Legkedvesebb élő védencem.

 - Miért, a szüleid tudják, hogy mi vagy? - nézett rá felvont szemöldökkel. Nem volt sok tapasztalata a témában, lévén az anyjával nem volt alkalma találkozni, apja pedig messziről kerülte az átlagszülő kategóriát,  de némiképp kételkedett benne, hogy minden házaspár vágya az volna, hogy kicsi lányuk esténként Drakula grófot játsszon. Then again, Seren menthetetlenül alulképzett volt ebben az egész családi fogalomkörben.
 - Ejnye, nem káromkodunk - dorgálta, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy épp lerúgták a máját. Minek az, győzködte magát, rengetegen jól elvannak a felével, egészen felesleges.
 - Mennyire? - húzta a lány agyát egy vigyorral, nem tudta nem kihasználni a helyzetet, ahhoz túl sok időt töltött rellonos közegben. Az ilyen megnyilvánulások egyszerűen adták magukat.
Végül megérkeztek, és Kath előnyére legyen szólva, meg sem nyikkant, amikor földet ért. Talán hozzászokott, hogy Seren közelében valahogy egy idő után mindig padlót - esetenként falat - fog, és nem azért, mert a férfi lehengerlő kinézetét látva lányos zavarában a lábai elé omlik.
Észrevette Kath viszolygását a hoppanálástól - nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, amilyen kétségbeesetten kapaszkodott -, de ez nem különösebben hatotta meg a férfit, elhatározta, hogy menniük kell, és mentek is.
 - Nekem is kell szórakozni - közölte egy szemforgatással. Igen, nyilvánvalóan csak önnön vidítására rendezte az egész helyzetet, mostanában úgyis el van kenődve kicsit, itt volt az ideje némi kikapcsolódásnak, nemde?
 - Eleresztenél? Nem érzem az ujjaimat - morogta, lévén Kath továbbra is úgy csimpaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe, és Seren tartott tőle, ha a lány tovább szorongatja, lerohad a keze. Pedig már úgy megszokta, szerette volna megtartani, de sajnálatos módon nem vámpírerőre tervezték, és a közkedvelt hasonlat ellenére is ki kell jelenteni, hogy nem, Seren ereiben nem gonoszság folyt, bár erről talán Kath jobban be tudna számolni.
 - Leveszem a köteleket. Van negyed órád, elintézed, amit el szoktál intézni, nem akarom látni. Ha végeztél, visszajössz ide, és visszaviszlek a kastélyba. Értve? - nézett a lányra, aki az előzőekhez képest egész normálisnak tűnt. Vagy legalábbis most már legalább nem veszett el minduntalan Seren szemében, sőt, nyakába sem akart ugrani, amit a férfi pozitívumként élt meg, mert hiába nem mutatta és szórakozott a helyzettel, még mindig nem könnyen bírta az olyan emberek közelségét, akikben nem bízott. Egyszerűen fizikailag nehezére esett és nem tudott mit tenni ellene.
Egy pálcaintéssel megszüntette a varázslatot, és őszintén reménykedett benne, hogy a szabadjára engedett vámpír nem az ő torkát nézte ki célpontul.
Nem, jutott eszébe. Ez nem volt igaz.
Feleslegesen hazudna önmagának: teljességgel hidegen hagyta az egész, inkább csak megszokásból vélekedett így, de most, hogy valóban megfordult a fejében az eshetőség, rájött, hogy a legkevésbé sem zavarná, ha így történne. Nem sok minden maradt, ami mást váltott ki belőle, mint teljes közönyt.

Megszokott megmentőm

-Apám bérgyilkos, nem sokat foglalkozott velem. -ingatom határozottan a fejemet. -Anya azt hiszi, élek.-úgy rántottam meg a vállamat, mintha éppen azt mondanám, hogy ez semmit sem jelent.
Pedig jelentett. Nagyon sokat. Nem tudtam, Seren mennyire van otthon ebben a család témában, de egy olyan embernek hazudni, aki világ életünkben hazugságok között nevelt fel, annyira nem is tűnt nehéznek. Miért kellene éppen nekem őszintének lennem hozzá, mikor ő még csak meg sem erőltette magát, hogy hasonló gesztusokat mutasson felém? Minden esetre úgy tettem, mint akit érdekel, hogy mit gondolnak róla mások... egy ideig, azután felhagytam ezzel az önkínzási módszerrel. Szép volt, jó volt, de ennyire én sem vagyok mazochista.
A menekülési módszereim kifejezetten gyengék voltak. Nem tudom, ki az, akit már hasonló módszerrel végigcipeltek egyszer az iskolán, de szerintem egy életre megjegyezte az esetet. Pláne, ha Seren volt az, aki cipelte. Komolyan mondom, meg nem fordult volna a fejemben két órával ezelőtt, hogy én így fogom elhagyni a kastélyt a mai este folyamán. Nem tudom, mit gondoltak azok, akik láttak minket, de határozottan semmi jót.
-Dehogy, csak bővítem a repertoárom. -adtam magyarázatot, miközben kifelé haladtunk.
A rugdosódást egy ideig szüneteltettem, mert nem voltam egészen biztos benne, hogy  a férfit melyik belső szervétől sikerült az elmúlt pillanatokban megszabadítanom. Nem mintha különösebben lényeges lett volna, éppen csak nem szeretek félmunkát végezni. Tehát, ha egyik vese, akkor sajnos a másikat is vinnem kell vele.
-Ne akard tudni! -vicsorítottam akaratlanul is.
Egy ideje már tudtam, hogy Serennel egyáltalán szóba állni kész öngyilkosság, csak éppen figyelmen kívül hagytam ezt  tényt. Mintha így semmi bajom sem eshetne. Nos, hatalmas szerencse, hogy vámpír vagyok, így a találkozások bizonyos közegekkel nem túl mélyen érintenek.
Úgy kapaszkodtam a férfibe, mintha az életem múlna rajta és ez valamilyen szinten helyre rakott. Sokkal könnyebbé vált a gondolkodás és a tisztánlátás. Egy ideig legalábbis. Csakhogy nem tudtam,mi az a bizonyos időkorlát, amit nem szabad átlépnem, különben ismét Seren nyakában landolok.
-Dehogy eresztelek! -szisszentem fel. -Ha már akaratom ellenére elrángattál, viseld a következményeket! -nevettem fel egészen halkan.
Volt bennem valamennyi Katherine az elmúlt időszak eseményeinek ellenére. Mintha az, hogy kijutottam a kastélyból és nem Seren illatát érzem mindenhol cseppet segített volna. Valószínűleg így is van, de azért Lyra mérge továbbra is ott munkál bennem. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy emiatt történt az egész.
Elvégre ki van zárva, hogy nekem érzelmeim legyenek Seren irányába, nem igaz?
Bólintottam, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott és abban a pillanatban, ahogy szabad lettem magára hagytam a férfit. Ennek igencsak egyszerű oka volt, mégpedig, hogy semmilyen körülmények között sem szándékoztam elásni Seren holttestét; bár jobban meggondolva, elég lett volna odaadni Notharték cuki kiskedvenceinek... vagy ő magának.
Végigsuhantam a kihalt utcákon és olyan egyedet kerestem, aki magányos és lehetőleg minél gonoszabb. Körülbelül a harmadik sarkon sikerült is belefutnom az alanyomba -mert ugye az elveimet nem adom fel, annak ellenére, hogy éppen nem vagyok saját magam. A választottam egy férfi volt, unalmas vérrel, unalmas élettel. Nem mondhatnám, hogy különösebben felpezsdített volna a vére, de a tudat, hogy nem adtam ki magamból azonnal, megnyugtatott. Gyorsan intéztem el a dolgot és módosítottam cseppet a memóriáját, mielőtt visszatértem volna Serenhez.
Nos, ekkorra lettem csak igazán dühös. Magamra is, őrá is és úgy az egész világra. Merthogy szépen lassan tisztulni kezdett a kép. Tehát egyik pillanatról a másikra megjelentem Seren előtt és az első kezembe akadó dolgot vágtam hozzá -ami jelen esetben egy közlekedési tábla volt és csak imádkozhattam, hogy kitérjen előle.
-Hogy tehetted? -csattantam fel. -A fél iskolán végigcipeltél! Szerinted ezek után mennyire leszünk pletykatéma? Komolyan mondom, mintha te nem tudnád, mennyire imádnak az emberek ott pofázni! -azt hiszem, valamikor a mondat közepe felé repült el a kezemből egy cserepes növény.
Nem emlékszem, honnan loptam, de ott volt.
És legfőképp, nem magam miatt aggódtam, hanem Lyra miatt. Ismertem az érzéseit és ez a helyzet így nagyon nem tetszett.

