Timi

A mai sem volt épp egyszerű, egész nap borzalmasan éreztem magamat, ettem össze-vissza, persze, utána rögtön rosszul lettem, nem nagyon tudom magamban tartani a kaját. A délelőtt elég gyorsan eltelt, utána meg a délután is, ki nem találtad volna mi? Szóval, mivel most már egészen jól éreztem magamat úgy éreztem tennem kell valamit, különben becsavarodok a négy fal között. Így indultam el egy kellemes esti sétára. Na jó, a kellemes annyira nem is ideillő, mivel borzalmasan hideg van, én kis naiv persze megint egy ruhát választottam de legalább az ujja hosszú, de ez ugyan nem segít azon, hogy combközéptől lefelé libabőrös vagyok. Továbbá, fogalmam sincs merre megyek, ez azért nem elhanyagolható szempont. Annyiszor jártam ezeken a folyosókon, hogy csukott szemmel is képes voltam bárhová eltalálni, de most, mintha kicserélték volna az egész kastélyt. Összevonom a szemöldökömet és elkanyarodok a folyosó végén és a szellő azonnal meglibbenti a hajamat. Talán erre van szükségem, egy kis friss levegőre. Valójában azonban hiába  táplálok aziránt reményeket, hogy jobban leszek, sajnos ennek semmi köze ahhoz, hogy mikor láttam a napot utoljára. Óvatosan lépek ki az erkélyre és rögtön összeborzongok. Nem épp őszies az idő így kora este. Körbenézek, járkálok és szegény kislányt még csak észre sem veszem. Majd megállok és annyi friss levegőt kényszerítek a tüdőmbe amennyit csak tudok. Végül hanyagul meglibbentem a hajamat és akkor veszem a kis drágát aki könyvvel a közében ücsörög itt. Felvonom a szemöldökömet és egy kissé értetlenül nézek rá. Miért pont itt? Túl hideg van ahhoz, hogy valaki itt magoljon, bár a furcsa tanulási szokásokba inkább nem megyek bele.
  -Nincs itt túl hideg a stréberkedéshez?-
Nincs a hangomban semmi negatív, semmi lenéző, ez csupán egy szimpla kérdés ami nem épp társalgás kezdeményező na de nem vagyok épp hétköznapi így hát a beszélgetésnek sem kell olyan csekélységekkel kezdődnie, mint például a köszönés.

Szóval...bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy. Bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy. Bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy.
Oké, eddig tiszta. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok hülye, de az utóbbi időben annyira elhanyagoltam a tanulást, hogy őszintén szükségem volt egy kis tanulásra, mivel nem igazán állt szándékomban megbukni.
Elmélkedésemből léptek zaja riasztott fel, én meg az erős kísértés ellenére megpróbáltam nem odanézni. Tovább bújtam a könyvet, de nem fogtam fel egy sort sem, hanem inkább hallgatóztam. Reménykedtem, hogy az ismeretlen nem vesz észre, vagy épp hogy észrevesz, és távozik. Nem voltam társalgós kedvembe. Persze, nekem nincs ilyen szerencsém. Csak akkor emeltem fel a fejem amikor a lány-hang megszólalt. Egy nálam idősebb diákra esett a pillantásom, aki becslésem szerint olyan ötödikes, vagy talán mestertanonc lehetett. A kelleténél kicsit morcosabban válaszoltam neki, habár én is érzékeltem, hogy a kérdésében egyáltalán nincs gúny.
- Nem, nincs túl hideg. Miért, talán zavar, hogy itt vagyok?
Rendes ülésbe tornáztam magam az ülőhelyemen, és merően a lány szemébe néztem. Rellonos létemre elég komoly dologra volt szükség, hogy megrendítse hibátlan szemtelenségemet, és ez persze nem mindig vált hasznomra. Mikor arcizmaim kicsit megenyhültek, megpróbáltam kipréselni magamból egy valamivel kedvesebb választ.
-Csak..kicsit le vagyok maradva a tanulással, és egy nyugodt helyre volt szükségem.-az erőltetett mosoly az arcomról erősen grimaszra hasonlított, így felhagytam a próbálkozással, inkább a lányra néztem, arra számítva, hogy hogyha most kiderül hogy valami prefektus vagy kitudja mi, ki, akkor irány a büntihez.

Őszintén érdekel szegény kislány véleménye. Ki lehet olyan elvetemült, hogy a két legrosszabb dolgot a világon -a vacogást és a tanulást- ilyen tökéletesen összehangolja? Na de most komolyan, erre is csak egy Navines lenne képes de amikor a az ismeretlen visszavág, elismeréssel kell adóznom neki. Szóval nem egy idétlennel hozott össze sors, bár ne legyünk ennyire bizakodóak egy mondattal még nem kellene, hogy meggyőzzön arról, hogy elég jó fej ahhoz, hogy folytassam a társalgást. Összefűzöm magam előtt a karjaimat és oldalra billentem a fejemet.
  -Engem igazából nem, de téged zavarna ha itt teszem ki a vacsorámat.-
Egy megjátszott mosollyal fordítok neki hátat, abban a reményben, hogy látok valamit a tájból a sötétségen kívül, de csalódnom kell. Nem hiába jön a tél, már ilyenkor szinte korom sötét van épp csak a fák lombkoronái sejlenek ki az öntött sötétségből. Persze a rét nyomokban látszik, hála a kastélyból kiszűrődő fényeknek. Ámbár én békén hagytam a túlbuzgó lánykát, ő úgy döntött -valami csoda folytán-, hogy folytatja velem a társalgást. Kelletlenül fordulok ismét szembe vele és a kérdés hangszíne után kezdek kételkedni, hogy csakugyan jól tippeltem-e. Én a helyében biztos nem magyarázkodtam volna magamnak, de hát...ez én vagyok. Így kénytelen leszek nem megbántani az érzéseit és én is egy kicsivel kedvesebb hangnemre váltani, csakhogy lássátok nincs kőből a szívem.
  -Ohh értem...tanulás...-
Bólogatok egy sort és igyekszem nem nevetni. Hát, az nekem sosem ment túl jól, engem diák vagy akár tanár nem látott könyvvel a kezemben ahogy lázasan magolom a hozzávalókat a bájitalokhoz. Valahogy mégis eljutottam idáig, nem is olyan csúf eredményekkel, azt szokták mondani, van akinek ez a vérében van..de ebbe inkább ne  menjünk bele.
  -Választhattál volna melegebb helyet is.-
Vonom le a következtetést végül és megrántom a vállamat. Igazság szerint nekem édes mindegy hol jön rá a para, hogy még egy szót sem tud a vizsgáira ez csak egy egyszerű megállapítás.

A lány pillantásából kiolvasom, hogy csak egy szerencsétlen kisgyereknek tart, de megpróbálok ezen nem idegeskedni.
-Hát igen, nem lennék túl boldog ha elárasztanál a gyomrod félig megemésztett tartalmával.-válaszolok egy fintorral az arcomon. Persze, ha csak a könyvemet borítaná el, akkor még meg is tudnék bocsátani neki, de inkább ne tegye ki a taccsot tőlem 10 méteres körzetbe.
-Minden "melegebb" helyet elárasztanak a vihogó diákok. Meg úgy is friss levegőre vágytam.-mondom mint egy tárgyilagosan, és visszafekszem eredeti helyzetembe, ezzel is próbálva érzékeltetni, hogy én sem kívánom folytatni a beszélgetést.
-Amúgy nem csoda, hogy fázol, ugyanis már ősz van, te meg egy szál ruhácskába sétálsz.-vetem még oda a vállam fölött, majd visszafordulok a nyitott könyvemhez. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, nyilván nem túl sikeres eredménnyel. Láttam rajta, nem tart teljesen komplettnek, hogy ilyenkor, itt tanulok, de hát az ő baja, engem nem izgat túlságosan. Igaz, lenne jobb dolgom is, abban egyet értek, hogy nem a legnormálisabb dolog itt gubbasztani, és ismételgetni, de hát ha egyszer ezt is kell. Egy erősebb szélfuvallat borzolja fel a hajam és a könyvem lapjait átlapozza attól a fejezettől ahol éppen tartottam. Egy nem túl nőies szócska hagyja el a számat, majd idegesen visszalapozok a varázspálcákról szóló leckéhez. Kicsit összehúzom magam, mivel a hideg szellő amely áttáncolt a fák sárguló levein, hozzám is eljut. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, amikor belegondolok, hogy iskolatársam mennyire fázhat. Nem figyelek rá, abba sem vagyok biztos, hogy még ott van. Megpróbálok újra a tankönyvre összepontosítani.

