűnő. Legyen... Például... Kahilnál egy szerelmes vers... Mondjuk... Flaviu professzorhoz! Juuuj, én is kitaláltam valamit! - kezd vigyorogni. - Kell pergamen, meg tinta! Összeállítjuk egy-két tanár titkos naplóját, és tele lesz kínos cuccokkal! Például, Véda néni azért lett a vezérünk, mert ki akar iktatni a Navinéből, hogy csak Riri kerüljön majd be, illetve övé legyen a terep! Vagy hogy sorra akar minden diákot megváltoztatni, hogy egy házba terelje őket, és ő irányíthassa a sulit! Vagy hogy egy teljesen új házat keljen létrehozni! - szemét dolog ugyan, de egészen belelkesült. Na de ha már úgyis rosszalkodnak, csinálják rendesen, nemde?

Hát, úgy tűnik a lelkiismeretem hangja még mindig nem elég erős, de igazán, csak egyetlen pici pillantást szerettem volna vetni egy bizonyos aktába. Tudom, tudom, inkább kérdeznem kéne, de csak öt perc az egész, bemegyek és kijövök, semmiség. A zárnyitással úgysem lesz baj, hát már miért is lenne?
Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy éppen a prefektusi körutamat tettem, mikor véletlenül elhaladtam az igazgatói mellett, amiről eszembe jutott, hogy milyen keveset is tudok Kahlilról. Jobb lett volna, ha őt kérdezem, ezt én is tudtam, de kevésbé éreztem szégyenletesnek egy betörést, mint azt, hogy cirka négy év ismeretség után azt se tudom mi a középső neve. Nem akartam nagy dolgokat tudni meg az aktájából, csak pár alapinfót, amivel már rendelkeznem kéne, de még nem jött össze eddig, részben mert figyelmetlen voltam, részben meg azért, mert nagyon sokáig nem is érdekelt, nincs ezen mit tagadni. Amíg csak tanított engem, mindvégig úgy kerültem őt, mint a tüzes vasat, szóval épp ezért el se jutottak hozzám a hírek.
Nos, mivel már itt voltam, logikusnak tűnt egészen véletlenül épp az ajtó előtt állni meg, egy bűbájjal ellenőrizve, hogy van-e bent valaki, aztán a kilincsre csúsztatni a kezem, és mikor nem nyílt, megpróbálkozni egy alohomorával. Persze nyilvánvaló, az igazgató szobáját miért is lehetne ilyen egyszerűen kinyitni? Így aztán nem is működött a varázslat. Akkor pedig vissza a régi módszerekhez.
Kivettem a nadrágom zsebébe tűzött biztostűt, ami mindig nálam volt, mert hát ki tudja, mikor lehet rá szükség, és miután meggyőződtem róla, hogy egyelőre senki sem láthat, ügyes mozdulattal csúsztattam a tű végét a zárba, megkeresve azt a bizonyos pöcköt, amit odébb kellett nyomni ahhoz, hogy kitáruljon előttem az ajtó. Ez az, meg is van.
Innen már csak egy pillanat volt, hogy újra lenyomjam a kilincset, és kinyissam az ajtót.

Este van, este van: kiki nyugalomba! Kiki biztos, de Sofi nem. Ő az éjjeli baglyok táborát gazdagítja immár több, mint 18 éve. Sosem bírt korán lefeküdni, inkább hajnalig szórakozott valamivel. Reggel azonban még akkor sem tud felkelni időben, ha bomba robban az ágyában. Inkább átfordul a másik oldalára, fejére húzza a takaróját, és nem foglalkozik semmivel. A tanárok persze nagyon szeretik, mert rendszeresen elkésik óráról, ha egyáltalán hajlandó bemenni.
Ma is éppen éjjeli bagolyként rója az iskola folyosóit. Annyira még nincs késő, de lassan takarodó ideje van. Neki azonban esze ágában sincs lefeküdni aludni, vagy egyáltalán a szobába dekkolni. Ennél még az is érdekesebb, ami a kihalt folyosókon történik. Néhányan kisebb csoportokba verődve sietnek a körleteik felé. Nyilván nem akarnak később összefutni egy prefektussal, aki majd alaposan megbünteti őket.
Egyik kezében egy kisebb zacskó aszalt vörösáfonya zörög, másikkal olykor-olykor bedob néhány darabot. Megkívánta az édességet, így kutatott egy zacskónyi aszaltvackot magának. A csoki az már túlzás lenne ilyenkor. Formában szeretne lenni a tusára, ahol nagy szüksége lesz az állóképességére. Várhatóan nem cuki egyszarvúkat kell majd simogatniuk, akik annyira cukik, hogy a versenyzők vagy belehalnak, vagy szivárványt fognak hányni.
Sofi éppen a déli szárny átriumában bóklászik, amikor egy alakot lát matatni az igazgatói előtt. Agya szinte azonnal azt súgja, hogy nézze meg mi folyik ott. Nem akar kimaradni egy jó balhéból! Hát nem hülye ő! Halkan odasomfordál a lány mögé, majd teljes lelki nyugalommal nyúl bele a zacskóba, ami így zörögni kezd.
- Jó munkát! - közli, majd bedobja az áfonyát a szájába - Esetleg szükséged van segítségre? - érdeklődik, majd összerágja a falatot.

