A fény sebességével repesztek a makulátlan folyosó makulátlan csempéin: fejbúbomon páváskodó, laza kontyom ütemesen követi higanymozgásomat, flitteres klumpám helyenként fekete sávot csiszol a padlóra, melyen tükröződik a csálé felirat: Beleuncaga. Az persze Balenciaga akar lenni, de már elkönyveltem, hogy a kínaiak nem tudnak írni.
Az erkély felé cammogok, gondtalanul fütyörészem az ószólemíjót, itt-ott megállok, sanda pillantást vetve tükörképemre, majd megnyugszom, hogy rikító piros szemhéjtusom továbbra is precízen tartja magát.

Felérek. Srác a korlátnál. Kicsit megilletődök. Egy taknyos kölökre számítottam, ez meg... Ez nem az. Tök szép. Oldalról legalábbis. Szimmetrikus, meg minden, csak nem kéne leszólítani, hogy a cuccért jöttem. Vagy de? Elvitatkozom magamban egy darabig, azalatt szakadatlanul bámulom, kigúvadt kék szemekkel. Kezeim a hátam mögött összefonva, szende köhintésnek szánt, de sokkal inkább lámaköpésre hajazó neszt hallatok. Nézz ide. Légyszi. Van pénzem.

Hebehurgyán ácsingózok a szabad levegőn, ruszkiföldön háromszor ilyen hideg van, és azt hívják nyárnak. Csak a lábszáramon ágaskodó szőrtüszők árulkodnak róla, hogy testem a beltérbe kívánkozna.
Megcsap a cigifüst, büdös mint állat, pont ezért istenesen betüdőzöm. Enyhén felköhintek, tekintetem továbbra sem mozdul, konstans bámulom a cickányképűt. Időközben elképzeltem ruha nélkül.
- Ugyan mit akarna tőled egy lány? Biztos nem felszedni. - flegmán vigyorgok, macskamód megrázom magam, majd légiesen mellé lépkedek - Adsz egy cigit? Cuccért jöttem, okoskám. -  megpaskolom talárzsebem, a tengernyi hajtű, funkciótlan pengető és csillogó üveg bisz-basz között egy-két pénzérme is megcsörren. Eltűnik benne a kezem, mindkettő, így dőlök háttal a korlátnak, incselkedő bájjal szuggerálva új kedvenc árjámat.

- Aha-aha, ерунда. - hadarom türelmetlenül. Átveszem a parázsló bűzrudat, megbizserget a tudat hogy összeért a nyálunk, egy mély slukk, majd rekedtes hangon folytatom. - Inkább mint egy hadirokkant, de megteszi. - furcsállóan, tapintatlan közvetlenséggel vizslatom az ilyen-olyan színes foltjait, a törött karját meg egyebeket. Ez a csávó vagy nagyon béna, vagy valaki nagyon utálja.
Ő méreget engem, én méregetem őt. Még meg is szaglászom. Kellemes. Csak bokán ne hugyozzon.
Izgágán billegek a korlát előtt, zsebeimben tapogatom az érméket, számolom a büdzsét. Vizes zsömlére csak-csak telik, de zöldikére... Hát. Aztán kimondja az árát. Lószerűen felnyerítek.
- És a Szent Grálban szervírozod vagy mi a tosz? - felnevetek, mintha egy jó viccet mesélt volna. - Ennyiből kiszorítalak a piacról, babushka. Másfél grammot kérek, ugyanennyiért. - lehet hogy a többi mágikus luvnya benyeli ezt a rablást, de orosz földön a kaviár is filléres. - Léci. - teszem hozzá, hízelgően közelebb húzódva.
- Ez a repertoár is. - taláron keresztül megpaskolom a saját fenekem. Szórakoztat ez a szó. Meg a fickó is. Olyannyira, hogy pikk-pakk tele a tenyerem zsetonnal, óvodás módjára csoportosítgatom őket a szűk felületen, s motyogva számolgatom a cigis kezemmel.

- Aha. - van ebben bármi furcsa? Nincs hát. Visszahúzom a nózim.
Nem fenyegetem én, épp csak rávilágítottam a lopásra. De hát valamiből élni kell, még neki is. Biztos drága a géz.
- Szorít a halál. - ahhoz én lusta vagyok, így csak zsörtölődve fejcsóválok, de hamar tovaszáll: kislányos lelkesedéssel számolom a zsét. Viszonylag hamar tudomásul veszem, hogy ennél olcsóbban így se úgy se adja, ha pippantok ha nem. DIY aszondja, ekkora prolit.
- Háromezeröt, háromezerhat... Négyezer. - zömében húsz- és ötforintosokban, nyilván. Mennyivel könnyebb a zsebem. Egy kis ezüst tizessel azért még állcsúcson pöckölöm. - Ennyit érsz, haha. Na tessék, várom a cuccot. - cigimet időközben a tájképbe fricskáztam, az apró meg két maréknyira hízott, majd valahol felváltja. Vagy nem, bánom is én.
- És most beállunk. - lehuppanok a hideg kőre, meg se kottyan, felfogja a talár, s már villantom is a pakkot, benne szűrő, papír, meg egy Hello Kittys grinder. Megpaskolom a követ magam mellett, és lelkesen vigyorgok. Várom hogy mellém csüccsenjen.

Bambán bámulom ahogy a tízforintos a betonon driftel, fejben tapsikolok mellé. Ja nem, ez fizikálisan is megtörtént.
- Ott van, szedd fel. - majd a kövihez hozzá dobom. Nem mintha észben tartanám. Látva a tértágított zsebet egy pillanatra elgondolkodok - igen, szoktam olyat - mennyire vagyok idióta, amiért eddigi seftes pályafutásom során egyszer sem gondoltam erre. Valszeg nagyon. Mert hogy elég nyilvánvaló. Kéne hogy legyen... Mindegy, kib@szott gravitáció.
- Hogy az a bibircsókos, hernyótalpú ku... - zsörtölődök magamban, miközben nyögvenyelősen feltápászkodok. Szólhatott volna azelőtt is, hogy odafagy a bulám. Férfiak... Csak a baj van velük.
- Igen tudom, taka van. Itt tanulok két éve, vagy legalábbis úgy teszek. - serényen matatok a taláromon, icipici, tényleg nagyon pici tükröt veszek elő, gyermeki lelkesedéssel nyugtázom, hogy végre megtaláltam. Megigazgatom a szanaszét álló fekete melír tincseim, közben hadart liturgiákat szónokolok a tökéletes tojásrántotta receptjéről, mikor is feltűnik, hogy egyedül vagyok. Oh. Kellemetlen. Vajon eddig is egyedül voltam és csak behaluztam a rokkant adoniszt? Nahát, milyen különös.
Mindenesetre irány a folyosó, de még mielőtt belépnék a melegre, meghökkenten megtorpanok. Áhá. Vérfagyasztó farkasszemet nézek az ajtó mögé gurult tízforintossal. Nincs menekvés, az enyém leszel.

