Radetzky Médi Egyetemi hallgató, Világalkotó, Végzett Diák
hercegnő RPG hsz: 201 Összes hsz: 428
|
MarciMédi ígyNem tudom, ez hogy történt. Egyik pillanatban még a játszótéren felejtett könyvemért sétáltam, a másikban meg már egy idegen fiúval szöktem meg egészen Budapestig. Ha Berci tudná, vagy szobafogságra ítélne anyám helyett is, vagy büszke lenne rám. Nem szoktam hozzá az ilyen helyekhez, ezért igyekszem annak a nyomában maradni, akivel érkeztem. Itt a muglik között már nem érzem helyesnek a döntést, nem tudom, miért akartam ennyire bulizni jönni, de nem mutatom jelét annak, hogy beijednék. Tartom magam és amíg egy méteres távon belül tudom őt, addig nincs is mitől félnem. - Médi - nyújtom a kezem mosolyogva. Egy Radetzkytől ez sem furcsa, bemutatkozni azután, hogy az ember megszökött valakivel. Mit számít, nem igaz? Csupán formalitás. - Nemrég ettem, de ha te ennél, nem mondok nemet - lazán vonok vállat, mintha nem is most először vinnének bulizni. A szülinapi bulik és a zugpezsgőzés nem számít. - Nem. Már téged is - vigyorgok a fiúra. Így van, nem? Már lassan egy órája ismerjük egymást, az számít. - Csak fiúk lesznek? És hányan? - kíváncsiskodok. Kicsit izgulok, mert nem tudom, valójában mire számítsak. Még csak ki sem öltöztem...
|
|
|
|
Thomas Middleton KARANTÉN
cinnamon roll RPG hsz: 800 Összes hsz: 3957
|
PETYA még a téli szünetben Talároson | #hotchocolatetimeGIF
Máris mondanám neki, hogy jó, persze, menjünk a szobájába majd, nagyon benne vagyok, ám mivel éppen egy adag forrócsoki van a számban, így csak sűrű bólogatásra, szemcsillogtatásra futja, aztán meg megint nyalogathatom ajkaimat. Jaj, szegény, neki meg forró volt? Nem tudom, nekem pont jó. Biztos olyan részről kaptam vagy ilyesmi. Fáraóm aztán akkora elánnal kezdi sorolni lehetőségeinket, hogy a második után rájövök, nem is annyira vár talán választ, mint inkább csak ismerteti velem, mi mindenhez foghatunk. Ennek örülök, mert hirtelen úgysem tudnék dönteni. Csak hallgatom meg figyelem őt, el-elvigyorodva a bögrém fölött. Lepillantok harci sérüléseire és olyan mély érdeklődéssel nézek utána vissza arcára, mintha legalábbis a levágott karjával kérkedne. Már ha azzal szokás. Nem féltem Petyát különben, biztos vagyok benne, hogy akkor is profin veszi a levegőt, amikor olybá tűnik, hogy egyáltalán nem tesz ilyesmit. Biztos csak jól bírja a nagy közöket. Lerakom a bögrémet, hogy ránézzünk Csepreghy anyára, amikor... - Ó - adom az eszembe jutás hangját, hiszen majd' elfelejtettem, hogy mikkel készültem. Úgyis az előszobába megyünk, szóval út közben belenyúlok a széken hagyott táskámba vállig, aztán nagy mosollyal előszerzem, amiket házigazdáimnak szánok. - Ezeket nektek hoztam - közlöm, mert nem nagyon tudom, mit illik pontosan ilyenkor mondani. Mármint elvileg tudom, csak nem akarok fellengzősködni olyanokkal, hogy a ház úrnőjének vagy olyan zavarbaejtő dolgokkal előállni, hogy köszönöm, hogy itt lehetek. Pedig igazán hálás vagyok érte, csak nehéz erre mit válaszolni, nem? Vagy nem az, csak én gondolom túl? Na mindegy is. Egy cserepes mikulásvirágot nyújtok át anyunak, míg az eridonosnak egy angol csokiválogatást adok. Persze, osztozhatnak, cserélhetnek. Ami csak tetszik. A virág eleve mindkettejük örömére lehet az otthonuk díszeként, az édességből meg jut bőven mindkettejüknek.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárOlykor kényszerből kell megszólalnom hangosan, amikor a fejembe másznak bele, és ott kommunikálunk. Kényszer. Kell. Szükséges. Tartok attól, hogy megbolondulok még idő előtt, amiért állandóan van valaki a gondolataim között, és valamikor már különbséget sem tudok tenni aközött, hogy azt én gondolom-e, avagy az egyik emberem remek ötlete esetleg. Valamikor fáj. Nagyon fáj, amikor egyszerre túl sok minden történik, és néha nem is váltakoznak, hanem egyszerre szabadulnak be a gondolataim közé, mégis tudom, hogy ennyi fájdalmat megéri elviselni, mert így az információk teljesmértékű biztonságot élveznek az agyamban, amelyet véd az okklumencia. A legilimentorok pedig azonnal megérzik, ha valaki motoszkál a fejükben, így dupla védelmünk is van, mégis néha azt kívánom, hogy mindenki szakadjon ki onnan, hogy ne kelljen használnom semmit, csak hadd tárhassam ki az elmém és üljek le meginni nyugalomban egy pohárka whiskyt. Sokat kérnék? Pedig ugyanolyan ember vagyok, mint te, aki munka után hazamegy a családjához és a jól megérdemelt pihenését tölti egy fárasztóbb nap után. Nekem nem jár, igaz? Tudom, hogy nem. Vannak olyan emberek, akiknek a nyugodalom és a semmittevés kiváltsága nem adatik meg. Elfogadom, végül is, évek óta ebben és ezzel élek, talán ha el is múlna, már hiányozna. Fáradt pillantásomat emelem vendégemre. Szavai hallattán fejemet is felemelem, tekintetemben őszinte érdeklődés és kíváncsiság költözik, ami már régóta nem tűnt fel kékjeimben. Minden szavát úgy iszom, mint szomjazó az első korty vizet, füleimet simogatja a hang, amely az opciókat adja nekem. Ironikus, nemde? Nekem osztják a lehetőségeket, és nem én adom a kezébe valakinek azokat. Akkor most ki is az isten? Én, aki elindítottam ezt, vagy Sébastien, aki be fogja fejezni? Halvány mosoly kerül ajkaimra, ahogy a gondolat megfogalmazódik bennem, hirtelen lökök ki mindent és mindenkit a fejemből, hogy csak és kizárólag az előttem ülőre tudjak koncentrálni. Minden szava az agyamba furakszik, azzal a lendülettel rejtem el őket egy hátsó zugban, ahol reményeim szerint soha, senki nem érheti el. Ez lesz a mi kis titkunk, Sébastien, mit szólsz hozzá? Észre sem veszem, hogy miközben elvesztem szavai között, akaratlan lököm el magam az asztaltól és lépkedek hozzá közelebb, hogy láthassam a képeket, a levezetést, amelyeket a szavakhoz társít. - Teljesítenie kell, amit elvárnak tőle, különben kínok között fog fetrengeni. Fantasztikus – hirtelen mozdulattal dörzsölöm meg orrnyergemet, nagyot szusszanok, miközben vendégem mozgolódik. Mikor tekintettem kinyitom, már előttem áll, jegyzetei a kezében, kékjeimbe fúrja az övéit. Elmosolyodom. - Ha meg van az, aki a rárakta, meg van az is, aki ezt kérte a készítőtől. Egyelőre sokkal könnyebben indulok el a készítő nyomvonalán, mintsem egy fantomén – mélyet szusszanok, óvatosan hátrálok az asztalig, derekamat ismételten neki döntöm, fejemet előre biccentve fonom kezeimet mellkasom előtt keresztbe. Szívélyes fogadtatás. Tekintetem akaratlan villan az üres tányérokra, majd a pohárra, végül vissza rá. Aprót biccentek csupán felé, a követkető pillanatban lép be a kettő, akik hozták is, majd mielőtt a csuklya rákerülhetne, emelem fel kezemet, hogy várjanak egy pillanatot. - Egy hét múlva találkozunk, Sébastien – kezemet leeresztem, a csuklya felkerül, én pedig elégedett mosollyal ajkaimon követem végig, ahogy az opciómat éppen az ajtó felé viszik. – Csendben vigyétek vissza – ez nem kérés, ez nem szívesség, ez parancs, amely a két fejben is pontosan úgy csattan, mintha kimondtam volna. Mert szükségem van rá, a tudására, hogy megoldja azt, amit én nem tudok. Egy isten ilyet mikor vallana be?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Talán rossz lóra tett és nem azért, mert az sánta és lassú, hanem mert túl gyors és vad. Talán. Talán sosem voltak a döntések lényegi részei a kezében, olyan mértékben, ahogy azt hitte. Mit számít, hiszen akaratossága az erősebb, mindig is. Ruben talán sosem volt olyannyira okos ebben, mint akarta. Nem fontos, hiszen ő másban jó, másban kell jónak lenni, másban remekelni. Mondhatni, egyszerűnek indult minden, az ő indíttatásai azok voltak és mégis, mivé váltak? Egy olyan megbeszéléssé, amelyben sokkal több minden van, mint egy lebuj, ami a fejében él. Újra és újra elfogja az, hogy lehetségesen túl mély vízbe akart gázolni és a ladik, amely megtetszett neki, nem a kikötőbe fogja vinni. Ó nem. A viharba bele, egyenesen. De úgy véli, ennek már mindegy. Tudta, hogy van ebben az emberben valami és most ha apró szeletet is, de lát és kap. Még mindig mérlegel magában és idejük ugyan lesz, szeret megfogalmazni egy első, apró véleményt, hogy aztán vagy változzon, vagy nem. Lehet ő is mindent lát, míg saját szemei be vannak csapva vagy épp másra terelve. Szereti a veszélyt, az izgalmat, minden, ami a sötéttel jár, túlságosan nyakig benne van, hogy mást is lásson. - Rendben van – bólintva egyezik bele, bár továbbra sem szereti a titkokat. Sőt. Itt azonban most nem engedik úgy szóhoz, ahogy szokás, ahogy eddig hangja kiszakadt belőle és folyamatosan mondta, mikor áttelepedtek ide. Mennyire és sokszor, bár semmit sem ért, de mondhatta. Itt viszont elnyomás van, apró és finom szinten, amely kicsit, ha nem is láthatóan, de felkavarja. Ilyen az, ha valaki nem kapja meg azonnal azt, amit, mert hozzá van szokva. Vajon tudja a másik, hogy a valódi mindenség mögött, az elkényeztetett ficsúr elhiszi, hogy bármi a kezében van? Hogy hibás gépezet? Vajon mennyit tud abból, amit előadott? Mert neki előadás volt, hogy közelebb férkőzzön. Talán ez volt a rossz ló. Nevetése furán tölti meg a helyet, egy éle van, amelytől talán a hideg is rázhatná, de aztán csak aprót érez. Nem lép azonban hátra tőle, pedig lehetségesen ez lett volna az a pillanat, amikor a harmadik opcióval kellett volna élnie. Mert neki van már egy olyan élete, amelyben fürödhet és cselekedhet, amelyet csak színesíteni akart. De Alfred kezében ott van egy ecset, amely a vöröset most a saját színeire kezdi el pingálni kissé. És ő ebbe az absztrakt, szürreális művészetbe nyújtja bele a kezét, önszántából, szinte már-már baráti mosollyal... Közelebb lép, ahogy érzi vállában a húzást, amit intéz. Tegye csak, hiszen ennek ez a módja, tekintetét állja közben, nem sejt semmit, semmi olyat, amelytől megrándulhatna ujja. Lazán pihennek azok, mintha sosem lennének képesek bántani senkit sem. Fel van készülve az apró fájdalomra, tartása nyugodt, levegővételei puhák. Így kell elaltatni a bárányt, hogy aztán a kés előkerülhessen, mert nem szennyezi be semmi majd az ízt, mielőtt... Szinte darabokra törik a pillanat, ahogy az előbb, úgy tűnik el minden a másik íriszeiből. Hideg, és végül hirtelen mozdul. Arcából a pillanat hevében és a felismerés percében tűnik el minden, ami barátságos, ami eddig lágy volt. Egy éles fájdalom tör fel benne, kézfejét egy mozdulattal szegezi az asztalhoz. Egy ordítás. Egy rövid, de állatias hang, amely kitör belőle, amely tükrözi, mi fortyog odabent valójában. Nem a kedves szavak, nem a nőket hajtó, nem az apja fia. Egy vadállat. Hangja elhal, izmai feszülnek és akaratlanul dől előrébb, hogy a kezében lévő feszültséget csökkentse. Mellkasa szaporán süllyed és emelkedik, de nem a vágytól, az más. Egy pillanatra önti el minden és sodorja egy vérvörös mezőre, ahol puhán lépkedve markolnak ujjai a kardra, amely lesújtja a világot. Valódi tagjai szinte már-már mereven hajlanak meg, az éles fájdalom az, amely a jelenben tartja. Lépked, aprókat lépked, mindenhol csak csend és mégis hall mindent. Nyöszörgés, könyörgés, egy késztetés, hogy kirántsa magából a pengét és lesújtson. De nem lehet. Ösztönös reakció, ahogy fogait összeszorítva zihál és állatias tekintetét a férfire emeli, aki könnyedén ül le. Ez a ló veszett és egyelőre nem tetszik neki a kimenetel. Viszont döntött. Újabb hullám zúg végig rajta, ahogy lassan lüktet a seb, amely egyelőre nem mozdul. Lassan húz le mindent, ami a téboly, mert nem az az, amit nyitni akar. Hanem ő. De néma marad, tekintete csak rá szegeződik. És meglátja. Megvan a plusz, megvan az, amely miatt felfigyelt. Hogy ez tetszik-e? Nem. Akarja-e. Most talán nem. Meg fogja tenni? Igen. Hibás. Szabad keze ujjai szorulnak ökölbe, majd támaszkodik meg vele az asztal lapján. Fáj, persze hogy fáj neki és most tiporták össze azt, amit eddig a kezében hitt. Sejti, hogy mindvégig tudta, mivel kell a valódi őszinteségre bírni. A valódi felére, amely még mindig ott feszíti elméjét. Lassan távolodva lépked el, ő, a tökéletesség, messzi távolba húzódik, mert mindig ott lesz a sorok között. Tényleg őt kérte. Tényleg őt kapja. Ez meg egy ár. Fájdalmas nyögés, már csak arra, ahogy a pengéhez ér. Szemeit lehunyva várja a pillanatot, amikor ereszti, üvöltése azonban most elmarad. A sebből azonnal szivárogni kezd a vér, egy folyam indul, az élet folyama, amely lassan terebélyesedik az asztal lapján. Remegő, szinte erőtlen és ernyedt kezét emeli meg, lassan, láthatóan fájó mozdulattal. Megsebezni nem érdemes a vadállatot, azonban, talán most tudja először, sok idő után ismét, hogy nem haraphat. Nincsenek könnyek, nincsenek könyörgő pillantások. Másik keze csúszik meg a saját maga okozta tócsán, piszkolja be tiszta ujjait vele. Szinte már beteges vonzalom a vörös, ahogy megborzong tőle, keveset nyúl a sajátjába. Keveset kell. Megsebezte, de vajon ez mennyit ér? Végül keze mozdul, előre tolja a levegőben. A folyam, a cseppek azonnal a pergamenre hullanak, a lap szélét is eléri egy kicsi abból, amit ott hagyott. Nem veszi le róla szemeit, felegyenesedve, csapzott tincseit túrtja hátra, mintha azt mutatná, minden rendben. Homlokát keni össze, de minden olyan természetes, mintha csak víz lenne. - Nem fogsz csalódni bennem – hangja halkabb, másabban cseng. Nem meghunyászkodó, nem félelemmel teli, hanem valódi. A sajátja, az igazi. Halk, elszánt és tettre kész. De akkor használja is. Csuklójára fogva igyekszik elszorítani valamelyest a keringést, ha már egyelőre más nem fontos. Szemeit lehunyja ismét, mintha ítéletre várna, mély levegővel szívja magába a fémes illatot, amely a sajátja. - Mindenestül – ez valahogy ijesztőbben cseng, mint annak a ténye, hogy mit tettek vele.
