Kicsit meglepte, hogy ilyen hamar elérkezett a következő próba, és nagyobb kivitelű gyakorlás nem előzte meg. Sőt, egyáltalán nem. Kiheverte a sárkánnyal való találkát, és azt is, hogy tovább is jutott, nem háborodott fel a gyorsaságon sem, csak meglepődött. Ezek után már nem tudja elképzelni, mit hoz a harmadik próba. Pedig meg volt róla győződve, hogy most még keményebb lesz, de akkor talán mégis tévedett? Majd kiderül.
Így, mivel nem tudta mi vár rá, utolsó reggeli címen tömte tele a hasát, intett búcsút a Nagyteremnek, hiszen a mókus tudja, milyen verembe lökik be őket, majd várt, hogy visszainduljanak, vagy épp, el. De a lakrész most kimaradt, kikerülték, helyette egy igencsak fura terepre érkeztek. Körbetekintgetett, próbálta kitalálni, hogy mégis hova cipelték őket, de a terep túl emberi volt ahhoz, hogy ettől komolyabban tartani lehessen. Vagy csak illúzió, és most jön a neheze?
- Éljen, kirándulunk. - bökte oda egyik mellette állónak, miközben sorba álltak, mint az ovisok, és megindultak előre. Magában jót mulatott azon, ahogy most kinézhetnek, ahogy a kívülálló láthatja a kis csapatot, akik hűen követik a vezért, akár a halálba is. De minden túl nyugodt volt ahhoz, hogy ilyesminek tűnjön, a kapu pedig, ahova beálltak, már csak a hab volt a tortán. Nem ért a mugli dolgokhoz, sosem értett, és a kaputelefon neki egy komoly rejtély. De csak kétes pillantással illette, és mire bármit szólhatott volna, zuhantak egy sort. Egyensúlyát elveszítve kalimpált párat, mikor megérkezett a földre, nem sok kellett ahhoz, hogy fenékre huppanjon, de végül csak visszaküzdötte magát egyenesbe. Miután szusszant egyet, és a többiek is rendbe szedték magukat, a többiekre tekintett, majd végül a férfire, aki már részletezte is, hogy mi vár itt rájuk.  
- He? - csúszott ki a száján, amikor is megértette a feladat lényegét, de közben azért örült, hogy lesz, akit majd jól szemközt átkozhat. Bár kérdés, mire, kire utalt épp. Amint kiadta az útját Maurice, már fordult is sarkon, kezébe véve a pálcáját és előretörtetve indult meg, hogy belépjen a szerkesztőségbe.
- Ehh.. szép kör lesz.. - morogta magában, miközben körbetekintett, és sietős léptekkel megindult, hogy birtokba vehessen egy emeletet minél hamarabb és elkezdhesse a próbát. De addig be is kell jutni, no meg el is. A bejáratot egyszerűen, minden bűbáj nélkül nyitotta ki, elsőnek könnyedén átlépve egy akadályt, az ajtót, a többi pedig még csak most jön, ahogy megindul egyre beljebb kitartóan haladva az harmadik emelet felé.

 Ahogyan menetelt felfelé, nemigen ütközött semmibe. Meglepő, hiszen remélte, hogy azért jut némi izgalom neki, vagy valami olyasmi, ami hátráltatja, de míg a harmadik emelet felé csörtetett, nem történt ilyen esemény. Így, menet közben volt elég ideje arra, hogy végiggondolja, miféle pletykát fog írni, kit kéne előhúznia, no meg, mivel. Sosem írt ilyet, ő és az újságírás két külön fogalom, cikket meg eddig csak olvasni olvasott, most meg bevágják a mély vízbe, hogy ússzon, ahogy tud. Valahogy inkább kéri vissza a sárkányt, az előző próbáról, vagy a vélát ez erdőből - na jó, őt talán kevésbé, csak ne ezt. De elfogadja, nem nyavalyog némán, a feladás szócska pedig ismét sikertelen számára. Na majd pont egy cikk miatt fogja, mi?
Felért az emeletre, aminek bevétele előtt tekintett körbe. Nem tetszett neki a csend, és persze azt sem szerette volna, ha valaki más lebzselne itt, leelőzve őt. Bár az lehetetlen, hiszen ő indult meg elsőnek, meglepően nem az első emelet felé igyekezve. Ugyan, abban hol van a kihívás? No meg persze más is a lehető legkönnyebb utat választaná, ő pedig irigy, irigyebb, mint bárki más. De a csend továbbra is körülötte lebeg, körbeöleli, megmutatja, hogy senki sem tartózkodik az emeleten - elméletileg. Ennek örömére lép a cél felé, sétál kitartóan egy iroda felé, ahova betelepedhet és megírhatja a cikket, amelyet jó lenne, ha minél előbb megtenne és le is adna. De, hogy miről ír, még mindig egy hatalmas kérdőjel számára. Na, majd improvizál. Elbambulva kicsit, nm figyel arra, merre ért, csak arra eszmél fel, hogy valami épp a talpa alatt reccsen. Ha egy erdőben lenne, ágacskára tippelne, de egy épületben igencsak furcsa lenne ilyesmivel szembefutni. Ahogy azt kell, lábát nem emeli fel a dologról, ott tartja, ahol roppant, és fülel, pálcáját szorongatva. Nem kell sokáig várnia, hogy feléledjen a sereg, amelyet felzavart, és amikből szépen ki is irtott egy közlegényt, a bogarak felreppenve lendülnek támadásba, amit a legvégső gondolatában sem remélt. De ezek csak bogarak..
- Ó, hogy az a.. - morogta el magát, majd a raj egyik felére célzott, bal keze felé, ahonnan közelebbinek vélte a támadás becsapódását.