  -Na látod...én sem lennék tőle elragadtatva.
A végét inkább csak elsuttogom és hátat fordítva neki megint a sötétséget kezdem bámulni. Nem is tudom miért vagyok még itt, hiszen a társaság borzalmas, sötét van és hideg. De biztosan a friss levegő az oka, kitisztítja a fejemet és jobban tudok  gondolkodni, könnyebben veszem a levegőt és az étvágyam is megjön. Elő is kotorom a szoknya zsebe mélyéről a gumicukrot és leülök a lány melletti ülőalkalmatosságra. Nem érdekel ha zavarom, nekem most beszélhetnékem van. Ha nem tetszik neki valami akkor majd elhúz. Itt most nem ér semmit az "én voltam itt előbb" szabály, nincs itt senki aki engem innen ki tudna tenni, főleg nem egy kislány aki nem hogy fiatalabb nálam, de még két fejjel alacsonyabb is lehet, ahogy nézem. Szemezgetem a gumicukorból, majd, hogy megtörjem a csöndet a lányka felé nyújtom a zacskót.
  -Kérsz gumicukrot? De csak a pirosakat vedd ki, mert azokat utálom.-
Nevetve várom mikor fogja ezt a kihagyhatatlan ajánlatot elutasítani, vagy épp mikor veri ki az édességet a kezemből. Reflexszerűen megszorítom egy picit a zacskót, mivel ez az egyetlen kaja nálam, már ha ezt a műanyag izét egyáltalán kajának lehet nevezni. Türelmes vagyok a végtelenségig, főleg ha ezzel a másik agyára megyek, mert úgy néz ki szegény nem vágyik más társaságra mint a könyvére.
  -Melegebb ez a ruha mint azt gondolnád.-
Mondom kicsit sértetten, majd végignézek magamon. Az ujja elég meleg a szoknya részében is sok az anyag, de azért be kell vallani egy picit fázom, de annyira nem, hogy feladjam és visszamenjek aludni.
  -Amúgy, nem ehhez az éghajlathoz vagyok szokva.-
Ezt azért még muszáj volt hozzátennem. Igaz itt ősz van, sőt...a tél már gyerekcipőben jár, de a gondolataim egy melegebb tájakon járnak, és a választásomból ítélve a kezeim is.

Bogár *.*
vasárnap reggel

Már hét óra óta fel vagyok, s fekszem az ágyamon. Magam sem tudom, hogy miért keltem fel, hiszen még visszaaludhattam volna. De valamiért mégsem tudtam újra lehunyni a szemem, aztán pedig mély álomba szenderedni. Ám mégis jó, hogy felébredtem, mert újra áttudom gondolni az Amirás ügyet. Tisztában vagyok azzal, hogy a lány még mindig nem bocsájtott meg. Pedig már milliószor kértem tőle elnézést. Mit csinálhatnék még? Lepjem meg valamivel? Nem, elég volt az ajándékokból. Így is kapott tőlem már egy csomó kis cuccot. Nem tudom, hogy mivel kéne őt kiengesztelnem.
Sóhajtok egyet, majd felülök s beletúrok a hajamba. Mint mindig, most is kócos a hajam. A pizsamám pedig nem egy rövidnadrágból és pólóból áll, hanem hosszúnadrágból, és hosszú ujjúból. A nyári szerelésemet jobban szerettem/szeretem, mint a mostanit.
Kikászálódok a pihe-puha ágyikómból és a nagy szekrényhez lépek, ahol Yarista meg az én ruháim találhatóak. Pedig régebben még Leo és Malclom göncei is itt voltak. Bizony. Ha jól tudom az utóbbi fiú elment a Bagolykőről, Leo pedig elköltözött David-hez. Pedig Leo tök jó szobatárs volt, imádtam vele hülyülni. Tehát kiveszek a szekrényből egy farmernadrágot, meg egy pólót és pulcsit. Magamra öltöm ezeket a ruhadarabokat, felhúzom a lábamra a cipőm s kimegyek a Monstersből. Mivel még nincs kedvem reggelizni, arra gondoltam, hogy elmegyek az erkélyre. Ott már úgyis olyan rég voltam. Ámde mielőtt még odamennék, befordulok a konyhába, s a manóktól kérek egy kis kávét. Ők pár percen belül elkészítik nekem a fekete italt. Ott hagyom őket, s most már tényleg az erkély felé veszem az irányt. Pár perc alatt meg is érkezek. Leülök az egyik székbe, s iszogatni kezdem a kávémat.

Forerst kisasszony


Fejét oldalra billenti egy pillanatra, arcán halvány, ragadozó mosoly játszik, miközben azt sugallja kifejezése, kissé hitetlen. Hitetlen, hiszen kinek ne lenne szüksége az ő segítségére... esetleg csak még nincs fogalma róla. Egyik szemöldökét felvonja, láthatóan kedvében van, amely igen ritka alkalom, főleg, ha ennyi idegesítő, ostoba kölyök között él. De már ebben a közegben is feltalálta magát, s képes kedvét lelni a környezetének. Az igazi ragadozó, aki alkalmazkodik az adott körülményekhez. És szerencséje van, egy-egy fiatal kis csitrit még csak kényszeríteni sem kell, úgy dobja oda magát, szét combjait, Nándor pedig örömmel tesz eleget. Könnyen jött... de ezzel is óvatosnak kell lenni, sokszor felpróbált áruval ő sem foglalkozik, ahhoz túlságosan is kényes.
De kénye akkor háttérbe szorul, ha épp kedvenc típusa lépked be hozzá párduc léptekkel, finom ruhában, mely épp annyit takar, ami még ösztökéli a férfi agyat egy kis fantáziálásra és épp annyit fed fel, hogy az ostobája nyálát csorgatva, a padlón kúszva keresse eme nődémon kegyeit. Vörös hajzuhatagából szinte láthatóan kúsznak elő a kicsiny szarvak, az ördögi csábító. Nándor mosolya elhúzódik, fehér, tökéletes fogsora is megvillan. Nyelvével megnedvesíti ajkát, miközben egy pillanatra sem veszi le tekintetét a nőről. Épp eléggé hiú ahhoz, hogy Janey válasza azt a gondolatot keltse benne, csak üres kifogás az, amit mondd, mert a társaságában akar lenni. És természetesen megérti őt, hisz ki ne akarná a társaságát.. Na, de épp a Bűbájtan professzor előtt olyat mondani, hogy esőben nem tud kimenni. Ennél egyértelműbb hazugságot ritkán hall. Rém jól szórakozik magában, s elégedetten elmosolyodik ismét. Noha vonzó a megjelenés, a mosolyok, érezhetően nincs mögöttük valódi jókedv. Sosem volt a szívből jövő mosolyok mestere, de kifejezetten élvezi az ilyet.
- Részemről az öröm... - ragadja meg a nő felé nyújtott kezét, s egy mozdulattal húzza közelebb. Ha már annyira vele akar lenni, ad egy apró, térd remegtető gesztust, s bár nem gyakran teszi, kézcsókkal támasztja alá szavait. - ...Forerst kisasszony! - leheli a szavakat a kézfejnek, lehelete szinte hideg, pedig ő nem vámpír vagy hasonló szörnyeteg... ó nem, ő rosszabb. Leengedi eztán a kacsót, csak mint amolyan mézesmadzag, élt a kontaktussal, s lassan, kissé húzva a pillanatot engedi szabadon végül az ujjakat.
- Révay Nándor! - viszonozza végül kurtán a bemutatkozást. Sosem dicsekszik el vele, hogy mit tanít, hogy egyáltalán tanít, valahogy nem képes elismerni a tanítást olyan munkának, amellyel hivalkodnia kellene.
- Némi papírmunka szólított le ide, de tulajdonképpen már végeztem, úgyhogy semmi fontosban nem tart fel. Egyébként sem tartana.. - biccent a nő felé, ismét megajándékozva egy Révay-féle gyomorösszehúzó mosollyal. - No, és Kegyed? - Megenged egy szemtelen pillantást.. - ha az öltözékét nézem, azt gondolnám, hogy valamiféle bálban járt... de tekintve az időt... vagy talán túl későn távozik? - él a gyanúval. Végül is, meglehet, hogy már valakivel töltötte az éjszakát a kastélyban. Az lenne már igazi blamázs.
- Kér valamit inni? - legyezi el egyelőre a kiábrándító gondolatokat, pálcáját pedig készenlétbe helyezi.

Miután befejezik a társalgást, a nő elköszön, majd kimegy a szobából.