|
|
|
|
Dr. Riley Meyers Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló
jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus RPG hsz: 469 Összes hsz: 615
|
AntonA kedves szinte dorombol, a kezdeti értetlen pillantásokat követően gyorsan elengedve magát és rám bízva sajgó fejét. Tényleg nagyon fájhat, ha ennyire belekábul, ritkán látom ilyen törődöttnek. Lehajolok, hogy puhán homlokon csókolhassam, előrehulló hajam alighanem csiklandozza, hiába is próbálom elkerülni - amikor frissen mosott, legfeljebb varázslattal lehet rögzíteni. Fel is egyenesedek hát, hogy folytassam az izmok lazítgatását, figyelve, hol nyöszörög és hol érzek görcsöt, feszültséget. Nevetnem kell, ahogy gyakorlatilag rongybábuvá avanzsál kezeim között, de csak mert eleve majdnem lefolyt a kanapéról és most leguggolva fonom karjaim hátulról nyaka köré, hogy megtartsam.* - Spoil, mint elrontani. Például, amikor meglepetést tervezel és aztán elszólod magad; vagy amikor valaki másnak direkt idő előtt mondod el a poént,-*mesézek, arcom övéhez simítva, még hozzá is dörgölve az enyhe borostához és mosolyogva a sercegő hangon.*- Például, hogy hoztam bort és teamécsest is. Mert bármennyire is lényegtelen, szívesen emlékszem rá, hogy ezen az estén találkoztunk először,-*tényleg nem érzem annak jelentőségét, hogy megteszünk egy vagy több kört a Nap körül, sosem kérek ilyesmit számon; s esetünkben inkább az furcsa, hogy még csak. - Segít vagy hozzak főzetet?-*kérdezem aztán, mert szívesen masszírozom tovább, de nem mindegyik fejfájáshoz elég ennyi. Jobb a fájdalom nélkül, akkor is, ha esetleg utána csak alszik vállamra biccenő fejjel.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ahogy a kés könnyedén átvágja a bőrt és a húst, majd csattan egyet, a borzongás úgy fut végig gerincem mentén, egészen agyamig, hogy ott kellemes bizsergést idézzen elő, akárha éppen a legtökéletesebb teremtés térdelne előttem és minden kiejtett szavamat, minden követelésemet olyan készségesen cselekedné meg, hogy nekem csak élveznem kelljen. És élvezem is. A csattanást követően tölti meg a körülöttünk lévő levegőt a vér jellegzetes, fémes illata. Halkan, mégis mélyen szívom be az illatot, tizedmásodpercek telnek el így, az agyamban lévő zsibbadás, mintha egy egész éjszakát végig whiskyztem volna, csak fokozódik, ahogy Ruben ordítása tölti meg a hatalmas teret, amely körülöttünk van, amelyet a vér csodája tölt meg. Halkan kuncognék fel a meglepettségén, azon, hogy egészen eddig milyen mélyen és tisztán hitt abban, hogy olyan magas lovon ül, mire leér a porba, egy virágokkal tele tűzdelt mezőre érkezne le. Szívem kihagy egy ütemet, miközben megszólalok, hangom hidegsége fagyaszt meg mindent, ami csak van bennünk és körülöttünk, kékjeim ugyanolyan hidegségről árulkodnak. Érzéketlenségem a semmiből csapott le, mert kiharcolta, pedig én mindig megadom a lehetőséget és szeretem nézni, ahogy az emberek vacillálnak, melyik a legjobb döntés. Ő döntött, a legjobb mellett, amelyet én tálcán kínálok neki, azonban sajnálatos módon, az eddig lefektetett szabályok kényelmessége és halványan való leterítése, nemigen vezetett sehova. Elbuktam, ami megbocsáthatatlan, de talán az még jobban, hogy vendégem ilyen mértékű tiszteletlenséget enged meg magának. Amikor feléd tartják a görbetükröt és nem te tartod mások elé, hogy mennyire szörnyűek, milyen borzalmas dolgokat tettek, akkor már nem olyan élvezetes, ugye? Ejnye, Ruben, beleestél a saját, hamis önbizalmadba. Szörnyű, hogy miközben ültömből pillantok fel rá, és szavaim csattannak a falakon, a tekintete ugyanazt sugallja. Engem akar. Nos, megkapott, talán nem olyan formában, mint akart volna, esetleg a kedves elképzelései engedték volna, de megkapott, és a mai naptól fogva, nem szabadul tőlem, hacsak én úgy nem döntök. Mert én döntök. A penge halkan válik el az asztallaptól, majd Ruben húsától is, élvezettel követem végig pillantásommal, ahogy kicsúszik mindkettőből. Csodálatos. A sebből kicsordul a vér, vörös szőnyeget hagyván a tökéletesen megmunkált asztalon. Ciccegve csóválom meg fejemet, miközben előkerül a pergamen. Tekintetemet le nem véve vendégemről csúsztatom elé a pergament, amelynek szélét azonnal elkapja a vörösség, amely az előttem állót élteti. A görbetükör előtt milyen érzés állni? Hogy felfogd, nem vagy sérthetetlen és halhatatlan? Szükségtelen aggodalom, mindenképpen segítek abban, hogy eljusson tudatáig az élet fontossága. És itt kezdődik minden, mert az enyém. Mosolyogva, azonban ugyanolyan érzéketlen tekintettel követem végig, ahogy vérét csepegteti a lapra, amin a szavak fokozatosan mutatják meg magukat, a vért úgy issza magába, mintha hetek óta nem evett volna. Valóban így van. Tökéletes alkalom, hogy megetessük, Ruben vére talán erre a legalkalmasabb. A vér eltűnik, a szavak előkerülnek, bensőmben pedig a nyugalom úgy terjed szét, mint a tökéletesség az asztalon, amely csak terebélyesedik és terebélyesedik, mintha fel akarná hívni magára a figyelmet. Milyen kedves, még a vére sem bír magával. Zsebkendőt húzok ki zakóm belső zsebéből, a pengét gyöngéden törlöm át vele, majd helyezem oda saját tenyeremen, ahol Rubent sebezte meg. - Van egy hely az ember tenyerében – nyomom meg kicsit a pengét, amely rögtön felsérti a puha bőrfelületet. – Nagyjából a közepe táján, ahol nem érsz csontot, porcot, vagy esetleg ideget. Ha csak fél millimétert hibázol, elveszti az illető az ujja feletti kontrollt – ámulattal figyelem, ahogy vérem kiserken, tekintetem villan Rubenre, miközben kezem ökölbe szorul és a pergamenre csepegtetem sajátomat. Ami én vagyok. Mert engem kért. - Üdvözöllek, Ruben, a világomban, amely most már a tiéd is – a mély bariton, amely betölti a szobát, keveredik a vér illatával, kezemet veszem el a papírlap fölül, zsebkendőmet tekerem rá óvatosan. Az ajtó nyílik, mosolyogva fogadom a tál meleg vizet és tiszta rongyot. – Remélem minden tetted és szavad megfontolt lesz, amit mellettem teszel. Elvárom a lojalitásodat, még akkor is, ha ez a halálodat jelenti, azonban nem akarlak egykönnyen adni, drága lovasom – szelíd mosoly kerül fel ajkaimra, megbabonázva hallgatom pár pillanatig Ruben légzését, majd nagyot sóhajtva lépkedek közelebb hozzá, álla alá nyúlva emelem fel fejét. Szó nélkül nyúlok a rongyhoz, amelyet a tál fölött csavarok ki, majd óvatosan törlöm le homlokáról a vért. - Szeretném, ha nem hoznál rám szégyent – a vér azonnal elszínezi a színtiszta vizet, mint a legtisztább lélek, amelyet valaha láttál. Lágyan csúsztatom kezemet vendégem kézfejére, a folyadék, mely mától összeköt minket, azonnal bepiszkítja kezemet, és a mozdulat ismerős lehet, talán Rubent apró borzongásra készteti, mégis, most csak a nedves rongyot húzom végig kezén, hogy a mocskot, amellyel bepiszkította a tökéletességet, amelyet hitt, eltüntessem.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Vérvörös szimbóluma, mint erőszak, mint élet, tűz és szenvedély. Egy vörös terem agresszív és folyton feszült energiákkal tölti meg a benne ülők. Egy lassan kavargó köd, amely fojtogat, mint a vékony, de erős ujjak szorítása. Orrlyukai kitágulnak, mintha bika lenne és lebegne előtte a fátyol, pupillái egy pillanatra nagyra tágulnak, mint valami tudatmódosító hatása, nem a hideg acél benne, a húsában. Fülében dübörög az adrenalin, nem a vérveszteség lesz az, amelybe beleszédül. Gondolatai olyan vadul cikáznak, mint egy heves, nyári viharban a villámok, csak jönnek és jönnek, pedig el sem múlt a másik. Cinkelt lapok ezek, mert ő meg volt esküdve, hogy a royal flush van az ujjai között, ez azonban meglepően vált... Hosszan engedi ki a levegőt, a lüktetés egész karjában felkúszik, ha nem ő lenne, talán zokogna, könyörögne és örökre eltűnne. Azonban, ő már nagyon régóta nem olyan, aki menekül és a társadalom által elvárt normák szerint működik. Rendszerint szeret mulatni azokon, akik igazi rosszfiúként fogalmaznak magukról, közben pedig az a legnagyobb tettük, hogy elemeltek egy üveg vodkát a polcról és kisétáltak vele. Szereti, hogy a világ előbb szimbolizálja egy bőrruhás, motoros taggal a szót, mintsem azzal, ami előtte áll, vagy azzal, ahogy ő görnyed az asztal felett és vadul zihál. Sosem az öltöny, a kifinomult ízlés és kimért szavak, azok a maffia szónál keresendők, pedig tudja ő, hogy susogós mackót hordanak a legtöbben és izzadtságszaguk van. Nagyvadak, kisvadak, megint elterelődik, vadászni akar, vadászni, elkapni, vörösre festeni a szoba falait, szétszedni, mint a rossz gyerek és megnézni, mi van benne, mitől működik. Felhajtani könyékig a másik karján is az ingét, mint valami művész és alkotni. Állni egy Pollock festmény előtt, amelyben nincs egyenes, nincs logika, csak színek, mély színek és kavarodás. Hogy egy ott pihen a falán, mert vörös és mint a köd, olyan, hogy elé állva úgy érzi, tükörben látja magát. Az egészet. Pont annyi logika és mégis, van benne valami követhető, valami, ami elragadja azt, aki érti és figyeli. Mögé lát. Szinte harci dobként dübörög szíve, melynek nyomása fülében visszhangzik. Szóra hívja, cselekedetre, tettekre. Had menjen, indulhasson, engedje tarolni, engedni bármire. Ez a férfi mára egy olyan meglepetés, amelyben még nem látja a logikát és amely valamely groteszk módon sokkolta. Az ő új Pollock festménye, és éppen arra készül, hogy saját maga ecsetével fesse meg. De ahogy kikerül a penge, úgy húzódik vissza az, amit, akit kiváltott belőle. A levegő marni kezdi a sebet, ujjai merevek és elsőre talán átvillan agyán, hogy elcseszte, hogy tönkretette. Aztán rándul a kisujja, mozognak az inak és izmok, melynek hatására csak több és több csorog belőle. Nem húzódott vissza teljesen, csak megállt, kezét maga mellé helyezve figyelte őt a kék íriszek mögül, csendben, mintha várna valamire. Parancsszó? Nem, az még nem. Magyarázat? Semmit sem érne. Csak áll és vár, a mező közepén, szelet érez és megborzong újra és újra. A fájdalom eltompít mindent, újra megtanítja arra, hogy él és nem elérhetetlen. Te átkozott, ott az asztal végén, talán megbánja még, hogy mit szegezett nem csak az asztalhoz, de magához. Ahogy fordítva. Betette, csalira tűzte azzal, hogy csak ült és folyton kérdezett; miért éri meg, mi éri meg. Fortyong benne ezer és egy dolog, de végül a pergamenre tekint, követi, ahogy minden megjelenik rajta, ő pedig csak áll, arca egy árnyalattal sápadtabb, de mit számít. Ajkai rándulnak meg, arca még mindig állatias vonásokban pihen, tekintete nem szelíd, ahogy azt egy ilyen esetben elvárná bárki is, hogy fejet hajt és letérdel. Ó nem. Attól ő makacsabb, nehezen hajlik. De figyel és nem mozdul, csak ujja szorítja a saját kezén a pontot, mint a végtelen türelem. Pedig csak húzza és húzza. Továbbra is érzi, hogy szívesen sértené fel ő a másik bőrét, faragna bele szépet is, ez azonban csak a vihar szava. Számol. Lassan, megfontoltan, számol előre, ahogy tanulta. Sorokat idéz fel, mint valami vallásos, de ezekben nincs semmi áhítat és szentség. A vér illata, a pergamenen koppanó vércseppek, egy apró sípoló hang a fülében. Lehunyja a szemeit és most először rázza meg úgy a fejét, mint aki kábulatból ébred fel, álomból, hipnózis volt ez. Hallgatja a szavait, amelyek húzzák a valóságba, mintha tanítania kellene neki, hogy biztonságos egy szúrás, egy golyó ütötte lyuk. Tudja hol fáj, tudja hol csak puha, de ártalmatlan. Szavaira mégis apró, szórakozott mosoly ül ki ajkai szegletébe. Üdvözölve. Szemhéjai erre nyílnak fel lassan, tekintetét emeli el az asztaltól, a mocsokról, amivel beszennyezte és fúrja a másik szemeibe az. Üdvözli. Nem köszön, nem biccent, csak figyel és észre sem veszi, mit hoznak be közben, az ajtó mozdulását nem. És akkor újból törik. Úgy nevezi, amely nem lehet véletlen. Úgy hívja és szólongatja, amelyet épp visszaküld a sötétbe fejében, mintha... Ó, te aljas ördög. Balga szent. - Keveset beszélek, annál többet cselekszem – még mindig halk, még mindig a más. Nem tud visszabújni abba, amit ma akart hozni. És ne is kérje. Zihálása lassan már csak egyenletes, de még mindig nem kellemes ütembe vált. Alig pislog, mintha szükségtelen lenne, elengedi a kezén a pontot, ahol vörös folt jelzi, milyen erősen is tette. Holnapra lilává válik, mit sem számít. - Tehát tudod. És ez nem lep meg. Drága árad volt – pillant le tenyerére. Nem, nem a seb az. Rég nem. Némán hagyja, hogy hozzáérjen, nem rezzen össze arra, hogy közel van hozzá. Légzése válik egyenletessé, keze még mindig kitartva, mintha muszáj lenne. Csak adja a kezébe, csak engedje, de tudja, nem fogja. Nem. Arca tisztul, kezéhez ér, akaratlanul rándul most már össze, teste ösztönös reakciója. Ekkor látja a vágás helyét, tiszta, pontosan ott, ahol lennie kell, egyenes és erő volt benne. Ujjai mocorognak a tisztogatásra, a víz csak újabb löketet ad a folyamnak. Orrát már teljesen betölti a fémes illat, mint valami parfüm. - Csak azt hozhatom, amire kreáltak. Mit vársz tőlem? Minek nevezzelek? - nem meghunyászkodás ez, tapogatózás. Arca merev, mint valami szoboré, amelytől mindenki csak menekül. A pokol fattyait ábrázolták valaha így, a kegyetlenséget. Végtelen a világ és nincsenek határok. Határozottan nem tetszik neki, hogy mivé vált előtte a férfi, határozottan vágta át érzékeit. És most először sóhajt egy nagyot, vágyakozóan, mintha mindig csak erre várt volna – megint. Újra és újra. - Mikor láthatom a világod? - látni akar. Elborult. Határozottan képtelen a logikára ma este. Határozottan legyőzték; ismét. De nem végleg. A felszínt kaparták meg. Látni akarod, mit rejt a mélység?