- Immobilus! - kiáltotta, és remélte, hogy ezzel kiiktatta a csapat nagy, vagy teljes részét, de a biztonság kedvéért, megismételte a varázslatot. Nem volt ennyivel megelégedve, ahogyan a sötétben szúnyogot vadászó férfi sem, így emelte ismét a pálcáját, hogy pontot tegyen az ügy végére.
- Arania Exhumia! - szólt az ízeltlábúak ellenséges bűbája, és ismét csak remélte, hogy feldobták a pacskert ennyi után, vagy legalább kiütve fekszenek. Ahogy tisztult a levegő és el is tudott indulni, úgy nyitott be egy első irodába, csapta be maga után az ajtót, ha netán még lett volna túlélője támadásának, majd papírt és tollat kutatott elő magának, leülve pedig, birtokba vette az itt dolgozó asztalát. Hátradől, előredől, ujjat ropogtat, teljesen azt érzi, mintha egy nehéz vizsgán ülne, és nem tudná, mit kéne válaszolnia. Ja, de hát improvizálni próbál, csak itt most a puska nem segít.
- Pfúú.. - morog, mivel összetintázta csak a pergament, amit már össze is gyűrt és elhajított. Nem lány ő, vagy vénasszony, hogy pletykálkodjon.. Végül csak összeszedi magát, és ha nem szakad rá útközben a mennyezet, nekiesik a feladatnak - elsőként csak valami piszkozat-szerűt írva.

Kit lepne már meg, hogy a tusa közelebb sodor embereket egymáshoz, illetve kifordítja egyesek személyiségét? Kit lepne az meg, ha pár apró, de mégis kellemetlen titok lepleződne le a közönség előtt? Talán senkit, talán mindenkit. Viszont a tény az, hogy oly' sokra tartott, és sokak által félelmetes ellenségként kezelt Várffy-Zoller Róbert a valóságban nem is olyan nagyszájú, kezelhetetlen egyén. Épphogy ellenkezőleg, egy vajszívű, némi kisebbségi komplexussal küzdő, ártatlan bárány, a farkas jelmezében. Ahogyan az eddig is megfigyelhető volt, hogy közte és Yarista Palarn közt mindig forrt a levegő, fortyogott az ellenszenv, a Tusa összezárt ideje alatt világi barátokká nőtték ki magukat, melyet félnek a nyilvánosság elé tárni. Az ok egyszerű, a kevesebb figyelmet egyikük sem viselné el, hiszen vitájukkal legalább felkeltik az érdeklődést, illetve Róbert veszítene rellonos becsületéből, ijesztő mivoltjából. Pedig tény, hogy a két "ellenfél" barátságukat egy egyen-tetoválással ünnepelték meg, amely két keresztbe tett pálcát takart, benne pedig egy apró sárkánnyal. Talán többet is jelent a dolog, mint barátság? Yarista szíve Amanda felé húz ugyan, de Robié vajon merre? Vagy talán Yarista az ő hőse? Nemsokára lehet, hogy ez is kiderül.
De hogy ennyivel ne legyen a kedves Olvasók szeme kiszúrva, akad még némi érdekesség a fináléhoz közeledő bajnokok háza táján. Bianca C. Shanes hódolói leveleinek száma is megnövekedett, mellyel a leányzó igencsak eltelve érzi magát, úgy gondolva, megpróbálkozik az iskola első számú szépségévé válni. Tervei közt szerepel talán maga Várffy fejének elcsavarása, vagy kósza kaland egy érettebb, vagy épp fiatalabb rajongóval való kaland? Mindenesetre a titkos hódoló örülhet, hiszen kiléte kiderítésével valóra válik az álma, de jobb ha vigyáz, hiszen a bájos arc nem épp bájos jellemet takar. Fiús jellemével inkább az emberbe veri érzelmeit, mintsem kinyilvánítsa azt.
Utolsó áldozatunk mára pedig, ismét egy hölgy, Sofia, aki a rellon egy vadmacskájaként, vagyis vadsárkányaként ismerhető. Hírforrásunk szerint egy bizonyos Zs. P. monogramú illetővel szövögeti rózsaszín, plüssmedvés pizsamájában álmait, ami nem más, mint egy közös utazás, amint a lány felszabadul. Vajon ez egy randevú, vagy már komolyabb gondolatok?
Mindenesetre, a válaszokat talán még maguk a bajnokok sem lelkik, de ami késik, nem múlik, és a titok sem marad örökké az. Legközelebb talán már mindenre fény derül.

 Helyezett pontot a végére, majd megszemlélte művét. Nem egy nagy cucc, nem profi benne, de arra, amit bizonyítania kell jelenleg, elegendő. Kinyújtóztatva tagjait, biztos ami biztos alapon készít másolatokat irományáról, majd felkelve kerekedik a nyomda felé. Ha sikeresen célba ér, lehelyez két példányt a megfelelő helyre, persze nem feltűnően de nem is eldugva, hogy biztosan célba érjen. Innen már csak visszafele vezet az út, a harmadikról lefele menet sebtében talált nyomdaszerű helyekre is szór párat, és ha még mindig sikeres az akciója, visszafele veszi az irányt. Amennyiben nem ütközik akadályokba, lefele igyekszik teljes sebességgel, majd, a találkozási pontig meg sem áll, reménykedve, hogy sikeresen célba ért munkája.

- Mi van a szempilláimmal? Nem szokásom festegetni, el se kezd. Majd ha bohócnak készülök, megkérlek téged, amint látom, kiválóan megy. - na mert mintha bármit is tervezett volna a jövőjét illetően. Abban viszont biztos volt, hogy vásári hülyét nem csinál magából, még akkor sem, ha éhen pusztul. Ezt a kis képzelgést szakította meg, hallgatta tovább a másikat, és végigtekintett rajta, csakhogy leellenőrizze az elhangzottakat.
