Nagy baj. Ha valami az, akkor Ez: Nagy baj. Nem katasztrófa. Ezért vannak a problémák, megoldást találni rájuk. Oké. Kell azért egy-két mélyebb levegővétel, hogy a hirtelen gyorsabban dobogó szívemet lenyugtassam. Csenge elment zuhanyozni, lassan nekem is követni kellene, de én a törökülésbe húzott lábaim körül tüzetesebben újra átnézem az összes jegyzetet, amit az ágyamra kiterítettem. Nem. Nincs itt, mert egyik sem az, hogy a macska rúgná meg! Tenyereim csattannak a térdeimen. Van – nem volt, mert valahol még meg kell lennie! – egy papír fecni, rajta dr. Laines írásával, ami rendkívül fontos lenne holnapra egy nem kicsit fontos tanársegéd feladathoz. Gondolkodom, mégis hol lehet még, hiszen elég körbepillantanom, mindig rendet tartok és sehol egy oda nem illő cetli. Átnézem a táskám, könyveket lapozok át, amikor belefutok a Mágiajogi Esetek tetején egy levélbe, amit Liza küldött. Fejemet felkapva ütöm bele a nyitva lévő ablakkeretbe. Épp annyi habozási időt adok magamnak, amíg a fejemre szorítom kezemet, majd kardigánomért nyúlok és a lehető legészrevétlenebb módon hagyom el a körletet. Utam a keleti szárnyig vezet, akkor is ha tudom mire odaérek már takarodóra áll az óra, így nem kicsit gyorsul ismét a szívverésem. Megkockáztatom, mert nem ér rá holnap reggelig, ezzel túlságosan tisztában vagyok. A jegyemet, a pozíciómat és nem mellesleg dr. Laines bizalmát játszanám el, ha ez nem kellő motiváció, akkor semmi. Csak ezt tudom magamban ismételni mielőtt orromat megütné a bűz és fülemet a szárnyak visszhangzó zaja. A padlót kémlelem, a lehullott tollakat tolom arrébb lábammal, hátha már ráhullottak. Itt kell lennie! Tudom! Mert ha itt nincs, fogalmam sincs hol máshol keressem és akkor felesleges volt kislisszolnom. Megpillantom az ablakot, ahol álltam. Ki nem találnád: tele van baglyokkal. Hatalmas sóhajjal nézek körbe, majd veszek egy marék magot az egyik tálból. – Éhes vagy? – suttogom neki, szuggerálom a madarat. Picit lendítek a kezemen, hogy kiszórjam eléjük, amikor az egyik megrebbenti a szárnyát, reménytelien csillan a szemem, erre ül tovább mozdulatlan. – Nagyon tréfás vagy… hogy kapikálnád be - Lemondóan szusszanok, kezdem elveszteni a türelmemet.

Baglyok. Komolyan baglyok tartanak vissza attól, hogy odamenjek és megnézzem valóban csak kiesett az esettanulmányok kötetemből? Igen. Ráadásul úgy néznek rám a nagy szemeikkel mintha azt üzennék: fel a kezekkel vagy csípek. Lehet a morcos ábrázatom nem segít ezen, de tényleg kezdenek felmérgelni így egy igen ritkán, de mindig okkal használt káromkodás bukik ki ajkaim közül. Szusszanásom iziben szakad félbe, amint a madarak zaján túl meghallom a hangot. Vállaimat lassan engedem le, majd hátrébb, míg fejem azzal együtt biccen félre a madarat bámulva, bár egyértelműen nem az válaszolt nekem. Ezt. Nem. Hiszem. El. Szemem kerekedik el egy pillanatra, ajkaim nyílnak el, ahogy tudatosul itt áll valahol mögöttem az egyetlen ember, akinek nem kellene. Annak nagyon sok oka van, de takarodó után vagyunk, ő pedig prefektus. Jaj, ne. Ne ne ne ne. Amíg csak bírom erre nem emlékeztetem. Szabad kezem mozdul, szemöldököm közé érintem ujjaimat, mert beszél tovább. Nagyon is itt van és a perverzióimról magyaráz. Remek, ezzel ennyit a nagy bajról. A katasztrófa révbe ért. Magvakat tartó kezemmel azon gondolkodom megdobálom velük amúgy is nyugodt hangulatomban, végül csak felvont szemöldökkel fordulok felé oldalasan. Talárban van, stimmel, járőrözik