|
|
|
|
Eördögh Lars Tobias INAKTÍV
Eat the rude | bloodhound RPG hsz: 287 Összes hsz: 3461
|
Martin ebédszünet | egy fővárosi bisztró Cseng a bisztró ajtaja, Tobias felpillant s a könyve becsukásával tudomásul veszi ebédpartnere érkezését. Feljebb tolja orrán a szemüvegét, s az asztalon fekvő kezét nézi, amíg Martin odaér az asztalához. - Nem... tíz perce - feleli őszintén, mert végülis nem rég ez. S tudja, hogy a másikat jobban zavarja, hogy késett, mint őt. Lihegésén, fáradt külsején végigtekintve végül megenged egy gyorsan tovatűnő mosolyt. Mégiscsak jönni akart. - Mennyi időd van? Mint aki órára fizet, úgy mérik közös perceiket. Különös, nehezen behatárolható ez az egész. Mióta a fiú újra felbukkant, óvatos, tojás-táncukat járják. Sebészi precizítással kerülgetik azt, amire mindketten örökké gondolnak. Ami volt s ami lehetett volna. Elveszített lehetőségeiket. Mint ma is, a normalitás burkában rejtőzködve élik meg ritka találkozásaikat. - Egy pulled pork szendvicset, nagyon jól készítik itt - biccent a pult fölött lógó menűre. S mint aki csak erre a jelre várt, felbukkan a felszolgáló az ebédjével, egy csésze forró kávéval, egy pohárral s egy kanna friss vízzel. Tobias hátrahúzódik a széken s várja, hogy Martin is adja le a rendelését.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
A tudás csodálatos dolog. Olyan világokat fed fel előtted, amire gondolni sem mertél egészen addig, amíg a tudás birtokába nem kerültél. A hatalom, amely a tudással kerül a kezedbe, sok olyan dolgot idéz elő, ami veszélyesen hathat rád. Információk birtokában főleg, de a lényegen mit sem változtat; tudsz valamit, ami kell a másiknak, így veszélyben vagy, mert szomjaznak a tudásra, ami a te kezedben van. Mindez mellé a sejtés, bár nem olyan hatalommal ruház fel, mint a tudás, mégis ott van a kezedben ugyanúgy, kissé megspékelve az emberi kíváncsisággal. Mert ha valamit sejtesz, akkor ott a lehetőség, hogy vagy megcáfolják azt, vagy megerősítést nyer, és te kíváncsi vagy arra, hogy melyik áll fenn. Mert a fifty-fifty játszmákban soha nem tiszta lapok játszanak, annál sokkalta nagyobb az ember tudásszomja, így a fair játékból, ahol csak sejtesz, kerülnek elő azok a kártyák, amiket te keversz, amiknek minden egyes négyzetmilliméterét ismered és tudod. Csúnya játék ez, amely vagy dicsőséget hoz a kíváncsiságoddal kevert sejtésedhez, vagy szomorúan eloldalog, mert nem azt a hatást érte el, amit vártál tőle. Pontosan az utóbbi helyzet állt fent bennem és nálam, amikor Weiss először feltűnt a bárban. Rögvest engem keresett, megfontoltan ékelődött be az elit tagok közé, hogy végül elém kerüljön egy olyan ajánlattal, ami eltakarja, mit akar valójában; engem. Beengedtem, pedig a képek, amelyek a fejében voltak aggodalomra adtak okot, amikor elém kerültek, amikor láttatni engedték azt, ami a fejében van mélyen és mélyebben elrejtve. Megkapott. De nekem nem ő kell, hanem ami benne van, amit a képek ígértek nekem, lejjebb a maszk mögött, amit felhúzott, mikor belépett az irodába és elkezdődhetett a játék. Túl sok volt a kockázat, a rizikó kilométeres nagyságba ért fel, mégis engedtem, hogy belépjen ide, de tudtam, hogy hatalmas árat fizethetek érte. A kíváncsiság. Elvakít, és megölhet, ha nem figyelsz, ámbár botor hiba lenne a gondolatiban fel-felbukkanó képeknek eleget tennie. Lesz rá lehetősége, hogy ő szabdaljon szét engem, megadom neki, ám annak még az ideje egyáltalán nem jött el. Azt ki kell érdemelni, ahogy mindent. És amikor kiérdemeltem, hogy, ámbár csak a felszínt kapargattam meg talán, de megmutassa magát, a valódi mivoltát, a tudás a kezembe került, amely hatalmas felelősséggel jár. Halvány mosollyal tisztogatom meg fejét, melyet ügyetlen módon vérezett össze, mintha nem számítana semmi és senki. De nekem ő igenis számít, főleg most, hogy a valódi ember néz velem szemben, mert a maszk levételre került, hiába nem akarta. Sajnálatosmódon a döntésnek ezen formáját nem adhattam az ő kezébe, mert annak semmi értelme nem lett volna. Ahogy a tudás hozzám került, úgy elvárom a másiktól, hogy ezzel tisztában legyen és a továbbiakban is úgy álljon hozzá, ahogy most már hozzá kell neki. Mert az élet csodálatos meglepetésekkel van tele, még akkor is, ha a meglepetés, amit magadnak szántál, mindössze egy sejtésre alapozva, meg akar ölni, szeretné, ha kínok között halnál meg. Egyszer talán eljön ennek is az ideje, azonban a mi időnk még csak most jött el, ezt az örömöt kissé még húzni kell. Felkuncogok. Kevés beszéd, több tett. - Ez a legnagyobb probléma – hangom lágy, simogató, szinte már altató hatással lehet az előttem állóra. Szeretem ezt a hangtónust használni, akaratlan nyugodnak meg tőle az emberek, úgy hogy szinte észre sem veszik. Csak most nem ez a fő célom, de nem ám! Egyáltalán nem szeretném, hogy Ruben lehiggadjon, azt akarom, hogy tekintete vágja át a levegőt, ahogy rám emeli, lássam benne azt a vadállatot, amit őrizget, engedje láttatni mit is rejteget magában mélyen. Mert ez még a felszín. Most már biztos. A tónus mégis akaratlan jön elő. - Mindennek meg van a saját ára – szinte már kedvesen vonom meg vállamat, miközben a rongyot ismételten kiöblítem, majd kicsavarom, hogy végül óvatosan simogassam vele az átszakított felületet. Milyen pontos szúrás. Csodálatos. – Ki hogy méri azt az árat. Szerinted drága áram volt, én úgy vélem, még a töredékét sem fizetted meg azért, hogy megkaphass – öblít, kicsavar, töröl. Már rutin. A víz jobban és jobban veszi fel a vörös árnyalatot, a vér, amely Ruben kezéről patakzik át az én bőrömre, halkan kopácsol a parkettán. Mosolygó kékjeimet emelem fel rá, fejemet oldalra biccentve fürkészem az előttem állót. Kijelentés, végül két kérdés hagyja el ajkait, amire kékjeim siklanak. Vajon hogy állna neki a vörös? Alsó ajkamat nyalom meg akaratlan, ahogy a képek villannak agyamba, még a rutinszerű mozdulatok is megállnak, nem törődöm azzal, hogy Ruben vére csúszik át csuklómon egészen alkaromra, hogy eláztassa a hófehér inget, mert kezem kissé leereszkedett. Kissé talán elkalandoztam. - Nagyon retteneteseket beszélsz. Téged semmire nem kreáltak, csak már elhiszed, hogy valóban így van, mintha egy vadállat lennél, akit azért szelídítettek meg, hogy öljön. Én mást látok – folytatom a mozdulatokat, amelyek abbamaradtak, végül a rongyot hajítom a vízbe. Ujjaim vándorolnak zakómhoz, könnyed mozdulattal dobom le magamról, ahogy az inget is, majd a vízhez lépek. Nyugodtan kezdem el törölgetni magamról a vért, amely karomat ékesíti. Szebb lenne, ha az enyém lenne, nem a tied, igaz Ruben? - Azt várom tőled elsősorban, hogy ne árulj el, mert annak nagyon csúnya vége lenne. Nem szeretném megtenni – rosszallóan csóválom meg fejemet, hangomból hallgató a rosszallás, még ha arcomat nem is látja, amiért háttal állok neki. A kíváncsiság, tudod? Kiszolgáltatott pozícióban a vadállat, amely kiharcolta a másik igazi arcát. – Minek nevezz? Tudod a nevemet, lovasom, azon hívsz, amelyik szimpatikus – vállam felett mosolyodom el halványan. – Ne siess ennyire. Túl sok mindent várok el tőled ahhoz, hogy ilyen hirtelen dobjalak bele a mély vízbe. Légy türelmes, kérlek, és amint úgy érzem eljött az idő, keresni foglak. Távozhatsz – az ajtó felé intek, a vörös víz szennyezi be a padlót, ahogy kezem lendül. Zavartalan fordulok vissza az edényhez és mosakodom tovább. Az ajtózár kattanására sem figyelek fel, percekkel később veszem csak észre, hogy immár egyedül vagyok. Csodálatos nap. Virágzó. Kellemes. Örömteli. Hogy állna neki a vörös? A saját vörössége...?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Soha nem vártam lehetetlent az emberektől. Mindig annyira terheltem meg és le őket, amiről még biztosan tudtam, hogy elbírják. A határok meghúzása ilyenkor nem rajtam múlt, az adott személy keverte a lapokat, én csak, mint csendes szemlélődő várhattam a végkimenetelt. A rúnával sem volt másképp, amikor Sébastien lépett be – kis túlzással – az irodába, hogy meghúzza a határt, amíg még elbír. Meghúzta, majd olyan könnyedén lépte azt át, mintha soha nem is állította volna fel magának. Somolyogva követtem végig a harcot, amelyet önnönmagával vívott végig, félve a tettét, mégis megcselekedvén azt. Házborzongató volt, a hatást csak akkor fokozta igazán mégis, amikor távozott, a jegyzeteit itt hagyva nekem, amiknek először nem is tulajdonítottam nagyobb figyelmet. De végül az emberi kíváncsiság győzött, és minden sort, minden egyes szót és meghúzott vonalat úgy faltam, mintha muszáj lett volna. Egy kapcsolat rúna, amelyen elindulhatunk. Hangosan tört ki belőlem a nevetés, ahogy az információmorzsák a helyükre kattantak, azonban az egy hetet még így is meg kellett várnom, hátha a gerinctelen előbújik. Nem tette meg, így a három nap és három éjjel, amelyet a könyvek és a jegyzetek bújásával töltöttem, meghozta az eredményt, aminek a kezdővonalát teljesen véletlenül vettem észre. Nem szólt róla, elrejtette, talán remélte, hogy nem tűnik fel? Mégis leírta valamiért. Végül minden a helyére kattant, nekem pedig a mosoly még mindig ajkaimon játszik. A határok kitolódtak, és a helyzet egyre csak élvezetesebb. Lassan egy órája mentek el érte, lábam akaratlan remeg meg néha, ahogy türelmetlenségem fokozódik. Az óra halk, egyenletes kattogása tölti meg az egész helyet, lábam jár a ritmusára, agyam folyamatosan jár, nem áll meg egy percre sem, hogy nyugtot hagyjon nekem. Ajkaim elé teszem ujjaimat, nekik nyomom, halkan szusszanok, az órára villan tekintetem, azonban az nem hajlandó gyorsabban, vagy akár lassabban menni. Lehunyom szemeimet, végül pálcámat felkapva szegezem az órára azt, hogy az végre elhallgasson, lerobbanjon a földre, majd a szobát teljes csend uralja. Majdnem. A férfi rezzen össze a hangra, ahogy az óra csapódik a földnek, arcára ül ki a kín, amelyet azóta minden egyes nap átél. Információ kellett volna nekik. Ám most a kocka fordult, és az információ, amit szeretnének, tálcán megy el értük. Csak győzzék kivárni.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárTöbb, mint egy hónap eltelt azóta, hogy életemet kötöttem össze vele. Szó szerint, hiszen vérünk keveredik a sorok között, amelyek a szerződést írták, és amelyek mostantól megkötik a kezét. Nos, különös lehet, talán még az is megfordul a fejedben, hogy a szerződés egyoldalú, és csak nekem kedvez. Nem mondom, jogosan kerülgetne meg egy ilyen csalfa gondolat, de ilyenről szó sincs. A szerződés engem is köt, ámbár meg kell hagyni, nem olyan mértékben, mint újdonsült szerzeményemet, akit most is várok. Mert eljött az idő, hogy megmutassa mire is képes és hogyan, hogy ne csak eszközként legyen használva, hanem mint ember. Mert akármennyire is nem szeretné, tagadja magában, vagy a körülötte lévők is, akiket a családjának hív, ő egy ember. És ha az ember embernek születik, akkor akarva-akaratlan maradnak benne emberi mivoltok. Még ha tagadja, akkor is, hiszen az idő elérkezett, talán a legjobbkor. A türelem rózsát terem, és borzasztóan nehezemre esett nem azonnal magam elé cipeltetni és addig húzni-vonni az egészet, még készségesen kikotyogja nekem, mégis mire gondolt, amikor a terv megfogant gondolatai között? De nem tettem meg, türelmesen vártam, várok még most is, mert a tökéletes időpont, hogy a lovas, aki eddig aligha mutatta meg magát teljes valójában, azt tegye, amihez a legjobban ért. Ajkaimon játszó mosollyal lépkedek az ablakhoz, ami megbűvölve engedi láttatni azt, amit éppen a legjobban kívánok. Jelenleg a tenger halk morajlása tölti meg az irodát, somolyogva figyelem, ahogy a hullámok csapódnak szégyenlősen a szikláknak, szinte már becézik őket. Jobb kezemben tartogatom poharamat, amibe a whisky órákkal ezelőtt lett beletöltve, már régen felvette a szoba hőmérsékletét, én mégis mindenféle grimasz és fintor nélkül kortyolok bele egy aprót, miközben képzeletben a tengerparton sétálok, egyensúlyozok a sziklákon. Micsoda átverés. A föld alatt egy ilyen gyönyörű látvány? Kiábrándító. A helyzet iróniája mégis mosolygásra késztet. Valóban sziklákon egyensúlyoznék? És ha nem én, akkor a másik? Hamarosan kiderül, mert, ahogy belépnek a bárba, az információ az agyamba rögtön megérkezik. Ahogy ő is. Pár perc múlva nyílik az ajtó, hátra sem fordulva, csendben intek egyet az asztal előtt elhelyezkedő szék felé, hogy foglaljon helyet. Ismét apró kortyot engedek meg magamnak, mielőtt megszólalnék. - Remélem a maszkodat most otthon hagytad – vállam felett sandítok hátra, hogy tekintetem szegezzem Rubenre azonnal elkapva a kékeket. Mindent látni akarok.