- Nem, te törpe vagy. - rendezte le ennyivel a dolgot, miközben nyújtózott egyet, és hátradőlve érte el a kényelem legmagasabb fokát. Szemeit lehunyva első pillantásra úgy tűnt, még be is aludt, de túlságosan is éber volt. Húga szavaira elsőnek csak horkantott egyet, hiszen tény, egyikük sem egy szent, és nem is arról híresek, hogy idős néniket kísérgetnek, vagy az iskola pedáns magatartású diákjai közé tartoznak. Személy szerint nem is vágyik oda, és nem csak azért olyan, amilyen, hogy ezzel mutassa meg, mennyire menő, vagy bátor, hogy ellent mer mondani a családjának. Egyszerűen ő ilyen, és ez nem is fog változni. Valaki a fény, valakit pedig a sötétség vonz.
- Pedig esküszöm nem arra játszom. Csak nem felelek meg az idióta elvárásainak, ez a hatalmas bűnöm. Máglyára velem. - mulatott a dolgon, ami az apja dolgait is érinti, majd a légkör egykettőre megváltozott, amint társaságul megérkezett az apjuk. Valahogy gondolta már akkor, hogy nem nevelés tárgya a lesz a beszélgetés, hanem valami mást tervez. Arra ugyan rá nem jön, de az öreg sem olyan, hogy nagyon húzni akarná az időt, szép komótosan, de a közepébe csap, ahogyan azt tőle már megszokta. Előredőlve szedi le lábait az asztalról, arcára meglepettség ül ki, ahogyan a férfi szépen terelgeti a szavakat. Erre nem számított, sőt, talán most először, olyan arcot vág, amin teljes mértékben a meglepettségé a szerep. Elképzelni nem tudta eddig, hogy eljön majd ez a nap, amikor erről esik szó. Tudja, hogy miféle szokások, "hagyományok" érvényesülnek azokban a körökben, amiben él, amelyben inkább a családja mozog, de sosem értett egyikkel sem egyet, gyűlölte, gyűlöli és a halála napjáig gyűlölni fogja a szabályokat.
- Velünk, a családról? Már rég rossz.. - akadt fent az első dolgon, amit közöltek velük. A következő hallatán szemei egészen kikerekedtek, arcára költözött az a csökönyösség, amellyel mindig is az ilyesmik elébe nézett, és fog is, az elkövetkezendőkben. Ő az örökös, tudja, mivel jár ez, mit fog majd elvárni tőle a társadalom. Pontosan annak az ellentétét, amit ő akar magának. Szabályok. Kötöttség. Egy sajátos börtön.
- Jaj ne gyere megint azzal, mennyi medencét tölthetünk meg annyi pénzzel, mert már unalmas téma. Tudom, hogy hogyan működnek a dolgok, amióta tudunk beszélni, járni, felfogni, amit mondasz, ezt szajkózod. - dőlt vissza, miközben visszagondolt néhány, ehhez kapcsolódó emlékre, beszélgetésre, bár akkor csak ő egyedül volt, de sejti, hogy McK is hallotta már ezt párszor, sőt. Amint kicsit elmélyült, apja a tárgy pontos részére tért, fejét felkapva tekintett az öregre, meglepett képpel. Ugyan, mégis ki akar megrendezett életet? Mert ő nem.
- Szóval téged nem hat meg? Engem meg nem érdekel, hogy te milyen rútságot találtál nekem feleségnek. Akkor temesd magad mellé a vagyonod, mert én ebben nem veszek részt. Nem állok le veszekedni, nem fogok üvölteni, nem kapod meg az örömet. Lehet, hogy McKenzie szerint nem kap ő nagy szerepet, sőt, nem is vagyunk puszipajtások, de most egyet fogok vele érteni. - áll fel ő is, felrúgva azt, amit az öreg kitalált, elképzelt. Akkor inkább eléri, hogy kitagadják, újfent meglép, a világ végére megy, de nem fog ilyesmiben részt venni. Megrendezett házasság mi? Vagyon védelme? Nem izgatja. Csak a saját szabadsága.
- Nos, akkor távozunk. Nem megyünk bele ilyesmibe, ugye? - tekintett húgára, talán életében először olyan pillantással, amivel egy testvérnek élnie kell. Arra viszont még kíváncsi, tartogat-e valamit az öreg búcsúzóul, vagy egyáltalán hogyan áll hozzá, hogy a bábnak hitt gyerekei elfordulnak "nagyszerű" tervétől.

Szünet van. Vagy mi a szösz. Nem, mintha eddig olyan sokat leledzett volna megszokott helyén. Ez már csak ilyen annak, aki bármikor képes hátat fordítani mindennek. No de most csak pár hétig nézett rá, korábban megismert, ámbár cseppet sem jó hírnevű barátaira. Mivel senki nem kereste, küldtek utána bagolyhadat, így ráérősen csempészte vissza magát, szerencsétlenségére, a vizsgaidőszak kellős közepére. Végül is, nem halt bele. Összefirkálta a lapokat, vélhetően a helyes válaszokkal, és már intett is, hogy induljon tovább.