Időnként elgondolkozom hogy kerültem a Rellon házba. Vagy Rollen. Mindig összekeverem. Mindegy, sose tudtam rollerezni. De gyakran láttam Moszkva utcáin öltönyös fickókat repeszteni vele. Esztétikai trauma.
Nagy áldozatok árán, a már említett, ominózus tízforintost dobálgatva elcsalinkázok a folyosóig, közben sacc per kábé tizenháromszor megyek a rossz irányba, de ráérek, nem? Elképzelésem sincs, mi a szöszért diszkrétebb hely az elhagyatott erkélynél egy pletykás vén muff budoárja, de mindegy is, oda bízom. Csillogó szemekkel bámulom az egyik kiállított páncélt, akarva akaratlanul is elképzelem, ahogy meghódítom benne Narniát, csak az a fránya trutymófolt az egyik karján rondít bele tökéletes fantazmagóriámba. Megnyálazom a mutatóujjam, serényen suvickolni kezdem a vállvérten ékeskedő betolakodót, majd meglepetten konstatálom, hogy a páncélt fél centis por réteg gátolja a tündöklésben. Egyet se félj, majd én megmentelek!
Fél percbe se telik, és a fennkölt páncél koszburkán sután rajzolt Gucci biléták, szmájlik, szívecskék, meg egyéb genitáliák virítanak.
Így ni. Tökély.

Olyannyira elmerültem önnön képzőművészeti tehetségem fitogtatásában, hogy pikk-pakk elrepül az a negyven perc, és nem érzékelek belőle az égvilágon semmit.
- Csőzi. - dünnyögöm az orrom alatt, minden koncentrációmat felemészti az alkotás gyönyöre. Majd mikor az utolsó golyót is felrajzoltam az utolsó mindenki tudja mire, elhátrálok, és könnyekig hatódva csodálom legfrissebb műalkotásom.
- Oksa. - lezserül ráfirkantom még gyors, hogy kicsi Ricsimicsi, pont a fütykös fölé. Találó. Aztán mikor másfelé figyel, sebtében mellé kerül egy plusz jel, egy szívecske, meg egy stilizált...
- ...Nyuszi. - bököm oda, mihelyst felrajzoltam. Elvégre így hívnak. - Ez a nevem. - nem árt nyomatékosítani. Szórakozottan figyelem az eksönt, a bumburnyák banya vonyítva elodáz, én meg kárörvendően kacarászok.
- BOMBA! - rikoltok fel, és törökülésben becsapódok mellé a kanapéra. Izgatottan összedörzsölöm két tenyerem, mélyet szippantok a levegőbe, s kéjes nyögéssel konstatálom, hogy mocskosul be fogok állni.
- Megtekerem én, fél karral nehéz.

Így utólag talán ésszerűtlen volt meghitelezni neki a cuccot, és gyanakvásra is adhatott volna okot a késése, de annyi felelősségtudat sincs bennem mint egy befőtt koviubiban, szóval tök nyóc.
- Jaja, érzem, nem kell a marketing. - mohón kikapom a kezéből a zacsit, meg se várva míg a kezembe pottyan, és vadul szaglászni kezdem.
- Áh, még friss. - nyálkahártyámra tapad a kenderenyv megmásíthatatlan bukéja, ennyiből már azt is megmondom mikor szüretelték. Kicsit mintha kábszis lennék.
- Aha. - pillantok rá bambán, azóta nekiveselkedtem a tekerésnek: olcsó OCB papír, karácsonyi képeslapból farigcsált szűrő, és az ikonikus Hello Kitty grinder. - Velem jófejek voltak. Bátyám szerint suttyók. - felelem vállat rántva, elvégre mi sem természetesebb, mint bratyizni az ukrán maffiával.
- KÉSZ! - emelem a magasba az elkészült produktumot, olaszos csókkal koronázva. Kicsit csálé, de egészen precíz. Van benne cucc bőven. Honnan máshonnan kotornám elő a gyújtót, mint a melleim közül, ami - nyilvánvalóan - fuldoklik a rózsaszín glittertől, és egy fordított kereszt van rajta alkoholos filccel átszínezve. Érdekel is engem a templomi hókuszpókusz, csak a színe miatt vettem. Meggyújtom a cigi hosszú, eltekert végét - amit én diplomatikusan csak fitymácskának hívok - hagyom hogy leégjen, majd istenesen beleszippantok, fejemet hátradobom, és extatikus nyögéssel fújom ki a füstöt.
- Perfekt. A francért bogyózol te meg? - a bogyó szar. Többnyire. Nem is szoktam bogyózni. Nyúlbogyózni, legfeljebb. Vigyorogva átnyújtom neki a cigimet. - Bajtárs?

Defekt? Milyen defekt? Kérdőn összeráncolom tiritarka pici pöttyökkel díszített homlokom.
- Nincsen nekem defektem. - épp csak meggyőződésem, hogy túl tökéletes vagyok erre a planétára.

Tíz perc se telik bele, és agyamat behálózza a tompa bizsergés, a tér előttem pöppet irizál, még a nyelvem is összeakad néha.
- Hé, Ricsike... - nehezemre esik megszólalni a fojtott kacajtól - Tudod hova ül a tehén a buszon? - vigyorogva tolok még egy rövidke slukkot - Legelőre! - könnyezve felvonyítok, röhögve beletemetem az arcom fűtől bűzölgő tenyerembe, majd nemes egyszerűséggel eldőlök, egyenest a csávó ölébe. És hangosan nevetek.
Nyuszi off.

