Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Bagolyház

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Bagolyház

Őszintén lenyűgöz a tudása. Sosem voltam egy igazán mozgékony ember, egy seprűn meg még annyira se.
 - Jó lehet valamit ennyire elszántan csinálni - jegyzem meg. - Versenyzel is? - érdeklődöm tovább. Csenge láthatóan nagyon ügyes abban amit csinál, így - bár nem értek hozzá - el tudnám képzelni egy komoly versenyen.
Én mindig írtóztam  a versenyektől. Ahol annyi ember néz, és mindenki elvárja tőled, hogy te legyél a nyertes… Sosem kedveltem az ilyen feszült helyzeteket. A gondolkodásból egy bagoly zökkent ki, aki elsuhan mellettem. Ez a hely nem tartozik a kedvenceim közé. A madarakkal ugyan nincs bajom, csak úgy érzem, hogy útban vagyok számukra.
 - Hogy én a seprűn? - hangom egészen elvékonyodik, a szemem pedig ijedten kerekedik ki. - Én… Nem is tudom. - motyogok a fejemet lehajtva. Most belőlem lett a szégyenlősebb. - Szerinted rajta tudnék maradni? - kérdezem nem kevés kétellyel a hangomban, és a magabiztosság teljes hiányában.
Megpróbálom magamat elképzelni a levegőben seprűnyélen, ám nem megy könnyen.
 - Talán megpróbálom… - próbálom összeszedni a bátorságom, de látszólag hiányában vagyok. Teszek egy lépést a seprű felé, ám picit vissza is lépek. -
 - Segítesz? - fordulok most Csengéhez félénken. Mégiscsak ő a profi, én meg hát… A reptan órákon sem brillíroztam eddig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Futólépésben közeledek a Lélek szoba felé, néhol kettesével szedve a lépcsőket. Nem akarom megváratni Hunort. A kastély viszont hatalmas, és a Levita toronytól az Északi Toronyig sok lécsőn kell végig menni. Késésem oka a holnapi utazás, az izgalom, nehogy itt hagyjak valamit. A csomagjaim már összekészítve állnak. Csak azt a kis válltáskát hagytam elől, ami most rajtam van. Tervezek még lemenni a faluba a délután folyamán, így a táskámban a pálcám lapul, egy pár galleon, zsebkendő és hasonló dolgok. Plusz az a bizonyos sárga nyúl is a táskában lapul. Hunor már látta a kis elnyűtt plüsst, amit ereklyeként tartok magamnál. Még mindig nem indulok el sehova nélküle, úgyhogy utolsó pillanatban felkapom az éjjeli szekrényről a nyulat, és táskámba rejtve elindulok.
Lihegve érek a Lélek szoba elé. Szusszanok egyet, és benyitok. A torkom összeszorul, ahogy felkészülök rá, hogy meglássam a fiút. Sejtelmem sincs róla, mit akar mondani, de nagyon komolynak tűnt, mikor idehívott. Próbálok találgatni, miről lehet szó. Nagyon jóban lettünk azóta a közös lovagló lecke óta, sokat beszélgettünk, tanultunk együtt. Nagyon hirtelen jött, hogy beszélni akar velem, és látszólag valami nagyon fontosról.
Az orromat savanykás illat csapja meg, az ecetes salátára emlékeztet, ezzel felhívva figyelmemet az éhségemre, és a közeledő ebédidőre. Ahogy körül nézek, a fakó színek közt meglátom Hunort, ahogy a kanapén ücsörög. Halvány mosolyt varázsolok az arcomra. Csak ennyi telik tőlem most, tekintve, hogy a fiú komor arckifejezése megijeszt, én pedig izgulok, miről akarhat beszélni? Lassan sétálok oda hozzá.Közben felfigyelek a halk zenére, az alig hallható lágy dallamra. Mintha a szoba megnyugtatni próbálna mindkettőnket. Leülök barátom mellé, és ölembe veszek egy párnát, azon támasztom kezeimet.