Zachary

Az éjszakai kis kiruccanásom a konyhára olyannyira jól sikerült, hogy elhatároztam, ideje kicsit többet sétálgatni a kastélyban. Persze már csak reggel.
Lusta voltam felkelni, jól éreztem magam a jó meleg takaróm alatt. Testileg maradtam volna még, viszont az én lelkecském belülről azt üvöltözte, hogy "menj már". És hát a belsőBogárral nem merek szembeszállni, a végén valami rosszat csinál velem...
Hangosan énekelgetve a tükör előtt megsikáltam a fogacskáimat, hogy ezerwattos mosolyomat felöltve induljak kirándulni az iskolában. Nem mintha nem lenne mindig vigyor ott a képemen...
A hajamat úgy hagytam ahogy volt, nem érdekelt, hogy olyan tökéletesen beállított legyen, mint azoknak a néniknek, akik olyan felsőbbrendűen mászkálnak a folyosókon. Úgy hallottam, hogy ezek a nénik között még akad olyan is, aki fiatalabb nálam. Hát...én inkább maradok az örök vigyor, aki mindig is voltam. A beképzeltség nem rám vall, hiába hiszik ezt azok, akik tudják, honnan származom.
Meleg, pöttyös kötött garbóban, meg piros nadrágban indultam útnak. Szerettem volna lemenni a faluba, de még időben figyelmeztettek, hogy itt sem szabad csak szó nélkül kimenni. Nem vagyok szabályszegő...ugyan...ártatlan bárányka vagyok. Mindenesetre inkább választottam azt az utat, hogy kimegyek arra a szép kis erkélyre, ahol már egyszer-kétszer jártam. Onnan belátni a világot!
Az ajtó nyitódott, a friss, hűvös levegő pedig olyan hirtelen csapott meg, hogy még a hajam is meglibbent. Enyhe kifejezés. Majdnem levitte a barna fürtjeimet az az átkozott.
Jobbra néztem, majd balra, aztán...megint jobbra. Ugyanis megpillantottam valakit, akire nem számítottam.
-Heló! -köszöntöttem a srácot vigyorogva, integetve. Egy szó nélkül lehuppantam mellé a másik helyre, és a kezemet nyújtottam feléje.
-Abonyi Szelina Bogárka -illően bemutatkoztam, úgy érzem. Nagyokat pillogattam hatalmas szempilláimmal, míg azt vártam, hogy egyáltalán feldolgozza az érkezésemet, és megismerhessem

Bogár *.*

Hiába fordulok a jobb, vagy a baloldalamra. Egyszerűen képtelen vagyok visszaaludni. Pedig a hétvége arravaló, hogy sokáig alhasson az ember és nem arra, hogy fél kilenckor már ébren legyek. De sajnos valamiért nem tudok visszaaludni. Így hát fel is hagyok a próbálkozással. A hátamon fekve bámulom a plafont, s a Mirás ügyön agyalok. De végül meg kell hogy állapítsam, hogy az egésznek még nincs vége. Ugyanis ahányszor beszéltem eddig a lánnyal, nem mondta, hogy oké, semmi baj, vagy ehhez hasonlót... Szóval ez azt jelenti, hogy Mira még mindig nem bocsájtott meg. Pedig annyira nem is viselkedtem rosszul és részben Amira hibája is volt. Na mindegy... A lényeg az, hogyha a legközelebbi bocsánatkérésemnél sem fog megbocsájtani, akkor én otthagyom. Végleg. Elegem van már a makacsságából. Na mindegy.
Miután ezt megbeszélem magamban, felkelek az ágyikómból - ami még mindig nem olyan puha, mint az otthoni - s a nagy ruhásszekrényhez tipegek. Kinyitom az ajtaját, s elhúzok egy nadrágot, pólót és pulcsit. Ezeket mind magamra veszem, aztán már csak a cipőmet húzom fel a lábamra. Beletúrok a hajamba s kimegyek a Monstersből. Lassan lépkedek a folyosókon, hiszen még mindig álmos vagyok. Néha-néha még ásítok is egyet. Mivel felszeretnék egy kicsit pörögni, befordulok a konyhába, s az egyik manótól egy bögre kávét kérek. A kis lény rögtön el is megy, hogy elkészítse nekem azt, amit kértem. Nem kell rá sokat várnom, pár perc alatt megjelenik a fekete löttyömmel. Rámosolygok a manóra, majd kisétálok a konyhából. Belekortyolok a kávéba, és az erkély felé veszem az irányt. Pont jó lesz az a hely számomra. Nyugis és szép. Tökéletes.
Kinyitom az ajtót, s helyet foglalok az egyik székben. A legközelebbi asztalra ráteszem a kávémat, s csendben ülök tovább. Hallgatom a madarak énekét, s nézem a tájat. Innen olyan gyönyörű minden, de legfőképp a falu. Ámde nem sokáig lehetek egyedül, ugyanis hallom, hogy nyílik az ajtó. A francba... Csak most az egyszer szerettem volna egyedül lenni, és...
Nem tudom magamban befejezni a mondatot, ugyanis az ismeretlen helyet foglal mellettem. De nem leszek ellenséges, sem bunkó. Inkább megismerem a lányt, hátha jó fej. Amúgy is rég beszélgettem már ismeretlenekkel. Épp itt az ideje.
 - Szia! - köszönök vidáman. Bár azért lehetett a hangomon érezni, hogy ez még nem az az igazi vidám hang, de egyelőre ez is megteszi. A leányzó felém nyújtja a kezét, s bemutatkozik.
 - Én pedig Zachary Alex Williams Circle lennék, prefektus - mondom mosolyogva. Elismétlem magamban a leányzó nevét. Abonyi Szelina Bogárka. Na, ilyen nevet sem hallottam még. De ez a Bogárka név tetszik, olyan kis aranyos...
 - Te nem rellonos vagy véletlenül?

Hanna

Kicsit haboztam, majd nyeltem egy nagyot. El kellett gondolkodnom a kérdésén... Végül aztán feleltem, mert úgy láttam jónak.
-A múlt... A múltra gondolok... És persze a jövőnkre. -jelentettem ki, elkalandozva gondolataimban. Eszembe jutottak az emlékek és a tervek, amiket nem szabad veszni hagyni. Őszinte voltam vele, mást nem tudtam volna a kérdésére válaszolni. A múltunk jut eszembe, nem pedig valami illat vagy érzés.
Elszégyelltem magam, kissé lehajtott fejjel, vörösen rogytam össze a székemben. Egyre nagyobbnak éreztem Hannát, én pedig szépen eltörpültem mellette... Ismét nyelnem kellett, a gombóc a torkomban nem akart szűnni.
-Nem tudom -mondtam halkan, majd egy kicsit megnyugodtam. Nem tudom. Tényleg nem tudom, valahogy elkapott a hév, az indulatok.
Furcsa volt ez a beszélgetésünk. Furcsa volt, mert szinte az összes emberi érzelem jelen volt benne. Egy fiú és egy lány röpke harca, amit nem tudtam és nem is akartam sokáig húzni. Ennek a találkozásnak ez volt a célja... Ez, hogy letisztázódjon ez az ügy. Jobb később, mint soha. Odatérdeltem a lány elé, majd szemeim az ő szempárjába emelve beszéltem hozzá.
-Hanna... az a múlt még most is él. Ne haragudj... Ugye nem voltam túl hülye? -kérdeztem kissé félénken, a legjobbakat remélve. Szörnyű, szörnyű magatartás ez, undorító és megalázkodó. Jobbnak láttam felállni és átölelni, beszívni az illatát. Ha akarta, ha nem. Ez csak jött belőlem. Muszáj volt megtennem...
-Ne haragudj, bocsáss meg, jó? Ezentúl nem lesz ilyen többé, remélem.

Tolland

Visszatértem óta csak a szobámban ücsörögtem és küldtem néhány baglyot anyámnak –már azok közül, akik nem végezték a szobám padlóján...undorító. Eltűnésem estéje óta nem találkoztunk és ennek jó oka volt. Azonnal rájött volna, hogy mi történt, ahogy belépek a kastélyba. A nappalokat egyébként sem tölthettem volna vele, ez pedig egy újabb árulkodó jel. Nem egyszerű eljátszani, hogy semmi sem változott. Hogyan viselkedik egy ember? Eddig annyira természetesnek tűntek a mozdulatok, a szavak és a gondolatok, azonban jelenlegi képességeimmel ez már cseppet sem könnyű. A mozdulataim túl gyorsak lettek volna a szemének –már amíg nem tudtam kontrollálni magam-, a gondolkodásmódom pedig gyökeresen megváltozott.
Már nem félek. Eddig rettegtem attól a valakitől, akit az apámnak nevezek. Bántott másokat, végzett David családjával, én pedig életemben nem láttam őt. Hogyan nevezhetnék egy ilyen embert egyáltalán az apámnak? Hogy várhatja el tőlem, hogy tiszteljem mindazok után, amit tett? Miért uszított rám valakit? Miért nem jött ő maga és intézte el a dolgot?
A könyveim éktelen robajjal landoltak a padlózaton. Észre sem vettem, hogy dühömben levertem őket, ahogyan azt sem, hogy már ki tudja, mióta rohangálok oda-vissza a helyiségben. Az érzelmeim erősebbek lettek, az engem körülvevő világ tisztább. Nem bírtam tovább a bezártságot, márpedig nekem senki sem parancsolhat.
Végigszáguldottam az iskola folyosóin és pontosan tudtam, hová akarok menni. Elegem volt a négy falból, látni akartam az eget, a holdat. Megállíthatatlanul meneteltem előre, és mint fuldokló, aki partot ért léptem ki az erkélyre. Szabadság. Azt mondják, a mi fajtánk áll a tápláléklánc csúcsán –és itt most nem a csillogó szépfiúkra gondolok-, mégis folyton csak falakba ütköztem. Önuralmat kell tanulnom, ami borzalmasan nehéz. Nem mintha lenne más választásom. Egyszerűen vigyáznom kell az engem körülvevő emberekre, még ha ez néha lemondással jár is.