Ha szólt volna is csinálnám, szóval olyan nagyon mindegy, hogy nagyon, Nyuszinak nincsen diriga. Mit mutogat ez meg.
- Bájos lehet. - nyugtázom, és előkerül a gyújtó. Halkan serceg, szikrát szór, majd lángra lobban. Mint az otthoni rezsó. Tudom, gyújtottam már cigit vele. Meg konyhát is.
- Blöh. Anélkül is benyel a szar, hogy elnyomnád. Onnantól csak nem veszed észre. Cheers! - ha nem kér, hát nem kér, én vígan elszipkázok rajta.
És bumm. Beüt az agyhalál, csuda jó móka a képszakadás, meg is ijedek, mikor kinyitom a szemem, és tök sötét minden. Meg fiú szagú. Furcsállóan forgatom a szemem, valami motyogást is hallok a fejem felett, sandán kitekintek oldalra, hát nem a csávó ölében vagyok?
Bánom is én. A hátamra fordulok, fejem a combjain, békaperspektívából mélázok csontos pofázmányán.
- Alulról egész szép vagy. - incselkedve a nyelvemre harapok, s játékosan kacarászva megpöckölöm nem létező tokáját. - Szoktál te jókedvű is lenni? - nem akaródzik felhagyni a pimasz pöckölgetéssel, közben rajta fekszem, mint egy lomha krumplis zsák. Asszem jól alakult ez a nap.
Ám még mielőtt ezt elkönyvelhetném, behatol a látóterembe egy pálca, meg két tantobá.
- Ajaj.

Jah. Szóval a pirosak muftija latinul tüsszent, bár nem feltétlenül értem a miértjét; jelen pillanatban a dimenzióváltástól jobban parázom mint a mozgásképtelen végtagjaimtól.
De hogy ezek a tanárbácsik milyen szépek. Olyan... Tömörek. Markánsak. Nyami. Ám miután változtattam a mimikámon bamba lajhárról kevésbé bambára, majd révetegen körbenyaltam a fűtől kiszáradt ajkaim, lassan - nagyon lassan - zümmögni kezd a koponyámban a tény, hogy ezek ketten létező emberek, és nem csak éteri hallucinációk. S aztán... Nos, tulajdonképpen nem csinálok semmit. Tulajdonképpen mindegy. Minden mindegy. Porszemek vagyunk az univerzumban, egy merő abszurditás, létünk csupán múló szeszély az eternális KÁOSZBAN!!4!!négy
Ez a briliáns felismerés pedig olyannyira megcsap, hogy reflexből felegyenesedek, majdhogynem összekoccanva Ricsike állkapcsával, és már-már tapsot várnék, amikor tudatosul, hogy mindez csak a fejemben történt.
- Oh. - mérem végig a két tanárt, kissé szédelegve. Valami motoszkál, mintha beszélnének hozzám, Farkaska valami fáról magyaráz, amit olyan őszinte átéléssel ragadok meg, hogy az már-már filmbeillő. - Maga egy gyöööönyörű fa, tanár úr. Igen. Egy naaaagy... Ö, fűzfa! Az. Nagy lombkoronával, meg... Levéllel. Igen, sok levéllel. - a szemem valszeg ketté áll, és a mondatszerkesztés is okoz némi problémát, de az agyamon átfutó tévképzetekben rendkívül megnyerő vagyok. Hát nem nyilvánvaló, hogy a csodálatos bók hallatán megenyhül? - Sok boldogságot kívánok maguknak. - teszem hozzá elcsukló hangon, még egy üveg pezsgőt is képzelek a kezembe, és aléltan vigyorgok mellé. - Hupsz. - Ricsike vállának dőlök, másképp a padlón landoltam volna.

Egy kicsit elszontyolodok. Be kell valljam. Oroszföldön elkeserítően ritkák az édibédi meleg párok, pedig én oooolyan szívesen nézegetném őket.
- Aaaaz, nimfa. Höhö. - bódultan nevetgélek, mint akinek semmi gondja az életben. Ez minőség drágám, színtiszta minőség. Nincs ezeknek ízlése. Féloldalasan elfordítom a fejem a büntimeló hallatán, értetlenül pislogok, majd Ricsike képébe tolom a sajátomat, épp csak nem ér össze az orrunk. Kigúvadt, kíváncsi szemekkel bámulok rá.
- Te, ezek tudják hogyha valamit egyszer lepucolsz, az két hétig úgy marad? - kérdezem hitetlenkedve, mintha itt sem lenne a két másik. Hagyom a hímeket lejátszani a rituális köreiket, miszerint ki tud nagyobb dákóval offolni, én csupán csendben összekucorodok a kanapén, és gyermeki lelkesedéssel malmozok. Nahát, olyan mintha tizenkét ujjam lenne... Bele is szívnék a cigikém elhaló csonkjába, de szomorúan kell konstatálnom, hogy eltűnt. Nyilván fogalmam sincs hova, holott három másodperce lebegtette arrébb a jóképű tanárbácsi, de ki emlékszik már arra?
- Akkor most meg vagyunk büntetve? - kihúzom magam, elvégre meggyőződésem, hogy valami nagy dologra jöttem rá. Érdekes, mintha rémlene valami arról, hogy ebben a pillanatban is épp valamelyik szobában kellene körmölnöm hogy jó kislány leszek. Elfelejtettem volna?
- Kösz a kalandot. - hirtelen ötlettől vezérelve keblemre ölelem a Ricsikét, jó pajtik leszünk mi, tudom én.

- Üh... Ah... Eh... Meh... - fájdalmas nyögések tanúskodnak élni-nem-akarásomról. A hálóban tespedek, kisírt szemekkel, a fene se tudja miért, bal lábbal ébredtem. Van ilyen. Néha magányosnak érzem magam.
Két szobatársam van jelen, mindkettő a könyvét bújja, s minden elkapott hangadásomnál ijedten összerezzennek, mintha időzített bomba lennék. Az ágyam pontosan úgy néz ki, ahogy azt a gyanútlan szemlélő elképzelné: bevetetlen, szanaszét szórt drazsék, csokibéka papírok, öngyújtók és egy, a fejtámlámra ragasztott aprócska portré a félmeztelen Mads Mikkelsenről. És Miley Cyrusról. Gyönyörű.
Komikus depressziómat egy halk rezgés ostromolja meg, valahonnan a fenekem tájékáról, amit nem tudok mire vélni, de tetszik. Szép lassan persze eljut a tudatomig, hogy az okostelefonom az, amit az ősidőkben használtam utoljára, pedig egyébként nagyon értek hozzá. Kelletlenül kikotrom a kütyüt a farpofáim szorításából, háromszor elrontom a képernyőjelszavam, majd lám: "@AzARicsi üzenetet szeretne küldeni neked"
He? AzARicsi? Ki az a Ricsi...? Jaaa, hogy AZ a Ricsi!
Klikk az engedélyezésre. Elolvasom. Oké-oké, majd válaszolok, csak jött egy lájkom.
Miután csekkoltam melyik posztomra - természetesen arra, amelyikben levideóztam hogy egy galamb megtámad egy öreg bácsit a moszkvai főtéren - végignézem az összes többit, beletelik fél óra, s csak aztán jut eszembe, hogy válaszolni kéne.