Úti célja nemigen akadt, elsőre, így csak összepakolva, menetre készen állt, a térkép fölött, várva az isteni sugallatot, szikrát, vagy bármi egyebet, ami előrébb vihetné. Homokos tengerpart, hűs szelek, vagy valami más. Akármi. Végül, vakon bökve a térképre, találta meg a szünet állomását, nem is olyan távol, de nem is a szomszédban. Menetfelszerelésével együtt lépte meg a kötelező lépéseket, utazott a messzi földre, hogy kulturálódjon a helyi szokásokból, lábat lógasson és végighenyélje a nappalokat. Igen, ezt otthon is tehetné, de sokkal barátságosabb a légkör, ha nincs körülötte családtag, rokon, akárki. A társaság hiánya miatt nem aggódott, sem az miatt, hogy nem hívott senkit sem magával. Tudja, hogy ha akar, úgy is összeakad alkalmi haverokkal, egyebekkel, és nagyszerűen elszórakozgat. Ismerkedni bárhol és bármikor tud, egyszerű a képlet.
Amszterdam utcáit járva gondol vissza kicsit, mint akinek szokása  a nosztalgiázás, de hamar elillannak a képek, és az előtte álló estével foglalkozik. Teletömött hassal, zsebbel, és fülig élő jókedvvel lépdel az időponthoz kicsit szokatlanul népes utcán. Nem zavarja, körülötte vele egy korabeli emberek, vagy fiatalabbak, akik ugyanúgy arra készülnek, amire ők, vagy hasonlók. Szokványos menetfelszerelése egy bőrkabátból, kissé megszaggatott farmerből, és az elmaradhatatlan, porlepte bakancsából áll. Tincsei kuszán meredeznek, mit sem törődik azokkal jelenleg. Jobbnál jobb helyek előtt haladt el, egy-kettőbe be is tért, hogy kicsit jobban körülnézzen, de igazán még egy hely sem ragadta meg, marasztalta egy helyben. Fiatal volt még számára az este, tele lehetőségekkel. Az egyik pubból kilépve, még épphogy megúszta az ottani balhét, amit két, nagyon nem szomjas alak robbantott ki, de az, hogy miért történt, talán még azoknak is rejtély. Füstfelhőbe burkolózva kezdett pöfékelni immáron a szabad levegőn, és indult az este következő állomása felé. Nem tartott sok időbe, mintha itt egymást érnék a helyek, olyannyira közel tűnik neki egyik hely a másikhoz. Cigarettája maradékát a földre dobja taposta el, és lépett be az ajtón. Látszólag nagyobb, sötétebb, más hangulatú hely volt ez, mint az előzőek. Beljebb merészkedve furakodott a bárpulthoz, szomjoltót kérve, majd miután pohara ujjai közt pihent már, a tömeg felé fordult. Íriszeit lassan járatta végig, mintha áldozatot kereső vadorzó lenne, aki lakomára készül. De még milyen jól tette, hogy nem csak futva tekintett körbe, így sikerült is kiszúrna az elsőre csak látványilag szimpatikus, majd egyre ismerősebb vonásokat. Elindulva az asztal felé, amelyet nem csak ő figyelt, egyhamar húzta ki a széket, ült le, szótlanul, mint aki csak a látványt élvezné egy ital mellett. Csupán csak arra várt, hogy a tökéletes pillanatban szúrja ki a másik, feltéve, ha még képes felismerni az arcát, addig pedig, ő maga, az italba kortyolva pihenteti magát, és szemeit a táncolókon.

Annak ellenére, hogy már egy jó ideje egy helyben ücsörgött, eltűrve, hogy néha-néha valakinek útban volt a széke, igencsak jól szórakozott. Egy-két, kissé keményebb szavacskát morgott oda a vele értetlenkedőnek, és a nemtetszésüket kifejezőknek, de magához képes, nagyon is csendesen viselkedett. Még. Nem sokáig képes viszont visszafogni magát, de a látvány, és a finom itala megbékítette. De még mindig csak egyelőre.
A figyelt személy nemigen szúrta ki, de nem aggódott ez miatt, mindennek eljön majd a maga ideje, ő ráér, az idő meg még gyerekcipőben járt. Kényelmesebb pózba vágta magát a széken, és el sem mozdult, csak addig, míg új kört töltetett poharába, majd visszatelepedve várt, mint egy türelmes vadász a vadra, hagyva, hogy az üldözött odataláljon hozzá. A külvilággal már nemigen foglalkozott, valahogy őket sem érdekelte az ücsörgő alakja, és a várakozás lassan beérett, mintha csak ő maga tervezte el az ütemet. Ahogy a lány leült, úgy fordult szembe vele, hajol előrébb, és arcára széles vigyor terült. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy felismeri, vagy legalább is elsőre sikerül neki, de tévedett, amikor a lány felé iramodott. Poharát kitartva fogadta a másikat, hagyva, hogy belehuppanjon az ölébe, átkarolja őt. Maga sem cselekedett másképp, szabad kezét átfonva dereka körül, üdvözölte a másikat, és amint a füléhez hajolt, megpróbálta a hangos zene mellett megérteni, hogy mit is akar mondani. Nem lepte meg a kérdés, szinte érezte, hogy ez el az első, és ez lesz az, ami legjobban érdekli a másikat. Maga sem tudja igazán, mit keres, de majd csak talál valamit. Így, most ő hajolt a másik füléhez, hogy a választ ne kelljen teljes tüdőből ordítania.
- Jöttem pihenni. Csak ennyi. - hangzott az egyszerű, de lényegre törő válasza, amely után sokat nem is kell magyarázkodni, kiegészíteni azt. Te tényleg ez az, amiért jött, most kivételesen. Elcsendesedve hallgatta ismét a másikat, aki immáron saját ittlétének okát ecsetelte, megelőzve a viszonzott kérdését, amelyet fel akart tenni, így megvilágosult tekintettel bólintott párat, hogy vette és hallotta az adást.