Sofia

Túlságosan elmerültem a zárnyitásban, és nem hallottam meg a közeledő lépteket. Hiba.
Ezzel együtt mégsem ijedtem meg a hangtól, mert az idegeim ilyen helyzetben még a hajókötéllel is vetekedni tudtak volna. Lényegében abban a pillanatban szólalt meg mögöttem valaki, mikor kinyílt az ajtó, így a következő pillanatban, már fordultam is meg, hogy meglepetésszerűen bependerítsem a lányt a szobába, a lehető leggyorsabban bezárva magunk mögött az ajtót.
Nem kellett hozzá pálcát elővennem, hogy érezni lehessen a fenyegető hangulatot, pláne, mikor felismertem az egyik negyedikes diákot, és gyilkos szemekkel néztem rá. Halk hangot adtam ki, hátrafelé irányítva. Eszemben sem volt bántani a lányt, de megfélemlíteni lehet, ha nem akarom, hogy lebuktasson. Az igazgató asztalán a hang nyomán összecsendültek a tárgyak, aprócska szeletét mutatva annak, hogy mit is tud a melodimágia.
- Ha csöndben maradsz, a következő alkalommal sem rajtad fogom ezt alkalmazni - jegyeztem meg, mielőtt elindultam volna a szekrény felé, hogy megkeressem, amiért jöttem. Eszem ágában sem volt visszafordulni azért, mert valaki rajtakapott, vagy könyörögni, sőt, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy lefegyverezzem a lányt, mert ezek után már figyeltem őt, és ha meg is lépne, nem telne sokból megtalálnom, még mielőtt eljár a szája.
Szóval, akkor vajon merre is van az a kartoték?

Nem is tudja, hogy keveredett ide- mostanában sokszor fáradt, az időtől, a gyakorlástól, néha pedig csak viszi a lába, amíg a gondolataiba merül, aztán olyan helyeken riad fel, amiket nem is ismer. A déli szárny erkélye azért nem ismeretlen számára, de nem sűrűn jár erre, valahogy nincsenek erre órái sem, mostanában pedig már nem kószál a kastélyban céltalanul. Mégis, jó most itt- kicsit kiszellőztetni a fejét, a korlátnak dőlve csak nézelődni, hagyva, hogy a gondolatai tekeredjenek, ahogy jólesik, meg sem próbál utánuk kapni. Sok dolog jár az eszében- kudarcok, apró sikerek, ötletek, kérdések, de most egyikkel sem akar foglalkozni. Most az egyik tollas álarc van rajta, gyűjteménye legújabb darabja. Ahogy könyököl, kezét maga elé nyújtva nézi egy kicsit a vékony, szinte vézna ujjakat, aztán körbepillant- egyelőre egyedül van, így megengedheti magának, hogy egy apró illúzióval játsszon. Megváltoztatja a kezét, a bőrrel kezdve- a baglyokon ugyan nem látni, de már látott közelről sólymot, annak a lábát utánozva növeszti pikkelyeit, kicsit az arányokon is változtatva. Utána jönnek a karmok- eltart, amíg végigpróbálgatja, milyen hosszúak legyenek, hogy jól mutassanak. Ezután megmozgatja az ujjait, de az illúzió nem foszlik szét, amitől felderül- egyre jobban mennek az ilyenek, bár egyelőre ennél nagyobb dolgokat még nem tud mozgásba hozni. Jobban mondva, nem próbálta, mert egy ideje azon munkálkodott, hogy ezek a kisebb képek megbízhatóan, gyorsan, realisztikusan változzanak. Most, hogy már látható eredményeket is produkált, örömét lelte az ilyenekben, és lehet, hogy nemsokára eljut odáig, hogy letegye a maszkjait és mindössze illúziókat hordjon helyettük. Nem nagy lépés, de legalább fizikailag megszabadulna tőlük és lehetőség lenne, hogy tovább dolgozzon az állóképességén, mert volt még mit fejlődnie.
Belefeledkezett a játékba, de mintha lépteket hallott volna- felkapta a fejét, s a karmos madárláb képe szertefoszlott.

