Alex
Ójaj, igenis főnök? Mire ez a nagy változás. Én csak annyit mondtam, hogy nem vagyok tulajdon. De hát jajj, ezzel most valamit elrontottam, és ez az arcomon is meglátszik ám. Lekonyul a szám széle is egy picit, és már nem mosolygok annyira, csak hallgatunk, mindketten, aztán nagy nehezen, lassan megint beindul a csacsogóparti. Visszatérünk lassan az eredeti kerékvágásba, és elkezdünk beszélgetni az itteni trófeákról, a serlegekről, és, hogy mit akarunk, akarok elérni még itt. A saját ambíciónál csak vállat vonok, és megyünk tovább, mert még én sem tudom, mit is akarok ám. Anyánál viszont csak felkacagok.
- Nem, anyuéké nincs itt. Ők nem itt tanultak.
Rázom meg a fejem, és nevetgélek tovább, de nem szánom lenézőnek, vagy hasonlónak, csak szimplán kacagtató, az indok pedig a következő.
- Tekintve, hogy a suli azóta nem is áll fenn, mióta anyáék végeztek, na szóval hogy később lett alapítva, így esélytelen, hogy ide járhattak volna. Pedig én örültem volna neki. Akkor itt lehetnék rájuk büszke.
Húzom ki magam, de nem sokáig, mert szokásos testtartásom a kicsi összegörnyedt, vállat beejtett helyzet.
- Anya egyébként az osztrákokhoz járt suliba, apa meg valahol itt az országban egy magyar nyelvű intézményben, de hogy hol, nem tudom. Sosem meséltek nekem erről, csak hogy hova jártak, mert ugye ez nem a legkellemesebb része a történetüknek. Nekem az utána lévő is mindig jobban tetszett, és vidámabb is, szóval erre sosem kérdeztem rá igazán. Csak annyit tudok, hogy apa valahol az Alöldön tanult, anya meg a svájci határnál. Ennyi.
Vonok megint vállat, és elkezd érdekelni, hogy mi is volt akkor. Ezt majd meg kell tőlük kérdeznem, hiszen ahhoz, hogy megérthessem a dolgokat, szerintem már vagyok elég idős így, lassan 18 évesen. És szerintem a koromat tekintve jóval érettebb is vagyok, mint mások. Na de hagyjuk ezt, mert a végén még egész délután ezen fog forogni az agyam, az pedig nem lenne jó. Helyette inkább vissza a terembe, Lexike mellé.
- Hát tudod, nem igazán vonz egyelőre a dolog, és szerintem az, hogy ki a prefektus, nem nekünk kell kiválasztani. Lévén ez egy jutalom, majd döntenek a fejünk felett. Nem tudom, hogy elvállalnám-e, bár az időm lassan kezd picit felszabadulni, hiszen kezdem megszokni az itteni dolgokat, meg minden. És te? Régebben itt vagy, és sokkal több lehetőséged is nyílt volna már rá. És azt ne mondd, hogy akadályoztatva vagy, mert nemiiis!
Fordulok közben felé, megállunk, és mint egy hisztis, de aranyosan hisztis gyerek, szinte kipirult arcocskával próbálom meg rávenni, hogy ő is ambicionálhatna erre az irányba. Na hát ez nem teljesen az a fogalmazás, mint ami elvárható lenne, de értitek, nem? Na szóval hogy neki is kéne jelentkezni, főleg, hogy ő az egyik legközösségibb emberke. De nemsokára megtudom, hogy miért is nem az ő asztala a dolog. A Pro Levis díj is a terhére van, amire lehorgasztom az orrocskám, és a közben továbbhaladás után megállunk a legtöbbet bukott serlegnél, ami nekem csak most esett le, hogy az itt van.
- Szerintem tök jó lennél prefinek. Hmm...
Gondolkodom el egy kicsit a mostani serlegen, és előbb lecsüccsenek a térdére, mert azon kényelmesen el is tudok helyezkedni, meg stabilan is, mindennek ellenére.
- Viszont erre én nagyon nem lennék büszke. Ezt tuti nem akarom összeszedni.
Mutatok arra a bukós serlegre, és kiráz a hideg tőle. Egyáltalán akkor is már, ha egyszer buknék, nemhogy kétszer, meg sokszor. Ahogy nézem, ezen viszont az illető neve mellett nyolc alkalom van. Jézusom, ennyi ideje kb. nem is létezik a suli!
Hőkölnék hátra, meg meg is teszem, közben meg az egyik karom valahogy Alex háta mögé kerül, a másik meg megkeresi előbbi kézfejét. Na szóval, hogy a kézfejeim összekulcsolódnak a nyakacskája körül. De ezt meg észre se veszem, aztán közben már gurulunk tovább a hányós címekhez, meg kiszúrok egy olyat, hogy a legtöbb csínyt elkövetett diák, az egy tanév alatt legtöbb pontot vesztő diák, meg hasonlók. Ezt most tényleg díjazni kell? Ezek szerint igen.
Előjön a szó ám azért róla is, meg a rokonairól is, és Szilvinél nevetnem kell. Max. a hímneműek gyűjtésében jeleskedett.
- És nem jön az unokaöcséd? Vagy unokahugid?
Na jó, ez gonosz volt, ami rögtön le is esik, és kicsit elpirult arccal, nem igen mosolyogva szólalok meg.
-Ne haragudj, ez gonosz volt.
Próbálok meg valami mosolyfélét csalni az arcomra, és adok egy hatalmas puszit az arcára. Meg a tekintetem megakad a helyen is.
- Te! Miért vagyunk egy zsákutcában, ahol sok a serleg, de nem látni semmit, és senkit.
Elvigyorodom, bennem van azért az a rosszaság s ám....
- Te mit akarsz művelni?
Marad még mindig az arckifejezésem, és tudom, hogy úgyse mond olyat, ami olyan lenne, mert ő mindig megmarad "jó"-nak, és úriembernek. Mert Alex, és mert bízom benne, és azt hiszem, ennyire ismerhetem már. Meg különben is, maximum kiszállok a öléből, és elindulok lassan kifelé.
De a mostani helyzet meg jó is, mert már egy ideje nem volt ilyenre lehetőség, legutoljára amikor kártyás, evős, ivós ismerkedőset játszottunk a szobájában. Azóta meg nem. És ez az én hibám főként. Hmm... Ezért is jövök neki majd még, ha nem hozza fel magától.