Angry bird


 - Bájos. - Ez volt minden hozzáfűznivalója a témához. Hogy a lány miért hazudott, semmi köze nem volt hozzá, és valljuk be őszintén, annyira nem is kötötték le senki családi perpatvarai, bár azért az érdekelte volna, hogy létezik, hogy a nő ennyire vak, és nem veszi észre, hogy csemetéje nem vesz levegőt és nem, az almáslepényből sem kér, inkább csócsál egy kicsit Bodri kutyán, vagy a szomszéd Jenő bácsi lábszárán.
Mindegy is, tudta ő, hogy nem profi ebben a családtémában, kellett neki belekontárkodni.
A férfi nem zavartatta magát túlzottan a bámészkodó szemek láttán, ahogy azt sem nehezményezte nagyon, hogy Katherine minden erejével a szabaduláson van, mert a legjobb, amit elérhetett, az volt, hogy a folyosó kőpadlóján köt ki, ahol aztán hernyóaraszolásban haladhatott volna tovább, amerre szeretett volna, merthogy ha Seren besokall, akkor mindenféle szívfájdalom nélkül hagyja a keleti szárny közepén, és ha nagyon kivívja maga ellen a sorsot, még néhány rácsot is varázsol köré, hogy a cirkuszi bámészkodásnak megfelelő keretek között legyen lehetősége lezajlani.
Erre azonban nem lett végül szükség, viszonylag problémamentesen érkeztek meg Budapestre, már ha nem vesszük problémának az apró tényt, hogy Kath szövetelhalásra ítélte az alkarját. Valószínűleg nem kapta meg a memót, hogy a közönséges embereknek a testükre hiánytalanul van szükségük, nem úgy mint neki, akinek csak azért vannak még szervei, hogy ne fűrészporral kelljen kitömni.
Igaz, ha még sokáig szorongatja Seren kezét, a következő állomásuk a taxidermia lesz.
 - Ejj már, nehogy azt mondd, hogy vámpír létedre félsz a hoppanálástól - próbálta jobb belátásra téríteni a lány satuujjait. Képzeletében valahogy mindez úgy mutatott, hogy a vempek csak a náluk nagyobb és csúnyább vérszívóktól félhetnek, minden egyéb, földi dolog elhagyta őket halálukkal.
Hát, szemmel láthatóan nem. És ha számításba vesszük, hogy a férfi úgy vette észre, Kath Lyrától is fél - vagy legalábbis tart tőle valamennyire -, semmiképp nem állja meg a helyét a teóriája.
A kivéreztetést ezúttal is megúszta, Kath nem ugrott a torkának a minutumban, hogy eleresztette, hanem rendes vámpírlányként keresett magának valami jóravaló fiúcskát, akit aztán kiszipolyozhatott és egy sikátorban hagyhatott a patkányoknak - vagy legalábbis Seren valahogy így képzelte el az esetet. Várakozás közben leült az útpadkára, és mivel sikerült egy néptelen kis közt választania a megérkezésre, kóbor macskákon kívül nem akadt társasága.
Ujjai között szórakozottan forgatta a pálcát, nem várt semmi jót Kath "ébredésétől", és mivel az elemi mágia újbóli használatáról lényegében le is tett, arra pedig már nem volt ideje, hogy fokhagymafüzért és karókat vásároljon, maradt a pálcás megoldás.
És amikor meglátta a felé repülő tárgyat, úgy vélekedett, remek döntés volt.
Kath érkezése nem szúrt neki szemet, ahhoz túl gyors volt, hogy emberileg érzékelhető legyen, legfeljebb egy kis villanásra figyelhetett fel, de a kecsesen Seren felé hajított böhöm nagy alumínium már felkeltette a férfi figyelmét is, és csak a sokéves gyakorlatnak köszönhette, hogy a tábla széle nem a frontális lebenyével kötött mélyreható és egész életre szóló barátságot, hanem a betonnal.
Szemügyre vette a földön heverő tárgyat.
 - Behajtani tilos? Nem ezt az üzeneted adtad egy fél órája - jegyezte meg, de nem sokat gondolkodhatott a női lélek különös kifejezésmódján, mert a tábla mellé egy újabb repülő tárgy elől kellett kitérnie, melyet ezúttal szimplán megállított a levegőben, hogy megnézhesse, pontosan mi is az, amellyel becses kobakját meglékelni kívánták.
 - Egy cserepesvirág - konstatálta a maradványokat nézve. - Atombombára vártam, hol marad? - vigyorgott Kathre nézve, de láthatóan nem mutatott túl nagy hajlandóságot rá, hogy összekaparja magát az út széléről, pedig nem ártott volna visszamenni a kastélyba, bár előbb szeretett volna megbizonyosodni néhány dologról.
 - Ugyan már, az Edictumba csak olyan hírek kerülhetnek be, amelyeknek semmi köze a valósághoz - vonta meg a vállát. - Egyébként meg: és akkor mi van? - tette fel a kérdést, bár lehet csak azért volt ennyire zen ezzel a pletykadologgal kapcsolatban, mert lényegében az is címlapsztori volt egy időben, ha lement reggelizni, a "Levegőt vett! Szenzációs részletek Seren Keith magánéletéről, lerántjuk a leplet minden titokról! NEM VÁMPÍR!" típusú szalagcímek pedig egészen megszokottak voltak időről időre.
Mindezt szimplán azért, mert megátkozott néhány újságírót. Ez volt a megtorlás.
 - Mondd, hogy újra normális vagy, máskülönben vonattal jössz - jegyezte meg, és már csak azért sem köntörfalazott a kérdéssel, mert az előbbiekből ítélve ha Katherine agyahagyott, két perc múlva már megint a szemeiről fog ódákat zengeni, ami felettébb hízelgő, csak kár, hogy egy nem beszámítható állapotban lévő, méreg hatása alatt hablatyoló vámpírtól jött.