Leonie és a gyermeki lelke

Zója néni

-Hűűű – ámuldozik nagyban az imént hallott információkon. Így már egészen érthető, miért tűnik olyan fiatalnak és szépnek a vele szemben ülő hölgy. Még sosem találkozott vélával. Sem félvélával.
-Azt hittem, a vélák szőkék – jegyzi meg, bár fogalma sincs, honnan az információja, de mindig csodás szöszi teremtéseknek képzelte el őket. Mint Csipkerózsikát vagy Rapunzelt.
-Akkor Ön nagyon bölcs lesz egyszer, nem? Én is szeretnék sokáig élni… - ábrándozik egy sort, hogy mi mindent tehetne meg, ha százötven évig tapodhatná a földet. Biztosan nem pazarolna el egyetlen percet sem a plusz ötven évéből. Merthogy arról egészen meg van győződve, hogy a százéves kort el fogja érni. Elvégre a boldog embereknek hosszabb az életük.
-A papám mindig azt mondja, hogy a vörösbor a hosszú élet titka – teszi hozzá bólintva, lelkében teljes meggyőződéssel. Ha egyszer a nagyapa kimond valamit, akkor az úgy is van, mert ő nagyon okos, szent és sérthetetlen.
-De én nem tudom ám az Ön nevét – vallja be röstelkedve, miközben egy köszönömmel átveszi a törlőkendőt, és nagy szeretettel elkezdi letisztogatni nyuszmókját, aki még mindig hősiesen tűri a nyúzást. Nem ma kezdte az ipart, az már egyszer tuti.
-Mármint mi? Hogy… mi? – torpan meg értetlenül törölgető mozdulata közben, és elkerekedett szemmel pislog fel Zójára. Ha azt mondta volna, hogy egy vakondcsorda vár az ajtó előtt, akkor sem rendíthette volna meg jobban vörös törpénket.
-Most… Keithnek tetszik az a lány? – kérdezi egészen szerencsétlen képet vágva. – De hát… de… neki nem! – kicsit úgy érzi magát, mintha lenyomták volna a víz alá. Mi lesz vele, ha a szőkeség elkezdi hanyagolni valami fruska miatt? Nem, azt nem éli túl semmi esetre sem. Jaj, ne! Megint feltörnek a könnyek belőle…
-De nem akarhat vele lenni, mert én sokkal érdekesebb vagyok! – fő az önbizalom. – Még járőrözni is el szoktam vinni! – hopp, ez meg kicsúszott. – Nem lehet vele többet, mert akkor én… nagyon unatkoznék! – persze ő pont nem az a fajta, aki nem találja fel magát minden egyes percében, vagy elveszett lenne, ha egy emberrel kevesebbet beszél. De Herci egészen más kategória, ő kell az életébe, és kész.
-Akkor Herci is gonosz! – jelenti ki szipogva, de annál dacosabban, miközben lejjebb csúszik a kanapén, és Trilliant a keblére vonja, hogy rá tudja támasztani az állát. Látszik, roppantmód otthon érzi magát.
-Nem tudom… - folytatja motyogva. Egészen elbizonytalanodik a hallottak alapján. – Még sosem néztem meg, kinek nagyobb a feneke az enyémnél – pláne, hogy lényegében az egész lány egy piszkafa, de sosem voltak problémái a saját külsejével. Apukája mindig azt mondta, hogy ő az egyik legszebb teremtés a világon. A másik nyilván a nővére. És ha apuci így gondolja, akkor már nincs probléma.
-És ha valaki leejti a könyvét, akkor segítenék neki összeszedni – folytatja tovább a felhozott példák taglalását. Ezek szerint benne van a hiba, de neki ezek közül egyik sem okozna megnyugvást.
-Még akkor is, ha nem szimpatikus. Bár nem is igazán tudnék olyan embert mondani, akit nem szeretek – erősen gondolkodnia kell rajta, hiszen ő mindenkihez pozitívan áll hozzá. Ha esetleg ez nem kölcsönös, akkor ráfogja, hogy az illetőnek rossz napja van, és legközelebb majd újra megpróbál vele barátkozni.
-Talán csak Zsoltit kerülöm, de azért, mert ő olyan ijesztő tud lenni. Ha egy kicsit visszafogná magát, egészen szeretném, hiszen amúgy kedves fiú. De egyszer nekitámadt a háztársamnak, mikor játszottunk, és mindig olyan furán néz rám – megvonogatja a vállát. Valójában kisebb gondja is nagyobb annál, hogy Zsolti fiú mennyire követi őt a szünetekben.
-Szerelmes? – kerekednek el a szemei. Hát ez nehéz kérdés. Végül is mindig akadt valaki az életében, akiért éppen rajonghatott, de azt talán nem kéne szerelemnek nevezni. Túl nagy horderejű ez a szó.
-Sosem voltam. Vagy nem tudom. Ön volt már? Milyen az? - persze amióta csak összefutott Keith-szel, imádja őt a maga gyermeteg módján, de azt nem ismerné be, hogy beleesett, mint hajszál a levesbe.

- Mendegél a mandarin!... lá... Mendegél a mandarin!... lá... Mendegél a mandarin!
Ahogy halkan énekelgettem a hangbemelegítő dalocskát, felfele igyekeztem a lépcsőn. Igazság szerint, még mindig furcsa volt a Széles házba menni úgy, hogy közben ott volt az új baba, még mindig egy kicsit feleslegesnek érzem magam ott. Egyébként nem nagyon szoktam a kastélyban énekelgetni, ugyanis szégyenlem az állítólag fantasztikus hangomat, de ma szinte mindenki a faluban volt, alig lehetett látni egy árva lelket. Az agyamat most se nagyon tudtam kikapcsolni, ahogy a kastélyt jártam; mindenféle gondolat cikázott a fejemben, jó is, rossz is.
Végül meguntam a csatangolást. Még mindig hangbemelegítő dalocskákat dúdolgatva megálltam egy ajtó előtt, ami legjobb tudomásom szerint az Erkélyre vezetett. Ahogy benyitottam, konstatáltam, hogy tényleg az Erkélyre érkeztem, és hogy senki sincs itt. Zavartalanul folytattam hát az éneklést, ahogy leültem az egyik székecskébe. Idő közben átalakítottam a mandarin dallamát, és teljesen mást kaptam, sokkal változatosabbat; hol vidám volt, hol szomorú, hol ijesztő.
- Mendegél a, mendegél a man-darin!... Mendegél a, mendegél a man-darin!...
Közben néztem a szálló madarakat, a falut. Kiszúrtam a házunkat, majd további üzleteket kerestem meg a tekintetemmel, többek közt a cukrászdát, ahol Vera dolgozik, és a mostanában nyílt rengeteg helyet.

