Legkedvesebb élő védencem.

 - Miért, a szüleid tudják, hogy mi vagy? - nézett rá felvont szemöldökkel. Nem volt sok tapasztalata a témában, lévén az anyjával nem volt alkalma találkozni, apja pedig messziről kerülte az átlagszülő kategóriát,  de némiképp kételkedett benne, hogy minden házaspár vágya az volna, hogy kicsi lányuk esténként Drakula grófot játsszon. Then again, Seren menthetetlenül alulképzett volt ebben az egész családi fogalomkörben.
 - Ejnye, nem káromkodunk - dorgálta, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy épp lerúgták a máját. Minek az, győzködte magát, rengetegen jól elvannak a felével, egészen felesleges.
 - Mennyire? - húzta a lány agyát egy vigyorral, nem tudta nem kihasználni a helyzetet, ahhoz túl sok időt töltött rellonos közegben. Az ilyen megnyilvánulások egyszerűen adták magukat.
Végül megérkeztek, és Kath előnyére legyen szólva, meg sem nyikkant, amikor földet ért. Talán hozzászokott, hogy Seren közelében valahogy egy idő után mindig padlót - esetenként falat - fog, és nem azért, mert a férfi lehengerlő kinézetét látva lányos zavarában a lábai elé omlik.
Észrevette Kath viszolygását a hoppanálástól - nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, amilyen kétségbeesetten kapaszkodott -, de ez nem különösebben hatotta meg a férfit, elhatározta, hogy menniük kell, és mentek is.
 - Nekem is kell szórakozni - közölte egy szemforgatással. Igen, nyilvánvalóan csak önnön vidítására rendezte az egész helyzetet, mostanában úgyis el van kenődve kicsit, itt volt az ideje némi kikapcsolódásnak, nemde?
 - Eleresztenél? Nem érzem az ujjaimat - morogta, lévén Kath továbbra is úgy csimpaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe, és Seren tartott tőle, ha a lány tovább szorongatja, lerohad a keze. Pedig már úgy megszokta, szerette volna megtartani, de sajnálatos módon nem vámpírerőre tervezték, és a közkedvelt hasonlat ellenére is ki kell jelenteni, hogy nem, Seren ereiben nem gonoszság folyt, bár erről talán Kath jobban be tudna számolni.
 - Leveszem a köteleket. Van negyed órád, elintézed, amit el szoktál intézni, nem akarom látni. Ha végeztél, visszajössz ide, és visszaviszlek a kastélyba. Értve? - nézett a lányra, aki az előzőekhez képest egész normálisnak tűnt. Vagy legalábbis most már legalább nem veszett el minduntalan Seren szemében, sőt, nyakába sem akart ugrani, amit a férfi pozitívumként élt meg, mert hiába nem mutatta és szórakozott a helyzettel, még mindig nem könnyen bírta az olyan emberek közelségét, akikben nem bízott. Egyszerűen fizikailag nehezére esett és nem tudott mit tenni ellene.
Egy pálcaintéssel megszüntette a varázslatot, és őszintén reménykedett benne, hogy a szabadjára engedett vámpír nem az ő torkát nézte ki célpontul.
Nem, jutott eszébe. Ez nem volt igaz.
Feleslegesen hazudna önmagának: teljességgel hidegen hagyta az egész, inkább csak megszokásból vélekedett így, de most, hogy valóban megfordult a fejében az eshetőség, rájött, hogy a legkevésbé sem zavarná, ha így történne. Nem sok minden maradt, ami mást váltott ki belőle, mint teljes közönyt.