Maga a megtestesült nyugalom

Úgy döntöttem, nem oktatom ki Serent az emberi kapcsolatok mibenlétéről. Egyrészt, mert én magam sem voltam ember, másrészt, mert ő az érzelmek terén még annyira sem volt emberi, mint én. Pedig az már igazán nagy szó.
Gyűlöltem, amikor mindenki engem figyel, márpedig Seren vállán sikerült kivívnom a lehet legtöbb figyelmet. Köszönöm szépen, ez nekem egy életre elég is lett volna! Nem bírom elviselni,ha mások irányítanak, Seren pedig éppen ezt tette. Ő szabta meg, mit tehetek és mit nem. Ez egyrészről érthető, elvégre a tanárom, másrészről viszont, a mai napi egyetlen tanárt sem volt szerencsém látni, aki kicipelte volna a legkedvesebb vámpír diákját az épületből. Az meg, hogy végül a padlón kötöttem ki már a jól megszokott kapcsolatunk része volt. Legalább ezúttal nem lettem felpréselve a falra; ez is haladás!
Az, hogy kapaszkodtam Serenbe enyhe megnevezése annak a dolognak, amit éppen csináltam. Gyakorlatilag tudat alatt azon munkálkodtam, hogy letépjem a karját és majd megetessem a faluban valami bestiával. Nem tudatosan tettem, természetesen, hanem azért, mert egyszerűen rázott a hideg a hopponálás gondolatára is.
-Nem félek, csak sokkal jobban szeretek a saját lábamon közlekedni. -összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, hogy kitisztuljon a kép.
Szerettem volna abban a hitben tartani a férfit, hogy ezzel nem hozta rám a frászt. Márpedig sikerült neki. És ő ezt tudta is. Akkor meg minek töröm magam? Már annyira mindegy, hogy Seren mit gondol. Kevés embert engedek közel magamhoz, ő viszont közöttük van, tehát joga van látni a gyengeségeimet is.
Jó kislány módjára követem Seren utasításait és összeszedek egy szerencsétlent, akit különben még időm sincsen sajnálni, annyira sietek a dologgal. Hogy ennek mi a oka? Egyre dühösebb vagyok.
Gyakorlatilag repülök vissza a férfihez, hogy azután megismertessem közelebbről egy jó darab alumíniummal. Talán nem kellene ennyire felhúznom magam a megjegyzésén, de én mégiscsak én vagyok, neki meg tudnia kellett volna.
-Seren, te nem vagy normális! -ez csak kicsúszott a számon, majd a férfi orra barátságot köthetett az öklömmel.
Becsületemre legyen mondva, hogy igazán nem ütöttem nagyot, mert annak ellenére, hogy ez a megjegyzés nem esett jól, vigyázni akartam Serenre. Emberi mértékkel valóban fájdalmas lehetett a kis találka, de közel sem annyira, mintha minden erőmet beleadom.
-Majd legközelebb egy egész űrszondát vágok a fejedhez. -ajánlottam fel sziszegve.
Nem akartam én komolyabb összetűzésbe keveredni Serennel, mivel egyértelmű volt, hogy én járnék rosszul, de a kis megjegyzése sértette az önérzetemet, pláne mert kifejezetten nem én irányítottam. Tehát, ha igazságos akarnék lenni, akkor most elásnám valahova egy pár napra, csak hogy megtapasztalja, milyen az, amikor tehetetlen vagy. Egy kicsikét.
Edictum. Nagy probléma. Ha pedig mi belekerülünk, akkor nekem végem. Ki fognak filézni... nem örülnék.
-Persze, de ezen a helyzeten nincs mit tovább ferdíteni. -mutattam rá a nyilvánvalóra. -Egy külső szemlélő már éppen az esküvőnket tervezgeti!
Szívem szerint agyon csaptam volna egy vaslapáttal, amiért kirángatott az iskolából és nem is akárhogyan. Mert, ha még végighúz maga mögött a folyosón; persze, kereshetném később a becsületemet valahol a padlón, de még mindig jobb, mintha kicipel onnan.
-Ja, én vagyok. -sóhajtottam fel és lecsüccsentem mellé a padkára. -Az orrod megmarad? -pillantottam rá oldalról, hogy felmérjem az okozott károkat.

 - Aha - hagyta rá, nem érzett rá kényszert, hogy mindenképpen rávegye a lányt, hogy mondja ki, ami mindkettejük számára egyértelmű és nyilvánvaló. Valahol szórakoztató volt számára ez az egész helyzet, legalább egy-két órára kizökkentette a keserű nihilből, és szíve mélyén valahol hálás volt ezért Kathnek, még úgy is, hogy beismerni ezt akkor sem lett volna hajlandó, ha Cruciatus-átkot szórnak rá.
Azt mondják, rengeteg mindent meg lehet tudni egy nőről, ha az ember a kezét figyeli. Példának okáért, amikor egy kétméteres alumíniumtáblára akar felszúrni minden erejével, valószínűleg dühös.
Ugyanez az állítás akkor is elhangozhat, ha emberfeletti gyorsasággal az orrod előtt terem és mire pislognál kettőt, az emlegetett kéz találkozik az emlegetett testrésszel. Aláfestőzene: kellemes reccsenés.
A férfi arca megrándult egy pillanatra, de nem igazán adja jelét, hogy mélyen érintette volna a találkozás, ahhoz túl megszokott vendég volt nála a fizikai fájdalom.
 - Oké, eszt begértebeldeb - ismerte be - mármint hogy megérdemelte, ha nem lett volna egyértelmű -, kézfejével letörölve a vért az arcáról. Valamikor el kellett volna kezdenie számolni, hányszor landolt egyes személyek ökle az arcán, és most pontos statisztikákat tudna felmutatni a témakörben, de még mindig úgy érzi, hogy összességében kevesebb volt a jogos darab, mint amennyit puszta létezéséért kapott, vagy mert rosszkor volt rossz helyen. Bár igaz, ebben a kategóriában az orrtörés a legkisebb sérülései közé tartozott, többnyire az életveszélyes darabok lekötötték a figyelmét, érthetetlen okokból.
Egy pálcaintéssel helyrerakta a járulékos veszteséget, de véleménye szerint megérte, legalább Kath nem hozza őket további kényelmetlen helyzetekbe a Seren szemével kapcsolatos megállapításai révén.
 - Kérlek. A Voyager 1-et szeretném, az nagyon szimpatikus - osztotta meg a lánnyal a preferenciáit, elvégre csak nem tűrheti el, hogy valami mezei Pioneer kössön barátságot becses orcájával.
 - És? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel. Lehet, csak ő volt túl érdektelen az ilyesmihez, de egyáltalán nem tudta kihozni a sodrából a tény, hogy valaki esetleg hírbe keverheti a nevét Kathel. Amilyen pletykák róla a suliban keringtek, ez már nem tett semmi pluszt a hírnevéhez, sőt, talán még javított is kicsit a tendenciáin.
Egy bólintással konstatálta, hogy Katherine valóban önmaga lett, Seren orra pedig bőszen helyeselve alátámasztotta az ítéletet.
 - Ne aggódj, nem most tört először - biztosította a lányt, miközben feltápászkodott a kövezetről.  - Add a kezed. Hazamegyünk - nyújtotta felé a karját, és ha Kath elfogadta, eltűntek a differenciálatlan semmiben.