Sophie

Megyek, megyek felkeveredtem az erkélyre. Na ha már ide sikerült jutnom, beülök.
Kiszúrnék egy olyan széket amelynek közelében nagyjából senki sem ül. Megvan! De ez se jó. Ott ül elég közel egy navines. Végigmérem a termet és akkor inkább a navines melletti széket választom. Nagy a zsongás az én fejem is zsong, de mellette legalább csend van. Óvatosan leülök, mert meggondoltam és inkább itt maradtam az erkélyen. Várok. Öt percet, negyed órát. A lány nem szólal meg. Kénytelen leszek én kezdeményezni a beszélgetést, mert rám jött a társalgási vágy.
-Szia! Hogy hívnak?-kérdezem.
Gondolkodom. Lehet nem is válaszol. A navinesek köztudottan félénkek. Kérdezek tőle még egyet.
-Mi újság?-bizalmaskodom.
Ebbe is nagy reményeket táplálok, hogy válaszol. Majd meglátjuk.  

Bence.

A piknikező tisztás után visszamentem a szobámba az órarendemért megnézni, hogy milyen órára kell mennem. Persze az utolsó pillanatban indultam el oda is, mert mire megetettem müzlit, összeszedtem a cuccaimat és előkerestem a taláromat már javában folyt az óra. Újra kirohantam a lelkemet egészen az adott tanteremig. Ott az ajtó előtt ki fújkodtam a levegőt majd visszatartott lélegzettel átléptem a terem küszöbét. Nem fogadott valami kellemesen a tanár, de teljes mértékben megértettem. Nem volt szép dolog annyit késni az óráról. Helyet foglaltam gyorsan egy lány mellett kiraktam az asztalra a cuccaimat és onnantól kezdve teljes bedobással odafigyeltem az órán.
Hamar vége lett a tanításnak, a végén a tanár magához hívott, elmondta milyen könyvek kellenek, és mik kellenek még pennán és papíron kívül. Megnyugodtam, hogy nem sorolt fel sok mindent. Azt terveztem hamar elintézem a könyveimet s a könyvtárból kiveszem őket, de félúton eszembe jutott, hogy nem csak egy órám van. Így hát felkutattam a tanáraimat-mindenkit megkérdeztem miket szerezzek be és miután ezekkel végeztem indultam a könyvtárba. Persze egy percig se jutott eszembe, hogy kéne valami táska a könyveknek. Szóval táska nélkül mentem a könyveimért.
A könyvtáros mindenben készségesen segített az összes cuccomat kipakolta az asztalra, amíg töltögettem a papírokat. Amint mindennel végeztem valahogy az ölembe vettem őket, sőt még a könyvtáros is pakolt a stóc tetejére könyveket. Pont annyit, hogy előre még kiláttam, de azt, hogy hova lépek ezt már nem tudtam nézni.
Jó pár folyosót megjártam így könyvekkel a kezemben. Párszor eltévedtem, de útba igazítottak.
Nem is figyeltem merre mentem. Csak akkor figyeltem fel, hogy hol is lehetek, amikor hangokat hallottam az egyik folyosóról ahova éppen be akartam menni. Gondolkozás nélkül lenyomtam a kilincset és átléptem a küszöböt. Minden festmény össze vissza beszélt marha nagy sületlenségeket. De még ez sem terelte el a figyelmemet a sétálásról. Imádkoztam, hogy legyen valaki a folyosón, aki majd segít elvinni nekem pár könyvet. Pár lépés után meg is pillantottam egy fiút, aki az egyik festményt éppen akkor szólította meg. Újra a megszokott fülig érő vigyor jelent meg az arcomon és tempót váltottam. Ám a földet nem néztem. Már majd nem ott voltam a fiú mellett, kb olyan kettő méterre lehettem, amikor valahogy egy banán került a földre és én meg telibe ráléptem és megcsúsztam rajta. A könyveimet azon nyomban eldobtam és a sarkamon csúsztam tovább, amíg bele nem ütköztem az idegensrácba. A homlokom koppant egyet a vállán a könyveim hangosan landoltak a padlón, némelyiknek kijött pár lapja, azok szanaszét szálltak a folyosón.
- Aucs. –motyogtam halkan és a homlokomat dörzsölgettem. Nem is foglalkoztam a fiúval hamar körülnéztem és pár másodpercre lefagytam a látványtól. Tátott szájjal figyeltem a földön heverő porfogókat. Aztán megcsíptem magam és boci szemekkel néztem az idegenre.
- Ne haragudj, nagyon sajnálom. –megvakartam tarkómat majd újra megsimítottam a homlokomat.

Ágoston
ruhahttp://i172.photobucket.com/albums/w25/ikeL_cz/kago%20a%20tsuji/nozomi_tsuji130.jpg

Ezt nem hiszem el! Mikor lett apám ilyen.......ilyen elviselhetetlen? Csak egy saját baglyot kértem tőle, mert így is mindig - szerencsére nem sokszor - Lautól kérem kölcsön a baglyát, mert nekem nincs. Csak ezt az egyet kértem tőle, és erre mit válaszolt, na mit? "Vegyél magadnak." Ha tényleg azt akarja, hogy ismét olyan viszonyban legyünk mint rég, akkor elég rossz úton halad.
Egy cseppnyi haraggal, amit apám keltett bennem, indulok el a szobámból. Egy olyan helyet keresek, ahol ki tudom szellőztetni a fejem,és némileg le tudok nyugodni. Erre szerintem a legalkalmasabb hely az erkély, így az felé vettem az irányt.
Szerencsémre senki nincs itt, így nyugodtan össze tudom szedni gondolataimat. Nekitámaszkodok a korlátnak, onnan nézek le Bagolyfalvára. most kifejezetten sok ember vám kinn az utcákon, ilyenkor szeretem figyelni őket, ahogy épp dolgukra sietnek, vagy épp gyerekeikkel mennek a játszótérre, vagy máshová.