Katherine

Tolland túl volt az első napján az új iskolában. Tetszett neki amit aznap tapasztalt, de elsőre túl sok volt neki. Úgy érezte ideje lazítani egy keveset. Nem tudta hová menjen. Ismeretlen volt neki a hatalmas kastély, így megindult arra amerre a megérzése vitte őt. Abban reménykedett, hogy nem csapja majd be.
Egyszer csak megindult felfelé. Tolland átgondolta, miért épp föl. Bizonyára szeretne kitörni. Ahogy ezen gondolkozott, felért az első emeletre. Ott egy barátságos kétszárnyú ajtót talált. Kicsit félt mi várja az ajtón túl, de úgy döntött, hogy belép rajta. Így is lett. Az erkélyen egészen hideg volt, mégis kellemes tiszta volt a levegő.
Tolland megpillantott egy lányt. Ezek szerint nincs egyedül a kis erkélyen. Sajnos nem ismerte. Ezen a helyen ő alig ismer valakit. Még.
Régen egészen biztosan nem merte volna megszólítani a lányt, de most, hogy új életet kezdhetett 14 évesen, új erőre kapott és bátrabban viselkedett mint azelőtt.
-Szia! -szólította meg- Engem Tolland Clotannak hívnak, elsős levitás vagyok.
A fiú csak reménykedni tudott, hogy sem elsős sem pedig levitás mi voltja, nem sérti a lányt.
Amíg a válaszát várta körbe nézett a tájon. Bogolyfalvát látta maga előtt. Könnyen felismerte, hiszen napokkal azelőtt egy hosszas túrát tett meg a faluban.
Így éjjel, felülnézetből talán még szebb volt mint mikor legutóbb látta.

Tolland

Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Minden túlságosan közelinek tetszett. Mintha csak ki kéne nyújtanom a kezem és megérinthetném. A faluban emberek ténferegtek az utcákon és szinte hallottam miről beszélnek. Ha erősen koncentráltam egy-egy elsuhanó alakot tökéletesen ki tudtam venni. Az erdőben kisállatok kerestek magunknak menedéket vagy éppen menekültek a ragadozó elől. Talán más számára mindezek halhatatlan neszek voltak, az erdő békésnek látszott, azonban én láttam és hallottam azt, amit ők nem. Az élőlények mintha sohasem akartak volna nyugovóra térni, épp úgy, ahogyan a falulakók. Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még én is egy voltam közülük és éppen azon az ösvényen igyekeztem a tó felé, ahol mindenki más.
Gondolatok ezrei kavarogtak bennem és úgy éreztem képtelen leszek megtalálni a helyes utat. Fárasztó volt ez az egész. Játszani a tökéletest, miközben az ember tökéletesebb, mint azt bárki is el tudná képzelni. Nem változik, nincs veszély, fájdalom viszont annál több. Valószínűleg, aki nem tudja mindez mit jelent bármit megadna egy ilyen életért… ellentétben azzal, aki már tudja és a bármi áron szabadulna tőle. Próbáltam; nem lehet. El voltam keseredve, mikor rájöttem mi történt és minden lehetséges eszközt számításba vettem, azonban semmi sem működött.
Már azelőtt tudtam, hogy valaki közeledik, hogy a fiú kilépett volna az erkélyre, azonban szándékosan nem reagáltam rá. A mozdulatlanság semmiféle problémát sem jelentett számomra, épp olyan természetes volt, mintha leültem volna egy kényelmes kanapéra. Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna neki. Túl szűk volt odakint a hely.
-Katherine, Rellon! –vetettem rá egy lefegyverző mosolyt.
Természetesen vannak szabályok, azonban ha már el kell fogadnom, hogy az lettem, ami, akkor a viselkedésem is olyan lesz, mint egy magasabb rendűnek. Persze, ez nem fair a fiúval szemben, de érdekel is ez engem. Vadász vagyok, nem szeretet szolgálat.
-Mi szél hozz ide? –érdeklődtem csevegő stílusban, miközben tekintetem végigvándorolt a nyakán, majd a korlátnak dőltem és átfontam magam előtt a karjaimat.
Eszem ágában sem volt ostobaságokat művelni, egyszerűen csak bíztam benne, hogy valahol mélyen ő is érzi azt, hogy távol kell tartania magát tőlem. Minden épeszű embernek kiadja az agya a parancsot, miszerint most azonnal tűnjön el a közelemből.

Katherine
Tolland bátorsága rögtön alább hagyott. A fiúnak igen komoly tériszonya van. Mikor a lány minden félelem nélkül neki vetette magát a korlátnak, Tolland nagyon megijedt. Ez az érzés nem volt számára szokatlan, így megpróbálta nem tudtára adni a lánynak, hogy most épp nagyon megijesztette.
A fiú gyorsan lehuppant egy fotelbe, ezzel igyekezvén valami kis ellenérzést kelteni az elméjében. Össze szedte magát, hogy tudjon válaszolni a kevésbé barátságos lánynak:
-Csak ki akartam kicsit kapcsolódni. Elindultam felfedezni a kastélyt és ide tévedtem. Azt hiszem jó helyen vagyok. Itt nagyon tiszta a levegő.
Tolland nem hazudott, nagyon jól érezte magát a holdfény-fürdette erkélyen. Ugyan nem bízott abban, hogy komolyabb beszélgetést tud létesíteni a lánnyal,(látta testbeszédén a tiltakozást)tett egy próbát, és kérdezett ő is:
-És te? Te mit csinálsz itt? -amint megkérdezte, tudta, hogy a lány valószínűleg meg fog haragudni rá, amiért ilyen nyíltan kérdőre vonja. Ez általában így van. Főleg a lányok esetében. Még akkor is ha ugyanazt a kérdést korábban ők maguk tették fel. Tolland még is szerette az ilyen helyzeteket. Soha nem tudta őket olyan véresen komolyan venni mint sokan. Mindig játékosan fogta fel az emberi természet megnyilvánulásait.

Tolland

Majdnem felnevettem, mikor megláttam, hogy a fiú tekintete a korlátra siklik és hallottam, amint a szíve gyorsabb ütemre kapcsolt. Tehát fél a magasságtól. Érdekes, főleg mert én a helyében nem táncoltam volna ki ide, ha tériszonyos lennék, nem mintha itt le lehetne esni. Ezt is, mint sok minden mást az iskolában bűbáj védi és az sem egy utolsó szempont, hogy ha le is esnék képtelen lennék belehalni. Rengeteg különböző, fantáziadús lehetőséget kipróbáltam otthon; nem ment, hát beletörődtem a dologba. Mi értelme lenne a múlton rágódni, mikor a jövőkép sokkal vonzóbb? Dobjam el az örökkévalóságot és zuhanjak depresszióba, amiért az lett belőlem ami? Felesleges. Inkább kiélvezem a szabadságot és a hatalmat, mint hogy bezárkózzam a szobámba és sírjak.
Követtem tekintetemmel a fiút, miközben letelepedett a fotelba és válaszolt a kérdésemre. Nem akartam elhinni, hogy ennyire vak. Itt üldögél velem és attól fél, hogy valami bajom lesz, miközben átfordulok a korláton. Kezdjen rettegni, szaladgáljon körbe sikítozva, kapcsoljon be nála a vészcsengő. Nem érdekel, csak legyen már végre valami jelen annak, hogy épeszű és nornális reakciókra is képes! Bármi.
-Régen én is sokat sétáltam, bár inkább nappal. -vontam vállat.
Újabb aprócska segítség. Ilyenkor az embernek már el kell jutnia arra a szintre, hogy rájön; valami nem stimmel a beszélgetőpartnerével. Ez azért nem annyira bonyolult! Nem vagyok ember. Hideg vagyok, érzéketlen, maszkot mutatok a világ felé, ő pedig éppen megfelelne vacsorának. Miért ennyire vak? Igaz, ha rájönne, akkor is letagadnám. Nem vagyok olyan bolond, hogy lebuktassam saját magamat!
-Szükségem volt egy kis friss levegőre. -vontam vállat, miközben hátat fordítottam a levitásnak és lebámultam a falura. -A szabályok előbb-utóbb tönkre teszik az embert. Bár hasznosak... a veszély ott lehet karnyújtásnyira. -vetettem rá egy röpke pillantást a vállam felett és egy pillanatra megvillantottam szemfogaimat.
Valószínűleg fel sem fogta, mit is lát, ahhoz túl gyorsan történt, és mint az embereknél szokás majd valamiféle racionális érvet keres a történtekre. Ezért is mertem megtenni ezt a lépést. Még nem veszélyeztetett engem és ez így tökéletesen megfelelt.