|
|
|
|
Rothman Anton Iskolaigazgató, Auror
RPG hsz: 284 Összes hsz: 560
|
Rileydrága a lakásomban Budanekeresden Még finom homlokcsók is jár, teljeskörű ez a szolgáltatás, igazán. Szeretem, ahogy a haja itt-ott megcsiklandoz, mikor ilyen közel vagyunk. És akármennyire beleolvadok a masszázsba, ugyanolyan jól esik, amikor így hozzámbújik hátulról. Felemelem kezem, mintha egy dróton húzná felfelé valaki és karjára simítom. - Mhm - fújom értően, hiszen világos nekem egyébként, mit jelent a spoil, hiába nem vagyok egy akkora nagy angol tudó, mint mondjuk amennyire német. Csak az volt fura, hogy ez nem fordíttatott. De kezdem összerakni, hogy akkor azért nem, mert... - Á, szóval spoiler, mint valami, amivel idő előtt lelősz valamit - bólogatok, még mindig csak mormogón beszélve. Igen, erre így magyarban nincsen ilyen külön, kompakt kis kifejezésünk, azt hiszem, szóval ez beépült a mi szavajárásunkba is. - Ja, lényegtelen? - kérdezem meglepődötten, szemem következetesen csukva tartva és csak minimálisan mozogva. - Azért... ezt megnézed? - süllyesztem nem elfoglalt kezem kord nadrágom zsebébe és kiveszek egy bézs kis szütyőt. Igen, szütyő, mert egy dobozkával nem akartam halálra rémíteni. Nem mintha ne lehetne kinézni belőlem, hogy egy eljegyzési gyűrűt valami tök random módon tálalok. Noha, aki tényleg ismer, talán sejti, hogy ugyan mindig képes vagyok meglepetéseket okozni, alapvetően elég konzervatív vagyok ezekben. Ujjam végére akasztom a kis zsákocska zsinórját és csalogatón pörgetem arcom előtt, ahonnan könnyedén elmarhatja, bármelyik pillanatban. - Segít - felelek azért közben erre is, hiszen vágyom rá, hogy folytassa. Még ha nem is most hirtelen. Meg talán mostmár készen állok kicsit helyváltoztatni is, ha kell. Ennyit igazán megtehetek az ügyért.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Nathannak címezve ×××
Egy hét. Egy hete volt leküzdeni minden ellenérzését. Ennyi ideje volt megtanulni újra emelt fővel tükörbe nézni és elfogadni a saját döntéseit. Ennyi ideje volt felsorakoztatni az okokat, az érveket és megszilárdítani magában a gondolatot, hogy igenis ez volt a helyes. Többször megfordult a fejében a gondolat, hogy miért pont ő? Ezer féle választ generált már rá, de végül rájött, hogy egyik sem igazán fontos. Nem az számít, hogy mi volt, hanem, hogy mi lesz ezután. Mert ha másban nem is, abban sziklaszilárdan hisz, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért oda kellett kerülnie akkor, valamiért neki kellett rájönnie a háttérben futó szálak egyikének értelmére. Hogy mi a fontos ebből? Talán a férfi, akinek még a nevét se tudja? Alfred? A hely, amiről fogalma sincs, hogy merre is található? Vagy pusztán a vívódása, a cselekedete? Nem tudja, de nyitott lesz, figyelve a jelekre. Mert nincsenek véletlenek. Egy hét. Egy hete volt felkészülni az újabb találkozásra. Kevésbé tudott koncentrálni az egyéb teendőire, az órákon is kissé szétszórtabb volt, de a zavart senki sem vette észre, ami benne uralkodott. Könnyedén fogták a bohókás stílusára és senkit sem cáfolt meg ezzel kapcsolatban. Minden szabadidejét az újabb találkozás különböző kimeneteleinek szentelte. Kutatott, olvasott, feljegyzéseket készített, hogy ne érhesse semmi váratlanul. Alapos volt, mintha csak egy előre egyeztetett időpontra várná egy ügyfelét. Viszont, ha időpont nem is volt, a kopogás visszhangja jelezte a munkájának kezdetét. A legutóbbi találkozásuk óta felszerelte a lakást pár biztonsági rúnával, ezzel lehetetlenné téve, hogy egyenesen a lakásába hoppanáljon bárki, vagy nyitóbűbájt alkalmazhassanak az ajtón. Egy pálcaintéssel és a korábbinál enyhén nagyobb feszültséggel tárta ki előttük a bejárati ajtót és tömören a türelmüket kérte. A dolgozószobájában a már kikészített kellékeket pakolta a táskájába, majd pár mély lélegzetvétel után csatlakozott hozzájuk, hogy újra a fejére kerülhessen a már ismerős zsák.
Apró fénypöttyök keverednek a sötétségbe, ahogy a kinti világosság átszűrődik a durva anyagon. Minden lélegzetvétele hangos robajjal tölti meg a falatnyi teret, el-elnyomva a körülötte lévő zajokat. A levegő egyre fülledtebb a szűk helyen. Nem látja hová lép, hogy meddig mennek, merre fordulnak, teljesen a két férfira kell bíznia magát. Viszont az odaút kellemesebb, mint egy hete, a korábbi durvaságnak már nyoma sincs. Végül tompa panaszos sóhajjal nyílik a tömör faajtó és hunyorogva fogadja az arcába toluló bántó világosságot. Baljának ujjaival dörgöli meg sajgó szemeit, majd párat pislogva járatja végig tekintetét az irodán, csak úgy, ahogy első alkalommal is tette. Egy pillanatra elidőzik a némán haldokló szerkezeten a földön, majd tovasiklik és megállapodik a házigazda arcán. - Alfred - köszönti kimérten a másikat, hangja betölti a néma csendet. Pár pillanatig farkasszemet néz a férfival, majd teljes lényével az ismeretlen ismerős felé fordul, hogy pár kimért lépéssel szelje át a köztük lévő távolságot és kezet nyújthasson neki. - Üdv, Sébastien vagyok, én fogom elvégezni a kis szertartást - barátságosabb mosoly szökik arcára, hangja nyugodt. Pontosan olyan az egész lénye, mintha csak otthon, a dolgozószobában fogadta volna az ügyfelét; kedves, nyitott és nyugtató.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Ismét lehunyja a szemeit, fogadja a sötétséget, amelyet csak a fények, az eddig bámult vér fest más színűre. Amelyben táncolnak a csillagok kissé, hiszen a feszültség és minden más felkorbácsolta, de amelyben mégis tökéletesen csak önmaga van, talán csak néha a fantázia szüleménye, hogy körben ülnek mind, minden maszk és a másiktól várják a szavakat, mondatokat, okos dolgokat, hogy minden tökéletes maradjon, minden úgy menjen, ahogy ő diktál. Diktálna. Mély levegőt vesz, a közeg még mindig túl erős és túl intenzív, úgy szívja be magába, immáron a férfi illatát is, mintha valami veszett aroma kellene testének, hogy teljességben az őrület mélyébe vethesse magát. Szemeit csukva tartja, kizárja a külvilágot, megszűnik a fülcsengés, egy csendes, monoton hang búg csak elméjében, ismételgeti a sorokat. Mióta ismersz te engem annyira, hogy elgondolkodjak azon, jobb lenne-e egy gyors vágás és talán utána valami gyötrelmes halál? Hogy utánunk csak hamu maradjon? Mióta ismer úgy, mint a tenyeret, amelyet átvágott és amely talán nem arra való, amelyre szánkák. Mióta ismer úgy bárki, úgy, amely kimondva sem lett sosem, mióta csak az országhatárt átléptük. Mióta történnek a dolgok az ő kedve szerint, mióta olvasol bennem? És a legfőbb; mi az ára a hallgatásnak? Lágy, kellemes borzongás kúszik végig rajta, mert való igaz, ez az üzlet nem más, mint egy hatalmas hiba. Egy rossz lépés, amelyet úgy számolt ki, ahogy kénye és kedve akadt, de a búgó hang sem tudta előre, vagy tudja most sem, hogy mikor csúszott meg. Talán a felszínesség, talán csak a csapda és a pókháló, amely közben őt is ellepte. Apró, halk sóhaj, mellkasa emelkedik meg, mintha meditálna, mintha csak aludni készülne. De nem, még nem és ha nem itt, majd máshol, másképp. Amennyire a másik figyelt fel a jelekre és kívánt valami lehetetlen, amint száz gyertya elfújása után sem kaphat meg senki sem. Vagyis kaphatna, csak arra érdemesnek is kell lenni. Jogos a kérdés, hogy a másik az-e, valóban alkalmas, vagy csak belenyúlt az úgynevezett darázsfészekbe, és beleragadtak ujjai a mézbe, amely most vörös, sokkalta lágyabban folyik ki a réseken, hömpölyög és árasztja el a világot. Felkészültél, vagy sem? Szemeit felnyitva nézhet szembe a valósággal, a csenddel és a feszülő állkapoccsal, amely nem mozdul, visszaszorongatja a további ordítást, amely már nem a fájdalom hangja lenne. Csatadal. Fess csak és fess. Szinte már-már nevetni támad kedve, ahogy az előbbi ridegség helyett most egy mosoly árnyékával az arcán tisztogatja tovább. Kierőszakolta a réseken a valóságot, nem csak a mézet és most úgy kezeli, mint valami új játékot, amelyet meg kell tisztítani. Csatadalt akar, fanfárokat és mégis, ahogy elhúzza a kezét homlokától, úgy mozdul a nyaka, lusta félkört ír re, melybe aprókat roppannak az inak, ízületek, kényelmes zsibbadás apró ábrándját keltve zsigereiben, amelyek még mindig csak arra várnak, hogy szabadulhasson az ujjak béklyójából. Valóban tudta-e, ez a kérdés újra és újra felbukkant benne, mégis némán követi a mozdulatait, nem érez késztetést, hogy bármivel is közbevágjon. Ilyenkor valóban kevesebb, nincs társalgás, nincs semmi más, csak a szobor és annak aranytalapzata. Probléma? Közel sem érzi annak, állt eleget némán és figyelve, miközben vagy előkészült a terep, vagy megoldásra került bármi is. Állt eleget, mert repedt már fel ajka a felesleges beszédért, és korábban, siheder évek alatt. Sok minden és hosszú, üvegszilánkkal beszórt út vezetett oda, ahol most áll, aki előtt. Lágy hangja cirógatja a fülét, azonban, csukott ajtókat talál csak. Nem, közel sem az a megoldás, hogy mint valami sérült állattal, gyerekkel beszél, vagy ha nem is tudatos, ez most nem jött be. Semmi sem változik, talán csak türelmetlensége, ahogy ujjai rándulnak – kész vagy már? - Akartam valakit kapni, és más lett belőle. Efelett nem hunyhatok szemet, hogy ma este nem csak rólam szakadt le a lepel – tényként közli, se mosolya, se vigyorai egyike sem köszön vissza rá. Már meg sem rezdül, ha a sebhez ér, de ugyanúgy érzi. Lüktető, tompuló, majd aztán eszeveszetten maró pont az. Egy kapu. Ott a pokol kapuja, kedves Alfred, jó hogy nem dugod bele az ujjad, megnézni, mennyire forró is a kénköves felleg. A vérzés nem mostanság fog alábbhagyni, így ha talán nem simogatná, előrébb lenne, de megáll, bámul és valahol máshol jár. Rendes esetben a maszk kitöltené a csendet, megoldást húzna elő, ő pedig csak veszít egy árnyalatot arcából, de íriszei ugyanolyan vadul csillognak. Addig fog, ameddig örökre le nem csukódik. - Ez a nézőpont. Sosem voltam szelíd, csak megtanultam, hogyan kell – mert valójában már rég eltörött és elborult, ha akkor és ott nem találnak rá és teszik rendbe azt, amelytől működni képes. Nem hihető rá a szociopata, azok érdektelenek, ő viszont érdeklődő és heves, csak nem mindegy mi és ki iránt. Biztosan tudja, hogy miket gondol, azok a mocskok odakint bizonyára most mindent látnak. Lássák csak, nem fontos. Az a fontos, amit tesz. Gyerünk, fess csak, fess. A falon még van hely. Annyit emlegeti az árulást, hogy talán az a félelme is lehetne, mert csak kimondva szűnik meg. Ennyire értékes lenne, hogy hallani sem akar róla? Lepillant kezére, amely még mindig cseppeket ont magából, ujjait hajlítja be. Válaszokat kap közben, de végig figyel, hiába máshol jár tekintete. Végül hátára szegezi azt. - Ahogy akarod. Mindegy mit ejtek ki a számon – a papíron ott van minden, nevesítve, szavakkal, amiket ki is mondd. Nagyon ízlelgeti a szót, ízlelgesse is. Újabb hosszas pislantás, mély levegő és várakozás. A mai napba ennyi fért bele, ő pedig szinte érzi, ahogy a láthatatlan vaspántok csusszannak le kezeiről. Lassan lépked hátrafelé, mintha nem merne elfordulni felőle. - Várni fogom – talán az apró megjegyzésben bújó apró él rejtve marad. Talán csak kósza képzelet, hogy ez hangzott eddig a legmohóbb, legtürelmetlenebb, mégis szinte megnyugtató szavaknak. Elfordul, az ajtó fejé indul, sebesült kezét szorítja magához, vöröslő foltot hagyva mindenütt. Nemes egyszerűséggel löki félre az útjában állót, aki talán csak azt teszi, amit tennie kell, könnyed mozdulat, állatias ösztön, ahogy a falnak csapódik és mire szitkait szórhatná, a másik már el is tűnt. Elveszik az éjszakában, mert ha nem akarja, nem találja meg senki sem. És isten tudja, vagy ördög, hogy mit fest most arra a képre, amely tökéletesen jellemzi a pillanatokat. A színjátékot, a leleplezést és végül felemelkedést. Ma éjjel még a csillagok is elbújnak előle, mert elszabadult és féket kell találnia. Gyorsan. A bukás nem opció.