"k"

Talár fel, cipő minek, irány a bagolyház. Egy zoknit azért felvettem, abban repesztek át a kastélyon.
- HÍÍÍÍ-JÁ! - színpadiasan berúgom a kecó ajtaját, pedig egyébként nyitva volt. És lám-lám, ott a Ricsike. Instant vigyorogni kezdek. - Csőzi.

Színpadias piruett kíséretében izomból becsűröm a bagolyház ajtaját magam mögött, mire ijedten felreppen néhány a környező baglyok közül.
- Hülye struccok... - elvégre minden madár strucc. Dinnye? Dinnye. Oké. Végül is szeretem a dinnyét. - A csodára várni kell. - esetlenül kacsintok mellé, a menőséget még gyakorolnom kell.
- Minek az. Ó baz... - a korhadt falnak támaszkodva csekkolom az egyik talpam, ez bizony strucc bagoly kula. - Ugh. - ha így, hát így. A zokni nyilván felemás, az egyik rikító citromsárga, rajta ananászokkal - gyűlölöm az anaszászt, de tíz forint volt a kilós turiban -, a másikon csöcsös Mikulás. Vagy Mikulina.
- Van hát, kapd el. - egy komplett cigis pakkot dobok át, papírzacsiban. Fontos a környezetvédelem, ugyebár. - Tekerj nekem is. - ami azt illeti, én ráérek egész nap. Valahol magától értetődő, hogy elfelejtettem a büntimunkát, csak halovány rémképek élnek a fejemben a tegnapról.
- Kösz babushka, sok munkám volt vele. A megfelelő szögből kellett lekapni a támadást. És a vége, mikor a bácsi feláll, és ordítva káromkodik... Szemányifíkó. - az ujjaimra csókolok, olaszosan játszok velük. Közelebb andalgok Ricsikéhez, kikukucskálok az egyik lőrésszerű ablakon. - Klassz kilátás.

- Sohaaa... - több se kell, guguban már ott a címszó: pucér bagoly, ami rendhagyó szexuális fantáziákról tanúskodhatna, de engem tényleg csak a toll nélküli károgó érdekel. - Áhá! - találtam is egy csinatos képet, a röhögéstől dőlöngélve nyomom Ricsi képébe. A nevetésem egyébként kislányosan csilingel, rendkívül hangos, és gyakran hallani egy-egy magányos séta során a folyosókon.
A munícióm legalább annyira színvonalas mint a komplett életvitelem, magyarán a "rohadtul nem" és a "halj éhen" között félúton, de mit számít, ha a nikotintól bizsereg a homloklebenyem.
- Nekem mondod... - ránézek a Mikulásos zoknim talpára, és láss csodát, sehol egy kakifolt. Hát ez meg? - Schrödinger kulája. - megragadom a bokám, egyensúlyozok, sziluettem akár egy Parkinson-kóros flamingó, magánnyomozókat megszégyenítő alapossággal vizslatom a lábujjaim közét, majd kényszerűen rájövök, hogy a másik lábammal léptem bele. - Oh. Már értem! Pedig puccos manusnak tűnsz. - teszem hozzá, és ISMÉT megszagolom, ezúttal kicsit diszkrétebben - Határozottan puccosnak.
Ami a kreténséget illeti, jah. Egyfelől nem mókás sírni a száraz kenyérért, másfelől klassz, ha vagy annyira kretén, hogy az életed abszurditásai elvonják a figyelmed a nyomorodról.
- Ahha. Nem nagy cucc. A faluban mindenki seftes, meg ortodox, másképp éhen halna. - üdv az orosz valóságban. A mágia csak hab a tortán, arra az esetre, ha esetleg valaki elfelejtett volna földönkívülinek nézni.
Lecsüccsenek mellé, nagyon mellé, nem vagyok zavarban, és árgus szemekkel figyelem a procedúrát. Pofátlan kislány révén megfogom a fáslis kezét, útmutatás gyanánt. - Ne úúúgy, ki fog esni a fele. - a képeslapból eszkábált szűrőknek megvan a maga nyakatekert tecsnikája.

Kérdőn nézek rá, ez most az anyámat szidta? Csodával határos módon le tudom írni a tüsszentését, és láss csodát...
- Ez egy kancsil! Francért fenszizel... - szégyengyalázat, ilyen csúnyát mondani a kis pálcikalábúakra. Valamiért megmagyarázhatatlan vonzalom fűz az univerzum torzszülöttjei iránt. Kis csufik, nyamnyam.
- Az igen... - elismerően hümmögök, hátratolt fejjel biccentek, amolyan "daaamn boy" jelleggel - Fejen fosnád magad, remélem. - hiába, nem tudom túltenni magam az előbbi incidensen.
Megszaglászom, felsüvít. Ijedten pislogok, és visszasikítok. - Dzsíz. Jól van jól van Armanikám. - pusmogva nevetelek az orrom alatt - "Nem szeretem a mainstream dolgokat." - serényen gesztikulálva forgatom ki a szavait, majd játékosan oldalba bököm. Gengszter, mi?
Ötletem sincs mitől pusztul ketté lassan az összes csontja, biztos nyomós oka van rá, de egyelőre még tudok aludni a ténytől. Elkönyvelem a szexepiljének. A rokkant adonisz. Kiveszem a kezéből a cókmókot, épp mint elefánt a porcelánboltban, egy kis dohány, megigazgatom, precíz nyalintás a szélére, s voilá.
- Itt jön a kisvasúúút... - játszva hullámzok a karommal, benne a páratlanul csálé tekert cigi, vészesen közeledik a szájához. Akárhogy is, az övé, én meg tekerek magamnak még egyet.