Keiko

---

Mostanság sokat vagyok a faluban, de természetesen a kastély is nagy kedvenc. Először nem hittem el, hogy tényleg olyan hatalmas lesz, annyi felfedezni való hellyel, mint amilyennek mindenki mesélte, de most már belátom, hogy tényleg így van. Nagyon is alábecsültem ezek szerint az iskolát, de én már csak ilyen vagyok. A felderítést tehát hamar elkezdtem. Miután végre elkerültem abból a tömegszállóból egy normális, rendes szobába (én kaptam a legjobb szobatársakat ám!) valahogy több időm lett. Az első hetekben ráálltam a tanulásra, megszoktam a legalapvetőbb újdonságokat, nekiláttam behozni elmaradásaimat. Lelkes és szorgalmas gyerek vagyok, jó kobakkal, nem lepődtem meg ezen. Anya tanácsára csináltam azt, hogy nagyon rákapcsoltam az elején, és igaza lett. Most jöhet a pihenés.
Először csak a legalapvetőbb termeket, folyosókat találtam meg. Az útvonalat a Navine körlet felé, a Nagyterembe, a főbb kijáratokhoz, tantermekhez, ilyenek. Utána elkalandoztam, megtudtam, hogy hol a konyha, hol lehet kikapcsolódni. Régi vágyam volt a kastélyt körülvevő vidék, így a falu panorámájának megcsodálása is, amihez egyik sárga háztársam elmondta, hogy kiváló hely az erkély. Erkély? Na de milyen... Nem nagyon ismertem azt a helyet, de gondoltam, hogy valamelyik emeleten lesz. Aztán körbekérdeztem és útnak is indultam a taláromban. Igen, sokszor hordom az iskolai talárt, mert szerintem nagyon jól áll rajtam... Haza akarom vinni és akarok csinálni egy fényképet magamról az okostelefonomon, mert itt sajnos nem lehet. Más suliba is kellene egyenruha.
Sikeresen megtaláltam az erkélyt, rajtam kívül csak egy lány ácsorgott ott, a kilátást csodálva. Ő valamivel furább ruhát viselt, arcvonása is idegen volt számomra, egyből lejött, hogy valószínűleg Ázsiából származhatott. Hogy kínai, vagy japán, esetleg koreai, azt nem tudtam eldönteni, bár utóbbit kizártam. Szuper! Mindig is szerettem volna egy ázsiai barátot! Szerintem tök barátságosak... A múltkor láttam egy filmet a tévében a kínai-magyar általános iskoláról Pesten, tök érdekes volt, ahogy a mindennapokról meséltek. Ez az alkalom jó lesz arra, hogy megtudjam, tényleg rendesek-e, vagy csak a film akarta beetetni a közönséget. Odarobogtam a lány mellé és én is bambulni kezdtem a táj felé.
- Szia, bocsesz, nem zavarlak?

Ágoston

Még nem voltam itt olyan sokszor, de szeretek itt lenni, és lenézni az emberekre, mert ilyenkor, ha csak illúzió is, de pár percre nagynak érezhettem magam.
Észreveszek egy kislányt, aki az apjával halad épp a játszótér felé, látszólag nagyon boldogok együtt. Ezt látva elgondolkozom azon, hogy hol romlott el a kapcsolatom az apámmal. Talán nemcsak csak az ő hibája, hanem az enyém is. Talán kicsit megértőbbnek kellett volna lennem akkor, amikor elment, mert neki a munka mindig is fontos volt, és mikor próbálkozott visszaállítani a kapcsolatot, nem kellett volna olyan elutasítónak lennem.
Gondolataim kavalkádjából egy srác hangja húzott ki.
- Szia, nem zavarsz - feleltem, egy mosoly kíséretében, majd végignéztem a fiún. A talárjában van, de nem értem miért, ma nincs tanítás.
Egy pár percig csendben nézzük a tájat, de a kíváncsiság elhatalmasodik rajtam, s elkezdek kérdezős ködni. Én nagyon kíváncsi vagyok, ezt anyámtól örököltem, de ez néha a káromra válik.
- Miért van rajtad a talár? - kérdem, s közben odafordulok hozzá, és kíváncsian nézek rá.

Keiko

Szerencsére nem hajtott el. Eddig szimpatikus a lány.
- Akkor okés. - vigyorodtam el, majd újra visszameredtem a vidék bámulásába. Szép... Itt a nyár, az ég egy kicsikét felhős, de jó időnk van. Kizöldült már réges rég minden, most már a gyümölcsök hiányoznak. De lassan azok is érni kezdenek.
- Ja, hogy... Háát. Talán azért, mert hirtelen azt tudtam magamra kapni a leghamarabb. Nem akartam túl sok ideig ruhát válogatni, utálom. És szerintem jól áll nekem, nemde? - nevettem, pózolva egyet a lánynak - És a házam címere is rajta van, szóval azt nem kell megválaszolnom. Navine, látod?
Jobb magyarázatot nem tudtam adni. Igazából én sem tudom. Ez egy olyan dolog, hogy szeretem a talárokat és kész. Eddig nem sokszor volt alkalmam hordani, maximum a farsangon valami maskarát, ami köbö ilyen.
- De mindegy is, nem? Am, kínai vagy japán származású vagy? Mesélsz az ottani életről, meg ilyenekről?
Reméltem, hogy nem bántom meg ezzel túlságosan és nem veszi tolakodásnak. Én is elég kíváncsi tudok lenni.