Doléance

Jézusom! Egészen összerezzenek amikor az egyik lakó köszönt engem. Oda pillantok. Szűz Máriám! Mi ez a vöröses megvilágítás? Mintha magát a gonoszt látnám, egy szép arcú lány személyében. Kicsit szégyenlősen néz, amit nem igazán értek, elvégre nincs mit szégyenkezni azon... ha valakinek egy piros folt röpköd a feje fölött... Elég empatikus vagyok, amúgy.
Egy fél percig biztosan csodálkoztam, úgyhogy feladta a sziára-várakozást, és megkérdezte lennék-e kísérleti alany. Ez a kérdés egyértelműen megfogja bélyegezni a nyaralásomat...
Legutóbb, még mugli koromban (így hívom a Bagolykő előtti létemet) állítottak meg az utcán; egy modellügynökségtől. Elhívtak egy találkozóra, ahova maguk a meghívók nem érkeztek meg... Hát igen... Lehet találtak jobbat. De ez a típusú meghívás valamivel komolyabbnak tűnt, látva a lány zavartságát.
-Nem akarlak megbántani, de ... - kezdek el egy nemleges választ, közben a fejem vakarom, és a mozdulat során meglátom a lány feje fölötti vörös kis manó testvérét. -Ez meg mi a fene?! - kérdezem leplezetlen csodálkozással. Lehet neki van hozzá valami köze... Áhá!
-Ezt te csináltad? - kérdezem a legkedvesebben. Nem haragszom rá, hiszem nincs miért haragudni... Nem szabadított rám egy bestiát, vagy ilyesmi. Ahogy ezt kigondoltam, a kis izék hirtelen megnőttek, és sárgává színeződtek. Még mindig a fejünk fölött repkedtek.
-Ezek meddig fognak nőni? - néztem kétkedve a lányra. Nem tűnt úgy, mint aki a helyzet magaslatán van, ha kísérleti alanyt keres a megoldáshoz, de ezek a kis izék még a végén ellepnek minket, ha tovább nőnek, úgyhogy kénytelen vagyok beleegyezni, ebbe a fura "küldetésbe"... Lássuk a medvét!
-Tudod mit... Benne vagyok! -ezt olyan hanghordozással mondtam, mintha legalább egy mugli-amerikai film főszereplője lennék, aki -"na jó"- veszi a fáradtságot, hogy megmentse hazáját... - Várom az utasításokat! - ó, ugyan... Dehogy várom! Azt várom, hogy megoldódjon ez a kis kellemetlenség. Egyáltalán mi történt pontosan? Most csak mi úszunk sárga fényben, vagy egész Mallorca? Mondjuk Mallorca, egész évben sárga fényben úszik; de nem úgy, mint most...
-Biztosan tudod mit csinálsz? - teszem fel a költői kérdést, kicsit félve.

  Thomas és Mesélő

Anglia
Sharlotte Johanson;

Anglia
Mesélő;

Valencia, Spanyolország
Előzmények
Yari
Ruci.

Valencia, Spanyolország - Mágusüdülő
Amanda <3

outfit.

Elisabeth - Anglia

Ian és Annabell tudatosan készültek a látogató fogadására: a házimanók gyönyörűen kipucolták a házat, frissítőket készítettek elő, már készült az ebéd is, és az ifjú pár a nappaliban olvasgatott csendesen. Ian ilyenkor érezte igazán, mennyire szerencséje volt Annabellel. A lány a lehető legjobb pillanatban bukkant fel az életében, és azóta mindig mellette volt, bármikor, bármiben támaszkodhatott rá. Mikor Ian rájött, mit követett el az apja, és hogy mi minden történt a múltjában, amit kellemesen elfelejtettek vele, Annabell volt az első, akivel megbeszélte. És megbeszélte vele nemcsak a múltat, hanem a kétségeit is a jövőt illetően, a félelmeit is meggyónta, hogy talán kettejük kapcsolata sem olyan, amilyennek gondolta, talán az is csak átverés. De Annabell mindig tudta, mit mondjon. Miután figyelmesen meghallgatta Iant, megnyugtatta. A több órás beszélgetés végére a férfi ismét úgy érezte, hogy rend van a világban, nem kell többé aggódnia. Aznap este a feleségét átölelve aludt el. Ezt a beszélgetést továbbiak követték, majd egy héttel később végül megírta a levelet Elisabethnek. Annabell ötlete volt, hogy hívják meg Elisabethet látogatóba - Ian felesége feltételezte, hogy a másik lány is kissé elveszve érzi magát, neki sem lehetett könnyű ez az egész.
Az olvasásnak álcázott mélázásból a kapucsengő hangja riasztotta fel. Ian azonnal felugrott, hogy ajtót nyisson, miközben megnyugtatta a feleségét, hogy ő nyugodtan ülve maradhat. Lassan akkora pocakja volt már, hogy csak gurulva tudott közlekedni: ez sok kis viccnek adott helyet kettejük között, de mindketten tudták, Ian mennyire gyönyörűnek találja a feleségét még így is!
- Szia, gyere csak beljebb - nyitotta szélesre az ajtót, hogy betessékelje Elisabethet. Mikor a fiatal nő belépett a házba, sután odahajolt, hogy megölelje, majd mire elengedte, Annabell is megérkezett. Természetesen nem tudott nyugton maradni most sem, pedig már nem kellett volna ugrálnia, mert már csak három hét választotta el őket a nagy naptól!
- Szia, Elisabeth, Annabell vagyok, örülök, hogy megismerhetlek - mosolygott barátságosan az újonnan érkezőre, majd ő is közelebb lépett, hogy megölelje.