A magam módján kedvelem Volkovot. Mint világát vesztett csitri a családfő felé, plátói rajongás övezi, mindez csupán azért, mert szép. Nekem ennyi elég.
Hogy mennyi jut el az agyamig a hallottakból, az nézőpont kérdése, serényen konvergál a semennyihez, de nem is azért füvezek, mert tudomást akarnék venni a valóságról. Duh! Biztos közbevágok ezt-azt, bódultan dőlöngélve a garnitúrán, no nem mintha számítana, le lettem némítva, mint a pornhub takarodó után.
Lassan, nagyon lassan, Farkaska nyomatékosításának hála sikerül elkönyvelnem, hogy meglettünk büntetve, de most azt felejtettem el, hogy miért. Hát ez van. Még azt is sikerül megemésztenem, amit Ricsike papol a magyar tanárokról, hevesen bólogatok mellé, zsigeri egyetértést vált ki belőlem, noha nincs az a pénz, hogy tényleg kirúgassam magam. Még mindig jobb mint odahaza. Hogy ki méltó és mire az életben, azt nem tudom, és komplette hiányzik belőlem az istenkomplexus, amivel determinálhatnám, a tanár úr meg majd reklamál Sámánbotnál. Észre se veszem, de a levegőben egymás mellett van a két kezem, és erőteljes fókusz közepette rakosgatom egyiket a másikra, próbálván Nyuszi-szinten értelmezni a hierarchia fogalmát.
Azután sem szólok semmit, hogy fel lettünk hangosítva, majd mikor egy ocsmány nagy hasra esés keretein belül konstatálom, hogy a lábaim nem mozognak, szomorúan visszakínlódom magam a kanapéra, visszahajtom a fejem Ricsike ölébe, és becsukom a szemem.
- Jóccak babushka.

- Te figyelj, pörgök én eléggé, ha fejfájás kell mellé csak felhívom anyámat. - a pszichiátrián belém tömött szedatívumoknak hála zsigeri ellenérzést vált ki belőlem minden, ami tabletta formájú, bármi is legyen az a metélt vidrakarbonát. Asszem ezt mondta.
- Taps-taps, lenyűgöztél. - összeszorítom az ajkaim, meg a két szemem, és finoman megpaskolom a kézfejem, mint a puccos dívák a színházi páholyban. - Én meg oroszul, na ezt kapd ki. - pimaszul a nyelvemre harapok, csak aztán zajlik le az Armanis incselkedés. Tuti így szólítom ezentúl.
Sebtében tekerek egy másik bűzrudat, olyan emberes, légcső repesztőset, amitől még a baglyak is halva zuhannak az ölembe.
- Hogyne. - átpattintok neki egy gyújtót, ez most kivételesen nem pink, hanem meztelen nős, olyan amit Pista bá vesz a Coopban a kőműves actimelhez kísérőnek. Amint rágyújt, gátlástalan csodálattal bámulok rá, cigikém a szám sarkából fityeg, négy ujjamból kamerát formázok, és fél szemmel kukucskálok át rajta.
- Ééééés, póz! - még kattintós hangot is adok mellé, mintha tényleg kamera lenne, pedig csak az agyammal fotóztam le. Mi tagadás, tetszik a sziluettje.

- Tőlem... - vonom meg a vállam, az enyémen azonban nem csattant semmi híg, bagolybá kifogyott a tárból. - Kösz, asszem. - zavartalan pislogok, egy enyhe fejrázással elengedem. Viszonylag ritkán vagyok pucér.
Időközben meggyújtottam a számból fityegő cigarettát egy másik gyújtóval - történetünk során ez már a harmadik - ami, nos... Szürke. Szimpla, egyszínű, szürke. Elborzadok a láttán, érthetetlen hogyan került hozzám, reflexből el is hajítom, kell a ráknak. Imázsromboló, pföj.
- Ha te mondod. Gyóccertáras Armani. - már meg is érett bennem a gondolat, hogy ez lesz a beceneve messengeren, amint bejelöl rajta. Nem mintha én nem tenném meg, de úgyis elfelejtem. Kárörvendően felnevetek mikor a nyaka mellé csattan a bagolykula.
- Perfekt. - "kamera" klikk, büszkén könyvelem el, hogy megörökítettem a pillanatot. A kezeimmel.
"Szeretlek", hallatszik tőle. Bár az sokkal meglepőbb, hogy ezidáig befogtam a szám, el voltam foglalva az "exponálással". Túl sok az idézőjel.
- Jah, persze. - játékosan elbliccelném egy vállba veréssel, de a kezem megáll a levegőben, a tekintetem zavarttá válik, néhány másodperc erejéig kiül a fejemre a reboot. Erre hogyan is kéne reagálni?
Kattognak a fogaskerekek, lényegében magammal vitatkozok a koponyámon belül. Vagy legalábbis ott érzékelem.
Rá se ránts Nyuszi, majd elfelejti. Ugyan ki döntene úgy, hogy megszeret?
Ez a fránya belső párbeszéd, az őrületbe kerget.
- Van egy kölcsön vízipisztolyod?

Valami rosszat tettem? Kérdem én, és a dzsuvába pöckölt gyújtót követem a tekintetemmel. - Még felveheted. Három másodperces szabály. - bár asszem nem tervezi megenni. Mindenesetre egészségére. - Még mindig az. - mármint szürke, jegyzem meg, pofátlanul leutánozva riadt mimikáját.
- Ez itt... - peckesen felszegem a fejem, és megérintem a nózim, mint Lady Gaga abban a giccses amcsiromcsiban. - Egy nyúlnak az orra. A seftesek ha éhen halnak is párizsit (v)esznek. Csak nem a hústrutymót, hanem Balmain cipőt, meg Chanel hátvakarót. - meg az összes hasonlót, ami francia. Bizonyára innen ered a megmagyarázhatatlan vonzalmam a replikák iránt. Beleuncaga.
Még mindig ott pang a fejemben a "szeretlek" szócska, ide-oda pattog a tudatalattimban, mint a százforintos gumilabda a kiscsoportos tornateremben, vagy csak szimplán mint egy aprócska, rugalmas objektum a légüres térben. Ami visszhangzik. Mert hogy üres.
- A pirosat venném be. - bezony, láttam a Mátrixot. Egy Trabant tetején, autósmoziban. Télen. Büszkén ki is húzom magam.
- A takarításhoz kéne. - dobom oda félvállról, nem teszem hozzá, hogy egy Britney maratonba ágyazott habpartit óhajtok kihozni a büntimunkából.
- Hülye gekkó. Neszóljábe. - bokán rúgom nevetve. Valahol remélem hogy nem törik el. - Anyámék benyomtak pszichóra, azóta kalandozom a nagyvilágban.