Katherine

Tolland lassacskán megnyugodott. Rájött, hogy a lány valószínűleg az utolsó ember aki kiesne a korláton, a beszédstílusa alapján. Képtelen lenne még megbotlani is, ha valaki a társaságában van és ezt észre veheti.
Nem tudta hova tenni a lány modorát. "A szabályok előbb-utóbb tönkre teszik az embert. Bár hasznosak... a veszély ott lehet karnyújtásnyira." A fiú a mondat hallatán teljesen tanácstalanná vált. Mit akart ezzel mondani? Veszély? Hol? Ha ő nincs veszélyben a korlát mellett, akkor ki más lenne veszélyben és miért?
-Én sem szeretem a szabályokat.-hazudta a fiú. Tudta, hogy Katherine nem fog magától kellemesebb beszélgető partnerré válni, így megpróbált Tolland közeledni felé-persze csak verbális úton.
A lány a szó szoros értelmében kimutatta a foga fehérjét. A fiú még sosem találkozott ilyen teremtménnyel. Sosem látott még olyan lányt, aki csak úgy, minden ok nélkül rávicsorítana. Sértettséget érzett.
Aztán belegondolt abba, hogy a lánynak nem lehetnek jó tapasztalatai az emberekkel kapcsolatban. Különben miért lenne ilyen ellenséges?
Tolland ismét Katherinere nézett. A lány háttal állt neki. Ahogy figyelte, ismét elfogta a szédülés, így inkább levette róla a tekintetét.
- Egyébként te is elsős vagy? -kérdezte. Most is rájött milyen súllyal bír a kérdése... Ha tehette volna inkább vissza szívta volna a kérdést.

Tolland

Borzalmas érzés volt. Mintha két részre szakadtam volna; az egyik felem azt akarta, hogy most azonnal tűnjek el onnan és hagyjam békén a srácot, a másik pedig csak és kizárólag egy dolog után áhítozott. Hallottam a szívverését, éreztem a vörös nedű illatát és minden önuralmamra szükség volt, hogy ne essek neki ott helyben. Összeszorítottam a fogaimat, miközben vártam a reakcióját, ami továbbra sem arra utalt, hogy értené a helyzetet. Kezdtem úgy érezni, hogy teljesen nem normális. Mégis ki az, aki mindezek után továbbra is ott üldögélne velem a sötétben? Valószínűleg senki, mivel elég nyilvánvalóan rámutattam a veszélyre, sőt a legtöbb embernél ilyenkor ösztönösen bekapcsol a vészjelzés.
Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Ez a baj a halandókkal; nem látnak a szemüktől!
Az éjszakába bámultam és vicsorítottam egyet a válasza hallatán, persze direkt úgy fordultam, hogy ne láthassa. Valószínűleg kívülről nézve tökéletesnek tűntem. Kecses, légiesen könnyed mozdulatok, hibátlan bőr, hibátlan alak. Az én speciális diétám nem éppen hizlaló hatású.
-Senki sem szereti… bár a levitásokra nem jellemző, hogy csak úgy keresztül sétálnak rajtuk. Már takarodó van. –figyelmeztettem a fiút mindenféle érzelem nélkül.
Nem voltam díva, nem akartam, hogy úgy kezeljenek. Nekem ez volt a természetes. Egy gyilkos vagyok, a fenébe is, nem plázacica. Nem olyan lány voltam, akinek a ruhái és a szülei pénze jelent mindent. Nem volt szükségem arra, ami velem történt, mégis megtörtént.
-Másodikos. –vetettem oda foghegyről. –Honnan jöttél? –próbáltam kedvesnek tűnni.
Elkövettem azt a hibát, hogy mély levegőt vettem, csakhogy csillapítsam magamat és az agyam elborult. Hívogatott, akartam és legszívesebben ott helyben elvettem volna. Ehelyett erősen megmarkoltam a korlátot és lehunytam a pilláimat.
Nézz csak rá! Idesétál és tökéletesen gyanútlan. A legmegfelelőbb alkalom egy kis éjszakai nassolásra!
Igyekeztem meggyőzni magamat, azonban a józanabbik énem helyre rázott. Nem tehettem, bármennyire is akartam, nem lehetett. Kinyíltak a szemeim és óvatosan a semmit kezdtem bámulni, tökéletesen mozdulatlanul.

Katherine

-Akkor nem is tévedtem olyan nagyot.- nyugtatta meg magát, ismét meggondolatlanul hangosan.
Tollandnak hirtelen jó kedve támadt. Minek utána a lány viselkedése teljesen értelmetlen volt: neki szegezte, hogy már takarodó van. A fiú értette a célzást és ő maga is elvágyott ettől a lánytól. Elhatározta, hogy egyedül hagyja. Hiszen a lánynak pont erre volt szüksége.
Esélyt sem hagyva annak, hogy a fiú teljesítheti kérését, feltett neki egy teljesen ártalmatlan kérdést.
"Ezzel meg megint mit akar?" -tette fel magának a kérdést Tolland.
-Szekszárdról jöttem. Tegnap este érkeztem meg. Ez volt itt az első napom.- kezdte mesélni a fiú, de nem tudta folytassa-e. Valami feszültséget érzett a levegőben. Már az első perctől, de egyre kellemetlenebbé vált. Nem értette miért érzi azt a lányon, hogy a háta közepére kívánja. A helyzet viccesből, értelmetlenre váltott. Értelmetlen volt egy erkélyen tartózkodniuk, ha ennyire ellenszenvesek egymásnak. Tolland agyán átfutott, hogy tulajdon képpen egy rellonossal áll szemben, ő pedig egy levitás. Talán innen az ellenszenv. Egy ilyen ostoba ok pedig nem volna elég arra, hogy minden szó nélkül ott hagyja a lányt. Úgy gondolta, ha majd ismét elküldi-akár célozgatással is- elmegy; de addig nem.
-És te honnan jöttél? - tette fel ugyanazt a kérdést a lánynak. Ugyan az utolsó megszólalás alkalmával egészen emberien kérdezett, Tolland koránt sem volt benne biztos, hogy úgy is fog válaszolni Katherine.
Minden esetre igyekezett kényelmesebb pozíciót felvenni a fotelben ülve, és elhessegetni azt a gondolatát ami a lány keltett benne. A veszélyt.

Tolland

Elmosolyodtam. Egészen rövid mosoly volt és talán csak egy hozzám hasonló vette volna észre, hogy átfutott az arcomon, mégis elég kedves megnyilvánulás volt ez tőlem, főleg egy halandó felé. Mégis ki venné rá a fáradtságot, hogy kedvesen elcseverésszen a táplálékával, miközben legszívesebben már megcsapolta volna. Valószínűleg senki, tehát ezért egy hatalmas piros pontot érdemelek.
-Nem. –hagytam rá.
Valóban, csak egy teljes évet tévedett, annak ellenére, hogy már sokkal régebb óta itt vagyok. Azt hiszem, nagyon jól tartom magamat. Igaz, ezen már nem kell sokat aggódnom, tekintetbe véve, hogy nem öregszem. Vicces, de inkább szeretnék emberi lenni és kedves, ráncos nénikeként mesélni az unokáimnak, mint örökkön-örökké vért szívni. Bár ennek is megvannak az előnyei; tartósítva vagyok, szép maradok, nehéz megölni. Igen, azt hiszem, ezeket határozottan a jó-dolgok listájára írhatom.
Tudtam, hogy sikerült őt megzavarnom a kérdésemmel, éppen ez is volt a célom. Egy egyszerű, semmit mondó kérdés és a válasz tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Hallottam, hogy mit mond, annak ellenére, hogy nem foglalkoztam vele és valahova az elmém mélyébe el is raktároztam. Igyekeztem kordában tartani az érzéseimet és a vágyaimat és nem vetettem rá magamat a fiúra, annak ellenére, hogy minden porcikám ezért könyörgött.
Újabb piros pöttyöcske… a végén még bambit fogok zabálni…
-Londonból. –feleltem tömören. Úgy voltam vele, hogy ha kérdezni akar, úgyis megteszi.
Lopva rásandítottam. A szíve hevesebben vert, ez pedig azt jeleni, hogy végre valahára érzékelt valamit abból, ami itt lebegett köztünk a levegőben egész idő alatt. Komolyan mondom, már-már ott tartottam, hogy szerzek egy hatalmas transzparenst és ráírom, hogy „Menekülj!” Nevetséges ötlet, egy vámpír sohasem ennyire egyenes és kiszámítható. Én meg aztán pláne nem.
Visszafordultam a fiú felé, majd lassan megindultam felé és a mellette lévő fotelben foglaltam helyet, csak hogy tovább borzoljam az idegeit. Kíváncsi voltam, mennyit bír el.