Elisabeth

Ian, a mindig szolgálatkész férj az ajtót szélesre tárta, hogy Elisabeth be tudjon jönni. Miután beljebb terelte a régről ismert vendéget, gondosan megölelte.
- Nem is értem, hogy felejthettelek el - válaszolta mosolyogva. Furcsa volt belegondolni, hogy csak így elfelejthette ezt a lányt, aki iránt korábban annyi mindent érzett. De most, hogy immár az emlékei birtokában volt, és el tudott gondolkodni a dologról, Ian érezte, hogy bármennyire is szerette korábban Elisabethet, az csak fellángolás volt, és össze sem tudta hasonlítani azzal, amit a felesége iránt érzett, aki pont meg is érkezett az ajtóhoz. A férfi arcán kiszélesedett a mosoly, ahogy szemügyre vette, mennyire ragyogott a boldogságtól a felesége. A két nő megölelte egymást, és valahogy Iannek olyan megfoghatatlan érzése lett, mintha a múltja és a jelene békét kötött volna. De a csuda ért rá erre a szimbolikus maszlagra, mikor már javában zajlott a beszélgetés. Diszkréten a nappali felé terelte a hölgyeket. Elisabeth kérdésén zavartan nevetett egy keveset, hiszen ő sem tudta volna megmondani, melyik dolog volt a furcsább, hiszen össze sem lehetett hasonlítani a kettőt - mintha az ember a fagyit akarta volna összehasonlítani a madárürülékkel. Egyszerűen nem lehet.
- Hozhatok valamit inni? - kérdezte, miután megbizonyosodott róla, hogy a hölgyek kényelmesen helyet foglaltak a kanapén. Míg ő elment az italokat intézni, Annabell folytatta a beszélgetést:
- Ne is mondd! Egész mufurc volt, mikor megismertem! - emelte az ég felé a tekintetét, majd folytatta, kissé közelebb dugva a szőkés fürtjeit Elisabeth fejéhez:
- Azt hiszem, az volt számára a döntő, hogy leöntöttem egy pohár vízzel - vigyorgott cinkosan. Ian kezelhetetlen volt akkoriban, és bár mindketten tudták, hogy a másik az igazi, Ian nehezen volt csak hajlandó elfogadni az igazságot, kézzel-lábbal hadakozott ellene. A borogatás után Ian részéről jött még egy sor hiszti, közösen lenyomtak pár ordító-meccset, majd Annabell részéről jött egy sor hiszti. Akkor haraggal váltak el, de fél nap alatt lehiggadtak, és akkor leültek, és nyugodt körülmények között megbeszélték a dolgokat. Azóta még csak a hangjukat sem emelték fel egymással szemben.
- Veled mi történt az elmúlt időben? - kérdezte a szobába ekkor visszatérő férfi. Lepakolta a poharakat a dohányzóasztalra, majd ő is helyet foglalt az egyik fotelben. Pont hallotta a beszélgetés utolsó foszlányait, így mindenképpen új témára akarta terelni a szót, hiszen nem tudta, Elisabeth hogy viseli ezeket a régi emlékeket.

A tusa - 3. próba - 7 versenyző
Edictum szerkesztőség

Még egy hét sem telt el a sárkányok próbája óta, de maradék 7 bajnoknak ismét eljött az ideje, a harmadik bizonyítás. Ez a feladat sokkalta könnyebb és egyszerűbb, mint az eddigiek, és nem jár annyi veszéllyel. Itt inkább az eszükre kell hagyatkozniuk, és az ügyességükre.
A szokásos reggelizés után a zsupszkulcs a Nagyteremből nem vitte vissza a csapatot a Lakrészbe, helyette egy lakótelepszerű helyre érkeztek. A férfi mindenkit felállított libasorban maga mögé az egyik lakás kaputelefonja köré, és egy kód beütése után megnyílt alattuk a föld. És a legjobb az egészben, hogy a muglik ezt észre sem vették.
Nem zuhantak nagyot, bár nem valószínű, hogy mindenki talpra esett. Sötét volt, csak miután a fiatalok szeme megszokta a fény utáni sötétséget, akkor vehették észre, hogy egy fáklyákkal kivilágított úton kell követniük Maut. Vagy tíz percet sétáltak mire egy ajtóhoz érkeztek. Ahogy az feltárult, mintha ismét kiléptek volna a külvilágba, a fények és növények között egy magas, 8 szintes épület meredt az ég felé.
- Hát bajnokok, a harmadik próba az Edictum szerkesztőségében fog zajlani. A feladatotok nem más, mint hogy jussatok be, mindenki külön emeletre menjen, és közben legyetek nagyon körültekintőek, mert lesznek akik nem látnak szívesen itt idegeneket... Na már most. A feladat pedig, hogy keressetek egy eldugottabb helyet, és írjatok egy kitalált pletykát valamelyik versenytársatokról, majd küldjétek el a nyomdába. Ezután pedig igyekezzetek ide vissza, mert gyorsaságra fog menni az egész. És mehettek - kezével a bejárat felé intett, hogy mehetnek, és kezdjék el minél előbb a dolgot.
Ő maga leült egy fa árnyékába, és a napszemüvegét feltéve olvasni kezdett egy régebbi Edictumot.

//Egyelőre csak induljatok el valamerre az épületben, és majd kaptok egy személyre szóló akadályt, mint az erdősnél. A megírt cikkeket pedig majd a következő hszbe tegyétek bele!//

  