Czettner L. Zoé


Délután van, a tanóráknak már vége, én pedig elhatároztam, hogy a végére járok egy információnak, amit az egyik diáktársamtól hallottam. Bevallom, kissé szkeptikus vagyok, bár olyan sok okom nincs rá, hisz a varázsvilág alapjainak ismeretében még mindig elég nagy sötét foltjaim vannak, de pár hét és menni fog ez mint a karikacsapás. Mindenesetre a rejtély, ami jelen pillanatban izgat, az a kastély déli szárnyában lévő erkélyhez köthető. A madarak azt csiripelték, innen nem lehet leesni, vagy le ugrani. Elég abszurd feltételezés, hisz már miért ne lehetne? Ha valaki egyszer fönt van, akkor le is tud menni nem? Bár... végül is elképzelhető, hogy valami mágikus falat vontak oda, hogy ezt megakadályozzák. Azt elismerem, hogy a falakon még én se röpködök keresztül, bár láttam már itt egy-két lényt, aki arra is képes.
A folyosókat járva viszonylag könnyen kilyukadok a keresett helyen, hisz annyira azért nem rejtély ez az iskola, már ha az adott termek képesek a helyükön maradni és a folyosók se vezetnek mindennap máshova. A hely alaprajza nagyjából már megvan a fejemben, így még ha valahol eddig nem is jártam, akkor is beazonosíthatom a szükséges irányt pár egyszerű információ alapján. Nem nagy kunszt, bár vannak olyan életképtelen emberpéldányok, akiknek nehezükre esik a tájékozódás.
Kilépve az ajtón, egy meglehetősen kellemes légkörű helyre bukkanok, amit rögtön meg is jegyzek magamnak, hisz hasznos lehet még az ilyen kis zugok ismerete, bár ez annyira nincs eldugva, és valószínűleg többé kevésbé népszerű is a diákok körében, bár most pont szerencsém van és nincs itt senki. Kicsit kellemetlenebb lenne a kísérletem szemtanúk előtt. Egyébként mielőtt megkérdezitek, igen teljesen komplettnek tartom magam attól még, hogy erkélyekről akarok leugrálni néha napján. Ez csak egy kísérlet, a tudomány nevében pedig bármit.
Némi izgatottsággal lépek a fekete korláthoz, óvatosan megfogva azt, de egyelőre még semmi. Nem csapott belém a villám, nem kezdtem elevenen elégni és a szándékaim se lettek befolyásolva. Kíváncsian kinyújtom a kezem, de nem ütközök akadályba. Még egyszer körbe lesek, hogy biztos nincs-e itt senki, aztán nagy levegőt véve nekirugaszkodok, hogy átlendüljek a korláton... Majd hirtelen az erkély padlóján találom magam. Zavartan húzom össze a szemöldökömet, miközben azt a helyet bámulom, ahol az imént még álltam. A történések sebessége ezúttal meghaladta kissé a felfogó készségemet, bár ennek valószínűleg az az oka, hogy nem külső szemlélő, hanem maga az alany voltam. Úgy mindig nehezebb.

Ágoston

- És tényleg, milyen jól áll neked - nevetem el magam. - Velem ellentétben, mert az én méretemben már nem volt, így kicsit nagy rám, és elég hülyén néz ki - vigyorgok a srácra.
Első látásra kedvesnek tűnik, és egy kicsit vicces is, jó vele beszélgetni.
- Igen, látom. Én meg amúgy levitás vagyok - bólintok egyet, majd újra a távolba meredek.
A mai nap kifejezetten szép a táj, az eget is csak egy-két felhő rondítja el. A rét is, ahol sokat időztem a tavasszal, már nem virít a virágoktól, a színes kavalkádot a zöld vette át.
- Öhm... Japán származású vagyok..... Vagyis csak félig, de egész eddigi életemet ott éltem le - felelem,majd egy kis szünetet tartok, míg összeszedem a gondolataimat. - Hát... Végül is nincs olyan sok érdekesség Japánban - mondom én aki mindig is ott élt, így természetes hogy számomra nincs ott olyan sok érdekesség. - Az egyetlen ami fontosabb talán, az az hogy nagyon sok ünnep van, ami szerintem már kicsit túlzás és némelyik felesleges is. Az egyetlen ünnep, jobban mondva fesztivál, ami engem érdekel, az a cseresznyefák virágzásnak ünnepe. Sokat veszít az aki nem látja legalább egyszer - na jó, talán ez egy kicsit túlzás volt, de most már mindegy.
- Amúgy a nevem Keiko. Téged hogy hívnak? - kérdem, majd nyújtom felé a kezem.