- Jól teszed. Nem is kell aggódni ez miatt, szabad vagy. - hajolt immáron közelebb hozzá, amint az ölén kívül foglalt helyet, így hangosabban kellett közölnie mondanivalóját. Az asztal így megürült ugyan, de máris ráhelyezte a megüresedett poharat, amelyet nemrég ürített ki, majd figyelmét ismét a másik felé szentelte, bár ez nem az a hely, ahol beszélgetni tudnának bármiről is.

Amszterdam óta nemigen aludt, de nem nehezményezi. Tökéletes állapotban volt, amikor újra hűs szellő cirógatta az arcát, az álom csak pár percig kísértette, hamar el is illant. Csupán a megszokás kedvéért mégis szerzett magának egy XXL pohárméretű kávét, és málhazsákját a vállára kanyarodva indult meg. Épphogy szállást szerzett magának, egy váratlan tollas szerzemény máris utolérte, amit nem is ért, hogy hogyan, mivel sosem jelenti le senkinek, épp hol jár, de már nem lepődik meg azon, hogy ezek bárhol utol tudják érni, ha nagyon akarnak valamit. A levél tömör volt, és egyszerű. Az ismerős, még az egy évig tartó távolléte alatt megismert alak egyike érdeklődött holléte, és hogyléte felől, de lényegében inkább találkozni akart, mintsem levelezgetni. Neki nem volt akadály, az iskola még tudott várni, így bagoly-fordultával bólintott rá a dologra, és pihent rá is kicsit, majd útnak indult.
Nemigen szereti a mugli közlekedési eszközöket, túl zajosak, lassúak és sokan használják, de most, a legfeltűnésmentesebb, és a gyaloglásnál mégis csak módszernek tűnt az, hogy igénybe veszi. Külleme tökéletesen beillett a képbe, bőrkabátja, farmere, tornacipője teljesen átlagosnak tűnt még a muglik közt is. Nemigen akadt beszélgetőpartnere utazása során, de nem is volt gondja ezzel, tökéletesen elvolt azzal, hogy kifelé bámulva az ablakon, a tájat bambulta. Ahogy berobogott a megállóhelyre, amely jelenlegi célja volt, úgy szállt le, nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait, és tüdejét megtöltve friss levegővel, némi tájékozódás után indult meg további úti célja felé. Még bőven volt ideje nézelődni, eltévedni, bármit csinálni, így nem sietett. Beülni nem volt kedve sehová sem, így az utcákon lófrálva figyelte a tömeget, mintha ez lett volna a kiszabott feladata, holott csak cél nélkül ment előre, míg nem akad dolga. Néhány, igencsak érdekes kinézetű alakot szúrt ki magának, kissé kétes dolgokkal vegyítve, amely felkeltette az érdeklődését, így hát velük foglalta le magát a távolból. A hely, ahova végül keveredett, már nem volt olyan barátságos, mint a belváros, de nem riadt meg, számtalan ilyen helyre tette már be a lábát, amikor valamiféle dolga akadt, vagy üzlet, amelyben részt kellett vennie annak idején.
A sikátorok egyikén átkelve vágta le az utat. A csapatot rég elhagyta már, megunta őket, de a terepet unaloműzésképp fel akarta deríteni, no meg, a célállomás is útba esett. A szűk járatban visszhangoztak léptei, betöltve ezzel az amúgy csendes, üres teret, és sötétséget. A szemközti utcát jelző fények felé közeledve nyújtotta lépteit meg, hisz lassan ideje volt ténylegesen a dolgára indulnia, majd, azzal az ütemmel vágódott ki az utcán, nem figyelve, hogy ott mások is közlekedhetnek. Így sikerül vállával nekicsapódnia az elhaladó lánynak, akaratlanul lökve rajta egyet. Kissé megtántorodva húzta ki magát végfül egyenesbe, pillantott a másik felé, és morcos, kicsit sem illemhez illő szavait kiigazítva igyekezett normális hangon megszólalni.
- Bocs. - lökte oda, magából kiköhögve a hatalmas terjedelmű mondandóját, ás várakozóan tekintett a másikra, hogy okozott-e valamiféle kárt benne, vagy mehet tovább mindenféle jópofizás nélkül.

Nemigen tűnik nagy dolognak az, ami imént történt, csupán csak annyiban tetézik, hogy a lány kezében pihenő doboz repült egyet. Tekintetével követte az ívet, amelyet bejárt, majd puffanva érkezett a földre. Nem kellett sok ész, hogy meglássa a tartalmának egy szegletét, és ha nem is biztosra, de nagyjából sejti, hogy mi is lehet az, amelyet sikerült a földre löknie.
- Hoppá. Törékeny árú. - váltott gúnyosabb vigyorra, a megjegyzést meg sem hallva, nem is reagálva rá, figyelve azt, ahogyan a másik ellenőrzi, hogy épségben maradt-e a szállítmány, majd már tovább is indult. Érdekes momentum volt ez, nem hitte volna, hogy ilyenek is járkálnak erre. De hát, manapság már nem kell ilyesmin nagyot néznie, találkozott ilyesmivel, tudja, hogy már igen sokan másznak bele ebbe az életbe.
Ahogy távozik, nemigen reagál rá semmit, csak kissé távolabb menve, dől neki a falnak. Sietős tempója már nincs, a célt elérte, itt már, akivel dolga van, megtalálja. Érzi, és néha látja is, hogy a nemrég "elgázolt" még figyeli, mintha bármi különösebbet tenne annál, mintsem a falnak dőlve várakozik. Csak jót mulat magában a dolgon, nem stresszelve ilyenen magát, mert azt mindig is feleslegesnek vélte. Egy ideig egyedül, a kissé elnéptelenedett utcán ácsorgott, unott arckifejezéssel vizslatva a képet, amely elé tárult. Nem is olyan érdekes a hely, mint amilyennek gondolta, érdekesebb volt az a kis csoport, akin nemrég szórakozott egy jót.