Angry bird


 - Bájos. - Ez volt minden hozzáfűznivalója a témához. Hogy a lány miért hazudott, semmi köze nem volt hozzá, és valljuk be őszintén, annyira nem is kötötték le senki családi perpatvarai, bár azért az érdekelte volna, hogy létezik, hogy a nő ennyire vak, és nem veszi észre, hogy csemetéje nem vesz levegőt és nem, az almáslepényből sem kér, inkább csócsál egy kicsit Bodri kutyán, vagy a szomszéd Jenő bácsi lábszárán.
Mindegy is, tudta ő, hogy nem profi ebben a családtémában, kellett neki belekontárkodni.
A férfi nem zavartatta magát túlzottan a bámészkodó szemek láttán, ahogy azt sem nehezményezte nagyon, hogy Katherine minden erejével a szabaduláson van, mert a legjobb, amit elérhetett, az volt, hogy a folyosó kőpadlóján köt ki, ahol aztán hernyóaraszolásban haladhatott volna tovább, amerre szeretett volna, merthogy ha Seren besokall, akkor mindenféle szívfájdalom nélkül hagyja a keleti szárny közepén, és ha nagyon kivívja maga ellen a sorsot, még néhány rácsot is varázsol köré, hogy a cirkuszi bámészkodásnak megfelelő keretek között legyen lehetősége lezajlani.
Erre azonban nem lett végül szükség, viszonylag problémamentesen érkeztek meg Budapestre, már ha nem vesszük problémának az apró tényt, hogy Kath szövetelhalásra ítélte az alkarját. Valószínűleg nem kapta meg a memót, hogy a közönséges embereknek a testükre hiánytalanul van szükségük, nem úgy mint neki, akinek csak azért vannak még szervei, hogy ne fűrészporral kelljen kitömni.
Igaz, ha még sokáig szorongatja Seren kezét, a következő állomásuk a taxidermia lesz.
 - Ejj már, nehogy azt mondd, hogy vámpír létedre félsz a hoppanálástól - próbálta jobb belátásra téríteni a lány satuujjait. Képzeletében valahogy mindez úgy mutatott, hogy a vempek csak a náluk nagyobb és csúnyább vérszívóktól félhetnek, minden egyéb, földi dolog elhagyta őket halálukkal.
Hát, szemmel láthatóan nem. És ha számításba vesszük, hogy a férfi úgy vette észre, Kath Lyrától is fél - vagy legalábbis tart tőle valamennyire -, semmiképp nem állja meg a helyét a teóriája.
A kivéreztetést ezúttal is megúszta, Kath nem ugrott a torkának a minutumban, hogy eleresztette, hanem rendes vámpírlányként keresett magának valami jóravaló fiúcskát, akit aztán kiszipolyozhatott és egy sikátorban hagyhatott a patkányoknak - vagy legalábbis Seren valahogy így képzelte el az esetet. Várakozás közben leült az útpadkára, és mivel sikerült egy néptelen kis közt választania a megérkezésre, kóbor macskákon kívül nem akadt társasága.
Ujjai között szórakozottan forgatta a pálcát, nem várt semmi jót Kath "ébredésétől", és mivel az elemi mágia újbóli használatáról lényegében le is tett, arra pedig már nem volt ideje, hogy fokhagymafüzért és karókat vásároljon, maradt a pálcás megoldás.
És amikor meglátta a felé repülő tárgyat, úgy vélekedett, remek döntés volt.
Kath érkezése nem szúrt neki szemet, ahhoz túl gyors volt, hogy emberileg érzékelhető legyen, legfeljebb egy kis villanásra figyelhetett fel, de a kecsesen Seren felé hajított böhöm nagy alumínium már felkeltette a férfi figyelmét is, és csak a sokéves gyakorlatnak köszönhette, hogy a tábla széle nem a frontális lebenyével kötött mélyreható és egész életre szóló barátságot, hanem a betonnal.
Szemügyre vette a földön heverő tárgyat.
 - Behajtani tilos? Nem ezt az üzeneted adtad egy fél órája - jegyezte meg, de nem sokat gondolkodhatott a női lélek különös kifejezésmódján, mert a tábla mellé egy újabb repülő tárgy elől kellett kitérnie, melyet ezúttal szimplán megállított a levegőben, hogy megnézhesse, pontosan mi is az, amellyel becses kobakját meglékelni kívánták.
 - Egy cserepesvirág - konstatálta a maradványokat nézve. - Atombombára vártam, hol marad? - vigyorgott Kathre nézve, de láthatóan nem mutatott túl nagy hajlandóságot rá, hogy összekaparja magát az út széléről, pedig nem ártott volna visszamenni a kastélyba, bár előbb szeretett volna megbizonyosodni néhány dologról.
 - Ugyan már, az Edictumba csak olyan hírek kerülhetnek be, amelyeknek semmi köze a valósághoz - vonta meg a vállát. - Egyébként meg: és akkor mi van? - tette fel a kérdést, bár lehet csak azért volt ennyire zen ezzel a pletykadologgal kapcsolatban, mert lényegében az is címlapsztori volt egy időben, ha lement reggelizni, a "Levegőt vett! Szenzációs részletek Seren Keith magánéletéről, lerántjuk a leplet minden titokról! NEM VÁMPÍR!" típusú szalagcímek pedig egészen megszokottak voltak időről időre.
Mindezt szimplán azért, mert megátkozott néhány újságírót. Ez volt a megtorlás.
 - Mondd, hogy újra normális vagy, máskülönben vonattal jössz - jegyezte meg, és már csak azért sem köntörfalazott a kérdéssel, mert az előbbiekből ítélve ha Katherine agyahagyott, két perc múlva már megint a szemeiről fog ódákat zengeni, ami felettébb hízelgő, csak kár, hogy egy nem beszámítható állapotban lévő, méreg hatása alatt hablatyoló vámpírtól jött.