Katherine

Londonból? "Hiszen ez nagyszerű!" -gondolta Tolland-de már nem merte hangosan mondani. Hirtelen felötlöttek a korábbi képek, mikor ő járt Londonban. Páratlan város meg kell hagyni. Ugyan Tolland nem tudta maradéktalanul kihasználni a hely adta lehetőségeket -korából kiindulva sem- de összességében elmondhatta, hogy kellemes emlékek fűzik Lon...
A lány leült mellé. Tolland arcára fagyot az emlékek felidézése közben akaratlanul megjelenő mosoly. Úgy érezte a lány taszítja. Nem is akárhogy. Akár csak a mágnes azonos pólusa. Ez át is haladt az agyán. "A mágnes egyforma pólusa? Vajon mi lehet bennünk az egyforma, amiből ez a nagy ellenszenv ered." -gondolkozott Tolland, aki valóban nem tudta hová tenni ezeket a gondolatokat.
Korábban ő is zárkózott volt, de a lány nála sokkal természetellenesebb módon. Tehát ez nem lehet bennük közös. A lány rellonos, Tolland pedig levitás. Ez egy újabb ellentétes pont. Valahol a lányban biztos van valami ami hasonlóvá teszi a fiúhoz. Legalább is ezt remélte. Ellenkező esetben benne lenne valami, ami a lányon szembetűnő.
-Milyen óráid voltak ma? - tette fel a fiú azt a kérdést, ami egy fokkal már magasabb rendű volt, a "mi a neved?"-, és a "hol laksz?"-nál. Bár eleinte-,sőt egészen eddig a pillanatig- nem volt ínyére a lánnyal folytatott beszélgetés, úgy döntött nem hagyja fölé kerekedni.
Most, hogy a lány közelebb került hozzá, láthatta a sötétben szinte világító fehér bőrét. Ez kedvére való lett volna, ha más birtokába lett volna.
Izgatottan várta a következő választ, hátha ezúttal megtörik a jéghegy.
 

Tolland

Sejtettem, hogy a fiút rosszul fogja érinteni a közeledésem, na de ennyire? A szíve ismét meglódult és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy egyszerűen csak magára kéne hagynom, mielőtt valami komoly baja lesz –akár saját maga miatt, akár miattam. Kezdtem sajnálni. Mintha nála nem működtek volna azok a kis csengettyűk. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy valaki ilyen könnyedén sétál a gonosz karjaiba. Vicces, valószínűleg én is hasonlóan cselekedtem volna annak idején –cselekedtem is–, bár én nem naivitásból, sokkal inkább kalandvágyból, és mert akkor és ott egyáltalán nem akartam élni. Bármit megtettem volna azért, hogy elhagyhassam ezt a világot és soha többé ne kelljen visszanéznem. Túl sok gond vett körül; az apám, az anyám, David, Yar. Mind, mind csak egy újabb tőr volt a szívemben, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Piszkosul fájt.
Nyertem egy utat a homályzónába. Remek, csak arra nem számítottam, hogy amikor felébredek, már nem egészen leszek önmagam. Volt egy olyan ostoba reményem, hogy ember maradtam. Ez nem jött be. Valamiért az agyam legrejtettebb zugában már az elejétől tudtam, hogy ez egy halott kívánság. Azonnal rájöttem, mi történt velem, ami nem könnyítette meg az átváltozással járó borzalmak túlélését sem.
-Ma nem igazán voltam benn. –vontam meg a vállamat és felbámultam a csillagokra. –Rosszul éreztem magam.
Ez jó érv, de ha valaki csak egy kicsit is ismer, tudnia kell, hogy hazudok. Én meg a rosszullétek? Ugyan már, nekem aztán soha nem volt semmi bajom, ha pedig volt is, nem foglalkoztam vele. Még a Daviddel való szakítás után is képes voltam talpra állni. David… talán vele hamarosan beszélnem kellene. Azt hiszem, jó lenne, ha tudná, hogy már biztonságban vagyok és őt is képes vagyok megvédeni. A kérdés csak az, hogy mit szólna az új Kath-hez.
-Na, és hogy tetszik a kastély? –tereltem a témát.
Valahogy, nem volt kedvem az óráimról cseverészni. Sőt, tulajdonképpen a nappalokról nem akartam, ez pedig egy semleges témának tűnt, miközben egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy kivillantsam a fogaimat. Éhes voltam.

Katherine

Tollandhoz szegezett egy igen komoly kérdést. "Hogy tetszik a kastély?". A fiú nem tudta hogyan válaszoljon. Komoly kérdés. Maga a kastély nagyon szép, és akadnak egészen szimpatikus alakok is benne. Ugyanakkor abban a pillanatban nagyon rosszul érezte magát. Farkas szemet nézett azzal a bizonyos kétségbeejtő lánnyal.
Túl hosszan kellett volna válaszolni. Tollandnak is felkellett volna tennie egy hasonló kérdést. "Milyen itt lakni? Te már tapasztaltabb vagy." pl.. De ehhez nem volt kedve, és energiája sem.
Ez a lány olyan volt a fiúnak mint valami energia-vámpír. Korábban is hallott már a létezésükről. Olyan személyek, akiknek a közelsége negatív feszültséget generál áldozatukban. Az áldozat szó persze túlzás ez esetben, hiszen ezek az energia-szívók nem tudatosan teszik amit tesznek.
Akár tudatosak, akár nem Tolland sosem szerette őket. A velük folytatott beszélgetések komoly fáradtsággal terhelték őt. Így volt ez most is.
Körbe nézett még egyszer Bogolyfalva panorámáján, majd szívott egy nagyobb friss levegőt. Ezek után vetett egy -reményei szerint- utolsó pillantást a lányra.
- Tetszik. Nagyon kellemes itt. Most viszont -ha megbocsájtasz- egy nehéz napon vagyok túl, azt hiszem lefekszem pihenni.
Tolland valahogy mindig értett a hazugságokhoz. Mikor mondott valamit, ő maga is elhitte. Talán ezért értett a színjátszáshoz is.
Kinyitotta az erkély ajtaját, de még nem lépett ki rajta, vissza nézett fölényes beszélgetőpartnerére.
- Köszönöm az estét. Jobbulást, és jó éjszakát! - búcsúzott el a fiú.

Maximilian

Szokásom szerint, ma is idegesítően korán keltem. Amíg a többiek horpasztanak, jobban megy az alkotás. Napok óta nyűgös vagyok, mert nem találom azt amit keresek. Pedig érzem, hogy közel van. Egyszer ha már meglátok valamit akkor könnyen le tudom rajzolni persze, csak ha kellően megihlet. De most...lassan kezdem úgy érezni, hogy ez egy válság. Az ujjaim alatt szinte égnek az eszközök de semmit nem tudok lerajzolni. Mégis mi a fene bajom van? Emiatt egész nap feszült és ideges voltam, kiabáltam egy sort Zoraval, aki sértődötten elvonult. Nem egyszerű művészléleknek lenni, illetve, csak akkor ha válságban vagyok és ez határozottan az volt. Estére már majd megőrültem a szoba ürességétől a tárgyak szinte ordibáltak velem, így megfogtam a rajzfüzetemet és a cezuratartomat és világgá mentem. Na jó, annyira azért nem messzire, csak kimozdultam. A folyosókat róttam, nyitott szemmel jártam hátha látok valamit ami majd feloldja a csomót a gyomromban, de semmi. Legnagyobb elkeseredésemben valamilyen csoda folytán a erkélyre vetődtem, de ha már itt vagyok, körülnézek. Ledobom az egyik puffra a rajzcuccomat és a sötétséget kémlelem. Hát ez nem épp a megfelelő időszak, ugyanis nem látok semmit. Próbálom kifűrkészni a csillagokat, azok is sikertelenül, hát igen, ez az én szerencsém. Mérgesen visszavonulok és büntetésképp a földre ülök, az ölembe veszem a füzetemet és a hátamat nekidöntöm a fotelnek. Előveszek egy grafitot és ütögetni kezdem vele az üres lapot, közben pedig halkan énekelek. Bárcsak itt lenne a hárfám...akkor legalább játszanék egy sort rajta és az egy kicsit könnyítene a lelkem, legalábbis ebbe a ringatom magamat. Mire észbekapok a kezem már tiszta grafit, nem akarom beletörölni a nadrágomba, ugyanis a világosbarna nadrágon elég durván meglátszódna. Kétségbeesésemben lenézet a felsőmre, de ha meg halványkék, hát ez kellemetlen, de legalább nem látja senki a szenvedésemet, az még kellemetlenebb lenne.