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Ujjait ropogtatja, miközben a hátsó ülésen terpeszkedve, némán várja, hogy elérjék a cím publikus területét. Hüvelykje hegyével nyom egyet a már csak vöröslő hegen tenyerén, mintha csak kapcsoló lenne ahhoz, amely benne lakozik és amelyre várnak. Pedig csak egy bugyuta megszokás a sebet vakarni, piszkálni, semmi több. Már rég máshogy pihen agya, máshogy feszítik elméjét a gondolatok és mégis, arcán kellemes mosollyal cseverészik alkalmi sofőrjével. Egy apró kis csalás, amellyel fordulnak a szavai arra a nyelvre, amelytől kiejtése igencsak érdes és mégis, tökéletesen landol a másik fülében. Aztán hallgat el, amikor elunja és csak apró hümmögéssel jelzi, hogy végül nem alszik. De nem ám. Számolt arra, hogy keresni fogja. Nem olyannak tűnt, aki csak üresben beszél és elfelejti, nagyon is úgy nézett ki, hogy semmit sem felejt, azonban annál többet fog idővel kérdezni és bővíteni. Várta, mondhatja, hazudhatja, hogy lenne jobb programja, de annál a kíváncsiságnál és a kellemes feszültségnél, amely benne dorombol, egyelőre nemigen adódik jobb. Nincsen félelme, nincsen szeretete, nincsen most semmi, fogalma sincs, mit gondol a másik felé. Egy kapocs, egy mélyre fúródott, mélyen ülő dolog, amelyet nem lehet kiszaggatni és amely elér bármeddig. Nem akart elbújni, csak azon az éjjelen tűnt el, hogy ismét aztán minden úgy mehessen tovább, ahogy mindig is, amelyet levakart arcáról és amely mögött az lapult, amely miatt most a lassuló autó a segge alatt pihen. Egy gyors köszönés, és már száll is ki, kabátját igazítja össze magán, kényelmes léptekkel teszi meg az út fennmaradó részét, mintha mindig is erre sétált volna, pedig sosem járt a világ ezen pontján és pont nem itt. Ráérősen, időben érkezett mivoltával gyújt rá, tölti meg a füst a forrongásra kész felleget maga körül, azonban, ha valaki belelát, akkor egyelőre higgadt lustasággal ringatózó felületet láthat. Hogy amúgy mit rejt a mélye, és hogy milyen színre fest, jó kérdés. A világ egyelőre fekete és fehér. Az apró parázs repül az út túloldala felé, ő pedig kényelmesen lépkedve tér be a bárba. Kabátjától megszabadul, abban semmi sincs, amely hasznos lehet, ujjairól menet közben húzza le a sötét bőr kesztyűket. Ma semmi szín, csak fekete és fekete, elegáns, a sötétbe kívánkozó jelenség. Hagyja, hogy az irányba állítva vezessék az ajtó felé, amely mögött ott várja már. Lustán pillant az órájára, percre pontos. Amennyire nem nézi máskor, ilyenkor annál jobban. Az idő érték, és számít. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – mintha sosem létezett volna, hogy ilyesmit valaha maga elé húzott. Egy röpke pillanatra bámul bele a másik tekintetébe, szinte mint a macska pupillái, így villannak felé sajátjait, majd a székre nézve lép oda. Egy mozdulattal lazítja meg öltönye gombját és helyezi le magát, ahogy kérte. - Csodás környék, imádom a környezetváltozást – se nem hízeleg, se nem kedveskedik. Tényeket közöl, hogy a mozgás valóban jót tesz, a lovas pedig helyezkedik a sakktáblán. Talán királyt kell ma ölnie?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Sajnálom, ahogy érez mélyen legbelül. Őszintén sajnálom, hogy ebbe kellett belehúznom, pedig nem is szerette volna, mégis… a sajnálatom pillanatok alatt csap át újra és újra megkönnyebbüléssel vegyített értetlenségbe. Ott lebegett a döntés joga, hogy egyszerűen mondjon nemet és kisétáljon, de nem tette meg, mert az idegen férfi megmentését választotta ahelyett, hogy a becsülete tiszta maradjon. Az erkölcsöt úgy dobta sutba, mintha soha nem is létezett volna. Egy idegen férfiért, mert fontosabbnak tartja az ő életét, mint a saját lelkének tisztaságát. Miért? A kérdés minduntalan felbukkan agyamban, befurakszik gondolataim közé és nem hagyja, hogy megszabaduljak tőle. Többnek kell ott lennie, mintsem annak, hogy megmentsen egy életet, amiért nem tartozik felelősséggel, amit nem is tud milyen. Családapa és férj, de ki mondta, hogy vér nem tapad a kezéhez? Ki mondta, hogy az élet, amit éppen megmenteni készül szent és sérthetetlen? Ki mondta, hogy a törhetetlen elhatározása, miszerint megmenti a kanapén ülő embert, egy olyan ember iránt keletkezett, akinek lelke tisztasága csorbíthatatlan? Senki. Ezeknek nincs tudatában, semmit nem tud valójában, mégis belép ismét azon az ajtón, hogy segítsen. Sokkal többet, mint azt gondolná, mert az elrejtett gondolatokat, amelyek a használóhoz vezetnek, nem is a készítőhöz, tökéletesen rejtette el, nem véletlen került több napomba, hogy rájöjjek mi is az a plusz, ami a kusza gondolatok között rejtőzik. - Sébastien – halvány mosolyom remeg meg, ahogy elszakítja rólam pillantását, majd a kanapén ülőhöz lép. Bensőm rázkódik, ahogy megszólal. Hangja más hangszínt üt meg, mosolya még oldalvást is láthatóan máshogy fest és lesz hatással a férfira, aki előtte ül, mert megnyugvást sugall. Az én mosolyom egy ideje semmit nem sugall az ember felé, aki a megváltásomért könyörgött percekkel ezelőtt, mint egy istenhez. Kért, könyörgött, miközben tépte magán a ruhát, izzadságban fürödve, hogy inkább öljem meg, tegyem meg neki ezt utoljára, mert nem bírja, nem akarja tovább bírni. Aztán a fájdalom győzött végül, és pillanatokra ugyan, de elvesztette az eszméletét, utána pedig mintha mi sem történt volna esedezett a bocsánatomért. Milyen kedves. Megbocsájtás. Vajon, ha az illető, aki ekkora bátorságról tett tanúbizonyságot, ő is megbocsájtásért fog könyörögni? Egyáltalán mit szeretnék majd tenni vele, ha odáig jutok? Magamnak akarom majd, esetleg ismét a leghumánusabb módokat kell elővennem ahhoz, hogy beszéljen az okairól? Kékem villan a hátra, ami most a megkönnyebbülést és a segítséget nyújtja nekem, amiért nem lehetek elég hálás. Mosolyom nem lankad, aprót rázok fejemen, hogy a gondolatok kissé kiszakadjanak onnan és hagyjanak valóban gondolkodni. Hadd gondolkodjak a jelenben. - Hálás vagyok a rejtett információért. Köszönöm – pillantásomban csillan meg az őszinteség, ahogy szavaim mögött is az bújik meg. Mindenem őszinte, amit eddig látott a férfi, minden én vagyok, ami előtte áll, mégsem menekült még el. Szó nélkül jött az embereimmel, hozta a holmiját és most áll a kanapénál. Félelem nélkül. Minden félelem nélkül.
|
|
|
|
Dr. Vadász-Bánki Fanni INAKTÍV
még egy Bánki RPG hsz: 11 Összes hsz: 62
|
Mr. Rendelőt tévesztett ezzel az arccalÉpp csak felpillantok a papírokból és megemelkedik a szemöldököm ezt a cseppet sem kedves kérdést hallva. Előre tudom, hogy nem leszünk túl jóban, csak remélni merem, legalább megpróbál vigyázni magára mindkettőnk érdekében. Válaszra sem méltatom, az óra egyébként is ketyeg. Túl kell jutni a papírmunkán, mert félek, ha még több időt tölt el a közelemben, ideje korán kezd el kihullani a hajam. Alig észrevehetőn ingatom a fejem és visszafordulok az adatrögzítéshez. Csodával határos számomra, hogy egyik felmenője sem hegyitroll, bár egy családfakutatást megérne a dolog... - Tehát? Gyakori, hogy baleset éri? - kérdezem ismét, sajnos azzal egyidőben, hogy ő kinyögi, hízott. Egy pillanatig várok, de a nevetés nem vár. Köhögésnek álcázva bukik felszínre, s mosolygásba lehet csak fojtani. Eszem ágában sincs ennél jobban is megszégyeníteni, érzem ám, hogy a férfibüszkeségét csorbította minden egyes felpattintott sör, betolt sütemény és chips, nem is beszélve a kanapén tespedésről. - Vetkőzzön le - akaratlanul is felpillantok a papírokból, egyenesen a hurkás pocira és szép lassan fel a férfi szemébe. - Ha kész, álljon a mérlegre és megvizsgálom.Még mindig sajnálom, hogy a stílus és a kinézet nincs barátságban, abban az esetben szívesebben nézegetném és számolgatnám a kockák helyén nőtt egy nagyot. Na, ez van, a szemem a helyén van.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárOldalamat fúrja a kíváncsiság, hogy vajon a bátorság, amelyet több mint egy hónapja szerzett Budapesten, vajon még tart-e? Ha belép ide, és a szemébe nézek, ugyanazt fogom látni, mint amikor elváltak útjaink, vagy ismét az álarc került fel, hogy megint le kelljen róla szednem? Csak remélhetem, hogy az első áll fenn, a felesleges körök az idő pocsékolásával járnak, amihez aligha van erőm és türelmem jelenleg. Így is túlságosan türelmes voltam eddig, megadtam a választási lehetőséget minden résztvevőnek ebben a történetben, de egyiknek sem volt annyi bátorsága, hogy elém álljon. Neki lesz, mert elvárom tőle, hogy legyen, ha már a gondolatok, amelyek megfogalmazódtak benne vérem szépségéről és arról, mennyire csodálatosat tudna vele festeni, akkor ez a minimum, amit elvárok. A minimum, amit adhat nekem ma, vagy akár holnap. Halk kuncogásom töri meg a csendet, amely ránk telepedett pár pillanatra. Nevetve fordulok vissza az ablak felé, és adom át magam ismét a tenger morajlásának, hogy agyamat is az töltse meg és ne más, amelynek most nem itt van az ideje és a helye. Eljött, én pedig minden figyelmemmel, minden porcikámmal rá szeretnék koncentrálni, arra, amiért ma idehívtam. És amiért itt van. Mosolygok folyamatosan, Ruben bájcsevegésétől a szőr áll a hátamon. Megköszörülöm torkomat, de nem szólalok meg, egyszerűen csak kortyolok egy aprót ismét. Lehunyom szemeimet, sóhajtozok párat, majd az asztal mögé lépve foglalom el a székemet. A felső fiókot rántom ki könnyed mozdulattal, a papírhalmot teszem az asztalra. Bal kezemet pihentetem rajta, ujjaim kopogtatják a teleírt felületet, poharam koppan végül az asztalon. - Legutóbb, amikor elváltunk, azt mondtad, hogy nem csak rólad került le a lepel – piszkos tekintetemet vezetem arcára, halvány mosoly játszik az enyémen. – Én nem hordok maszkot, Ruben, és szeretném, ha te sem tennéd – torkomat köszörülöm meg ismét, az utolsó kortyot tüntetem el a pohárból, tekintetem vándorol a lapokra. A lapokra, amin a lényeg van, ami elvezet ahhoz, aki nem mutatta meg magát, mert félt. Fél. Fog félni. Lényegtelen. Kerüljön elém. - Egy emberemet akarata ellenére rúnázták fel. Az illető, aki ezt tette, megkapta a lehetőséget, hogy megmutassa magát nekem, de nem élt vele. Visszafejtették a testrúnát, és az illető, aki megcselekedte ezt, volt olyan kedves, hogy hagyott nekünk egy igencsak fontos nyomot – a sorok között vándorolnak kékjeim, akaratlan állnak meg egy-egy szónál vagy vonalon. Mosolyom szélesedik ki, mert ezzel a cselekedetével megmentett egy embert, míg egy másiknak pecsételte meg a sorsát. Tudja, biztos vagyok abban, hogy tudja, ezzel a használó olyan árat fizet majd meg, amit elképzelni sem tudott. – Az első feladatodat rejtik a papírlapok. Kissé elrejtve, de ott vannak azok az információk, amik megmondják neked, ki volt a használója a rúnának – eddig a lapokon pihenő balommal nyúlok a halom alá és fordítom Ruben felé, majd csúsztatom elé azokat. Barátságos mosoly játszik ajkaimon, miközben arcát fürkészem. Mert eddig az ész, mint a legnagyobb fegyver, háttérbe szorult, és én ezt nem hagyhatom, főleg így, amikor az én nevem és vérem is köthető hozzá immár. - Rá kell jönnöd a használó kilétére, majd elém hozni. Az irodát nem hagyhatod el a jegyzetekkel, az ajtó előtt álló emberem mindenben a rendelkezésedre áll, az időd pedig végtelen – kényelmesen dőlök hátra a széken, fejemet vetem a támlának, szemeimet lehunyom. Megérett az első feladatra, és talán valami játszi könnyedségűvel kellett volna kezdeni, de mint mondtam, elég ideig voltam türelmes. Az enyém is lehet véges, és lassan, de biztosan elérünk a végéhez. Ám már nem ezen múlik. Valószínűleg.