 - Aha - hagyta rá, nem érzett rá kényszert, hogy mindenképpen rávegye a lányt, hogy mondja ki, ami mindkettejük számára egyértelmű és nyilvánvaló. Valahol szórakoztató volt számára ez az egész helyzet, legalább egy-két órára kizökkentette a keserű nihilből, és szíve mélyén valahol hálás volt ezért Kathnek, még úgy is, hogy beismerni ezt akkor sem lett volna hajlandó, ha Cruciatus-átkot szórnak rá.
Azt mondják, rengeteg mindent meg lehet tudni egy nőről, ha az ember a kezét figyeli. Példának okáért, amikor egy kétméteres alumíniumtáblára akar felszúrni minden erejével, valószínűleg dühös.
Ugyanez az állítás akkor is elhangozhat, ha emberfeletti gyorsasággal az orrod előtt terem és mire pislognál kettőt, az emlegetett kéz találkozik az emlegetett testrésszel. Aláfestőzene: kellemes reccsenés.
A férfi arca megrándult egy pillanatra, de nem igazán adja jelét, hogy mélyen érintette volna a találkozás, ahhoz túl megszokott vendég volt nála a fizikai fájdalom.
 - Oké, eszt begértebeldeb - ismerte be - mármint hogy megérdemelte, ha nem lett volna egyértelmű -, kézfejével letörölve a vért az arcáról. Valamikor el kellett volna kezdenie számolni, hányszor landolt egyes személyek ökle az arcán, és most pontos statisztikákat tudna felmutatni a témakörben, de még mindig úgy érzi, hogy összességében kevesebb volt a jogos darab, mint amennyit puszta létezéséért kapott, vagy mert rosszkor volt rossz helyen. Bár igaz, ebben a kategóriában az orrtörés a legkisebb sérülései közé tartozott, többnyire az életveszélyes darabok lekötötték a figyelmét, érthetetlen okokból.
Egy pálcaintéssel helyrerakta a járulékos veszteséget, de véleménye szerint megérte, legalább Kath nem hozza őket további kényelmetlen helyzetekbe a Seren szemével kapcsolatos megállapításai révén.
 - Kérlek. A Voyager 1-et szeretném, az nagyon szimpatikus - osztotta meg a lánnyal a preferenciáit, elvégre csak nem tűrheti el, hogy valami mezei Pioneer kössön barátságot becses orcájával.
 - És? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel. Lehet, csak ő volt túl érdektelen az ilyesmihez, de egyáltalán nem tudta kihozni a sodrából a tény, hogy valaki esetleg hírbe keverheti a nevét Kathel. Amilyen pletykák róla a suliban keringtek, ez már nem tett semmi pluszt a hírnevéhez, sőt, talán még javított is kicsit a tendenciáin.
Egy bólintással konstatálta, hogy Katherine valóban önmaga lett, Seren orra pedig bőszen helyeselve alátámasztotta az ítéletet.
 - Ne aggódj, nem most tört először - biztosította a lányt, miközben feltápászkodott a kövezetről.  - Add a kezed. Hazamegyünk - nyújtotta felé a karját, és ha Kath elfogadta, eltűntek a differenciálatlan semmiben.