Teli pofával vigyorgok, megvillantva csodázmányos fogsorom, ezzel lényegében kérelmezem ártatlanságomat. Nem tetszik a szürke gyújtó.
- Ugh. - nyugtázom ennyivel az apakérdést. El jut az agyamig az infó, hogy pszichomanus, Heim Pál meg minden, de rendszerint egy nap kell, míg tényleges következtetés érik bennem. Valszeg az éjszaka közepén riadok majd fel, hogy "ODA JÁRTAM KEZELÉSRE!" Talán el is fogom mesélni neki. Talán nem.
- Nehéz elképzelni nálad gekkóbbat. - szemtelenül nyelvet öltök. Ha megkínálna is elpöccinteném a ciánkát, viszolygok a tabiktól.
- Aha... - játszi sejtelmességgel követem az ujját, be is bandzsítok mellé. - DOOT! - olyan fejet vágok mint egy éhes tamagotchi, még a levegőbe is harapok, mintha az ujját céloznám.
- Kicsit félek a tripektől. - izgágán mocorgok ültömben - A valósággal is nehezen küzdök meg. Hát még párhuzamosan két másikkal... - kigúvadt, ijedt szemekkel csóválom a fejem. Az bizony nem nagy buli. Ennek ellenére rendszeresen tolom. Keress benne logikát.
- Nagy. Pasztell zöld. Vagyis inkább habos pisztácia. - elmerengve malmozok, leszegett fejjel. - Mindig interjúztat valaki. Olyankor azt képzelem a Graham Norton Showban vagyok. - itt már ünnepélyesen kihúzom magam, fejben hívogat a vörös szőnyeg.
- Menjünk bulikázni. - célzok itt a vén luvnya megsuvickolására.

Az életem viszonylag eseménytelen. Nem, ez nem a legjobb szó. Inkább... Ö, hm. Tragikomikus. Gátlástalan önszórakoztatás és indokolatlan sírógörcsök gyors egymásutánja. Ki érti ezt?
Ma se volt másképp. Szokásos reggeli nyomorom végett elaludtam az ebédlőben. Pontosabban a tányéromban. Azt álmodtam hogy óriás Mads Mikkelsenek - többesszámban, igen - szöcskéket grilleznek az Olümposzon, és olyannyira felzaklatott amiért engem nem hívtak meg, hogy bepánikoltam és felriadtam. Akkor tűnt csak fel, hogy a reggeli szuflétól bedugult az orrom.
Na sebaj. Nyuszi készül valamire. Vagyis én. Tűzpiros klumpában lépek ki a hálóból, alatta tizenöt réteg bundazokni, mind más színű, és mind felemás. Szintén bundás fülvédő ((neon sárga)) pávakék szőrmekabáttal, rá a talár, mer' mér' ne, ugyebár, meg még egy-két rettenetes kiegészítő amiket lusta vagyok felsorolni. Szóval úgy nézek ki mint egy, a párizsi divathét szégyenpadjáról szökött seftes eszkimó.  
De nem is ez az igazán feltűnő. Vagyis... De, de van egy másik, feltűnőbb dolog is engem illetően. Történetesen az, hogy a folyosón egy spárgával, szigszalaggal és szempillaragasztóval egybefogott, elég instabilnak látszó, ilyen olyan könyvborítókból, ketrecdarabokból és miegymásból összetákolt szánkót húzok magam után, ami fülsüketítően recseg és vonyít a folyosó ártatlan csempéin. Ez persze engem nem zaklat fel.

Kijutok az udvarra, majd hosszas, hangos káromkodásokkal tűzdelt kutatómunkám eredményeképp megtalálom a létező legmeredekebb dombot a birtokon, amiről lecsúszni minden bizonnyal életveszélyes, s pontosan ezért fogom megkísérelni. Kezdődhet a buli.
Fel is mászok a dombra, rápuffanok a szánkóra, csodával határos módon nem reccsen ketté, szóval lehetőségem nyílik önfeledten visítozni a gyönyörtől.
- VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ!!! - csúszik mint az állat, Nyuszi célegyenesben, ám a finis előtt váratlanul bezúz elém egy hülye strucc bagoly, én meg fékeznék, de nem tudok, szóval kiteszem oldalra a lábam, a "jármű" fájdalmasan kisiklik, én pedig műugrókat megszégyenítő ívben repülök a levegőben két métert. És puff. Valami puhára estem, ezt hamar konstatálom, majd azt is, hogy meggyilkoltam egy hóembert. Upsz.
- Van egy cigid? - kérdezem a vadőr kecójának támaszkodó fickótól. Mert hogy pont előtte landoltam.
Megvakarom a fejem, hangos nyögések közepette arrébb állok a becsapódási ponttól, és a fiút bámulom. Vigyorogva várok a nikotinra.

Nem is szoktam kegyetlenkedni. Vagy ő. Vagy én. Ő. Mindegy, azt úgyse látom.
- Majd egyszer jóóól megverem. - komoly ((de komolyan vehetetlen)) arccal bokszolok a levegőbe. Csihi-puhi, dirr-durr.
- Uuuuu... - harapásból gyermeki csodálat lesz, amint egymás mellé pakolja a "rózsaszín" és a "szigszalag" szavakat. Ha van dizájner pontja a sufnituningnak, akkor ez az. - Honnan van olyanod? Kéne a szánkómhoz. - célzok itt az ágyam alatt porosodó, hibrid roncshalmazra, amit már csak a szentlélek tart egyben.
A Ricsike nagyon vágja a kábszik nevét, ezt már megfigyeltem, én csak annyit tudok, hogy amit szednem kell az kék, amitől óvakodj az fehér.
- Én a kesudiót. - ha már csonthéjasoknál tartunk, ugye. Követem a mozdulatát, elpöccintem a csikket, ami nyilván az ellenkező irányba repül, baljósan elsuhanva Ricsike füle mellett. - Upsz. - de nem lobbant lángra semmi, ez jó jel.
- Jóóóóóóó! - a kezét nyújtja, de páros lábbal pattanok fel, s csak aztán fogom meg. Vele ellentétben én reflexből benne hagyom a kezem a kezében, de nem ám olyan romantikus módon mint szeretné. Kacarászva driftelek kifele a bagolyházból, és húzom magam után. Csak aztán engedem el, mikor lassítok, és elkezdek neurongyilkos részletességgel mesélni a Graham showről, szenvedélyesen átélve minden középszerű poént, amit B kategóriás celebek nyögtek ki benne. Mert hogy tulajdonképpen erről szól. Azt is hozzáteszem, hogy oroszul minden sokkal viccesebben hangzik.