|
|
|
|
Yezebel Speciális karakter, Bogolyfalvi lakos
RPG hsz: 191 Összes hsz: 309
|
A Mester és RubenSötétlila ajkai között mentával ízesített cigaretta lóg, a dohány enyhén fűszeres illata bejárja a helyiséget. Egy régi lemezjátszó olasz nyelvű, pörgős zenét játszik, a lemez szorgosan és kérlelhetetlenül rója a köröket a lemezjátszó tű alatt: egyiket a másik után. A zenében felcsendülő szöveget kívülről fújva énekel, miközben színes, kissé keleties jellegű, laza ruháiban a ruha szőnyegen lépdelve táncol a mediterrán ritmusra. Minden szélesebb mozdulatnál húzza maga után az illatos dohányfüstöt, mely lassacskás szétfoszlik a levegőben. - E sep-pel-lire las-sù in mon-tag-na.. - ahogy a szöveg lassul, úgy az ifrit is minden szótagot hangsúlyosan, alaposan megnyomva halad hangról hangra. Szabad kezét megemeli, mint egy karmester, aki szigorú utasításokat ad a szimfónikus zenekarának. - O bella, ciao! bella! ciao! bella! - fokozatosan gyorsít és a ritmus ismét vad és féktelen zakatolás lesz, akár egy őrült vonat, amely elhalad minden állomás mellett. - Ciao, ciao, ciao! A szavak ejtése tökéletes, mintha csak anyanyelvi beszélő lenne, karja meglendül, minden újabb szóra határozottan és szinkronban lendül. Villás farka követi a mozdulatot, ahogy megpördül a tengelye körül. - E questo è il fiore del partigiano, morto per la libertà!
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Fogalma sincs, mit keres és talál majd, mert az az állatias vadság, amely elöntötte és amely annyira kívánkozott bármire is, most csak halk és halvány alakként járkál fel és alá, mintha csak a rendet akarná őrizni és alig várná, hogy a férfi valami olyat tegyen, hogy ő arra ugorhasson. Bármekkorát. Aztán mégis, nem nyugalom ez és barátias hangulat, hiszen azt aligha lehetne erre ráhúzni. De ha keres, akkor bizonyára olyat lát, amelyet akar is, hiszen nem húzott semmit, se az idétlen vigyorai egyikét, se semmit abból, amely akkor és ott elfogadta azt italt, miközben töltött, szórakozottan figyelt és beszélt, csak beszélt minden ostobaságot, hogy előrébb kerüljön. Lám, mi lett az ára annak, már egy apró „lecke”, hogy a szavait kevésbé engedje ki. Sőt. Felszínes egyelőre, mert a valódi gondolati is csendesen várakoznak arra, hogy felfedje, miért kellett a világ messzi pontjáig utaznia ahhoz, hogy bámulja miközben nevet és az ablakot kémleli, mintha muszáj lenne. De nincs türelmetlenség, mint ott, akinek nem volt kedve tovább beszélni, ezért bedobott mindent, amit csak lehetett, szavak, szavak, mondatok. Most mégis türelmetlen, az egészséges szinten, tekintete elvándorol mellette, ki az ablakon, amely mögött minden annyira valós, mint a maszk, amit leszaggatott róla. Szinte érzi bizseregni a bőrét, mintha az a napos közeg odakint valódi lenne és csak arra várna, hogy kilépjen és a homokba heveredjen. Furcsa. De várakozik, csendben, mint akinek a világ minden ereje az övé lenne, leeresztett karokkal, csendben, ez ismerős lehet, ugyebár. Ezt már tudja és látta. Kérdés, mennyit ér a látás. Elszakad azonnal az ablaktól, amint megmoccan, keze mozgását figyeli, ahogy fiókot nyit és előkerül a lapok hada. Szemöldöke lágyan ívelődik felfele, hol ujját, hol a lapokat nézi. Nem volt elég? Vagy tán ezeket is hintse be vérrel? Mindegy kié az, csak akkor mégis, minek? Halk szusszanás, amint végre beszélni kezd, apró biccentés. Ha csak ennyi elég lenne... - Hisz mondtam. Fogalmam sincs miről beszélsz. Nincs rajtam semmi – fúrja kékjeit a másik tekintetébe, hiszen nincs mit rejteni, amikor valóban nincs ott semmi. Csak ő. Észlelhető gesztusain, mindenén. Többet mit adhatna a mindenen kívül? Visszatekint maga is a lapokra, egyszerre vele, mintha összhangban lennének és vannak is talán, elvégre a közös hangszín már meg van, úgymond. És akkor beszélni kezd. A csendbe figyelem és kíváncsiság vegyül, ahogy lassan tárja fel a részleteket. Tehát van valaki, akinek kálváriája alapozza meg, amiért utaznia kellett és amiért most előrébb dőlve könyököl a karfára és biccent, hogy eddig mindent ért. Csak a kis bökkenő, de egyelőre, hallgat. Nem fecsérel időt, mert feleslegesen ágálna úgy, hogy csak sejti, mire kellene. Információ. Információk kerülnek elé, a világ, amelyről beszélt és amelybe üdvözölte. Immáron elé csúsztatja a lapokat, látni, hogy a sorokon futnak végig szemei, követik azokat és fülel, hall, arcán rándul egy izom, mintha valami ki akarna mászni, de nem történik semmi sem végül. Elsőre. - Hogy mi? – akad meg az olvasásban és pillant ismét rá. Kezét emelve most lapoz csak bele a halomba, arcán most már jól látható a feszült él. Ez valami vicc? - Eléd hozni egyszerűbb a világ végéről is, azonban vajmi kevés az, amit én ezen... rúnákhoz bármit is értek – engedi el az egyik lapot, mert legalább egymást kövessék az oldalak, ha ő nem tudja. – Biztosan van erre is embered, azonban érzem, hogy nem ez a megoldás. Tehát bezársz ide, hogy papírokat bámuljak – sóhajt fel, a morajló mélység odabent tiltakozik, forrong, de elfojtja és csendre inti. Csak orrnyergét masszírozza át, dől hátra a székben és kezét leejtve figyeli, ahogy kényelembe helyezi magát. - Rá kell jönni, az idő végtelen, de közben, végesebb, mint lehetne. Ha az embered halott, vagy haldoklik, vagy erre vár, akkor most rajtam múlik az élet? Én azt elvenni tudom inkább, nem vagyok hős. Se szakértő. Bár, ezzel, biztosan tisztába voltál – és ekkor enged meg magának egy mosolyt, már-már halovány vigyor árnyékát. De koránt sem nyugodt.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Nathannak címezve ×××
Minden kétes érzelmet, ellenérvet az ajtón kívül hagyott. Most nem úgy érkezett, mint a legutóbb, pontosan tudja, hogy mire kellett készülnie, hogy mi fog történni. Biztos terep. Ehhez mérten nem számít, hogy ki is az a férfi, aki sápadtan, kimerültségtől barázdált arccal ül összeroskadva előtte. Nem számít, hogy mit tett, vagy ezután mit fog. A munka számít, amit el kell végeznie, semmi más. Ahogy kezet nyújt, a férfi elfogadja, de egy hang sem hagyja el a száját. Sebi valahol ezt nem is bánja, ha eddig névtelenséggel övezve küzdött, talán jobb is, ha megmarad az anonimitás a másik részéről. Talán túl sok információ lenne ez, kevésbé felejthető és lezárható, ha az archoz végre név is társulna. A férfi arcát, testtartását figyelve foglal helyet végül a bőr fotelben. Az arcára nem ül ki más, csakis az a bizalomgerjesztő, barátságos mosoly, de tekintete egy pillanatra Alfredre siklik. Múltkor nem tudta megmondani, hogy mennyire fogja megviselni a férfit a rúna. Mára már meglett a válasz... De tényleg hagyni kellett, hogy rájöjjenek? Megérte? Néma sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, közben a táskáját az ölébe fekteti. A csattok csilingelve adnak utat a matató kezeknek, amik kisvártatva egy teleírt pergament és tollat helyeznek az asztalra. - Elmondom, hogy hogyan is fog zajlani. Először a túlfeszültséget fogom kivonni a kötésrúnából, megszüntetve a köré húzódó védelmet, hogy hozzáférhessek. Ez időigényesebb feladat, de csupán a pálcámra lesz hozzá szükség, nem fog fájdalommal járni - hagy egy kis hatásszünetet, hogy megemészthesse az eddig elhangzottakat a férfi. Végig a vele szemben ülő arcát figyeli, a legkisebb reakciót is észlelve. - Ezután jön a neheze. Ha a védelem megszűnt, szét kell választanom elemeire a kötésrúnát, amihez meg kell vágnom pár helyen a kapcsolódási pontokat. Apró vágások, épp csak a bőrt kell felsértenem, de csakis így tudom kiiktatni a rúna együttes hatását. Van, amelyik el fog tűnni, de némelynek új értelmet kell adnom, hogy ne kínozzon tovább. Sajnos ennél többet nem tehetek - sóhajt egyet, ahogy a végére ér. Akárhányszor végigzongorázta fejben, kimondva mégis sokkal nagyobb súlya van. Eddig volt akkora szerencséje, hogy nem kellett testrúnát eltávolítania, de természetesen az eljárás nem volt ismeretlen számára. Viszont ez... ha csak rágondol, elfogja az undor. - Megírtam a szerződést, amiben engedélyezed a beavatkozást. Részletesen le van írva mindaz, amit most elmondtam és megtalálod az új rúnák jelentéseit, hatásait is. Kérlek csakis akkor írd alá, ha elolvastad és mindennel egyetértesz. Ez egyedül a te döntésed, nem lehet másé - mondja végül, egy kisebb, bátorító mosollyal az arcán, miközben közelebb tolja elé a lapot. Vár pár pillanatot, majd feláll és az asztalhoz sétál, Alfred közelébe. Szeretné meghagyni azt a pár percet nyugton a férfinak, hogy végigvehessen mindent és döntést hozhasson. Akárcsak otthon, a dolgozószobájában. - Nem miattad. De nem úszhatja meg az, aki ilyesmire vetemedik. Ha tehetném, az aurorokat értesíteném - mondja halkan, hangjában ismét csakis a komolyság cseng. Tekintete Alfredre esik és talán magának se vallja be, de megnyugvással tölti el, hogy megtalálta az információt. Nem a használni felkutatása miatt. Egyáltalán nem kíváncsi arra, hogy mit fog vele tenni, ha a kezei közé kaparintja. Nem. Az nyugtatja meg, hogy nem egy tudatlan bolond kezére került. - Tényleg szükséges volt szenvedni hagyni? - teszi fel a kérdést kissé erőteljesebb éllel, mint tervezte. Kékjei a másik arcát kutatják. Lehet, hogy intelligens, de mégis rengeteg még körülötte a kérdőjel.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Vissza-visszatérő képek játszódnak le gondolataim között. Nem boldog gyerekkori emlékek, nem gimnazista csínytevések a haverokkal, hanem az őszinte és kőkemény valóság képei. A férfi, aki mióta az eszemet tudom a kezem alá dolgozik, akinek ismerem a családját, akinek a kertjében ücsörögtem már nem egyszer elkortyolgatva egy pohárka whiskyt, hogy végül udvariasan köszönjem meg a vendéglátást, majd távozzak, izzadságtól csillogó homlokkal ül a kanapén és várja a segítő kezet, amely megmenti a szenvedéstől. A mindennapos szenvedéstől, amely hetek óta húzódik, amely úgy üti fel a fejét, hogy nem számítasz rá. Váratlanul döntötte le a lábáról, lehetetlen volt rá felkészülni, ezért engedtem haza. Ott volt a legnagyobb biztonságban és boldogságban, bár a makacssága ismételten az eget verdeste. Hadd segítsen megtalálni azt, aki ezt tette vele. Ezt nem engedhettem, nem tehettem meg neki, miután pár perccel azelőtt még háta ívbe feszült a fájdalomtól és hörögve pillantgatott rám, hogy öljem meg inkább. Nem. Aki ezt tette, az elém kerül és nem az embereim elé. Nem intézheti más a piszkos munkát most, csakis én, akinek szánták az üzenetet. Megkaptam, és értelmeztem minden egyes sorát. Kár, hogy fordítva fog elsülni. Fejemet kapom fel a csatok hangjára. Kissé, mintha elkalandoztak volna a gondolataim. Bátorító mosolyt küldök a férfinek, aprót bólintok felé, így amikor Sébastien beszélni kezd, mint egy jól nevelt kisiskolás issza a szavait. Nagyon helyes. A szenvedéseknek a megszüntetése az ő kezében van, így aligha pillantgathat rám támogatásért. Ebben most nem tudok adni semmit a nevemen kívül, amely megvédheti mindkettőt. Mint eddig is tette, csak a szemtelenség egy olyan határt lépett át, amely megtorlásra kerül, nehogy véletlenül ismét ilyen kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Bár nem olyan áhítattal, mint a kanapén ülő, de én is hallgatom a szavakat, amelyeket Sébastien ajkait hagyják el, és az én tekintetemben inkább elismerés csillan, mintsem csodálat vagy áhítat. Elismerés, amiért segít, amiért megteszi, és elismerés, amiért nem fél. Egyáltalán nem fél, mintha rettenthetetlen lenne mindenben és mindenki előtt. Elmosolyodom, ahogy közli, ennél többet nem tehet, majdnem fel is nevetek, ám csak fejemet hajtom előre. Tekintetemet lehunyom, karjaimat fonom keresztbe magam előtt, lábaimat bokámnál teszem át egymáson. Mint aki alszik, pedig nagyon is jelen vagyok. Én még így is képes vagyok látni, talán ez az egyik hátrányom. Papírzörgés csapja meg fülemet, de nem pillantok fel, csak amikor meghallom a halk hangot. - Nathan – lassan emelem fel fejemet, kékjeim az emelkedéssel egy időben nyílnak fel és pillantok a férfire. Kedvesen mosolyodom el, majd bocsánatkérően pillantok Sébastienre. – Bocsáss meg egy pillanatra – ellököm magam az asztaltól, pár lépéssel termek a férfi előtt és veszem el tőle a pergament, amit egy ideje felém nyújt. A szerződés minden betűjét alaposan olvasom át, nem csak átfutom, szemöldököm hol ráncolódik, hol az egekben van, de szerencsére vendégünk ebből semmit nem lát. Igen, elismerés. Még erre is volt ideje gondolni. Halkan nevetek fel, az irodát mégis megtölti a lágy hang, aprót biccentve nyújtom vissza a pergament a férfinek, hogy nyugodtan írja alá, miután ő is elolvasta, és egyetért. Természetesen. Szélesen mosolyogva helyezkedem vissza az asztalhoz, majdnem ugyanabba a pozícióba, ám most tekintetem vendégemre siklik. - De ne tedd, kérlek – arcomon a visszafogott mosoly, mely számszegletében ékeskedik nem tűnik el, aprót remeg meg. Ha tehetné. – Mindegy kiért vagy miért tetted, hálás vagyok – és még a módszer is tetszik, ahogy a tudtomra adta ezt, de nem éppen most jött el az ideje annak, hogy ezt bevalljam talán. Igen taktikus és megfontolt, talán még kicsit ravasznak is mondanám. Kedvelem. - Nem rajtam múlott – vonom meg kicsit vállaimat, figyelmen kívül hagyva a kérdésben fellelhető élt. Hangom ugyanolyan nyugodtan cseng, mint eddig bármikor. Elkapom Sébastien kékjeit, mielőtt folytatnám. – Ő kért meg rá. Adjuk meg a lehetőséget az illetőnek, hogy elém álljon, de ez nem történt meg – bátorító mosollyal pillantok a kanapén ülőre, aki még mindig a sorokat olvassa. De nem történt meg.