 Kicsit meglepte, hogy ilyen hamar elérkezett a következő próba, és nagyobb kivitelű gyakorlás nem előzte meg. Sőt, egyáltalán nem. Kiheverte a sárkánnyal való találkát, és azt is, hogy tovább is jutott, nem háborodott fel a gyorsaságon sem, csak meglepődött. Ezek után már nem tudja elképzelni, mit hoz a harmadik próba. Pedig meg volt róla győződve, hogy most még keményebb lesz, de akkor talán mégis tévedett? Majd kiderül.
Így, mivel nem tudta mi vár rá, utolsó reggeli címen tömte tele a hasát, intett búcsút a Nagyteremnek, hiszen a mókus tudja, milyen verembe lökik be őket, majd várt, hogy visszainduljanak, vagy épp, el. De a lakrész most kimaradt, kikerülték, helyette egy igencsak fura terepre érkeztek. Körbetekintgetett, próbálta kitalálni, hogy mégis hova cipelték őket, de a terep túl emberi volt ahhoz, hogy ettől komolyabban tartani lehessen. Vagy csak illúzió, és most jön a neheze?
- Éljen, kirándulunk. - bökte oda egyik mellette állónak, miközben sorba álltak, mint az ovisok, és megindultak előre. Magában jót mulatott azon, ahogy most kinézhetnek, ahogy a kívülálló láthatja a kis csapatot, akik hűen követik a vezért, akár a halálba is. De minden túl nyugodt volt ahhoz, hogy ilyesminek tűnjön, a kapu pedig, ahova beálltak, már csak a hab volt a tortán. Nem ért a mugli dolgokhoz, sosem értett, és a kaputelefon neki egy komoly rejtély. De csak kétes pillantással illette, és mire bármit szólhatott volna, zuhantak egy sort. Egyensúlyát elveszítve kalimpált párat, mikor megérkezett a földre, nem sok kellett ahhoz, hogy fenékre huppanjon, de végül csak visszaküzdötte magát egyenesbe. Miután szusszant egyet, és a többiek is rendbe szedték magukat, a többiekre tekintett, majd végül a férfire, aki már részletezte is, hogy mi vár itt rájuk.  
- He? - csúszott ki a száján, amikor is megértette a feladat lényegét, de közben azért örült, hogy lesz, akit majd jól szemközt átkozhat. Bár kérdés, mire, kire utalt épp. Amint kiadta az útját Maurice, már fordult is sarkon, kezébe véve a pálcáját és előretörtetve indult meg, hogy belépjen a szerkesztőségbe.
- Ehh.. szép kör lesz.. - morogta magában, miközben körbetekintett, és sietős léptekkel megindult, hogy birtokba vehessen egy emeletet minél hamarabb és elkezdhesse a próbát. De addig be is kell jutni, no meg el is. A bejáratot egyszerűen, minden bűbáj nélkül nyitotta ki, elsőnek könnyedén átlépve egy akadályt, az ajtót, a többi pedig még csak most jön, ahogy megindul egyre beljebb kitartóan haladva az harmadik emelet felé.

A sárkányos kalandot Sofi jó néhány sérüléssel élte túl. A legtöbb csak karcolás, vagy kisebb seb, de a karján egy hatalmas vágás éktelenkedik. Szerencsére azonnal kapott megfelelő ellátást, ahogy a lakrészbe ért, így várhatóan nem marad heg utána. De egy kis idő kell, mire teljesen meggyógyul. Most a seb valami spéci, mágikus cuccal van leragasztva, ami nem zavarja a lányt a mozgásba. Viszont ha megemeli a karját, az eléggé fáj és húzódik neki. Jobb karja viszont sértetlen, így azzal bármit meg tud csinálni. Még jó, hogy jobb kezes. Bár ha szüksége lesz a bal kezére, akkor majd legyűri a fájdalmat. Sosem lehet tudni, hogy mit tartogat számára a harmadik forduló.
Sofi kissé nyűgösen kelt fel aznap reggel, és minden rossz volt aznap neki. Azonnal ideges lett, és a plafonon volt. Aki csak rosszul nézett rá, azt kiosztotta. Nem volt jó ötlet ma kikezdeni vele, bár akkor sem az, ha jó napja van. Reggel a szokásos tusás felszerelését húzta fel, ami a hosszú cicanaci, és egy hosszú ujjú felsőt takar. Derekára tette az övet, haját copfba fogta, mint mindig. Zsebében ott lapult néhány dolog, amire lehet szüksége lehet, valamint a pálcája.
Reggeli után azonnal indultak is a helyszínre, ami egy zsúfolt nagyváros volt. Nagy valószínűséggel Budapesten kötöttek ki. Sofi csak egyszer járt itt életében, akkor sem túl sok időt, így nem volt túlzottan ismerős neki a környék. De nem is tartózkodtak sokat a muglik között, hanem egy zuhanás, és 10 perc séta után megérkeztek a tett színhelyére. Maurice elmondta a fontosabb tudnivalókat, majd útnak eresztette a versenyzőket. Sofi nem kicsit volt meglőve a pletyka miatt. Személy szerint utálta a pletykákat, és még sosem kellett neki ilyesmit írnia. Szóval azt sem tudta, hogy hogyan álljon neki a dolognak. Ötlete sem volt arról, hogy kiről, arról pedig még annyi se, hogy mit írjon. Hatalmas sóhajjal lépett be Benji után az épületbe. Hallotta, amit a srác mond, és le is reagálta egy "Bizony, az lesz!"-szel, majd haladt tovább.
- Enyém a második emelet! - kiáltotta el magát, majd kissé tempósabb léptekkel indult meg a lépcső felé, hogy bevegye a második szintet. Óvatosan haladt felfelé, pálcája pedig csőre töltve várta az akciót a lány kezében, előre szegezve.

Tusa III

Leragad szemekkel, és kómás fejjel ébredtem fel reggel. Olyan gyorsan eltelt az idő, hogy kiment a fejemből, hogy ma van a harmadik próba. Felöltöztem, már amilyen gyorsan azt bírtam, megspékelve néhány nagy ásítással is. A környékemről már mindenki kiesett, így biztonságban voltam, hogyha leesnék az ágyból. Legfeljebb a kemény föld üt meg, és nem az egyik ellenfelem, amiért ráestem.
A reggeli után azonnal indultunk a próbára. Most is külső helyszín lesz, de amikor megérkezünk, nem ismerős a hely. Lehet jártam már a városban, de azt is tudom, hogy a varázslók szeretik elrejteni magukat a mugli szemek elől. Azért meglepődök, amikor egy kaputelefon pötyögik be a kódot, de sok időm nem marad, hogy megszemléljem a tájat, mert már zuhanunk is lefelé. Sikerült talpra érkeznem, de az egyensúlyomat nem tudtam megtartani. Gyorsan felkeltem a földről, hogy ne maradjak le a többiektől. Sétáltunk még pár percet, mikor egy épület elé érkeztünk. Maurice elmondta a feladatot, ami első hangzásra nem tűnik túl bonyolultnak, de visszagondolva az első próbára, nem bízok semmit sem a véletlenre. Miután mindenki megindult, elhatároztam, hogy valami alacsonyabb szinten keresek lehetőséget, de amint láttam az első három emeletet el is foglalták. Így feljebb mentem egy szintet, és a negyedik emeleti folyóson mentem tovább. Pálcámat már a belépés előtt elővettem, és lassan indultam meg előre. Remélem nem egy újabb Pogrebin fog a nyakamba ugrani azzal a szándékával, hogy felfaljon. Most a gyorsaság a lényeg, és emlékszem, hogy órákig sétáltam, mire megtámadott. Ha most is ez lenne, tuti kiesnék, így ha hátra is fordulok, és megpillantok egy követ, a biztonság kedvéért leátkozom.