Egy idő után, a várt fél helyett azonban ismét csak a lány ismerős sziluettje tűnt fel távolabb, majd haladt el előtte. A doboz, amelyet nemrég lökött le, még mindig nála volt, és úgy tűnt neki, mintha nagyon keresne valamit, vagy valakit, de nemigen találja, vagy nem is létezik az. Unalmának véget vetve pillantott utána, mintha különösebb dolga lenne vele.
- Azzal a dobozzal nem rohangálnék ilyen feltűnően. - bökte oda a másiknak kissé gunyorosan, de hát, ez is volt a célja. Tovább nem húzta a szót, ennyi is épp elég volt - egyelőre. Majd kialakul, hogy a másik hogy veszi fel a szavait, bár, van egyfajta sejtése róla.

Kusza tincseit tűrte hátra, ezzel még inkább összeborzolva hajkoronáját, de ez már nála mondhatni természetes. Kezét leeresztve végül, épp kinézett magának egy csendesebb helyet, ahova beülve jobban lefoglalhatta volna magát a bámészkodásnál. A lánnyal, kinek nemrégiben bökte oda szavait, egyelőre nem törődött, hiszen rajta múlt, hogy mit reagál, mit tesz. Ő csak "B" tervvel készül, ha úgy adódik a helyzet, és jobb szórakozást kell találnia, mint mások figyelése, és piszkálása. Nem egy elveszett alak ő, annyi szent.
Elsőre nem is látta, hogy a másik felé fordult, hiszen a szemközti pub bejáratát, annak is villódzó, a nyitva tartást hirdető táblácskáját szemlélte. Lépteinek zajára lett figyelmes, ahogy elé került a másik, úgy fordult vissza, és tekintett le a leányzóra. A pub ötletét elvetve vigyorodott el, hogy a másik idejött hozzá, és láthatóan nagyon keményen próbálja magát beállítani, bemutatni. Hát hajrá. Szavaira csak felhorkant, hátra döntve a fejét, hiszen szinte érezte, hogy valami ilyesmit fog mondani. Miután kimulatta odabent magát, íriszei visszavándoroltak a másik arcára, ajkai szokványosan görbültek vigyorba, mintsem egyenesbe, megrántotta a vállát. A beképzeltség és önteltség, no meg az "én mindent" megtehetek" létforma számára se idegen, így nem akad fenn az ilyenen. Sokan csak megjátsszák magukat, ami számára igencsak megvetendő dolog.
- Az utolsó utcai futár is megteheti. Semmivel sincs több joguk ehhez, mint neked. - jegyezte meg csendesen, hisz azért nézőközönséget se magának, se a másiknak nem akart, muglikat meg főleg, hogy aztán gyakorolhassa az emléktörés fortélyait. Azoknak elég a maguk szennye, nem kíván foglalkozni velük. A mondat második felére pillantott le ismét a dobozkára, kissé jobban megszemlélve azt, igaz, többet nem láthatott, hisz immár lezárt állapotban pihent a másik karjaiban. Elég volt az, amit nemrég láthatott.
- Ohh, drágább ez annál, mintsem holmi jöttmentre elpazarold, gyanítom én. - lökte el magát kissé a faltól, teljesen kiegyenesedve, ezzel mutatva a valós szintkülönbséget kettőjük közt. Kissé előrébb görnyedve hajolt lejjebb, hogy a másiknak se kelljen üvöltöznie, ha akar valamit, majd ismét a dobozra nézett. Más már nyilván nem itt lenne, hanem kürtölné szét, hogy mit látott, egyesek mikkel nem tudnak járkálni. A világ mocskos fele számára elfogadott.
- Ne pattogj, nem én foglak beköpni egy auro.. akarom mondani zsarunak sem. Kivéve ha nagyot kaszálnék érted. De azt se érem meg szőrös fejjel. - egyenesedett ismét ki, kissé kinyújtóztatva tagjait. Korrigálása inkább csak óvatosság, nem ismeri a másikat, nem tudja ki fia borja, így inkább, a helyi, mugli közeg hatóságait becsmérli. Nem akar semmit sem megmagyarázni, első látásból meg nemigen tud kiolvasni semmit sem a másik fejéből, de már tervezi, hogy ezen pályán is kamatoztatja tudását.

Nemigen fogta vissza magát a szavai terén, hiszen nem számít, hogy idegen, vagy sem. Az ismeretlenség kölcsönös, jelen esetben kétvégű, de ki tudja mikor, és hol fognak legközelebb összefutni, na meg, minek kapcsán. A dobozka számításba nem jöhet, de annál több dolog igen.
A lány szavaira csak biccent, nem fűzi tovább a jogok kérdését, hisz nem kioktatni akarta, csupán csak rávilágítani arra, nemigen az atyaúristen ő ezzel a melóval, tárggyal, viselkedéssel. Még ő maga se lenne, de az más tészta. A doboz tartalmának említésére viszont ismét szélesebb vigyorral kúsztak ajkai, hiszen, fordított esetben ő sem pazarolná senkire sem feleslegesen az értékes holmit, legyen az akármi. Nem pénz kérdése a dolog, hiszen abból kijutott neki, hanem inkább a felesleges körök lefutásának elkerülése végett nem kívánkozik ilyesmire. De ki tudja, lehet a lány pont ezt kedveli.