|
|
|
|
Ombozi Noel INAKTÍV
Bejegyzett pyromágus RPG hsz: 782 Összes hsz: 6313
|
Nádja ♥ és az ikrek elveszve a Mátrában Volt idő, méghozzá nem is olyan rég, mikor azt hittem, ennyi az élet. Nem törődve a családom és a rokonság aggodalmas sóhajaival, az értetlenül ráncba szaladó homlokokkal meg neheztelő összenézésekkel, nem foglalkozva a hátam mögött olykor túl hangosan sutyorgó tömeggel és apám intő szavával, elvettem egy nagyszerű lányt. Valakit, aki iránt soha nem éreztem émelyítően erős szerelmet, olyat, amiért élni érdemes, amit szinte már kezelni sem bír az ember, mert úgy érzi, megőrjíti ez az intenzitás, hogy egész egyszerűen bármelyik pillanatban meghalhat...; valakit, akit ha megláttam, nem ugrott össze a gyomrom, és nem csapdostak ezerfelé a pillangók sem. Néha azonban, mikor festés közben őt figyeltem, vagy mikor hozzám ért és lágyan végigsimított az arcomon, mikor mélyen a szemembe nézett és nem szólt semmit, tudtam, hogy a lelkemig lát. Olyankor megdobbant a szívem. Biztos voltam a dolgomban. Abban, hogy őt feleségül kell vennem. Tudtam, hogy ha valaki, ő életünk végéig feltétel nélkül fog szeretni, hogy hűséges lesz hozzám, hogy rá sem fog nézni másra, hogy örömmel szül majd gyerekeket nekem, akiknek olyan anyukájuk lesz, aki szeretni és óvni fogja őket akkor is, mikor én már nem leszek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Fanni szenved. És hogy minden kimondatlan kínja, az összes miattam hullajtott könnye ellenére is bármennyit várna rám. Hogy bármennyi időmet a rezervátumban tölthetem, mert ő otthon van és engem vár. Várja, hogy elinduljon a karrierem, hogy végre megtaláljam önmagam, hogy egy nap végül azt mondjam: itt vagyok. És én azt hittem, megérkeztem. Azt hittem, ennyi az élet. Sejtelmem sem volt arról, hogy az életem valójában még kezdetét sem vette. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy megérkezzek, hogy elinduljanak bennem azok az érzések és vágyak, amelyeket igazán csak egy férfi érezhet, és amelyek a házasságomból sajnos mindvégig hiányoztak; ahhoz, hogy végül tényleg rátaláljak saját magamra, vissza kell térnem Bogolyfalvára és belebotlani a nőbe, akit évekkel ezelőtt egyszer már elhagytam. A Sors fintora talán, hogy bár elhagytam őt, tudtomon kívül azután is, végig csak rá vágytam. Nagy kerülőt kellett megtennem azért, hogy most újra foghassam a kezét, érezhessem az illatát és hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdemes volt. Az út ugyanis a kevéske boldogság mellett vitával, tehetetlen dühvel, önmarcangolással, és fogadalomszegéssel volt kikövezve. Az én nagy kerülőm egyet jelentett azzal a nagy árral, amit nem egyedül én, hanem mindenki más is megfizetett, akihez közöm volt. - Igaza van Keksznek - szólalok meg rögtön Nasi után, miközben leplezetlen vigyorral átsandítok Nadine-ra. Natashának persze nincs szüksége segítségre, ő jóformán rám se bagózik, inkább kitartóan kérleli tovább a barnaságot, és közben bőszen rángatja is a kezét, hátha megmozdul már végre, és táncol vele egy kicsit, hát lécci-lécci', a balancét - azaz mérleglépést - még apa is meg tudja csinálni!, mondja kislányos hangján, és úgy néz Nádjára, mint aki mindjárt sírva fakad. Chris egy ideje már a nyakamban ül, és fejét a fejemre hajtva, elismerő türelemmel figyeli a magát mindig produkáló húgát. Egyedül halk, kissé talán unott sóhajait hallom, és azt érzem, mikor jobb híján a hajamat kezdi piszkálni. - Tudjátok mit? Ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk Chrisszel, hogy táncolnak a vérbeli balerinák... ööö... balettfiúk... Igazság szerint fogalmam sincs hogy hívják a férfi balettművészeket, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy elengedve Nadine kezét belecsimpaszkodjak a vállaimat nyomó kissrácba. Nyelvemet kidugva szökkenek előre, és profi balerinákat meghazudtolva pörögni-forogni kezdek, aztán meg jobb lábamat egyenesen hátratartva előredőlök, majd visszaegyenesedve felhúzom a bal lábam, és talpamat a jobb combomnak támasztva pipiskedni kezdek. Karjaimat Chrisével együtt nyújtom magasra, és apró, igencsak béna mozdulatokkal próbálok forogni, hátha mosolyt csalunk így a kishölgy, no meg a kicsit nagyobb drágaság arcára. - A nyakamba ne merészelj hányni! - nevetve pislogok az ég felé, remélve, hogy meglátom a kis pöcsöst, aztán mielőtt valóban megtörténhetne az, amitől a legjobban tartok, inkább leemelem őt a nyakamból, és a túraútvonal első állomására már mindannyian a saját lábunkon érkezünk. Nasi, mint egy kis ragadós matrica, féloldalasan nekidől a guggoló Nadine-nak, és Chris is közel mellette, elnyíló szájjal hallgatja a fakopáncs hangját. Én hunyorogva pillantok körbe a fák között, majd visszanézve a kis társaságra, elkapom Nádja tekintetét. Épp ahogy ő, én is melegen elmosolyodom, és most először arra gondolok, hogy lassan talán készen állunk arra, hogy igazi család legyünk. - Tudjátok, melyik madár dobol a csőrével a fákon? - guggolok én is melléjük, majd Chris háta mögött átsandítva Nadine-ra jelentőségteljesen megcsóválom a fejem. Tátogva-suttogva folytatom. - Kizárt. Valszeg Hunter se tudja.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzemöldököm ráng egy aprót. Nem érti valamiért, de talán nem is várhatom el, hogy mindössze a második találkozásunk alkalmával megértse azt, amit elvárok tőle, ha elém kerül. Valakinek elég lenne egy találkozás ehhez, valakinek évek kellenek, és csak remélni tudom, hogy az előttem ülőnek nem a második opció szükséges. Nem szeretnék éveket elpazarolni egy olyan dologra, amelynek a kockázata egyre csak nő és nő, akárhányszor a szemem elé kerül. Félretéve minden kétes érzelmemet állok neki a gondolataimat szavakká formálni, hogy Ruben is megtudja miért is van itt valójában ma. Feladatot akart, amit én készségesen tolok felé az asztalon, és ajkaimra csal mosolyt az, ahogy figyel és bólogat. Nagyon helyes, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Hangosat és mélyet sóhajtok, ahogy visszakérdez, fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, és csak hagyom, hogy folytassa. Mondja, ameddig jól esik neki, én nem sietek, és mostantól ő sem siet sehova, mert amíg rá nem jön arra, amit kérek tőle, addig sajnálatos módon nem engedhetem el. Pontosan ezért nem véletlen a helyszín választás sem. A kijevi bárom a legnyugodtabb, még az ellenőrzések ellenére is, és az oroszok szeretik az ilyen helyeket, éppen ezért nem tesznek semmi olyat, ami azzal járna, hogy esetleg bezárják vagy kárt okoznának vele nekem. Tökéletes hely arra, hogy Rubent magára hagyjam, amint eljön az ideje, hogy áttanulmányozhassa az elé tett papírhalmot, míg én addig Budapesten intézem a dolgaimat. Jobb kezem ujjai járnak az asztallapon, a halk kopogás tölti meg az irodát, miközben minden szavát hallom és hallgatom Rubennek. Óvatos nevetés tör fel belőlem. Inkább az életét lenne képes elvenni, mintsem megmenteni. Már megtörtént, szerencsére ezzel nemigen kell már foglalkoznunk, mert Sébastien pontosan olyan precízen és profizmussal végezte el az eltávolítást, ahogy elvártam tőle mélyen magamban. - Én már tudom, hogy ki a használó, annak ellenére, hogy nem értek a rúnákhoz, de azt akarom, hogy te is rá gyere. Könnyebb lenne csak felkelni, megkeresni és elém hozni, tudom. De egyszer sem mondtam, hogy könnyű lesz – halvány, féloldalas mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy Ruben arcát fürkészem. Nagyobb szócsatára számítottam volna? Lényegtelen, akkor sincs más választása, mert addig nem megy sehova, amíg nem mondja el nekem a használót. – Szeretném, ha az agyadat használnád Ruben, mert mint mondottam egyszer, számomra nem fegyver vagy eszköz vagy, mint amit hiszel magadról. Azt szeretném, hogy megfejtsd, nem azt, hogy ülj fölötte és bámuld, mint egy fogyatékos – szisszenek fel hangosan, felső ajkam húzódik felfelé kissé. Hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel szólalok meg, szám szegletében bujkál a mosoly ismételten. Milyen vidám nap. - Kedves, hogy aggódsz az emberem életéért, de ő él és virul. Csak derítsd ki, ki az és hozd elém, ez a lényeg. És természetesen tisztában vagyok vele – és nincs más, ami lényeges lehet. Innentől kezdve más nem számít, mert a lavina elindult, és megállítani már nem lehet. Türelmes voltam és toleráns az egész helyzettel kapcsolatban, mert megkértek rá, adjuk meg a lehetőséget, ahogy eddig mindig tettem mindenkivel. Eleget tettem a kérésének, megadtam a választási opciókat az illetőnek, aki botor módon nem élt vele, így a lavina a hegy alján el fogja kapni és akkor már hiába könyörög majd bármiért is. Megbocsátásért? Kegyelemért? Megértésért? Számítani fog egyáltalán miért könyörög?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Mester & Yezebel - a pesti rezidencia Egy erős remegés fut át rajta, lépései szinte dübörögnek fülében, pedig olyan puhák, mint egy macska óvatos járta, mintha vadászna. De attól már réges-rég messze van, messzebb, mint hitte. Tompított lüktetés a világ, most csak egy szürke közeg, semmi, nem is érdekli, hogy a világnak mely szegletében létezik. Hiába került hatalmasat, talán épp ez sem elég ahhoz, hogy a tudatában ülő dolgoktól minél távolabb és távolabb lehessen. Mert nagyon is a földön jár, rettenetesen rideg módon van jelen, nyers és szinte fáj. Fáj is, hiszen kézben, amely már csak ernyedten lóg mellette, éles érzetként pihen a penge csókja, a hevenyészett kötés átázva, de már feketéllve rejti el a csípős, éjszakai hidegtől. Ruhái, mind egész külseje most már zilált, ingén és zakóján foltok, a nyakkendőt rég letépte onnan, nyitott gombok árulkodnak arról, hogy levegőt sem kapott talán. Minden rideg és szürke. Kerülve, gyalog éri el az épületet, a hopponálással meg sem próbálkozott, annyira érzi magában a mágiát, hogy jelenleg talán egy apró bűvésztrükkre sem lenne elég, az meg, hogy mit hagyna magából hátra, nem lenne a legjobb megoldás. Még ha jelenleg úgy is érzi, a vesztébe lovagol. Mert csakugyan, ahogy leültek a férfi szavai és a saját vihara, amely a józan esze és mindene ellensége, fagyos marokként szorultak bensőjére, mint felismerés, hogy talán akkor és ott rosszul, rosszat és rossz módszerben döntött. Vagy bármi. Minden. De nem menekülhet, mert annak kimenetele rosszabb lenne, mint bármi, amely ezidáig lejátszódott a fejében. Egy mély sóhaj, mellkasa is fáj, a levegő, mintha bordái törtek volna szilánkosra. A vihar odafent tombol, változatlan követelne áldozatokat, festene, alkotna, mozdulatai mégis lassúak, elcsigázottak, ráérősek. Jó vicc. Azonnal kiszúrja a muzsikát, amely átjárja a helyiségeket, automatikusan lépked arra, egyelőre senki sem érzékeli, hogy itt van, csak a biztonsági rendszerek, falak azok, amelyeken átcsusszanva reagálnak személyére. A dallamot, majd az ismerős hangot követi, de most nem kúszik gonosz mosoly ajkaira, amivel kimulatná a szórakozást, semmi sem. Olyan, mintha megint faragták volna. Lassan megállva követi tekintetével lustán a forgó, ringó alakot, orrát tölti be a cigaretta illata, fülében a ritmus, amelyre ujja ráng meg. Állat felemelve, kihúzott háttal figyel, mert bár fejben felkészült arra is, hogy ez élete utolsó estje, felvonása, büszke és hiú arra, ami, feszes tartása a külseje ellenére is tökéletes. Könnyű, mint elbukni. - Yezebel – szólítja meg végül és bár hangja halkabb, visszafogottabb, mint eleve harsány jellege általában, abban biztos, hogy eléri a füleket. Így kell hazavágni egy estét, ahhoz könnyen ért. A zenét nem kapcsolja ki, bár rettenetesen zavarja. Zavarja minden, még a szőnyeg mintája is, hiszen legszívesebben addig törni és zúzni, ameddig az egész világ nem tükrözi a benne uralkodó káoszt.