Zoé


Reggel, anyu sipítozását hallgattam, hogy most már ideje lennem visszamenni a suliba. De nekem annyira nem volt kedvem újra Magyarországra utazni. Aztán nem is tudom mikor sikerült rávennem magam, hogy összepakolom a cuccaimat és folytatom ahol abba hagytam.
Hamar mindent bevágtam az utazómba és már mentem is a vonatra. Imádkoztam, hogy elérjem, nem volt hangulatom ott ücsörögni nem tudom mennyi időt és várni, hogy jöjjön egy másik vonat. Szerencsém volt mert késett negyed órát így simán elértem. Mind ez után már csak a vonat zötykölődését hallgattam és gondolkoztam. Valamiért görcs volt a gyomromba, de, hogy miért azt nem tudtam megmagyarázni magamnak. Aztán, amikor megláttam a falut beugrott valakinek a képe és most már tudtam, hogy miért is izgultam annyira egész úton. Nem igazán akartam a szeme elé kerülni, nem akartam magyarázkodni miért mentem el meg minden.
Ezzel a gondolatmenettel sétáltam fel a kastélyba. Láthatatlanul bementem a Rellonba és megnéztem a fiúk hálókörletében, hogy még mindig meg van a helyem az egyik szobába. De nem volt meg. Igazából meg sem lepődtem, mert ennyi kihagyás után csoda lett volna, ha fent tartják a helyemet. Nem nagyon foglalkoztam vele leraktam a gólyalakba a cuccaimat és már mentem is. Fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek csak úgy sétálgattam. Azt tudtam, hogy valami nyugis helyet kerestem, ahol még jobban összetudom szedni a gondolataimat. El akartam tervezni, hogy mit mondok majd Neki.
Hát meg is találtam a legalkalmasabb helyszínt, az Erkélyt. Igaz volt ott egy lány, de nem foglalkoztam vele. Nekitámaszkodtam a korlátnak és figyeltem a tájat. Volt pár alkalom, amikor hátranéztem, hogy mit csinál a mögöttem ücsörgő lány. Voltak pillanatok, amikor elmosolyodtam aztán meguntam, hogy csak állok és nézem így előhúztam a zsebemből egy papírzsepit, odaléptem elé és felé nyújtottam.
- Tessék, ezzel megtörölheted nyugodtan nálam van még pár darab. -orrhangon, kedvesen ajánlottam fel neki a segítséget, közben pedig lestem, hogy éppen mit szeretne csinálni.

Maximilian

Észre sem vettem, hogy a haláltusámat más is látja. Hiába a nyomor vakká tesz, de még mennyire. Tovább nézelődöm, alkalmas helyet keresve arra, hogy eltűntessem a grafit nyomait. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szemezni kezdek a fotellel, nem fogja meglátni senki, ha esetleg egy icipicit beletörlöm a kezemet, végülis a manók annyira ügyesek a takarításban az én kezem pedig tiszta lenne. Mintha lassított felvétel lenne a kezem lassan elindul a fotel felé, elképzelem ahogy sikít és tiltakozik. Még el is mosolyodok amikor valaki megzavarja a műveletet. Zavartan felnézek és egy zsepit látok az orrom alá nyomva. Mondanom sem kell, hogy az egész arcom piros lesz mint a kedvenc festékem. Hát ez nagy koppanás. De azért kedvesen elveszem tőle a zsepit, közben alaposabban megnézem az arcát és érdeklőve oldalra billentem a fejemet. Miközben a zsepibe ölöm a drága grafitot még mindig őt bámulom, olyan cuki kisfiús képe van és ettől a gondolattól hirtelen ötletem támad. Mindig spontán ember voltam, a hülye dolgaimmal gyakran hoztam zavarba az embereket és valószínűleg most is ez fog történni.
- Lerajzolhatlak?
Bukik ki belőlem az egy szavas kérdés, ami valószínűleg magyarázatra szorul, de védje meg valaki szegény fiút ha rázúdítom a magyarázatomat. De ez az egy kérdés elég tolakodó és ezt én is észreveszem.
- Mármint izé..ne érts félre nem akarok semmi olyat, nem vagyok már kislány. Csak válságba vagyok, nem kelti fel semmi az érdeklődésemet..mármint a rajz terén de nekem rajzolnom kell és te meg itt vagy és portrét már úgyis régen csináltam.
Oké Zoé, ügyes vagy, a gyerek fejvesztve fog menekülni előled, vagy spontán hülyének néz és kiröhögök. Lövésem sincs vajon melyik lenne a kellemetlenebb de máris érzem, hogy ebből hatalmas félreértések lesznek. Megadóan sóhajtok és várom mikor jön a reakció, ami csöppet sem fog meglepni. Leteszem magam mellé a zsepit és közben átkozom magamat. Hát persze, az én szám állandóan jár, általában feleslegesen és csak úgy jön belőle a meggondolatlan baromság.

Zoé


Vicces volt nézni, ahogy a fotelba próbálja törölni a kezét és utána nézni az arcát, amikor észre veszi a zsepit. Legszívesebben nevettem volna, mint egy barom de nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érezte magát. De én aztán egy percig sem zavartattam magam. Kérdezés nélkül megfogtam magam és leültem vele szembe. Persze csak az után, hogy kivette a kezemből a pzs-t. Aztán kezdtem magam furán érezni, mert elég sokáig bámulta az arcomat. Az is megfordult a fejemben, hogy talán van valami rajtam, vagy, hogy egy takonycsepp lóg ki az orromból, de aztán megnyugodtam, amikor végre megszólalt.
Nem az a mindennapi kérdés volt, meg is lepett vele, de nekem a reakcióm csak egy mosoly volt. Még vártam egy kicsit a válasszal, mert éreztem, hogy még hozzá fog fűzni valamit. Közben kifújtam az orromat, hogy ne legyen az az elviselhetetlen csend köztünk. Aztán, amikor elkezdett magyarázkodni, felnevettem. Véletlen volt, teljesen akaratom ellenére cselekedtem. Köhögéssel abba is hagytam a röhögést.
- Bocs. -nyögtem ki a rövid szavacskát, és közben a tarkómat vakartam. Persze a kérdésére még mindig nem mondtam semmit, igazából nem is akartam semmit sem mondani. De végig hallgatva a mentegetőzést rávettem magam, hogy azért még is csak illene valamit kinyögnöm neki.
- Nem értelek félre, nyugodtan lerajzolhatsz. -ezzel a válasszal még magamat is megleptem. Nem igazán volt kedvem ülő szoborrá változni egy ismeretlen kedvéért. Ráadásul volt sokkal jobb elfoglaltságom is, de még is valamiért igent mondtam neki.
Törökülésbe helyezkedtem, kihúztam a hátam.
- Elfordítsam a fejem? -nem értettem egyáltalán a rajzoláshoz. Nálam ez a tevékenység a pálcikaember rajzolásban kimerül. Ezért is akartam ráhagyni az egészet, meg mondja mit hogyan csináljak hisz csak egy portréról volt szó.

Maximilian


Hát persze, kinevet...ráadásul egy alsóbb éves. Gondolhattam volna, hogy ennek nem lesz valami szép vége. Már éppen felkeltem volna amikor meghallottam a választ ami kicsit meglepett. Ha tőlem kérne ilyen valaki, laikusként fogva minden cuccomat menekülnék előle. Gyakran látok dolgokat ott ahol nincsenek, legalábbis én az ő helyébe tuti valami gyilkosnak vagy futóbolondnak néztem volna magamat, de hát, ez én vagyok. Igyekszem túltenni magamat azon, hogy kinevetett és inkább arra koncentrálni, hogy beadta a derekát és végre valami feladatom van, nem kell összetörnöm a grafitot, hanem valamit alkotni fogok, napok óta először talán valami értelmeset.
- Semmi gond, inkább köszönöm, előre is.
Küldök felé egy futó mosolyt, majd kinyitom a rajzfüzetet egy üres lapnál és megint bámulni kezdem, de ezúttal szakértelem és művészi érdeklődés csillog a szememben, vagy legalábbis valami olyasmi. Figyelem ahogy kihúzza magát és akaratlanul is belemosolygok a tenyerembe. Portrét akarok, de nem olyasfélét amit ő elképzel, nem olyat ahol órákig kell ülnie mozdulatlanul és feszegnie, nem ez a tervem.
- Inkább, szeretném ha természetesen viselkednél, nem kell kihúznod magadat nem kell beállnod. Nem szeretek viaszbábúkat rajzolni, persze, azért ne ugrálj meg szaladgálj körbe körbe, ahogy neked kényelmes. Gondolj arra, te teszel nekem szívességet.
Amíg lazít egy kicsit a testhelyzetén én kiveszek a ceruzatartómból egy hajgumit és felkontyolom a hajamat. Mindezek után elhelyezkedek. Felhúzom a lábaimat a bal kezembe veszem a grafitot, készen arra, hogy végre bevessem.
- Igazából mesélhetnél is közben valamit, hogy ne unatkozz, borzalmas dolog modellnek lenni már próbáltam.
Egy ideig még figyelem, de ezúttal olyan dolgokat szeretnék látni, amit egy hétköznapi ember nem vesz észre rajta, bármit ami megragadja az élesebb látámosat. Remélem, egy idő után nem lesz zavarban és én lerajzolhatom az igazi névtelen srácot, az én szemszögemből.
- Kezdheted az unalmassabb dolgokkal, hogy mi a neved, melyik házba jársz. Vagy mondhatsz nekem valami izgalmasabbat is, nem árullak be senkinek.
Egy pillanatra fölnézek és a lap mögül rákacsintok majd visszatemetkezem.