III. forduló

Tusa - III. forduló

Anglia
Sharlotte Johanson;

3. próba

Benjamin észrevétlenül, szépen halad célja felé, amíg a padló egy részét borító szőnyeg szélére lépve ropogó, recsegő hangot hall, mintha valami apró ott eltört volna. Pár pillanattal később már ugyaninnen özönlő zafírkék rovarok csapata veszi célba a fiút, fajtársuk halála miatt kicsit sem boldogan. Ha nem akarja a következményeket, gyorsan kell reagálnia.

A 2. emeleten teljes csend uralkodik, Sofia lépteinek zaja is csak egészen közelről hallatszik, hála a régi padlónak. Egészen addig marad fenn a lánynak kedvező állapot, amíg apró figyelmetlenség következtében megbotlik, és elég nagy lendülettel az asztal lábának esik, amitől az azon található porcelánváza a virágokkal együtt leesik. Noha részben szőnyegen ér célba, hangja akkor sem kicsi. Arra pedig nem is gondol, hogy ezzel a tőle pár méterre lévő szekrény lakóját ébreszti fel szunyókálásából. Az ajtaja már nyílik is, és egy morcos házimanó lép elő. Oldd meg, és tegyél rendet magad után!

Kati emeletén jó páran munkálkodnak, ami önmagában nem is baj, hiszen mindenki annyira bele van feledkezve a munkába, hogy észre sem veszik az idegent. Körmölés, és motyogás hallatszik csak, és néha a szitkozódás, mert nehéz megfogalmazni a tökéletes cikket. A lány már majdnem elérte a célját amikor egy fiatal, túlbuzgó szerkesztő meg nem állította, és ezernyi kérdést zúdított a nyakába az újsággal, a cikkekkel, a pályafutásával, na meg az épülettel kapcsolatban. Nehéz lesz, de próbáld meg lerázni gyorsan, hogy ne fuss ki az időből.

Bia egy nyugodt, kihalt emeletre érkezik. Ahogy belép, máris félhomály és csend fogadja, az ablakok mind sötétítőfüggönnyel el vannak takarva. Ahogy közelebb megy, ls megbizonyosodik róla, hogy nincs mitől félnie, elhúzza a függönyt. Azt azonban nem gondolja, hogy talán nagyon régóta ki van halva ez a rész, és a függöny felső részébe egy nagy denevércsalád költözött, akik nem fogadják szeretettel a lányt. Páran közülük elrepülnek, de körülbelül 10 állat megtámadja. Kezdj velük valamit!

Domi pont arra az emeltre érkezik, ahol az újságírók pihenni szoktak. Ez a rész egy szépen kialakított tavacska szép virágokkal és növényekkel, és halakkal a vízben. Bámészkodás közben felfedezheti, hogy a tavacska mellett székek sorakoznak, és a vízesés tetején, egy kis placcon helyezkedik el egy asztal tele papírokkal. Juss fel oda, de vigyázz a kövekkel...csúsznak.

Robi a 3. emelten kap egy rajongót a nyakába. Egy 16 éves leányzó fut utána egészen az ötödikig, és kérdésekkel bombázza, azt nem tagadva, hogy mennyire tetszik neki a haja, meg a járása. Robi már kellemetlenül érzi magát, hogy nem hagyják dolgozni, ezért a lehető leggyorsabban benyit az első ajtón, ami azonnal be is csukódik utána. Egy sötét, poros, és teljesen üres kicsi szobába érkezett. Még világítás sincsen, az ajtó pedig bezáródott, és varázslattal nem nyílik. Juss ki valahogy.

Yar is egy sürgő-forgó társaság emeltére libben be. Az asztalok között sokan mászkálnak és futkosnak, a fejük felett mindenféle ketyere és üzenetek suhannak el. Állj meg szőke, igen, te ott! felszólításra meg kell, hogy álljon, jobb oldala felől egy bicegős öregúr közeledik felé egy nagy adag jegyzettel a kezében. Leülteti egy asztalhoz, és kiadja neki, hogy ezeket válogassa szét, van rá tíz perce, közben odaül mellé, és figyeli a munkáját, ahogy a pulicerpennájának hadarja a szöveget. Oldd meg valahogy a helyzetet!

//Írjátok meg a megoldást, és ha ez megvan, feltételesen folytassátok, és írjátok meg a cikket. Már jöhetnek a pletykáitok is! Ha végeztetek, mehet a nyomdába, és menjetek vissza Mauhoz.//

III. forduló

Sofi csendesen, megfontoltan és lassan halad előre a második emeleten. Folyamatosan pásztázza a környezetet maga körül, és igazság szerint várja, hogy mikor fogja megtámadni valami. Olyan nem lehet, hogy itt ne kelljen valamivel vagy éppen valakivel párbajoznia. Eddig minden fordulón történt valami érdekes. Az első körben szellemek elől menekült, majd kentaurok foglyai lettek. A második körben egy vérengző fenevad elé vetették őket. Tehát most is kell lennie valaminek.
A szint nyugodt, és kihalt, de biztos, hogy használják még, mivel nincs ellepve porral. Világosság van, mivel az ablakok előtt a függönyök el vannak húzva, így nincs szükség semmilyen varázslatra, hogy a lány lásson. Egyszer csak Sofi háta mögül valami zaj hallatszik. A lány azon nyomban hátranéz, és ezzel a lendülettel meg is botlik a szőnyegbe. Lába összecsuklik, és ő pedig elkezd dőlni előre. Hogy ne essen pofára, megkapaszkodik az asztalban, ami ennek köszönhetően megremegett, és a rajta álló váza hangosan csapódik a földön. Az összes víz kiömlik belőle, így beterítve a szőnyeget, és a váza darabokban hever minden irányban.
Sofi eléggé megijed a csörömpöléstől, és azonnal feláll, majd körülnéz, hogy jön-e valaki. Pálcáját végig maga elé szegezi, hogyha védekeznie kell, akkor azonnal tudjon. Egy ideig csend uralkodik, de egyszer csak a nem messze álló szekrény ajtaja nyikorogva nyitódik ki. Sofi kitágult pupillákkal, és lüktető erekkel néz abba az irányba. Tudta, hogy nem fogja megúszni szörnyek vagy lények nélkül. Igaza lett. Egy házimanó lép ki a bútordarabból, és eléggé morcosnak tűnik, hogy felébresztették. Az adrenalin ismét lüktet a lány testében, és azon nyomban lereagálja a helyzetet. Ahogy a manót megpillantja, azonnal küld felé egy Petrificus Totalust. Reményei szerint a most ébredt manó, még nem annyira éber, hogy azonnal levágja a helyzetet és arrébbhoppanáljon. Ha ez mégis megtörténik, és nem találja el a lány átka, akkor Sofi egy Geminioval megduplázza magát. Talán a manó megzavarodik, és még túl álmos és bágyadt ahhoz, hogy feldolgozza, hogy hirtelen kettő lány áll előtte, pedig az előbb csak egy volt. A duplázódás után Sofi nem vár semennyit, és újra egy sóbálványátkot küld a manó felé. Addig próbálkozik ezzel, amíg el nem találja a kis lényt. Ahogy sikerrel jár, azonnal a manóhoz lép, aki ettől haptákba vágta magát. A lány leveszi az övet a derekáról és összekötözi vele a manó kezeit, majd egy Digitus Arcust küld rá zárásként. Valamelyik könyvben azt olvasta, hogy a manók csak úgy tudnak hoppanálni, ha csettintenek, így ezt próbálta megakadályozni.  Ha ez is sikerült neki, akkor a manót, aki még mindig sóbálvány, beteszi a szekrénybe és rázárja a szekrényajtót.
Ezután gyorsan rendet tesz. Egy Reparoval megjavítja a vázát, majd visszateszi az asztalra, ahol az incidens előtt volt. Aguamentivel félig tölti a vázát vízzel, majd lehajol, összeszedi a virágokat, elrendezi őket, és beleilleszti a vázába. Evaporesszal eltünteti a vizet, ami a szőnyegre és a padlóra ömlött. Miután jól végezte a dolgát egy papírt és tollat kezd keresni, hogy le tudja írni a pletykát. Ha talált mindkettőt, akkor körmölni kezd. Miután megírta a pletykát, egy PLETYKAROVAT elnevezésű mappát kezd keresni valamelyik asztalon. Ha megtalálta, akkor legelőre beleteszi a pletykát, és a többit pedig eldugja az asztal egyik fiókjába. Így próbálta megakadályozni, hogy ne az ő pletykáját adják ki… Biztos módszer a többi éltüntetése. Amint végzett azonnal futásnak ered, és Mauriceig meg sem áll.