Kath

A pesti váróban állva próbálta kisilabizálni, most akkor pontosan merre is tart a gép, amelyre látta Kath-et és az ismeretlen srácot felszállni. Nem tudta, hogy az idegen szintén vámpír-e, és ezért használják a mugli közlekedést, vagy nem tud elég jól hoppanálni ekkora távolsághoz - valóban nem egyszerű -, mindenesetre a gép felszállt, Seren pedig továbbra is a kiábrándító bűbáj hatása alatt mustrálta a feliratokat.  
Nem volt hülye, egy percig sem gondolta komolyan, hogy Kath betartja az ígéretét és tényleg nem megy semerre engedély vagy díszkíséret nélkül, de abban azért reménykedett, hogy legalább egy kis időt kibír anélkül, hogy tényleges hullát akarna gyártani magából.
A férfi abban kételkedett, hogy a rellonos puszta kéjutazást tervezett Norvégiába - igaz, a dögmeleggel szemben meglehetősen hívogatóan hangzott a lehetőség -, de még ha ez is lett volna a célja, választhatott volna jobb időpontot is.
Dehoppanált, a következő pillanatban pedig a birtok határán állt, s visszatért a lakosztályába, ahol összeszedett néhány hasznos holmit, azzal viszont gondban volt, hogy mi legyen Eirivel. Nem szándékozta csak így itt hagyni, de a gép még hosszú órákig repült, s mire neki is érdemes volt odaérni, már bőven le kell feküdnie a kicsinek, úgyhogy nem bízhatja rá Alexára vagy Kahlilra. Persze, megkérhette volna őket, hogy nézzenek rá időnként éjszaka, de akkor el kellett volna magyaráznia, hogy hová megy, és mint tudjuk, Seren nem kifejezetten az a típus, aki örömmel veszi a faggatózást.
Végül úgy logikázott, hogy egy-másfél óránál tovább nem fog tartani ez az egész, Eiri észre sem fogja venni, hogy nincs itt, és egyébként is hagy neki egy üzenetet, ha a lányka esetleg keresné Serent az éjszaka folyamán.
Gyorsan eltelt az a néhány óra; a hoppanálási ponthoz érve céltudatosan beleejtette magát a semmibe, majd kisvártatva halk, pukkanó hang kíséretében megérkezett a kiszemelt sikátorba. Néhány kóbor macska megriadva szaladt fedezékbe, ő pedig megindult a reptér felé. Út közben vett egy kávét az egyik éjjel-nappal üzemelő standnál, majd a kijárat közelében elhelyezkedett az egyik kültéri padon. Ujjait a papírpohárra fonva várta, hogy a két jómadár kilépjen az ajtón, s nem is kellett sokáig ücsörögnie tétlenül: néhány perc múlva felbukkantak, és kénytelenek voltak elhaladni Seren előtt.
 - Mit gondolsz, mit csinálsz? - kérdezte, hangjában némi kevéssé palástolt ingerültséggel. Felfoghatatlan volt számára, Kath miért nem képes megülni egy hónapig anélkül, hogy ne kísérelne meg passzív öngyilkosságot; hihetetlen színvonalat produkált, és ez a legkevésbé sem elismerő megjegyzés.
 - Ez meg ki? - kérdezte elővéve a jobbik modorát, a Kath-nél némiképp idősebbnek tűnő srácra pillantva, nem különösebb érdeklődéssel, de nem is megvetően, inkább csak érzékeltetve, mennyire mélységesen feleslegesnek gondolta a másik jelenlétét.
Merthogy akármit terveztek, ebből hazaút lesz, bizony.