Zoé


A meglepett arckifejezéséből rögtön tudtam, hogy nem erre számított. Hát igen sokan mondták, hogy nem vagyok épelméjű, de legalább azt csinálom, amihez kedvem vagy amivel éppen segítek másoknak. Az utóbbi annyira nem volt hozzám nőve, de ha jó kedvem van, akkor azt csinál velem az ember, amit akar kenyérre kenhető vagyok.
A futó mosolyát pont láttam és visszamosolyogtam. Érdeklődve figyeltem minden mozdulatát, persze közben kiegyenesedtem próbáltam rákészülni, hogy még egy darabig itt ücsörgök némán megmerevedve. Miközben én beállítottam magam meg minden a szemem sarkából figyeltem, mit csinál éppen. Nem tehettem róla én is elmosolyodtam, de hamar visszafordultam és komoly arcot vágtam.
Pont elkezdett fájni a hátam, amikor a Művésznő újra megszólalt. Nagy jó esett le a szívemről, és tényleg megkönnyebbültem, még az arcomon is látszódhatott, hogy nem olyan feszesek a vonásaim.
Megmozgattam kicsit a vállamat majd ugyan azt az ülőpozíciót felvettem, mint a pózolás előtt volt. Mondanom sem kellett, hogy sokkal kényelmesebb volt úgy, mint kiegyenesedve.
- Oh, pedig épp most akartam bemutatni neked egy tökélete tornagyakorlatot. -mondtam a mostanában olyan jól megszokott orrhangomon és közben szélesen elmosolyodtam. Természetesen az egészet viccnek szántam. Oldani akartam a hangulatot. Persze a bólintás, hogy megértettem nem maradt el de azért jó volt ellőni azt a hülye poént.
A mese szóra felkaptam a fejemet.
Mesélni? Én mesélni? Mit?
Ez a három rövid kérdés járt a fejemben. Elszoktam én már ettől, nyár óta csak otthon voltam és a régről ismert barátaimmal lógtam. Komolyan elgondolkoztam, aztán nem jutott semmi az eszembe úgyhogy, hagytam az egészet veszni hagyni. Majd úgy is mondok valamit, ha nagyon muszáj.
Orrfújás közben figyeltem az apró rezzenéseket arcán. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ő néz engem. Igazából már hozzá voltam szokva.
- Maradok a névtelen modelled inkább.Téged, hogy hívnak? -visszakacsintottam majd elvigyorodtam, miközben a koszos papírzsebit visszaraktam a zsebembe.
- Mondd csak, miért ez a hideg hely vonzott téged ide? Mármint, miért pont itt rajzolsz? -kérdeztem tőle halál nyugodt hangon és közben a cipőmet fürkésztem, majd pár másodperces koszelemzés után felnéztem rá és próbáltam felvenni a szemkontaktust.

Maximilian

- Ne aggódj, amint végeztem, megcsillogtathatod a tudásodat.
Jót nevetek a poénon, ami egy kicsit könnyít a lelkemen. Elkezdem rajzolni a körvonalakat, megpróbálom valahogy elkapni azt az idegent, akit én látok és nem azt amit a többiek látnak. Bár fogalmam sincs róla, hogy valójában ő kicsoda, de talán a rajzomon keresztül, vagy amíg rajzolom jobban megismerem, általában ez be szokott jönni.
- Rendben van, akkor maradhatok én is a névtelen művészed?
Felvonom a szemöldökömet és egy pillanatra elkapom a tekintetét, de után rögtön visszafordulok a lap felé, jelenleg az az idegen aki a kezem alatt van jobban lefoglal, pedig ahogy jobban megnézem a szemei egész megkapóak, sokatmondóak. Már most elkönyvelem magamban, hogy ezt a részt ki kell hangsúlyoznom, persze nem szabad átesnem a ló tulsó oldalára, de akkor is.
- Amúgy, Zoé. És a tiéd?
Teszem hozzá mintegy mellékesen. Nem fogok titkolózni, illetve a nevemet szívesen elárulom neki, gondolom ennyit azért megérdemel szegény. Miután megvannak a nagyobb körvonalak, belekezdhetek az apróbb munkába, hogy milyen az alakja. A szemem ide-oda cikázik közte és a papír között, igyekszem a gyorsan dolgozni, de nem akarom elkapkodni. Viszont nem tudhatom mikor durran el az agya, áll fel és hagy itt. Ha pedig én valamit elkezdek akkor azt be is fejezem még akkor is ha ennek érdekében el kell kapnom és le kell láncolnom. De kétlem, hogy erre sor kerülne, amint elengedte magát rögtön nem érezte magát annyira kellemetlenül. Aztán megragadja a tekintetemet ahogy a padlót bámulja, majd felpillant rám a tekintetemet keresve, mázlija van mert éppen őt nézem és ez a másodperc megragadja a figyelmemet.
- Tudnád ezt mégegyszer? Már úgy értem a stírölést de nem csak úgy félúton, köztem és a padló között.
Talán megtaláltam a tökéletes pozíciót, annyira tetszett ez a mozdulat, lehet, hogy neki semmit nem jelenetett, de nekem annyira őszinte volt, bár soha nem tudnám megmagyarázni miért. Figyeltem a kezeit, de sehogy sem tetszettek. Megkeresem a radíromat és a kezébe adom.
- Remélem szeretsz dolgokkal babrálni.
Újabb mosoly, ami nevetésbe megy át. Kezdem egészen megkedvelni a srácot, mert bár alig fél órája ismerem mégis többet adott nekem mint ez a mai nap. Végre enyhül a szorongásom és a feszültségem, végre rajzolhatok és ez nekem mindennél többet jelent.
- Ez csak véletlen, nem szeretem a hideg helyeket. De lelki válságban voltam, mert nem jött az ihlet és olyankor iszonyat idegesítő vagyok. Összevesztem az ikertesómmal aztán nem bírtam tovább a toronyba üldögélést szóval elindultam és itt kötöttem ki, aztán jöttél te és akkor bumm..minden jó lett.
Én, ellentétben vele, szeretek beszélni. Komoly dolgokat ugyan nem biztos, hogy megosztanék vele de ez igazán bele fér egy fél órás ismeretségbe, szerintem.

Zoé


Hümmentettem egyet és közben el is mosolyodtam. Megnyugodtam, hogy nevetett az ócska poénomon, de nem tartott sokáig a nevetése, mert elkezdett nagyon odafigyelni a munkájára. Mindig is lenyűgöztek az olyan emberek, akik képesek voltak részletesen rajzolni. Aztán lehet, hogy csak én vagyok az ilyen idegbeteg ember, aki csak egy pálcikaembert tud megrajzolni. Ki tudja?
A kérdésére nem válaszoltam szóban, helyett bólintottam egy igennel. A tekintetünk egymásba akadt és pont elbambultam volna, amikor ő visszafordította a szemeit a lapra. Picit megráztam a fejemet pislogtam egy nagyot és elkezdtem szipogni. Pont, amikor elkezdtem keresni magamnak egy használható papírzsepit, akkor szólalt meg újra.
- Zoé, hm ezt megjegyzem magamnak, de akkor is maradsz Művésznő. -egy félmosolyt eleresztettem felé majd a talált kincsemet gyorsan el is használom. Arról közben meg is feledkeztem, hogy megkérdezte a nevemet. Az arcával voltam leginkább elfoglalva. Le szerettem volna olvasni valamit róla, de egyszerűen nem ment. A szemeim követték az övéit és komolyan mondom elkezdtem szédülni. - Nem kell annyira sietni, nem fogok elszaladni. -kacsintottam egyet és akkor ugrott be, hogy a nevemet még mindig nem mondtam. - Amúgy Maximilian vagyok, de csak Max. -elvigyorodtam és utána a föld felé néztem. Igazából csak egy pillanatra akartam felnézni, hogy megnézzem a kérdésemre mi a reakciója, de ekkor a várva várt válasz helyett egy radírt kaptam.
- Szeretek igen. -először értetlenül néztem rá, de utána vállat vontam és elkezdtem szórakozni a radírral. Persze, ahogy kérte megismételtem az előbbi felnézős mozdulatsoromat, de sokkal lassabban, hogy legyen ideje lerajzolni. Na jó azért olyan lassan nem ment, de még sem voltam olyan gyors. Végül is mostanra már megváltozott a hangulatom, örültem neki, hogy itt maradtam.
Láttam rajta, hogy kezd felengedni és ez nagyon tetszett. Legalább elkönyvelhettem magamba azt, hogy megint tettem valami jót és a karma nem fog megint megtalálni.
Végre a válaszomat is megkaptam. Érdekesnek tűnt, amit mondott, nem tudom miért, de az volt. Legtöbbször pedig nem szoktak az ilyen dolgok érdekelni.
- Megkérdezhetem, min vesztetek össze az ikertesóddal? -tettem fel kicsit rekedtes hangon a kérdésemet. Utána rögtön krákogtam egyet, hogy kitisztuljon a torkom és már is jobb volt. - Ne haragudj, csak megfáztam. -megint megvakartam a tarkómat és csukott szemmel mosolyogtam rá, aztán persze vissza koncentráltam a radírra. Feszegettem, nyomogattam, mindent csináltam vele. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy óvódás, aki nem látott még radírt.