- Szia - köszönök végül, egészen a szemébe nézve. Még mindig próbálok mosolyogni, de szeméből kiolvasva az érzelmeket nem könnyű tartani az arcomat.- Mi a helyzet? Miről akartál beszélni? - kérdezek rá rögtön. Tudni akarom végre, fel akarom oldani a feszültséget, ami a szobára telepedett. Már nem mosolygok, csak Hunor szemébe nézek, és várom, hogy beszélni kezdjen. A szoba a fiú hangulatát is átveszi, így a tömör feszültség ül rajtunk, mitől szinte összeroppanok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

A szobában mintha vágni lehetne a feszültséget az első perctől, hogy beléptem. A saját és Hunor feszültsége úgy terül szét a helyiségben mint terítő az asztalon. A terem mágiája ugyan arra szolgál, hogy megnyugtassa a benne tartózkodót, ám úgy tűnik, jelen helyzetben nem elég erős. Ha lehet most még jobban izgulok, mint idefele jövet. Ahogy Hunor szemébe nézek tömény félelmet vélek felfedezni, aggodalmat. Sejtelmem sincs róla miről szeretne velem beszélni. Egyik felem ég a kíváncsiságtól, hogy megtudja, miről van szó, míg másik felem inkább kirohanna elmenekülve az esetleges kellemetlen helyzetek elől. De tudom, hogy nem csak magamnak, barátomnak is ártanék azzal, ha eltolnám magamtól ezt a beszélgetést. Így inkább mosolyt öltök az arcomra, és leülök mellé. A feszültség nem csökken a szobán, sőt, ha lehet inkább nő.
Ahogy Hunor szemébe nézek, félelmet látok, ahogyan ő is azt láthat az én szememben, talán egy kis kíváncsisággal vegyítve. Majd ahogy beszélni kezd, a félelem nem tágít belőlem, hiszen pont olyan feszülten és ijedten beszél, mint ahogy eddig éreztem magam. Ennek ellenére kitörök valahogyan a saját kis feszült burkomból, és óvatosan a fiú felé nyúlok. Megfogom a kezét, és bátorítóan rászorítok egyet, hogy tudja, itt vagyok, és végig fogom hallgatni, bármit is szeretne mondani.
Torkomba azonban gombóc szorul, ahogy próbálkozik a beszéddel. Hát még mikor felfedezem a könnycseppeket a szeme sarkában. Nem segít az érzésen a fintor sem az arcán. Máskor egy ilyen filmbe illő jelenet után nevetnék, mennyire szürreális a helyzet. A feszültség azonban még mindig érezhető a szobán, így pedig eszembe sem jut nevetni, még kínomban sem.
Ahogy kimondja az utolsó szavakat hatalmas csend telepedik a szobára. Lassan, csak egészen lassan esik le, mit is jelent ez pontosan. Rengeteg válasz fogalmazódik meg bennem. De a barátomat elnézve, és azt, hogy mennyire komoly biztosra veszem, hogy melyik az a válasz, amit keresek. Hosszú pillanatok telnek el, miközben nem tudom, hogyan reagáljak. Hirtelen és nehéz információ ez. Hát még Hunornak.
Lassan kimozdulok a merev pozícióból, amiben eddig ültem, és óvatosan átölelem a barátomat. Most belőlem törnek elő a könnyek, s csöndesen lecsorognak az arcomon. Nem szomorúság az ami rám tört, csak a feszültség kiengedése, a hála, hogy ezt megosztotta velem, és az együttérzés, hogy mindezt eddig titkolnia kellett mindahányszor csináltunk valamit együtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

A könnyeim lassan, de egyre sűrűbben gördülnek le az arcomon. Nem tudom mi ütött belém, hiszen nem szeretek mások előtt sírni - bár azt nem mondom, hogy nem szoktam. Most mégsem érzem magam kényelmetlenül. Mintha megnyílt volna egy kapu köztünk, amiről nem is tudtuk, hogy zárva van. Hiába voltam benne biztos, hogy Hunor olyan közel került hozzám az elmúlt hónapokban, mint hosszú idő óta senki, most mégis végtelenül közelebb érzem magamhoz. Érzem, hogy bármit kimondhatok előtte, bármilyen titkot rábízhatok. Könnyeim a vállainkra potyognak, ahogy szorosan ölelem. Nem is tudom, meddig tart az ölelés. Az érzelmek és a gondolatok cikáznak bennem közben. Olyan, mintha nem is csak bennem, hanem az egész szobában elszabadultak volna az érzelmek. Mintha már nem lenne, ami bent, elrejtve a lélek legmélyén tartja őket. Érzem, ahogy Hunor megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Kijelentésére elnevetem magam, holott könnyeim még mindig hullanak. Válaszolni azonban nem tudok neki, csak én is sóhajtok egyet.