Kath

Mindenféle különösebb reakció nélkül hagyta, hogy Kath átvegye a poharat és igyon belőle - csak tudná, minek, a koffein rá valószínűleg nem sok hatással van, de ha ez a lány szíve vágya, megkaphatja.
 - Japp. És jogosan - válaszolta, rámutatva a tényre, hogy Norvégiában voltak, nem pedig a sarki kisbolt előtt futottak össze, és fogadni mert volna, hogy a lánynak semmi keresnivalója itt. Az ő fogalmai szerint legalábbis semmiképp.
Egy bólintással elraktározta magában a bátyjáról szóló információt, valóban hasonlítottak egy kicsit - a tekintetük mindenesetre ugyanolyan volt, legfeljebb a fiú némiképp harciasabb szikrával nézte a világot -, de Seren felől a lány norvég szeretője is lehetett volna a jelenlévő, csak annyira foglalkoztatta a férfit, hogy detektálta jelenlétét és elkönyvelte, hogy az agyahagyás családi vonás.
Pillantásával követte a srác mozdulatát, de nem rántott pálcát vagy akár emelkedett fel a padról, amelyen ült - a kakaskodás nem az ő stílusa -, ellenben olyan hidegen nézett rá, melytől jobb napjain szó szerint megfagyott a levegő. Kath azonban gyorsan hárított, lényegében lefogva kissé forrófejű bátyját, majd útnak indította a fiút, Seren pedig meglepve látta, az milyen engedelmesen tűnt el a norvég éjszakában.
Átvette a papírt, hallgatva Kath hozzáfűzését; szürke íriszei gyorsan futottak végig a sorokon, és nem kellett géniuszi tehetség ahhoz, hogy megértse, mi folyik itt.
A felfedezés heveny önpusztítási ingert váltott ki belőle: nehezen döntötte el, hogy fejelje le a falat, vagy inkább ragadjon pisztolyt és lője magát fejbe, de ez az egész már fizikailag fájt.
 - Hidd el, a muglik nem különösebben zavarnak - rántott egyet a vállán, mielőtt még bármit is reagált volna a pergamenen olvasott sorokkal kapcsolatban. Igaz, még egyszer biztosan nem fog villámeregetésbe fogni varázstalanok orra előtt, de gondolkodásmódja nem sokat fejlődött. Legfeljebb törli az emlékeiket, nem nagy cucc, a minisztériummal meg foglalkozik utólag.
 - Briliáns terv, olyan jól megkomponált. Látszik, hogy időt és energiát fektettél abba, hogy minden részlet a helyén legyen, és semmi bukkanó ne jöhessen közbe. Hihetetlen, mennyit fejlődtél a legutóbbi alkalom óta - jelentette ki, hangjában mélységes gúnnyal. Nem értette meg, hogy lehet ilyen hülyeséget csinálni.
 - Szavamat adom, hogy nem káros az egészségre az esetenkénti gondolkodás. A bátyáddal most együtt próbálhatjátok ki, biztos van családi kedvezmény - tette még hozzá, ugyanis az egy dolog volt, hogy Kath fejjel fut a falnak, ráadásul teljesen önként teszi mindezt, az pedig egy másik, hogy bátyja - akinek elvileg vigyáznia kellene rá, vagy mifene, úgy hallotta, ez a testvéri felosztás működik - mindezt nemcsak hagyja, hanem asszisztál is mellé.
 - Előbb teszünk egy kis kitérőt...úgy hallottam, Norvégiában a börtönök és az elmegyógyintézetek is nagyon kényelmesek és biztos van vámpírrács, választhatsz, és monddcsak, te teljesen megvesztél? - kérdezte, csak amolyan marginális információként, elvégre mi sem normálisabb, mint rohanni azok felé, akik többen vannak, tapasztaltabbak, erősebbek, és főként: határozott céljuk, hogy ide gyere. Ennyi erővel csinálhatna magának egy transzparenst "ölj meg, járókelő!" felirattal, az valószínűleg gyorsabb lenne és kielégítőbb volna az eredmény is, de ki tudja, szemmel láthatóan Kath-nek nagyon tetszik, ha kínozzák, úgyhogy lehet mégiscsak ügyesebb volt itt kikötni.

Norvégia, Oslo
Kath

A választ egy szemforgatással díjazta; Kath úgy beszélt, mintha még soha, semmi nem történt volna az ilyen kiruccanásai alkalmával, és csak Seren csinált volna az egészből nagy ügyet, akire egyébként is jellemző volt, hogy túlféltette a diákjait, mert annyira törődő és decens lelkületű ember volt.
 - Miért, igen? Amint kiteszed a lábad a birtokról felügyelet nélkül, véres roncsként jössz vissza, bocs, hogy megvannak a kétségeim - mutatott rá, mert ez tényleg tendencia volt.
Az elregélt kifogások, melyek szerint mégis most volt a legideálisabb időpont a vámpírvadászhoz tett vizitre, nem különösebben hatották meg, lévén nem kellett feltétlenül ott lennie ahhoz, hogy tartósított húspogácsát varázsoljon a lányból.
 - Te pedig tényleg azt hiszed, hogy semmiféle védővarázslat vagy jelzőbűbáj nincs a házán, csak úgy elutazgat, anélkül, hogy bármi biztonsági intézkedést tenne az esetleges betolakodók ellen - nézett rá kétkedőn. Feltételezte, hogy az illető, akiről szó volt, nem volt teljesen eszköztelen a szakmában, még legálisan is rengeteg randa dolgot lehetett védekezésként használni, és még ha nem is értett hozzá, voltak cégek, amelyek ezt potom pénzért megcsinálták. Ha Kath képes is volt ezeken a bűbájokon észrevétlenül átjutni, ami erősen kétséges, lévén nem tudta hatástalanítani őket varázstudás nélkül, még akkor is belefuthat egy-egy megfigyelőrendszerbe, amelyek nem ordítozzák, hogy "most megvagy", épp csak közvetítik az információt a tulajdonos felé, aki igen gyorsan felbukkanhat. Akár többedmagával is.
A bátyjáról valóban nem ejtett több szót, ennek ellenére továbbra is megvolt a véleménye, s ez cseppet sem volt hízelgő, de nem tette szóvá. Az mindenesetre megfogalmazódott benne, hogy érdemes volna felvenni a kapcsolatot a sráccal, és átadni neki egy összeállított listát, mely a "Hogyan nem hagyjuk, hogy a vámpír kishúgunk temetőtöltelékké váljon" címet viseli.  
 - Elképesztő vagy - csóválta meg a fejét, és nem, ezúttal ez sem dicséret volt.
A lány hátat fordított neki és elrobogott anélkül, hogy visszanézett volna, ő pedig ezt kihasználva lovagias lelkülettől vezérelve nemes egyszerűséggel utánaküldött egy átkot, mégpedig az Illigót, ami nem túl feltűnő mugliszemmel sem, lévén mindössze annyi a hatása, hogy nem engedi a lányt egy másfél méteres körből kilépni.
De legalább most nem kellett megállapítania, hogy vajon mennyiben különbözik a norvég beton a magyartól, esetleg az olasztól.
Egy-két mugli kérdő pillantásától kísérve - az átkot kísérő fényt nem lehetett eltüntetni, de könnyen betudható volt annak, hogy szimplán káprázott a szemük, Serent pedig egyébként sem érdekelték túlzottan - belopta a közöttük húzódó távolságot, majd megállt Kath mellett.
Kedve lett volna közölni vele, hogy rosszabb, mint egy tizenkét éves hercegnő, már ami a hisztit és az akaratosságot illeti, de végül csak összefonta maga előtt a karjait, s némán várta, hogy a vemp felfogja az üzenetet: nem rohanhat fejjel a falnak.