Hiányzik. Nagyon.

Szüntelenül fekszem, bámulom a kőcsipkés falat, meg az ocsmány baldachint. Egyébként sincs társaságom, így végképp, nem is vágyok rá. Egyvalakit kivéve. Komikus, hogy csak azután veszed észre kötődsz valakihez, miután szembesülsz az elvesztésének eshetőségével; és értethetetlen, hogy hihettem ismét a saját igazamban. Talán csak remény volt. Sűrű, bódító vakremény.
Még csak azt sem mondhatom hogy nem értem, mert de, és az egészben ez fáj a legjobban. Megpecsételve lenni valamitől, amiről nem tehetek.

Hosszú órák telnek el, mire egyáltalán felülök. A hajam kócos, a ruhám gyűrőtt, szaglok és a migrén sem kímél, de kajával még mindig jobb betölteni az űrt, mint anno pirulákkal. Lecsúszok az ágyról, cipő nélkül csoszogok át a szobán, a klubhelyiségen, a folyosón. Leszegett fejjel, szomorúan.
Épp csak egy boltív sarkából, véletlenül pillantom meg Ricsit. Nem viseli jól, engem pedig megtámad a gyomorideg. Nem is tudom mi vezérel, de irányt váltok. Csak látni akarom, közel lenni hozzá. Hangtalanul követem, bújdosva nézek utána, míg eltűnik az ajtó mögött. Hezitálok belépni, egyszerre van bennem, hogy hagyom neki feldolgozni, és az, hogy jobb lenne beszélni róla.
Nem szólítom meg, az ajtóban állok, nagyra nyílt, mélabús tekintettel.

A legrémisztőbb az egészben, hogy nincsenek bennem kérdések. Csak tények, megváltoztathatatlan jelleggel, ingatag jövőképpel.
Az ajtóban állok, karjaim lomhán magam mellett, fél vállam a falnak döntve, laposakat pislogva meredek. Végignézem ahogy megérinti az üveget, az arca szívfájdító játékát, majd a két pirulát. Csak aztán néz ide.
Fáradt félmosollyal biccentek, kezeim immáron a talárzsebemben.
- Állj tótágast és böfögd el a zébécét. - kesernyésen, erőtlenül, de nevetek. Ellököm magam a faltól, lagymatag sétába kezdek, egyik lábamról billenve a másikra. Itt-ott meglátom a tükörképem egy serleg szélén, s enyhe undorral elfordulok. Néha pedig Ricsikére nézek, szeretetteljesen. A tekintetem bocsánatot üzen, de feleslegesnek érzem újra elmondani.

Látni őt szenvedni, keservesen mételyez.
Nehezemre esik gondolkodni, nehezemre esik mérlegelni, de még vágyni, érezni is. Nem akarom befolyásolni, nem akarok ráerőltetni semmit, közben bármit megadnék, hogy kettőnk viszonya felhőtlen legyen.
- Mit mondott az apád? - letéved a tekintetem az ujjaira, szomorúan elhúzom a szám. Az egész az én hibám, efelől nincs kétségem. Ott és akkor kellett volna elvágni mindent, mikor tudatosult, hogy szeretem. Nem egyszer, nem kétszer megtettem, de most nem akartam, gondolni sem rá. Talán hibáztam.
- Sok nappal, meg éjszaka. - egy kicsivel nyugodtabb a hangom, aprót rántok a vállamon. - Én még mindig szeretlek. - közvetlenül mellé lépek, a vonásait figyelem - Annyira, hogy képes lennék szembenézni a legnagyobb félelmemmel. - önmagammal. De ezt már nem teszem hozzá. Pontosan tudja. - Mit szeretnél, mi legyen?

- Oké. - nyugtázom. Nekem nem mindegy, mert olyasvalakit szedál, és befolyásol, akit szeretek, de belenyugszom, ha neki igen. Elveszem a kezéről a tekintetem, a szemeibe vándorol. Én is érzem a váltást, a felhőtlen vonzalomból lett pszichés tortúrába - holott legbelül azóta egyértelmű volt, hogy belecsöppentem. Minél tovább húzom, s hitetem el magammal az ellenkezőjét, a végén annál jobban fáj. Mert hogy vége lesz, ahogy eddig mindig vége volt.
- Semmit sem várok el. - se én, se a problémám. Behunyom a szemem, ösztönből érzem, hogy amit most mondani fog, abba beleremegek. És tényleg. Megszorítom a talárom szélét.
- Gavriil? - kérdezek vissza, sápatagon remegve. Kinyitom a szemem, s dől belőle a felgyülemlett könny. Egy világ dőlt össze bennem. Az én saját, szubjektív világom, aminek elsődleges mozgatórugója az öntudatom, melyért mindent feláldoztam, s ami mellett minden körülmény ellenére bizonyosan kitartottam. És kitartok most is.
- De. - bököm ki végül, elcsukló hangon - De igen. Nő vagyok. - a halántékomhoz kapok, reflexszerűen zárom ki a kínzó suttogást, ami az ellenkezőjét állítja. Egy tény irányítja az életem, ami sehogy sem kompatibilis a valósággal. Mégis szüntelenül küzdök érte.
Haraggal tölt el, ha valaki beletenyerel.
- És ezen semmi nem változtat. Se a testi hibáim, se Te. Inkább meghalnék, ha máshogy kellene élnem. - ennyi szökik ki belőlem, holott a belsőm üvöltene. S fog is, de nem itt, és nem most.
- Majd találsz mást akivel boldog lehetsz. Valakit, akin eggyel több lyuk van. - elfordulok, lassú léptekkel az ajtó felé, folyamat megtorpanva, mintha mondandóm lenne még. De magamba fojtom.
Hogy lehettem ennyire hülye?