|
|
|
|
Martin Romberg Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos
osztályvezető úr RPG hsz: 229 Összes hsz: 630
|
Tobiasebédszünet | egy bisztró Vetettem egy gyors pillantást az imént becsukott könyvére is. Csalódottan állapítottam meg róla, hogy valami szakkönyv volt. Azt gondoltam volna, hogy munkán kívül kedvtelésből olvas, de úgy tűnt, mintha nem tudott volna kiszakadni a mókuskerékből, még a velem való találkozása előtt sem. Talán teher voltam, hogy bezsúfolt a napjába, de ezt nem vethettem a szemére. Nem vagyok gyerekes, nem fogok hisztizni. Csendben tűröm, ami jutott nekem. - Akkor jó - könnyebbültem meg véglegesen. Tíz perc, az nagyjából tényleg annyi kellett legyen, még ha nem is bíztam teljesen az időérzékében. - Elég ahhoz, hogy együnk - épp azért késtem, hogy végezzek mindennel. Visszafelé úgyis gyorsabban megyek. Így mondhatni nyertem egy kis időt, hogy ha szűkösen is, de végre vele lehessek. Fejben viszont állandóan csak számoltam. Átjárt egy furcsa érzés. Rég nem olyan kényelmes így, mint ahogy anno elképzeltem. Az egész teljesen máshogy alakult, s még jó valahol, hogy nem terveztem túl előre. Ez van, ezt kell szeretni alapon próbáltam élvezni az együttlétet. - Én is azt fogok - jelentettem ki határozottan. Talán azért, mert idő szűkében éreztem magam, és ez volt a legkevesebb, amin gondolkodni akartam. Dicsérte, épp ki is hozták, tényleg guszta volt, így hát ilyet kértem a személyzettől, hozzá ásványvízzel. - Szóval... eljöttünk. Milyen a munka? - kerestem a szavakat. Nem vagyok jó ebben, de tudtam, hogy neki sem az erőssége. Ahogy azt is, hogy nagyon kényelmetlen ez így, de nem érdekelt..
|
|
|
|
Dr. Riley Meyers Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló
jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus RPG hsz: 469 Összes hsz: 615
|
Anton, kedves Muszáj megcirógatnom a karomon megpihenő kezet, élvezve ismerős érdességét, követve vonalait. Valahogy mintha semmi sem lenne épp közöttünk, csak ez az érintés és a mozdulatban megbúvó melegség. Olyan bugyután túl tud néha csordulni a szívem ilyen apróságoktól, hogy azt sem tudom, hová tegyem hirtelen ezt a sok érzést. Meg kell szorítanom vállait, jó erősen. Meglepetése megmosolyogtat, s kiérdemel vele még egy puszit, lehunyt szemhéjára.* - Mhm. Mert veled alszom el és veled ébredek,-*s a kettő közt néha vele is álmodom, mintha a részegség elkísérne. Teljes természetességgel vallom be mindezt, habozás nélkül súgva nyakának bőrébe. A mozdulatra arra fordítom arcom, ahol kezét lóbálja, meglepetten fedezve fel ujjai között a szütyőt. A kérdésre finoman megcsócsálom a fülcimpáját, ahogy még nem átallja pörgetni is orrom előtt.* - Na várj csak,-*fenyegetem meg, mielőtt elhalásznám a szütyőt - csak hogy aztán könnyű léptekkel elszaladjak a táskámig. Ahelyett, hogy kibontanám a titokzatos ajándékot, némi turkálást követően macskaszerűen sompolygok vissza, markomban szorongatva valamit, amit előrehajolva tenyerébe csempészek.* - Előbb én,-*vágok elébe, mert az én ajándékom nincs becsomagolva - ha széttárja ujjait, azonnal látni fogja, hogy egy karikát kapott, rajta két kulccsal és egy mázas fém vörösbegy kulcstartóval. A nagy kulcs a bejárati ajtótól van, a kisebbik - ki tudja? Házam valamelyik rejtett titkához. Én viszont most tenyerem tartva rázom meg a szütyőt, kíváncsian várva, mi hullik bele.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Nathannak címezve ×××
Ahogy eltávolodik a kanapén ülőtől, a fókusza is kitágul. Már nem csak az ügyfelet látja, nem csak az eltávolítandó rúna lebeg a lelki szemei előtt. Ahogy tekintete Alfredre siklik, tucatnyi kérdés tör újra felszínre benne. Mégis ki ez az ember? Ahogy végre magának maradt a múltkori találkozó után, utánanézett a másiknak, már amennyire ez tőle telt. Sosem csinált még ilyet, nem kutakodott mások után, sosem érdekelték a hátterek, az előzmények, mindig csakis annyi, amennyit meg szerettek volna osztani vele. De hogy ő kutakodjon a másik beleegyezése nélkül? Soha. Most viszont ez is elérkezett, hisz elég drasztikus módon sodorta őket az élet egymás mellé egy rövidke időre. Mégis ki ez az ember? Ahogy eltávolodik tőle, figyeli a mozdulatait, az apró gesztusokat. Próbálja belelátni a tanácstagot, amivel kapcsolatban sejtései bebizonyosodtak. Egy megbízható, precíz és becsületes emberként illusztrálták, de mégis mennyi lehet igaz mindebből? Fogalma sincs, hogy milyen helyen vannak, de abban teljesen biztos, hogy nem Bogolyfalván és nem a Tanácstól próbáltak információt lopni... Nem, ez egy személyes ügy, ami teljes mértékben csakis Alfredhez köthető. Ha nincs is kifejezetten véleménye a másikról, pláne nem pozitív, azt elismeri, hogy őszintének hat. Legalábbis okot eddig nem adott arra, hogy másképp gondolja. De, hogy becsületes lenne? Minden attól függ, hogyan értelmezzük ezt a szót. Ha csak Sebi idehurcolását nézzük, nem feltétlen mondaná azt, hogy teljes fedhetetlenségre utal. De ha csak a kanapán ülő férfi arcára néz, ahogy teljes bizalommal nyújtja át az általa írt szerződést Alfrednek... Mégis ki ez az ember? Képtelen levenni kékjeit leendő ügyfeléről. Zavarba hozza az a végtelen odaadás, amit lát. Nem a félelem vezérelte a férfit, hogy magához intse Alfredet, ez tisztán látszik. Nincs megvetés, utálat a tekintetében, minden egyes porcikájából ordít, hogy ad a főnöke szavára. Mégis mivel volt képes ezt a fokú hűséget elérni? Mégis ki vagy te, Alfred Declaire? Kissé megemelkedik a szemöldöke, ahogy a férfi nevetése betölti a teret. Tekintetével észrevétlenül tartja fogva, elemez minden apró pillanatot, majd komolyságot tükröző arccal kíséri a mozdulatsort, ahogy visszaér mellé. Furcsa, de többet akar tudni. Kíváncsi a miértekre. - Valamit nem találtál megfelelőnek? - kérdi halkan, kissé még mindig ráncolt homlokkal. Tekintete keresi, kutatja a válaszokat, még mielőtt Alfred felelhetne. Mert a szavak nem mindig árulják ez az igazat. De a tettek kevésbé képesek hazudni. - Nem vagyok igazságszolgáltató. Véleményem szerint te sem, de vajmi kevés közöm van ehhez. Ha szólnék bárkinek, az sem gátolna meg téged, csupán még több ember kerülne bele feleslegesen a történetbe - mondja halkan, mintha csak egy ideje begyakorolt szöveget ismételne. Muszáj volt igazságot tennie saját magában, a saját tettei felett. Mert ha más felett nem is, saját maga felett hozhat ítéletet. Csendben hallgatja tovább a mellette lévőt, szavainak egy része elszáll, míg némely visszhangot ver benne. Mindeközben a kanapé előtt lévő asztalra fókuszál, így láthatja a férfit is, kissé elmosódva a peremvidéken. Látja, ahogy a pergament szorítva remeg a keze, hallani a papír zizegését is az olykor beálló csendben. - Mert nálad mindenkinek van választási lehetősége... - állapítja meg egy kis idő múlva, majd egy nevetős kis szusszanás is kitör belőle. Szeme sarkából pillant ismét Alfredre, majd abban a pillanatban indul meg a kanapé felé, ahogy a toll, munkáját bevégezve koppan az asztalon.
|
|
|
|
Allan Colton Fisher INAKTÍV
pultosfiú | ColeciCa RPG hsz: 307 Összes hsz: 621
|
Budapest VIII. | Műhely | február eleje | The Way HomeHatalmasat kéne változnom. Ölelem Emilyt, a szemem sarkából pedig figyelem a tesztet. Undorodom magamtól, hogy milyen kurva önző vagyok, hogy még most is csak az jár a fejemben, hogy nem anyagozhatok, ha a húgom terhes. Nem az, hogy az ő élete össze fog dőlni, hogy a kapcsolata talán romokban fog heverni, hogy igazából nincs is kapcsolata. Annak a gyereknek nem lenne apja. Én pedig a kurva kokszra gondolok. Kicsit jobban szorítom magamhoz Emset. Nem gondolhatok erre. - Ugyan - motyogom a hajába. - Ti vagytok a csajaim. Ti úgy szívattok, ahogy akartok. Szeretlek titeket. - Halkan mondom ezt, szükségét érzem, hogy elmondjam, és próbálom kiverni a fejemből, hogy rá akarok gyújtani. Tíz napos vagyok. Megsimítom a hátát, ismét a tesztre nézek. Még nem látszik rajta semmi. Holnap este el kell mennem csoportra. Állunk így, csendben. Óvatosan még ringatni is kezdem a húgomat az ölelésben, ahogy arra gondolok, hogy L biztos tudna segíteni gyerek-ügyben, elvégre neki is van egy, még ha utálom is ezt a gondolatot. Vagy legalábbis nem szívlelem. L ért hozzá, hogy hogyan bánjon velük, gondolom. Nekem is volt húgom, én is babáztam, sokszor bízták rám a kis fattyakat is, az alapokat tudom. Azt sosem tanultam meg, hogy hogyan lehet szeretni egy gyereket. A testvéred más. - Meg. - Kiránt a gondolataimból Ems hangja. Bólintok is, hogy elengedjem, és közelebb lépjek a teszthez. Oké, hogy is van? Először az ellenőrzőcsíkot kell megnézni, az jó... Ha két csík, akkor... van gyerek, ha egy csík, akkor nincs. - Ems... - Nézem a tesztet. Hiába, egy kicsit sem látszik második csík. Felemelem, közelről is megnézem, azért elég jó a szemem, fogó vagyok. Nézem, nézem. És nincs. - Ems, nem vagy terhes. - Halkan jön ki, még nem fogtam fel teljesen, hogy megkönnyebbülhetek. - Esküszöm, hogy nem látok második csíkot. Nézd meg. - Odanyújtom neki, valósággal a kezébe nyomom a tesztet. - Ez egy negatív teszt! Gratulálunk, kisasszony! - Hirtelen érzem meg, ahogy leesik egy nagy súly a vállamról. - Én minden évben meghallgatom ezt a HIV-teszten. - Sóhajtok. - Oké, figyelj, erre koccintanunk kell. Van alkoholmentes söröm.
|
|
|
|
Eördögh Lars Tobias INAKTÍV
Eat the rude | bloodhound RPG hsz: 287 Összes hsz: 3461
|
Annelie Fekete erdő, Németország A vizet elnézve figyeli a lányt, tekintete nem fókuszál semmire, fejét ide-oda ingatja, akár egy fülelő kutya. Nem érkezett épp felkészületlenül. Soha nem érkezik úgy. Tudja, hogyan néznek ki ezek a lények, milyen nyomot hagynak, hogyan viselkednek, hogyan kell bánni velük, ha jót akarsz magadnak. De nem fog úgy tenni, mint aki értene ehhez az egészhez. Munkában nem épp arról híres, hogy hallgatna bárkire is, de az más - ahhoz ért. Jobban, mint bárki más. Miért is hallgatna fél-inkompetens idiótákra, akik sötétben két kézzel nem találják a hátsó felüket? Itt viszont más a helyzet. Megbízik a lányban, s amennyire ő erre képes, szót fogad majd.
Hirtelen felegyenesedik s csöpögő kezét előre nyújtva visszaadja a kulacsot. - Ha valakivel találkoznánk, amiatt ne aggódj - féloldalas, semmi jót nem sejtető mosolyt ereszt meg a lányra. Soha nem ment rosszul neki a varázslás, sőt, gyanúsították már meg azzal, hogy túl gyorsan nyúl az átkokhoz. Persze ami másnak túl gyors, az neki bőven elégséges idő és információ. Nem tehet arról, hogy mások lassúak.
- Hát akkor vezess - fejével mélyet bólint s kitárja a karját arrafele, amerre megindultak a víz-szünet előtt.
|
|
|
|