- Na ugye. Cél ide vagy oda, fene se pazarolná. - csóválja meg kissé a fejét, miközben vállait kissé kiropogtatva helyezi kényelmesebb pozícióba, kezei pedig, zsebében landolnak. Ennek csupán annyi a haszna, hogy esetleges alkalom esetén, pálcája, melyre ujjai egykönnyen simultak rá a zsebében, pillanatok alatt kerül elő. Szavai után kap némi felvilágosítást arról, kiféle a lány, mely csoportba tartozik, és, hogy melyik szavait használhatja előtte. Némileg megnyugtató a tény, hogy nem holmi tudatlan muglival kell társalognia, de a helyzeten ezt mit sem változtat, a mézes-mázos viselkedés ennyitől nem bújik elő belőle.
- Az tény, sose kell semmiről tudniuk. Csak néha baromi rossz helyen vannak, és mindent hallanak. De ha hátba átkozom, még én vagyok a rossz. - vázolja fel a hatóságok egyféle szemléletét, ami másoknak nem épp ilyesmi vonalat képvisel, de ő már csak így gondolja. Jelenlen nem hagyott maga mögött senkit sem, akit átokkal ajándékozott meg, vagy bármi más módon károsított volna meg, meg lehetnek vele odafent elégedve, egyelőre.
A lány kérdése kissé meglepte, és ennek feljebb szökkenő szemöldöke, és kérdő tekintete is biztosítékot ad. Nemigen hitte volna, hogy spiclinek néz ki, aki rohan, ha csúnyát lát, no de az is igaz, a vádalkura megjegyzett szavai kétesek. De na, ki ne akarna jó üzletet kötni, jó áron?
- Heh, mi kellene? Esküdözzek vagy mégis hogy? Mi hasznom van abból, ha beköpöm, hogy csúnya dolgot láttam nálad.. ennyit nem ér ez a cucc. Még azok is csak a hátsó felüket vakarnák tovább. - vázolta a biztosítékot, melyre ő gondolt, de hogy a másik mit akar. Erről majd felvilágosítja, ha akarja, addig nem rágja ezen magát különösebben.

Nem akart szentbeszédet tartani, távol állt tőle a dolog, szerencsére, és ahogy elnézte, a másik sem épp arra vágyott, hogy ezt tegye. Így, szavai elhallgattak, ő pedig csak figyelte a másikat, hogy hogyan reagál a szavaira, arra, amiket mondott. Nemigen látta, hogy nagy hatást sikerült keltenie, vagy egyéb mást, amit a „lenyűgözés” címke alá tudna sorolni, gyengébb akaratúaknál szokott ez működni, de ő nem olyanba ütközött. Nem is baj, legalább van esze, és nem kell mindent a szájába rágva elmagyaráznia. Arra ugyan még nem jött rá teljesen, miféle dolog miatt cipelheti azt a bizonyos dobozkát, amelyet jelenleg is a kezében tart, de kíváncsisága elenyésző, elmúlik majd, mint ahogy mindig. Igazándiból csak érdekli, mert a lány nem olyannak tűnik, mint azok, akik ilyesmit szoktak művelni, és már találkozott is velük.
- Na nem mondod? – vágta rá a szavaira, kissé gúnyosan, hiszen arra, amire célzott, bizony ő is sok módszert, praktikát ismer, csak nem reklámozza. Az ilyet nem szokás, csak bizonyos körökben, ott pedig, már-már teljesen természetes. Nem is folytatja tovább ezen gondolatmentét, hiszen nyilván a másik is tisztában van a dolgokkal, nem hiába célzott rá, ha pedig nem, akkor így járt, nem válik ilyesmiben a tanárává csak csupa jó szándékból. Ahhoz több kell. A dobozkáról elfeledkezve kissé, más vizekre eveztek lassan, és a kérdés elhangoztával, arcára ismét az a tipikus, félig meddig titokzatos, fölényes vigyora ült ki. A haszon mindig fontos, ezt már megtanulta.
- Attól függ. – kezdte elsőre csak ennyivel, hagyva egy kis „hatásszünetet”, egy kis szusszanásnyi időt. -  Az már megint más kérdés, hogy nem a hasznot nézem, hanem azt, akivel épp összefutok. Ha olyan, akkor érdekel, ha nem, akkor nem. Ez egyszerű. – vázolta fel röviden, hogyan is néz ki az ő érdeklődési köre, illetve, hogy miként működik, bizonyos esetekben. Részletesebben már nem ment bele, nem látta értelmét, no meg, minek is magyarázza, amikor nem hiszi, hogy olyan részletesen kérte a választ. A doboz említésére ismét visszasiklott a tekintete oda, de már azzal a hatalmas kíváncsisággal, mint nemrégen, már csak megszokásképp. Ahogy visszapillantott az arcára, bólintott egyet, hiszen tudta jól, hogy nem ér annyit, ő ne tudná. De szereti hallani is az igazát, mert az ki nem szereti.
- Tudom, nem csak úgy mondtam. Ohh, mégis mennyi? – vonta fel a szemöldökét a dolog említésére, miközben érdeklődve figyelte a másikat. Több. Manapság kinek nincs több. Mindenesetre, erre kíváncsi volt.

A szívélyes üdvözlés, és ezekhez kapcsolható foglalatosságok után, helyezkedve a széken, féloldalason fordult a másik felé. Kissé beljebb csúsztatta a székét, mert már a harmadik emberre morgott rá, aki elbotlani, vagy épp esni készült, a szerintük útban lévő ülőalkalmatosságon. De több időt nemigen szánt ezekre, közelebb helyezkedve figyelt a másikra, már csak azért is, hogy közelebb hajolhasson, ha szóra kerül a sor, hiszen a hangerő még mindig a maximumon dübörgött. Elsőre nemigen hangzott el semmi, csupán az arra botorkáló kiszolgáló fele intett, hogy hozhat még nem egy kört, hisz a pohara túlságosan üres, és nem lenne helyes, ha úgy is maradna. Már csak azért sem, mert egyhamar megszomjazhat. Miután megkapta, mit kért, elégedetten fordult vissza a másik felé, majd közelebb hozzá, hisz látta, hogy most felszólalni készül. A szavak hallatán vigyorodott el, hisz való igaz, miben kellett volna elfáradnia, de hát, hivatalosan azért utazott ilyen messzire az iskolától, mindentől, hogy azt tegye. Igen, neki jelenleg ez a pihenés, nem pedig az, hogy csendes helyen ücsörög.