Pletyka: Olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a tusa két versenyzője hamar megtalálta a közös hangot. Ez a két illető pedig nem más, mint Yarista Palarn, és Turnman Katalin. Igaz, mindketten komoly párkapcsolatban vannak, de a tusa mégis összeboronálta őket. De természetesen ők próbálják titokban tartani, és folyamatosan tagadják, de egyre nehezebb elhinni, hogy ők csak barátok. A tusa első fordulóján is együtt indultak neki az erdőnek. Néhány néző elmondása szerint, Kati egyszer megragadta Yarista kezét, mert megrémült. A fiú hősiesen védte a lányt, és esze ágában sem volt elengedi a puha kezecskét. Nagy volt a rémület és az aggodalom mindkettőjük részéről, amikor elvesztették egymást. Kati enyhébb szívinfarktust kapott, amikor Yart és Robit párbajozás közben csípte el. Kiabált velük, hogy azonnal fejezzék be, de sajnos Yart aludni küldte a gonosz zöld. Kati természetesen nem hagyta magára újdonsült szerelmét, hanem nyugodtan várakozott mellette, amíg Csipkerózsika fel nem ébredt. Könnyen megeshet, hogy Kati még egy csókkal is megpróbálkozott, mint a mesében. A kentauros incidensnél is hűen kitartottak egymás mellett, és egymást segítve próbálták menteni a menthetőt. Záráskánt Yarista bemutatta hősies és férfias mivoltát, felajánlotta magát a kentauroknak, ha ők cserébe mindenkit elegednek. Nyílván a legfontosabb valaki Kati volt, de nem akarta ezt így kimondani. A fiú valószínűleg nagyon szerette volna ezzel is még jobban belopni magát a navinés szívébe. Ez sikerült is neki, ugyanis az első forduló után a két bennmaradt versenyző hevesen vetették magukat a másik karjába, és jó sokáig ebben a pozícióban maradtak. A lamure azóta is tart, mivel ha tehetik, akkor sülve-főve együtt vannak. Vajon mit szól mindehhez Amanda és Ákos?

Anglia

Home sweet home
Nate
'13.06.02

Aggódtam. Az utóbbi időben mindig találtam rá okot, pedig nem kerestem őket. Az aggodalom nem olyan érzés volt, ami egyszer csak megjelent, fejbe kólintott majd tovább úszott mintha nem is lett volna. Inkább rátelepedett minden gondolatomra, elnyomott bennem minden más érzést, ergo tompította őket. Mikor az egyik gond megszűnt, akkor jött a másik, soha nem lett könnyebb. Most sem lélegezhettem fel, ugyanis amire készültünk, az felér egy öngyilkos merénylettel. Egy mugli autóban gubbasztottunk hárman, igyekeztük húzni a pillanatot, ameddig csak lehetett. Bár az út lassú volt, nem épp zökkenőmentes és felettébb idegőrlő, legalább volt időnk  gondolkodni. Hogy miért választottuk a mugli közlekedést, abba még csak-csak beletörődtek. Azt hazudtuk, hogy nem akarjuk kitenni Christ a hopponálásnak, mert fél és esetleg valami baja lesz és aggódunk. Ez persze nem volt igaz és ők sem hitték el igazán, de belenyugodtak. Összevont szemöldökkel pillantok oldalra és Nathaniel keze után nyúlok, hátha belőle erőt tudok meríteni. Gyűlöltem azt, ami most ránk vár, de nem lehetett tovább halasztani. Ideje volt meglátogatni a kis családot. Itt volt az egész pereputty, nem csak a szűk család, mint a bemutatkozásunkkor, hanem a távolabbi rokonok és ismerősök is. Szerencsénkre, őket későbbre várták, de a kemény mag, akkor is a falak mögött rejtőzködik. Ahogy kinyílik a kovácsoltvas kapu előttünk és a szemünk elé tárul a hatalmas birtok lekapom a szememet a mellettem ülőről és kibámulok az ablakon. Még a sofőr sem tudta szó nélkül hagyni az impozáns környezetet, halkan füttyentett, a szemei kikerekedtek. Nem bírtam megállni, hogy ne horkantsak fel erre a reakcióra.
-  Végünk van.
Egy széles mosolyt küldök a mellettem ülő felé, majd megpuszilom Chris fejét, aki az ölembe ül és az ablaknak nyomja az orrát. Ő még nem tudja, mi vár rá, de szinte biztos vagyok vele, hogy ordítás lesz a vége, főleg ha meglátja a nagyanyámat, vagy Nate anyját. Ugyanis eddig sikerült megkerülnünk látogatást, mindig volt mire fogni, miért hagyjuk ki a visszautasíthatatlan ajánlatot. Valójában nem csak attól féltem, hogy megint ócsárolni fogják a kapcsolatunkat, ahhoz már hozzá voltam szokva. Sokkal jobban bántott az, hogy észre fogják venni, hogy nem minden megy flottul az utóbbi időben és elővesz a "mi megmondtuk..." kezdetű dumát. Az autó lefékezett a lépcsősor előtt, kinézve láttam, ahogy ott állnak, merev arccal, kiöltözve...kirázott a hideg.