Én is elengedem a barátomat, ahogy hosszú pillanatok, vagy talán percek után kibontakozik az ölelésből. Kézfejemmel megdörzsölöm a szemeimet, ezzel szétmorzsolva a könnyeimet arcomon. Visszacsúszom oda, ahol eddig ültem, hátamat pedig egy színes párnának támasztom. Lábaimat magam alá húzom, és Hunor felé fordulok. Most már nem potyognak a könnyeim, csak a szipogásom maradt meg. Most rajtam van a sóhajtozás sora. Igyekszem rendezni légzésemet, és egyenletesen, hosszan kifújom a levegőt. Nem kérdezek még, csak várom, hogy mindketten megnyugodjunk kicsit jobban. Nem akarom letámadni kérdésekkel, hiába merül fel bennem egy halom. Nem is tudnám. Nem vagyok olyan felhevült állapotban, hogy sokáig csevegjek.
- Mióta élsz Hunorként? - kérdezek végül. Hangom egészen halk, és még mindig, mintha remegne egy kicsit. Magamban közben azon vívódom, hogyan tegyem fel a kérdéseimet, mi az, amivel segítek neki. - Ki az, aki tudja még a titkodat rajtam kívül? - csak a kíváncsiság hajt, hogy feltegyem ezt a kérdést, ám a szoba előző feszültsége kicserélődött valamiész másra. Egy nyugodt, otthonos érzésre. Úgy érzem, nyugodt szívvel mondhatok bármit. Bármit, mert egy olyan burokba kerültünk ami mindkettőnket ugyanoda emel, ugyanott tart és megvéd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

A szobára rátelepedik  egy kis csönd, ám most nem olyan feszült, mikor a beszélgetés kezdetekor, inkább egy megnyugvás. Végül az én hangom töri meg a csendet, barátom pedig pont olyan bizonytalanul válaszol kérdésemre, mint ahogy én feltettem.
- Rendesek a szüleid - mondom halkan, Közben megtörlöm az arcom, hogy az utolsó könnycseppek is eltűnjenek. - Nekik mikor mondtad el? - kíváncsiskodom tovább. Figyelem az arcát, a reakcióit. Semmiképp sem szeretnék túlmenni a határon, és mivel nem vagyok benne biztos, hogy ő leállít, szeretném észre venni, ha sok számára a kérdés. Tudom, mennyire nehéz neki ez a helyzet alapjáraton, nem akarom neki még kellemetlenebbé tenni a sok kérdéssel.
Csak csendben figyelem, ahogy beszél. A könyökömet a kanapé háttámláján támasztom, a fejemet pedig a kézfejemen. Rengeteg féle érzelem kavarog benne, ám főleg pozitívok. Ahogy kifakad, lassan a vállára teszem a kezem, és megsimítom a karját bátorítás képpen.
- Szerintem mindenki megérti, ha elmondod, miért - mosolygok rá, és leengedem a kezem. - Én megértem. Nem érzem úgy, hogy ezzel hazudtál volna nekem - biztosítom róla.
Igazság szerint viszont érzek valamit. Nem is a hazugsága miatt. Hiszen - ahogy az előbb ezt meg is mondtam neki - teljes mértékben megértem, miért tette. Ennek ellenére ez egy különleges információ. A barátságunkat egyáltalán nem teszi tönkre, de megváltoztatja. Erősíti. Ennek ellenére - akár mennyire is hálás vagyok azért, mert elmondta nekem - máshogy nézek rá picit. Egyáltalán nem ítélem el. Sőt. Inkább becsülöm érte.