Hosszú idő után végre újra kedvem támadt rajzolni. Elő is kaptam a füzetemet és a grafitomat, de hiába ültem a lap fölött, a lelki szemeimet semmi nem ragadta meg. Szórakozottan firkálgattam a lap sarkára, de ennek az lett az eredménye, hogy az egész karom grafitos lesz, amit aztán az arcomra kentem. Végül a szoba kezdett összemenni, egyre kisebb és kisebb lett...vagy csak én lettem egyre nagyobb, a lényeg, hogy szabadulni akartam. Gyorsan összekaptam magamat, megfésülködtem, felkaptam egy szoknyát és már indultam is. Jó ideig ténferegtem, mert még mindig szándékomban állt valami értelmes is rajzolni, amikor eszembe jutott, hogy felfelé kell mennem. Akár hányszor erre jöttem, mindig történt valami, legyen az jó vagy rossz. Szerettem volna egyedül lenni, gondolkodni. Így akarva-akaratlanul is elindultam az erkély felé. Ám amikor megérkeztem furcsa látvány tárult a szemem elé. Egy szőke üstökkel megáldott fiúcska mászott át a korláton. Normál esetben ez természetesen megijesztene, de tudom, hogy innen  nem lehet leugrani, még akkor sem, ha az ember nagyon akar. Így nekidőlök az erkélyajtónak és a kezemben a füzettel figyelem a jelenetet. Mikor ismét a talpán áll, aprót köhintek és odaszólok neki.
-  Jó kis trükk, igaz?
Világéletemben odavoltam az ilyen apróságokért, ami fölött a legtöbben elsiklanak. Milyen okos volt, aki még erre is gondolt, innen bizony senki nem tud leesni, jó lenne, ha a varázstalan emberek között is alkalmazni lehetne.
-  Remélem, csak tesztelted és nem akartál leugrani, vagy ilyesmi...
Eddig bele sem gondoltam abba, mi van, ha tényleg leszeretett volna ugrani és nem csak tesztelni akarta a dolgot. Összevonom a szemöldökömet, majd lassan az egyik fotelhez sétálok és helyet foglalva benne, ismét kinyitom a füzetemet, de a tekintetemet az idegenen pihentetem.

Zoé

Miután túl tettem magam az első sokkon, hogy egyszer csak a padlón találtam magam, szép komótosan elkezdek feltápászkodni. Érdekes lett volna valóban látni, hogy mi történt, mert így sajnos kicsit hézagosak az új ismereteim, de már ez is szolgáltat valami alapot. Szóval varázslattal még ezt is meg lehet csinálni. Azt hiszem a mugli világban az ilyesminek valaki vagy nagyon örülne, vagy utálná azt, akinek az eszébe ötlött egy ilyen bűbáj megalkotása. Mondanám, hogy legszívesebben szét átkoznák, de hát varázstalanokról beszélünk... Persze utóbbi tábort a szuicid hajlamúak alkotnák, szóval ha már pálcát kapnának a kezükbe, nem másokat, hanem magukat ítélnék halálra.
De visszatérve a kísérletemre, igen érdekesnek ítélem a tapasztalataimat. Bár konkrétabb következtetésekhez lehet még egyszer meg kéne próbálnom, vagy még jobb volna, ha mást vennék rá a művelet elvégzésére. Meglehetősen tanulságos volna, bár sajnálatos módon utóbbit kicsit se volna egyszerű elérni. Ha a következő erre járó élőlénynek egy csöppnyi esze is van, akkor a minimum, hogy kérne érte valamit cserébe, vagy inkább meg se tenné. Pedig igazán nem nagy fáradtság... De a mai világban nem tisztelik eléggé a kutatás, a megismerés nemes célját.
Mikor végre a saját lábaimon állok és épp azt kezdem el latolgatni, hogy mennyire éri meg a fáradtságot lezsűrizni a ruhám tisztaságát, egy apró köhintést hallok magam mögül, majd egy női hang üti meg a fülemet.
-  Jó kis trükk, igaz?
A váratlan társaság hatására úgy döntök, hogy akár szükséges akár nem, elvégzem a pótcselekvést, és elkezdem a nadrágom porolgatni. Még véletlenül se szándékszom kimutatni a meglepetésemet, az első reakciómat, az arckifejezésemet nem láthatta, hisz háttal állok neki, így legfeljebb a másodpercnyi mozdulatlanságból következtethet ki bármit is. Bár itt igazából nem is a meglepődöttség a lényeg, csak nem akarom olyan tévképzetekbe ringatni, miszerint ő különösebben számít, vagy engem érdekel a véleménye rólam. Mind két esetben volna egy esély rá, hogy felesleges szóváltásokba kéne belemennem.
- Szeretnéd te is kipróbálni?
Reagálok kérdéssel a kérdésére, egy félperces komótos szünetet követően. Közben már felegyenesedtem és egy másodperc erejéig végig mérem a lányt, majd felveszem vele a szemkontaktus, és egy apró, csibészes félmosolyt villantok neki, bár annak az esélye, hogy ettől ő is utánam csinálja, rendkívül kicsi.
- Igazából a gyermekkoromban bekövetkezett szörnyű traumák hatására olyan lelki törést szenvedtem, hogy mára már életcélommá vált a Bagolykő első emeletén lévő erkélyről való levetődéssel véget vetni kínzó lelki gyötrelmeimnek. Hisz mi volna a mulatság abban, ha például a bagolyházból ugrok ki? A végén még tényleg sikerülne meghalnom a becsapódás hatására. De egyébként most hogy mondod... Nincs nálad véletlenül egy kés?
Beszéd közben már nem nézek rá, hanem kifejezéstelen arccal a odasétálok a fotelekhez és én is helyet foglalok az egyikben. Ha már így adódott, itt maradok kicsit eleget tenni a társas elvárásoknak. Addig is elmélkedhetek a varázslat miben létén és ki tudja... Talán még a lányt is ráveszem egy demonstrációra, bár ehhez nem fűzök túl nagy reményeket.