- Tudod, a vizsgák meg ilyenek. Szegény agyamnak sok volt belőle. – remélte, hogy a lényeg odaér hozzá a szavaiból, ha mind nem is, és megérti, miért is épp itt ücsörög. Igazándiból ez csak a véletlen műve, a jókor jó helyen levés művészete. Már máshol lenne, ha nem szúrja ki őt a tömegben. Követve a lány példáját, ő is megdönti poharát, kortyol párat a hűs italból, annak kellemesen kesernyés ízét megérezve. De a pohár egyhamar kerül vissza az eddigi helyére, ő pedig fülel tovább, hallgatva azt, hogy a másik miért is ezen a helyen leledzik éppen, egy barátságosabb helyett. A kijelentésre felvonta a szemöldökét, de valahogy ismerősnek is véli a történetet, így, csak felhorkant elsőre, szemeit megforgatva a kijelentésre. Aki nem eminens azt általában annak veszik, ez sokszor, sok helyen így van.
- Az kedves dolog.. – csóválta meg a fejét, a mondat második fele számára viszont egyértelmű volt, hiszen akkor nem itt lenne, ha izgatná őt, hogy miként vélekednek róla az otthoniak. Ő sem szokott ilyesmikkel törődni, felesleges. Annál jobban mondják csak. Újabb korty, újabb füstköd, mely a gyújtás után árad körülötte, és amelyen át a lányt figyeli. A kérdésére felfigyelve, azt meghallva kezdte el rázni a fejét, miközben odahajolva nyitotta ajkait szavakra.
- Dehogy vagy az. Csak olyan, aki úgy él, ahogy ő akar, nem pedig úgy, ahogy azt megmondják neki. Ezzel van a bajuk. – igyekezte tömörre zárni a mondandóját, hogy eljusson felé, majd visszadőlve várta, hogy feleméssze a másik mondandóját, no meg, remélte, hogy fel is fogta. Eléggé vidám hangulatban van már, ahogy látja, de nem zavarja.

Így utólag belegondolva, vicces lenne számára az, ha a másik elkezdené sorolni, miféle rossz, vagy csak számára annak tűnő tetteket kezdene el sorolni. Nem így kellett volna megfogalmaznia a kérdést, de nem fél attól sem, hogy ez bekövetkezik. Nem nézi ki a másikból, hogy ilyen hamar bízna benne – főleg azok után, amit a haszonról mondott neki -, így nem kezd el magyarázkodni végül, csak figyeli a lányt, illetve, fél szemmel azért az utcát is, a helyet, ahol állnak, keresve azokat, akiknek kíváncsisága veszélyes is lehetne, vagy azokat, akiknek nem kellene a közelükben lennie. Egyelőre nem lát ilyen alakot, így nyugodtan tér vissza a „csevegéshez”, már ha ezt lehet annak nevezni.
Halkan horkan fel végül, mikor a másik kinyögi a szavait. Sejtenie kellett volna netán? Ez olyan tipikus, mintha sémaszerűen ment volna, igaz, csak számára vannak így a dolgok. Ritkán fut össze olyannak, aki ártatlan, mint a ma született bárány, akinek semmi sincs a rovásán. Azon lepődne meg inkább, mint ezen, így, arca változatlan marad, meglepetés, ámulat jele nem mutatkozik rajta, inkább csak amolyan „sejtettem” kifejezés, mintha olvasna a lány múltjában, gondolataiban, azoknak egy-egy, apróbb szeletiben.
-  Áhh.. értem. – fűzött hozzá csak ennyit, majd bólintott hozzá egy aprót, de, mint a fölös információt, úgy söpörte félre, ennyi volt, nem több. Gondolta, hogy maga az egész nem fog sokáig tartani, no meg, esze ágában nem volt, hogy feltartsa a másikat, noha, társaságban sokkal jobban szórakozik, mint amúgy. De ha a másik menni akar, akkor engedi, nehogy azt képzelje róla, hogy ennyire ragaszkodik bármelyik, alkalmi társulásához.  Csak ráérősen nyújtózott, a csendes csupán izületei roppanásával megtörve, majd, ahogy leeresztette a kezeit, úgy tekintett le, úgy hallotta ismét a szavait.
- Ugyan, csak nyugodtan. – adta az udvariasabb felét, biccentve a lánynak, hogy menjen csak, ő nem tiltakozik, könyörög az ellenkezője iránt. Ahogy bemérte, merre tart, csak halovány vigyorral figyelte, hiszen nemrég ő maga is oda akart tartani, amíg meg nem jelent, és keltette fel kicsinyke érdeklődését, és marasztalta egy időre itt. Nem mozdult viszont, egyelőre, ráérősen bámulta az utca túloldalát addig, míg ismét hozzá intézte a lány a szavait.
- Ha abba a pub-ba tartasz, akkor valóban nem. – mutatott az emlegetett hely felé. – Nemrég akartam beugrani oda szomjat oltani, szóval, a paranoiád bejött. – cukkolta kicsit, hisz ez a kijelentés tényleg annak hangzott kissé, majd, hogy betartsa saját magának tett szavait, el is indult a hely felé, kényelmesen, komótosan lépegetve. Fiatal volt még az este, nagyon is.