A saját érzéseimet sem tisztáztam még. Nem tudom pontosan, mit fogok érezni, gondolni, amikor holnap elköszönünk egymástól az állomáson. Abban azonban biztos vagyok, hogy közelebb kerültem hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Elmosolyodom azon, ahogy mesél. Kétségtelenül szerencséje van a családjával. A régimódi, aranyvérű családok például biztos nem lennének ennyire támogatóak a gyerekeik felé. Megpróbálnák rájut kényszeríteni a szoknyákat, és férjhez adni őket, még mielőtt a gyerek kibontakozna, megtalálná önmagát. Az aranyvérű családok elég szigorúak tudnak lenni, pláne, ha nézeteik szerint ők felsőbbrendűek, mint mindenki más.
- Liza biztos nagyon aranyos lehetett - mosolygok Hunorra bátorítóan.
Látom rajta, mennyire feszült. Érzem, hogy mennyire nehéz neki ez a helyzet. Nekem sem egyszerű. Próbálok mindenre jól reagálni, hiszen mély sebeket tud hagyni, akár egy rosszul megfogalmazott mondat is. Azt meg semmiképp sem akarom. Nem szeretném megbántani semmivel, hiszen a barátsága nagyon sokat jelent nekem. Évekig nem voltak körülöttem olyan emberek, akikben ennyire megbíztam volna, mint Hunorban.
Keserűen, de mégis együttérzően mosolyodom el kijelentésére. Csak most gondolok bele, hogy mennyire ijesztő  lehet számára egy egész iskola reakciójával szembenézni, ha nekem is ennyire nehéz volt megnyílnia.
- A Bagolykő előtt mi volt veled? - kérdezek rá, ha már felszólított a dologra. Míg én párszor említettem neki a muglisulit és a magántanulóságot, róla még nem tudom, merre járt, mielőtt megismertük egymást. Nem tudom, hagytak-e benne sebet azok az évek. - Jártál valahova? Ott tudtak róla? - rögtön magyarázom is a kérdésemet, hogy konkrét választ tudjon adni.
- Nem szeretnék olyat kérdezni, amivel esetleg megbánthatlak. Nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magam bármitől is, amit mondok, vagy teszek. - Végül úgy döntök, őszinte leszek vele. Mondatom közben mégis a földet szugerálom, és hosszú időbe telik, míg fel tudok nézni rá, egyenesen a szemébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Halványan elmosolyodok a hárítására. Nem is tudom, miért ez az ösztönös reakcióm a dologra. Talán egyféle együttérzés nyilvánítás a dolog. Ahogy a grimasz is, ami arcomra ül, mikor a mugli iskolát említi. Én négy évet töltöttem egy mugli iskolában, és nem szép emlékeim vannak onnan. Folyamatos stresszben éltem, hiszen tudtam, hogy a mágiám bármikor előjöhet, és nagyobb célponttá tehet mint amekkora amúgy is voltam. A szüleim elvesztése után kerültem oda, nem vágytam rá, hogy beszélgetésbe bonyolódjam bárkivel is. A sarokban ülve, sokszor olvasással töltöttem a szüneteket, ez pedig nem adta meg nekem a "menő" státuszt egy csapat 10-11 éves gyerek körében.
Visszamosolygok a barátomra, és aprót bólintok, valamiféle köszönetként. Köszönetként, hogy bízik bennem. Ha tudnám valahogy némán, én is a tudtára adnám, az érzés kölcsönös. Nekem is akkora a bizalmam őbenne, mint neki bennem. A szoba mintha kicsit meg is tenné helyettem a munkát, mert feleszmélve, észre veszem, hogy a színek melegebbek, a halk zene pedig sokkal lágyabb, mint amilyenek eddig láttam.
Az idilli pillanatból egy csapat diák zökkent ki. A szünidő előtt mindenki próbálja kihasználni az együtt töltött időt. Ilyenkor nehéz olyan helyre bukkanni a kastélyban, ahol nyugalom van.
Egyetértően bólintok Hunor felé, és lábaimat kihúzva magam alól, felkászálódom a kanapéról. Hangjára azonban visszafordulok. Meghatódva veszem át a papírt, és átfutva a három sort, mosolyogva megölelem a fiút.
- Köszönöm - mondom halkan a fülébe az ölelés közben.
Kibontakozva pedig udvariasságból intek a magunk mögött hagyott társaságnak, majd Hunorral az oldalamon elindulok vissza a Levita Toronyba, befejezni a csomagolást.