és nekem lőttek. – Várd meg míg… - reagálnék, de a nevetésével egybeesően a madarak szárnyainak csapkodására kapom a fejem. – Igen! Megmozdultak! – csillan a szemem, mosolyodom el egy pillanatra majd jut eszembe a lényeg. A magokat szórom ki a tenyeremből arrébb, majd lépek az ablakhoz. Sokkosan meredek magam elé, mert ha a párkányon volt, már rég kieshetett az ablakon ha a baglyok kilökték, így előbb kihajolok. – Sosem örültem jobban a kitörő nevetésednek – mondom. Kis fintorral, hezitálva de leguggolok és forgolódva pásztázom a földet, amikor a fal tövénél meglátom a papírdarab sarkát. Azonnal nyúlnék érte, de egy hóbagoly ennek annyira nem örül, én pedig azzal esek is a fenekemre. Pár pillanatig csak pislákolok, majd kínomban nevetem el magam. A bagyol a nevetés ellenére marad, akkor csak nem félhet tőlem? Lassan nyújtom ki a kezemet, megsimogatom a feje tetejét, ha hagyja. Ahogy úgy néz ki, másik kezem nyúl oldalasan a cetliért és függőlegesen, ahogy állok fel emelem azt is. - Jól van, oké – simogatom meg utoljára, de ugrik felém én meg hátrálok egy-két lépést. Eldönti a fejét, majd arrébb megy és az általam elszórt magokkal kezd foglalkozni. – Ugye te is láttad? – sandítok Móric felé. Nehezen hiszem el, hogy az előbbiek megtörténtek. Azt meg főleg, hogy ezt kérdezem tőle, amikor bárcsak ne látta volna! Nagyjából félőrültnek nézhet jelenleg. De a kezemben van a fecni. Széles mosollyal emelem magam elé, rajta dr. Laines írásával és tudom innen bármit bevállalok, csak ezt tudjam biztos helyen.

Lehet, hogy őrült vagyok, de tudom mennyi minden múlhat ezen az egyetlen cetlin, rajta a legfontosabb információmorzsákkal, amikből összeállhat a tananyag. Nem hagyhatom cserben Laines-t. Benne van a szóban: tanársegéd. Nem tanárhátráltató. De rá kell jönnöm, hogy emellett és minden más mellett ezzel a renitens viselkedéssel saját magamat igenis hátráltatom. Pontosan büntetésekre nem kellene pazarolni az időmet, azzal együtt vállaltam, ahogy elindultam. A fecni pedig meglett, akármennyire is kalandos módon. – Senki nem mondta, hogy állj ott – jegyzem meg még mindig elégedetten mosolyogva. Félbehajtom a papírt, nadrágom zsebébe süllyesztem, utolsó pillantás a hóbagolyra és fordulok az ajtó irányába. – Tudom, elég gusztustalan – ráncolom az orromat, majd el is indulok, bár húznám ahogy csak lehet, hogy folytatódjanak az este történései. – Jajj, Móric! Istenem, de türelmetlen vagy – sóhajtok, kezem csúszik a zsebemre benne a papírral és haladok picit gyorsabban. – Ahelyett, hogy pontosítanám, inkább csak felejtsd el – vetem oda, egy a plafonról hulló tollat söprök el az utamból amint ellépek mellette, hogy a lépcsőn folytassam utamat. Vele. Említettem, hogy: Remek?Felfogott hajamon igazítok, majd kardigánomat húzom szorosabban magam köré, hogy éppen fél percre rá egy bébirépával szemezzek. – Mi… miért van… mi? – hitetlen kezdek kuncogni, köhintéssel nyomom el, ahogy fordulok felé kérdőn. – Nem. – közlöm, mint tényt, hogy aztán a velem nagyjából egy szinten lévő furcsaságot elkapja tekintetem. – Te Tökfej… Miért mozog a mellkasod? Azon túl, hogy lélegzel – rezignáltak a szavak, majd kerekednek el a szemeim, mert nem megőrültem ma sokadjára. A talár igencsak szokatlan hullámzásba kezd.  – Ott valami mozog – mutatok rá ujjammal, hangom csuklik meg és csak kapkodom a mellkasa és az arca között a pillantásomat. A bébirépa talán a legkisebb furcsaság, ami nagyon, nagyon sokat elárul.