Norvégia, Oslo
Kath

 - Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg ne úgy gyere vissza?! - csattant fel ő is, a lány hangneme egyszerűen irritálta. Kath pillanatok alatt képes volt úgy felhúzni, mint senki halandó eddig, de tekintve, hogy a lány nem is tartozik az említett kategóriába, talán nem is annyira meglepő. Mindenesetre határozott késztetést érzett rá, hogy a maradék kávét ne magába öntse, hanem a lány haját díszítse vele, vagy csak szimplán hozzávágja, de végül uralkodott magán, és csak ujjvégei fehéredtek el a papírpohár szorongatásától.
Elképesztő, hogy Kath még a firenzei eset után is képes volt lényegében vakon berontani egy vadidegen országba, hogy ő most itt mindent helyretesz, noha szemmel láthatóan gőze sem volt róla, hogy ezt milyen módszerrel fogja megtenni, de azért ő megy, elvégre mi baj történhetne?
Igaz, tényleg semmi, egyáltalán nem jellemző az ilyesmi.
 - Ezt te sem gondoltad komolyan - fortyant fel ismételten, bár nagyságrendekkel nyugodtabban, mint az előző alkalommal. - Halhatatlan vagy, nem ölhetetlen - tette hozzá egy szemforgatás kíséretében, annyira egyértelmű volt, hogy Kath meggyőződése, hogy a vámpírsága közel mindentől megvédi, pedig korántsem ez a helyzet.
 - Nem annak lett szánva - forgatta a szemeit, nem igazán akarta hagyni, hogy elviccelje a témát, egyszerűen nem volt rá vevő. Valahogy meg akarta értetni Kath-tel, hogy ha valakik vadásznak rá, egyszerűen nem az a megoldás, hogy a kezükre játszik és kirohan a nagyvilágba, mert így készpénznek vehette, hogy nem éri meg a húszat.
A rellonos láthatóan nem volt elragadtatva a ténytől, hogy nem mehet tovább, ahogy attól sem, hogy márpedig Serent nem lehet ilyen könnyen lerázni, akkor nem, ha nem tervezett önszántából is távozni, márpedig most nem készült csak úgy lelécelni. A kifakadást hallgatva megcsóválta a fejét, egyszerűen hihetetlen, mit le nem vágtak az utca közepén; még szerencse, hogy éjféltájt annyira nem volt nagy tumultus, hogy mindenki őket nézze, de kaptak néhány kérdő pillantást.
 - Ne legyél már ennyire gyerek, hogy lenne mindegy? - kérdezte felvont szemöldökkel. Ő nem készült nagymonológgal arról, hogy Kath fontos-e vagy sem, sőt, rendes esetben egy ilyen megszólalás után nemes egyszerűséggel hagyná is a másikat, had rohanjon a vesztébe, de...de a folyosón történtek után nem tehette ezt meg, ennyivel tartozott a lánynak. Akármennyire is profin tett úgy, mintha az ég világon semmi nem történt volna, nem felejtette el, hogy Kath min segítette át.
 - Értsd már meg, hogy nem az a lényeg, képzeld el, nem az éghajlat miatt hoppanáltam Norvégiába - válaszolta arra a megjegyzésre, hogy Kath nem készült a küszöbén toporogva a segítségéért esedezni, mert egyértelműnek vette, hogy a férfi számára ez teher.
Kedve lett volna megjegyezni, hogy márpedig jót tenne Kath-nek, ha néhány napra cellába dobnák és eltüntetnék a kulcsot, de volt egy olyan érzése, hogy a lány nem díjazta volna a humorát.
 - Amint lehiggadsz, elengedlek. Ha tiszta fejjel átgondolod, nem pedig dacból rohansz el, és úgy is menni akarsz, ám legyen, én nem fogok könyörögni - jegyezte meg. Tudta, hogy ezzel ultimátumot adott Katherine-nek, de nem érdekelte, a lányra bízta a döntést, hogy mit csinál, ő pedig ennek megfelelően készült reagálni, noha lehet, ennek az egésznek semmi értelme nem volt, és a lány bele sem gondol a helyzetbe, csak megy tovább.