Büdös nagyot zakózok a """szánkóról""" - mindhárom idézőjel indokolt. Semmi baj! Felfogta a frontális lebenyem. Meg a hóember, aki legyen mondjuk... Ö...
- Ne haragudj rám, kicsi Szebasztián! - kétségbeesetten sápítozok, közben simogatom a rottyra zúzott hókupacot. Viszonylag hamar túlteszem magam a gyászon, a bugyim tele hóval, a hajam szintúgy. Zavartalanul felpattanok, mint akivel lépten nyomon történik ilyesmi, ami valljuk be, igaz.
- Nem, három darabra szakadtam. Mint látod. - kacsintok az új fiúra, aki minden bizonnyal csak nekem új, majd mikor a hóba dobja a dekket, rémültem utána vetem magam.
- HOVA GONDOLSZ, ebben még vaaaan... - kikurkászom belőle az ázott hamut, kicsit megigazgatom, flitteres kék gyújtót rántok elő valamelyik zoknimból a sok közül és meggyújtom.
- Ah. Kösz, életmentő. - a vadőrlaknak dobom a hátam, felszabadult sóhajjal fújom ki a füstöt. Ez mekkora királyság volt! Közben realizálom, hogy a szépfiút is szóval kéne tartani. Mégis csak adott cigit. Vagy valami olyasmi.
- A szívem fáj, babushka. De az úgy látom neked is. - nevezzük megérzésnek. Kevés jellegzetesebb dolog van a planétán egy megtört tekintetnél.

Figyeeeelj. Kéz és lábtörést, szokták mondani. És én lelkiismeretes polgárként mindkettőt maradéktalanul betartom. Többnyire. Bár most épp sokkal inkább lefoglal a ratyi hóember iránt tanúsított gyász, mintsem csontjaim épségének felülvizsgálata. Namindegy.
- Nyugodj békében, kicsi ööö... - feltűnően félrenézek és megvakarom az orrom. Belülről. Elfelejtettem a nevét, amit kettő perce ((se)) adtam neki. Aztán feltápászkodok, és a klumpám megcsúszik a hómanus leesett fején, még az orraként funkcionáló fagyott répa is kettéreccsen. Tök morbid. Ez most akkor hullagyalázás?
- Gombot? - nézek rá értetlenül. Ha mélyen a pupillámba tekint, bizonyosan láthatja a cintányért csattogtató csimpánzokat a koponyámban. Még visszhangzik is. - Oké. - vállat rántok, cigiért vetem magam, s voilá: felépülésem teljes. Ennyi kell nekem majd az intenzívre is.
Nekivetem magam a vadőrlaknak, és incselkedve nevetek a fiú mellett.
- Ha beköpsz, beköplek. - pimasz játszma ez inkább, mintsem fenyegetés. Szemtelenül vigyorgok mellé. - Én meg annak hogy te neeeem. Na gyújts csak rá, lazuljál, senki sem látja. - mókásan a szemeim elé teszem a kezem, kis híján felgyújtva a hajam, most épp nincs nálam a mátrixos fröccsöntött műanyag szemcsim. Szétreccsent a talpam alatt mikor Shakirára karaokéztam.
- Az arcodra van írva a szerelmi bánat. Biztos szép csávó volt. Vagy csaj. - hevesen bólogatok, bizony, akkor szoktak a népek így szenvedni. - Ahhhaaaa, kölcsönadjam? - nézek a klumpámra, már készülnék is levenni, ha esetleg erre kerülne a sor. Mély slukk a szent cigikéből. - Ki lehet vele taposni magadból a hártbrékinget. - pergő r betű, fülsértő orosz akcentussal, kacsintok is mellé, tudom ám hogy témaelterelés volt. Van itt gógyi.
Bugyután megvakarom foltos fejbúbomat. Vajon bolhás vagyok, vagy csak felszakadt mikor pofán csűrt a fenyőgally?

- UUUUUUH, BABY DON'T YOU ÖÖÖ... - puff. A másik szárny csukva maradt. Meg is fejelem. Még a bézbóz ütőt is keresztbe tartom, hogy biztosan nekimenjek még egyszer. Az is puff.
- Azt a mocskos... UUUUUH, CAN YOU HEAR ME MOAN? - buli van gyerekeeeek. Már kattan is a gyújtó, fújom a füstöt, rock n roll ütemre csattog a klumpám a térkövön. Néha begurulok a ridzsike elé nyomni a simses búvár táncot, vagy csak úgy ökörködni. Libben a hajam a szélben, csak épp úton-útfélen felnyársalódik egy kósza gallyra. Amúgy meg a hangszínünk lyukat üt a térbe. Bocsika.
- Vííííí. - a szememmel követem a lasztit ((nem azt)), megyek is egy díszkört feltartott ujjakkal mint a bikinis lotyók a boxringben, aztán megperdülök a tengelyem körül, igazgatok a csekkán a szám szélében, bemérem a pozit, lendül az ütő éééééééés izomból telibe csűrök egy bagolyfészket a szomszédos tölgy tetején. Oszt akkor a labdát el se találtam.
- Uuupszidézi. - vinnyogva felnevetek, és kiterülök a füvön mint egy tengeri csillag. Még pitypangot is rakok az orrom alá. - Naná, megkínáljuk őt is. - akárki ki is az a Jehova. Biztos tőle van a cucc; akkor biza megtérünk hozzá.
Ámmeeeen.

Aha. Szóval otromba ricsajjal - amit egyesek, khm, mi, éneknek neveznek - végig dzsanálunk sznobfölde territóriumán, aztán megölök egy bagolyfészket. Üres volt. Eskü. Légyszi, mondd hogy az volt.
- Ok. - mire kinyögi az iránymutatást, már két pitypang lóg az orrlukamból, szóval megkímélve magam a gravitációval vívott harctól, nemes egyszerűséggel odagurulok a padhoz, felpattintom rá a két kicsi lábikómat, és alulról nézem ahogy tekeri a dzsengát.
- Jól van Mr Armani, legközelebb időpontot kérek. - kuncogok, nózimban a gazzal, kicsit fojtva, merhogy fekszem. Jóóóókorát nyújtózok. Még egy halk puki is kiszalad. Hihi. És most jön a mutatvány. Felkapaszkodok az ülőrészre, és láss csodát, felhúzom magam, mint akiben teng a koksz. Ezt neked fizika. Kiesik az orromból a dzsindzsa. Ezt neked fika.
- Dehogyneeeem. - elfordulok kilencven (?) fokkal, a hattyú halálát játszva borulok fejjel a közelebbi térdére. - Tudom hogy szerecc. - most dorombolnék, ha tudnék. Helyette izgek-mozgok a buksómmal.
- Viszel magaddal, ugyi? Nekem való a vörös szőnyeg. - határozott mozdulattal lepöccintem a lábfejemen egyensúlyozó klumpát. - Majd megnézem ám mit nyilatkoztál. - tudom én, hogy mókás lesz. Pernahajder stiló.