Keiko

- Óh, majd belenősz, ebben a korban indulunk meg, ahogy a szülők is mondanák... Néhány év és sutty! - nevettem - Levita. Kékekkel sosem volt még gondom - meredtem a lányra ravasz, már-már gyanakvó tekintettel. De csak hülyéskedésből. Tudtam ugyanis, hogy a Rellonosoktól kell tartani, a többi házban rendesek az emberek.
- Ünneep?! Én szeretek ünnepelni, egyáltalán nem sajnálnám. És legalább tanítási szünetet is adnak hozzá? Legalább az egy vidám nép. Ú, a cseresznyefák! Hát ja, arról már én is hallottam, meg azért a hírekben itt is mondják. Rákerestem a googleban még régen, nagyon szép. Egyszer vigyél el Japánba, akkor majd megnézem. Legalább lesz ismerős a terepen és nem a vadidegenbe megyek, egyedül - vontam meg a vállam.
Nem tudom, hogy miért gondolja azt, hogy néhány ünnep idegesítő tud lenni egy idő után. Az ünneplésben nincs semmi rossz. Biztosan úgy, hogy ő is onnan való, másként tekint a dolgokra, nekem klassz lenne. Örülnék, ha olyan gazdag és nagy múltú nemzet részese lennék, mint a japánoké. Csak azokat a szemeket nem csípem... De ezt inkább nem mondom meg neki.
- És Fukusima? Nincs ott most sugárzás? - húzom el a szám. Én csak annyit tudok, amennyit a hírekből hallottam.
- Am, Ágoston vagyok! Üdv, Keiko! - ismételtem meg mosolygósan a nevét, mert igen tetszett. Megkönnyebbülve fogtam vele kezet.

Úgy tűnik a kis srác nagyon odavan a kísérletekért. Bizonyára oda lenne, meg vissza ha tudná, hogy egy élő áramgenerátor foglal helyet a társaságában odalenne, hiszen azért nem mindennapi az eset. De nem szoktam a beszélgetést ezzel kezdeni, sőt, inkább amennyire lehet titkolom a dolgot. Amíg a válasz várat magára végignézek rajta és megpróbálom kitalálni mennyi idős lehet, vagy melyik házba jár. A kora még a könnyebb tészta, nem lehet idősebb tizenhatnál, talán elsősnek vagy másodikosnak saccolnám. A ház viszont nehezebb, soha nem voltam ebbe valami jó, de a mozdulatai csak még inkább összezavarnak, így inkább abba is hagyom a találgatást, mielőtt túlságosan belebonyolódnék a saját gondolataimba és lemaradnák a válaszáról, amit kisvártatva meg is érkezik.
-  Köszi nem, nagyon félek a magasba, szóval valószínű, hogy elájulnék.
De szívesen megpróbálok leugrani, ha azt szeretnéd, hogy eldőljek, mint egy zsák krumpli, hogy utána kiskanállal kelljen felmeregetni a padlóról. Persze, ezt hangosan nem tenném hozzá, egy idegennek semmiképp, de olyan jól elszórakoztatnak a saját gondolataim, hogy viszonozom a mosolyát, majd a sárga papírra pillantok és lassan, de biztosan körvonalazódik bennem, mit szeretnék rajzolni. Az alkalmi beszélgetőpartnerem nem valami beszédes, így nem zavarja meg túlságosan az ihlet megérkeztét. Felemelem a grafitot és óvatos körvonalakkal kezdem meg a munkát. Ez egészen addig jól is megy, ami nem reagál a szőke fiúcska. A grafit megáll a kezemben és lassan nézek fel rá, miközben próbálom értelmezni az apró monológot. Először azt hiszem, a teljesen hülyének néz. Aztán lassan de biztosan élek a gyanúperrel, hogy csak viccelni szeretne. Mély levegőt veszek és elmosolyodom. Ilyennel azért nem szoktak csak úgy viccelni az emberek, de azt hiszem, nem egy hétköznapi gyerekkel van dolgom. Végignézem, ahogy helyet foglal, majd visszafordítom a tekintetemet a lapra, ezzel is nyerve néhány másodpercet, hogy tulajdonképpen erre mit lehetne reagálni.
-  Onnan azért ne próbáld meg, inkább ugrálj itt. És, hogy kérdésedre válaszoljak, nincs nálam kés.
Semmi fém tárgy. Még a vasgolyómat is az ágyamban hagytam, ami szinte mindig nálam szokott lenni. Az ujjaim lassan mozognak a pergamen fölött, lassan de biztosan alakulnak ki a részletek.
-  Új vagy itt? Mármint, most jöttél? Nem úgy nézel ki, mint aki járt már itt azelőtt. Esetleg felcsaptál mágiatesztelőnek?
Bizonytalan vagyok a kérdéseket illetően, mert a kíváncsiságomnak szinte semmi nem szab határt, de nem szeretnék unalmasnak sem tűnni.