Kath

Megcsóválta a fejét, de nem szólt; a szócséplés felesleges lett volna, nem lett volna értelme magyaráznia, ha Kath nem jött rá magától. Megkérdezte volna, hogy mégis mi erre a biztosítéka - mi garantálja, hogy nem lesz semmi baj? -, hiszen a dolgok egyáltalán nem így működnek, ám végül nem tette. Hiábavalónak érezte ittlétét, valószínűleg akkor is több eredményt érne el az észérveivel, ha a talpuk alatt futó macskaköveket próbálná meggyőzni.
 - Hallottad mit mondtál? Mi ez a "ha meghalok legalább..." duma? - kérdezett vissza ahelyett, hogy megmagyarázta volna, pontosan miért gondolja, hogy Kath úgy viselkedik, mint egy gyerek. Könyörgöm, ilyet senki nem mondhat komolyan, mert ez már tényleg üti a hiszti kategóriáját, attól pedig Seren villámgyorsan heveny orrvérzést fog kapni, ha Katherine folytatni kívánja.
 - Te teljesen menthetetlen vagy. Ez a mániád, vagy mi? De ha szeretnéd, hogy ahelyett, hogy bezárlak, inkább megismertetlek a norvég betonnal is, még bepótolhatjuk, az megfelelő megállítási módszer lenne? - vonta fel a szemöldökét. Most őszintén az volt a baj, hogy milyen módszerrel állította meg? Az volt a lényeg, hogy megállt.
 - Pedig azt mondják, egészséges - jegyezte meg. - Általában? - akadt meg a kifejezésen; ha emléke nem csalt, márpedig nem szokása, ez eddig egyszer fordult elő, és akkor igen jó indoka volt rá, úgyhogy nem értette a rágalmazó hangnemet.  
- Már megbocsáss, de felsorolnál nekem három alkalmat, amikor elfutottam bármi elől is? - vágott vissza, mert ez azért mégiscsak sértette a büszkeségét, ő nem szokott elfutni, vagy legalábbis nem olyan gyakran, mint ahogy azt a lány állította. Oké, hajlamos volt kerülni embereket - és a velük járó kényelmetlen helyzeteket -, de ez korántsem számított menekülésnek, és főként nem olyan gyávaságnak, mint ami a lány szavai mögött rejlett.  
Mégis, miért lenne itt?
 - Hát nem a kávéért, az biztos - húzta el a száját a fekete löttyöt szemlélve. -  Meg akartam nézni a fjordokat, úgy hallottam, nem rossz program. Szerinted miért vagyok itt? - dobta vissza a kérdést, lévén...tényleg...miért is volt itt?
Kath következő kijelentését hallva hitetlenkedve pislogott - na ez a vonulata a lány cselekedeteinek még nem kifejezetten hívta fel Seren figyelmét, úgyhogy némiképp nehezére is esett befogadni.
 - Kicsit más benyomást tettél, amikor megfordultál és elrobogtál azzal a kijelentéssel, idézem, "oda fogok menni, és megvárom, amíg te ebben megakadályozol". És ha éppenséggel tudni akarod, igen, baromira ellenzem, hogy folyton ezt csinálod - mondta, megnyomva az egyik szót. Ha esetleg nem fejezte volna ki eddig magát elég ékesen, mostanra Kath biztos lehetett abban, hogy a férfi nem akarta, hogy egy ilyen kaliberű meggondolatlanságba keverje magát.
 - Viszont nem vagyok senkid, hogy megszabjam, mit csinálhatsz - jegyezte meg, és elengedte a varázslatot, ami eddig fogva tartotta a rellonost. Eddigre úgyis rájött, hogy meggyőzni nemigen fogja a másikat - a bűbáj azt szolgálta volna, hogy Kath álljon meg és hallgassa végig -, annak pedig nem lett volna értelme, ha most fogja a lány kezét és elhoppanál: ideig-óráig talán eltünteti a problémát, de biztos, hogy nem lesz tartós.
 - Menj, ha akarsz. Ez az utolsó alkalom, hogy figyelmeztetlek, többször nem fogok beleszólni, sem követni. Te döntesz - mondta, de nem fordult meg, hogy elmenjen - merthogy nem fut el -, csak összefonta a karjait maga előtt, s várta a másik reakcióját.

Norvégia, Oslo
Kath


- Nyársald őket vissza - ajánlotta a lehetőséget egy vigyorral. Őt személy szerint teljesen hidegen hagyta, min csámcsognak a kastélylakók, elvégre valami mindig akad, ő pedig többször kerül a célkeresztbe, mint ahányszor nem, tehát sokkal könnyebb az élete úgy, ha az egészet egy az egyben ignorálja.
 - Nem elfutok, csak olyan elvárásokat raksz elém, amelyeket egyszerűen nem tudok teljesíteni - rázta meg a fejét. Voltak dolgok, amiket nem tudott másik embernek elmondani, vagy bevallani, gondolatok és emlékek, melyek megfoghatatlanul s talán észrevétlenül, de mindig ott vannak, Kath pedig valami sokadik érzéktől vezérelve hajlamos volt rájuk tenyerelni. Érzések, melyekre nem volt képes - bizalom, empátia, őszinteség -, mégis, mintha elvárás lett volna. Ezek előtt Seren tehetetlenül állt: nem tudott, nem akart változni, Kath pedig vagy elviselte, hogy falakba ütközik, vagy csak még több akadállyal találta szemben magát.
 - Tényleg hülyén hangzik - állapította meg egy vigyorral. - Mellesleg te döntöd el, része akarsz-e lenni a hullámvasútnak, vagy sem. Bármikor kiszállhatsz - vonta meg a vállát, lényegében szabad utat adva a lánynak, hogy ha kedve úgy tartja, nyugodtan lépjen ki Seren életéből, a férfi képes lett volna élni a gondolattal.
 - Ahogy te nem szereted, hogy eldöntik helyetted, mire van szükséged és mire nincs, én sem. Majd ha úgy határozok, hogy szeretnék én lenni a társaság középpontja, szólok - mordult fel kicsit, de nem volt ingerült, egyszerűen csak elege lett belőle, hogy mindenki erre koncentrál, mintha egy nem túl értelmes ötéves lenne, és nem lenne képes rájönni, hogy mivel tehetné fantasztikussá és páratlanná a létezését. Valószínűleg nem azért nem érintkezett az emberekkel, mert annyira hatalmas kedvet érzett hozzá, csak nem tudta, hogy ez lenne a kulcs a boldogságához.
Arra, hogy Kathnek mire van szüksége, nem tudott mit mondani - mert hogy abban biztos volt, hogy nem Serenre, az is tuti, de nem szólt, hallgatásával jelezve csak a lánynak, hogy ezzel a kijelentésével nem tud mit kezdeni. Ha szüksége van emberekre, keressen magának néhányat.
A bocsánatkérést egy biccentéssel fogadta; ő is pontosan így gondolta, hát nem csodálatos?
 - Nem készülök sehová menni - jegyezte meg félvállról, amikor Kath kifakadt, hogy nem akarja elveszíteni, s csak magában tett róla jelzést, hogy a lány nem veszíthet el valamit, ami soha nem volt az övé. Igen, bírta a lányt, igen, jó volt vele beszélgetni, vagy oda-vissza szájkaratézni, de kötelességtudaton kívül semmit nem érzett az irányába.
Semmit nem érzett senki irányába.
 - Nem foglak hátba szúrni, sőt, gyomorszájon se, és még karót sem akarok magamnál hordani - vigyorodott el. - Viszont a vempek igen, ha sokáig maradunk itt, a kastélyon kívül - világított rá.